Ahol az ég és a Föld randevúzik.

Minden reggel úgy nézek ki az ablakon, hogy nagyon közelinek látom a Mennyországot.

És eddig még csak nem is voltam a városon kívül!

Itt, a hegyekben

Néha meg kell, hogy engedjek egy kis földrajzi kitekintést magamnak az írásokban, hogy érthetőbb legyen, hol vagyok.

Sa Pa Észak-Vietnám hegyvidéki régiója, közel a kínai határhoz. A település 1500 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, ezért klímája jóval hűvösebb, mint Vietnam többi részéé. A környéket lépcsőzetes rizsteraszok, ködbe burkolózó hegycsúcsok és a Fansipan, Indokína legmagasabb hegye (3143 méter) teszik különlegessé.

A hangsúly számomra a “ködbe burkolózó hegycsúcsokon” van. Az a szó, hogy “csodálatos” nem elég számomra, hogy kifejezze azt, amit itt látok minden nap. Remélem, sikerül majd jó képekkel megmutatnom.

Még egy fontos dolog erről a helyről:

A vidéket évszázadok óta különböző hegyi népcsoportok lakják, köztük a hmong, a dao és a táj közösségek. Saját nyelvüket, viseletüket és hagyományaikat ma is őrzik, így Sa Pa nemcsak természeti, hanem kulturális szempontból is Vietnam egyik leggazdagabb térsége. A rizsteraszok nagy részét ma is kézzel művelik, ugyanúgy, ahogyan generációk óta.

Ezt már láttam itt a városban is. Erről egy következő bejegyzésben biztosan írok majd.

A négyzeten!

A “Kína” című bejegyzésemet azzal a gondolattal fejezetem be, hogy ha Ninh Binh gyönyörű, akkor Sa Pa gyönyörű a négyzeten.

Kedden érkeztem meg ide Kínából. Ma vasárnap van.

Az eltelt napokban csak a városban voltam, azon belül is csak kb. egy két négyzetkilométeres területen.

A héten a munkámra koncentráltam, illetve az új projektemre. Nem akartam csavarogni, mármint a komoly módon.

Egy hostelben lakom, egy négy ágyas szobában. Az 5 ott töltött éjszakából eddig kettőben teljesen egyedül voltam, a másik három alkalommal egy-egy lakótársam volt. Szóval, mondhatom, hogy most egy közös hálótermi szoba áráért van egy privát szobám. LOL.

A szobám 500 méterre van a város főterétől, 600 méterre a Starbucks-tól, ahol a napjaim nagy részét töltöttem eddig.

Sokat sétáltam a városban. Megismertem a környező utcákat, éttermeket, a gyönyörű tavat a város közepén. Pár nap után már sok helyen ismerősként üdvözölnek. Szóval, semmi különleges.

Mutatok pár képet az elmúlt napokból.

Aztán az élet természetesen megint átírta a terveimet!

Ebből a bejegyzésből reggel odáig sikerült megírnom a történetet, hogy “és eddig még csak nem is voltam a városon kívül!”

Tegnap ahogy itt üldögéltem, többször láttam egy kínai srácot. Mikor este mentem el innen, megszólított, aztán beszélgettünk egy darabig.

Pont szállást keresett, elvittem a hostelbe, ahol most élek. Kivett magának egy szobát, aztán eljött velem vacsorázni.

Este megbeszéltük, hogy 11 óra körül együtt ebédelünk. Mondtam neki, hogy én a Starbucksban leszek, amikor jön, majd eszünk.

No, a fenti mondatot éppen leírtam, mikor megjött, úgyhogy elmentünk enni a pláza épületén belül lévő KFC szerű étterembe. Egyszer már ettem ott a héten, nagyon finom a csirke ott.

Előre ment, mert nekem össze kellett pakolnom az irodámat. Mire utolértem, már megrendelte az ebédet. Nekem is. Rizst csirkével és bundázott csirke szárnyat. Meghívott ebédre. Örömmel elfogadtam.

Aztán ebéd után megkérdezte, hogy nincs -e kedvem vele menni a hegy első állomására.

Mondtam neki, hogy dolgozni akarok ma, köszönöm, de nem. Nem erősködött, csak mondta, hogy sokkal jobban szeret társaságban lenni. Gondoltam egyet, és feltettem magamnak a kérdést: Miért ne?

Szóval elmentünk hegyeket nézni.

Ő vette a jegyeket a vonatra, azt mondta annyira örül, hogy nem egyedül kell mennie, hogy szeretne vendégül látni.

A sráccal kapcsolatban annyit még, hogy nagyon hálás vagyok neki, hogy eltérített az eredeti szándékomtól. Nagyon szép fél napot töltöttünk együtt. Ma egy lépéssel közelebb kerültem a Mennyországhoz, ez biztos!

Miután visszajöttünk, meghívott még egy vacsorára is. Életemben először ettem békát. Grillezve. Sokan mondták nekem, hogy olyan íze van, mint a csirkének. Most már tapasztalatból tudom, hogy igazuk volt.

Vacsora után még beszélgettünk egy darabig, majd ő elment Lao Cai-ba, ahonnan én érkeztem ide kedden, holnap meg megy haza Kínába.

Én meg ott folytatom a napomat, ahol délelőtt abbahagytam.

És közben egyszerűen csak annyi történt, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagabb lettem, és most én örültem annak, hogy valaki hálás szívvel nekem ajándékozott egy fél napot.

Mit láttam ma a Mennyországban?

Egy másik baráttal még Laoszban ismerkedtem meg, ott töltöttünk együtt pár estét. Akkor mondjuk sok sör fogyott. LOL. Ő holnap érkezik ide Sa Pába. Ez lesz a negyedik alkalom az utazásom során, hogy valakivel újra keresztezik egymást az útjaink.

Tőle tudtam meg, hogy az a vonat, amivel ma utaztam, tavaly még nem létezett.

Szerencsés vagyok, hogy én most vagyok itt. Mert a vonat út fel a hegyre már önmagában egy élmény. Egy teljes panorámás kocsiban utaztunk felfelé. Ahogy kiért a pláza épületéből, hihetetlen látvány tárul elém.

Hatalmas hegyek a mély, hihetetlenül szép, zöld völgyek felett. A hegyek teteje pedig felhőbe burkolódzva. Ha van olyan (van!), hogy eláll az ember lélegzete, akkor ez az. Az egyetlen gond, hogy nem tudtam hová nézzek. Minden irányban valami csodálatos látvány.

A vonat út nem tartott túl soká. Csak az első állomásig mentünk fel. Onnan kábel vonat visz fel a bevezetőben említett 3000+ méteres magasságba. De ma ködös idő volt a hegyen, így nem mentünk fel. Minden tiszteletem egyébként az üzemeltetőké! Mikor jegyet akartunk venni felfelé, a fiatal lány a pénztárban elmondta, hogy ködös az idő, nem a legszebb a kilátás. Megmutatta a telefonján a képet, ami alapján úgy döntöttünk, hogy majd máskor.

Én biztosan fel fogok menni a következő két hétben Indokína legmagasabb pontjára.

A vonatról leszállva csak jöttek egymás után azok a pillanatok, amikor kevés a levegő. Annyira élveztem ezen a helyen lenni!

Kertek egymás után. Virágok minden mennyiségben. Szobrok, virágszobrok. Kilátó pontok mindenhol. Szelfi pontok. Sétányok jobbra és balra. Egy hinta itt, egy pad ott. Egy zen kert, mellette egy rózsaszínű londoni mintájú telefonfülke.

Mindenki megtalálja azt a pontot, ahol elkészítheti a kedvenc fényképét. Egyedül, társaságban, családdal. Mindenhol boldog emberek, akik láthatóan nagyon örülnek annak, hogy itt lehetnek. Ahogy én is.

A kínai barátom jó pártfogója volt a “Mozgásban lévő csend” projektemnek, mert egy idő után mindenhol alkalmas pontot talált nekem a meditációs pózban felvételéhez. Hagytam, hogy vigyen a mai nap kellemes áramlása, így ma sok kép készült abba a sorozatba. Hamarosan azokat is felteszem az oldalra.

Volt templom a hegynek ezen a részén. Fenséges látvány a hatalmas felhők alatt.

A közel három órás séta során kiderült, hogy mennyire szerencsés vagyok. A srác nem először volt itt, de még soha nem látta azt, amit én ma láthattam.

A terület egy adott pontján egy kis falut rendeztek be. Nem hiába állt az is a bevezetőmben, hogy Sa Pa kulturális szempontból is Vietnam egyik leggazdagabb térsége.

Számomra ma egy néptáncos előadás volt a nap fénypontja. Pont akkor értünk oda a pici falu főterére, amikor megkezdődött a táncos, zenés énekes népi előadás.

Fél órás műsor volt, amit én a terület szélén ülve néztem végig. Minden ott történt előttem.

A zene, az ének és a tánc hármasa tökéletes volt. A táncosok ruházata autentikusnak tűnt. Mosolyogva adták elő a táncokat. Azokat a népi táncokat, amik mindig a férfi-nő kapcsolat körül játszódnak.

Olyan elegancia volt ebben az egész előadásban, annyira könnyed volt, hogy nagyon közel éreztem az egészet a magyar néptánchoz. Érthető volt a játék. Létezett a feszültség, megvolt az elengedés. Játékos volt, mikor az következett a sorban, komoly, amikor úgy kívánta a helyzet.

Sok rétegét bemutatták ennek a kultúrának. Láttam a hangszereket, amin játszottak. Megfigyelhettem a játékot, amit a háttérben játszottak, míg a főhősök az előtérben voltak. Mutatták a férfi és a női oldal különválását, majd egyesülését. Volt egyedül éneklő férfi, majd női-férfi duett. Volt zálog átadás, elválás, újra találkozás. Észre lehetett venni a ruhák változását az előadás során.

Az egész legvégén pedig meghívták az egész közönséget egy kis ügyességet is igénylő táncos játékra. Az első gondolatom az volt, hogy megyek, biztosan nem akar senki menni. Tévedtem. Rengetegen mentek és hosszú ideig élvezték a játékot. Így én a partról figyeltem az egészet és egyáltalán nem volt bennem hiány, hogy nem vagyok ott. Olyan jó volt nézni, érezni a sok ember játékát. Nekem ez volt a jutalom.

Nagyon szerettem a része lenni ennek a csodálatos előadásnak.

Ha a sors úgy akarja, még egyszer fogom itt látni.

Nagyon hálás vagyok a mai napért!

Szeretem Sa Pát.

The post 287. | Sa Pa first appeared on Digital Nomad Blog.

Jó, rossz, boldogság, szomorúság, jóllakottság, éhség… Közeledtek egymáshoz.

Erről írtam a “Másképpen hallok” című bejegyzésemben.

Most azonban egy olyan kifejezést vettem elő, aminek nem a dualitásával van dolgom.

“Elengedni”.

Ez a szó önmagában kérdőjeleződött meg bennem az elmúlt másfél év alatt.

A tapasztalataim mást mutatnak, mint ahogy használjuk ezt a kifejezést.

Káros az egészségre

“Szinkronicitás, véletlenek, flow”. 557 napja írtam ezt a bejegyzést. Az életemet azóta is izgalmas és csodálatos módon – napi rendszerességgel – járja át ez a három élmény. Sokszor egymás karjába borulva üdvözölnek.

Így nem lepődtem meg azon, hogy amikor hetekkel ezelőtt felírtam a terveim közé ezt a bejegyzést, pár nappal később elém került egy írás.

Todorovits Rea (utaltam már rá párszor) idézett írása itt érhető el, ha érdekel.

Csak az első mondatot idézem most tőle, mert ez pontosan azt mondja, amit én is gondolok erről a kérdésről:

Az egyik legveszélyesebb hazugság, amit ma emberek ezrei nyelnek le naponta, úgy hangzik: „Csak engedd el.”

Elengedni problémákat. Elengedni a múltat. Elengedni kapcsolatokat.

Nem hiszek ebben.

Miért nem?

Talán azért, amit az 554 napja megírt “Édes gyötrelmeim” című bejegyzésben írtam. Érdekes fordulata az írásaimnak, hogy ebben a bejegyzésben is idéztem Reát. LOL.

Abban az írásban arról írtam, hogy szeretem a saját traumáimat, fájdalmaimat és kudarcaimat. Nem, elsődlegesen nem azért mert megedzettek. Sokkal inkább azért, mert nagy szerepük van abban, hogy ma az vagyok, aki vagyok.

Szeretem magamat és szeretem az életemet. Nagyon. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nélkülük ez az életem lenne, ami most van. És ezért szeretem őket is.

Ma már azonban nem csak azzal vagyok tisztában, hogy szeretem ezeket a sötét ruhába öltözött tanító mestereket.

Ma már pontosan látom és érzem, hogy nálam ezeknek az értékeléseknek az integrálása történt meg.

Megtanultam úgy boldog lenni, hogy ezek az érzések bennem élnek. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Nemcsak azért, mert szeretem őket és tisztelem a szerepüket. Hanem azért, mert ez egyszerűen lehetetlen.

Ahogy Rea fogalmaz, a megélt dolgok nem olyanok, mint egy kabát, amit este ledobunk az előszobában.

A másik oldalon most nem az elfogadásról beszélek. Igen, valószínűleg azzal kezdődik, hogy elfogadom. Ezt meg természetes módon megelőzi a gyász. Az integrálás azonban ennél jóval több.

Az elfogadáson túl jelenik meg bennem az a sík, amikor – bár jelen vannak – már nem hagyok teret ezeknek az érzéseknek. Időről időre megjelennek ezek az emlékek, fájdalmak, érzések.

Az elengedés a szememben olyan, mintha a tüzet folyton el akarnám oltani. Az integrálás meg olyan, mintha megtanítottam volna, hogy a vízben is éghet.

A szemeim

Anyu a minap pityergett nekem egy kicsit.

Azt mondta, hogy a legutolsó fényképemen a szemeimben látszik minden. A boldogság, az átélt fájdalmak és egy élet tapasztalata.

Nem kétlem, hogy így van.

Azt meg csak remélem, hogy látszik bennük az, amit én minden percben boldogan élek meg.

A múlt jelen lévő fájdalmainál talán sokkal ragyogóbbak a jelen boldogságai!

The post 286. | Elengedés first appeared on Digital Nomad Blog.

Hogyan válnak a kimondott szavak évekig tartó kérdésekké?

Végül hogyan érkezik meg a válasz?

Erről szól ez az írásom.

A jósnő

Ha jól emlékszem, tizenhat évvel ezelőtt volt.

Az életem egy hosszas bevezető után pillanatok alatt változott szar tornádóvá. Nem voltam rá felkészülve. Nem is éltem meg túl boldogan.

Válaszokra volt szükségem, lehetőleg azonnal.

Az akkori énemmel nem nagyon volt összeegyeztethető, hogy felkeressek egy jósnőt. Talán az elkeseredettségemet mutatja jól, hogy mégis elmentem hozzá.

Szkeptikus voltam. Sejtettem, hogy apró félmondatokból, szavakból és a testbeszédből le lehet olvasni olyan jeleket, amit aztán igazmondásként vissza lehet tükrözni. Még azt a figyelmeztetést is megkaptam előre, hogy a koromból és a nememből azonnal össze lehet rakni, hogy mi lehet a problémám, úgyhogy ne lepődjek meg, ha jónak tűnő válaszokat fogok kapni.

A látogatás alkalmával aztán minden pajzsot felvettem, amit csak el tudtam képzelni. Semmit nem mondtam magamról. A kérdésekre – nem nagyon voltak egyébként – igyekeztem nem túl bőbeszédűen válaszolni. A hátamat egyenesen tartottam, a lábamat a földre szorítottam, a kezemet az asztalra, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a szemem se rebbenjen meg, bármit is hallok.

A jósnő nem sokat kérdezett. Elkezdte elmesélni az életemet. Elkezdte elmesélni a problémámat az akkori kapcsolatomban.

Mikor kiderült, hogy ugyanarról beszélünk, feltettem neki a kérdést, hogy megmenthető -e ez a kapcsolat. Ez volt számomra a legfontosabb kérdés. Ezt szerettem volna megtudni. Bárkitől.

Ő egy képpel válaszolt. A következőt mondta.

Egy hatalmas barlangot látok amiben egy hatalmas tó van. A tó közepén egy sziget van. A szigeten egy torony áll. A torony éppen összedől és egy csónak éppen távozóban van a szigetről.

Ez a kép érthető volt számomra. A jelen szituációt pontosan leírta. De én arra voltam kíváncsi, hogy “Meg lehet -e akadályozni a torony leomlását, és a csónak vissza tud -e fordulni?”

Nem.

Ennyi volt a válasz.

Nyilván jobban örültem volna, ha valami olyasmit hallok, hogy ha itt-ott alátámasztjuk a tornyot, akkor az nem dől össze. Meg, valami olyasmit is jó lett volna hallani, hogy a csónak majd fél útról visszafordul.

Az a kapcsolat még 7 évig létezett ez után.

Azokban az években párszor eszembe jutott, hogy a jósnő tévedett. A torony állt, a csónak visszajött. Kell ennél több bizonyíték?

Aztán, amikor 7 évvel később a torony végleg leomlott és a csónak végleg elment, megértettem valamit.

A jósnő igazat mondott. A jövőről beszélt. Én pedig egyetlen fontos kérdést felejtettem el neki feltenni.

“Mikor?”

A sámán

Ez a torony és csónak mese csak a bevezető volt az igazi történethez, de a következő mese megértéséhez feltétlenül szükség lesz rá.

Soha nem fogom elfelejteni a jósnő arcát, amikor a beszélgetés közben egyszer csak megváltozott.

Izgatottság. Azt hiszem, ez a legjobb szó, amit akkor láttam rajta.

Hirtelen nagyon megváltoztak az energiák körülöttünk.

Megkért, hogy menjek ki vele az udvarra, a napfényre, mert ott szeretné megnézni a tenyeremet. Azt is elmondta, hogy a tenyeret már régóta nem elemzi, de most nagyon meg akarja nézni az enyémet.

Többek között elmondta, hogy hosszú és boldog életem lesz. Egy ideig emiatt azt hittem, hogy bármit megtehetek, úgy sem ér majd utol a végzet, aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettük pontosítani a “hosszú” jelentését. Így inkább azóta is óvatos és veszélyt kerülő embernek gondolom magam.

Aztán egyszer csak azt mondta, hogy keressek fel egy sámánt. Én tudni akartam, hogy miért, erre ő azt felelte, hogy nem tudja. Csak azt, hogy dolgunk van egymással.

Eltettem magamban ezt a gondolatot. A következő években párszor eszembe jutott.

Egyszer a munkahelyemen meséltem el valakinek ezt a történetet.. Az egyik kolléga azt mondta, hogy a faluban van lakik egy sámán. Megadja a számát, ha érdekel. Természetesen érdekelt.

Pár nappal később fel is hívtam ezt a sámánt.

Megkérdeztem, hogy tényleg sámán -e, mert én egy sámánt keresek. Annak vallotta magát és megkérdezte, hogy milyen segítségre lenne szükségem. Akkoriban éppen nem szükségem semmiféle segítségre, így őszintén elmondtam neki, hogy nem segítség kell, csak szeretnék vele találkozni. Kissé szkeptikusnak tűnt, ahogy megkérdezte, hogy miért. Azt mondtam neki, hogy nem tudom, talán egyszerűen csak találkoznunk kell.

Adott egy időpontot a következő hétre. De aztán pár nappal később lemondta, és kérte, hogy majd egyeztessünk újra.

Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy talán nem ő az én emberem. Így soha nem egyeztettem vele második időpontot.

Az évek múltak.

Pár hete csak valahonnan megjelent bennem ez a történet.

Egy egészen konkrét kérdés formájában.

Hol találom meg a sámánomat?

Mi van, ha a jósnőtől kapott második történetet is félreértettem?

Mi van, ha a türelmes várakozás közben mindig kifelé fordulva vártam ennek a sámánnak a felbukkanását?

Keressen fel egy sámánt!

Ennyi volt a kérés. Vagy tanács.

De nem beszéltünk a keresés irányáról!

Mi van, ha befelé fordulva érdemesebb keresnem.

Vagy nem keresnem, mert már ezt a kifejezést sem igazán fogadom el. Mi van, ha befelé fordulva érdemes nyitva tartanom a szememet?

Természetesen, nem kezdem el magam hirtelen sámánnak képzelni. Nem fogom sámánkénként keresni a kenyeremet.

Az azonban biztos, hogy az elmúlt másfél év alatt nem csak a világot látó szemléletmódom alakult át. Ma már magamat is másképpen látom a világban.

Talán írásban csak most először mondom ki, amit szóban már többször hangoztattam.

Elkezdtem felismerni magamban valami olyat, ami valójában én vagyok. Nem abban a formában, ahogy általában az igazi önmagunkat elképzeljük. Valami olyasmit pillantottam meg párszor, ami időn túli. Hívhatom ezt időtlen energiának, reinkarnációnak, kollektív tudatnak, isteni küldetésnek, léleknek – akárminek.

Számomra nem a szavak és a fogalmak lényegesek ebben a felismerésben, hanem az a mód és az a forma, ahogy ezzel a formával találkoztam.

Ezt a felismerést pedig pár héttel ezelőtt az elmém természetes módon kapcsolta össze a sámán felkeresésének küldetésével.

Egyenlőre nem tudom, hogy a sámán csak egy szimbólum, ami az igazi ént jelenti, vagy egy ténylegesen sámánként működő másik embert jelent.

Amíg ez a kérdés ki nem derül, addig belül és kívül is nyitott vagyok erre a találkozásra.

A jelen megértesem alapján szimbólumként fogadom el tanácsot.

És tovább folytatom az időtlenségből kibontakozó énemhez való közeledést.

Talán kiderül, hogy ő egy sámán.

Hogy én egy sámán vagyok.

Ki az sámán?

Az előző mondatot a történet utolsó gondolatának szántam eredetileg.

A szándékomat nem tudom tettekkel követni. Az élet más, mint amit tervezek. LOL.

Az írás befejezése után kíváncsiságból egy kicsit olvasgattam arról, hogy ki is az a sámán.

A következő definíció miatt kell folytatnom az írást.

A sámán eredetileg olyan ember, akit a közössége közvetítőnek tekint a hétköznapi világ és a szellemi világ között.

És ekkor eszembe jutott, hogy tavaly meglátogattam egy embert egy kis spirituális utazásra a tudatalattim felé.

Ő mondott pár olyan dolgot velem kapcsolatban, amiből most kettőt tartok érdekesnek elmesélni.

Az egyik ez volt: “Te valahol nagyon erős spirituális képzésen estél át.”

Ezt most nem kommentelem, csak le akartam írni.

A másik dolgot egy kérdéssel kezdte:

“Ugye nem fordult még elő veled, hogy a buszon leült melléd egy ember és elkezdett mesélni magáról?”

A mosolya elárulta, hogy pontosan tudja a választ. Ahogy én is. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy soha nem volt még ilyen. Tudta, hogy viccelek, nem volt szükségünk további magyarázatra.

Itt azonban le kell, hogy írjam, hogy több esetben is volt szerencsém az engem körülvevő emberektől olyan mondatokat hallani, ami a legnagyobb bizalomról árulkodott.

A legkedvesebb ilyen mondat ez volt: “Nem tudom miért mesélem el ezt neked. Senkivel nem beszéltem még erről a dologról. De valamiért azt érzem, hogy veled kell ezt megbeszélnem.”

A másik legkedvesebb hasonló gondolat egy hétfő reggel ért. “A lányom nagy bajban van és segítségre van szükségünk. Én nem tudom miért, de ma reggel úgy ébredtem, hogy téged kell megkérjelek, hogy segíts az ügyünkön.”

Erre a feltétlen bizalomra tavaly az úriember a következőket mondta.

“Te egy közvetítő vagy. Egy csatorna. Az emberek érzik ezt. Tudják, hogy rajtad keresztül érhetik el a felsőbb rétegeket. Ezért fordulnak hozzád.”

Így már tényleg csak egyetlen mondat van hátra ebből az írásból.

Akkor mi is vagyok én: csatorna vagy sámán?

The post 285. | A sámán first appeared on Digital Nomad Blog.

The post 284. | A lélegzetvételem first appeared on Digital Nomad Blog.

Most elég volt ennyi.

A bejegyzés utólag úgy néz ki, mint egy “mi nem működik” emlékmű.

Ezért képzelj el kérlek, amíg olvasod!

Mosolygok, zenét hallgatok, nevetek, mikor megírom ezt a bejegyzést. Akkor sem volt nehéz megélni, mikor történt, utólag meg egyenesen élvezem.

Lao Chai

A Hanoiból este 11-kor indult vonat reggel hétre érkezett meg Lao Chaiba, egy határmenti városba.

Erről a városról nem tudok sokat mesélni, mert egy kávét fogyasztottam itt el, meg 2+ km-t gyalogoltam.

De kalandjaim természetesen voltak ez alatt a nyúlfarknyi idő alatt is.

A megérkezés gyorsan történt. Megállt a vonat, így felébredtem. Póló, zokni és cipő. És már ugrottam is le a szerelvényről.

Egyenesen a taxisok karjába.

Mintha a homlokomra lett volna tetoválva, hogy Sapa. Mindenki tudni akarta, hová megyek. Még jó, hogy blogot írok és nyitott könyvvé tettem az életemet Így nem veszem zokon, hogy ismeretlen emberek mindenféle – a nyugalom megzavarására alkalmas – kérdést tesznek fel.

Lépten, nyomon.

Mondjuk azt egy kicsit furcsálltam, hogy az egyik taxis a mosdóba is követett. Reméltem, hogy ott nem fogja megkérdezni, mit csinálok.

A vasút épületéből kilépve jött a második taxis hullám. Hősiesen – mint a Patyomkin cirkáló tisztjei – átverekedtem magamat a rengetegen.

Az épület előtti tér túloldalán pillantottam meg egy kávéházat. Egy kis társaságot éppen kiszolgáltak, így láttam, hogy a korai óra ellenére nyitva volt ez üzlet.

De nem nekem. Öt percet üldögéltem békésen a másik társaság mellett. Aztán megint keresztül suhantam a téren, mert most meg ott láttam meg egy kávéházat.

Az egyetlen veszélye ennek a téren átívelő cikázásnak az, hogy a taxisok megint megláttak.

A másik kávéházban kaptam kávét. Szeretek így kávé mellett tájékozódni. Ezt néha próbálom elmondani a taxisoknak is, de őket ez nem érdekli. Pedig jól is járhatnánk mind a ketten. Ha leülök, és meg tudom nézni, hová megyek, ellenőrizni tudom az árat, akkor már el is vihetne valamelyikük.

De valamiért ők általában türelmetlenek. Én nem.

A határátkelő 2 km-re volt tőlem. Ez a kávéházas hölgy szerint nagy távolság. Én szerencsésnek érzem magam, hogy ebben abszolút nem értünk egyet.

Az igazság az, hogy ha messzebb lett volna, akkor is gyalog megyek.

Mert végre meg tudtam valósítani, hogy a saját lábamon jutok be egy ázsiai országba.

Határellenőrzés

Valamiért mindig úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, ha egy hatalmas épületben, sok-sok ember között én vagyok az egyetlen nyugati. És ezt nem a kiemelt figyelem miatt gondolom így. Egyszerűen izgalmasabb a kaland, ha azt látom, hogy mások ezt akkor és ott elkerülik.

Kivártam a soromat. Kínába magyarként – az ez év végig érvényben lévő szabályok szerint – vízum mentesen utazhatom be. Az érkezési evízumot megigényeltem, ott volt a telefonomon.

Nem számítottam meglepetésre. Nyújtottam az útlevelemet. Jött a meglepetés.

Hiába próbálta meg bescanelni az útlevelemet a hivatalnok, a rendszer nem akart engem. 8-10 próbálkozás után átkerült a papírom a szomszédos asztalhoz. Ott már szeretett a scanner.

A folyamat a jobb, majd a bal kéz négy-négy, majd hüvelykujjainak elektromos ujjlenyomat vételével folytatódott. Aztán kamerába nézés, hülye vigyor elfojtás, gondolkodás, hogy vajon elkérhetném -e a retina képemet, mert biztosan azt is rögzítették.

A hülye vigyor elfojtásával együtt sikerült megint hülyének lennem, de most megtanultam, hogy ezt többet nem így fogom csinálni. Mikor ugyanis a határőr megkérdezte, hogy mennyi időt szeretnék Kínában lenni én az igazat mondtam neki.

Nevezetesen azt, hogy fogalmam sincs. Ilyenkor elsősorban nem is a fejtetőre ugró szemöldök a legaggasztóbb. Hanem az, hogy ezt az információt azonnal megosztják egymás között. Érezni véltem a feszültséget a mondatom igazságtartalma és a következményeit elemző mini konzultáció között.

De végül úgy döntöttek, hogy elfogadható válasz volt. Kattant a pecsét, és felhangzott: “All right sir! Welcome to China!”

Bevallo, elérzékenyültem ezektől a szavaktól. Mégis csak egy gyerekkori álom. Itt vagyok. Kínában vagyok. Boldogság karakterekkel van telepakolva ez a mondat.

Probléma cunami

Az érkezés utáni pár órát eléggé mókássá tette az a probléma halmaz, amit a határt átlépve le kellett küzdenem.

Kína – elsőre – igazi hardcore terep.

Pont a múltkor írtam meg, hogy 10 hónap után már tapasztaltnak képzeltem magam.

No, itt jött az igazi próba, hogy nekem való -e a digitális nomád élet, vagy nem?

Fizetés

Kínában nem bankkártyával fizetnek az emberek. Az AliPay, vagy a WeChat alkalmazást használják erre. Mind a kettő QR kódokkal működik. Még a legkisebb utcai árusnál is ott van a saját QR kódja, így ha egy kávét akarok venni, nincs szükség készpénzre, csak a telefonra.

Több módszer is van a fizetésre

1. Leolvasom a QR kódot a telefonommal, majd a megjelenő mezőbe beírom, hogy mennyit fizetek (annyit, amennyit az eladó mond), jóváhagyom és mutatom neki a telefonom, hogy lássa, rendben vagyunk. Az árusok kb. fele hangszórót használ, ekkor nem kell mutatnom, hogy fizettem, mert a hangszóró egy hajókürt hangerejével beleordítja az utca hangzavarába, hogy kifizettem hat Jüant. Párszor majdnem infarktust kaptam a pár nap alatt a váza mögé helyezett hallójárat gyilkos hangszórók miatt…
2. Leolvasom a QR kódot és ez egyben tartalmazza az összeget is, nincs módom változtatni. Ez kevésbé elterjedt módszer, mert itt ugye összegenként kellene egy kód. Az első módszer sokkal rugalmasabb.
3. A boltban az én QR kódomat olvassa le a pénztárgéphez rakott scanner, és egyből le is vonja az összeget.

Összefoglalva elég hasznos kis találmány ez a készpénz nélküli fizetési mód. Nem kell scanner, nincs internetre szükség. A kis árus egy matricán kiteszi a kódját és kész. Majd otthon megnézi a számlákat.

A határállomás hatalmas épületét elhagyva, onnan kb. 200 méterre megláttam egy utcai kávés pultot.

Elmagyaráztam a fiatal srácnak, hogy szeretnék nála inni egy kávét. De még soha nem használtam az AliPay-t, előbb fizetnék, aztán innék. Persze, persze, mondta. Üljek le. És már csinálta volna a kávét. Imádom ezt a kedvességet.

De megállítottam. Előbb fizetni.

A telefonomon már ott volt az alkalmazás. Mégsem tudtam vele fizetni. Ellenben egy fél órát izzadtam, hogy ezt megpróbáljam. A srác nagyon kedve volt. Hozott nekem egy jeges teát, a vendége voltam. Biztosan látta, hogy rettentően izzadok a sok próbálkozással.

Pár órával később megoldottam ezt a fizetési problémát.

Ez a rendszer atom biztos. Miután a telefonomra települt, egy SMS segítségével igazoltam, hogy a telefon az enyém. Miután a bankkártyámat hozzácsatoltam az alkalmazáshoz, egy banki jóváhagyás segítségével igazoltam, hogy enyém a bankszámla.

Az arcom validálása még hátra volt, mielőtt használni tudtam volna az appot. Ez a következő képen néz ki. Be kellet scannelni az útlevelemet – amit természetesen azonnal fel is dolgozott a rendszer – majd az arcomat meg kellett mutatnom a kamerának. De nem ám csak úgy, hogy hallo. Átvágni nem lehet a rendszert, mert miközben a kamera figyel, megmondja, hogy mit csináljak, hogy biztosan élő legyen a felvétel. Nekem például a kamerába nézve a jobb fülemet kellett megfognom.

Érted ezt a rendszert ugye?

Innentől kezdve ha veszek egy répát a piacon azt is az útlevelem bemutatásával teszem meg. Engem nem zavar ez a kontroll, de jó tudni róla.

A másik alkalmazást nekem nem sikerült életre keltenem, mert egyszerűen nem küldte el az SMS-t, anélkül meg nem engedett tovább.

Szerencsére volt nálam 100 Jüan (CNY). Ez pontosan 4.500 HUF, illetve 14,5 USD.

Ennek története még a határátlépés előtt alakult ki.

A vasút környékén a taxisok hadával kellett küzdeni. Miután ők látták, hogy balga módra gyalog indulok el a rettenetes két kilométeres távolságra, lemondtak rólam.

A határhoz közeledve jött az újabb roham!

Lépten nyomon elém pattant valaki, hatalmas köteg pénzeket szorongatva és a “change, change” nevű mantrát mormolva.

Mindenkit mosolyogva hajtottam el.

Aztán, mikor leültem egy utolsó vietnámi reggelire – gondolva, hogy nem tudom, mikor lesz lehetőségem újra enni Kínában – a kaját áruló sráctól vettem 100 pénzt, miután megmondta, hogy mennyi és az árfolyamot ellenőriztem. Ez a módszer mindig beválik. Leülni, infót gyűjteni, ellenőrizni, dönteni.

Szóval volt nálam némi készpénz, de egyenlőre nem kellett, mert a teát ajándékba kaptam.

A mobilnet

A JatPac nevű eSIM szolgáltatót használtam, mióta Ázsiában élek. Ezzel teljes megelégedéssel csináltam végig 9 hónapot.

Aztán Ninh Binh-ben egyszerűen nem működött. Így majdnem három hétig saját mobil net nélkül éltem.

Két nappal a kínai érkezés előtt lecseréltem a szolgáltatót a Saily-re. Ez tökéletesen működött Ninh-Binhben is.

Ahogy a határon átkeltem, örömmel tapasztaltam, hogy nem szakadt meg az internetem.

A fizetési rendszer felélesztését célzó kellemetlen próbálkozások két felismerést hoztak számomra. Az egyik az, hogy inkább nyalogatnék kaktuszt, mint egy működésképtelen eSIM rendszert megpróbáljak működésre bírni. A másik pedig az, hogy az internetem csak azért működött, mert a vietnámi hálózatot használta a vietnámi eSIM csomagom.

A telefon szükségszerű újraindítása után már a kínai csomag került sorra a kínai hálózaton. No, ez nem működött.

A megoldás egyszerű volt. Visszakapcsoltam a vietnámi hálózatra és – voila – minden működik. Csak, hogy érzékeltessem, egy ilyen kapcsolás kb. 1 perc, szóval, ha mondjuk ötször, tízszer meg kell csinálni egymás után, akkor kezdek el gondolkodni a kaktuszon.

Mindegy, a megoldás megvolt. Irány valami szállás.

Ja, tévedtem. Ahogy 100-200 méterrel távolabb mentem a Vörös folyótól, a két ország természetes határvonalától, a vietnámi hálózat kilehelte a lelkét. A kínai meg ugye még nem kelt életre.

Ott álltam tehát internet nélkül egy kínai városban.

Ahol a legtöbb ember egy szót sem beszél angolul. Itt most lehet elég szigorúan értelmezni azt, hogy egy szót sem!

A szállás

Majdnem mindegy azonban, hogy van -e internetem, vagy nincs.

A szállást nem az internet segítségével találtam meg.

Az Agoda, Booking, HostelWorld stb. alkalmazások halottak. Legalábbis ezzel a várossal kapcsolatban. A Booking például semmi találatot nem hoz. Az Agoda hoz. Csak a 2.000 km-rel odébb lévő ugyanilyen nevű településről.

Az első jó árú szobát már majdnem lefoglaltam az Agodán. Még szerencse, hogy megnéztem a térképen, hogy mennyit kell gyalogolnom onnan, ahol vagyok. Mikor megláttam, hogy 2.000+ km-t… Nos, szeretem a kalandokat és a kihívásokat, de nem ebben a léptékben.

A Google nem az állami rendszer Kínában. Most igazából próbáltam viccesen megfogalmazni azt, hogy nincs nagy Google élet Kínában. Ezért pl. nagyíthatom a térképet akármeddig. A folyó déli partján (Vietnám) több tucat szállást mutat a Google, az északi partján (Kína) szinte semmit.

Mindegy, gondoltam, majd sétálok és meglátok valamit, aztán bemegyek, lefoglalom, kifizetem… Ja, nincs mivel fizetnem egyenlőre. Majd mást gondolok ki, gondoltam.

Az utcán sétálgatok és találok egy szállást elsőre jó tervnek tűnt. Hamar kiderült, hogy rózsaszín ködbe csomagolt szűzies elképzelés. Minden kínaiul van ugyanis kiírva. Így az olvasási esélyeim konkrétan a nullára csökkentek.

A legtöbb hotel kívülről pont úgy néz ki, mint egy bank, egy bolt, vagy egy étterem. Mintha mindenki inkognitó módba kapcsolta volna magát.

A lényeg, hogy elsőre egyetlen hotelt találtam, és ahogy sejtettem hostel utólag sem került elő. Ebben a hotelben 8.000 HUF (26 USD) volt egy éjszaka. Nem akartam ennyit költeni erre, de nem volt más opcióm.

És akkor vissza ahhoz a kérdéshez, hogy nincs internetem, nincs elég készpénzem. Szerencsére a hotel recepcióján volt internet, így ki tudtam fizetni a szobát.

A szállásra még visszatérek, mert ha van olyan érzésed, hogy a hapy endnél járunk a szoba kapcsán, akkor megkérlek, hogy ezt most felejtsd el!

A szállodai internet

A hotel hetedik emeletén kiválóan működött az internet.

Egyetlen dolgot leszámítva! A Google…

Ez csak úgy nem kezd el működni.

Ezt Laoszban tapasztaltam először. Akkor az első gondolatom az volt, hogy “jó, akkor majd nem hallgatok Youtube zenéket.”

Aztán gyorsan megjöttek az egyéb összefüggések, és itt Kínában ez eléggé lehangoló valósággá vált.

Nem hallgatok zenét. Nem látom az emailjeimet. Nincs térképem. Nincs kereső, amit használhatnék. Nem működik a ChatGPT. És, – hogy legyen egy kis hab is a tortán – nem működik a captcha szolgáltatás sem. Ez pedig sok működő oldalnak az alap ellenérzése, így, egy mozdulattal egy rakás internetes oldal sem jön be.

Szóval, nem tréfás dolog ez.

VPN-t kell használni. Ez pedig valamiért aggasztóan lassan indul el. Még azzal is kellett szórakoznom, hogy nem magyar szerverre kapcsolódtam vele, hanem például németre. Ez a játék csak fokozza az izgalmakat. Tudok -e vajon dolgozni, vagy nem.

A vízum kérdése

Miután meglett az offline választott szállásom, bekapcsoltam a VPN-t és működött a megfelelő infrastruktúra, ideje volt elkezdenem a vietnámi vízum igénylését.

45 nappal ezelőtt úgy jöttem Vietnámba, hogy az ingyenes, 45 napig érvényes vízummal tartózkodom majd az országban, aztán tovább állok. Közben azonban jött a felismerés, hogy ez az ország sokkal szebb és sokkal nagyobb annál, hogy csak 45 napot töltsek itt.

Viszont vízumot nem lehet igényelni amíg az ország területén vagyok. Ezért kellett átjönnöm Kínába. Azzal a gondolattal érkeztem ebbe a városba, hogy addig maradok, amíg a vízumot meg nem kapom. Ha esetleg szép és érdemes, akkor maximum kettő hetet maradok, de ezt előre nem kellett eldöntenem.

Minden esetre az nem árt, ha minél előbb megvan az érvényes vízumom.

Rákerestem a már működő Googleben (ugye, milyen furcsa, hogy ezt külön kell hangsúlyoznom?) és elkezdtem a formanyomtatvány kitöltését.

A vízum kérvény eljárási ideje 2-3 munkanap és 25 USD az ára.

Eddig már 5-6 vízum igénylési folyamatot csináltam végig. Az eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy ez soha nem egyszerű mutatvány. Most is elérkezett az a pont, amikor nem értettem, mit akarnak tőlem.

Ennek két oka is lehet. Vagy nem teljesen helyes az angol kifejezés, amit használnak, vagy tényleg érthetetlen a kérdés.

Az olyan apróságokat, hogy hol fogok lakni, már rutinból tudom kezelni. Most azt mondtam, hogy Tam Coc-ban, ahonnan jöttem, és megkértem az AI-t, hogy segítsen kiválasztani a régió, kerület, terület, város sorozatot, hogy ki tudjam tölteni a vonatkozó részt.

Még soha nem kérdezték meg, hogy mennyit akarok elkölteni az országban. USD-ben kifejezve. Ahogy azt sem, hogy mi a vallásom. Erre például mit mondhattam volna? Ateista? Vagy non-dualista buddhista filozófus? Vagy saját vallás hívő? Végül a biztonságot választottam és kereszténynek vallottam magam.

Bíztam benne, hogy ha komolyan érdeklődnek a kérdésben, akkor nem kell majd megmagyaráznom a kézfejemen lévő OM tetoválást. LOL.

Aztán kérvény kitöltése során elérkezett az a pont, ahol nem volt világos, hogy mit akarnak tőlem. Az AI megadta a választ, de felhívta a figyelmemet, hogy nem a hivataltos vízum igényló oldalon vagyok. Majd figyeljem meg, hogy mennyivel kérnek többet a folyamat végén.

Hamarosan ott találtam magam, hogy már csak a fizetés volt hátra. 200 USD lett volna a számla. 25 helyett. Ha kérek egy gyorsítást, akkor 2-3 munkanap alatt másnapra elintézik. +50 USD-ért.

Remek!

Hagytam ezt az oldalt és felkerestem a hivatalosat. Szerver hiba miatt éppen nem működött. Sem a tartalék oldal.

Ebben a pillanatban ott álltam tehát, hogy a vízumomat nem tudtam elkezdeni megigényelni.

De legalább volt időm a mobil internet problémámmal foglalkozni. Először egy fél órás hibakeresési, javítási folyamatot csináltam végig az AI segítségével. Ennek a végére arra jutottunk, hogy felkeresem a szolgáltató supportját. Ott ugyanezt a fél órás képernyőkép küldés, válasz adás, tovább lépés folyamatot újra végig csináltam, csak most egy ember segítségével.

Egy óra múlva működött a mobil internetem. Addigra megjavult a kormányzati oldal a vízum igényléshez.

Szerdán délután kettő óra körül beadtam a kérelmemet. Bíztam benne, hogy péntekig megjön a válasz.

Másik szállás keresése

Mivel ez a szoba többe került, mint amit ki szerettem volna fizetni érte, másnap a munka és a városnézés közben megpróbáltam másikat keresni, de végül feladtam, így még egy éjszakát ebben a hotelben töltöttem el.

Végül péntek délelőtt találtam egy másik hotelt.

Mivel a szobát 13:30-ig el kellett hagynom, választ pedig nem kaptam a vízum kérelmemre, tovább kellett állnom.

Egy Google kereséssel (nem a szálláskereső rendszerek segítségével!) végül megtaláltam a Garden Hotelt. És a lehetőséget is, hogy hogyan foglalhatok ott szobát.

Az egyetlen furcsaság az volt, hogy a térképen a város egy olyan pontján szerepelt a hotel, ahová nem vezettek utak a térkép szerint. Mindegy, gondoltam, lefoglalom a szobát, aztán majd oda jutok valahogy.

Ez az “oda jutok valahogy” megint egy külön történet lett.

Elhagytam a hotelt, és nekivágtam az utcának. A térkép javasolt egy kerülő utat. Ezzel a javaslattal az volt a probléma, hogy át kellett volna úsznom a Vörös folyó másik partjára, majd kicsivel később vissza. Ha lett is volna kedvem két hátizsákkal úszni egy jót, akkor sem tehettem volna meg, mert a folyó másik oldala Vietnám. Nem hiszem, hogy tapssal fogadtak volna, mikor kilábalok a folyóból. Főleg, hogy vízum sem lett volna nálam.

Az én elképzelésem az volt, hogy addig megyek, amíg van út a térképen, aztán csak találok valami ösvényt, ami elvisz a célba. Bár már ekkor megjelent bennem az emlék, mikor ugyanígy gondolkodtam Laoszban. Aztán ott végül – szó szerint – a dzsungelben találtam magam.

A kezdeti lelkesedésem 200 méter megtétele után megtört. Az utcasarkon befordulva ugyanis kiderült, hogy két út visz tovább. Az egyik egy kerítéssel körbezárt udvarba. A másik meg egy nagy dombon felfelé, az ellenkező irányba.

Átmentem Micimackó üzemmódba és veszettül törni kezdtem a fejemet.

Ekkor jelent meg a taxis! Most az egyszer akkor, amikor valóban szükségem volt rá. Megmutattam neki a térképen a hotelt. Azt az örömöt láttam a szemében, hogy van egy utasa, de ezt az örömöt nem kísérte a felismerés fénye. Tanácstalanság terjengett a levegőben.

Mindenesetre mondta, hogy üljek be, úgy folytassuk a tanácskozást. Mutogatta a térképet, húzogatta a szemöldökét, veszettül magyarázott kínaiul. Én bambán bámultam a térképét, sóhajtoztam és veszettül magyaráztam neki, hogy csak angolul beszélek.

Párszor megkérdezte, hogy “abba az irányba induljunk” és mutogatott előre az utcán, én többször elmondtam neki, hogy mivel nem tudom, mit kérdez, nem tudok se igent, se nemet mondani. Az irányt meg neki kéne tudni, nem nekem.

Már éreztem, hogy ez az elképzelés is ködös hattyúdallá válik. Azt gondoltam, a taxis pikk-pakk elvisz a hotelbe, onnantól meg már tudom az utat. Az nem volt a terv része, hogy ő sem tudja.

Öt perc után végre elindult az autó, bár ez tett egyáltalán nem hozott számomra megkönnyebbülést. Biztos voltam benne ugyanis, hogy a hosszas egyeztetés ellenére sincs fogalma a sofőrnek, hogy hová is megyünk.

A helyzet pontos megfigyelésén alapuló érzésem igaz volt, mert pár száz méter megtétele után megállt és megtartottuk a második válság elemző Activitynket is.

Itt végre kiderült, hogy mi a probléma. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű a dolog. De legalább egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. A sofőr nagy nehezen bevallotta, hogy nem érti, mi van í térképre írva.

Mondtam én, hogy sokan egy szót sem beszélnek angolul. De arra még én sem gondoltam, hogy nem tudják olvasni a latin betűket…

Miután megjelent a képernyőmön a Garden Hotel kifejezés kínai írásjelekkel, megtörtént a csoda: felcsillant a sofőr szeme!

Megfordult és 200 méter múlva megállt a célnál. Kiderült, hogy a második hotel kb. 800 méterre volt az elsőtől, de semmi köze nem volt a tényleges helyének a Google Maps-en feltüntetett helyhez. Pont az ellenkező irányban volt…

Pillanatok alatt elfoglaltam a szobámat a hatodik emeleten. Itt nem volt lift, szűk a folyosó. És a negyedi emelettől kezdve nincs világítás a teljesen sötét lépcsőházban. Egy élmény volt a vak sötétben felmenni.

A szobám kellemes volt. Minden szempontnak megfelelt volna, ha lennének ilyen szempontjaim. Dupla ágy, smink asztalka a falon, vízmelegítő mosdó és egy privát fürdőszoba. És persze működő internet.

Ezzel a működő internettel azonban más komoly problémák voltak. A VPN-t egy perc után ledobta a hálózatról. Így hamar kiderült, hogy az élmény nem teljes. Olyan, mintha egész nap egy Michelin csillagos étteremben ülnék, csak éppen nem rendelhetnék ételt.

Innentől kezdve három napig kénytelen voltam ez eSim szolgáltatásomat használni.

Egy normál helyen egy 3GB-os internet csomag egy egész hónapra elég. Itt most naponta használtam el 3GB-ot. Úgy, hogy figyeltem a forgalomra. Fel is merült bennem a soha ki nem mondott kérdés, hogy vajon mit csinál a gépem a háttérben, hogy ennyi adat fogy.

Végeztem egy kis fejszámolást. Nem akartam 8.000 HUF-ot (26 USD) kifizetni éjszakánként a szobáért, ezért elcseréltem egy más kategóriájú szobára a szállásomat. Itt 3.000 HUF-ot (10 USD) fizettem egy éjszakára. Viszont 3.300 HUF-ot (11 USD) minden nap kifizettem pluszban az internetre. Vagyis, 8.000 HUF helyett (26 USD) 6.300 HUF-ra (21 USD) jött ki egy nap. 1.700 HUF (5 USD) volt a napi spórolásom.

Ennyit lehet, megért volna a lift, meg a másik hotelben kapott reggeli.

Na, jó! Utólag könnyű okosnak lenni.

Elég a technikai nehézségekből!

Ezt gondolom, eleget írtam arról, hogy milyen problémákkal találtam magam szemben Kínában.

Most következik az a rész, hogy milyen is egy ilyen város.

Erre most nagyon egyszerűen fogok válaszolni, és két féle nézőpontból mutatom meg, hogy mit gondolok.

Kezdem a korábbi énemmel, mert utána más lesz a jelen képe.

Hekou egy nagyon tiszta, rendezett város. (Persze voltam messzebb lévő utcákban is, szóval, nem mindenhol!) Sakktábla szerűen elrendezett patika tisztaságú utak. Rengeteg utcai árus, étterem, boltok mindenhol. Luxus üzletek és normál boltok.

Rengeteg fény, lampion, neon esténként.

És semmi érdekes, vagy különleges nincs itt.

A magas épületek és a mindennapi hasznosságokon kívül mást nem igazán fedeztem fel.

Ha látványosságra vágyó szemmel érkezem, akkor másnap már ideje távozni.

Unalmas kisváros.

A mai szemem persze mást lát.

Csoda minden lépésnél.

De ezek a csodák nem azért vannak ott, mert a város erre épült.

Ezek azért vannak ott, mert én megteremtem őket magamnak.

Így most nem kezdem el mesélni, hogy hogyan láttam meg a boldogságot a téren táncpróbát tartó idősebb nők szemében.

Hogy hogyan tudtam örülni egy kávénak. Hogy nem csak egyszerűen lefilmeztem azt a 10 percet, amíg minden cseppje belecsepegett a poharamba, hanem meg is néztem minden egyes cseppet.

Élmény volt a nekem örülő kisgyerekek mosolya.

Öröm volt a határaim megtartása azokkal, akik nem megfelelő tisztelettel közeledtek felém.

De még egyszer!

Ezek a csodák már bennem nőnek ki, teljesen mindegy, hogy hol kapom meg a magjukat.

Isten veled!

Kedden hagytam el Kínát.

A Vietnámi vízumom hétfőn délután négy óra körül jött meg. Akkor már kifizettem az aznapi éjszakát is. És bár egy pillanatra elgondolkodtam, hogy azonnal elhagyom az országot, ezt gyorsan elvetettem.

Kedden reggel korán indultam neki a határnak.

A kínai oldalon sok kérdést tettek fel, kezdve azzal, hogy az egyik határőr már a sorban elkezdett faggatni.

A pultnál ülő kollégája folytatta. Hány napot voltam itt. Igyekeztem nem elrontani a fejszámolást, nehogy itt bukjak meg. Hiszen neki pontosan kellett tudnia, hogy mennyit voltam itt.

Van -e vízumom Vietnámba. Van, mondtam. Akkor legyek szíves megmutatni. Igaza volt. Ha nem érvényes, a vietnámiak vissza fognak küldeni és akkor neki kétszer kell dolgozni. Ő elfogadta a vízumot.

Egyébként ugyanaz a határőr volt az, aki beengedett az országba. Most így búcsúzott el tőlem:

“Good luck, sir!”

Hálás vagyok, hogy úgy alakult az életem, hogy láthattam Kínát. Egy körömnyi darabkáját.

Legközelebb tovább és más helyeken leszek.

A vietnámi oldalon kiálltam a soromat. Ahonnan aztán félre állítottak, majd el is vezettek.

Jött értem egy határőr és elvitt egy kis irodába. Nem volt ebben semmi fenyegetés, csak egy plusz ellenőrzés volt.

Hellyel kínált, kérdezett pár dolgot. Adott egy pohár vizet. Végig mosolygott és kedves volt. De valamiért sokáig tartott, míg megbizonyosodtak róla, hogy érvényes a vízumom.

Végül visszavitt a sorba, ahol az előző határőr újra megnézett mindent.

Végül beléphettem Vietnámba.

Itt én mondtam magamnak, hogy “Welcome back!”

Az épületből kilépve elkezdtük ugyanazt a folyamatot, csak a másik irányba.

Ugyanazok az arcok, most is “change, change, taxi, taxi” kiáltásokkal vártak.

Mindenkit elutasítottam.

1 km-t odébb gyalogoltam. Ott leültem, és kitaláltam, hogy hogyan tovább.

10 percen belül lefoglaltam egy szobát a közeli Sapa területén, rendeltem egy taxit.

12 perc múlva beültem a taxiba és a rám váró 20 km-es, 1 órás utat átaludtam.

Ezeket a sorokat már Sapában írom. Hamarosan jön a folytatás.

Addig is egy kis spoiler:

Ninh-Binh gyönyörű volt.

Sapa gyönyörű a négyzeten.

The post 283. | Kína first appeared on Digital Nomad Blog.

Ide most kivételesen nagyon úri módon jutottam el.

Reggel 5:30-ra jött értem egy autó, ami elvitt Ninh Binh városába. Ott felültem egy kisbuszra, ami láthatóan csak az én érkezésemre várt, mert azonnal el is indultunk, ahogy letettem a fenekemet.

Én ezzel együtt el is aludtam. Hanoiban ébresztettek fel, ahol is átültem egy másik autóba. A sofőr megkérdezte, hogy hová vigyen. Ebből nem akartam nagy ügyet csinálni, így a város öreg negyedét mondtam neki. A számomra már ismerős öreg negyedet.

Aztán érkezés előtt kiderült, hogy ilyen öreg negyed valószínűleg több is van, mert megkérdezte, hogy melyikbe mennék. Ezek a nem várt keresztkérdések lassan már annyi súlyt sem helyeznek a vállamra, mint egy tegnapi sóhajtás. Megmutattam neki a térképen, azt, amit már ismertem.

Így 39 nap után visszatértem pontosan oda, ahonnan elhagytam Hanoit. Hanoi – Hai Phong Cat Ba – Ninh-Binh – Hanoi. Nagyon szép körút volt.

A Hanoiban eltöltött nap átlagosnak indult. Séta, kaja vadászat. majd kávéház, hogy dolgozni tudjak.

A kalandok a délutánnal érkeztek.

Mikor befejeztem a munkát, egy nagyot akartam még sétálni a városban.

Egy kis kávé és kézműves üzlet előtt elhaladva egy hölgy megkérdezte, hogy nem innék -e egy kávét nála. Nemet mondtam és mentem tovább. De öt lépés után meggondoltam a dolgot és leültem nála. A kérdésre, hogy milyen kávét kérek, azt válaszoltam, legyen meglepetés. Így megint sikerült egy finom kávét innom, aminek nem tudom a nevét.

Sőt, a hölgy nevét sem tudom, pedig majdnem egy órát beszélgettünk. Sajnos a neveket hamar elfelejtem, így volt ez egész életemben. (Lehet, hogy ezért van most már négy keresztnevem is? Az egyik biztosan eszembe fog jutni, amikor szükség lesz rá…)

Megvan a név! Hmong! Kaptam tőle egy kártyát, azon rajta van. Ha meglátogatnád az üzletet, kattints ide.

A hölggyel sikerült olyan dolgokról is beszélgetni, amik már régóta érdekelnek engem. Például, hogy hogyan gondolkodnak az ázsiai emberek rólunk nyugatiakról.

Az őszinte válaszok után azt mondta a beszélgetőpartnerem, hogy meglepően jól látom a helyzetet. Az ázsiai emberek többsége nem fogja a szememre vetni, ha nem megfelelően viselkedem. Mosolyogni fognak. De a véleményük megvan. Ezt nagyjából azóta tudom, mióta gyerekkoromban elolvastam James Clawel Shogun című könyvét. LOL.

Egy idő után csatlakozott hozzánk a hölgy lánya

A beszélgetés végén nem fizethettem ki a kávémat. Ragaszkodtam volna hozzá, hogy ez ne így legyen, de a nő hajthatatlan volt. Mielőtt betértem hozzá, vettem pár fánkocskát. A beszélgetés elején egyet nagy nehezen elfogadott tőlem és végig a kezében szorongatta. Azt mondta, nagyon szereti, még sem ette meg.

Nagyon érdekes és jó beszélgetés volt, hálás szívvel távoztam.

Egy hosszú séta után egy barátommal beszélgettem sokáig, így a napközbeni Starbucks után az estére tervezett előtt sokáig álltam és beszélgettem. Végül 21:30 körül be kellett mennem.

Útban a vasútra

Ideje volt taxit rendelnem, mert a vasútállomás, ahová a jegyem szólt fél óra autóútra volt az öreg negyedtől.

Ezzel rendeléssel csak a szokásos gond volt.

Bár a vonat jegyemen rajta volt az állomás neve, sőt azt is tudtam, hogy ez nem a fő vasútállomás, meg még azt is megnéztem a térképen, hogy hol van, taxit rendelni nem tudtam.

Mert, amikor beírtam az állomás nevét a taxi keresőbe, akkor három találatot dobott ki az oldal, és semmi kapaszkodom nem volt, hogy mit válasszak, mert nem volt elég információ a képernyőn.

A vonat időben indul, így nem engedhettem meg magamnak, hogy egy rossz választás miatt máshová vigyen a taxi, majd onnan még egyszer meg kelljen kísérelnem a megfelelő cím kiválasztását.

Szerencsére a srácok beszéltek angolul, így segítséget kértem. Megmutattam a jegyemet az egyik fiatalnak, és kértem, hogy segítsen taxit rendelni. Bizonyítékául annak, hogy nem feltétlenül én vagyok a béna a kérdésben, el kell mondjam, hogy neki is kb. 3 percig tartott, mire meg tudta rendelni a taxit nekem.

A saját telefonján rendelte meg. Rögtön ki akartam neki fizetni, de mondta, hogy majd kijön velem és elmondja a taxisnak, hogy készpénzzel fogok fizetni. Megköszöntem a segítségét és megkérdeztem, merre van a mosdó.

Elindultam a helység felé az emeletre. De csak 3-4 lépcsőfokot küzdöttem le, mikor utánam szökkent az egyik pultos lány. Megkérdezte, hogy rendeltem -e már. Mondtam, hogy nem, magamban meg hozzátettem, hogy nem is akarok, hiszen perceken belül itt lesz a taxi. Sajnálom – mondta – ha nem rendeltél, nem használhatod a WC-t.

Mint írtam, sokáig álltam kint az utcán és végig pisilnem kellett volna. Úgyhogy erre az új információra nem számítva azt mondtam neki, hogy az baj, mert akkor megeshet, hogy itt a lépcsőn fog megtörténni a spontán megkönnyebülés. Nem nevetett. Mondjuk, én sem. Megkérdeztem tőle, hogy ez most komoly -e. Elmondtam neki, hogy a fél napomat egy másik Starbucksban töltöttem, talán nem lenne olyan nagy gond, ha… De, az lenne. Ez volt az álláspontja és otthagyott.

Mérges lettem.

De ez az érzés már régóta nem talált meg, így rögtön rá irányítottam a figyelmemet. Nagyon gyorsan végig gondoltam pár dolgot.

Egyrészt arrogáns voltam, hagytam, hogy elragadjon az érzelem. Ehhez jogom van, de szükségem nincsen rá. Másrészt a lánynak igaza volt. Nem olyan egyedi eset, hogy a fizető vendégeknek ingyenes a mosdó használata, a többieknek meg fizetni kell érte. Itt ilyen opció nem került szóba. Harmadrészt, ha kibírtam több mint egy órát, akkor ki fogom még bírni 30 percet, nem lesz probléma a taxiban.

Végül pedig őszinte hálát éreztem. Én magam mondom hosszabb ideje, hogy az út során semmi nincs ingyen. Mindenért fizetni kell. Ezt ebben a szituációban elfelejtettem. A lány egy ismétlő oktatással egyszerűen csak emlékeztetett erre.

Úgyhogy, 5 másodperccel az után, hogy otthagyott, utána mentem. A szívemre tettem a kezemet, meghajoltam és azt mondtam neki, “köszönöm szépen!” Magamban hozzátettem, hogy a tanítást.

Egy percen belül megjött a taxis, aki mikor meghallotta, hogy én leszek az utas, mondta, hogy indulás előtt mutassam meg neki a pénzt.

Ez most vagy azt jelenti, hogy már nagyon szakadtan nézek ki és nem nézi ki belőlem, hogy ki tudom fizetni a számlát. Vagy azt, hogy sok rossz tapasztalata van már.

Nemcsak megmutattam neki, hanem előre ki is fizettem a fuvart.

Bennem megvolt a bizalom.

A vasúton

Mikor megérkeztünk, egy kicsit megingott a bizalmam.

A taxi ugyanis bekanyarodott egy udvarra, ahol rengeteg teherkonténeren, és egy bezárt és sötét épületen kívül semmi más nem volt.

Legfőképpen pályaudvar, meg sínek nem voltak.

Szerencsére kiderült, hogy nem olyan messze ott van a pályaudvar. Igaz ugyan, hogy egy olyan kapu mögé rejtették, hogy inkább garázsnak néztem volna a helyet, mint pályaudvarnak.

Volt még 1+ órám a vonat érkezéséig, gondoltam, leülök a peronon.

Ahogy kimentem, egy egyenruhás vasúti alkalmazott hölgy nagyon lelkesen integetett, hogy menjek vele. Azt hittem, jegyet akar eladni nekem. De csak betessékelt a váróterembe, hogy üljek le.

Hát, leültem.

22:45-kor azért megkérdeztem, hogy mikor jön a vonat. 22:58-ra volt kiírva egyébként. Azt mondta, hogy 22:55 és 22:58 között fog érkezni. Ettől a precizitástól egy pillanatra azt gondoltam, hogy Japánban vagyok.

Mondtam neki, hogy akkor én most már kimennék a peronra. Előzékenyen mutatta az ajtót. Amit nem tudtam kinyitni.

Mert kívülről le volt lakatolva. De, – gondolom – hogy ne érezzem úgy, hogy szórakozik velem, gyorsan kívülről megkerülte az épületet és kinyitotta az ajtót. Mikor ki akartam menni, azt mondta, hogy mivel még nincs itt a vonat, pihentessem továbbra is bent a lábaimat. Szó szerint ezt írta a Google Translate. LOL.

Megjött a vonat. Intett, hogy kövessem őt és a kollégáját. Ketten fogadták a vonatot. Nekem meg vagy ötször odaintett, hogy maradjak az épület mellett. Eszembe se jusson a mozgó vonat közelébe mennem.

Így mikor megállt a vonat, azonnal futólépésre vezényeltek, s ahogy felszálltam, már indult is a szerelvény.

Lehet, hogy ez a tempó a titka a pontos járatoknak.

A vonaton

A vonaton már két kalauz várt.

Az egyikük kezében már bekészített angol üzenet várt: “Ha megékezünk, légy szíves ne rendelj magadnak taxit, majd én rendelek neked Sapába egy barátomtól.”

Ez vörös zászló nálam. Semmi nem indokolja, hogy egy túlárazott taxit vegyek meg egy olyan környezetben, ahol nem vagyok tisztában az árakkal. Sokkal korábbi elhatározásom, hogy csak alkalmazáson keresztül veszek ilyen szolgáltatást, ha tehetem.

Nem volt kedvem neki magyarázkodni, így egyszerűen csak mondtam neki, hogy nem Sapába megyek, hanem Kínába.

Ekkor máris jött a következő üzleti ajánlata. Akarok -e egyedül lenni a fülkében. Négyszemélyes hálókabinokkal közlekedik a vonat, én egy alsó ágyat vettem meg egy fülkében, tudva azt, hogy ott még három emberre számíthatok.

A korábbi elhatározásomat nem ingatta meg ez az ajánlat. Bár összeget nem mondott, amit ezért a zsebébe kívánt volna tőlem, de ez nem is lényeges, mert egyetlen forintot sem adtam volna egy privát fülkéért.

Mondtam neki, hogy van jegyem és azt az ágyat akarom, amit már kifizettem semmi mást.

Szerintem még akartak valamit, mert ketten kísértek el a fülkéig. Egy olyan szűk folyosó volt a kocsiban, hogy a hátizsákom elakadt és megfordulni is alig tudtam.

A fülkébe benyitva egy nagyon békés látvány fogadott.

Az egyik alsó ágyon két kislány aludt egymáshoz bújva, a kis szemfedőjükkel az arcukon. A másik alsó ágyon meg két nő heverészett alvós ruhában.

Az első meglepetésemben mondtam, hogy én alsó ágyra vettem jegyet. De abban a pillanatban rá is jöttem, hogy teljesen mindegy ez. Hiszen sem a gyerekeket nem akarom felkelteni, sem azt nem kívánnám a két nőtől, hogy aludjanak fent, míg a gyerekek lent lesznek.

Úgyhogy mondtam is rögtön, hogy rendben van a helyzet. De a kalauz elkezdett nagyon csúnyán beszélni a két nővel. Sejtem, mit mondott nekik. Még háromszor kellett elmondanom, hogy rendben van a dolog.

A végén még végig álltunk egy 15-20 másodperces kínos csendet. Gondolom, a kalauz még megpróbálta kitalálni, hogy hogyan lesz belőlem ma külön bevétel, de végül otthagyott minket.

Felmásztam a felső ágyra.

Kicsi. Kemény. Konnektor nem volt, így úgy döntöttem, hogy azonnal lefekszem. Levettem a pólómat és már el is terültem.

Jó tett helyébe jót várj!

Az egyik nő mosolyogva odaállt elém. “You” mondta és rámutatott a másik emeleti ágyon lévő takaróra.

A mai nap összes tanítását szerettem.

Gyorsan és békében aludtam el.

The post 282. | Hanoi és az aznapi tanítás first appeared on Digital Nomad Blog.

Többen hiányolták az írásokat.

Én magam is. Már hiányzott, hogy írjak.

De most – egy nagyon egyszerű döntéssel -, inkább az időm másfajta módon való felhasználásával voltam elfoglalva.

Bemutatom a helyet, ahonnan most jöttem el, és a körülményeket.

Utána viszont egy szokatlan formában, felsorolás szerűen foglalom össze az élményeimet.

Ninh-Binh

Ninh Binh a 27. település az utazásom során, ahol megszállok.

Ám ez az első eset, ahol nem csak kiválasztottam, hogy hol fogok élni, hanem együtt érkeztem valakivel. Cat Ba városában ismerkedtünk meg a hölggyel, és barátként együtt folytattuk az utunkat.

Én már találkoztam ezzel az utazási formával. Két ellenkező nemű ember együtt utazik, és együtt tölti az időt, de ennek az együttlétnek a barátság az alapja, nem a férfi/nő társas kapcsolat.

Hosszú idő után (278 nap) izgalmas volt úgy megérkezni valakivel valahová, hogy a közös buszos utazás nem csak addig tart, amíg megérkezünk.

Így most nem egyedül fedezem fel azt a gyönyörű helyet Vietnám szívében.

Ezzel együtt viszont a szabad időmet nem az írással töltöttem. Inkább sétáltunk. Bicikliztünk. Áztunk a szállás medencéjében, kirándultunk, filmet néztünk együtt stb.

Hol is vagyok most pontosan?

A nagykönyv fontos információkat mond el, most nem akarom kihagyni: Tam Cốc a természeti látványosság Ninh Bình tartományban, amely híres a rizsföldek között kanyargó, karsztos mészkőhegyekről és barlangokon áthaladó folyóról. A “szárazföldi Ha Long-öböl” néven ismert Tam Cốc a Tràng An tájkomplexum része, és Vietnám egyik legfestőibb vízi úticélja.

Ha részletesebben nézem meg:

Furcsa lesz, ha azt mondom, hogy igazából pontosan nem tudom hol vagyok!

Itt Ázsiában nem először lepődöm meg azon, hogy elindulok egy Ninh Binh nevű helyre, amiről napokig azt hiszem, hogy egy város. Aztán kiderül, hogy Ninh Binh egyszerre tartomány és város neve is. Közben minden második vállalkozás nevében a Tam Coc szó szerepel: Tam Coc kávézó, Tam Coc hajókölcsönző, Tam Coc étterem. Ilyenkor kezdem sejteni, hogy a turisták valójában nem is Ninh Binh városába jönnek, hanem Tam Coc környékére.

És ez még nem minden!

Mert aztán az is kiderül, hogy bár a Google Maps, meg a turisták is Tom Coc-ként emlegetik azt a városrészt – mint például, ahogy mi is azt mondjuk Magyarországon, hogy “a Balatonnál vagyok” – ez sem a hivatalos igazság.

Földrajzilag valahogy így néz ki most a helyzetem:

• Tam Cốc, ahol a gyakorlatban tartózkodom
• Ninh Hải, a község hivatalos neve
• Hoa Lư, a járás
• Ninh Bình Province, a tartomány neve

Szóval, Ninh Binh-be jöttem, ahogy mindenki más is, de azon belül Ninh Hai városában vagyok, amit mindenki Tam Coc néven használ.

Egyszerű, igaz?

Maradjunk ennyiben:

Egy gyönyörű helyen vagyok Vietnám szívében.

A szállás

Ezzel kezdem, mert ez még egy hét után is hihetetlen.

Most egy nagy területen berendezett szálláson vagyunk, Tam Coc Central Bungalow a neve.

Nagyon pazar az egész hely. A megjelenése pont olyan, amiért normál esetben nagyon súlyos pénzeket fizet egy európai ember, hogy láthassa, élvezhesse. Hatalmas sziklák árnyéka ad oltalmat a nap bizonyos szakaszaiban. Rengeteg növény, pálmafák, mindenféle színpompás egzotikus virágok, hatalmas fák.

Mindez egy gyönyörű folyó partján. A folyótól pár lépésre hatalmas medencével, nyugágyakkal, pálmaleveles asztalkákkal.

A szobák hihetetlenül jó minőségűek, és olyan épületekben találhatóak, hogy minden reggel úgy ébredek, hogy emlékeztetnem kell magam, ez nem egy európai szálloda. Egyszerűen csak egy szuper szállás.

Mellesleg az ágyam egy hatalmas – az ágy teljes hosszúságában elterülő – üveg ablak előtt van, ahonnan most is rálátok az U alakban felépített épület közepén található tóra.

12 ágyas a szobánk. 1.360 HUF (4,25 USD) az ára éjszakánként és ebben az árban egy olyan reggeli is benne van, ami megint csak a legjobb szállodákat juttatja eszembe az európai utazásaim idejéből. Két hatalmas asztal megrakva mindenféle kiválósággal, amiből annyit eszünk, amennyi csak belénk fér.

Pár száz métert kell csak sétálni és az iránytól függően mindenféle hangulatokat érünk el.

Az egyik irányban ott a település központja. Az ellenkező irányba indulva gyönyörű, lótuszvirágos tavak várnak, a közeli háttérben álló hatalmas sziklák tövében, amit csak a folyó választ el tőlünk. A szállás területéről kilépve meg egy gyönyörű rizsföldön találjuk magunkat.

Rizsföldek mindenhol. Ez a hely nevezetessége. Éppen aratási időszak van/volt, így a munkálatok minden folyamatát volt szerencsénk látni már.

Cat Ba is nagyon szép volt. De Ninh Binh környéke – különösen erről a szállásról indulva – sokkal-sokkal szebb.

Nem véletlenül fogalmazódott meg bennem az elmúlt hetekben, hogy ez idáig Vietnám a legszebb hely, amit valaha megtapasztalhattam.

Egy újabb hét a paradicsomban

Mit lehet itt csinálni?

Soha nem ezzel a kérdéssel indítom a felfedezést.

De nagyon jó érzés, hogy egy hét elteltével már nagyon sok élményt tudok felsorolni.

Azt hiszem, hogy a számok sok mindent elárulnak erről a városról. 4 napra terveztünk itt maradni. Ebből eddig 7 nap lett, de könnyen meglehet, hogy 22 lesz. (Mikor ezt a bejegyzést folytatom, már 10 nap…)

Szóval, itt tartok most. 22 nap lett.

És bár többször nekiálltam írni, nem sikerült befejezni a beszámolómat. Mostanra meg már olyan hosszú lenne, hogy nem látom értelmét nagyon részletesen leírni. Soha nem fejezném be. És talán senki nem akarna elolvasni egy 22 napomról szóló könyvet.

Így most – könnyes szemmel – kitörlöm a három hétben írt gondolatokat és elkezdem a napló megírását.

2026.05.27, szerda

• Közös utazás és véletlenszerű leszállás a buszról. Ott kerestünk szállást, hol a busz megállt. Végtelenül jó választás volt.
• Első este a városban. Egy helyi táncosok által előadott műsor megnézése.
• “A kávéházakról” című bejegyzésben említett kislány, napraforgó mag és kulcstartó élmény átélése.
• Az csocsó asztal birtokbavétele. Az első játszmát megnyertem. Aztán a következő három hétben kettő kivételével minden partit elvesztettem. Méltó ellenfelem volt a hölgy személyében.

2026.05.28, csütörtök

• Kávéházak felfedezése.
• Este csavargás, éttermek megismerése.
• Késő éjszakába nyúló beszélgetés a gyönyörű folyóparton.

2026.05.29, péntek

• Egész napos motoros kirándulás. A környék felfedezése. Ketten egy motoron.
• Egy csendes templom megismerése.
• Egy kellemes meglepetés egy étteremben. A rendelt smoothie és kávé mellé egy kis idő múlva gyümölcsöt kaptunk ajándékba, majd vietnámi teát is. Hihetetlen érzés, mikor csak kedvességből érkezik az élmény.
• Az első rizsföld fényképezés. Csodáltos színek pompája.

• Hoa Lu ősi fővárosának megnézése, sok új információval.

• Bái Đính pagoda, spirituális és kultúrális központ kívülről való megnézése. Erről később írok még.
• Egy éppen épülő félben lévő pagoda lépcsőjén üldögéltünk és élveztük a naplementét.
• A motorozás élvezete, mindenféle komolyabb úticél nélkül.

2026.05.30, szombat

• A motoros túra folytatása.
• Az első rizsbetakarítás megnézése.
• Thai Vi Temple történelmi templom megnézése.
• Egy sziklákra épített gyönyörű másik templom és környékének megnézése, sziklamászással.
• Naplemente egy ezer árnyalatban tündöklő rizsföldről, a hegyek között.
• Egy kolibriként repkedő rovar felfedezése.
• Ninh-Binh városának gyors megszemlélése.
• Sötétben motorozás hazafelé, saját sávunkban szembe jövő motorossal való frontális ütközés elkerülése.

2026.05.31, vasárnap

• A pénteki kimaradt munkanap pótlása.
• Csocsó, ping-pong, vacsora azért így is volt. Meg a medence meleg víznek az élvezete.
• Telihold fényképezés.

2026.06.01, hétfő

• Klasszikus csónaktúra a rizsföldek és barlangok között. Itt az evezőt a lábukkal hajtják az emberek. A csónakok erős forgalmat teremtenek a folyón. Kissé autópálya érzés, de hihetetlen látvány. 3 gyönyörű templomnál álltunk meg az úton. Folyón lévő barlangok áthajózása.
• A gyerek nap alkalmából a szálláson kapott két marék édesség elfogyasztása a medence mellett.

2026.06.02, kedd

• Hosszú éjszakai séta.
• Thai Vi Temple templomban hajnali fél egykor újhold szertartás zenéjének és énekének hallgatása. Hihetetlen élmény volt a telihold fényében üldögélni egy templom kapujában.

2026.06.03, szerda

• Kerékpár túra egy harmadik csapataggal kiegészülve.
• Biciklis bambuszhajós átkelés egy folyón. Izgalmak mindenhol.

2026.06.04, csütörtök

• Este rizsföld, rizsföld égetés nézegetés és egy hosszú, sötétbe nyúló kirándulás a környéken.
• Nem említem minden napra, hogy ronggyá vagyok verve a csocsóban.

2026.06.05, péntek

• Hatalmas séta este.
• Az arató gépek megismerése.
• Temetők bejárása.
• A vietnámi vendégszeretet és tea élvezete.

2026.06.06, szombat

• A helyi rizs múzeum megcsodálása. A földműves eszközök próbája.
• 4 féle rizsbor kóstolása.
• Egy farm meglátogatása, helyi kertészkedési szokások megismerése.

2026.06.07, vasárnap

• Elektromos motoros túra.
• Egy 30 kilométerrel odébb lévő településen katolikus templomok megnézése.
• Hihetetlen harmóniában épült templom komplexum felfedezése. Katolikus templom vietnámi építészeti elemekkel. Kántálás a templomban, majd keresztény énekek éneklése vietnámiul, később orgona kísérettel.
• A templom kertje maga volt a zen.
• Lassú túra, rendkívüli meleg és csodálatos látnivalók.
• Éjszakába nyúló csavargás levezetésként.

2026.06.08, hétfő

• Csak egy átlagos nap a paradicsomban.
• Gyönyörű képekkel.

2026.06.09, kedd

• Egész napos kerékpáros túra.
• Járatlan utakon és őrült forgalomban.
• Este egy kiváló indonéziai gitáros énekes megismerése és egy bár felfedezése.

2026.06.10, szerda

• Majd egy három órás csónakos kirándulás Tran Ang területén.
• 10 barlangon áthaladni csónakkal, 3 gyönyörű templomot látni és King Kong földjén utazni: feledhetetlen élmény.
• Este meg is néztük az egyik King Kong filmet együtt.

2026.06.11, csütörtök

• A munkanap végén egy nagy sétát tettünk a környéken.
• A közeli hegyekben felkerestünk egy kilátó pontot. Valamiért én erre a túrára papucsban indultam el. Nagy élmény volt a sziklákon és a létrákon felfelé mászni. Főleg, hogy egész nap esett és minden csúszós volt.
• Este megnéztük az egyik másik King Kong filmet együtt.
• Ezekig a napokig mindig három napokkal hosszabbítottuk meg az itt tartózkodásunkat. Rendszeresen szóba került a tovább mozdulás, de mindig arra jutottunk, hogy olyan szép ez a hely, hogy inkább maradunk.

2026.06.12, péntek

• Munkanap lett volna, de mássá alakítottam.
• Biciklit béreltünk, és a nap folyamán 40 km-t tekertünk, emellett 11 km-t gyalogoltunk is.
• A gyönyörű Pagoda komplexumot látogattuk meg, amit 05.29-én egy kissé távolabbról néztünk meg.
• Tudtuk, hogy hosszú nap lesz, de a végén kiderült, hogy még annál is hosszabb, mint gondoltuk.
• A 20 kilométeres biciklizés után jött a fejtörés, hogy milyen túrát akarunk csinálni modern és hagyományos pagodákat ötvöző hatalmas területen.
• A bejárattól viszonylag messzebb (1-2 km) kezdődik a látogatási terület. Azt az opciót, hogy oda gyalogoljunk nem engedi meg a rendszer.
• Tulajdonképpen kettő opció van: Odavisznek elektromos autóval, majd a területen szabadon mászkálhatunk, vagy a területen belül is autóval furikáznak végig. Mi a gyaloglást választottuk.
• Plusz egy olyan jegyet vettünk, amiben benne van Ázsia legmagasabb pagodájának a belépőjegye is.
• Erről a helyről órákig lehetne mesélnem, ettől most eltekintek. Csak felsorolom, hogy miket láttunk.
• A “Három kapu” nevű templom óriást. Hatalmas szobrokkal és rendkívüli pompával.
• Ennek bejáratánál két szerzetes feltette a kérdést, hogy mi a nevünk és honnan jöttünk. A kapott információkat máris felírták három papírra. Ezeket és két köteg füstölőt kaptunk, meg jelölést a térképen, hogy a melyik három templomban gyújtsunk füstölőt és helyezzük el a papírokat, plusz meditáljunk egyet. Ezt mi egy jópofa kincskereső játéknak fogtuk fel, mert eleinte nehéz volt kiigazodni a térképen. De végül mindenhol elvégeztük a mini szertartást.
• Egy olyan nyitott folyosón mentünk végig, ahol több ezer Buddha szobor volt. A falak végig kis ablakocskákkal voltak tele, mindegyikben egy-egy, illetve ember nagyságú kő szobrok, mindegyik különböző formában. Lélegzetelállító volt a számosságuk.
• Láttuk Vietnám legnagyobb bronz harangját, a maga 70 tonnájával. Hihetetlen.
• Egy impozáns méretű templom került sorra. A képek sajnos itt nem adják vissza az élményt.
• A területen belül volt egy tó, vagy inkább egy hatalmas medence is, annak a partján elidőztünk egy keveset.
• A következő templom néhány adata: 2.000 m2, 30 méteres belmagasság, 100 és 30 tonnás aranyozott bronz Buddha szobrokkal. Egészen kicsinek éreztük magunkat itt.
• Ezeket a méreteket sajnos nem tudom lefényképezni. Egyszerűen kicsi a telefon.
• Támogatásként vettem egy tető cserepet, amire ráírtam a nevemet. Ezzel egy picit örökre itt maradtam.
• Egy gyönyörű kilátó pontot kerestünk fel a területen belül. Itt nagyon tetszett, hogy egy asztalra helyezett tükör segítségével nagyon jó illúziókat lehetett kipróbálni a magas pagoda képével.
• Még egy hatalmas templom következett, 35 méteres belmagasággal, és 50 tonnás szobrokkal. Már káprázott a szemem a nap folyamán látott sok aranyozott felülettől.
• Ezután következett maga a magas pagoda. Felfelé lifttel mentünk, lefelé pedig a kihalt és épülő félben lévő lépcsőházban. És ami közte történt!
• Hihetetlen kilátás 360 fokban. A 13. emelet olyan magasan van, hogy nagyon messzire el lehetett látni a gyönyörű környéken. Ráadásul a távolban villámlott is. Hihetetlen élmény volt ott lenni!
• Közben szépen lassan besötétedett. A komplexum 21 óráig látogatható, de az alkonyattal minden bezárt és mindenki elment. Így hét órától este kilencig csak mi csatangoltunk az egész területen.
• Felfedeztünk még egy barlang templomot.
• És rengeteg kisebb, gyönyörűen kivilágított pagodát látogattunk meg.
• Denevérek repkedtek a fejünk körül a gyönyörű köves sétányon.
• Hihetetlen élmény volt a túra esti fele is.
• Várt még ránk a hazafelé vezető 20 km.es tekerés, előtte egy vacsorával.
• Út közben megálltunk vizet venni egy kis boltban. Itt egy vietnámi kisfiú jött oda hozzánk, azzal a kérdéssel, hogy beszélgethet -e velünk. Be nem állt a szája! Annyira aranyos volt, ahogy tökéletes angollal megállás nélkül tette fel a kérdéseket. Mindegyikünkkel 10 percet beszélt. Az apja a végén adott nekünk egy-egy jégkrémet. Nagyon szerettem ezeket a pillanatotokat is. Remélem, a fiú meghallotta a szavaimat: így tovább haver, nagyon jól csinálod!
• Hazaérve egy nagy asztali foci játszmával fejeztük be a napot. Természetesen mindet elvesztettem.

2026.06.13, szombat

• Hang Múa.
• Ezt a nevet viszem magammal. Egy felismerés született meg itt bennem, erről majd később írok.
• Ezt a hegyi templomot az elmúlt két hétben szinte minden nap láttuk a szállásunk környékéről. Vagy túl korán volt, vagy túl meleg, vagy más programunk akadt. De ma felmásztunk ide.
• Gyalog mentünk el, csak pár kilométer.
• Előtte azonban megnéztük a hegy lábánál elterülő, ikonikus lótusz mezőt. Hihetetlen mennyiségben terem a gyönyörű növény ezen a hatalmas területen.
• 500 lépcsőfok megmászása után felértünk az egyik túlzsúfolt kilátó pontra, hogy onnan újabb lépcsőzéssel átmenjünk a másikra. Ott is sokan voltak. LOL.
• A kilátás minden tömeget elfeledtetett velem. A hegy tetején lévő sárkány szobor hátára ültem. Ezt a példát aztán többen követték. Erre mondják, egy bolond százat csinál…
• Itt is megnéztünk egy bezárt barlangot. Úgy látszik, errefelé az a divat, hogy sötétedés után mindenki elmegy, de a terület látogatható.
• Hazafelé megálltunk vacsorázni. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet az égetett rizs felirat. Nem pirított, égetett. Mint kiderült ez egy kínai étel. Én abszolút nem bántam meg, hogy kipróbáltuk. Az őrült kínai nő nagyon finoman készítette el. LOL.

2026.06.14, vasárnap

• A pénteki napomat erre cseréltem el.
• Egy nyugodt és lassú napot tartottunk, egy nagy sétával és egy jó vacsorával.
• Aztán egy jó beszélgetéssel a folyó parton. Az utolsó napjainkat töltöttük együtt.
• Az éjszaka során megnéztük a foci világbajnokság egy meccsét. Németország nyert. Én a másik csapatnak szurkoltam.

2026.06.15, hétfő

• Az utolsó napom volt Ninh Binhben.
• Dolgoztam, majd ebéd után elmentünk az utolsó kirándulásunkra.
• Egy újabb három órás csónakos kirándulás Tran Ang területén. A másik túra útvonalat is meg akartuk nézni.
• Itt volt a leghosszabb alagút a hegy gyomrában. 1 km fejlehúzós utazás a sziklák alatt.
• Láttuk konkrétan azt a sziklát is, ami a King Kong filmekben biztosan megjelent.
• Egy nagyon szimpatikus vietnámi párral utaztunk együtt a csónakban. Jó volt velük beszélgetni.
• Az utolsó napi biciklis, csónakozós túrát egy közös pizza evéssel ünnepeltük meg.
• Aztán ellátogattunk a kedvenc bárunkba, ahol elbúcsúztam az indonéz gitáros-énekes barátomtól.
• Megnéztük egy meccs második felét.
• Aztán elbúcsúztunk egymástól.

2.876 db fényképet és videót készítettem Ninh Binh-ben. Nagyon nehéz volt utólag megírni a sok élményt és kiválogatni a fényképeket a galériákhoz.

Úgy érzem, most nem sikerült méltóképpen bemutatnom ezt a gyönyörű helyet.

De bízom benne, hogy legalább egy kicsit sikerült elhoznom a hangulatot.

The post 281. | Ninh-Binh first appeared on Digital Nomad Blog.

Egy új nézőpont alapján mutatom be, hogyan lehet más módon járni az fizikai utat.

Előtte írok az utazó életmód során felmerülő mindennapi kérdésekről.

Ezek az információk jól jöhetnek még.

Különösen akkor, ha az ember történetesen digitális nomád.

Döntések, döntések!

A digitális nomád, utazó életmóddal kapcsolatban legtöbbször a “szabadság” szó jelenik meg a reflexiókban, amit én kapok.

Ez a fajta élet valóban szabadságot hozott nekem.

Ám a szabadság – ahogy talán minden más is – nem csupán fekete és fehér.

Ennek a mondatnak a leírása közben jöttem rá, hogy az általam gyakran használt kifejezés pontosan ugyanezt a jelentést hordozza. Én azt szoktam mondani, hogy mindennek ára van.

Az útitársakkal – akikkel rövidebb-hosszabb ideig megosztjuk egymással az időnket, energiáinkat, az úton levés élményét – már többször került szóba ez a téma.

Egy idő után a legtöbben érzik a fáradtságot. Itt most nem tudok (még) a saját nevemben beszélni, mert én (még) nem érzem ezt.

Elsősorban nem fizikai fáradtságról van ezekben a beszélgetésekben, hanem inkább egyfajta mentális kimerülés. És főleg azoknál jelenik meg, akik hosszabb távon (sok hónapja, sok éve) vannak úton.

Ezen az úton nagyon sok döntést kell meghozni. Az önmagában talán nem megterhelőbb, mint általában, hiszen, a “hagyományosnak” nevezett élethelyzetekben is rengeteg napi szintű, közép- és rövidtávú döntést hozunk meg.

Ami az útón lévők döntéseit más súlyozásúvá teszi, az szerintem az, hogy itt napi szinten kell esszenciális kérdéseket megoldani.

Hol alszom ma?

Hol fogok aludni holnap? Ha menni akarok, akkor pakolni kell, mozogni, megegyezni a következő szálással, kipakolni és csak ezek után pakolhatok. Ha nem akarok menni, akkor az éppen aktuális szállást kell meghosszabbítani.

Nincsen tehát állandó otthona az embernek. Nincs olyan, hogy nem kell döntenem a kérdésben, mert hiányzik az origó. Mindenképpen dönteni kell, hogy merre tovább.

Ha csak egyszer is kihagyom a választ, hogy hosszabbítok az adott helyen, vagy megyek tovább, a vége azonnal az lesz, hogy az adott helyről kitesznek és alhatom majd az utcán.

És a hol alszom ma kérdésben nem csak az van benne, hogy a szállásról kell dönteni. Gyakran kell döntést hozni arról, hogy mi legyen a következő település. Aztán a legtöbbünk utazása során jön a melyik országba dimenziója, mert a vízumok mindenhol csak korlátozott idejű tartózkodást tesznek lehetővé.

Szállás, város, ország.

Bármelyik lehet állandó az utazás során, de akkor az utazás lassul, vagy megszűnik. Ebben az értelemben nézve az utazás folyamatát, egy folyamatosan elvégzendő munka az ára a szabad akarat és szabad döntéshozatal létezésének.

Hol és mit egyek?

Az eddig látott helyeken soha nem az volt a kérdés, hogy van -e mit ennem, vagy innom. Az nem mindig garantált, hogy az étel minősége mindig megfelelő, vagy, hogy elérhető -e az, amit az adott pillanatban enni szeretnék. Az már inkább érdekes kérdés, hogy milyen áron adják ezt. Sok esetben nagyon szépen fel lehet rajzolni a térképre, hogy melyik utcáig mennek el a turisták. Addig magasabb, onnantól helyiek az árak.

De például a hely minősége sem garantált. Itt is van átlag minőségű étterem, de gyakrabban van átlag alatti. Ezt nem ítéletként, vagy rossz szándékból írom le. De már volt olyan élményem, hogy a szépen berendezett, átlagos kinézetű, utcára nyitott étterem hátsó felébe érve a bűz fogadott. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy ha tudnak sült rizst adni, akkor ott fogok enni, de végig úgy fogom érezni magam, mintha egy WC-ben ülnék.

Nem is tudom, milyen érzések voltak bennem végül. Annak örültem, hogy nem volt sült rizs, és így nem ott ettem végül. Vagy esetleg azon bánkódtam, hogy kimaradt ez a tapasztalás.

Ezen az úton ritkán van saját konyha. Még ritkábban hűtőszekrény. Így elég erősen ki vagyunk szolgáltatva azoknak a kérdéseknek, hogy hol van a legközelebbi bolt? Abban mi kapható? Hol van a legközelebbi jó árat kínáló étterem? Ha veszek valamit, hová tegyem a szobámban?

Az utolsó kérdés talán megmosolyogtat. Ám a valóságban nem mindig mókás ez, vagy nagyobb képzelőerő kell hozzá, hogy mókás legyen. Ha például rovarokkal van tele a környék, nem mindegy, hogy ők is hozzáférnek -e a táskámba rejtett élelemhez, vagy nem férnek hozzá. Pai-ban a szobámat látogató patkány megrágcsálta két szappanomat is. A dzsungelben mindent egy nagy dobozba kellett tenni, ami ehető, annak ellenére, hogy 32 méterrel a talaj felett aludtunk.

A hűtőszekrény hiányáról mint probléma forrásról azt hiszem nem is kell írnom.

És, amikor azt írtam, hogy az is kérdés, hogy mi kapható a boltban, akkor nem arról beszéltem, hogy válogatós vagyok. Hanem arról, hogy a boltok kínálata erősen korlátozott. Egy 7-11 például jó boltnak számít itt is. De alig van benne gyümölcs és zöldség. Ami van drága. Nagyon sok tartósított és gyors készítésű étel, csipsz és édesség kapható, de friss ételek nem igazán vannak.

Ott van aztán az utcai boltok sora. Rengeteg kicsi garázs, ugyanazzal a kínálattal. Cukrozott italok, tartósított élelmiszerek, sör, cigi. Minden, ami a mindennapi gyors élethez kell.

Ezen okok miatt általában kutató munka előzi meg például a gyümölcs árusító hely megtalálását.

Így talán érthető, hogy miért mondom azt, hogy a hol és mit egyek kérdése is folyamatos döntések meghozatalát követeli.

Mivel töltsem az időm?

Talán furcsán hangzik a kérdés, de ebben a környezetben – számomra legalábbis – nagyon komoly kérdés.

Kiváló emberek társasága. Szórakozási lehetőségek. Gyönyörű természet a települések körül. A frekventáltabb helyeken tucatnyi szervezett tevékenység. Mindenhol a saját út megtalálásának lehetősége. Izgalmas utcák, új boltok. Nappali nyüzsgés, vagy az éjszakai élet felfedezése.

A folyamatos mozgás az állandó kísértést teremti meg.

Ha minden helyen 1-2 hetet vagyok csak, akkor annyi látnivaló akad körülöttem, hogy éppen csak elég lenne az összes(!) időm arra, hogy mindent lássak.

Aztán mehetek a következő helyre 1-2 hétre, és ott is rengeteg minden vár.

De én digitális nomádként dolgozom. Így az időm erősen korlátozott.

A legtöbb úton lévő ember, akivel találkoztam kicsi, vagy még kisebb költségvetéssel utazik. Közéjük értem magamat is. Figyelembe kell tehát venni a pénzügyi lehetőségeimet is minden döntés esetében.

Ennek ellenére – szinte – napi szinten kell arról is dönteni, hogy mi a következő program. Itt majdnem mindegy, hogy a holnapra tervezett munka helyett elmegyek egy hajó kirándulásra és holnap helyett majd szombaton dolgozom.

De a döntést akkor is meg kell hoznom, méghozzá gyorsan és gyakran. A döntések nagyobb része ráadásul a lemondás, mert inkább azt kell eldönteni, hogy a rengeteg lehetőség közül mit nem veszek igénybe.

Nincs ok a sajnálatra!

Mielőtt bárki elkezdene sajnálni! Ennek a “sok döntés, sok energia” gondolatkörnek nem az a következtetése, hogy milyen nehéz a sorsom, mennyit szenved egy úton lévő ember.

Csupán azt akartam megmutatni, hogy úton lévő emberként dolgoznom kell a szabadságomért.

Mindennek ára van.

Milyen érdekes paradoxon lett ez. A szabadáságot úgy érem el, hogy folyamatosan dolgozom érte. LOL.

Véletlen úticél választás

Biztosan nagyon sok módszer létezik arra, hogy kijelöljük magunknak az útirányt.

Ezek közül több, nagyon izgalmasnak tűnik számomra és mindenképpen szeretném majd kipróbálni a jövőben.

Az egyik az üveg pörgetés módszere. Nem kell hozzá más, csak egy kereszteződés, egy sík felület és egy üres üveg. A megpörgetett üveg egyszer biztosan megáll és megmutatja az irányt.

IT szakemberként azt is el tudom képzelni, hogy egy véletlenszám generátorral meghatározom az égtájat, egy másik lövéssel a távolságot mondjuk 700 km-en belül, aztán megkérem az AI-t, hogy mondja meg, hogy ezzel a két paraméterrel hová kell mennem.

Nem hiszem, hogy meglepődtem magamon. Amikor az előző sorokat leírtam, azonnal el is végeztem ezt a kísérletet.

Északnyugat, 583 km. Pillanatokon belül kiderült, hogy ezzel a módszerrel Mosha Town (Moshazhen) település, Kína lenne a következő úticélom.

El is gondolkodtam ezen most egy kicsit. Ez légvonalban valóban kb. 583 km-re van. Közúton azonban 1.100 km. Ennél vannak közelebb is települések Kínában, szóval, nagy valószínűséggel ezt a játékot nem most fogom eljátszani elsőre.

Van két hetem, hogy ezt eldöntsem.

Van aztán egy másik – bennem nagyon hangosan rezonáló – módszer.

Egyszerűen odaadom a telefonomat egy idegen embernek az utcáról. Megkérem, hogy a megnyitott térképen jelöljön meg egy pontot. Én meg oda megyek élni, ahová ő mutatott. Természetesen a térkép nagyítását annak megfelelően állítom be, hogy éppen mennyi pénz van a pénztárcámban. LOL.

Annyira szeretem az olyan szinkronicitásokat, amik például akkor történnek meg, mikor ezt a bejegyzést írom meg.

Nézegettem az AI zenés lejátszási listámat, hogy mi legyen a következő dal, amit meg fogok hallgatni. Megakadt a szemem Madonna, La Isla Bonita című slágerén. Pontosan tudom azt is, hogy azért mert a Cat Ba Nemzeti Parkba belépve, és onnan távozóban is ezt hallottam. Pont egy különleges hangulatban talált meg akkor ez a gyönyörű dal.

Elindítottam tehát.

Lassan 40 éve ismerem ezt a dalt. Már akkor is elvarázsolt, mikor még egy szót sem értettem abból, hogy miről énekel Madonna. Sok éve már értem is.

A dalszöveget hallgatva természetesen ezek a sorok kezdtek el visszhangozni a fejemben:

Tegnap éjjel San Pedróról álmodtam.
Mintha sosem hagytam volna el, ismertem a dalt.
Egy fiatal lány sivatagszínű szemekkel.
Minden olyan közelinek tűnik, mintha csak tegnap történt volna.

Trópusi szellő járja át a szigetet.
A természet itt vad és szabad.
Ide vágyom.
A gyönyörű szigetre.

Ezek a sorok a gyönyör hullámaival árasztották el a lelkemet.

Ezeknek a hullámoknak most volt itt az idejük. Egy hétnyi távolságra vagyok az én gyönyörű szigetemtől. És közel 40 évnyi messzeségben attól a fiatal sráctól, aki nem értette, csak érezte ezt a dalt.

Ma már – ezekben a pillanatokban – értem és érzem. Ez a dal 40 év után pont oda került bennem, ahol mindig is várta a saját helye.

La Isla Bonita.

Megérkeztem.

La Isla Bonita - Rock Version (Madonna)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Ez is lehet egy módszerek közül, ahogy majd irányt választok. Egy dal. Egy régi érzés, amit a jelen életem és az élettapasztalataim átformálnak.

Ahogy csendesen figyelem most magam, sorban jönnek a dalok: Paradise City, Wherever I May Roam, Northwest Passage, Far Beyond The Sun, A Passage to Bangkok…

Annyira szeretem az olyan szinkronicitásokat, amik például akkor történnek meg, mikor ezt a bejegyzést írom meg. Vagy, ezt már említettem?

Még egy szót sem írtam arról, amiről ez a bejegyzést terveztem írni.

Vissza akartam térni az eredeti témához, de elindítottam a Rush: A Passage to Bangkok című dalát. És megláttam a leírásban, hogy “”A Passage to Bangkok”a második dal a Rush 1976-ban megjelent 2112 című albumán.”

Volt egy megérzésem és megkérdeztem az AI-t: Melyik napokon jelent meg ez az album a világ különböző pontjain?

A válasz: “1976. március 10. – több rajongói és archív forrás ezt tekinti a kanadai megjelenés napjának.”

Három nappal azelőtt, hogy megszülettem.

Hogyan csinálom én?

Visszatérve a jelenbe és a véletlen választást egyenlőre a jövő kegyeibe ajánlva, elmesélem, hogyan választottam eddig. És, hogy milyen lehetőségekkel számolok most, az új cél keresésében.

Thaiföld és Koh Samui kiválasztását annak idején megírtam. Ázsia hívott. Azon belül Thaiföld egy izgalmas kezdőpontnak tűnt. Akartam időt adni annak, hogy eldöntsem tényleg Thaiföld legyen, de hamar megéreztem, hogy ez egy intuitív választás volt, nem érdemes tehát nagyon agyalnom azon, hogy ez legyen-e az első, vagy sem.

Koh Samui pedig úgy jelent meg célként, hogy az ismertebb települések nevei közül kiválasztottam azokat, amik tengerparton, vagy szigeten vannak. Végül praktikus okok miatt – hamar – eldöntöttem, hogy hol kezdődik meg az új utazásom.

Onnantól kezdve Indonézia, ismét Thaiföld, Laosz, Vietnám ajánlások és praktikus választások alapján következtek.

Mikor Wat Pa Tam Wua temploma után egyértelmű volt, hogy Laosz lesz a következő, az országon belül úgy kezdtem el mozogni, hogy közeledjek a határ felé. Laoszon belül már egy egészen jól követhető utat jártam be nyugatról keletre.

Itt, Vietnámban indult el az a fajta utazás, ahol már egyre kisebb hangsúlyt fektettem arra, hogy hová is megyek, mert minden hely megfelelő lesz.

De ezidáig minden döntésem a következő hely meghatározásával kezdődött. Innentől kezdve az utazás módja maradt csak kérdés. Ebben a legtöbb esetben nem sok választásom volt. Vonat, busz, néha repülő a lehetséges opciók. De jellemzően mindig csak egy opció elérhető.

Ez viszont sokszor időigényes mozgást jelent a világnak ezen a részén. A 20+ órás buszos utazások se nem kényelmesek – és be kell vallanom -, se nem szórakoztatóak.

Egy barátommal tanácsára elgondolkodtam egy másik módszeren az úticél kiválasztását illetően.

Az már egyértelmű, hogy lassú utazó típusba tartozom jelenleg. Nem célom egy-két tucat település felsorolása a térképemen. Nem szándékozom minden elérhető látványosságot megnézni, ami elérhető körülöttem.

Nagyobb a hangsúly nálam azon, hogy ahol vagyok, ott érezzem magam jól. Az sem gond, ha egy-két alkalom után kimerül a látnivalók sora. Sőt, az sem gond, ha egyáltalán nincs látnivaló.

Többször hangsúlyoztam, hogy a hely lényegtelen. Az út végtelen, az idő nem tesz rám terhet.

A szabadságom tehát tényleg megvan ahhoz, hogy oda menjek, ahová szeretnék, vagy akár oda, amiről nem is tudom, hogy létezik.

Ez viszont lehetőséget teremt arra, hogy fordítsak a keresés sorrendjén.

Innentől kezdve többször fogom alkalmazni azt a módszert, hogy megnézem, hogy onnan, ahol éppen élek – vagy annak a közeléből – hová lehet olcsón utazni. Tehát, először megkeresem a legolcsóbb utazást. És ez fogja meghatározni a célt.

Ilyen egyszerű az egész.

Ezzel a módszerrel is tudok tartani bizonyos irányokat, és ennyi bőven elég is.

Most például csak annyi az irányom, hogy augusztus közepén Szingapúrban akarok lenni.

Addig szabadon és könnyedén fogok utazni városról városra, és még legalább egyszer egy másik országba is.

Őszintén mondom, alig várom, hogy a következő napokban időt szakítsak arra, hogy kitaláljam, hová megyek arról a csodálatos helyről, ahol most vagyok.

A következő bejegyzésben bemutatom ezt a helyet, és már lehet, hogy meg tudom említeni azt is, hogy hová megyek és hogyan találtam rá erre a helyre.

The post 280. | Az utazás módjának változása first appeared on Digital Nomad Blog.

Mostanra megfogalmazódott bennem, hogy általában ez forma a legkényelmesebb munkahely a digitális nomád életemben.

A legutolsó szigeten töltött kávéházi napjaim olyan kellemesek voltak, hogy eszembe jutott, hogy írok az élményeimről.

Igyunk együtt egy jó tojásos kávét!

A játékszabályok

Balin azért kellett kávéházban dolgoznom, mert a szobámban nagyon kényelmetlen lett volna.

Szerencsém volt. Egy szuper kis üzlet volt nem messze tőlem.

Mivel nem volt tapasztalatom abban, hogy hogyan is működik ez a dolog, egyszerűen bementem a helyre és megkérdeztem, hogy dolgozhatok -e itt a laptopommal.

Természetesen, jött a válasz, de annyit kérnek, hogy valamicskét akkor fogyasszak is. Ezt a kérést egy kávé megrendelésével azonnal teljesítettem is. Az elképzelés bennem is megvolt, hogy ha valamit rendelek, akkor van hozzá jogom, hogy leüljek és elővegyem a laptopomat.

Inkább valami olyasmire lettem volna kíváncsi, hogy mondjuk egy kávé mennyi időre elegendő tartózkodást biztosít. Persze, valahogy éreztem azt, hogy ilyet soha senki nem fog mondani. Ahogy az eltelt hónapokban soha nem is mondott senki.

Manapság már nem kérdéssel indítom a kapcsolatot, hanem a szükségleteim bemutatásával. Elmondom, hogy egy olyan helyet keresek, ahol ihatok egy jó kávét és dolgozhatok is. És erre mindig az a válasz érkezik, hogy pontosan ott vagyok.

Ezek után még megkérdezem, hogy van -e wifi, és hogyan csatlakozhatok hozzá. Ha sikerült a csatlakozás, akkor megrendelem az első kávámat az adott helyen.

Ez nyilván egy biztonsági játék részemről. Ha a három kívánságom közül csak az egyik is hiányzik, nem nekem való az adott hely. Eddig egyébként még nem fordult elő, hogy olyan helyre mentem volna, ahonnan ki kellet volna jönnöm. De ha egyszer majd így adódik, nem hiszem, hogy bármelyik félnek problémát okozna a távozásom.

Azzal ma már nem foglalkozom, hogy mennyi időt lehetek ott, és ehhez mennyit kell fogyasztanom. Leülök, ée elkezdek dolgozni. Amikor megszomjazom, rendelek valami mást is. Igyekszem fair lenni a hellyel. Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel, ezért nem csinálok olyat, hogy megrendelem a legolcsóbb kávét és azzal elüldögélek az adott helyen hat órát. Arra próbálok ügyelni, hogy a kb. két óránként fogyasszak el valamit egyenlet kijöjjön.

Azzal ellenben egy cseppet sem foglalkozom, hogy az ott töltött időnek van -e korlátja. Ezzel a kérdéssel úgy vagyok, hogy ha majd egyszer egy helyen sokallják az ott időmet, úgy is szólnak majd. És akkor majd ők pontosítják azokat a játékszabályokat, amiket én alakítottam ki.

Őszintén szólva – az eddigi tapasztalataim alapján – nem számítok erre sehol.

A környezet kiválasztása

Ma már tudatosan keresem a megfelelő helyeket. Többes számot használok, mert ha egy adott helyen tovább tartózkodom, akkor szeretem élvezni több hely vendégszeretét is.

A kávéházat mindig megnézem kívülről. Hány asztal van benne, hányan ülnek ezeknél. Ez fontos! Ha kevés az asztal és kicsi a hely, ráadásul úgy látom, hogy mindenhol ülnek, akkor nem megyek be. Itt nagyobb az esélye annak, hogy zavarni fogom a jelenlétemmel az üzletet.

Ha a látottak alapján érdemes bemennem a helyre, akkor jöhetnek a további vizsgálatok. Ha ezek nem hoznak megfelelő eredményt, akkor azonnal elköszönök és megyek tovább.

Fontos az asztalok formája és mérte is. Ha lehet, nem kör alakú kis asztalhoz ülnék le. Ha az asztal legalább akkora, hogy a laptopom és két oldalán a két kezem elfér, akkor a méret már jó. Az sem a legjobb választás, ha csak 4-6 fős asztalok vannak. Véleményem szerint nem etikus, hogy egymagam elfoglalom 4-6 fizető vendég helyét. Ezért a két személyes asztalkat szeretem.

Nagyon fontos, hogy az asztal környezetében van -e olyan konnektor, ahová úgy tudom bedugni a laptopom adapterét, hogy ezzel nem akadályozom a közlekedést. Ha lehet, elkerülöm azt, hogy valaki két kávéval a kezében egyensúlyozva lerántsa az asztalról a számítógépemet azért, mert nem látta az útjában lévő kábelt.

Az asztalok magassága sem mindegy. A normál dohányzó asztalok alkalmatlanok arra, hogy órákon át dolgozzak előttük. Előre görnyedve fárasztó az ülés. Ha egy hagyományos székkel elé tudok ülni, akkor már rendben vagyunk.

Az sem mindegy, hogy min ülök. A kényelmes, nagy mélységű fotelek jók arra, hogy kávézás közben ellazuljon az ember, de a hosszú távú munkát számomra nem teszik lehetővé. Ha szék van az asztal előtt, az már jó jel. A szék minőségével, kényelmével én nem foglalkozom. Nem számít, hogy van -e párna rajta, vagy hogy a háttámlája teli, vagy esetleg csak egy fém keret. De az fontos, hogy legyen háttámlája.

Sokszor előfordul, hogy az asztalok egyik oldalán nem székeken, hanem a falhoz rögzített padokon lehet ülni. Ez is jó lehet, de itt mindenképpen meg kell néznem, hogy az asztalok nincsenek -e a padlóhoz rögzítve. Nem biztos, hogy gond, ha le vannak csavarozva. De ha nem megfelelő a távolság a pad és az asztal között, akkor nem tudom a hátamat kitámasztani.

Délkelet-Ázsiában fontos a légkondicionálás is. Most például Vietnámban vagyok, Ninh Binh városában. Nagyon meleg van itt májusban. Itt például az elmúlt napokban nem találtam légkondicionált kávéházat. Egyet találtam, amiben ventilátorok hűtik a levegőt, de ez itt nem az igazi megoldás. Jobb, mint a semmi, de ha nem is annyira izzadok, mint egy ló, legalább annyira, mint egy szamár.

Ezzel nem csak az a baj, hogy kényelmetlen érzés, hanem az, hogy egy idő után a karjaim alatt tócsában áll a víz, és pl. az ujjaimat is gyakran meg kell törölni, hogy ne áztassam el a billentyűzetet.

Ha van légkondicionálás, akkor még az is fontos szempont lehet, hogy hol van. Volt már olyan, hogy erre nem figyeltem, és rá kellett jönnöm, hogy egy ipari hűtőberendezés légsugarában ülni csak annyira kellemes, mint a tűző napon sapkát és sálat viselni.

A világnak ebben a részében az is fontos, hogy legyen szalvéta a közelben. Én általában hideg italokat kérek. Ezeket jéggel hozzák ki. Jobb esetben egy kis tányéron vagy tálcán teszik le elém, nem ritkán azonban egyszerűen csak az asztalra.

Az italok a meleg miatt hamar elkezdenek izzadni. Azaz, egy idő után kis tócsa keletkezik alattuk. Az álmoskönyv szerint nem egészséges vizet gyűjteni elektromos eszközök közelében. A másik praktikus probléma ezzel a vízzel az, hogy amikor iváshoz emelem fel a poharat, csöpög. Az sem jó, ha az egér alatt tocsog az asztal, az meg kimondottan aggasztó, ha ezek a kövér cseppek a laptopomra esnek.

Az egyetlen jó megoldás, ha a pohár alá szalvétát teszek, mert ez az összegyűlő vizet azonnal felissza. És rengetegszer előfordul, hogy ezt a szalvétát cserélnem kell a pohár alatt, vagy meg kell törölnöm a poharat, mielőtt felveszem.

A többi menet közben derül ki!

Az italok választéka – talán érezhető a fenti “körülményeskedés” után – számomra már egyáltalán nem fontos.

Ha fekete, nekem már jó! A legtöbbször jeges amerikai kávét iszom, ez lehet jó, vagy rossz a kifinomult ízléssel rendelkező fogyasztók értékelő rendszerében, nekem nem fontos.

Nekem mindig jó ízű a kávé, egyszerűen csak azért, mert nem fontos az íze.

Ez azonban csak elméleti megközelítés, mert a legtöbb helyen tényleg nagyon finomak az italok. És széles a választék. Friss gyümölcslevek, smoothiek, üdítő italok és ízletesebbnél ízletesebb kávék garmadája adja a “ma mit igyak” játék alapját.

Az ár természetesen még fontos dolog, de ezt az üzletbe való belépéskor általában könnyű ellenőrizni. És én ritkán botlom bele olyan helyekbe, ahol az átlagtól nagyon eltérő árakat alkalmaznak.

A mostani laptopom nagyon jó akkumulátorral van ellátva, több órán keresztül tudok konnektor nélkül dolgozni. A legtöbb esetben mégis folyamatosan töltöm a gépet, mert nem tudhatom, hogy a következő helyen lesz -e erre lehetőségem.

Most először, Vietnámban tapasztaltam azt, hogy a konnektorok nem mindenhol jók. A Cat Ba szigetén található kettő kedvenc kávéházam közül az egyikben három olyan asztal volt, ami mellett volt konnektor. De kettőnél egyszerűen nem lehetett bedugni a dugót az aljzatba.

Ha csak egy ilyen asztalhoz tudtam elülni, akkor mindig figyelnem kellett, hogy a harmadik asztal mikor üresedik meg. És akkor hurcolhattam át oda mindenem. Kávéstól, adapterestől. Nem gond, de ha lehet, ezt a munka közbeni költözködést elkerülöm.

A wifi eddig mindenhol jó volt. Ebből nem csinálok nagy ügyet. Ha véletlenül nem lenne jó, akkor meginnám amit rendeltem. Minden sietség nélkül. Addig azzal dolgozva, ami van. De második italt már nem rendelnék. És többet nem mennék arra a helyre.

A helyeken nekem nem számít, hogy mennyire hangosak vagy halkak, hogy szól -e zene, vagy nem, mert majdnem mindig a saját zenémet hallgatva, a fülhallgatóval a fejemen dolgozom.

Fontos szempont még az is, hogy van -e mosdó az adott kávéházban és az milyen messze van az asztalomtól.

Laoszban – ezt írtam akkor – többször meg kellett kénem valakit, míg a WC-hez vezető oda-vissza 4 perces utat megteszem, vigyázzon a dolgaimra. Jó ez a bizalom játék, de kockázatos. Ha történetesen egy olyan embert kérnék meg, aki vissza akar élni azzal, hogy pontosan tudja, hogy mennyi ideig nem vagyok az asztalomnál, akkor érhetne komoly csalódás.

Jó, ha a mosdó közel és látótávolságban van az asztalomhoz. Akkor az ajtó bezárása előtt még vissza tudok nézni, hogy minden rendben van -e. Illetve a dolgom végeztével, de még a kézmosás előtt már ki tudom nyitni az ajtót, hogy szemmel tartsam a környezetet.

Bízom az emberekben, eddig még semmi gond nem történt, de ha lehet, nem akarok lehetőséget adni a sorsnak, hogy megmutassa, hogyan működik a véletlen számok világa. Ez biztosan izgalmas alapanyag lenne egy blog bejegyzéshez, ha történetesen marad utána valami, amivel meg tudom írni.

Csak kellemes élményeim vannak

Valamiért a sors azt akarta, hogy úgy tudjam megírni ezt a bejegyzést, hogy semmi kellemetlen nem történt velem.

Kellemes élményekkel viszont tele a kávéházi memóriám.

Mindjárt Balin, a kezdésnél értek az élmények. A második, harmadik alkalommal már ismerősként köszöntenek, mikor belépek. Kölcsönösen gyakran kerítettünk sort arra, hogy kicsit beszélgessünk. Ők érdeklődtek, én meséltem. Ha gondom volt, segítségre volt szükségem, mindig segítettek. A kölcsönös tisztelet alapján működtünk együtt. Volt, hogy együtt izgultunk azon, hogy az asztalnál, ahol előző nap ültem, majdnem felgyulladt az egyik konnektor. Nem tett jót neki a hirtelen jött eső, ami megöntözte.

Thaiföldre visszatérve, Chiang Maiban és Paiban két olyan lakásban laktam, ahol nagyon jól tudtam dolgozni, így a következő kávéházi időszak Laoszban jött el. De ott is csak a fővárosban.

Vientiánban laktam először közös szálláson. Itt volt ugyan egy ebédlő helység, ahol rengeteg asztal volt, konnektorral és fogyasztási lehetőség nélkül, de csak két ventillátor volt a félig nyitott helységben. Az azt jelentette, hogy a cunamiként áradó izzadság csak este 11 óra körül apadt el kissé.

Itt is volt a közelben egy nagyon kedves kis kávézó. De itt kezdtem el többet járni Starbucks és Café Amazon üzletekbe járni. Ezek a standard kávézók egyébként a franchise rendszer miatt a minimális meglepetést hozó helyek.

Itt vannak padok és földre rögzített asztalok, ellenben minden asztalhoz kettő konnektor van a padok aljába rögzítve. De például itt éltem át a légkondicionáló okozta kihűléses sokkot.

Sokat voltam más franchise rendszerű üzletekben is. Ezek a nagyobb nevekhez hasonlóan egy állandó standard alapján, nagyon megbízhatóan dolgoznak.

Ezeken a helyeken mindig szuper figyelmes és kedves a kiszolgálás, de ennek az ára a személytelenség. Itt nem alakulnak ki a kis mikro kapcsolódások. Ez egyáltalán nem baj. De ha lehet választanom, akkor inkább azokat a helyeket szeretem, ahol minden nap azt érzem, hogy egy kicsit hazajöttem.

Cat Ba és a két kedvenc helyem

A kávéházi élményeim közül eddig a legkedvesebbek a szeretett vietnámi szigetemhez kötnek.

Az egyik hely a Catba Speciality Cafe volt. Itt volt három asztal egy működő konnektorral.

Egy angolul nagyon jól beszélő alkalmazott vezette az üzletet. Már második alkalommal úgy köszöntött, hogy “de jó újra látni!” Két hét után úgy búcsúzott el tőlem, hogy tudja, hogy holnap jövök utoljára és annyira sajnálja, hogy szabad napja lesz és holnap nem tud elköszönni tőlem.

Mindenkivel nagyon kedves volt egész nap. Engem úgy érzem, kicsit másképpen kezelt, mert a két hét alatt, amit abban a városban töltöttem, szinte minden nap több órát töltöttem itt. Minden nap segített az aznapi különlegesség kiválasztásában, mert azt mindig pontosan tudta, hogy a jeges amerikai kávé mellé lesz más is.

A speciális vietnámi tojásos kávét külön elmagyarázta, hogy hogyan célszerű fogyasztani. Ajánlott hagyományos vietnámi kávét is. Ez nagyon érdekes volt. Egy pohárra teszik rá a szűrőt, amiben a kávé van. Ebbe a szűrőbe öntik bele a forrő vizet, ami aztán kb. 5 perc alatt szépen, lassan átcsorog a kávén.

De ő mutatta be nekem a sós kávét is. Én ezeket a különlegességeket mindig őszintén dicsértem, és hálásan köszöntem meg.

Az egyik ilyen alkalommal mondta, hogy adhatnék egy jó értékelést a helynek a Google rendszerében. Nosza! Rögtön csináltam egy rakás fényképet, pár videót és írtam egy kisregényt arról, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Egy rövid szöveges értékelés 5-6 pontot ér a Googlenél. Örömmel mutattam neki, hogy én egy 185 pontos értékelést készítettem 5 perc alatt.

Másnap ittam a fent említett hagyományos vietnámi kávét a szokásos jeges kávémmal együtt. Nem tudom, hogy ez értékelés miatt, de aznap a ház vendége voltam.

A Google Helyi Idegenvezető programját csak a móka kedvéért csinálom. Soha nem kaptam még semmit azért, amit ott végzek. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy vaklaki jutalmazta a munkámat.

Nagyon jól esett a kávé is, meg ez a figyelmesség is.

Aztán volt még egy alkalom, amikor egy licsi italt is ajándékba kaptam, de ezt megírtam az előző bejegyzésemben.

Egy két nap után az egész személyzet mosolyogva üdvözölt és szólt hozzám. Nem hiszem, hogy csak azért, mert én voltam az egyetlen, aki mindig visszavitte a poharaimat a pultra. Többször a teraszról is bevittem azt, amit mások ott hagytak. Szerettem ott lenni és éreztem, hogy ők is szeretnek engem.

A másik kedvenc helyem a Tit Mit Coffee volt.

Ez is nagyon modernül berendezett, kellemes kis kávézó volt. 4 db négyszemélyes asztal volt csak benne, de mikor megnéztem, megláttam, hogy van egy felső szintje is.

Egy fiatal férfi volt az oldal tulajdonosa. Kiválóan beszélt angolul ő is, így már az első látogatásomkor nagyon jót beszélgettünk. Ráadásul kb. 300 könyv várta a látogatókat a két szinten. Nagyon jól néztek ki a könyvespolcok. Majdnem minden könyv angol nyelvű volt, ahogy elmondta a legtöbbet olvasta is.

Én – egy alkalmat kivéve – az emeleten dolgoztam. Ott csak egy 8-10 személyes asztal volt, de ez maga volt a paradicsom. Az egyik felén pár társasjáték, több torony Jenga és több készlet sakk várta a játékos kedvű vendégeket.

Nála is mindenféle finom italokat ittam.

Valahogy ott is szóba került a Google véleményezés kérdése. Igen, emlékszem már. Pár nap után észrevettem egy nagy doboz kulcstartókat tartalmazó dobozt. Mindenféle aranyos kis figurák voltak benne. Kérdeztem, hogy ez miért van itt.

Mondta, hogy aki véleményt ír a kávéházról, az választhat egyet a dobozból, vagy egyszeri alkalommal kérhet 5% kedvezményt.

Mondtam neki, hogy én amúgy is írtam volna róla értékelést, de akkor ezt megcsinálom most. És nincsen szükségem sem az 5%-ra, sem a kulcstartóra. De eltalálta azt a gondolatot, ami miatt egy picit én is gondolkodtam a kulcstartó elfogadásán. Azt kérdezte, miért nem viszek el egyet? Biztosan találok majd egy kisgyereket, aki örülne neki.

Mennyire igaza lett!

Ő is tudta, hogy mikor megyek el. De az utolsó napomon valamiért nem találkoztunk. Viszont másnap írt egy üzenetet. Megköszönte, hogy annyi időt töltöttem nála és elmondta, mennyire örül, hogy megismertük egymást.

Az eltelt pár napban is váltottunk pár üzenetet. Annyira tiszteletre méltó, ahogy az itteni emberek kezelik egymást. Tegnap megírtam neki, hogy az eddig látott országok közül Vietnámot tartom a legcsodálatosabbnak. Azt válaszolta, hogy ez nagyon nagy megtiszteltetés neki és az országának is…

Mind a két helyet a “viszlát legközelebb!” könnyedségével hagytam el. De az emléküket szeretettel fogom őrizni, ebben biztos vagyok.

Egy szem napraforgó

Mivel ehhez a történethez tartozik, zárásként itt mesélem el a napraforgó magom történetét.

Pár napja Ninh Binh csodái között élek.

Második este voltunk a város főterén, helyi táncos csoportok előadását néztük meg a helyiek körében.

Egyszer csak elénk állt egy angyal arcú szépséges kislány. Szó nélkül, kicsit félszegen adott a kezünkbe egy-egy szem pörkölt napraforgó magot, meg egy szelet csipszet.

Annyira meghatott ez a kedvesség és gyereki elegancia, hogy azonnal eszembe jutott a kulcstartó. Nagyon bántam, hogy nincs nálam.

Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez egy tökéletes pillanat volt. 4,6 másodpercig kellett csak gondolkodnom azon, hogy mit akarok tenni.

Gyorsan visszamentem a szállásra, ez szerencsére csak 600 méterre van a főtértől. Beloholtam a szobába, ahol 10 ágy van. Megküzdöttem a “hogyan nyissak ki egy számzáras lakatot szemüveg nélkül” démonjával és loholtam vissza a főtérre.

Annyira boldog voltam, hogy ez így sikerült!

Pont az előadás vége után értem vissza, már mindenki elindult hazafelé. De a távozók között megláttam a kislányt. Meghajoltam előtte, mutattam neki egy wait és odaadtam neki a kulcstartót.

Az a hihetetlen mosoly is velem lesz mindig, ahogy megörült annak, hogy tőlem kapott valamit. Elment. De fél perc múlva visszajött és adott még egy-egy szelet csipszet.

2 szelet csipsz és egy szem napraforgó mag…

A napraforgó mag számomra nagyon erős szimbólum.

A mag, amit elvetünk…

Ő adta nekem ezt jelképet.

Elültetett bennem egy újabb gondolatot az életről.

És nagyon szeretném azt hinni, hogy én is el tudtam benne ültetni egy kis magot arról, amit már talán tud:

Nagyon jó kedvesnek lennünk egymással. Szavak nélkül. Ehhez elég egy kis csipsz.

Köszönöm kicsi lány, hogy kedves ember vagy!

The post 279. | A kávéházakról first appeared on Digital Nomad Blog.

Kellemes emlékekkel.

1 tonna fényképpel.

Holnap itt hagyom ezt a gyönyörű szigetet.

De az utolsó két nap azt kívánja, hogy megírjam a történetüket. Vagyis hát, az én történetemet.

Mozi este

Vasárnap mégsem mentünk el gokartozni, mert mozi estet tartottak a hostelben.

Nagyon profi szervezés volt. Egy hivatkozás segítségével lehetett szavazni arra, hogy melyik filmet nézzük meg.

Extra lehetőség volt, hogy aki készít egy Google véleményt, az egy adag pattogatott kukoricával lesz gazdagabb.

Én a véleményezést „hivatásszerűen” végzem, és a Secret Garden Hostelről még nem készült el az anyagom.

Készítettem gyorsan két videót, 33 képet és megírtam a novella hosszúságú véleményemet. Kaptam érte majdnem 200 pontot a Google rendszerében. Őszintén tudtam méltatni ezt a helyet és az itt dolgozó embereket, mert nagyon profi szervezésű, nagyon barátságos szállást ismertem meg itt. És ami a legfontosabb, a személyzet minden tagját ismerem már.

A film és a társaságom jó volt, a pattogatott kukorica kevésbé, és ezekkel a gondolatokkal véget is ért ez a nagyszerű hét.

Derítsük ki, mi köze ennek a hétfőhöz!

Hétfő

Korán keltem, hosszú munkanapot terveztem.

A reggeli után indultam a két kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

Az utcán elmentem a motor kölcsönző vállalkozás előtt, és köszöntem a tulajdonos hölgynek. Ő megállított, és megköszönte azt az értékelését, amit az ő üzletéről készítettem tegnap. Jó volt látnom, hogy mennyire örült neki.

Boldogság vs. hétfő: 1:0

Pár méter múlva odaértem a kávéházhoz, mikor csippant a telefonom. Valaki reagált a tegnap esti, a hostelnek készített véleményemre.

Ezt szó szerint másolom ide.

Ez őszintén szólva sokat jelent nekünk. Nagyon örülök, hogy a Secret Garden elég kényelmes volt ahhoz ahhoz, hogy ilyen sokáig a Cat Ba-ban töltött időd részévé váljon. Nagyon köszönjük a kedves szavakat és azt, hogy részese voltál itt velünk ennek a jó hangulatnak, és köszönjük minden egyes „Xin chào”/”Jó reggelt” napot

Nekem természetes, hogy az vagyok aki vagyok. Ahogy az is, hogy köszöntöm személyzet tagjait. Minden reggel. Tisztelettel.

Hálás vagyok érte, hogy ők ezt értékelték!

Boldogság vs. hétfő: 2:0

Ezek után beléptem a kávéházba. A kávéházakról fogok írni a következő bejegyzésben, így itt most csak annyit, hogy – ahogy minden reggel – most is beszélgettünk egy kicsit a pultos hölggyel.

Szóba került a licsi. Elmesélte, hogy idén nem nagyon termett a szigeten, importálni kell. Majd – mivel minden alkalommal valami újat választottam a kínálatból – megkérdezte, hogy szeretném -e megkóstolni a licsi limonádét.

Persze, hogy szerettem volna. És a ház ajándékaként ajánlotta fel nekem. “On the house”. “A ház számlájára.” Soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaki nekem fogja mondani. Azt sem, hogy jobban tud esni, mint az amúgy hihetetlenül finom licsi limonádé.

Boldogság vs. hétfő: 3:0

És ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a seggem még nem tettem le dolgozni, de az életem már rúgott három gólt.

A nap további része késő estig munkával telt.

Este aztán megcsináltuk a tegnap mozi estre cserélt gokartozást.

Nagyon mókás volt ez a játék!

Egyrészt – ma ünnepnap lévén – rengeteg ember volt mindenütt. A tengerparti sétányon nem csak gyalogosok, hanem autók, motrok, kisbuszok, biciklisek és természetesen rengeteg gokartos száguldozott mindenfelé.

Őskáosz volt az egész terület. Engem el is ütöttek egyszer. Pont egy gokartossal alkudoztunk az árat illetően, mikor két srác kigolfozta alólam a lábamat. Nem fájt, nem lett baj sem. Igazából csak azon izgultam, hogy majdnem ráestem a két kisfiúra. Bár sokat fogytam, ezért biztosan nem örültek volna, ha a maradék súlyomat megtapasztalják.

A gokartra pattanva azonnal megindult a küzdelem a túlélésért. Mindenki versenyzett mindenkivel. Mindenki játszott mindenkivel. Előzések, driftelések, néha borulás és esés. Mindezt rengeteg mosoly közben. A gokartok három kerekesek: egy elől, kettő hátul. Valahogy hamar rátaláltam az érzésre, hogy hogyan lehet két keréken repeszteni. Ezt gyakorolva sok elismerő jelzést kaptam, innen tudtam, hogy ez különleges dolog lehet.

Nekem ez a város a fények városa. És ehhez csak hozzátett, hogy minden gokart úgy ontja magából a gyönyörű neon színeket, mint egy modern karácsonyfa.

Nagyon jó volt, hogy végül nem maradt ki ez a móka. Jó volt ezen az estén az egyik színes karácsonyfának lenni!

Hajóra fel!

Kedden korán reggel keltem, hogy a 7:45-re értem jövő buszt le ne késsem.

Aztán 8 órakkor kaptam egy üzenetet, hogy igyak még egy kávét, mert csúszik a mai program. 8:30-ra jönnek értem. Ez Ázsia bébi! Így meg ez!

A jelzett időben megjött értem a busz. Az előzetes információm az volt, hogy az idegenvezető jól beszél angolul. Ehhez képest már a nevemmel gondok voltak. Ellenben egész nap én voltam a társaságban az egyetlen nyugati.

Hogy milyen társaságban?

A busz a szállásától 4 percre megállt a kikötőnél, ahonnan egy hajóval elmentünk a sziget keleti felére.

1000 sziget közé.

Gyönyörű hajós kirándulás volt.

Nem vagyok benne, hogy 1000 darab kis szigetet láttam, lehet, hogy csak 500 volt.

Sokszor gondoltam arra az utazás alatt, hogy erről az élményről nehezen fogok tudni írni. Mert nem nagyon találom azokat a szavakat, amivel ezt a keddi gyönyörűséget el tudnám mondani.

Nem akarom persze azzal elintézni, hogy “beszéljenek a képek helyettem.” Egyrészt – sokszor érzem így – a képek sem tudják visszaadni azt, amit láttam, másrészt azért a látványon kívül is volt története a napnak.

Egyetlen ember volt a hajón, aki beszélt angolul. Egy nyugdíjas, 76 éves orvos. Vele sokat beszélgettem, együtt készítettünk fotókat, megkért, hogy készítsek róla pár képet. Aztán engedtem az unszolásának, így ő is készített párat rólam.

Az utazás része volt egy kiváló ebéd is. Ezt vele, a feleségével, meg három másik vietnámi emberrel fogyasztottam el. Olyan kedvesek voltak: mindenki mutatta, mit mivel egyek, szedtek nekem kaját a közös adagból. Elém készítették a kanalat, aztán nézték, ahogy pálcikával eszem.

Az idő egy jó nagy részét egyedül töltöttem, a fedélzeten. Szigorúan árnyékban. A fedélzet olyan forró volt, hogy amikor papucs nélkül mentem rajta végig, azonnal megbántam, hogy elfelejtettem felvenni.

Szerencsére túléltem a mászkálást.

Nagyon sok látnivaló volt. Például az 500-1000 sziget. Aztán a gyönyörű zöld, kristálytiszta víz.

Egy helyen megállt a hajó egy hosszabb időre. Itt volt lehetőség úszni, ugálni, banán hajón száguldozni a tengeren és kajakozni.

A kajakozást vártam. Be is osztottak egy vietnámi hölgy mellé. Először arra gondoltam, hogy megmondom, hogy jobban szeretnék egyedül kajakozni, de aztán azt mondtam, hogy úszom. Nem csak a kajakkal, hanem a sodrással is.

Így egy nevetős negyed órát töltöttünk egy hajóban evezve. Eveztem kicsit egyedül is – ahogy egy úriemberhez illik -, húztuk együtt is, és végül is nem azért jöttem el ma, hogy testedzést végezzek, hanem, hogy mindenféle elvárások nélkül élvezzem a napot.

Bevallom – remélem, senki nem botránkozik meg -, mikor a tetőn lévő légkondicionált kabinban lefeküdtem, hogy onnan gyönyörködjem a látványban, kicsit el is aludtam. Ez a nap nem szólt másról, mint a pihenésről. Belefért egy kis alvás a paradicsomban.

A hosszabb tengeri horgonyzás után a sziget keleti felén kötött ki a hajó. Innen elektromos autókkal vittek el minket egy – a sziget belsejében lévő – kis faluba.

Igazából a falu környezete, a dzsungel volt ami igazán megfogott. Meg az oda vezető út. A kis falu a maga békességében nem volt más, mint egy utca, ahol – érzésem szerint – mindenki csak azokat a perceket várta, mikor vásárló jön. Többen megszólítottak, hogy vegyek valamit. De nem volt szükségem semmire.

Vagyis, egyetlen dologra igen, ezzel kölcsönös boldogságot tudtam okozni az egyik árusnak és magamnak is. Egy ananász italt kértem. Ez úgy nézett ki, hogy egy egész ananászt facsart ki a hölgy nekem. Hihetetlenül finom volt. 40.000 VND (500 HUF, 1,7 USD).

A napomon egyetlen dologgal lógott ki a sodródásból.

Mikor elindultunk, a hajó veszettül imbolygott. Egy három emeletes hajó tetején állva érezhetű a hullámzás. Azonnal elkezdtem érezni a fejemben és a gyomromban a figyelmeztetést: te tengeri beteg típusú vagy!

Ott és akkor úgy döntöttem, hogy ezzel most leszámolok. Nem vagyok hajlandó engedni ennek az érzésnek. Amikor a szigeten az elektromos autókkal mentünk a kis falu felé, szándékosan a menetiránynak háttal ültem le, ahogy a visszafelé vezető úton is.

Az autó elég gyorsan ment, az út rendesen kanyargott, én meg egyszerűen csak emlékeztettem magam, hogy nem vagyok hajlandó engedni a támadásnak.

És ezen a napon egyszerűen elkerült a tengeri betegség.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy soha többé nem lesz problémám ezzel az érzéssel. Lehet, hogy ma egyszerűen csak szerencsém volt.

De az biztos, hogy a következő alkalommal is megpróbálom így kezelni ezt a kérdést.

Hazafelé még áthajóztunk egy halász falun. Ez egy kicsit modern, kicsit régi település a vízen. Láttam, hogy az emberek tényleg ott élnek a vízen úszó házaikban a halász felszerelések között. Érezhető volt a levegőben, hogy keményen dolgoznak a betevő falatért. És nagyon érdekesen, színesen mutatta meg magát ez a világ.

Az utolsó munkanapom a szigeten

Mivel a busz 3 óra előtt tett ki a hostel előtt, még volt időm, hogy egy gyors zuhanyzás után elmenjek dolgozni a kettő kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

A tulajdonos srác örömmel fogadott, volt időnk még egy utolsó beszélgetésre és búcsúzásra is.

Nem vagyok híve a búcsúknak, sokszor mondtam már.

De mások szeretik, így természetesen részt veszek benne én is.

Nagyon szeretem ezt a szigetet, ez teljesen biztos.

Mégis könnyed volt a búcsúm.

Viszlát legközelebb!

The post 278. | Az utolsó napok Cat Ba szigetén first appeared on Digital Nomad Blog.