Van néhány gondolatom a jogtalanságról.

De lehet, hogy tévedek, mikor azt gondolom, hogy jogom van leírni.

Közlekedni csak okosan!

Az ázsiai közlekedésről több önálló írásban is írtam, illetve jó pár alkalommal emlegettem egy-egy történetben.

A korábbi énem azt mondaná, hogy itt az emberek úgy használják az utakat, mint egy tanulatlan csürhe. Ma már másképpen fogalmazom meg a lényeget. Itt Ázsiában az egész életemtől merőben eltérő szokások és gyakorlatok alapján használják az utakat.

A sok színes közúti élmény közül a három leggyorsabban eszembe jutónak engedem, hogy beszéljen.

Indonézia: Éppen a kijelölt gyalogátkelő helyen keltem át. Több, a főútról balra kanyarodó autós is ezt az utat választotta. Mivel egyetlen autó sem jelezte, szándékát, hogy elenged, bátran léptem le az útra. Kettős elsőbbségem volt. Az út túloldalán egy rendőr állt. Az autóst sem a jelenlétem, sem a kettős elsőbbség nem tántorította el az előre töréstől. A rendőr sípszava volt az egyetlen, ami meggyőzte, hogy ne üssön el.

Thaiföld: A szituáció ugyanaz: a kijelölt gyalogátkelőhelyen keltem át az úton. Amit ráadásul még jelzőlámpa is vezérelt. Kettős védelmem teljes tudatában vágtam neki a bátorság próbának, mert az autók itt sem törődtek azzal, hogy nekik piros a lámpa, hogy gyalogátkelőhelyen haladnak keresztül, amin valaki éppen van. Az egyik sofőr méltatlankodott. Ennek úgy adott hangot, hogy az autója elejét elhelyezte a zebra közepén, egy centiméterre a lábamtól és fél percig dudált.

Vietnám: Kamion a szembe jövő sávban, kissé lassan halad. Mögötte a busz előzésbe kezd a kanyarban és a záróvonalat átlépve. Hihetetlen sebességgel. Én a saját sávomban haladok ártatlanul, mint a ma született bárány. A triplán szabálytalan sofőr rossz néven veszi a jelenlétemet és a hajamat lepörköli a dudával.

Ezek itt mindennapos élmények. És ezt nagyon komolyan mondom.

Láthatatlannak lenni a dzsungelben

Rá kellett jönnöm, hogy a megfelelő kifejezés az, hogy a dzsungelben láthatatlan vagyok.

Gyalogosként járva az ösvényt, a legtöbb nagyvad nem vesz rólam tudomást. És ezt is tessék nagyon komolyan érteni! Ha keresztezitek egymás útját egy járművel, legyen alap feltevés, hogy ő nem fog sem kitérni, sem lassítani. Minden nálad nagyobb jármű potenciális ellenfél. A táplálékláncban feletted élnek. Te fogod a rövidebbet húzni.

Motorosként se számíts másra. Ha motoron ülsz, a gyalogosok majd látni fognak, de a nálad nagyobbak valamiért nem. Ha a sávodba szabálytalanul bekanyarodó autóst látsz, lassíts, vagy válts sávot. Ha lát sem érdeled őt. Ő már jóllakott és méltóságteljesen cammog hazafelé.

Azt tapasztaltam meg, hogy egyszerűbb a láthatatlanság tudatával létezni a dzsungelben. Ha ez az alapfeltevésem, csak kellemes csalódás fog érni, ha valaki mégis észrevesz. És mondjuk nem akar megenni.

Érdekes módon találkozott bennem egy felismerés és egy szándék ennek kapcsán.

Az elmúlt hónapokban párszor arra a kérdésre, hogy ki vagyok, azt válaszoltam, hogy senki.

És ez felszabadító érzés. Felszabadultan élem meg az univerzum számára egyértelmű jelentéktelenségemet.

Ehhez jó megerősítést ad az ázsiai közlekedés.

Nincsenek jogaim

A láthatatlansággal kapcsolatos gondolataimnál sokkal korábbiak a jogtalansággal kapcsolatos elmélkedéseim.

Korábban egyértelműen az a vadállat voltam, aki harapott, ha a jogai sérültek. Nekem bizonyítanom kellett, hogy igazam van!

Volt eset, amikor 5 dgk szalámi miatt jelenetet rendeztem. Vagy kényelmetlen helyzetbe hoztam pár jelenlévőt, ha valaki nem köszönt vissza.

Emiatt sokszor voltam nyers és agresszív. Egy pöcs, mondanám magamnak a korábbi énemmel. Ma már inkább úgy fogalmazok, hogy nem voltam türelmes sem magammal, sem másokkal.

Az is rengetegszer felháborított, ha a másokkal megeső jogtalanságról olvastam, hallottam, vagy néztem meg egy filmben. Legyen ez akár az emberi történelem bármelyik sötét szakasza, vagy egy kitalált történet.

Itt Ázsiában értettem meg, hogy bizonyos helyzetekben nem kell a joghoz kapcsolódó elvárásaimmal élnem.

Ma már nem várom el, hogy megálljanak a zebránál. Inkább úgy indulok el, mintha nem látnának. Furcsa módon ettől érzem magam nagyobb biztonságban.

Amikor rájöttem, hogy senki és semmi nem tartozik nekem semmivel, ez az elvárás könnyedebbé vált. Erről írtam a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” című bejegyzésemben.

Sokáig sündisznó voltam. Attól féltem, hogy igazságtalanság ér. A félelem vezetett.

Ma már nem kell minden közeledőre összegömbölyödnöm.

The post 303. | Jogtalanság first appeared on Digital Nomad Blog.

Ma hajnalban ismét megtörtént ez.

Pontosabban újra megcsináltam.

Miért?

Korábban megírtam a miérteket.

Egyszerűen örömömet lelem ebben a tevékenységben.

És nem változatlanul, hanem sokkal szilárdabb elhatározással hiszem, hogy minden őszinte hozzájárulás számít.

Változott a módszerem

Korábban alkalomszerűen írtam az értékeléseket. Ha eszembe jutott, ha volt kedvem, akkor írtam.

Ma már egészen más szemmel járom a világot.

Nem mindig ott és azonnal, de sokkal több helyet értékelek.

És közben rájöttem, hogy mit keresek én is egy igazán hasznos értékelésben.

Azóta ezt próbálom én is továbbadni.

Gyorsult az iram

Az első 5.000 pont megszerzéséhez 10 év kellett.

A következő 5.000 ponthoz már csak 5 hónap.

Az utána következő 2.500 ponthoz 4 hét.

Az utolsó 2.500 ponthoz pedig alig két óra.

Nem azért, mert hirtelen fontosabbak lettek a pontok.

Hanem mert közben teljesen átalakult az, ahogyan a Google Mapshez hozzájárulok.

2.000 fényképemet 800.000 alkalommal nézték meg. Szeretem ezt a két számot. Hihetem, hogy a 800.000-ből volt pár pillanat, ami örömet okozott valakinek.

The post 293. | Google Helyi Idegenvezető 8 first appeared on Digital Nomad Blog.

Az utóbbi 15 hónapban sokat írok, ennek a műfajnak mások a keretei mint a beszédnek. Tudni illik, ez megmarad, míg a szó elszáll.

Így – érthető módon – sokkal többször jut eszembe, hogy nem biztos, hogy igazam van mindenben, amit leírok.

De nem állíthatom minden mondatom mellé egy “lehet, hogy tévedek” táblácskát forgalom irányítónak.

A “Melyik könyv mondja meg, hogy ki vagyok?” című bejegyzésben említettem a könyvet:

Björn Natthiko Lindeblad, Caroline Bankler, Navid Modiri: Lehet, ​hogy tévedek

És akkor megígértem, hogy erről a könyvről hamarosan írok egy önálló bejegyzést.

Eljött az ideje ennek az írásnak.

Miért szólított meg ez a könyv?

Ez a könyv 2025.12.26-án került a gyűjteményembe. Negyvenkettő (milyen érdekes, hiszen a 42 az életet, a világmindenséget és mindent érintő „végső kérdésre” adott válasz) nappal később kezdtem elolvasni. 1 nap alatt végeztem vele. 3 nappal azelőtt, hogy Wat Pa Tam Wua templomába költöztem volna.

Ezeknek a számoknak persze nincs nagy jelentősége, de jó volt kicsit eljátszani velük.

Igazából nem tudom, hogy hogyan került hozzám ez a könyv. Ajánlotta valaki, vagy egyszerűen csak megláttam?

Nyugat európai férfiként, egy thaiföldi erdei buddhista templomba készülődve eszméltem rá, hogy ezt a könyvet egy nyugat-európai férfi írta, aki 17 évet élt thaiföldi erdei buddhista szerzetesként. Ráadásul a szerzetei élettel való próbálkozását abban a Chiang Mai nevű városban kezdte meg, ahol én először a kezembe vettem a könyvét.

Ez elég erős meghívás volt ahhoz, hogy még a templomba érkezésem előtt elolvassam ezt a könyvet.

Idézek a könyv általánosan használt leírásából egy részletet:

Ez a könyv nem a vallásról szól. Nem arról szól, hogyan kellene élned, vagy miben kellene hinned. Nem egy újabb önsegítő könyvről van szó. Ez a könyv egyszerűen csak arról szól, hogyan viszonyulj a gondolataidhoz és az érzéseidhez úgy, hogy az életed jobbá váljon.

Ez a pár sor a meghívás erejét megkétszerezte bennem.

A kiváló könyv az én szemüvegemen keresztül

Mondhatnám, hogy ez a bejegyzés nem rólam szól, hanem egy könyvbemutató inkább. De ez nem lenne igaz. Ez a bejegyzés is az én megéléseimről szól, de ezzel együtt kicsit megmutatom a könyvet is.

Lássuk, milyen különös módon kapcsolódott össze a könyv az én utammal.

A következő felépítést alakítottam ki az útleíráshoz.

1. A könyv legerősebb mantrájával kezdem. Nem fűzök hozzá semmilyen gondolatot.
2. Aztán fejezetenként végig haladok a könyvön úgy, hogy azt a gondolatot szólítom meg, ami számomra a legérdekesebb volt, majd erre röviden válaszolok is.
3. A bejegyzés végén pedig eredetiben közlöm a könyv bevezetőjének nagy részét. Ezt azért, hogy nagyobb kedvet csináljak a könyv elolvasásának.

Lehet, hogy tévedek!

De egyúttal hiszek is abban, hogy Natthiko, Björn Natthiko Lindeblad nem tévedett.

A mantra

Legközelebb, amikor konfliktus körvonalazódik a láthatáron, amikor úgy érzed, hogy sehogy sem tudsz zöldágra vergődni egy másik emberrel, csak ismételd meg magadban háromszor ezt a mantrát, hitelesen és meggyőzően – amilyen nyelven akarod –, és meglátod, a gondjaid eltűnnek, akár a harmatcsepp a fűszálról egy nyári reggelen.

 

Természetesen már valamennyien csak rá figyelünk. Teljes csend van, minden fül epedve várja a folytatást. Ő előrehajol, rövid hatásszünetet tart, majd azt mondja:

 

– Nos, rendben. Figyeltek? Íme a varázserejű mantra:

 

Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.

Prológus – A szupererőm

Amit a legjobban értékelek tizenhét év teljes munkaidőben végzett lelki tréningje után, az az, hogy már nem hiszek el mindent, amit gondolok.

Nekem ebben még biztosan fejlődnöm kell. De biztonságban érzem magam az ide vezető úton.

Volt már az életemben, mikor ez a szupererő kifejezés előjött, mikor a “hogyan lehetséges ez kérdésre” azt válaszoltam, hogy nekem lehet, hogy ez a szuper erőm. Mármint az, ami ott és akkor az adott helyzetben megjelent.

Pontosan a gondolataim megváltoztatásáról szólt a helyzet…

1. Figyelmes jelenlét

Itt a fejezet címe a gondolat.

Nagyon érdekes, hogy Björnhöz hasonlóan én sem szeretem a mindfulness kifejezés magyar változatát a tudatos jelenlétet.

Mostantól én is a figyelmes jelenlét kifejezést fogom használni.

Mennyire érdekes a különbség a “tudatos” és a “figyelmes” kifejezés között. Melyik oldalra billen a mérleg serpenyője?

2. Sikeres, de nem boldog

Mit kell tenni ahhoz, hogy az ember megtalálja magában a belső nyugalmat és ne hipnotizálják a saját gondolatai?

Jó ezen az úton járnom. Ha megtalálom azt a formát, ahogyan el tudom mondani, nos, akkor elmondom.

Ebben a fejezetben különösen tetszik még, ahogy Björn az ő döntéséről ír. Ő is gyorsan hozta meg, ahogy én is a saját “Döntésemet”.

3. Több légzés, kevesebb gondolkodás

Mintha odabent egy lépéssel hátrébb léptem volna, és megértettem volna, hogy gondolataim vannak, de a gondolataim nem én vagyok

Ezt a gondolatot a templomban olvastam egy könyvben. Most azt gondolom, hogy ez egy nagyon mély gondolat, könnyű felfogni, hogy mit jelenthet, de nagyon nehéz megérteni és még inkább megélni. Ez a gondolat egy nagyon magas hegy, nehéz az út a csúcsúra.

4. Karamazov testvérek

Szerintem mindenki, aki valaha kipróbálta a hosszabb ideig tartó hátizsákos gyaloglást, tudja, milyen érzés egy idő után: az élet valahogy napról napra egyre jobban leegyszerűsödik.

Ezzel a gondolattal nagyon azonos vagyok. Azt hiszem, látható, hiszen nagyon sokszor megjelenik az írásaimban.

5. Próbaidő

Kételkedünk abban, hogy a többiek akkor is szeretnének minket, ha tudnák, hogy igazából milyenek vagyunk. Színjátékot játszunk, hogy biztosra menjünk.

Ez a kételkedés és a belőle kialakuló színjáték elég sok galibát okozott már az én életemben is. Én azt választottam, hogy legyen más a játék. Még szép, hogy ez a kedvenc gondolatom ebből a fejezetből.

6. Ne higgy el mindent, amit gondolsz!

Sikerült felfedeznem, hogy amikor támad a szomorúság, a szorongás vagy a magány, lehetőségem van tudatosan lélegezni, a testemre összpontosítani, és nem hinni azonnal minden gondolatnak, melyekkel az agyam előáll.

A figyelmes jelenlét esszenciája a szememben. A buddhista filozófia célja, ha lehet ilyet mondani. Megfigyelem, értelmezem, elengedem.

Ezt elhiszem, mert nem az én “találmányom”.

7. Anya, én erdei szerzetes leszek

Mostantól kezdve teljesen úgy fogok élni, mint egy megtért buddhista hívő: követem az öt szabályt addig is, amíg majd szerzetes leszek.

 

Az 5 szabály: Tartózkodom attól, hogy elvegyek életet, vagy ártsak másoknak vagy magamnak. Nem lopok, tartózkodom a helytelen szexuális viselkedéstől. Nem hazudok, és tartózkodom a bódító italoktól.

Björn ezt az utat választotta. Én a szexről és a bódító italok alkalmankénti használatáról nem mondok le. Így nem is leszek buddhista szerzetes.

De!

Azt sok-sok éve fontosnak tartom, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiféle szabályoknak megfelelően éljen. Ez lehet vallás, törvény, szokás, erkölcs stb.

De legalább egy jelenléte elengedhetetlen az életünkben, mert iránytű nélkül minden hajó összevissza megy, aminek káosz a vége.

Halk megjegyzés: a théraváda irányzaton belül (én itt voltam) a szerzetesek 227, a szerzetesnők 311 szabály szerint élnek. Itt megnézhetőek a szabályok.

8. Natthiko – “Aki növekszik a bölcsességben”

… hogy az ember teljesen jelen legyen mindenben, amit csinál.

Én nem vitatkozom magammal abban, hogy ebben a mondatban a “mindenben” szónak kulcs szerepe van.

Egyszerűen csak próbálom a létezésemet így irányítani. Néha már megy…

9. A pillanat intelligenciája

Meghallgatni a benső hangot nem racionális cselekedet, az magában foglalja a racionálist.

Ez az, amiról a könyv elolvasása előtt két nappal a “A vágy és a való élet” című bejegyzésben úgy fogalmaztam meg:

… érzem ezeket a gondolatokat …

Ide ki kell még emelnem a Björn által Einsteintől hozott idézetet is:

Az intuitív gondolkodás szent ajándék, a racionális gondolkodás pedig odaadó szolga. Olyan társadalmat teremtettünk, amely felmagasztalja a szolgát, és megfeledkezett az ajándékról.

Ebben a két komoly gondolatban örömmel látom meg a saját árnyékomat.

Úgy érzem, hogy nálam (néha) már az ajándék van elől és (néha) már sikerült a szolgát a helyére küldeni.

10. Excentrikus közösség

Ha azt szeretnéd, hogy valakivel jól ki lehessen jönni, hogy olyan ember legyen, aki ellen nincsenek komolyabb kifogásaid, ahhoz egyetlen, titkos kis kulcs létezik: megtanulni elfogadni őt pontosan olyannak, amilyen.

Ebben már volt és van részem az életben.

Dulcinea, figyelsz?

Helló! Isten hozott, úgy, ahogy vagy, jó, hogy te vagy te. Nem kell másmilyennek lenned, jut itt hely a furcsaságaidnak, a különc oldalaidnak, a nem hétköznapi dolgaidnak, szívesen látlak a világomban olyannak, amilyen vagy. Van számodra hely

11. Az élet ritmusa a kolostorban

Számomra ez a könyv legerősebb fejezete.

Nyilvánvalóan a saját templomi megéléseim miatt.

Ezért három gondolatot is kiemelek innen.

Úgy éreztem, megtaláltam azt a bizonyos dolgot, és minden kérdésre kezemben van a válasz.

Ezt már én is éreztem. Úgy fogalmaztam meg abban a pillanatban, hogy minden kérdés, amire a mostani életemben itt van bennem a hozzájuk tartozó válaszokkal.

Majd jönnek új kérdések és lesznek új válaszok.

Teljesen elfogadott, ha valaki egy tennivalóval vagy egy döntéssel kapcsolatban egyszerűen annyit mond:

 

– Ez nem jó érzés.

 

Nekünk, akik a nyugati szervezeti kultúrából érkeztünk, kissé nehéz volt felfognunk, hogy egy ilyen érv kellő súllyal eshet latba.

Erre csak annyit tudok most írni, hogy bízom az áramlásban és hagyom, hogy a lélek vezessen.

Buddha nagyon bölcsen és világosan fogalmazott a különféle ceremóniákkal kapcsolatosan. Egy rituálénak vagy ceremóniának önmagában nincs semmilyen jelentése. Mi ruházzuk fel jelentéssel. Szerzetesként olyan jelentőséget kell adnod életed történéseinek, melynek a te számodra van értelme.

Milyen jó volt ezt megélni a templomi szertartások gyakorlása közben!

12. Giccses bölcsesség

Ez az egész fejezet a következő gondolat körül lejt elegáns táncot:

Nem akarom elengedni a gondolatot, hiszen helyes.

A fejezet egy kiváló példát is mutat erre, így nekem nincs mit hozzátennem.

Ebben a jelenetben Micimackó és Malacka éppen odakint bandukolnak. Biztosan látod őket a lelki szemeid előtt: Micimackót a rövid, piros pólójában, Malackát a rózsaszín csíkjaival. Meglátogatják Nyuszit, majd miután továbbálltak, Micimackó felsóhajt:

„– Nyuszi csöppet se buta! […] – Úgy van. Okos – vélte Malacka.
– Esze, az van neki.
– Van neki – vélte Malacka. – Esze, az van neki.
Mire hosszú hallgatás következett.
– Úgy vélem – mondta Micimackó –, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.”

13. A varázserejű mantra

Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.

14. Talán igen, talán nem

Ez a rész egy öreg gazdáról szóló tanmese leírása, amit nem ebben a könyvben olvastam először. Az összefoglaló gondolatot tartottam érdekesnek.

Az öreg gazda nem hisz azokban a gondolatokban, melyek eldöntik, hogy az élet történései jók vagy rosszak. Ha sikerül eltávolodnunk ezektől az elképzelésektől, az szabadságot ad, és nagy bölcsességre utal. Hasznunkra válik, ha nem feledkezünk el róla, milyen keveset tudunk a jövőről, ha meg tudjuk különböztetni azt, amit hiszünk, attól, amit tudunk.

Saját tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy ez nagyon nehéz feladat. Számomra különösen az, aki az életének bizonyos részeit hosszú-hosszú évekig a saját magam által teremtett illúzióban töltöttem.

Különösen fontosnak tartom ezt a mondatrészt: … az élet történései jók vagy rosszak. Ebben a pár szóban úgy érzem, nagyon sok jelentés bújik el.

15. Szellemek, aszkétizmus és gyász

Ez nem az első buddhista szerzetes, szerzetesek által írt könyv, amit olvasok.

Nagyon tetszenek azok részek, ahol az írók őszintén rávilágítanak arra, hogy ők is emberek. Hogy bizonyos dolgok nekik is nehézséget okoznak, és másokhoz hasonlóan nekik is sok gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy bizonyos dolgokban mássá képezzék magukat.

Éppen ezért ebben a mondatban megtaláltam az nehézséget az egyszerűségben.

Erdei szerzetesnek lenni annyit tesz, hogy az ember próbálja elengedni a dolgokat, és az idő kilencven százalékában ez nem sikerül neki

16. Önkéntes pszichés szenvedés

Ez (is) egy nagyon rövid fejezet. A rövid fejezeteknél különösen nehéz a lényegretörő gondolatok mellé a sajátjaimat is oda képzelni. Talán erre nincs is mindig szükség.

Számomra a már jól ismert gondolatok felidézése adta ennek a fejezetnek a lényegét.

Az általunk, emberek által megélt lelki szenvedés legnagyobb része önkéntes és saját magunknak köszönhetjük. Ez volt Buddha egyik legnagyobb felfedezése.

17. Hány Pepsit tud meginni egy remete?

A belső szépség egy lehelet finomságú megfogalmazását adta nekem ez a fejezet.

És megerősítettem sok olyan tulajdonságot, ami bennünk, emberekben a legszebb: a nagylelkűséget, empátiát, türelmet, együttérzést.

Ebbe a gondolatba olyan egyszerűen bele tudom képzelni a saját felismeréseimet az elhangzott szava alapján: nekem van, adok neked, mert szükséged van rá, mindezt alázattal és nem sajnálatból.

18. Ökölbe szorított kéz, nyitott tenyér

Kicsi leszek, nehézkes, magányos, és a kellene szót tartalmazó gondolatok töltik be a fejemet.

 

Ha magadra ismersz, mert olykor veled is ez történik, próbáld ki ezt a kézmozdulatot – szorítsd ökölbe a kezedet, aztán lassan nyisd szét az ujjaidat.

Nagyszerűnek tartom ezt a gyakorlatot, amióta olvastam, már többször meg is tettem. Néha csak úgy, különösebb módon.

Ilyenkor arra gondolok, hogy az összeszorított öklömben ott van az erő, ami fogva tart valamit. Nem csak a tenyeremben való dolgot, hanem engem is. Kiengedem a tenyeremet és érzem, hogy az a valami gyorsan elszáll. Ő szabad lett. Ja, és én is.

Lehet, hogy az a valami egy szenvedést okozó gondolat volt? Lehet, hogy nem is kell tudnom ki, vagy mi volt ő.

Csak kinyitom a tenyeremet…

19. Get yourself a fucking job, mate!

… azt veszem észre, hogy minél jobban tudok befelé figyelni, minél inkább magamévá teszem a benső csöndet, annál fényesebben kezd ragyogni valami. Valami, ami mintha mindig velem lenne. Valami, ami jót akar nekem.

Ahhoz, hogy ezt a bejegyzést megírjam, a már elolvasott könyvet sokkal gyorsabban olvastam el másodszorra, hogy a megtalált gondolatokat pörgessem és kiválasszam az egyeket.

Így – természetszerűleg – volt olyan felismerésem, ami a másodszori olvasás során érkezett meg hozzám. Nagyon érdekes élmény, hogy egy korábban kiválasztott gondolat itt más formába alakul át. Mint egy pillangó.

Az elmúlt több mint egy évben abban fejlődtem nagyon sokat, hogy megtanultam kifelé figyelni, együtt lélegezni a környezetemmel. Ezt ma már egyszerűen csak úgy fogalmazom meg, hogy jelen lenni.

Természetesen befelé is sokat és más módszerekkel figyelek. Éppen ezért volt egy kellemes felismerés, hogy az a gondolatom, hogy minden bennem van, amire szükségem lehet hogyan kapcsolódik össze a jelenléttel. Legyen az kifelé, vagy befelé irányuló jelenlét.

20. Ne felejts el teret engedni a csodának

Az előző fejezet címében (magyarul is) ott volt a fuck szó. Ebben a fejezetben én kétszer mondtam ezt.

Natthiko, ne felejts el teret engedni a csodának!

Valamikor három évvel ezelőtt volt egy mondatom, amit leírtam. Nem tudtam, hogy ezt a gondolatot hol tudom majd felhasználni. Azóta is hordozom magammal.

Ezt írtam le akkor:

Csodaként megélni a pillanatot, mert csodaként akarom megélni a pillanatot.

Ebben a fejezetben megoldódott, hogy hová írtam le ezt a mondatot. Akkor az volt az élményem egy dal hallgatása közben, hogy rámtört az érzés, hogy egy csoda pillanatot a dal szépsége miatt. És rögtön utána leírtam a fentieket, ami számomra azt jelenti, hogy igenis van lehetőségem csodának megélni pillanatokat.

Ma már pontosan tudom, hogy akár naponta többször is. Ez csak egy egyszerű döntés részemről.

A másik gondolat – amihez most nem fűzök megjegyzést – az volt, amit valamikor négy hónappal ezelőtt mondtam ki magamnak:

Meg fogod tudni,
amit tudnod kell,
amikor meg kell tudnod

21. Csak egy dolog biztos

Nem mindig kapod meg, amit szeretnél, de mindig megkapod, amire szükséged van.

Érzem, hogy ezeket a mondatokat nehéz megérteni. Úgy értem a tiszta egyszerűségükben megérteni. Még nehezebb elfogadni.

Én barátként tekintek erre a mondatra.

További fejezetek

A további fejezetek is tartalmaznak nagyon sok értékes gondolatot. De a könyv itt egy másik irányt vesz. Mivel nem akarom spoilerezni a történetet a további fejezetekből nem idézek.

Inkább csak elmondom, hogy egy olyan emberi történetet olvastam eddig is, innentől kezdve pedig még inkább, ami engem végtelenül megindított.

Igaz történet. Ezért sokkal szebb, mint egy regény.

Mondtam már, most csak ismétlem magamat: nagyon szép könyv, ajánlom, hogy legyél vele gazdagabb te is!

Lehet, hogy tévedek, de az író talán a kételyről írt könyvet, amit én valahogy nyitott és bizakodó szemüveggel olvastam el.

Most kinyitom a tenyerem, és elengedem a kételyt és a bizakodást is.

Maradjon bennem a hála.

Köszönöm, Natthiko!

A könyv bevezetője

Egy jó könyvet olvasni olyan, akár egy utazásra indulni. Az ember kilép az ismeretlenbe, és hagyja, hogy elsodorják a benyomások és az élmények. A Lehet, hogy tévedek egy ember utazásáról szól lelkének felderítetlen, benső tájain. Björn buddhista szerzetesként megtett útjának történetét meséli el a béke, szeretet és szabadság egyre nagyobb magaslatai felé. De, mint minden jó történetben, tükröződik benne valami általánosan emberi. Nincs célszalag, nincs nagyszabású végkövetkeztetés – csak egy emberi lélek, amely ráébred benső szabadságára, élete értelmére és boldogságára, és ezt a lehető legkonkrétabbá és valóságosabbá teszi a mindennapjaiban.

A bölcsesség nem holmi megtanult információ, hanem olyasvalami, amit valódi élettapasztalatainkon keresztül szerzünk meg. Az igazi bölcsesség akkor születik, amikor tudatosan és nyitottan nézünk szembe az élettel. Gyakran próbatételek eredménye, olyan nehézségeké, melyek váratlan éleslátásra nyitják szemünket, és eltöltenek alázattal és szeretettel. A bölcsesség nem a felhők között lebeg, hanem idelent rejtőzik a földön a mindennapi tapasztalatainkban. A Lehet, hogy tévedek nem csupán csodás könyvcím, hanem egyben mélyreható és beleérző bölcsesség. Az a fajta bölcsesség, amely képes az ember egész életét megváltoztatni, és talán kitárni a szívét az örök boldogságra.

Azzal a hozzáállással élni, hogy lehet, hogy tévedek, a nyitott lélek és nyitott szív szükséges előfeltétele. Olyan bölcsesség ez, mely megnyitja a kaput még nagyobb felismerések felé, talán egyenesen annak a kinyilatkoztatásnak a mélysége felé, melyre Buddha eljutott a megvilágosodásakor. Ez az út a szeretethez, összetartozáshoz és megértéshez vezet, és ugyanakkor az emberiség előtt álló hatalmas kihívások megoldásaihoz is. Szerény kulcs egy hatalmas kapuhoz. És ez csupán az egyike azon drágaköveknek, melyeket Björn megoszt velünk ebben a könyvben, melyben elmeséli, hogy mit tanult az útja során buddhista szerzetesként.

Az általam csak a szív útjának nevezett ösvényen való haladáshoz óriási vágyakozásra, bátorságra, becsületességre és őszinteségre van szükség. Ezt az utat Buddha jelölte ki több mint 2500 évvel ezelőtt. Gyakran olyan érzés, mintha sötétben botladoznánk, örökké az utat mutató fények felvillanásait lesve. Ezek közül a fények közül néhány különös módon belülről jön – gyakran olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, vagy a legkevésbé érezzük magunkat méltónak hozzájuk. Más reménysugarak kívülről érkeznek élettapasztalatok, segítőkész tanítók és mentorok formájában, vagy egyfajta titokzatos értelem érintéseként, amely a legmeglepőbb módon olykor segítő kezet nyújt felénk.

Legbelül mindannyian szabadabb és igazibb életre vágyunk, amelyben tartozunk valahova. De sokan minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elnyomják magukban ezt a vágyukat, mert félnek, hogy nehéz megfelelni neki. Modern tudatunknak vannak bizonyos hiányosságai, amikor „le kellene fordítani”, amit a lelkünk üzen. Mások hanyatt homlok belevetik magukat a régi bölcsességek hagyományaiba, hogy megpróbáljanak újra egyesülni a belső fénnyel, életre kelteni a minden emberi szív mélyén szunnyadó örök igazságot. Ezek közül a lelki kalandorok közül néhányan aztán lassacskán hidakká válnak a régi bölcs mesterek és a mai idők keresői között. Meggyőződésem, hogy Björn a maga különösen emberi és őszinte módján maga is ilyen híd. A Lehet, hogy tévedek pedig egy ilyen hidat építő könyv.

Amit a leginkább becsülök ebben a könyvben, az a lefegyverző őszintesége és bensőségessége. Mélyreható és nagy lelki bölcsességeket tár fel az olvasó előtt, miközben józanul gyakorlatias, és a hétköznapi életünkhöz kapcsolódik. Azt tapasztaltam, hogy egyes könyvek sajátságos békességet hordoznak magukban, melyet az ember szinte kézzelfoghatóan érzékel a sorok között, és amely életre kel az olvasóban, amikor az író távollétében kinyitja a könyvet. Pontosan ez történt velem, amikor egy ültő helyemben elolvastam a Lehet, hogy tévedeket, és belekóstoltam Björn bölcsességeinek és élvezetes történetmesélésének egyvelegébe.

Önöknek azonban azt javaslom, hogy szánjanak időt a könyvre. Lassan élvezzék, akár egy kellemesen meleg nyári napot vagy egy csésze finom teát. És figyeljenek arra, amit esetleg felébreszt önökben: a csendes és békés jelenlétet, melyről végtelenül zaklatott világunkban oly könnyen elfeledkezünk.

Ez a könyv a maga szelíd módján nem azt közli, hogy kinek kellene lennünk, vagy mit tudnánk elérni, ha „követnénk a siker alábbi öt lépését”. Ehelyett megpróbál rávezetni, hogy kik és mik vagyunk, túl a személyünkön, túl azon, amit magunkról képzelünk, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy lennünk kellene. A Lehet, hogy tévedek a bennünk levő csendes jelenléthez szól: túl a gondolatokon és a tudat által kivetített képeken. Arra emlékeztet – méghozzá szeretetreméltóan és emberségesen –, hogy ki és mi tekint kifelé a szemünkön keresztül, és hogyan élhetünk ebből a fényből napról napra egyre jobban.

Virágozzék minden teremtmény!

The post 234. | Lehet, hogy tévedek first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ezt a bejegyzés 4 héttel ezelőtt kezdtem írni. Akkor az Újratervezés szót írtam le először. 4 hét után két jelentése lett ennek a szónak.

Újratervezés.

Az úton lévő tapasztalatom az, hogy minél könnyebb az újratervezés, annál szebb az út.

Az újratervezés számomra nem probléma. Gyakran még csak nem is új irány. Ez egy szükséges és szép eleme az utamnak.

Az elmúlt hónapokban két ponton is oda ért az életem, hogy – ha nem is újraterveztem -, de az újradefiniáláson elkezdtem gondolkodni. A múlt idő nem is biztos, hogy igaz. De ez a mozgás szépsége szerintem. Nem kell, hogy legyen eleje, nem gond, ha nincs vége. És mégis ott vagyok, ahol kell.

De lehet, hogy tévedek.

Újradefiniálni magam

Volt egy randim decemberben.

Egy fél napnyi beszélgetés után a hölgy a következőt kérdezte tőlem: “De tulajdonképpen, ki vagy te?” Majd: “Azt látom, hogy egy boldog, vidám és jó humorú, tapasztalt és művelt férfi vagy, de mégis, nem tudom, hogy ki vagy te!”

Éreztem, hogy nem rosszból mondta. Jó időben, jó helyen hangzott el a kérdés, mert igazából nem tudtam rá válaszolni. Ez elgondolkoztatott azon, hogy a sok irány között mi a fő. Ha két mondattal kell bemutatnom azt a szín kavalkádót, aminek én magamat látom, nem tudom, hogy melyik árnyalatot vegyem elő. A választ még ma sem tudom, de már van iránya a kérdésnek.

A másik újradefiniálásról a “Mi újság a helyfüggetlen munka világában II.” című bejegyzésben írtam. Itt arról volt szó, hogy a szakmai öndefiníció mennyire fontos a hatékony álláskeresés világában.

Egy baráti beszélgetés és egy házi feladat

A többször emlegetett heti szokásos sétánkon az egyik alkalommal erről az ön újradefiniálásról beszélgettünk a barátommal.

Ő adott nekem egy “házi feladatot.”

Nevezzem meg azt a három könyvet, amit ezekkel a szavakkal adnék valakinek a kezébe: “Nincs időm elmondani, ki vagyok, de olvasd el ezt a három könyvet és tudni fogod!”

Nem könnyű házi feladat

Rengeteg filmet nézek meg. Azt már többen kérdezték, hogy mi a kedvenc filmem, de soha nem tudtam rá válaszolni. Egyszerűen erre a kérdésre nem jut eszembe semmi. Nem hogy a kedvenc, de ilyenkor még egy cím sem.

Pontosan ezt történt velem ennek a kérdésnek a kapcsán is. Majdhogynem még az sem jutott eszembe, hogy a pont befejezett könyvnek mi volt a címe.

Később sem jutottam előre. Egyszerűen nincs válasz erre a kérdésre.

Ekkor eszembe jutott, hogy az elmúlt 9 évben elolvasott könyvekről van listám. Ez jó lesz alapnak. Igaz, hogy 33 év hiányzik (többekhez hasonlóan én is csak 6 éves koromban tanultam meg olvasni), de talán jó lesz.

A sors érdekes pillanata, hogy mikor ez a kérdés felmerült, a listám pontosan 400 db könyvet tartalmazott. A bejegyzés végén megmutatom.

Elővettem tehát a táblázatot. Aztán leesett az állam. Sok cím annyire ismeretlen volt. Nemhogy azt nem tudtam, hogy miről szól az adott könyv, de még az az élmény sem volt meg, hogy valaha olvastam volna.

Nem az jutott eszembe elsőnek, hogy kezdek demens lenni. Inkább egy már jelen lévő érzés erősödött meg. Én nem a könyv tartalmát viszem magammal, hanem a számomra fontos lényegét. Ezért egy idő után a történet már érdekes, csak az, ami belőle bennem megmaradt. Ha nincs ilyen, akkor csak szórakozás volt az adott könyv és ezzel is barátságban vagyok. Nem minden kell, hogy tanítson.

Visszatérve a házi feladatra, ez volt a forrás, ebből kellett megoldanom a kérdést. Elkezdtem tehát kiválasztani azt a hármat.

Három (4) könyv

Kb. 15 perc gondolkodás után megszületett a válaszom:

“
A 3 könyv tehát, ami talán be tudja mutatni azt, hogy ki vagyok én legyenek ezek:

Kassai Lajos: Lovasíjászat
Viktor E. Frankl: … mégis mondj Igent az Életre!
Shannon Lee: Légy víz, barátom! – Bruce Lee tanításai

A kedvenc könyvem viszont minden kétséget kizáróan Douglas Adams Galaxis Útikalauz trilógiája 5 kötetben.
“

Öt könyv

Később rájöttem, hogy van egy könyv, aminek az elolvasása után azt mondtam, hogy ez pont az a könyv, amit én szerettem volna megírni.

Kiss Balázs Kunó: Semmit és azt könnyedén

Azt viszont nem tudom, hogy az előbbi hármas lista melyik elemét cserélném ki ezzel az eggyel. De ez már mindegy is, hiszen már túl vagyok a feladaton és a leadásán is.

Ennek a hétnek a különlegessége az, hogy hét könyvet fejeztem be. Az utam érdekessége pedig az, hogy volt köztük egy kitüntetett.

A fenti 3-5 elemű listában nincs fontossági sorrend.

De a héten befejezett könyv biztosan az első helyre kerülne.

Hat könyv

Björn Natthiko Lindeblad, Caroline Bankler, Navid Modiri: Lehet, ​hogy tévedek

Erről a könyvről hamarosan írok egy önálló bejegyzést, de örülnék neki, ha addigra te is elolvasnád ezt a remekművet!

A hangsebességgel változó csend – hét könyv

Ebben a négy hétben két könyv érkezett meg hozzám, amivel ki kell, kellett egészítenem a listámat.

A templomba érkezésem napján kezdtem el olvasni

Lucius Annaeus Seneca: Vigasztalások, erkölcsi levelek

című könyvét.

Ez a könyv nagyon érdekes számomra. Soha nem olvastam még. Sőt, a témájáról, a sztoicizmus filozófiájáról sem tanultam a szó kimondott értelmében.

Ebben a könyvben azokat a gondolatokat találom meg, amiket a blogomon az elmúlt évben jó párszor leírtam.

És nem is az az érdekes kérdés, hogy mi volt előbb, a csirke, vagy a tojás. Nem azzal akarok foglalkozni, hogy honnan vannak bennem azok a felismerések, amik ebben a könyvben olvashatóak.

A bejegyzés témája az izgalmas. Ha tudni akarod, ki vagyok, olvasd el ezt a könyvet. Ha más indokból olvasod el, sem fog hátrányodra válni!

Szóval, ki vagyok?

Az egyik erdei sétáló meditáció alatt fogalmaztam meg ezt vers szerűséget.

Egy folyó vagyok.
Bennem a pantha rei.
Egy irányba folyok.
Tiszta víz vagyok.
Néha mégis zavaros a medrem.
Szabadon rohanok a partjaim között.
Sebes az iramom.
Néha egy kanyarban lelassulok.
Örvénylek.
Néma víztükör leszek, ha kell.
Felettem mégis tündököl a Nap.

És itt eszembe jutott Bruce Lee.

Légy víz, barátom!

Ezzel meg is érkeztem.

De még egyet örvénylek.

Végül egy szavazás, szerinted ki vagyok?

a) Soma
b) Folyó
c) Író
d) Filozófus
e) Elmebeteg
f) Mindegyik
g) Egyik sem
h) Valami más

400 db könyv

Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat!
Douglas Adams: Jobbára ártalmatlan
Marjai Imre: Felfedezések könyve
Sebastian Barry: Messze, messze
Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
Jókai Mór: Az aranyember
Laude kiadó: A világ legnagyobb terroristái
J. D. Salinger: Zabhegyező
Ken Follett: A katedrális
Gy. Horváth László: Nindzsák
Kurt Vonnegut: Mesterlövész
Will Eisner: Az összeesküvés
Verne Gyula: Az új hazában
Kassai Lajos: Lovasíjászat
H.G.Wells: A láthatatlan ember
Max Hastings: Fegyverben a világ
Ken Follett: A titánok bukása
Ken Follett: A megfagyott világ
Burton C. Andrus: A nürnbergi huszonkettő
Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén
Porkoláb Imre: Szolgálj, hogy vezethess!
Mikszáth Kálmán: Galamb a kalitkában
Sólem Áléchem: Tóbiás, a tejesember
Lev Tolsztoj: Háború és béke I.
Lev Tolsztoj: Háború és béke II.
Lev Tolsztoj: Háború és béke III.
Lev Tolsztoj: Háború és béke IV.
Bill Bryson: Majdnem minden rövid története
Torrente del Bosque: Összeesküvés elméletek
Dévényi Sándorné: Kismama sárga csilaggal
Bodzsár Tamás: A kulcs
Reader’s Digest: Lendületben – Fájdalom nélkül, örömmel mozogni
Bendek Elek: Az adószedő
Földi Pál: Dicsőséges harcmezők
George Mikes: Tsi-tsa és tsai
Mikes György: Megyek a víz alá
Zicherman István: Oroszok Hitler szolgálatában
Index: Ma is tanultam valamit 2
Index: Ma is tanultam valamit
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Kassai Lajos: Levelek
Carl R. Rogers: Valakivé válni – A személyiség születése
Tamási Áron: Ábel az országban
Tamási Áron: Ábel Amerikában
Aldous Huxley: Szép új világ
Wass Albert: Jönnek
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Fekete István: Tüskevár
Fekete István: Téli berek
Fekete István: Zsellérek
Wass Albert: A funtineli boszorkány
Örkény István: Tóték
Karl May: Winnetou, Old Shatterhand
Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála
Karl May: Winnetou, Old Death
Pál Ferenc: Ami igazán számít
Karl May: Winnetou, Old Firehand
Karl May: Winnetou, Winnetou
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös
Fekete István: Emberek között
Janne Teller: Semmi
Jókai Mór: A janicsárok végnapjai
Fekete István: Bogáncs
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock ​Holmes különleges esetei 1.
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock ​Holmes különleges esetei 2.
Fekete István: A koppányi aga testamentuma
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Viktor E. Frankl: … mégis mondj Igent az Életre!
Petőfi Sándor: János vitéz
Arany János: Toldi trilógia
Sir Arthur Conan Doyle: A félelem völgye
Mikszáth Kálmán: A fekete város
H. P. Lovecraft: Árnyék az időn túlról
Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen
H. P. Lovecraft: Rémület Dunwichben
Sir Arthur Conan Doyle: A bixtoni rejtély
Sir Arthur Conan Doyle: A négyek jele
George Orwell: Állatfarm
Leonard Schrader: Jakuzák
Edgar Allan Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság
Márquez, Gabriel Garcia: Száz év magány
Herman Melville: Moby Dick, a fehér bálna
Szerb Antal: Utas és holdvilg
Agatha Christie: 10 kicsi néger
Sárközi Judit: Kopaszok
Karinthy Frigyes: Utazás ​a koponyám körül
Fekete István: A magam erdeiben
Isaac Asimov: Én a robot
Hamvas Béla: A bor filozófiája
Yuval Noah Harari: Sapiens, Az emberiség rövid törénete
Tarandus novellapályázat: Van hangunk
Thomas Mann: Mario és a varázsló
Fekete István: Őszi Vásár
Fekete István: Lutra
Verne Gyula: Sándor Mátyás
Krúdy Gyula: Szindbád utazásai
Dr. Almásy Kitti: Bátran élni
Estók Anikó: Az akarat vegyjele
Edith Eva Eger: Az ajándék
Dragomán György: A fehér király
Gerald Durrel: Velencei kalamajka
Fekete István: Kele
Thomas Mann: A kiválasztott
Kittenberger Kálmán: A Kilimandzsárótól Nagymarosig
Geroge Orwell – Fido Nesti: 1984 – képregénykönyv
Bödöcs Tibor: Meg se kínáltak
Leslie L. Lawrence: A megfojtott viking mocsara
Steigervald Krisztián: Generációk harca
Dr. Kiss Ferenc: A nemzet nagy gondja – A nemi kérdés
Cserhalmi Imre: Idősotthon – belülről – 66 nap karanténban
Márai Sándor: Fűveskönyv
Robert Louis Stevenson: A kincses sziget
Zsiga Henrik: Végül magad maradsz
Zilahy Lajos: Halálos tavasz
Mark Twain: A lóvátett város
Stephen King: Napnyugta után
Anton Pavlovics Csehov: Sirály
Ottlik Géza: Iskola a határon
J. M. Marks: Összeesküvés-elmélet
Krúdy Gyula: Az utolsó szivar az arabs szürkénél, Madame Louise délutánjai
Lengyel Dénes: Magyar regék és mondák
Mario Puzo: A keresztapa
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai
Zsiga Henrik: A remény koordinátái
Anselm Grün: Belső erőforrásaink
Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
Matthew McConaughey: Zöldlámpa
Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai
Moritz Boerner: Harag és frusztráció
Émile Ajar: Előttem az élet
Graham Greene: A tizedik
Brandon Hackett: Eldobható testek
Kádár Annamária: Valódi példaképek
Vámos Miklós: Apák könyve
Vincent Raffaitin: Leonardo Da Vinci titka
Balogh Béla: A végső valóság
Jókai Mór: Fekete gyémántok
Stephen King: Hasznos holmik
Szabó Magda: Pilátus
Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony
Andy Weir: A Hail Mary küldetés
Yuval Noah Harari: Homo Deus – A Holnap rövid története
Csaba György Gábor: Kalandozás az égbolton
Makra Zsigmond: Űrhajózás holnapután
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Eleanor H. Porter: Az élet játéka
Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Daniel Defoe: Robinson
Friderich Gerstacker: Aranyláz Kaliforniában
Mark Twain: Koldus és királyfi
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
J. R. R. Tolkien: A gyűrű szövetsége (rovásírás)
Móricz Zsigmond: Barbárok
Mikszáth Kálmán: A gyerekek
Stephen King: A rémkoppantók
Fekete István: Gyeplő nélkül
Lantos Mihály: Hatékony jegyzetelés
Mikszáth Kálmán: Különös házasság
Cixin Liu: A Háromtest-probléma
Frei Tamás: Agrárbárók
Cixin Liu: A ​sötét erdő
Yuval Noah Harari: Sapiens, Rajzolt törtémelem I.
Ráth-Végh István: Két évezred babonái
Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
Cixin Liu: A ​halál vége
Yuval Noah Harari: Sapiens, Rajzolt törtémelem II.
Tamási Áron: Bölcső és bagoly
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd – képregénykönyv
Dan Simmons: Hyperion
Douglas Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak
Shirley MacLaine: Camino – A lélek utazása
Szabó Magda: Az őz
Dan Simmons: Hyperion bukása I. – A fájdalom völgye
Dan Simmons: Hyperion bukása II. – A bukás
Márai Sándor: Az igazi
Márai Sándor: Judit és az útóhang
Vekerdy Tamás: Jól szeretni
Stephen King: Végítélet
Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást
Robert Merle: Francia história
Jonathan Miller: Stripped – Depeche Mode
Index: Ma is tanultam valamit 3
Winston Groom: Forrest Gump
William Styron: Látható sötétség
Ken Follett: Soha
Szepes Mária: A vörös oroszlán 1.
Szepes Mária: A vörös oroszlán 2.
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Márai Sándor: Hallgatni akartam
Erwin Thoma: Láttalak felnőni
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Harper Lee: Menj állíts őrt!
Cheryl Strayed: Vadon
Peter H. Diamandis, Steven Kotler: A ​jövő gyorsabban itt lesz, mint gondolnánk
Patrick Rothfuss: A szél neve
Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér I
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér II
Ernest Cline: Ready Player One
Marie M.: Hancúrcica társra talál
Andy Weir: Artemis
Michael Crichton: Őslénypark
Kiss Balázs Kunó: Semmit és azt könnyedén
Anna Weltman: Matek a köbön – Kalandozás a számok és formák világában
Cixin Liu: Hangyák és dinoszauruszok
Graham Hancock: Istenek kézjegyei – Kutatás a kezdetek és a vég után
Korcsmáros Péter: Mesél a ceruza
VA: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái – 2020
Simon Singh: A nagy bumm
Thomas Keneally: Schindler listája
Adolf Hitler: Mein Kampf
VA: Ébred a dzsungel
Ewoud Kieft: A tiltott könyv
Nick Barkow: Szomorú vasárnap
Guido Tonelli: Genezis
Ernest Cline: Ready Player Two
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes emlékiratai 1
Julius Andan: A világ a színfalak mögött
Edgar Allan Poe: A kút és az inga – válogatott történetek
Shannon Lee: Légy víz, barátom! – Bruce Lee tanításai
Frans de Waal: Mama utolsó ölelése
David Quammen: A kétkedő Darwin
Polcz Alaine: Asszony a fronton
Brandon Hackett: Xeno
Robert Leeson: Újra a Kincses szigeten
Harry Harrison: A technicolor időgép
Szabó Magda: Disznótor
Arkagyij P. Gajdar: Timur és csapata
Charles Darwin: A fajok eredete
Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása
Carlo Collodi: Pinocchio
Márai Sándor: Halotti beszéd
Colleen Hoover: Velünk véget ér
John P. Drummer: A Trianon-küldetés
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia – Erdélyi rémtörténetek
Örsi Ferenc: A Tenkes kapitánya
Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Robert Ford: Robotok kora
Marc-Uwe Kling: QualityLand
Egri Lajos: A drámaírás művészete
Philippe Brenot, Laetitia Coryn: A szex hihetetlen története
Conn Iggulden: Athén kapui
Orvos-Tóth Noémi: Szabad akarat
VA: Rajzos zenetörténet az őskortól napjainkig
Robert Merle: Csikóéveink
Márai Sándor: Mágia
Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő
Lukács Liza: Hogyan szeretsz?
Ian Gittins: Depeche Mode
Alfred Bester: Tigris, tigris
Robert Merle: Jó városunk, Párizs
Jay Shetty: Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes
Szabó Magda: Kakasszó
Robert Merle: Íme, a király!
Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed
Leslie L. Lawrence: Matilda kalapja
Terry Pratchett: A mágia színe
Robert Merle: Szenvedélyes szeretet
Fekete István: Búcsú
Bonyai Péter: Szcientológus voltam
Timothy Ferriss: 4 órás munkahét
Robert Merle: A pirkadat
Tömörkény István: Betyárlegendák
Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete
Robert Merle: Libben a szoknya
Szepes Mária: A ​mindennapi élet mágiája
Galgóczi Erzsébet: Vidravas
Konsztantyin Edvardovics Ciolokovszkij: Távol a Földtől
Henry N. Beard, Douglas C. Kenney: Gyűrűkúra
Robert Merle: A gyermekkirály
Douglas Adams, Mark Carwardine: Utoljára látható
Robert Merle: Az élet rózsái
Royd Tolkien: Lyukas bakancslista
Index: Ma is taunultam valamit 4
Markovich Botond: Disposable Bodies – Book One
Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Markovich Botond: Disposable Bodies
Marc Elsberg: Blackout – Holnap már túl késő
Egri Lajos: A kreatív írás művészete
Kim Stanley Robinson: A jövő minisztériuma
Korcsmáros Pál: Korcsmáros Pál életműsorozat – Mikrotánia és az űrhajótöröttek
Robert Merle: Liliom és bíbor
VA: Érzések – Harag antológia
Stephen Hawking, Leonard Mlodinow: Az idő még rövidebb története
Lucy Adlington: Divatszalon Auschwitzban
Robert Merle: Veszedelem és dicsőség
Jánokis-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött
Móricz Zsigmond: Úri muri
Krúdy Gyula: Rózsa Sándor
Robert Merle: Ármány és cselszövés
Friderikusz Sándor: Ez egy tiszta jó könyv
Nancy H. Kleinbaum: Holt Költők Társasága
Robert Merle: Pallos és szerelem
Schäffer Erzsébet: A hintalovak nappal alszanak
Markovics Botond: Felfalt kozmosz
Stephen King: Tündérmese
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes – Az utolsó meghajlás 1
Frei Tamas: Puccs Moszkvában
Gabriel Garcia Márquez: Azért élek, hogy elmesélhessem az életem
Benedek Ágota: Állva maszturbálok – Szorongásnapló
Robert Merle: Két nap az élet
Bödőcs Tibor: Prímszámok hóesésben
Verne Gyula: Nyolcvan nap alatt a Föld körül
Michael Prestwich: Lovagok – A középkori harcos kézikönyve
Szabó Magda: Ókút
Bohumil Hrabal: Sörgyári Capriccio
Dr. Csernus Imre: Én és te
Anne Rice: Interjú a vámpírral
Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez
George Gipe: Vissza a jövőbe
Schäffer Erzsébet: Egyszer elmesélem
Cixin Liu: Gömbvillám
Szendi Gábor: Értelmes szenvedés – a boldogság
Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért
Verne Gyula: Hóditó Robur – A világ ura
Gabriel Garcia Márquez: Egy hajótörött története
William Faulkner: Míg fekszem kiterítve
Emily Bronte: Üvöltő szelek
William R. Forstchen: Egy másodperccel később
William R. Forstchen: Egy évvel később
William R. Forstchen: Az utolsó nap
Edward Ashton: Mickey7
Margaret Weis, Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Isaac Asimov: Alapítvány
Isaac Asimov: Alapítvány és Birodalom
Margaret Weis, Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Isaac Asimov: Második Alapítvány
Gustave Flaubert: Bovaryné
Margaret Weis, Tracy Hickman: A tavaszi hajnal sárkányai
J. R. R. Tolkien: A hobbit
Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna
J. R. R. Tolkien: Mesék
Szabó Magda: Freskó
Stephen King: Az
Ariadna Gromova: Fénykörben
Mikal Hem: Kezdő diktátorok kézikönyve
Szever Felikszovics Ganszovszkij: Három nap egy esztendő
Neal Stephenson: A hét Éva
Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn
Anne Sverdrup-Thygeson: Az élet szövete
James W. Pennebaker, John F. Evans: Gyógyító írás
Sun Tzu: A háború művészete
Timur Vermes: Nézd, ki van itt
Yuval Noah Harari: A világ urai – Így hódítottuk meg a világot
Yuval Noah Harari: A világ urai – Miért nem igazságos a világ?
Thomas Mann: A Buddenbrook ház
Yuval Noah Harari: Sapiens, Rajzolt törtémelem III.
Gazda József: Így tudom, így mondom
Csányi Vilmos: Íme az ember
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
Heribert Illig: Kitalált középkor
Matt Bondurant: Fékezhetetlen
Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá
Gerald Durrell: Életem értelme
Mikszáth Kálmán: Egy éj az Arany Bogárban és más elbeszélések
Sir Arthun Conan Doyle: Sherlock Holmes esetnaplója I
Madách Imre: Az ember tragédiája
Héctor García: Ikigai
Alan W. Watts: A zen útja
Nemere István: Táltosok és sámánok
Stephen King: Csak sötéten szereted
Scott A. Small: Felejtés
Soltész Ian: Szuperszemélyiség
Benjamin W. Decker: Meditáció kezdőknek
Tom Hanks: Hamarosan a mozikban
Marcel Proust: A hetvenöt kéziratlap és egyéb kiadatlan írások
Seung Sahn: A zen iránytűje
Thich Nhat Hanh: A béke légy te magad
Christophe Galfard: Kezedben az univerzum
Neal Shusterman: Kaszás
Neal Shusterman: Viharszem
Neal Shusterman: Próféta
Jeva Szkaliecka: Nem ​tudod, mi a háború
Havas Juli: Papírbabák
Hugh Howey: Silo 1 – Holston
Michelle Cohen Corasanti: A mandulafa
Buda László: Mit üzen a tested?
Hugh Howey: Silo 2 – Megfelelő méret
Hugh Howey: Silo 3 – Kivetve
Hugh Howey: Silo 4 – A megoldás
Hugh Howey: Silo 5 – A hajótörött
Hugh Howey: Silo 6 – Örökség
Hugh Howey: Silo 7 – Rendelkezés
Alexandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport
George Orwell: 1984
Ray Bradbury: Fahrenheit 451
Bhaktivedanta Swami Prabhupada: A tökéletesség útja
Douglas Westerbeke: A könyvlabirintus vándora
Dan Brown: A ​titkok titka
Braskó Csaba: Múzsa
Balázs Béla: Az igazi égszínkék
Ken Follett: Stonehenge
Márai Sándor: Válás Budán
Phra Anek Thanissarapoti: Walk to be the Knower
Octavia E. Butler: A magvető példázata

The post 228. | Melyik könyv mondja meg, hogy ki vagyok? first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ez az írás is rólam szól. A Duolingo csak egy tükröt tartott elém, amin keresztül újra ránézhettem önmagamra. Amit közben megláttam, az nem csak rólam szólhat. Ezért nem tartom magamban ezeket a gondolatokat. Itt vagyok. Megint figyelek magamra. Ha velem tartasz, örülök.

Tegnap volt a Duolingo streak-em 2000. napja.

5,5 év, megszakítás nélküli sorozat.

Elméletben tehát 5,5 éve minden nap használtam a Duolingót úgy, hogy egy nap sem maradt ki.

Őszinte leszek. Természetesen voltak kimaradt napok, mert van sorozat megőrző funkció, tehát limitált mértékben van lehetőség a “hibázásra”. De a nagy képet nézve elmondhatom, hogy több mint 5 éve megszakítás nélkül, egyébként pedig 10 éve minden nap jelen van az életemben ez az alkalmazás.

Hetekkel a 2000. nap előtt, született meg bennem a gondolat, hogy írok róla. De ahogy közeledett ez a nap, elbizonytalanodtam, hogy miért is kellene erről írnom? Nyilván megoszthatom az örömömet, de végül is mi célja lehet ennek?

Aztán rájöttem, hogy mi volt az eredeti motivációm.

Tanulni, tanulni, tanulni

Sok évvel ezelőtt határoztam el azt, hogy minden nap gyakorlatoztatom az agyamat azért, hogy a lehető legtovább frissen tudjam tartani. Ehhez – azóta is ezt gondolom – jó eszköz egy ilyen Duolingo szerű alkalmazás.

Többféle alkalmazást kipróbáltam. Többféle egyéb tevékenységet is elkezdtem, abbahagytam, majd újrakezdtem. Ezeknek a gyakorlásoknak nálam nem az a célja, hogy valamiben a legjobb, vagy akár csak jó legyek. Egyszerűen csak dolgoztatom az agyamat.

Ez a fajta szellemi foglalatosság – is – azzá tesz, aki vagyok. Van amelyik a műveltségemet növeli, van olyan, a széles látókörűségemet. Van, ami egyszerűen csak jókedvre derít. A lényeg számomra az, hogy ne teljen el úgy nap, hogy valami érdekeset, hasznosat vagy haszontalant ne végezzek.

Ennek a szokásnak a mérésére a szolgál a streak mérő, ami egyfajta nagyon komoly motivációt tud adni. Hiszen, minél nagyobb a mérőszám, annál inkább nem akarja az ember elveszíteni azt. Segíti, segítheti azt, hogy a cselekvés egy idő után szokássá váljon.

Aztán egyszer csak magától eljön az a pillanat, amikor már nem azért csinálom, mert elhatároztam, hanem mert furcsa lenne nem csinálni.

Valami jó formálódik ki a streak, szokás és hasznosság háromszögében.

Egy különleges erőforrás alakul ki.

A világra nyitottan

Életemben már sokszor hallottam azt, hogy nyitott gondolkodású vagyok. Sokan és nagyon sokféleképpen fejezték ki ezt a véleményüket számomra.

Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ennek az az oka, hogy én így vagyok kódolva. Volt olyan idő is, amikor ezt a fajta huzalozást kimondottan átoknak éreztem. Szerencsére ez az időszak nem tartott sokáig, és vissza tudtam térni ahhoz a megszokott állapothoz, amikor felhőtlenül örültem ennek.

Örültem és örülök magamnak.

A huzalozás, kódolás kérdése nem véletlenül merült fel bennem!

Sok embernek próbáltam már meg átadni azt, ami bennem van. Több, kevesebb sikerrel. És a próbálkozásaim kapcsán óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy ha az, aki vagyok egy születésnél eldőlt állapot, akkor egyáltalán átadható, tanítható, bemutatható -e ez a dolog.

A mai napig hiszek abban, hogy a világra való kíváncsiság fejleszthető. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy az ember önmaga is tud változni. Akár a személyiségében is.

Nem biztos, hogy én vagyok a leghitelesebb szószólója a tudománynak. De – ha csak felületesen is – foglalkoztam ezzel a témával.

A tudomány öt nagy személyiségdimenziót tart nyilván. Ezek a nyitottság, a lelkiismeretesség, az extraverzió, a barátságosság és az érzelmi stabilitás (neuroticizmus ellentéte).

Ezek az alapvonások, és viszonylag stabilak.

Ha ezt nevezzük kódolásnak, akkor én nagyon szerencsés vagyok, mert ezek az alap dimenziók nálam az erősen pozitív tartomány irányába vannak elcsavarva.

Vannak olyan tényezők, amik nem nagyon változnak a tudós emberek szerint. Ezek a az alaphajlam, az érzelmi reakciók iránya és az, hogy mire vagyunk érzékenyek.

Nem akarok vitába szálni azzal, hogy ezek a tényezők tudnak -e változni, vagy sem. Annál is inkább nem akarok vitázni, mert fogalmam sincs, mi az igazság. Még magamat vizsgálva, magamról sem tudom eldönteni. Azt hiszem, inkább hajlok afelé, hogy ezek valóban inkább állandó paraméterek.

Végül a tudomány szerint vannak az egyértelműen változtatható dolgok. A viselkedés, a szokások, a reakciók kezelése, az önkép és az identitás története önmagunkról. Kétségem sincs abban, hogy ezek valóban változtatható elemek.

És itt jön a lényeg! A tudomány egyik fontos felismerése, hogy a személyiség lassan, de mérhetően változik, az élethelyzetek hatására a tudatos gyakorlással és a hosszú távú ismétléssel

Nem egyik napról a másikra, hanem évek alatt, apró elmozdulásokkal. És ezek az apró elmozdulások összeadódnak.

Így azt gondolom, hogy bármilyen furcsán hangzik is, akár egy Duolingo is lehet az életem formálója.

Erőforrásaim

Valami formál.

Egyszerűen csak azért, mert erőforrássá vált.

Energiává. Katalizátorrá. Tartalékká. Szenvedéllyé. Kitartássá. Önértékelés fenntartó eszközzé. És biztosan sokféle szerepe juthat eszünkbe, ha errefelé kalandozik a gondolkodásunk.

Ezen a blogon már többször írtam az erőforrásaimról, de talán most van itt az ideje számomra is, hogy megértsem, miért tettem ezt.

A “Szeretem, amit csinálok”, “Hogyan olvasok én?”, “A zene szerepe az életemben” és a “Gondolataim az éneklésről” tulajdonképpen mind segítő szándékkel születtek meg.

Mert ha azt kérdezed tőlem, hogy hogyan csinálom, akkor rámutatok ezekre az írásokra. Így!

Szerencsés vagyok, mert óvodás korom óta – nagyjából amióta tudok magamról – az pozitív irányba csavart alap értékek határoznak meg. És igen, az nincs meg mindenkinek. Nem mindenki kapja meg azt az élményt, ami engem az elmúlt kb. 46 évben rendszeresen ér. Azt a élményt, hogy “megint” örülnek nekem. Megint észrevették, milyen vagyok.

És a milyen vagyok mellett segítenek az erőforrásaim is.

Hiszem, hogy aki nem azt kapta, mint én is lehet boldog. Változtathat a személyiségén és gyűjthet magának erőforrásokat.

Én így csinálom.

Látom, hogy ez másnak is sikerült már és hiszek benne, hogy még többeknek sikerülhet.

A világ, amiben élek

Most már tudom, hogy belül a vágy éget, hogy neked adjam azt a világot, amiben élek.

Azt is kezdem érezni, hogy ez a vágy mindig is én voltam.

És végre azt is látom, hogy pont itt lehet megsebezni a legjobban.

Az én világommal nem összeegyeztethető az, hogy nem fogadnak el.

De ezt a kijelentést a felismeréseimnek köszönhetően múlt időbe tettem. Ez talán a legerősebb felismerésem önmagammal kapcsolatban.

Először is azért, mert valamelyest jobban ismerem a sebezhető pontomat és a titok feloldásával a démon ereje is csökkent. Aztán azért is, mert egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy továbbra is ezzel bántsam magamat. És végül a felismerés a szabadságomat emeli a magasba.

Nagyon fontos, a felismerés számomra, hogy mindenkinek joga nem elfogadni engem. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy nem is küzdök már azért, hogy a mindenki mindenki legyen.

Így talán ez az írás sem mindenkinek szól.

De aki továbbra is kíváncsi a világra, amiben én élek, annak továbbra is szívesen írom le a gondolataimat.

Talán más is eléri a Duolingo 2000. napi sorozatát.

Duolingo

Készítettem egy kicsi galériát ennek a nagy napnak ez emlékére.

Pár évig kitartóan tanultam vele oroszt. Pár éve németet tanulok. Aztán tavaly rá kellett jönnöm, hogy akárhány orosz és német emberrel találkoztam az elmúlt hónapok során annyi kudarc ért.

Miután kimondtam, hogy éveket töltöttem el ezzel a két nyelvvel, nagyon kellemetlen volt rájönni, hogy nem tudok gondolkodni ezeken a nyelveken és így megszólalni sem tudok.

Úgyhogy – talán két hónapja – elgondolkodtam azon, hogy abbahagyom ennek az alkalmazásnak a használatát.

És akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem sakkozni a Duolingóval.

A célt ez is megvalósítja. Sőt! Sokkal többet használom azóta az alkalmazást. És a sakk nyelvén már tudok kicsit beszélni. Tetszik a módszer, ahogy tanulom, van már pár megnyert játszmám. A 8×8 tábla tekeri az agyam minden nap, és ezt a nyelvet merem beszélni. LOL.

Ahol most lakom volt egy lakótársam a másik szobában. Az ő nevét csak azért írom le, mert egyszerűen nem maradhat inkognitóban. A srác Németországból jött, tehát echte Deutsch. A neve pedig Béla! A szüleinek megtetszett ez a név.

A milleniumom előtti éjszaka beszélgettünk Bélával, aki 23:30 körül egyszer csak előkapta a telefonját, hogy ne haragudjak, de neki még meg kell csinálni a Duolingóját, mert mindjárt vége a napnak.

Míg ő tette a dolgát, én nem fogtam be a számat és – ha már szóba került a Duolingo – elmeséltem neki, hogy hányféle nyelvvel találkoztam, aztán majdnem feladtam, de végül a sakk megtalált.

Ekkor Béla szó nélkül megfordította a telefonját, hogy megnézhessem a képernyőjét. Ezzel együtt sakkot is adott.

Az elengedés ereje

Ma a kisebbik lányommal beszélgettem erről a témáról. Ő hívta fel a figyelmemet a következő dologra, ezen jót nevettem vele.

19 nap múlva olyan helyre megyek, ahol el fogom veszíteni az akkorra már 2020 napos sorozatomat.

Nem baj. Így 5,5 év múlva lesz lehetőségem újra írni egyet egy 2000 napos sorozatról.

The post 199. | 2000 nap a Duolingóval first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Egy egyszerű ruhamosás Balin emlékeztetett arra, hogy az adás nem pénzről szól. Néha egy apró gesztus mindkét fél napját képes megváltoztatni.

Az életem folyamatos felismerésekké alakult át.

Szeretem azt, amikor valami teljesen hétköznapi dolog tanít valamit. Valamit ami akár nem is új. Csak ismétlünk az élettel egy padban ülve.

Ez egy rövid bejegyzés lesz, mert bár a tapasztalás megint hatalmas, a történet mögötte egészen egyszerű.

Említettem korábban, hogy a mosás itt nem önkiszolgáló rendszerben működik, hanem házi mosodákban.

Ahová én eddig jártam, 3 árkategória van. A két napos, az egy napos és a fél napos mosás. Értelem szerűen a leggyorsabb a legdrágább.

A ruhát mérlegen megmérjük, és az árakat ez alapján határozza meg a tulajdonos. Az én megszokott helyemen ez 40.000, 50.000 és 60.000 IDR-t jelent kilogrammonként.

Tegnap elmentem, hogy utoljára mosassak egyet, mert egyetlen tiszta pólom sem maradt mára.

Volt nálam kb. két kilogramm ruha, egy napos mosást terveztem, így felkészültem, hogy ez az egész kb. 100.000 rúpiába fog kerülni.

Az üzlet azonban mindenféle magyarázat nélkül zárva volt.

A mosás elintézése után enni akartam, így fogtam a kis csomagomat és elindultam a japán étterem felé, ahol a mai ebédemet terveztem elfogyasztani. Közben pedig elhatároztam, hogy a következő mosodában leadom a cuccot.

Hamar rá is bukkantam az utcára nyitott kis műhelyre, ahol egy nő éppen vasalt, mikor odaértem. Ezekben az üzletekben ahogy látom semmi kényelmes nincs, csak a munka és az ott dolgozók. Valamiért azonnal megfogott az a csendes alázat, amivel a nőt dolgozni láttam.

A munkát természetesen azonnal abbahagyta, hogy a rendelkezésemre álljon. Lemértük a ruhát, valóban kettő kilogramm volt a súlya.

Az ár, amit a mosásért kért mellbe vágott!

30.000 IDR-t (600 HUF, 1,8 USD) kért. A harmadát sem annak, amit a másik helyen fizetni szoktam.

Azonnal rendezni akartam a számlát és egy 50.000 rúpiást adtam neki, azzal, hogy ez így jól is van, nem kérem a visszajárót.

Azzal a 20.000 rúpiával (200 HUF, 0,6 USD) majdnem megdupláztam azt, amit a nő kért.

És azzal a 20.000 rúpiával megint megajándékoztam magamat is.

Nem pénzzel. Egy pillanattal.

Az a hitetlenkedő csodálkozás, majd a tiszteletteljes öröm, amivel a mosónő elvette pénzt bármit megérne nekem, hogy minél többször láthassam.

Nem a magam örömére. Az övére. A másikéra.

Ma, mikor visszamentem a ruhákért, a nevemmel a száján és mosollyal az ajkán fogadott.

Még nem tudtam, hogy alakul a mai napom.

Most egy kávéházban ülök és 17:30-kor már tiszta, hogy mi vár rám még ma.

Így már pontosan látom, hogy a holnapi thaiföldre való utazásom előtt már nincs szükségem arra a 65.000 IDR-re (1.300 HUF, 4 USD), ami a zsebemben van.

Visszamegyek hozzá.

És ajándékozok mindkettőnknek egy közös élményt.

…

Nem volt szándékom megírni, hogy mi történt a mosodában. De a történet kéri, hogy legyen egy egy második befejezése is.

A mosónő dolgozott. Én nem tudom a nevét – ez jól is van így – ő azonban rögtön a nevemmel fogadott.

Elmondtam neki, hogy holnap elmegyek és van egy kis pénzem, amire már nincs szükségem, szeretném neki adni, kérem, fogadja el. Értette, hogy mit mondok, de látta az 50.000 rúpiást a három bankjegy tetején. Éreztem, hogy nem hiszi el, majd – mikor meg tudott szólalni – megkérdezte, miért?

Azt hazudtam neki, hogy az én örömömre. Ez nagyon sok, mondta. Bíztattam, hogy semmiség, de ez megint hazugság, mert a könnyei mutatták, hogy milyen sok ez a pénz.

Mind a ketten könnyek között mosolyogtunk.

És sok wai-t mutatva gyorsan ott is hagytam. A szívembe zártam az utolsó szavait: “Köszönöm Steve!”

A kávéházba visszafelé jövet – amíg a könnyeim felszáradtak – arra gondoltam, milyen kevés kell ahhoz, hogy csoda történjen.

The post 192. | Ruhamosás felismerésekkel first appeared on Digital Nomad Blog.

Annyira szeretem, hogy szinte mindig ezt veszem elő, ha azt érzem, jólesne, ha valaki gyengéden fogná a kezem a meditáció alatt.

Ezt a meditációt Mulholland Eszter készítette el.

A reggeli meditáció megtalálható a YouTube csatornáján. Illetve, felkeresheted őt a weboldalán is, ha a szakmai segítségére van szükséged.

Én voltam nála, erről nyolc hónappal ezelőtt írtam az “Úton a tudatalattim felé” című bejegyzésben.

Hálával gondolok Eszterre és nap mint nap eszembe jut az együtt elvégzett Rövid Transzformációs Terápia, hiszen szinte minden nap hallom a hangját ebben a meditációban.

Annyira szeretem ezt az anyagot, hogy elhatároztam: elkészítem az angol verzióját is.

Ehhez először le kellett írnom a szövegét.

Ezt nem bíztam AI-ra – szóról szóra én gépeltem le, mert fontos volt, hogy ezzel is elmélyítsem magamban a munka jelentőségét.

Mivel nagyszerű anyagnak tartom, a szövegét itt meg is osztom. Írásban is nagyon erős.

Ettől függetlenül arra biztatlak, hogy használd a hangzó verzióját.

Minden nap.
Minden reggel.

Én már megtapasztaltam, hogy működik és készen állok arra, hogy örömmel kezdjek neki a napnak.

Néhány apró tanács, mielőtt meghallgatod és elolvasod

• Akkor lesz könnyű ez a meditáció, ha csak csinálod. Nem kell hozzá semmi! Könnyedséggel élvezd – a hang vezet.
• Nem kell figyelni a légzésre, csak légy természetes.
• Amikor mély lélegzésről hallasz, próbáld meg a hasi légzést, de nem baj, ha nem tudod pontosan, mi az.
• Kilégzéskor csak hagyd, hogy kijöjjön a levegő. Nem kell kifújni – csináld úgy, ahogy jól esik.
• Én a végén a tenyereimet az arcomra teszem, és az összezárt ujjaim mögött nyitom ki a szemeimet. Barátságos érzés megérinteni magamat, és a fény is gyengédebb.
• Nyújtozkodj egy hatalmasat a végén.
• És légy nagyon büszke magadra. 10 fontos percet ajándékoztál magadnak.

Jó reggelt!

Örülök, hogy a következő 10 percet magadra szánod, és belső békével, könnyedséggel indítod a napod.

Helyezkedj el kényelmesen, csukd le a szemed és engedd, hogy a tested ellazulva pihenjen.
A nyugalmadat a belső fókuszod adja.
És ezért elképzelhető, hogy elkalandozol és gondolatok kezdenek áramolni benned.
Ezeket megértően fogadod, és úgy tekintesz rájuk, mint az égen úszó felhőkre, amik megjelennek, majd tovább haladnak.
Semmit nem kell tégy, csak hagyd, hogy minden történjen magától.
Nyitott vagy arra, hogy a napod a lehető legcsodálatosabban induljon.
És beengedve a gondolatokat helyet adsz neki, hogy a nap további részében támogassanak és segítsenek.

Végy egy mély lélegzetet az orrodon keresztül, majd lassan engedd ki a szádon a levegőt.
Fókuszálj a testedre és az érzeteidre.
Figyeld meg, hogy a kilégzéssel átjár az ellazulás érzése.
Ahogy mélyeket lélegzel, minden egyes kilégzéssel a tested egyre inkább elnehezedik.
Az állkapcsod elenged, a vállaid lesüllyednek, az arcizmaid kisimulnak, a végtagjaid ellazulnak.
Egyenletesen lélegezve add át magad a nyugalom érzésének.

Érezd a békét magadban, ahol a valódi éned található.
Most itt vagy!
Biztonságban vagy!
És csodálatos érzés ez a nyugalom, kapcsolódni a belső énedhez.

És most belélegzés közben lásd, ahogy a friss levegővel pozitív fényenergia lép a testedbe a fejtetődön keresztül.
Ahogy kilélegzel, a fényenergia kúszik lefelé a gerinceden, feltölti és eltölti útjában a testedet.
Belélegzed a pozitív energiát, ami a kilégzéssel egyre lejjebb és lejjebb jut a testedben.
Elképzelheted úgy, hogy a fényenergia egy zuhanyrózsából áramlik rád, elmosva minden állott vagy negatív energiát az előző napról, vagy az éjszakából.
Belélegzed a nyugalmat, a könnyedséget, kilélegzed a stresszt és a nehézségeket.
Minden egyes belélegzéssel a pozitív energia feltölti a tested békével és nyugalommal.

Kérlek, hogy a következő gondolatokat hallva érezd és éld meg az üzenetüket.
Befogadod őket, mert érzed milyen csodálatos hatással vannak rád.

Hálás vagyok ezért az új napért.
Kiegyensúlyozott vagyok és nyugodt.
A mai nap lehetőséget ad új dolgokra.
Hálás vagyok az életemért.
Tudom, hogy minden okkal történik velem.
Pontosan ott tartok az életemben, ahol kell.
Értékes vagyok.
Úgy vagyok jó, ahogy vagyok.
Szeretem magam és bízom magamban.
Hiszek magamban és a képességeimben.
Hiszem és tudom, hogy minden, ami velem történik, egy tanulási folyamat.
Megérdemlem a sikert és a szeretetet.
Az életem tele van örömmel.
Az életemet én alakítom.
Megvan a képességem, hogy megteremtsem a legcsodálatosabb életet a számomra.
Nyugodt vagyok és biztonságban vagyok.
Hiszek magamban és szeretem azt, aki vagyok.
Minden megvan bennem ahhoz, hogy sikeres legyek és boldog.
Az életem csodálatos és értékes.
Készen állok, hogy kivételes napom legyen.
Készen állok, hogy megéljem a nagyszerűségemet.

És érzed magadban az erőt, a pozitív energiát, amivel elindítod csodálatos napod.
És tudod, hogy minden, amit megtapasztalsz, ami esetleg kihívást állít eléd, megmutatja, milyen nagyszerű vagy.
Hálás vagy mindenért, ami körülvesz, mert általa ismered meg önmagad.
Egyre inkább összhangba kerülsz ezzel az energiával.
És sugárzik belőled az erő, a pozitivitás, a szeretet és a hála.
Ez az energia mindig veled van, és a külső világtól függetlenül bármikor aktiválhatod a benned rejlő nyugalmat.
Az életed te alakítod.
Megvan a képességed, hogy megteremtsd a legcsodálatosabb életet a számodra.

Most végy egy mély lélegzetet, majd lassan enged ki a levegőt.
És készen állsz arra, hogy örömmel kezdj neki a napnak.
Nyisd ki a szemed és legyen szép napod!

Technikai információk:

• A meditáció angol szövegét a web.descript.com oldallal készítettem el.
• Az eredeti szöveget Eszter lassabban olvassa fel, de az angol verzióban kicsit gyorsabb a mondatok formálása.
• Emiatt az angol verzió szellősebb lett.
• Kezdetben ez furcsa volt számomra, de így hagytam: ezzel szerintem egy fokkal nagyobb a meditáció koncentrációs igénye.

The post 185. | Reggeli meditáció first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Nem dolgokat dobtam ki, hanem irányokat tisztítottam le.

Úgy látszik, a dolgok akkor is velem akarnak maradni, ha én nem akarom.

Tegnap és ma lomtalanítást tartottam.

A tárgyaim

Nem kell persze nagy dolgokra gondolni, de azért az utóbbi hetekben megnőtt a vagyonom. Vagy, lett, ami feleslegessé vált.

Észrevettem, hogy a hazahozott műanyag evőeszközök elszaporodtak a fiókomban. Van már műanyag evőpálcikám, két kanalam és négy villám. A négy villa figyelmeztető jelként kezdett el világítani a fiókomban.

Így a villa készlet felét kidobtam. Azzal a két szívószállal együtt, amit kibontatlanul hoztam haza, a hátha majd egyszer jó lesz jelszó zászlaja alatt.

Ha már ennyire belelendültem a vagyonom erodálásának, kicsit átnéztem a gyógyszeres és a tisztasági szeres kistáskáimat is. Két marok felesleges dolgot dobtam ki, miközben rendet tettem.

Egy kis leltárt is tartottam.

Kénytelen voltam megállapítani, hogy bár kettő napszemüveg van nálam, egyet sem használok.

Hoztam magammal két pakli francia kártyát, hogy majd jó kis kártya trükköket tanulok meg. Négy hónap alatt egyszer sem nyúltam hozzájuk. Talán nem kellenek ezek most nekem.

Van nálam két kulacs. Párszor használtam az egyiket, tehát a készlet fele felesleges.

A mindennapinak használt nadrágomat kifogytam, talán nem kell azért őrizgetnem, hogy legyen egy, amig másikat veszek. Van még három rövidnadrágom ezen kívül. Az egyik a fürdőnadrágom, a másik egy kicsit már szakadozik, de a harmadik még bírja.

Itt van még a hajvágó gép kérdése is. Thaiföldön használtam, először ezzel a géppel nyírtam le totál a hajamat. Aztán már borotvával, és tulajdonképpen ez a kis szerkezet akkor feleslegessé vált. Még Koh Samui szigetén nyírattam magamnak olyan frizurát, ami már lehetetlenné teszi azt, hogy magam legyek a saját fodrászom. Így most ez a gép is felesleges.

Hoztam magammal egy baseball sapkát, ennek néhány alkalommal már hasznát vettem, jó, ha van. Bár, hozzáteszem, hogy van egy fejkendőm is. A már duplán rendelkezésemre álló fejfedő állományt 33%-al növelte meg a karácsonyi partyn nyert baseball sapka. Hiába! Nincsen három fejem, hogy mindezt használjam.

Hoztam egy Rubik kockát is. Ezt néha elővettem és gyakoroltam vele. De nem a legjobb kocka, kicsit nehezen forog. Így tegnap megleptem magamat egy újjal. 50.000 IRD (1.000 HUF, 3 USD) volt az ára, nem gondolkodtam sokat. Viszont, így ebből is eggyel több lett, mint kellene.

A délutáni sétám előtt megkezdtem a lomtalanítást.

A Rubik kocka volt a próba, hogy képes vagyok -e a kevésből is engedni.

Levittem magammal az utcára a régi példányt, azzal az elhatározással, hogy annak az embernek adom, aki először rám mosolyog. Sokáig nem kellett cipelnem a játékot. 20 méteren belül megvolt az új gazdája. Megkérdeztem, szeret -e ezzel a dologgal játszani. Ő nem, de a gyereke igen. Ezért megkértem, hogy akkor adja oda a gyerekének.

A séta után hazaérve elkezdtem összepakolni egy kis táskába pár dolgot.

Belekerült a hajvágó gép, a kifogyott, de jó állapotú nadrágom, az egyik kulacs, a két pakli kártya, az óceánparti sörözőben kapott italtartó, a Koh Samuin feleslegesen megvásárolt víz alatti kamera tartó tok, a karácsonyi baseball sapka és a Nomad Cruison kapott felfújható nyakpárna.

4+ hónapja vagyok úton. Mégis sikerült most egy nagy szatyor dologtól megszabadulnom.

Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

Az elmúlt hetekben sok időt fordítottam arra, hogy a jövőmmel kapcsolatos elképzeléseimet rendszerezzem. Az áramlásban bízva és a léke vezetésével lassanként összeállt az a kép, amit a helyemről elképzelek ebben a világban.

Ennek a rendszerezésnek az eredménye az, hogy felismertem, túl sok ajtót tartok nyitva. A továbblépésemet akadályozzák ezek az ajtók, mert semmit nem hoznak, de az energiáimat fogyasztják.

Az “ezzel már eleget foglalkoztam ahhoz, hogy most bezárjam”, a “hátha még jó lesz valamire” és a “most kell folytatni, hogy le ne maradjak” feliratú ajtókat be kell zárnom.

Magamban ezt a feladatot indirekt módon oldottam meg. Eldöntöttem, mi marad nyitva, a többit automatikusan bezártnak tekintem.

A kevesebbre koncentrálás meg fogja hozni a látható eredményét, ebben teljesen biztos vagyok.

Úgy érzem, szép munkát végeztem az év végi lomtalanítás során.

Eszembe is jutott a régi mondás: a kevesebb sokszor több.

The post 183. | Lomtalanítás first appeared on Digital Nomad Blog.

Egy újabb nap a paradicsomban

Ó, Uram, nincs ennél több, amit bárki is tehetne?

Ó, Uram, kell lennie valaminek, amit mondhatsz

Jó reggelt srácok, a holnapi jótékonysági kirándulásra 10 önkéntesünk van (általában 15 főre van szükségünk, szóval nyugodtan hívjátok meg a barátaitokat)

 

1. Fred – Bali

2. ⁠Dindha – Bali

3. ⁠Jayesh – Irlandia

4. ⁠Steve – Hungaria

5. ⁠Loic – Perancis

6. ⁠Puji – Jakarta

7. ⁠Bu Nengah – Bali

8. ⁠Bu Jero – Bali

9. ⁠Bu Bari – Bali

10. ⁠Pak Bari – Bali

A dzsungel gyönyörű!

Az élet nehéz!

The post 178. | Bali a világ két arcát mutatta meg first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

A minimalista élet számomra már nem a kevés tárgyról szól, hanem arról, hogyan teremt teret bennem a digitális nomád minimalizmus és Bali egyszerűsége.

Az utam elején már írtam arról, hogy minimalista életet élek.

Akkor még azt hittem, értem, miről szól ez az egész.

Az elmúlt időszakban viszont olyan „haladó szintű” tapasztalatokra tettem szert, amik teljesen újraértelmezték bennem ezt az életmódot.

Ma már egészen más kép él bennem arról, hogy mit is jelent valójában a minimalizmus az én világomban.

Előre szólok: nagyon élvezem – de nem való mindenkinek.

Mit jelent a minimalista élet a „tankönyv” szerint?

A „Minimalista életet élek” című bejegyzést – atya ég, egy másik élet kapujában – majdnem pontosan egy évvel ezelőtt írtam meg.

Akkor még abban láttam ennek az életformának a lényegét, hogy kevés tárgy vesz körül. A funkcionalitásra törekedtem, és afelé a közkeletű gondolat felé vonzódtam, hogy ne a tárgyak birtokoljanak engem, hanem én őket.

A gyakorlat teszi a mestert!

Az első tapasztalataim a tankönyvi definíció mentén jelentek meg.

Amikor az indulásom előtt pár órával pakoltam össze azt, amivel majd 6.500 kilométerrel arrébb fogok élni, az érzés, hogy nincs sok mindenem, kőkemény valósággá szilárdult. Ott hevert előttem a bizonyíték: ha egy sok hónapra tervezett távolléthez mindenem elfér egy közepes méretű hátizsákban, akkor tényleg átvettem a birtoklást a tárgyak felett – nem ők uraltak engem.

Koh Samui szigetén aztán még jobban láthatóvá vált ennek az életnek a praktikus oldala.

Az, hogy a szobámban nem volt szekrény, egyáltalán nem okozott gondot, mert őszintén… nem is lett volna mit belepakolni.

Az pedig, hogy az egész lakásban nem volt a falon egyetlen kép sem, csak pár nap után tűnt fel. A vizuális minimalizmust néha észrevenni is minimalista élmény.

A fürdőszoba külön fejezet volt: csap, WC és egy zuhanyfej. A luxust a tükör jelentette. És ez bőven elég is volt.

Akkor értettem meg, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy hely otthonérzetet adjon.

A konyhában volt mikró is, amit ugyanannyira nem használtam ott sem, mint Magyarországon az utolsó otthonomban – kilenc hónap alatt egyszer sem kapcsoltam be.

Mindenből kettő volt a konyhában.

Ketten éltünk ott.

Kettő villa, kettő kanál, kettő bögre – és valahogy minden működött.

A müzlis tálkából viszont három volt, mert egy kutyával laktunk együtt. A tálakat közösen használtuk, és őszintén nem zavart, hogy egyik este a kutya evett abból, amiből reggel már én. Valahogy ez is része lett a minimalizmusnak: minden tárgy körforgásban van, és semmi sem tragédia.

Aztán lassan három héttel ezelőtt megérkeztem Balira.

A minimalizmus itt átváltott hardcore fokozatra.

Mivel nincs mérőeszközöm, nem tudom megmérni az otthonom méretét. A fenti mondatból pedig halkan, zárójelben és gyök alatt kiemelem: nincs mérőeszközöm.

Érzésem szerint a fürdőszobám 1,5 x 1,5 méteres lehet. Ebben pont elfér egy WC, egy kis csap, és éppen ki is lehet nyitni az ajtót. Van egy zuhanyfej, és – kapaszkodj – még a luxus tükör is bepréselődött.

A fogkefetartómat egy ásványvizes palackból alakítottam ki. Körömvágó ollóval vágtam le a tetejét. Mérnöki precizitás, csak épp más eszközökkel.

Még Magyarországon elhatároztam, hogy a tusolás végén hideg vízzel is leöblítem magam, mert állítólag az igazi lángelmék így tartották frissen a szellemüket.

Nos, itt ez nem választás kérdése.

A meleg víz nem mindig része a szolgáltatásnak. Decemberi 35–40 fokban viszont ez nem is olyan szörnyű.

Mostanra kifejezetten szeretek hideg vízzel tusolni. De közben mindig eszembe jut: ez azért nem mindenkinek való.

A szobámban van egy dupla ágy, két éjjeliszekrény, egy kicsi szekrény és egy falra szerelt mini asztalka. Majdnem elfelejtettem: itt is van egy tükör. Dupla luxus.

Ja, és van egy TV is, amit egyszer sem kapcsoltam be.

Ez a pár dolog úgy fér el ebben a helyiségben, hogy az ágyat három oldalról körbe tudom járni, és az ajtó előtt tudok fekvőtámaszozni meg guggolni. Burpee már nem fér bele – azt majd egy nagyobb lakásban.

Ja, és nincs ablak a szobában. Van ugyan egy félablak az ajtó mellett, de a függönyt mindig elhúzva tartom előtte. Amúgy is egy fél méter széles folyosóra néz, szóval nem sok fénytől fosztanám meg magam.

Az egész egy kicsit olyan, mint egy börtön. A napfény hiánya például eléggé hozza ezt a vibe-ot.

Én mindezek ellenére nagyon szeretem ezt a szobát.

De hazaérve párszor már megfordult a fejemben: ez nem mindenkinek való. A klausztrofóbiások nálam nem fognak megvilágosodni.

A múlt héten egy patinás japán étteremből hazahoztam a vacsorát, és a tükör előtt állva ettem meg a kis asztalkámon. Épp elfért a doboz a laptopom mellett. Akartam venni egy levest is, de amikor kiderült, hogy otthon forró vízzel kellene felönteni, a terv megbukott.

Mert nincs konyhám. Nincs vízforralóm. A csap meleg vizét pedig akkor sem innám meg, ha lenne.

Kilőttem hát az otthon elkészítendő levest az étlapomról.

Az asztalomon mindig osztoznom kell néhány kíváncsi hangyával. Néha megsajnálom őket, mert nálam nem sok élelmiszerre számíthatnak. Nincs hűtőm, így csak gyümölcsöt veszek. Ezt a szekrény legfelső polcára teszem, mert annyira azért mégsem sajnálom őket, hogy adjak is belőle.

Tegnap például vettem egy kisebb görögdinnyét. Aztán elmosolyodtam: december 10., én pedig dinnyét cipelek hazafelé. Bali, te csodás.

Már a piacon megvolt bennem az érzés, hogy mivel nincs késem sem, a dinnyevágás herkulikus feladat lesz. Arra gondoltam, majd a körömvágó olló megoldja. Hazafelé ezt az ötletet elengedtem – mégis csak na.

Este aztán MacGyver-üzemmódba kapcsoltam. A kihívás: jussak el a dinnye piros részéig a rendelkezésre álló „szerszámokkal”. A legjobb ötletem az volt, hogy a naptejes tubus alsó pereme talán elég éles a dinnyehéj felvágásához.

Nem volt elég éles.

Annyit sikerült elérnem vele, hogy egy tízcentis, pár milliméter mély árkot vájtam a héjba. Ebbe már be tudtam feszíteni az ujjaimat, és végül ketté tudtam tépni a gyümölcsöt.

Ami mellesleg félig rossz volt, így csak pár kanállal tudtam enni belőle. Ha most felkaptad a fejed, hogy lebuktam: a kanál a japán vacsora miatt van. Egy könnyű, eldobható műanyag darab. Így a dinnyevacsora közben végig azon izgultam, el ne törjön.

Ez nem Thaiföld.

Itt már kettő kanalam sincs…

Innentől pedig mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy eldöntse: lenne-e létjogosultsága harmadszor is megismételnem, hogy „párszor gondoltam arra, hogy ez nem mindenkinek való”.

Mielőtt kilépünk az ajtón, és kicsit körülnézünk a kinti világban is, még egy gondolat a szobával kapcsolatban.

Én már az első szigeten megszoktam, hogy a szobámban és a fürdőmben is van saját gekkóm. Ezért itt sem lep meg különösebben, amikor hazaérek, és a kis jószág éppen lebukik, mert az ágyamban hancúrozott, majd próbál úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.

Az érzés is ismerős: ha felemelek valamit, nem lepődök meg, ha valaki kiugrik a szóban forgó valami alól. Ez is a csomag része.

Másokkal megosztva élem tehát az eszköztelenség minimalizmusát.

És ahogy mindezeket megélem – a hideg víztől kezdve a műanyagkanál recsegéséig, a gekkó intim életteréig és a szóban forgó valamik alatt megbúvó valakikig –, valahogy egyetlen érzés marad bennem: ez az egész egyszerre abszurd, vicces, furcsán otthonos… és teljesen rendben van.

Valami furcsa módon itt, ebben az apró szobában, a hiányokon és a rögtönzéseken keresztül kezdtem el igazán megérteni, mit jelent minimalista életet élni.

A tankönyvi definíciók eddig tartottak. Innen már egy másik szint jön.

Mit mond a személyiségem? Mit jelent nekem a minimalista élet?

A minimalista élet lényege nagyon egyszerű – és közben elképesztően felszabadító.

A minimalizmus nem arról szól, hogy kevés cuccom van.

Hanem arról, hogy csak azok a dolgok legyenek körülöttem – és bennem -, amelyek valóban szolgálnak engem.

Pontosan ezt élem meg most Ázsiában: a kevesebb nem hiányt jelent, hanem teret.

Teret a lélegzésre, a döntésre, a könnyedségre.

Számomra a minimalizmus = tudatos fókusz.

• kevesebb tárgy,
• kevesebb zaj,
• kevesebb kötelezettség,
• kevesebb „kell”.

És helyette:

• több jelenlét,
• több szabadság,
• több választás,
• több belső béke.

A minimalista élet azt üzeni nekem:

„Nem a dolgok birtokolnak engem, hanem én döntöm el, mihez kötöm az energiámat.”

A minimalizmus nem a tárgyakról szól, hanem arról a belső könnyedségről, amit akkor érzek, amikor végre nincs körülöttem felesleges súly. Sem fizikai, sem mentális.

A digitális nomád minimalizmus – ahogy én élem

Kevés tárgy, sok mozgástér

Én már ezt az életet tolom:

• egy hátizsák = minden, ami szükséges,
• nincs felesleges „otthon”, amit cipelnék,
• bárhol leülök, ott van az íróasztalom.

Ez a fajta minimalizmus nem a „nincstelenség” érzését hozza, hanem azt a finom felismerést: Nem a cuccaim adnak identitást, hanem az, aki vagyok.

Mentális minimalizmus – a legfontosabb újdonság

Ez az, ami különösen erős lett bennem az elmúlt hetekben.

Az én minimalizmusom valójában ez:

• nem viszek tovább a régi szerepeket,
• letettem a „mit kellene csinálnom” terhét,
• tisztultak a kapcsolataim,
• teret teremtettem annak, aki most vagyok – sőt, aki mindig voltam.

Minden azt súgja: Engedd el azt, ami nem te vagy!

Érzelmi minimalizmus, tiszta kapcsolódások

A nomád élet megtanított arra, hogy számomra a kapcsolódás = boldogság.

És ez minimalista formában annyit jelent:

• csak valódi kapcsolódások maradnak,
• nincs kényszer, nincs megfelelés,
• aki jön, jöhet szabadon; aki megy, mehet szabadon.

A minimalizmus nem azt mondja: „kevesebb ember”. Azt mondja: „Csak valódi emberek.”

Időbeli minimalizmus

Végre azt érzem, hogy az idő már nem úr, hanem társam.

Az én időbeli minimalizmusom így néz ki:

• csak azt vállalom, ami rezonál,
• nincs túlterhelés,
• sem a múlt, sem a jövő nem húz,
• a jelen a fő színpad.

Ez az általam sokat emlegetett flow, amit most már egyre könnyebben érek el.

Néha már azt érzem, hogy folyton ebben az állapotban vagyok.

Spirituális minimalizmus

Visszatérésem a gyökereimhez…

Ez az a szint, ahol már nincs sok szó bennem.

Itt:

• a fölösleges identitásaim lehullanak,
• az intuícióm vezet,
• az érzéseimből érkeznek a döntések,
• és egyszer csak kimondom magamban:

Megérkeztem.

Ez a minimalizmus nem elvekről szól.

Hanem hazatalálásról.

Az én nomád minimalizmusom lényege:

The post 174. | Haladó szintem élem a minimalista életet first appeared on Digital Nomad Blog.