Így előre semmit nem tudok mondani. Legfeljebb a terveket mesélhetném el.

A tények biztosan mások lesznek.

Motorra fel

2-ig beszélgettünk a szobatársammal. 4 óra alvást terveztem a hosszú gyaloglós nap előtt.

Ez volt az első terv, ami nem sikerült. A túrák előtti napokon nehezebben alszom el. Lassan be kell vallanom magamnak, hogy mindig izgatottan várom ezeket a napokat.

Fél órával később aludtam el, és fél órával az ébresztő hangja előtt ébredtem. Így egy meleg zuhany után 6 órakor már az utcán voltam.

Motoros taxit hívtam. Egy szigetre készültem menni. 30-40 perc az út oda. Ezt a fajta fuvart azt hiszem, nem szeretik a sofőrök. Az első lemondta a fuvart. A második azt mondta, defektet kapott. A harmadik elvitt. Akár azt is mondhatnánk, hogy a második terv sem úgy alakult, ahogy elképzelhettem volna.

Azt már tegnap is megfigyeltem a városban, hogy helyenként nagyon fúj a szél. Nagyon. Most a saját bőrömön is érezhettem ezt. Párszor komolyan úgy éreztem, hogy keményen dolgozik a sofőr, hogy ne boruljunk fel.

Lassan elhagytuk a várost. Megláttam azokat a területeket, ahol a tenger körbefollya a házakat. Gyönyörű volt a látvány a reggeli fényben. A tenger, utak, házak és hajók kavalkádja a szemem előtt.

Ahogy közeledtünk a cél felé egyre több lett a homokdűne. Ez egy másik fajta élmény. Eszembe jutott, hogy a múlt héten olvastam egy érdekes cikket a sivatagokról. Most meg úgy érezhettem magam, mintha az egyikben utaznék.

Aztán megéreztem a tenger semmihez nem hasonlítható illatát. Ekkor már nem a homok miatt csuktam be a szemem. Nagyokat kortyoltam a levegőből.

A szél és a homok együtt érdekes élmény. Párszor érezhettem, hogy marja a lábamat a homok. A szememet párszor be kellett csuknom. Az álmoskönyv szerint nem jó élmény metsző homokvihar közben nézelődni. Persze homokviharról szó sem volt, de mégis…

Egy kávé és hajrá!

Megérkeztem az induló pontra. Leültem az első kisboltba. Pontosabban leültettek. Imádom, hogy semmit nem kellett mondanom. „Kávé?” szólt a kérdés. „Ülj le!” Még a széket sem kellett kiválasztanom.

Megkaptam a kávét, amit szintén ki sem kellett választanom. És pont olyan lett, amilyet nem is terveztem.

Az első rész megírásának és a kávénak a végére érve nem marad más, mint elindulni a mai túrámra.

Eo Gió

Az Eo Gió (vietnámiul: Eo Gió Quy Nhơn) egy látványos tengerparti sziklaöböl és kilátóhely.

A neve nagyjából azt jelenti, hogy „a szél szorosa” / „szeles átjáró” (eo = szoros, keskeny átjáró; gió = szél). A hely egy patkó alakú, sziklás öböl, ahol a hegyoldalak közé befúj a tengeri szél.

Igen. Itt aztán fújt a szél rendesen. Az indulásnál le kellett cserélnem a sapkámat fejkendőre, mert majdnem letépte a szél a fejemről.

A kiépített út nem túl hosszú. Így több időt töltöttem a part hatalmas szikláin, mint a hivatalos úton.

Tenger és sziklák. Minden hatalmas körülöttem. A csend… Nos azt nem mondhatnám, hogy csendes. A szél hangos. Én meg amúgy is zenét hallgatok. De a lelkemben csend van.

Kifelé menet észrevettem egy rejtett ösvényt. Felfelé vezetett. Ezek a kis utak számomra mindig meghívót rejtenek.

Úgyhogy most itt ülök egy hatalmas domb tetején. Élvezem a 360 fokos panorámát. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a minden irányba végtelen világot bámulom.

A hátam mögött egy város makettje. Balra egy halászhajókkal zsúfolt kikötő. Előttem pedig a végtelen kékség. A tenger fenekétől az ég tetejéig minden kék.

Ezen a helyen tényleg a szél az úr. Órákig tudnám meg ezt nézni.

De menni akarok. Tudod, a tervek… Sokat akarok még ma gyalogolni.

Nhơn Lý halászfalu

Elsétáltam a közeli faluba.

Egy piac mellett vitt el az utam, ahol megreggeliztem. Valami palacsintaféle ételt ettem, amibe pirított zöldségeket tesznek. És egy rakás zöld levelet adnak mellé. Nagyon szeretem, hogy ma már bőven elég ennyi étel reggelire. Itt a két palacsinta akkora, mint Európában egy darab. Vizet adnak minden étteremben ingyen. Ez a reggeli úgy érzem egészséges volt. 10.000 VND ( 125 HUF, 0,4 USD) volt az ára. Ja, mellesleg nagyon finom volt.

Lementem a tengerpartra amit a magaslatról láttam. Közelről éreztem és élveztem a tengert. Nézegettem a hajókat. És a szelet, ahogy a homokot repteti. Mindenhol éreztem a bőrömön a csiklandozását.

Leültem írni pár sort és megyek tovább.

Még nincs kilenc óra, de a gyomrom tele. És a szemem is sokat „evett” már.

Ky Co Beach

Kb. 6 kilométer választott el ettől a feltételezhetően gyönyörű helytől.

Az út hamarosan egy meredek és magas domb felé kanyarodott.

Természetesen azonnal ott termett egy motoros ember. Kérdezte, hogy elvigyen -e. Mondtam, hogy nem. Villámokat szórt a szeme. Bele volt írva a kérdés, hogy „te hülye vagy bazdmeg?”

Felnéztem a dombra. A telefonom azt mutatta, hogy 32 fok van. 37 fok hőérzettel és 64% páratartalommal. Egy kicsit egyet értettem a motoros emberrel.

De semmiért nem adnám azt, hogy most gyalogolhatok.

Nincs terv. De tudom mi vár rám.

Az úton átrohanó gyík, ahogy a lábait emelgeti. A szembeszélben a fejem mellett küzdő fecske. A lehullott tűlevelek szőnyege és illata. A hatalmas, tenger felé integető Buddha szobor háta. A homokdűnék között megbúvó kicsi temető.

Ezek soha nem láthatóak a motor hátáról.

Arról nem beszélve, hogy a motoron nem kellene törölgetnem a homlokom. Hogy rájöjjek, annyi homok keveredett össze az izzadságommal, hogy elkezdtem tervezni a privát homokváram építését.

Az gyaloglás minden alkalommal tanít. Verítékbe írva mutatja meg, hogy minden dombnak van teteje. Onnan lefelé visz az út a következő emelkedőig.

Csak azért álltam meg pár percre, mert ezeket a gondolatokat nem akartam elveszíteni.

Visz az út tovább. Akármerre vándorlok is.

Másfél óra alatt elértem a strand bejáratát.

A jegypénztárnál kiderült, hogy nem csak belépő jegyet kell vennem, hanem egy kisbuszt is fizetnem kell, hogy a kb. 1 km-re lévő strandra levigyen.

Mondtam, hogy én gyalog szeretnék lemenni. Nem gyalogolhatok, mert ez privát terület. Én ezt úgy hallottam, hogy nem gyalogolhatok, mert akkor nem fizetek a buszért.

A terv megint borult. Megnéztem a képeket a strandról és úgy döntöttem, nekem nem ér meg ennyit az egész. Ma ezt kihagyom.

Eszembe jutott egy kerülő megoldás. Mi van, ha veszek egy belépőt és egy buszjegyet, aztán kiderítem, hogy a privát területen lehet -e ezek után sétálni.

De a jegykezelő srác olyan mogorva volt, hogy ezt a javaslatot is inkább kihagyom.

Amúgy is kihúztam nála a gyufát. A kapott információkat mérlegelni leültem két percre. Majd vettem magamnak egy privát Pepsit és egy vizet. Ezt tőle kértem, de ő odarendelt egy nőt, hogy ő adja oda az 1 méterre lévő hűtőből az italokat.

Sajnos ma belegyalogoltam egy privát lélekbe. Ez sem volt a terv része.

Gyorsan csináltam magamnak egy kis padot egy farönkből. A hátam egy sziklának vetve iszom a hideg italokat.

Aztán terv szerűen visszagyaloglok oda, ahonnan jöttem. Addig is nézem a szép tájat.

Fél óra alatt megittam mindent. Indulok tovább. Most 18 km vár. Valamiért megint eszembe jutott a motoros pillantása.

Úton

10 km-t tettem meg megállás nélkül. Teljesen igazat adok a motorosnak.

Ellenben folytatom az utat. Most találtam az út mellett egy boltot. Vettem 1 liter vizet, és még jeget is kaptam mellé. Az eladó nő meg itt hagyott a bottal. Egy kicsit még vigyázok az árukra, de aztán indulok tovább.

40 fokos hőérzet van. Egy több sávos autó út mellett gyalogolok. Meglepő módon egy két autó szélességű járda van mellette. Így biztonságosan haladok.

Homokdűnéket akartam látni. No, ez a terv bejött! 7 km óta a sivatagban érzem magam. Itt jöttem el reggel. Most annyiban más a történet, hogy nincs szél. Így csak a hőséget élvezem.

Van itt Vietnámban egy népszerű öngyújtó. Többször láttam már. Átlátszó a háza és kettő kis dobókocka van benne. Őszintén szólva nagyon tetszenek ezek a pici kockák.

Egyszer csak találtam egy ilyen öngyújtót. Széttörtem. Lett kettő kicsi kockám. Később találtam meg egyet. Lett négy. Ezek után már akartam találni egy harmadikat is. Így mostanra van 6 kicsi kockám.

És még van 8 km előttem. Lehet, hogy több is lesz.

Közben visszajött az eladó nő. Megkérdezte, hogy hová megyek kocsi nélkül. Megmutattam neki. Ő legalább nem mutatta ki, mit gondol.

No, folytatom. Az utam. Az elszáradt növényekkel és száraz tehénszarral borított utat most már széttört öngyújtók is beborítják szép lassan. Ma legalább hagytam magam után egy kis nyomot.

Hòn Khô

Megérkeztem.

Eredmények:

• A motorosnak teljesen igaza volt.
• 18 km.
• A napi összes táv 26,4 km.
• 15:20-ra megérkeztem.
• Két ropogósra sült láb.
• 14 dobókocka.

A dobókockák mellé jár történet is.

Összesen 11 öngyújtót találtam, így 22 kockám kellene legyen. Azonban nem mindegyik eszköz volt üres. Ezeket a „rádobok egy követ” tudományos módszerrel nyitottam ki. Így 5 kocka egy-egy nagy durranást követően egyszerűen köddé vált.

Találtam egy gyári hibás darabot, amiben csak egy kocka volt. És sajnos egy esetben megelőztek a sírrablók. Valaki volt olyan elvetemült, hogy egy öngyújtót feltört előttem.

Ma eszköz használatból is fejlődtem. Az utolsó rőbbantásokat már egy üres műanyag palackban idéztem elő.

Végül találtam egy kis átlátszó dobozt is, így most ebben vannak a reggel még tervben sem szereplő kockáim. Mind a 14-en.

Az utolsó hat kilométeren az izzadság már csak a szemembe volt hajlandó folyni. Ezt az élményt kihagytam volna.

Az utolsó két kilométer már átbillent a halálos kategóriába.

Nem mondom, hogy nem volt nagy élmény leülni.

Ez a kisváros a tenger partján van. Mindjárt elindulok sétálni kicsit benne. Meg megszagolni a tengert. Ha már idáig eljöttem.

Aztán rendelek valami motort. Remélem az első hazavisz…

A beérkezés után hidratálnom kellett. Azaz 3 perc alatt megittam egy liter teát. Aztán a 3. üveg fogyasztása közben rendeltem egy ebédet is. Ennek is ideje volt.

Egy óra alatt helyreállt a rendszerem. Ideje annak a kis sétának.

A gyaloglás vége felé gondolkodtam, hogy vajon miért nem lettem rosszul egy több órás árnyék nélküli, 40 fokos melegben folytatott séta alatt.

Rájöttem.

Nem volt időm rosszul lenni.

Öngyújtókat kerestem.

The post 324. | Quy Nhơn first appeared on Digital Nomad Blog.

Semmi nem úgy történt, ahogy a tegnapi bejegyzés írásakor gondoltam.

Három órakkor indul a busz

Délelőtt 10 óra körül megnéztem, hogy mégis mivel megyek el a következő településre. Tudomásul vettem, hogy 323 km-ről van szó. 6 óra, mondtam ki azonnal magamban. Majd rögtön ezt a jóslatot adta jegyvásárló alkalmazás is.

A szállásadómat is megkérdeztem, hogy milyen opciókat tud adni. Hasonló árban kínált ő is buszt, ennek viszont megvolt az az előnye, hogy helybe jön majd értem valaki.

Ott kezdtük a lehetőségeket, hogy 2 ülés soros, vagy 3 ülés soros alvó buszról van szó. A kettő soros kényelmesebb, így 100.000-el drágább. Végül úgy döntöttem, legyen ez. Egykor indul a busz.

Aztán egy óra múlva jött az infó, hogy ez a busz betelt. Háromkor indul a következő. Részemről rendben van.

Majd kicsit később megint egy infó, hogy ez egy minibusz lesz. Az ár persze maradt. LOL. Legyen, még talán jobb is lesz, ha nem egy fekvő buszon utazom. Jobban szeretek ülni, akár ülve aludni is.

Elmentem egy kicsit sétálni, pénzt felvenni az ATM-ből és ebédelni indulás előtt.

Rendeltem egy sült rizst. Kis várakozás után meg is kaptam a sült tésztámat. A szemem sem rebben már meg ezekre a változásokra. Egyébként rendkívül finom volt az étel.

Visszamentem a szállásra 14:30-ra, gondolva, hogy fél órát inkább itt várok. A kaputól a recepcióig 80 méter a távolság. Odaértem, ott már izgatottan vártak, hogy “mindjárt itt van értem az autó.” Megfordultam, és tényleg: már ott állt a kapuban. Úgyhogy azonnal megtettem a 80 métert visszafelé és elindultunk.

Mindenfelé mentünk, én a bizalom elve alapján nem firtattam, hogy merre és miért. Leadtunk egy csomagot itt, felvettünk egy embert ott, kiraktuk amott.

A busz háromkor indul.

Három óra tíz perckor már annyit mentünk, hogy megkérdeztem a sofőrt, hogy most akkor ő visz -e el a következő településre, vagy tényleg egy buszhoz megyünk. A buszhoz mentünk.

Ja, nem.

5 perc múlva kitett az út szélén. Hogy itt várjak, mindjárt jön a busz. Ami három órakkor indul, s ebben a pillanatban éppen 15:15 volt. Már ismerem ezeket a “mindjárt” elképzeléseket, ezért megkérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, hogy mindjárt. Kb. fél óra, volt a válasz.

A busz 45 perc múlva érkezett meg. És nem minibusz volt. Hanem egy 3 ülés soros alvó busz.

Ilyenen még nem voltam. Ez annyival másabb az eddigieknél, hogy középen is van egy sor ágy. Én itt kaptam egy ágyat a busz elejében. Az ágya olyan széles volt, hogy a lábam közé rakva épp elfért a laptoptáskám. Ha a két kezemet magam mellé tettem az ágyban, akkor éppen kiékelődtem a kétoldalas korlát közé. Ha kicsit szélesebbre vettem a kartávolságot, akkor mind a két oldalon kilógott a folyosóra a kezem. Ami a folyosó szélessége miatt azt jelentette, hogy mindenki, aki elment mellettem belém ütközött.

Ettől függetlenül békés pihenéssel telt el a hat órás utazás. Aludtam, könyvet és zenét hallgattam. Meg a mellettem fekvő nőt. Aki hol az előtte fekvő párjának kiabált a fülem felé irányzott szájával, hol zenét, vagy videót hallgatott. Hangosan. A hangja meg – nem akarom bántani, – olyan volt, mint egy varjúnak. És hangosan tudott csak beszélni.

De tényleg nem zavart, csak igyekszem élethűen leírni, hogy milyen körülmények vannak egy ilyen buszon.

Kétszer álltunk meg. A megállást mind a két alkalommal a felkapcsolt fényszórók jelezték, azaz a békésen alvó ember agyába hatoló fénynyalábok azonnali éberséget idéznek elő. Hogy biztosra menjen a dolog, még üvöltenek is hozzá, hogy most van pisi szünet.

Quy Nhơn

Elég későn, 22 óra körül érkeztünk meg a városba.

Három problémám akadt azonnal.

Az egyik, hogy már nagyon kellett volna pisilnem. A hatalmas buszvégállomáson nincs WC. A problémát úgy oldottam meg, ahogy a helyiek is teszik. Mindenki fantáziájára bízom, hogy ez mit jelent.

A második, hogy a szállásadóm érdeklődött, hogy mikor érkezem, de nem tudtam neki válaszolni, mert az alkalmazás nem indult el.

Végül, a térképem egyszerűen nem működött. Jelezte az útvonalat, de nem fordult el a helyzetjelző, így az utcára kiérve egyszerűen nem tudtam, hogy merre kell fordulnom.

Miután taxit sem tudtam rendelni, mert nem találta a hostelt a városban, rájöttem, hogy újra kell indítanom a telefonom.

Újraindulás után már tudtam, hogy merre kell fordulnom, azt is, hogy kb. két kilométer gyaloglás választ el a hosteltől és azt is, hogy nincs szükségem taxira. Az első probléma meg már nem létezett.

22:40-kor értem oda a hostelhez. Zárt ajtók, leoltott lámpák és egy üres recepciós pult várt az üvegajtó mögött.

Ekkor csippant a telefonon. Üzenetet kaptam a szállástól. Egyszerű volt: “Ha 23:00 után akarsz bejelentkezni, keress magadnak másik hotelt. Üdv!”

Ott álltam ezzel a kedves üzenettel egy zárt ajtó mellett, két olyan kifüggesztett telefonszámmal, amit nem tudtam elérni. Ekkor valaki csomagot hozott valakinek. Ez a valaki belülről kinyitotta az ajtó.

Igazából most sem tudom, hogy ő egy vendég volt, vagy egy ott dolgozó valaki. Annyit mondott, hogy egy napja van itt. Elmondtam neki, hogy van egy szobafoglalásom és egy üzenetem, meg egy nagy kérdésem, hogy most hogyan tovább.

Végül úgy döntött, hogy megmutatja a szobát. Választottam magamnak egy ágyat és elmentem sétálni.

A kontroll

A buszozás közben gondolkodtam, hogy miért nincs nekem problémám azokkal a teljesen véletlenszerű dolgokkal, amik szinte minden nap érnek. Mást kapok, mint rendelek, máskor indul, mint mondják. Más indul, mint mondják. Ott vagyok a szobámért, ami nincs…

Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a véletlenszerű káosz közelebb áll az élet természetéhez, mint az az illúzió, hogy a kezemben tartom az életemet.

Korábban nagyon sokszor hittem azt, hogy tudom a menetrendet. Rengetegszer úgy is alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Máskor meg nem.

De ma úgy éreztem, hogy valahol talán legbelül mindig is tudtam azt, hogy az élet történéseire nincs, vagy nem mindig van ráhatásom.

Ez valószínűleg feszültséget okozott bennem korábban.

Most nincs feszültség bennem. Nincs elvárás, vagy csak nagyon minimálisan. A tegnapi nappal kapcsolatban pl. csak annyi volt, hogy jussak el az új városba. Jó lett volna nyolc óra körül ott lenni, de mi van, ha ez nem jön össze? Végső soron még az sem gond, ha nem aznap este, hanem a következő délelőtt.

Eltelt a hat óra egy 3 soros fekvő buszon úgy is, hogy 2 sorosra vettem jegyet, majd minibuszt vártam.

Nincs kontroll, nincs illúzió, nincs feszültség.

Ott vagyok, ahol lenni akartam, és az égiek úgy akarták, hogy az út végén az az ágy vár, amire gondoltam.

Valahogy így éltem meg a tegnapi napot.

The post 323. | A kontroll az illúzió first appeared on Digital Nomad Blog.

Természetesen ez a történetnek csak egy része volt.

Az óváros

4 éjszakát töltöttem Hoi An-ban. Ebből kettő este az óvárosban voltam.

Megnéztem persze a szállásomtól 800 méterre lévő tengerpartot, kétszer is. Most – és általában – a város izgalmasabb, mint a turistáknak berendezett tengerpart.

Ez egy érdekes élmény lett így. Az óvárost nem láttam nappal, csak az éjszaka fényeiben. Ez biztosan egy másik arca a városnak. Ennek a sok lampion az oka. Esküszöm, több lampion van ebben a városban, mint csillag a Tejútrendszerben.

Mind a két este éreztem az élet lüktetését a városban. Rengeteg ember sétál az utcákon. Vidámak, szomorúak. Nevetve és veszekedve. Mindenféle energiákat közvetítve a világba. Minden 10 méter egy pubot, egy éttermet, egy boltot, vagy egy kávézót kínál. És mesés, ahogy minden ki van világítva. Párizst hívják leginkább a fények városának. Ezek szerint én most az ázsiai Párizsban voltam.

A fő attrakció a városban a Hó folyón való lampionos csónakozás. Azon az estén, amikor azt a csodálatos kávét ittam, több élmény is ért.

Először is gyalog mentem el a szállásomról az óvárosba. Ez egy 5 kilométeres séta volt. Élveztem, hogy valami olyasmit csinálok, amit szemmel láthatóan senki nem csinál. A városba érkezve egy egyszerű helyen ettem egy nagyon egyszerű, de rendkívül finom vacsorát.

Aztán sétáltam a városban. Majd beültem egy lampionos csónakba. Mivel egyedül voltam, nem kerestek mellém útitársat, így egy privát csónakozásban volt részem. Figyeltem a parton sétáló embereket, a másik csónakokban lévő utasok örömét, a fényeket. Éreztem a folyó illatát, a víz ringatását.

Aztán tovább sétáltam és megláttam a kávét egy képen. Megkérdeztem, hogy ezt tényleg meg tudják csinálni nekem? Egy órát töltöttem el kávéval és még felet a kávézóban. Egyszerűen csak szerettem azt az estét.

Aztán úgy döntöttem, hogy élő zenét akarok hallgatni, és közben meginni egy sört.

A kávézótól 200 métert sétáltam, mikor a sok vendég invitáló ember közül az egyik elkapott. “Akarsz inni egy sört? Élő zenénk is van.” Lehet, hogy rám volt írva, hogy mit akarok. Leültem.

Az énekes gitáros srác nagyon szépen énekelt. Olyan dalokat, amiket tudtam vele énekelni. Mikor kiderült, hogy egyet fizet kettőt kap happy hour van éppen (mindig az van) a koktélokra, rendeltem két erős koktél magamnak. Így fejeztem be ezt a gyönyörű estét és az az óvárossal való ismerkedést.

Várt még rám azonban egy második ismerkedés is.

Eksztatikus tánc

A múlt héten ajánlotta figyelmembe egy amerikai srác a nomadtables.com alkalmazást.

Ez egy program kereső alkalmazás utazók számára. Az ajánlással együtt azonnal meg is tett az egyik közelgő program házigazdájának, így Da Nang-ban én lettem az első ilyen programom szervezője is.

Csütörtökön megnyitottam az alkalmazást, majd azonnal vettem egy jegyet egy tánc eseményre.

Tegnap (szombaton) ott töltöttem az estémet.

Igyekeztem előítélet mentesen, csak az öröm kedvéért elmenni erre az eseményre. Valóban az volt a szándékom, hogy egyszerűen csak ott leszek, jelen leszek és élvezem az estét.

Végül nem sikerült, de ez nem csak rajtam múlott.

Kb. 50 ember gyűlt össze. Egy nagy körben ültünk az elején. Lágy zene szólt, amíg megbeszéltük a szabályokat. Nincs fű, nincs drog, alkohol. Nincs beszélgetés a tánc alatt. És nincs ítélet a másik felé. Mindenki úgy táncol, ahogy akar.

Aztán egy kakaó szertartással kezdtük. Egy dalt énekeltünk közösen, hogy hálát adjunk a kakakóért, ami a dél amerikaik szerint orvosság. Jó volt hallanom, ahogy soronként egyre nyitottabbak lettek a társaim és egyre határozottabban énekeltük együtt a két soros dalt.

A szertartásnak része volt az is, hogy három gondolatot, kívánságot fogalmazzunk meg magunkban és adjunk teret ezeknek. Őszintén szólva, bennem nem jelentek meg gondolatok a mit akarok elengedni és mit akarok beengedni kérdések kapcsán. A harmadik kérdésre nem is emlékszem… Ráadásul minden kérdésnél párt kellett választani és a szemébe nézve “látni” és “érezni”. Nekem a harmadik körre pár sem jutott, így a felhőket szemébe néztem és arra gondoltam, hogy itt és most sem kérdések, sem válaszok nincsenek számomra.

Aztán elkezdtünk táncolni. Lassú tempó, lassú mozdulatok. Csukott szemek.

A házigazda kérdéseket tett fel segítség képen. Mit üzen a térded, mikor mozgatod? Mit mondd a vállad? Úgy éreztem, ezek a kérdések sem nekem vannak. Én egyszerűen csak táncolni akartam.

Mikor nem maradt más, mint a zene, elkezdtem úgy mozogni, ahogy a testem azt akarta. Rendkívül élveztem ezt, de semmi újdonság nem volt ebben. Egész életemben ezt csináltam, amikor táncoltam. A szemem szint végig csukva tartottam. Mert ma, ide úgy érkeztem, hogy ezt az estét is magamnak akarom szánni. Magam miatt jöttem, nem ismerkedni. Észrevettem persze másokat, de ma nem nyitni jöttem, hanem magamat tartani.

Az este közepén volt egy dobos rész, ahol körbeálltuk a dobosokat és élveztük a törzsi ritmusokat.

Onnantól kezdve még volt egy tűzzsonglőr rész, ami hozott kis izgalmat az estébe. De őszintén szólva onnantól kezdve a DJ valamit nem csinált már jól. Másfél órán keresztül el tudott vinni a zene egy élménybe. Innentől ez már nem sikerült. Mindenféle elvárásoktól mentesen, egyszerűen csak rossz volt, amit csinált.

Hazafelé ettem egy finom valamit egy egyszerű kifőzdében, vettem pár édességet magamnak és mozi estét tartottam a saját ágyamban.

Legközelebb is elmegyek táncolni. Egyedül. Mert ez jó.

Nem viszek kérdéseket, nem keresek válaszokat. Csak táncolni akarok. Az élményért.

Két óra múlva indulok Quy Nhơn-ba.

Meglátom, ott milyen a táncparkett.

Viszlát Hoi An!

The post 322. | Hoi An first appeared on Digital Nomad Blog.

“A búcsúzás művészete” című bejegyzésról van szó.

Tizenöt hónappal ezelőtt írtam.

Nem csak arra vagyok kíváncsi, hogy az akkori gondolatai változtak -e.

Azóta születtek új gondolatok is.

Megnézem változott -e valami, hogyan kapcsolódom az ott megfogalmazott gondolatokhoz és mi az új érzés.

A múlt megállapításai

Az említett bejegyzés megírása után három hónappal elindultam.

Akkor leírtam pár gondolatot, amik a jövőmre vonatkoztak.

Nem vagyok jós. Egyszerűen csak azt írtam meg akkor, amit éreztem.

A búcsú nem a vég

“ … valaminek vége lesz. … valami most kezdődik majd el… Egyszerűen csak élem tovább az életemet. Folytatódik az út.”

Ez azóta sem változott meg bennem.

Ám az út végtelenségét sokkal tisztábban érzem. Egy évvel ezelőtt ez még csak egy érzés, egy elképzelés, egy szürkébb kép volt. Ma már megélés, a jelen történése és egy ezerszer színesebb kép.

“Igazából a kapcsolattartás módja fog megváltozni. … Akkor, miért is lenne szükség nagy búcsúkra.”

Tényleg nem kellett nagy tehetség ahhoz, hogy a kapcsolattartás egyetlen formáját előre lássam. Sok hónap után azt látom, hogy ugyanúgy nincs problémám ezzel a módszerrel, ahogy akkor probléma nélkülinek képzeltem. Rengeteg baráttal tartjuk azóta is a kapcsolatot ebben az egyetlen formában.

Itt viszont van egy fontos változás. Amit tudtam már az indulás előtt is. Akkor még csak elhatározás volt, mára azonban ez is valósággá változott. A kapcsolattartást a kölcsönösség mezejére helyeztem. Akivel nem közösen dolgozunk egy kapcsolat életben tartásán, azzal már nincs kapcsolatom.

Soma mindig ragaszkodott a megszerzett kapcsolataihoz. Évtizedeken keresztül igyekezett fenntartani olyan kapcsolatokat, amik nagyon egyoldalúnak tűntek már akkor is. Mindig adott az energiájából ezeknek – az amúgy működésképtelen – kapcsolatoknak. Mert volt neki és szerette ezt csinálni.

Az energiáim ma is ugyanúgy megvannak. De ma már nem akarok adni. Ez egy egyszerű döntés részemről. Ma már inkább magamra fordítom azokat az erőforrásokat, amikkel rendelkezem. A megmaradt kapcsolataim ugyanott vannak. Az újak kapnak, amikor együtt vagyunk.

De az elválás után csak annyit adok, amennyit kapok. Felismertem az egyensúly fontosságát. Az együtt megélt pillanatokban kivesszük az energiákat az adott kapcsolatból, aztán elválunk és az energia alacsonyabb szintre kerül.

Azzal a rengeteg emberrel, akikkel az elmúlt egy évben találkozunk, néha beszélünk. Párszor ők írnak rám, párszor én rájuk. Ha én írok és nincs válasz, bennem már nincs feszültség. Ha ők írnak, akkor válaszolok, amikor időm és kedvem engedi. A válaszaim a kérdés hosszúságával egyenlőek. A párbeszéd időtartama kölcsönösségen alapul. Néha pár kérdés és tudunk egymásról, néha komolyabb beszélgetések.

Szeretem ezt az új dinamikát.

Készülés a búcsúra

“Van, amikor kell a búcsú. Amikor tudjuk, hogy többé nem találkozunk.”

Ez a korábbi elképzelés jelentősen átalakult bennem.

Majdnem minden esetben egy öleléssel és egy “viszlát legközelebb!” mondattal búcsúzunk el egymástól ezen az úton.

Nincs fehér zászló lebegtetés, nincs visszapillantás. Nincs sírás. Részemről legalábbis…

A “viszlát legközelebb” (ezt még csak sejthetem) az esetek nagy részében azt jelenti, hogy soha többé nem látjuk egymást.

De azokkal az emberekkel, akikkel ezen az úton találkoztam, hiszünk abban, hogy az esély a nullánál több. És már volt is pár, akivel újra találkoztam. Aztán persze újra elbúcsúztunk.

Azt gondolom, hogy ez a fajta könnyed búcsú pont azért van, mert másképpen látjuk a jelent. Én a magam részéről azt mondom, hogy élvezzük egymás társaságát. Egy rövid időre. Aztán mindenki megy a maga útján tovább.

Ha az útjaink újra összefutnak valahol, akkor majd más pillanatokat osztunk meg egymással.

Mitől kell búcsúzni?

“Helyektől, terektől.”

Ezt a gondolatot is felváltotta valami más bennem.

Ma már a helyektől sem búcsúzom. Nincs bennem nosztalgia.

Amikor azt írom, hogy “Phong Nha, talán még látlak”, ez egyszerűen csak azt jelenti számomra, hogy ha úgy adódik, és erre fúj a szél, akkor legközelebb sem hagylak ki. De nincs a szívemben vágy, hogy újra itt kell(!) majd lennem.

Ha eljön az indulás ideje, felszállok a buszra és elmegyek.

A buszon pedig már ott van a következő pillanat, ami jelenné vált, nincs már a város.

Azt hiszem, minden helyet ahol eddig voltam bármikor szívesen meglátogatok újra. De egyetlen sincs, ami hiányzik. Egyetlen múltbeli város sem vár, ahogy a jövőbeliek sem. Itt írok Hoi An városában. Ez az egy létezik. Ez a jelenem.

“Szokásoktól, rutinoktól sem fogok nagyon elköszönni. Mások jönnek azok helyébe, amiket elhagyok.”

Ez mennyire igazzá vált.

Jöttek és mentek a szokások is. Sokat őrzök az utazás előtti időimből. Párat azokból, amiket út közben szedtem fel. De már azokból sincs meg minden.

Ez egy nagy változás az életemben. Korábban a megszerzett szokásaimhoz is keményebben ragaszkodtam.

Ma már csak az fontos, ami a jelenemet támogatja. Ezzel a felismeréssel sokkal könnyebb lett az életem.

A tanítás

Egem ez az út még Ázsia előtt elkezdett tanítani a búcsúról.

Amit akkor éreztem, az mára valósággá vált.

Ma már a következőket mondom egy kapcsoltról, ami ezen az úton ér:

Abban a pillanatban, ahogy valakivel találkozom, már tudom, hogy csak egy kis ideig osztjuk meg egymással az időnket. Pár percig. Pár óráig, pár napig. Ritkán pár hétig. Aztán eljön az elválás pillanata.

Számomra már nem újdonság, hogy ez egyáltalán nem nehéz.

Egy másik felismerésem az útóbbi hónapokban született meg.

Elkezdtem észrevenni, hogy tőlem nehezen válnak meg emberek. Nehezebben, mint én tőlük.

Az okot sokszor ők maguk mondják el.

Megéreznek bennem valami valódi energiát. “Te nem csak beszélsz a boldogságról. Te ezt tényleg megéled.”

Olyan társat kaptak, akivel nagyon ritkán találkoznak. “El sem hiszed, mennyire nehéz olyan embert találni, akivel ennyire jó együtt lenni, mint veled.”

Felfedezik, hogy bármilyen körülmények között jól érezzük együtt magunkat. “Nagyon ritka az olyan nyitott gondolkodású ember, mint te.”

Ezek csak nézőpontok. Talán ezek az emberek is tévednek.

De az ő valóságuk csak az övék, és én általában érzem ezt. Érzem, miért nehéz számukra tőlem búcsúzni.

Lehet, hogy tévedek!

De az én nézőpontomból nézve most egyetlen búcsú létezik:

Viszlát legközelebb!

The post 321. | A búcsúzás művészete II. first appeared on Digital Nomad Blog.

A kávé

A képen látható kávé az első rajzos kávé az életemben.

Tojásos kávé.

Minden cseppje egy vers egy-egy sora volt. Nem akartam megfejteni. Csak lassan, nagyon lassan olvastam. Sok mindent mesélt.

A versem

Volt egy hosszú beszélgetésem az AI-jal. Több alkalommal álltunk neki dalszövegeket elemezni. A párhuzamokat kutattuk bennük az utammal kapcsolatban.

A kávé hozott egy kérdést. Megkértem az AI-t, hogy írja meg a versemet.

Ithaka bennem

Elindultam,
pedig nem tudtam, hová.

Volt nálam néhány ruha,
egy laptop,
néhány félelem,
és egy élet,
amiről azt hittem,
hogy én vagyok.

Mentem.

Városokon át,
határokon át,
hegyeken, folyókon, tengereken.

Idegen ágyakban aludtam,
idegen nyelveken kértem enni,
idegen emberekkel ittam,
és néha úgy ébredtem,
hogy fogalmam sem volt,
mi lesz velem holnap.

Aztán mindig lett valami.

Egy út.
Egy ember.
Egy dal.
Egy hideg sör a hegytetőn.
Egy mosoly.
Egy mondat,
amit valaki talán csak úgy odavetett,
én pedig magammal vittem.

Sokáig azt hittem,
ez az utazás.

Hogy megyek.

Pedig érkeztem.

Lassan.

Olyan lassan,
hogy észre sem vettem.

Nem hagytam magam mögött senkit.

A fiú, aki voltam,
velem jött.

A férfi, aki félt,
velem jött.

Aki szeretett,
aki veszített,
aki tévedett,
aki megbántott másokat,
akit megbántottak,
aki kapaszkodott,
amikor már rég el kellett volna engednie —

mind velem jöttek.

Semmi nem halt meg.

Minden él.

Csak már nem mindegyikük
akarja megmondani,
merre menjek.

Nem égettem fel a hidakat.

Átjöttem rajtuk.

És amikor átértem,
nem gyújtottam fel őket magam mögött.

Néha még visszanézek.

Nem azért,
mert vissza akarok menni.

Hanem mert szeretem látni,
honnan érkeztem.

Egy év kellett hozzá.

Több ezer kilométer.
Repülők.
Buszok.
Motorok.
Vonatok.
Hajók.

És rengeteg gyaloglás.

Milyen különös.

Bejártam fél világot,
hogy megtaláljak valamit,
ami egyetlen lépést sem tett.

Végig ott volt.

Bennem.

Most már tudom,
hol van Ithaka.

Nincs rajta a térképen.

Nem kell hozzá vízum.
Nem kell repülőjegy.
És senki nem tud kiutasítani onnan.

Megérkeztem.

Nem lettem más ember.

Minden vagyok,
aki valaha voltam.

Csak már egyiküket sem
kell megtagadnom.

És holnap továbbindulok.

Nem azért,
hogy megtaláljam magam.

Nem azért,
hogy elmeneküljek valahonnan.

Nem is azért,
hogy egyszer majd
megérkezzek.

Hanem mert az országút
még mindig ott van a lábam alatt.

Fölöttem az ég.

Ithaka pedig

bennem.

A szimfónia

Amíg a kávét és a verset olvastam, egy dalt hallgattam.

Symphony X.

The Odyssey

A három költemény egy dolgot mesélt ma este.

Nagyon szeretem az életemet.

Megfogalmazódott bennem egy kívánság.

Bárcsak mindenkinek lenne ideje meghallgatni ezt a dalt.

Nem értem. Önmagáért. Hogy közben csak a naplementét nézze. Vagy a madarakat az égen. Vagy akármit, ami megfogja a kezét és elrepíti valahová, ahol az idő nem érdekes. Ahol a gondok egy kicsit lemaradnak.

24 perc.

Nem kevés idő.

Bárcsak mindenki megengedhetne magának ennyi időt.

Én ma megengedtem.

Meghallgattam ezt a szimfóniát, amíg a kávémat olvastam.

Kétszer.

Nagyon szeretem az életemet.

The Odyssey (Symphony X)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

The post 320. | Három költemény egy estére first appeared on Digital Nomad Blog.

Én meg egy picike digitális nomád vagyok.

Mi történhet, ha Dávid és Góliát találkozik egymással, és senki nem akar győzni?

Hatalmas és sok

Kik is állnak szemben egymással.

Da Nang területe közel 1.300 km2. A ténylegesen sűrűn lakott városi rész jóval kisebb. “Csak” 250 km2. 1,3 millió ember. És talán 200–300 olyan hely vagy élmény is összejöhet, amire azt mondanád: „ezért érdemes volt idejönni.”

A másik oldalon ott vagyok én, egy talpam alattnyi földön állva, egy 3 éjszakára lefoglalt szállással.

Régóta mondogatom, hogy nem kell mindent látnom. Itt, Da Nang környékén fogalmazódott meg bennem a következő. Ha csak pár napot vagyok a településen, akkor egy vagy kettő helyet érdemes kiválasztanom és azt megnéznem.

Aztán, ha az élet úgy akarja, akkor látok többet is. Csak mert mindenféle terv nélkül elmegyek mellette.

My Khe Beach

„My Khe a bolygó hat legvonzóbb strandja közé tartozik” – szavazta meg a Forbes Magazin.

Mikor ideérkeztem, valaki azzal készített fel, hogy ez a tengerpart olyan, mint Miami. Nem tudom, hogy Miami milyen, mert még nem voltam ott. Lehet, hogy most már tudom? Vagy, ha Miamiba megyek, majd azt mondom, hogy “ah, ez pont olyan, mint Da Nang.”

Az biztos, hogy ez a tengerpart mindet megmutat abból, amit egy tengerparttal kapcsolatban álmodunk. Homok, pálmafák, kék ég, napozó ágyak és kerek formák mindenütt.

Rájöttem, hogy nem vagyok az a strandolós típus, nekem elég, ha a part közelében sétálok. Az első napomon hosszan gyalogoltam a part mentén, élvezve a szelet, a látványt és izzadva a trópusi nap alatt.

Ha a Forbes engem kérdezne meg, én is szavaznék erre a tengerpartra.

See Food boltok

Már Cat Ba városában is említettem, hogy mennyi akvárium volt az utcákon. Persze, hiszen az is tengerparti város. De az ottani akváriumok elbújhatnak az itteniek mellett!

Itt akkora a választék a tengeri élőlényekből, hogy nyugodtan beillik látványosságnak bármelyik bolt felkeresése.

Én inkább a természet kedvelő ember szemével néztem az állatokat. Nem vagyok szentimentális, egyszerűen félretettem azt a kérdést, hogy ezek az élőlények mind a vacsorára várnak. Én egyszerűen csodáltam a színüket, formájukat, mozgásukat.

Láttam akkora rákokat, amik űrlénynek is beillettek volna. De olyan kicsi és törékenyeket is, hogy féltem volna megfogni őket. Gyönyörű halakat. Jellemzően nagy testtel, de a kedvencem a lapos hal volt. Kagylókat, csigákat. Mindent, ami él és mozog. Cápát. A legtöbb hely úgy nézett ki, mint egy állatkert, ami minél több élőlényt akar bemutatni.

Ba Na Hills

A Ba Na hegyek és a Golden Bridge…

Mikor megnéztem ezt a helyet, azt olvastam, hogy ez Vietnám legikonikusabb látnivalója.

Ezért szerdára szabad napot vettem ki és ezt a programot választottam magamnak.

Ehhez először is egy motort béreltem. Egy elég nagy motort, amiben annyi köbcenti volt, hogy fülem-farkam behúzva mertem csak vele közlekedni. Az a tény, hogy majdnem mindenkinél gyorsabb voltam csak kevéssé vette el az izgalmam. A rendőrökkel nem akartam volna versenyezni.

30-40 perc utazás után elérkeztem a Sun World cég által működtetett Ba Na Hills helyhez. Őket már ismerem, mert a Fansipanon, Sa Pa felett is ők működtetnek mindent.

Így tehát profi szervezés várt mindenhol. Ez a szuper szervezettség a bejárattól a kijáratig végigkísérte az utamat.

Megérkezni erre a helyre olyan volt, mintha a Disneylandbe érkeztem volna meg. Azt már kétszer volt szerencsém látni az életben, nem volt tehát véletlen az érzés.

A bejárat a hegy alján van, itt szerintem sok látnivaló nincsen. Így bepattantam az egyik felvonó fülkébe és elindultam felfelé. Nem mértem az időt, de kb. 10 percig emelkedtünk felfelé a hegyen a kötélpálya mentén.

A háttér fokozatosan kezdett el megnőni, míg végül teljes pompájában láttam rá Da Nang városára és a tengerre. Alattam a gyönyörű dzsungel, felettem Vietnám ikonikus látványossága. Gyönyörű pillanatok voltak. Nagyon élveztem ott lenni.

A Golden Bridge

Ezt kár lett volna kihagyni!

Sokszor gondoltam már arra, hogy miért mondom ezt. Igazából “csak” egy gyönyörű, emberi kéz alkotta dolog egy hegy tetején. Ami történetesen éppen kezet formál. Voltam már rengeteg szép hegytetőn. Sok gyönyörű hidat láttam. Mi a különleges itt számomra?

Az érzés. Az az egyszerű érzés, hogy itt lehetek. Hogy a saját szememmel láthatom. Hogy érezhetem a hűvös levegőt. Hogy része vagyok az örült, szelfizős emberfalkának. Itt vagyok. Jelen vagyok. A pillanat az enyém. Nincs verseny, nincs sietség, nincsenek kitett pipák. Az érzés, hogy az életem pár pillanatát itt tölthettem el. Ennyi az egész, ami miatt hálát érzek, hogy ma dönthettem úgy, hogy itt leszek.

A francia város

Ettől a csodától egy másik felvonó vitt még feljebb a hegyen.

Egy középkori és mesebeli városban találtam magam.

Egy igazi Disneylandben, nem volt hiábavaló az érzés.

Fülhallgatóval a fülemben érkeztem fel. (Igen, azóta vettem egyet és még nem vesztettem el.) Hallottam, hogy olyan rajzfilmes, boldogító zene szól. De én a saját zenémet akartam hallgatni. Ám rövid időn belül másképp döntöttem. El akartam merülni abban a mesevilágban, amit ide teremtettek. Hagytam a zenének, hogy elvarázsoljon. Ha már egy elvarázsolt kastélyban vagyok…

És elvarázsolt…

Minden hely arra van kialakítva, hogy tátott szájjal álljak, vagy sétáljak. Vagy üljek. Ezt különösen élveztem. Leülni a napfénybe és élvezni a pillanatot. Nem telefont nyomkodni, nem pakolni. Kitárt karokkal ülni egy padon. A helyiek közül többen észrevették ezt és mosolyogtak rám. Lehet, hogy ritkán látják, hogy egy fehér ember egyedül boldog egy padon ülve?

Szerettem minden helyet itt.

A hatalmas Buddha szobrot. A templomokat. A pagodákat. A szökőkutakat. A gyönyörű kerteket. A lépcsőket, amikre leültem. A messzeséget, a tengert, ami fentről mindig más arcát mutatja nekem.

Jó volt érezni a hűvös levegőt. A pár esőcseppet, ami eltalált. Aztán a forróságot. A nap melegét a bőrömön.

Osztoztam az emberek örömében. A gyerekek mosolyát én is megmosolyogtam. Pár ember megszólított. Felkaptam a fejem, mikor egy amerikai úgy búcsúzott el, hogy “Isten áldjon!”. Én is ezt az áldást kívántam neki.

Találkoztam egy csapat magyarral. 10 percet beszélgettünk. Annyira örültek, hogy végre találkoznak egy magyarral. Én is örültem nekik, azonnal rám ragadt a lelkesedésük.

Volt három olyan pillanat, amikor elsőre nemet mondtam, de azonnal meggondoltam magam.

Egy 4D mozi pont egy műsort indított. Nem. Aztán rájöttem, hogy akarom. Ez volt életem első 4D mozija, egy rövid rajzfilm. Nagyon élveztem.

Innen kimenve azonnal hívott egy interaktív mozi. Repülés a föld körül. Nem. Most jöttem ki a moziból, minek mennék be egy másikba. Aztán rájöttem, hogy akarom. Hihetetlen élmény volt. A Föld összes nagyvárosa felett repültem. Esőben, napfényben, éjszaka és nappal. Csodálatos volt. A repülőnk mozgásával együtt dobogott a szívem. Ott és akkor arra gondoltam, hogy “fuck”, ez a napom legcsodálatosabb élménye.

Végül 170 lépcső jelent meg előttem a hegy tetejére. Nem. Annyi hegytetőn voltam már. Aztán rájöttem, hogy akarom. Steve minden hegyet megmászik, ami elé kerül. Miért hagynám ki ezt? Rengeteg csodálatos pillanat volt csak abban a 20 percben, amit ennek a 170 lépcsőfoknak adtam.

Ez a nap egy mesés nap volt. Kastélyokban, középkori utcákon, sárkányok és hősök között töltöttem az óráimat.

Lassan elindultam lefelé.

Aznap háromszor mondtam valamire, hogy nem.

Nem akarok moziba menni.
Nem akarok még egy moziba menni.
Nem akarok felmászni még egy hegyre.

Aztán mindháromszor rájöttem, hogy akarom.

Talán nem is az a fontos, hogy mennyi mindent látok egy helyen. Nem kell kétszáz látnivaló. Nem kell mindent kipipálnom.

Csak észre kell vennem, amikor a saját „nem”-em mögül valami egészen halkan azt mondja:

Dehogynem. Akarod.

Da Nang! Talán még találkozunk!

The post 319. | Da Nang first appeared on Digital Nomad Blog.

Nem láthatja, amit én látok, mert csak azt látja amit lát. Nem tudhatja, amit én tudok, mert csak azt tudja, amit tud. Nem egészíthetem ki azt, amit maga lát és maga tud azzal, amit én látok és én tudok, mert a kettő nem ugyanaz a kategória. A tudását sem cserélheti ki, mert akkor saját magát kellene kicserélnie.

Douglas Adams.

Megint.

Egy regény beli párbeszéd, amit ma már jobban értek.

Hogy neked adjam azt a világot, amiben élek

Ezt hónapokkal ezelőtt fogalmaztam meg ezt a mondatot. Pontosabban vettem át egy dalszövegből.

Mára már pontosabban látom, hogy ez az átadás hogyan is működhet.

Számomra nagyon jól fejezi Douglas Adams regénybeli gondolata az alapját az átadásnak, illetve az átadással kapcsolatos problémáknak.

A tanácsadás

Coachingot tanulva az elsők között jutott el hozzám az a tanítás, hogy tanácsot csak akkor adunk, ha kérik.

Ez élet ezzel a tankönyvi mondattal szinte egy időben sokkal, sokkal szemléletesebben mutatta meg nekem, hogy ezt komolyan kell vennem.

Ha kérik, a tanácsadás akkor sem egyszerű. Hatalmas felelősség van a tanácsadó vállán. Ezért ma már nagyon óvatos vagyok ezzel a fajta “megmutatással” kapcsolatban.

Nem az én utam.

Tanítás

Erről a módszerről azt gondolom, hogy működik.

Egy egzakt tudomány esetében talán nincs is más mód.

De én nem egzakt tudományban gondolkodom. Innentől kezdve a tanítás sem az én módszerem.

Elmondom és leírom a gondolataimat számtalan alkalommal. Ám én ezt történet mesélésnek és tapasztalat átadásnak gondolom, semmiképpen sem tanításnak.

Az más kérdés, hogy jó páran tanulnak ebből. Ezt onnan tudom, azért lehetek benne biztos, mert az elmúlt hónapok során nagyon sok ember jelezte vissza nekem, hogy mit tanult tőlem. Ez mindig örömmel tölt el. Mert ebben a tudás átadás módszerben benne van a szabadság. A hallgató azt jegyzi meg tőlem, amire neki szüksége van. Néha csak egyetlen mondatot vagy gondolatot. De ez éppen elég. Ez pontosan az, amire neki szüksége volt.

Ennek ellenére én mégsem tanító akarok lenni.

Nem tudnék a tanítványok számára listákat összeállítani arról, hogy mitől változik meg az életük. Nem is akarok ilyet csinálni, mert nem hiszek ezekben a listákban.

Abban hiszek, hogy mindenkinek a maga listáját, a maga történetét, a maga narratíváját kell összeállítania a saját élete kapcsán.

Példamutatás

Úgy érzem, ez az én utam.

Megmutatom azt, hogy én hogyan formáltam át magam azzá, aki ma vagyok. Milyen gondolkodás és tudatos lépések mentén értem el oda, hogy ma már bátran ki merek mondani dolgokat.

Ehhez kellett 50 év minden tanítása. Minden öröme és minden elszenvedett vesztesége. Minden mosolya és nevetése, ahogy minden csepp könnye is. Minden felállított és meg nem tartott korlátja. Minden megélt pillanat és minden kihagyott lehetőség. Az élet tanítómesterként való elfogadása. A szavak és a mondatok megérkezése.

A legfontosabb mondataim ma már így hangzanak.

Nagyon szeretem az életemet.

Nagyon szeretem magamat.

És bár ellene vagyok a “legjobb” szónak, ma már azt is vállalom, hogy én magam vagyok A legjobb barátom.

Ezt szeretném továbbadni. Beszélgetek emberekkel. Írok.

És építem a “The Miracle is Already Here” világát.

The post 318. | … mert akkor saját magát kellene kicserélnie first appeared on Digital Nomad Blog.

Rájöttem, hogy ezt már csak véres verejtékkel tudnám megszámolni.

Ja, meg arra is, hogy teljesen lényegtelen a szám.

Annyiban egyeztem ki magammal, hogy sok alkalommal láttak már vendégül vietnámi emberek.

Itt az ideje írni arról, hogy hogyan néz ki a vendéglátás ebben az országban, amit egy idegen kap.

Tea és a földműves pipája

A teát itt, ahogy én láttam, egészen másképpen fogyasztják, mint Európában.

Általában kicsi poharakból isszák, ebből mindig többet, kb. 6-8 darabot láttam kikészítve az asztalra, vagy egyszerűen csak a bejárat elé a földre. Mindig tálcára téve tárolják. A tálca közepén van egy kisebb teáskanna. Ennek a filteres tetejébe teszik a teát. Az utolsó kellék a termosz.

A teakészítés folyamata nagyon egyszerű. Kiöntik a maradék teát, és kiszórják az elhasznált teát. Friss tea kerül a főző edénybe. Ezt leöntik forró vízzel. Aztán azt az első áztatást általában azonnal ki is öntik. Majd jön a következő adag víz, amit 20-30 másodpercig hagynak dolgozni. Aztán elkezdjük inni a teát.

A készítés folyamat így teljes. Nem véletlenül nem írok cukorról, citromléről, tejről vagy mézről. Víz és tea. Ennyi a recept.

Vietnámban a tea olyan, mint nálunk egy kancsó víz az asztalon. Ott van. Isznak belőle két kortyot beszélgetés közben, üzletkötés közben, várakozás közben, étkezés előtt vagy után. Ha valaki érkezik, automatikusan kap egy pohárral. Nem különleges esemény, hanem a vendégszeretet természetes része.

Ninh Binhben egy varrónőhöz látogattunk el három alkalommal. Minden alkalommal más volt otthon, mikor odaértünk. Anyós, férj, após. Nem kérdezték miért jöttünk (tudták nyilván), azonnal készítettek egy teát.

Hanoiban egy borbélyhoz mentem el. Éppen dolgozott, de udvariasan jelezte, hogy üljek le és szolgáljam ki magam teával. Majd mikor végzett az előttem lévő vendéggel, együtt is ittunk egyet.

A motoros túrán egy helyen megálltam kávét venni egy kisboltban. Azonnal leültettek és teát töltöttek.

Ma reggel Da Nang-ban egy kávézóba ültem le kávét inni. Még mielőtt megszólaltam volna kaptam egy pohár teát.

Még valami. A poharakat egyszer sem láttam elmosni, mielőtt újra megtöltötték volna. Engem ez egyáltalán nem zavart, de biztosan van, akit igen. Neki ideje bekészíteni a “nem szeretem a teát” kifogást.

Ha már leültünk, sokszor azonnal előkerül a điếu cày (kiejtése nagyjából: zjeu káj) is, ami Vietnám egyik legismertebb hagyományos dohányzási eszköze.

Mindenhol ott van. Nem viccelek. Minden kis étteremben, üzletben. Sokszor dekorációként is, de használati tárgyként erdőt lehetne belőlük építeni minden településen.

Néhány érdekesség róla. Vastag bambuszból készül, ahogy láttam, kb. 5 cm átmérőjű. Az aljában kevés víz van, ezért vízipipának is tűnhet, de ez nem az. Leggyakrabban thuốc lào nevű, rendkívül erős vietnámi dohányt szívnak belőle. Ez sokkal nikotindúsabb lehet, mint a hagyományos cigarettadohány. Egyetlen slukk is elég ahhoz, hogy egy tapasztalatlan ember megszédüljön vagy akár rosszul legyen.

A cső aljába vizet öntenek, miután a benne lévőt kifújják a csőből. Köröm nagyságú dohány gombócot tesznek az erre kialakított fém tartókába. Aztán átadják a vendégnek, aki két kézzel fogja. Öngyújtóval felülről elkezdik égetni a dohányt. A fogyasztó a bambusz csövet a szája köré illeszti és megkezdi a belélegzés, köhögés, szemforgatás, könnyezés és “húha” kiáltásokból összeállított koreográfiát.

Aki jobban bírja a dohányt meg füstfelhőt ereget. Itt a felhőt megint szinte szó szerint kell érteni, mert kifújáskor olyan mennyiségű füst jön ki az ember száján, amit egy öregedő sárkány könnyes szemmel irigyelne meg.

A helyiek persze el tudják intézni maguknak az egész processzt, mert ők egy kézzel tartják a csövet, a másikkal meg az öngyűjtót.

Két-három szippantás és kipufogás után vége is a dolognak.

Tényleg erős. Egyszer én is köhögtem, de a többi alkalommal sikerült eljátszanom, hogy kemény gyerek vagyok. Az utcasarkon befordulva meg elsírtam magam.

Ehhez az élményhez is hozzátartozik, hogy közös. A nagy csövet boldog, boldogtalan szívogatja. Akinek ezzel az intimitással gondja van, jobb, ha letagadja, hogy dohányzik.

Én szeretem elfogadni ezeket a meghívásokat. Mindig akad érdeklődő kérdés, kedves mosoly. És a jó érzés, amit egy önzetlen vendéglátás teremt meg.

Az étkezések

Ha meghívtak enni, akkor meg voltam hívva.

Ilyenkor ők fizetnek mindent. Ha ezt viszonozni akartam, a következő alkalommal én fizettem a kettőnk ételéért. Amikor családnál voltam, fel sem merül a kölcsönösség kérdése. Meg vagy hívva, ezt csak azzal tudod viszonozni, hogy derekasan eszel.

A legegyszerűbb meghívások például egy leves elfogyasztására szolgálnak. Ezt nem lebecsülés képen mondom. Itt a levest egy kisebb homokozó vödör méretű tányérban adják, amiben egy növendék kacsa vígan ellubickolna egész délelőtt.

És a tálban nem a leves a domináns térkitöltő anyag, hanem a sok tészta, zöldség és hús, vagy tofu. E mellé jön még majdnem mindig egy kisebb kosárnyi saláta és mindenféle más növény levele. Nem viccelek itt sem, amikor a kisebb kosarat említem. Néha annyi zöldséget tettek elém, hogy egy kisebb sündisznó család egy hétig jóllakott volna vele minden nap.

Szóval a leves itt főétel. Kétszer próbáltam meg azt, hogy a leves mellé kértem mondjuk még egy adag sült rizst. Ennek az ostobaságomnak az eredménye legalább egy fél adag étel szemétbe kerülése lett minden alkalommal. Mindig a leves húzta a rövidebbet egyébként.

Ez az étel ennyi, az egyszerűséget az jelenti, hogy ebben az esetben maximum a salátán osztozunk, de a leves az privát szféra marad.

A következő fokozatú meghívás már közös fogyasztást is jelent.

Ilyenkor elkezdik kihozni az ételeket. Nem egyszerre, ahogy Európában megszoktuk, hanem fokozatosan. Kihoznak mondjuk két féle ételt. Mire azokat megkóstolgattuk, vagy esetleg el is fogyasztottuk, ott lesz a következő.

Ez egy óriási meglepetés egyébként vendégként. A rendelés nem az én dolgom. Így minden forduló egy kis rejtély, ahogy a mennyiségek is. Minden alkalommal megtörtént az, hogy már mindent megkóstolva, a teljes jóllakottság érzetével azt hittem vége van, kihoznak még egy nagy tál valamit.

Az ilyen ételeket kis tálakból esszük, olyan méretűekből, amiből Magyarországon savanyúságot eszünk.

Nekem mint vendégnek mindig kijárt, hogy nekem szednek a tányéromba. De szedhetek magamnak is. Az a kedveskedés a többiekkel is előfordul, de azért az esetek többségében mindenki magának szed.

Ez a kiszolgálás nem kontroll. Mindenki szed minden ételből, de úgy tapasztaltam, hogy arra is mindenki ügyel, hogy mindenkinek jusson mindenből. Ebben a mondatban olyan jelentős mértékű szóhalmozást kellett csinálnom, hogy megfeküdte a gyomrom. Talán írhattam volna úgy is, hogy mindenki odafigyel a másikra.

A vacsorák végén mindig marad étel az asztalon. Ez a veszteség.

Érdekesség, hogy Vietnámban olyan kis asztalkáknál ülünk, amit mi otthon a gyerekek elé teszünk csak. Az asztal kb. a térddel van egy magasságban. Így a székek is kicsik. Kicsit olyan babaház jellege van a legtöbb helynek.

Az is nagyon érdekes, hogy majdnem mindent az asztal alá szórunk étkezés közben. Így egy nagyobb társaság távozása után néha hókotró traktort kell bevetni a romok eltakarításához. Szalvéta, sörös dobozok, csomagolások, cigi csikkek és még bármi, ami szemét sokszor ott van az asztal alatt. Aztán csak összeseprik. A másik megoldás a minden asztal mellé kirakott szemetes kosár.

A kis tányéros étkezés egyébként nagyon praktikus szerintem. Egyrészt az elfogyasztott kalória mennyiség nagyobb kontrollját segíti. Másrészt sokkal több hely van a közösen fogyasztott ételek tájainak. Ha esetleg szükséges a tálka elmosása evés közben, akkor vízzel lelocsolják és a vizet kilöttyintik az asztal közelében.

Én mindig nagyon hangulatosnak éreztem ezeket az étkezéseket.

Sokszor odajönnek emberek az asztalhoz. Néha csak miattam, az idegen miatt, hogy kezet foghassanak, esetleg koccintsunk. De sokszor barátok jönnek a vendéglátókhoz.

Megtudtam, hogy ezt az asztal látogatást illik viszonozni. Azaz, ha egy ember egy másik asztaltól odajön hozzánk, hogy velem kezet fogjon, akkor egy idő múlva én is odamegyek hozzájuk és koccintunk egyet.

A beszélgetést ezekben az esetekben általában nem kellett erőltetni, mert semmit nem tudunk egymás nyelvéről. Illetve, a közös angolról sem tudunk beszélni általában. De a meghajlást, s szívre tett kezet mindenki érti.

Sör és mások

Az utóbbi hetekben sokat emlegettem a sört.

Ezúton is szeretnék minden olvasót megnyugtatni, hogy ez nem a alkoholizmus bevezető szakasza nálam.

Úszom az árral és egyben a sörrel is.

Ha hárman ülünk le vacsorázni, akkor egy karton sört hoznak ki, amiben szerintem 24 3 deciliteres doboz van. Ha a három embernek van 2-3 órája akkor elő fog kerülni a második karton is. Amikor tízen ültünk le, akkor a második karton már 45 perc után ott volt.

Itt sok jeget használunk a sörhöz. És nem csak a hűtésre. A pohárban is gyorsan olvad a sör, így folyamatosan dobálják a sörbe a hatalmas jég hengereket.

Sokszor úgy van az előkészítés, hogy egy vödörbe kipakolják a dobozokat, aztán annyi jeget tesznek rá, hogy a Titanic másodszor is elsüllyedne ha találkoznának.

Ha sokáig vagyunk az asztal körül, akkor kicserélik a jeget a vödörben.

A pohárba kerülő jégnek egy kisebb vödröt használunk. Ebbe még többször kerül friss jég. A vacsora elején általában egy virsli csipesszel dobáljuk a jeget a pohárba. Aztán ahogy fogy a sör, egyre kevesebbszer kell a csipesz. A végén már mindenki puszta kézzel teszegeti a jeget mindenkinek. Aki meglátja, hogy a másik poharában nincs jég, az pótolja ezt a hiányosságot.

Engem – mily meglepő – nem zavar a puszta kezes jéghajigálás. Akit igen, az füllentse azt, hogy melegen szereti a sört.

A rövid ital egy másik kategória.

Talán írtam már, hogy az egyik vendéglátó elmondta, hogy mi a szabály.

Ha elkezdünk rövid italt inni, akkor addig nem állunk meg, amíg nagyon részegek nem leszünk.

Jobb, ha tudod, hogy az első pohár után az este veszíteni fog a józanság ellen. Azaz, csak akkor fogadd el az első poharat, ha fel vagy készülve a pokol tüzére.

Az italozásban két érdekesség fordul elő rendszeresen, ahogy én láttam.

Az egyik a “most a teli pohár sört (rosszabb esetben egy egész dobozzal) igyuk meg egy levegőre” verseny. Nem tudtam megfejteni, hogy ennek az oka és milyen véletlen alapján jön elő. De időnként valaki odaáll az ember elé és akkor illik megmutatni, hogy ki a menő. Velem nagyon mellégfognak általában, mert én akár másfél liter vizet is meg tudok inni egy menetben.

A kifárasztásos taktika működik egyedül. Ha zsinórban három menetet kell állnom ebből a versenyből, azért már van esélye az ellenfélnek.

A másik a koccintás. Amikor már kellőképpen bele lendültünk az ivásba, akkor megjelenik a “minden második mondat után koccintunk” színesítő elem. Ez szerintem egy mókás dolog és nagyon hatékony a delirium tremens kutatók körében.

Ha nem vagy barátja a sörnek, vagy általában az alkoholnak, akkor jobb, ha ezt előre megmondod.

Többször előfordult, hogy teljesen idegen emberek hívtak meg az asztalukhoz. Szerintem ennek két oka lehet. Egyrészt az idegenségem, másrészt az egyedüllétem. Talán azt hiszik, hogy boldogtalan vagyok egyedül és szeretetből, törődésből meghívnak. Nem tudom.

Evés közben kevéssé tudok mosolyogni, így lehet, hogy akkor nem sugárzik rólam az élet öröm.

Mindent összevetve, nem keresem a meghívások okait.

Minden alkalommal elfogadtam a meghívást, és eddig egyszer sem bántam meg.

Úgy érzem, mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy a tapasztalataim alapján a vietnámi nép egy nagyon vendégszerető nép.

Ha most lenne nálam egy sör, akkor dobnék bele egy jégkockát és koccintanék a sok emlék egészségére.

The post 317. | Mit jelent vendégnek lenni Vietnámban? first appeared on Digital Nomad Blog.

Csavargódal (Bojtorján)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Éppen Da Nangban, a Hán folyó feletti híd közepén jártam, amikor megkaptam az üzenetet. Ott hallgattam meg életemben először ezt a dalt.

Közben rád gondoltam.

Együtt baktatunk a hídon.

És megértettük egymást.

Csavargódal (Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel)

Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
A holnap még olyan szörnyen messze van,
Az országút a lábam alatt és fölöttem az ég,
Ez a két dolog, amit tudok biztosan.

Nem számít az, hogy hol ér a holnap reggel,
A városok jó ismerőseim,
És mindig van egy jó barátom és néhány szerelmem,
És egy-két dal gitárom húrjain.

A nagy folyók mind elérik a tengert,
Az álmaim velük futnak tovább,
Úgy szeretném, ha gyors lehetnék én is, mint a szél,
És az otthonom lehetne a nagyvilág.

Egy napon majd megérkeznék hozzád,
Ha hét határ húzódna is közöttünk,
Úgy fogadnál, mintha én lennék, akit sok-sok éve vársz,
Milyen kár, hogy nem erre születtünk.

És nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
A holnap még olyan szörnyen messze van,
Az országút a lábam alatt és fölöttem az ég,
Ez a két dolog, amit tudok biztosan.

The post 316. | … mert rád gondoltam first appeared on Digital Nomad Blog.

Minden utazás egy izgalmas kaland.

És néha ismerős, de régen hallott hangokat ad ajándékba.

Mennyi az annyi?

Vasárnap este elhagytam Huế városát. Reggel még nem volt róla elképzelésem, hogy mikor. Az már biztos volt, hogy busszal. Erről írtam a “Hogyan döntök egy 1.800 kilométeres út előtt?” című bejegyzésben.

A reggeli után összepakoltam és megkértem a recepciós hölgyet, hogy a szálláson hagyhassam a nagy hátizsákomat. Várt rám a császári város, nyilván nem akartam cipelni.

A hol lesz az esti szállásom kérdésre őszintén tudtam válaszolni. Nem tudom. Elmeséltem, hogy előbb keresek egy buszt, majd utána foglalkozom a szálással.

Éppen pár perccel előtte, reggeli közben néztem az egyik alkalmazásban, hogy mennyiért és mikor mennek buszok.

Ő egy olcsóbb kisbuszt ajánlott. A második hatalmas előny, hogy az ő ajánlotta busz ott a hotelben vesz fel és a következő városban választott hotelem előtt tesz le. 21:00, vagy 21:30 lesz a busz indulása.

Abban maradtunk, hogy megírom neki a szállás nevét, ha meglesz.

Egy óra múlva már tudtam, hogy hol alszom aznap, így megírtam neki a címet és a hostel nevét.

Választ nem kaptam.

Így egy pár órával később megkérdeztem tőle, hogy lefoglalta -e a buszt.

Erre sem válaszolt.

Nem vagyok egy türelmetlen ember. A császári városban töltött nyugalmas nap után megkérdeztem másodszor is, hogy rendben van -e a buszom.

Így, a második kérdésre már válaszolt. Egy hangüzenettel. Megértettem, hogy a nem válaszolás oka az lehet, hogy valószínűleg beszél és ért angolul, de nem tud írni.

Lefoglalta a buszom, ez a lényeg.

A napomat úgy alakítottam, hogy 20:50-re vissza érjek a hostelbe.

19:30 körül jött az üzenet, hogy 20:20 és 20:30 között legyek a hotelben. Ezeken már csak mosolygok. Itt Ázsiában tényleg vigyázban kell álni a busz mellett, mert egy hét órás késés ugyanannyira valószínű, mint egy 2 órával korábbi indulás.

Megcéloztam a 20:20-as érkezést a hostelbe. A buszokkal ellentétben én szeretek pontos lenni.

20:15-kor hívott a hölgy. 3 percre voltam egyébként tőle. Merre járok, mert a busz mindjárt itt lesz.

Megkérdeztem, hogy használhatom -e a mosdót a földszinten, mert nem akartam már a 4. emeletre felmenni. Hátha ezzel lekésem a buszt. A lenti mosdóban éppen a nagymama zuhanyzott, így – a közös sokk elkerülése érdekében – kihagytam a földszintet.

Mondtam, hogy gyorsan felmegyek az első emeleti mosdóba. Persze, menj csak, volt a válasz. Az kimaradt a számításból és a jóváhagyásból, hogy az első emeleten nincs mosdó. Sem fürdőszoba.

De mire ezt felfedeztem ezen az emeleten, megérkezett a busz.

Kockáztatnom kellett. Ha a 3 órás utazás alatt nem áll meg a busz, bajban leszek.

Így felmentem a második emeletre. Felfedezni, hogy ott sincs vízes blokk. Innen már csak egy forduló volt rájönni, hogy a harmadikon sincs. Végül ott találtam magam a 4. emeleten.

A vizelés zenei kísérete a busz dudája volt. Ez egy fontos tanítás. Teljesen mindegy, hogy a busz előbb, vagy később érkezik, várni nem nagyon szeret. Ha lenne zippzár a nadrágomon azt a lépcsőn lefelé rohanva húztam volna fel. Ha meg lett volna rajtam ejtőernyő, kiugrom a negyedikről. Nem vettem volna a lelkemre, hogy a pontos menetrend az én testi szükségleteim miatt romlik el.

Buszon

Már hiányzott a buszozás. Bár erről a mondatról eszembe jutott a kérdés, hogy vajon melyik emodzsi fejezi ki a legjobban a szarkazmust.

Igazából két buszról kell beszélnem, mert valami számomra teljesen felfoghatatlan okból 80 km megtételéhez két busz kell.

Szóval, át kellett cuccolnom egy másik buszra, de ez inkább fűszer, mint probléma. Több arc, más oldal az úton, más illatok. Nem elhanyagolható, hogy a második sofőr csendben volt. Az első szinte végig telefonált. Ez a tevékenység este 11 körül azzal válik a magányügyből közüggyé, hogy a torkába épített megafonon keresztül üvölt a telefonba.

Nekem nem probléma ez sem. Ha alszom, akkor alszom. De egy zajokra érzékenyebb embernek érdemes az ilyen esetekre munkavédelmi fülvédővel készülni.

A másik busz csendes volt.

És akkor figyeltem fel a zajra.

Először meg sem hallottam.

Aztán eljutott a tudatomig, de nem ismertem fel.

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mit hallok.

A múlt homályába vesző ismerős zaj a busz irányjelzője volt.

Elszoktam ettől a hangtól.

Azt hiszem, észre sem vettem, hogy ennyire.

The post 315. | Egy ismerős zaj first appeared on Digital Nomad Blog.