Mármint, több – jellemzően vadidegen – embernek.

Ott egy nyolc ágyas szobában laktam, pár napig ismerős arcok társaságát élvezve.

Most egy 12 ágyas szobában lakom. És nem ismerek senkit.

Hogy néz ki egy ilyen szoba?

Eddig tehát két helyen éltem/élek ilyen szobában, a tapasztalataimat az itt eltöltött napok alapján tudom megfogalmazni.

Az első, ami eszembe jut, hogy mind a két szobában nulla-huszonnégyben megy a légkondi. El nem tudom képzelni, hogy ezt hogyan bírják ki a gépek. Ennek ellenére nem ellenzem. 8-10-12 ember biztosan be tudna fűteni egy amúgy sem hideg szobát.

Ennek megfelelően a szobáknak van egy alapzaja. Engem nem zavarnak a zajok, bárhol és bármilyen körülmények között tudok aludni, ha egyszer erre adom a fejemet. Ezzel együtt azért jó, hogy ezekben a szobákban egész nap csend van.

Mivel soha nem tudhatjuk, hogy ki van a szobában, és ő mit csinál, eddig azt láttam, hogy mindenki, mindig csendben jön be és végzi a dolgát. A nap bármelyik szakaszában feltételezhető, hogy valaki éppen alszik.

Eddig mindenhol csak emeletes ágyas szobákat láttam. Többet láttam persze a weben. De ezek a szállások az olcsóságra építenek, ezért minden hely számít.

Minden ágy kötelezően elfüggönyözhető. Ez adja a privát jelleget az ágynak. Illetve, ez rejti el azt, aki alszik. Ezért nem lehet tudni biztosra soha sem, hogy hányan vagyunk éppen a szobában.

Minden szobában van az egyes ágyakhoz dedikált zárható szekrény is. A főbb értékeket ide lehet bezárni. Az első szobában többször zártam el ide a laptopomat. A mostani helyen viszont mindig magammal viszem ezt, hiszen minden nap dolgozni indultam.

A legtöbb ember, akivel a tapasztalatainkat osztottuk meg az ilyen közös szobákról, a teljes biztonságról mesélt. Egyetlen lány volt, aki elmesélte, hogy egyszer ellopták valamijét, és egyszer molesztálta egy idegen srác.

Nekem még semmilyen kellemetlen tapasztalatom nincs.

Privát szoba

A függönyt behúzva tényleg egy kis privát szobában találjuk magunkat. Mondom ezt, mert engem az esetlegesen beszűrődő zajok egyáltalán nem zavarnak, így tényleg olyan érzés elhúznom a függönyt, mintha bezárnám a szobám ajtaját.

Ebben a kis szobában mindig van konnektor és lámpa. Én ezek miatt nagyon otthonosan érzem magam.

A szobatársak általában a padlón és az ágyak alatt tartják a dolgaikat. De úgy érzem, ezt is mindenki körültekintéssel teszi, azaz, nem kell hátizsákokon keresztül verekednem magam, ha az ágyamhoz akarok jutni. Mindenki tisztában van azzal, hogy többen vagyunk itt.

Én valamiért már az első alkalommal feltettem a hátizsákomat az ágyamra. Úgy emlékszem azért, mert az első szoba kicsit kisebb volt, mint a mostani és feleslegesnek tartottam, hogy a padlón foglalja a helyet egész nap.

Aztán mikor lefeküdtem, ott hagytam a hátizsákomat magam mellett az ágyban. Sőt, ahogy korábban írtam, a fal mellé az ágyra pakoltam ki sorban.

Ezt a gyakorlatot azóta is őrzöm. Talán a múltkori alkalommal nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy nagyon kényelmesen elférek úgy egy ágyban, hogy a szélét telepakolom ruhákkal és egyéb dolgokkal.

Azt hiszem, nem csak a horkolásom szűnt meg a súlyfeleslegem leadásával, hanem a viharos forgolódásom is. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy úgy alszom egy ágyon, hogy azon tárgyak is vannak.

Így azonban, akárhonnan nézem is, a szekrényem és az ágyam eggyé vált.

Azzal, hogy pár napja – első alkalommal – azt is kipróbáltam, hogy ebben a mini szobának képzelt ágyban dolgozom, tulajdonképpen az asztalom is egybe olvadt az ággyal.

Megint a minimalizmus

Többször írtam, és ennél is többször mondtam már ki, hogy minimalista módon élek. Jó idővel ezelőtt fedeztem fel azt, hogy számomra nem szükséges sok minden, hogy a mindennapi életemet működtetni tudjam.

Egy ágy, ahol alszom. Egy asztal, ahol dolgozhatom. Opcionálisan egy polc, ahová pakolhatok. Ez a mostani tapasztalat megmutatta, hogy mindez számomra működőképesen elfér egy ágyon.

Most úgy érzem, hogy akár egy 1,6 m2-es privát barlanggal is tökéletesen tudnék működni.

Feltéve persze, ha egyedül foglalom el az ágyat.

Amikor az ágyban írogattam egyik este, egyszer csak valaki széthúzta a függönyt. Az egyik nagyon szép lány dugta be a fejét a szobámba. Aki most kalandra számítva olvassa tovább a sorokat, az úgy jár mint én. Csalódni fog. Ugyanis csak annyit akart kérni, hogy halkítsam le a zenét. Szeretem hangosan hallgatni a fülhallgatóban a zenét. Arra nem szoktam gondolni, hogy ez kihallatszik.

Hát, most megtudtam.

A szobához tartozó egyebek

Az ilyen olcsó szállásokon jellemzően fiatal emberek szállnak meg. Mint mondjuk én.

Na jó, kicsit fiatalabbak.

Úgyhogy, ha ilyen szállására mész, jó ha felkészülsz pár dologra.

Például, hogy mindenki nagyon későn fekszik le. Ezzel én is így vagyok. Viszont rajtam kívül általában mindenki sokáig alszik.

A hostel közös területén mindig megy a közösségi élet. Ez általában azt jelenti, hogy reggeltől éjszakáig ülnek ott az emberek. Hangoskodnak. Isznak. Sokat. És általában mindig van legalább egy valaki, aki füvet szív. Szóval, ha például nem szereted a fű szagát, akkor át kell gondolnod az ilyen szállásokat.

Rengeteg olyan embert láttam itt, aki tényleg nem csinált mást egész nap csak sörözött és füvezett.

A sok ember jelenléte miatt a tisztaságot úgy látom, komolyan veszik, ezért a WC-k és a közösen használt zuhanyzók mindig tiszták.

Eddig mind a két ilyen típusú szállásomon a szoba árában egy reggeli is benne volt. Ezzel azt hiszem, mindenhol lehet számolni.

Jellemzően a mosási szolgáltatás is benne van a repertoárban. Ezt nagyon tudom élvezni. Nem mintha nagyon messze kellene menni, hogy másikat találjak, de ez így szuper kényelmes.

Ha én lennék BB a Forrest Gumpból, most ezt mondanám: Azt hiszem, ez minden, amit a közös szobákról el tudok mondani.

Nekem bejön ez a típusú szállás.

The post 274. | A közös szobákról first appeared on Digital Nomad Blog.

Feltehetően csak nekem mesél.

Mégis megosztom. Talán neked is súg majd valamit.

Miért van rengeteg kártya az utcákon?

Már Koh Samuin észrevettem, hogy rendkívül sok kártya van mindenféle az utak szélén.

Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy miért van ez így. Csak tudomásul vettem. Sokszor láttam gazdátlan kártya lapokat heverni mindenfelé, ennyi az egész.

Láttam Thaiföldön, Indonéziában és Laoszban is. Néha csak egy-egy lapot, néha többet is együtt.

Aztán Laoszban egyszer megláttam egy Jokert. Valamiért fel akartam venni, de végül átléptem felette.

Akkor kezdődött.

Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az titok a kártyák sorsában.

Utánaolvastam, később beszéltem is erről valakivel. Az ok az, amit sejtettem.

Ezekben az országokban illegális a kártyajáték. Így, ha a lebukás veszélye forog fenn, vagy a játékos nem akarja magánál tartani a bizonyítékot, egyszerűen eldobja a paklit.

Bizonyos alkalmakkor rendben van a játék (temetés, esküvő) és akkor sem probléma, ha elvonultan játsszák.

Utólag értettem meg egy helyzetet. Egy alkalommal pár nőt láttam. Nagyon jókedvűen játszottak. Annyira élettel teli jelent volt, hogy megkérdeztem őket, készíthetek -e egy fotót róluk. Hevesen tiltakoztak.

A Joker

Az a bizonyos Joker Houayxayban, az első laoszi településemen került az utamba.

Ma sem tudom, miért akartam felvenni.

Két nappal később gondolkoztam, hogy visszamegyek érte. Mégis csak egy Joker hevert a Mekong partján.

Aztán az utolsó napomon – a két napos hajóút előtti csütörtökön -, ott Houayxayban, a Mekongtól 50 méterre megláttam egy csomó sáros, koszos lapot az út mellett.

Összeszedtem azokat, amik nem voltak teljesen használhatatlan állapotban. Összesen 18 db kártyát. Hazamentem és megtisztítottam őket.

Mert ott, a Mekong partján elhatároztam, hogy addig fogom őket gyűjteni, amíg egy hiánytalan paklit nem tudok összerakni.

Pár nappal később készítettem egy táblázatot, amibe elkezdtem feljegyezni, hogy melyik lapokat hol és mikor szedtem össze. Ennek a táblázatnak volt egy folyamatosan csökkenő munkalapja, amin csak a hiányzó lapokat láttam.

Innentől kezdve állandó figyelemmel voltam az út pora iránt.

Ha megláttam egy kártyát, elővettem a táblázatomat. Ha hiányzó darabot találtam meg, akkor egy erre oda készített üres mogyorós zacskóba tettem lapot, vagy lapokat. Otthon megtisztítottam, feljegyeztem a táblázatba és a helyére tettem a pakliban.

Szereztem két gumigyűrűt és összekötöztem velük az egyre gyarapodó paklimat.

Sokszor élek számokban

Elképzelésem sem volt, hogy mikorra lesz meg a pakli.

Ezért volt izgalmas a játék.

Jó utólag megnéznem, hogy hogyan is zajlott ez a keresgélés.

9 városban, két országban, összesen 18 alkalommal kellett lehajolnom a porba, sárba, fűbe.

Sokszor a lábammal forgattam ki a föld alól a kártyákat. Volt, hogy az árokba másztam le értük. Sokat felvettem, és sokat el is dobtam.

Aztán olyan dolgok is a kezembe kerültek, amikre az elején nem is gondoltam.

Például egy Bridge játékszabály kártya. Egy papírdoboz, elázva, megtépázva, de használható állapotban. Aztán egy papír keret, amibe végül belekerült a teljes pakli.

Van Viengben egy nehéz, fakeretes dupla ágyam volt. Az ágy lába tenyérnyi széles volt. Így két napig a papírzsebkendőbe csavart kártyapaklival az ágy lába alatt aludtam. Csak hogy egyenesedjenek a girbe-gurba kártyák.

Nem voltak szabályaim arra, hogy csak épp és sértetlen lapokat gyűjtök. Sőt, inkább az volt a fejemben, hogy annál élettel telibb a lap, minél inkább használt.

Egyetlen lapot cseréltem ki később egy másikkal, ennek pedig az volt az oka, hogy a másodszorra megtalált lapnak érdekesebb volt a hátoldala.

Van a paklimban papír és műanyag alapú lap is. Van teljesen sértetlen, van szakadt, lukas. Van kifakult és van olyan is, amit nem tudtam teljesen megtisztítani.

A Jokerek miatt aggódtam. Mennyi az esélye, hogy kettőt is találjak. Mert bár a póker paklinak nem részei a Jokerek, elhatároztam, hogy kettőt akarok összegyűjteni. Végül négy lett, mert nem volt szívem otthagyni a második párost.

41 napig tartott ez a számomra izgalmas játék.

3 napja, már itt Vietnámban véget ért a játék.

Legalábbis az első menet.

Mert talán megismétlem ezt a játékot.

Mesélő kártyalapok

Menet közben alakult ki bennem a gondolat, hogy mire végzek a gyűjtögetéssel, tulajdonképpen egy érdekes módon megírt mesekönyvet hozok majd létre.

Hiszen a lapok mindegyike mesél nekem valamit.

Az egyetlen lap, amit nem találtam, hanem kaptam például mindig O-ról fog mesélni. A Pik dáma mindig arra fog emlékeztetni, hogy mikor elmeséltem ezt a kártyás történetemet a férfinak, mennyire tetszett neki. Kérte, hogy mutassam meg a táblázatot a hiányzó lapokról. Majd hátrament a konyhába és kisvártatva hozta a Pik dámát. Nem az akkor még hiányzó nyolc lapot, csak ezt.

A Pik dáma emlékeztetni fog arra, hogy egyszer találtam kisebb méretű, kb. 2×3 cm-es kártyalapokat. Másnap ebből egyet odaadtam O-nak, aki kitűztem az emlék oszlopára.

Van olyan kártya, ami a motoros túráról suttog nekem és a srácok arcát idézi fel bennem.

Lesz olyan, ami azt a képet mutatja, amikor a süket európai gyerek a 40 fokban az út szélén kotorászik a koszban, egyik kezében egy telefonnal, a másikban pár szakadt kártyával.

Az utoljára megtalált lap pakliban a Káró hármas. Elmondja majd, hogy amikor őt megtaláltam, már egy hete nem volt kapásom. Csak ő hiányzott. Mivel már csak ez az egy lap volt a hiányzó kártyákat mutató munkalapon, tudtam, hogy őt keresem. És akkor Hanoiban megláttam egy nagyon szép hátlapú kártyát az utcán. Ez volt a második kártya Hanoiban, az elsőt nem tartottam meg, mert már nem hiányzott ebből a pakliból. És ahogy megláttam a kártya hátlapját, valamiért pontosan tudtam, hogy ez a hiányzó Káró hármas lesz.

Ő volt.

És az az érzés, hogy pontosan tudtam, hogy ő lesz az, nagyon-nagyon boldoggá tett abban a pillanatban.

Ezek a lapok már most is mesélnek.

Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak mondani egy, kettő év múlva.

Digitális formában mesélnek

Mikor felismertem, hogy ez gyűjtögetés egy történet kereteit adja meg, elhatároztam, hogy digitalizálni fogom a gyűjteményt és egy kis könyvet készítek belőle.

Ezt meg is tudod nézni itt, lapozgasd végig, hátha neked is súg valamit egyik másik lap.

Mi lesz a paklival?

Az első gondolatom az volt, hogy ha végeztem az összes lap összegyűjtésével, akkor egy impozáns helyen, lehetőleg egy magaslaton készítek egy videót, ahol szétszóróm a levegőbe a gyűjteményt.

Hiszen nem akarok semmit birtokolni, célszerű lesz visszaadni a kártyák szabadságát.

Később aztán arra gondoltam, hogy egyszer inkább aukcióra bocsátom a paklit. Hátha lesz valaki, aki meghallgatná a történetet amit a lapok mesélnek. Én pedig bármennyi pénzt is kapok érte, azt odaadom egy gyerekekkel foglalkozó szervezetnek. Legyen valami haszna a gyerekeknek az én hülye kis játékomból.

Amíg nem dől el a pakli sorsa, szeretettel őrzöm a kevés dolgaim között.

Addig is, szeretettel ajánlom neked!

Lapozd olyan örömmel, ahogyan én dolgoztam vele.

The post 266. | Az én kicsi mesekönyvem first appeared on Digital Nomad Blog.

Aznapra volt tervezve az indulás Vietnámba.

Az egész napomat erre építettem fel.

Aztán délután lemondták a buszt. Ezzel fejeződött be az előző bejegyzés.

És ez így van jól.

Az utolsó előtti napom Laoszban

Igazából a két utolsó napomon is történt néhány olyan dolog, amin azóta is mosolygok.

Az utolsó előtti napomon reggel elmentem az egyik kifőzdébe, ami a szállásom közelében volt és már voltam ott.

Ahogy eddig mindig, most is rizst kértem csirkehússal. Ez a kommunikációs különbözőségek miatt úgy történik, hogy az étlapon rámutatok az étel nevére. Bal oldalon laoszi nyelven, jobb oldalon angolul. Képek nem voltak azon az étlapon.

Szóval, rábökök az étel nevére, mosolygok és várom a csodás rizsemet.

Kisvártatva meg is érkezik a főtt zöldségekkel tálalt csirkehús. Rizsnek nyoma sincs.

Én minden pillanatban úszom az áramlásban, így jóízűen elfogyasztottam azt, amit elém tettek. Nem reklamáltam, hiszen nem volt miért. Majd legközelebb jobban sikerül a rendelés.

Ezzel a gondolattal tértem be este egy másik kifőzdébe. Ugyanolyan étlap várt ott is. Képek nincsenek, csak két oszlopban az ételek neve. Mutatom mindkét nyelven, hogy rizst ennék csirkehússal. Mosoly mind a két oldalon, majd várakozás.

Hamarosan megérkezik a vacsorám. Egy hatalma tál leves, sok-sok tésztával. Rizs még a horizont mögött sincs.

Másnap reggel kicsit kifaggattam két AI-modellt is, hogy mi lehetett a félreértés oka. Arra gyanakodtam, hogy talán nem tudnak olvasni azok a helyiek, akiktől rendeltem.

Az AI azt mondta, nem ez az ok. Inkább az, hogy az írásjelek csak olyan gondolat formán tartalmazzák, hogy mit is akar jelenteni az az étel, vagy az angol fordítás a rossz. De még az is előfordulhat, hogy egyszerűen azt hoznak a rendelés után, ami szerintük az estéhez illik.

Az utolsó napom reggelére trükkösre képeztem magamat. Megtanultam a “khao pad kai” kifejezést, ami pirított rizses csirkét jelent.

Működött. Nem bohóckodtam az étlappal, lazán rendeltem magamnak egy rizst. Ami rizsként is érkezett meg.

Örülök, hogy az utolsó napomra megjött ez az egyszerű megoldás!

Az utolsó utáni utolsó napom Laoszban

A cím ugye kicsit trükkös?

Igen, mert ezen a vasárnapi napon már egyáltalán nem Laoszban terveztem élni.

No, de mára világosan látszik, hogy a terv az enyém.

A többi meg nem rajtam múlik.

Az utolsó napomat három helyen töltöttem el, miután az előző este 2 perc alatt elfoglalt szobámat elhagytam.

A nap első felét a narancsos kávém mellett egy kávéházban mulattam el.

Aztán a laoszi tudásommal megvettem a finom rizst.

Végül estig egy Cafe Amazonban üldögéltem.

Imádom, hogy az élmények a legváratlanabb helyeken kapják el a grabancomat. Nem számítottam nagy meglepetésekre egy nyugati stílusú kávézóban.

Békésen dolgozgattam a bejárati ajtó melletti asztalkánál, hallgattam a saját zenémet, vártam a zárórát, hogy elinduljak a buszomhoz. Semmi különös.

Aztán este hét körül egy kis család ült le a nagy ajtó másik oldalára. Nagyszülők, szülők, egy karon ülő kislány és egy hercegnő.

A kis hercegnőnek szülinapja volt. Egy nagyon cuki kis tortát kapott a nagyon cuki hercegnő ruhában tipegő kicsi, koronás lány.

A kislány többször rám nézett, kíváncsian méregetett, én meg integettem neki és mosolyogtam rá. Semmiség az egész, mégis olyan jó érzések törtek rám. Azonnal eszembe jutott az én két kis hercegnőm. Hány ilyen szép pillanatunk volt, és milyen boldog pillanatok voltak mindig az ilyen cuki torták körül.

Ám a pillanat elszállt, dolgoztam tovább. Egészen addig, amíg az anyuka elém nem tett egy szelet tortát… Köpni, nyelni nem tudtam. Olyan sutának éreztem magam, semmi mást nem tudtam tenni, mint a szívemre tettem a kezem és párszor elmondtam, hogy köszönöm.

Ez a kis család visszarepített a hercegnők korába. Nagyon jó volt az utazás. Imádom az időutazásokat.

A buszra várva

A múltba való utazás után várt rám a jövőbe való utazás.

20:30-ra megérkeztem a Hotelhez, ahol fel kellett szállnom a buszra.

22:30-ra vártam, de az utolsó kávéház is bezárt 20:30-kor, így eleve az volt a tervem, hogy két órát ott fogok üldögélni a parkolóban. Hamar eltelik az a 120 perc. Főleg jó társaságban. (Természetesen egyedül voltam.)

Parkolt már ott két alvó busz, így 21:30 körül írtam a kontaktnak. Küldtem neki egy képet az egyik buszról és megkérdeztem, hogy ez -e az én buszom.

Nagyon megörültem, mert azonnal válaszolt, hogy igen. Juppi. Majd 5 másodperc múlva jött a következő üzenet: nem-nem. Nesze! Sokáig ne örülj.

Írta, hogy megkérdezi a sofőrt, hogy hol van és mikor érkeznek meg értem, és jelez.

Egy óra múlva írta, hogy kicsit késik a busz. 22:30 helyett hajnali 4 és 5 között fog megérkezni. Kicsit. Késik.

5,5 – 6 óra késés. Nem tudom, melyik világban kicsi ez a késés. Talán itt Ázsiában tényleg nem olyan sok.

Kényelmesen elheveredtem a betonon, ami még este 11-kor is kellemesen meleg volt.

Érdekes, hogy amikor nincs választásod, milyen gyorsan megszokod azt, ami egyébként elképzelhetetlen lenne.

Telefonon beszéltem sokat, és élveztem, hogy milyen lassan telik az idő. Aludni is megpróbáltam, de valahogy nem jött álom a szememre.

Jött azonban helyette az eső. Nem finoman, hanem az itt megszokott módon nagyon hevesen kezdett el szakadni. Be kellett húzódnom a hotel féltetője alá, itt csak picit szemerkélt rám az eső.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hamar eltelt az a pár óra. Aludni nem tudtam, az eső megérkeztével már ülni sem. Az utolsó két órát állva, a falhoz lapulva töltöttem.

De végül megérkezett a busz.

A buszon

Az elképzelések és a várakozások mindig – és kezdem egyre inkább érteni, hogy – tényleg mindig félrevezetnek.

A “Felkészülés Vietnámra” című bejegyzés kiemelt képe alapján valami ilyesmire számítottam a busz belsejét illetően:

Helyette ezt kaptam:

Az egész busz egy túlzsúfolt konzervdoboz volt. Voltak benne ugyan ágyak, a busz jobb oldalán derék magasságban egy-egy egymás mellett, a másik oldalon meg egyesével. De ezek mind foglaltak voltak már.

A busz alja matracokkal volt leterítve. És itt mindenhol emberek feküdtek. Az ágyak alatt, a közlekedő folyosón. Csak a plafonon nem voltak emberek.

Kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz fekhelyem.

Ez félig meddig bejött. Ágyam valóban nem volt. Viszont, ahogy felszálltam a buszra, egyből elvezettek a jármű végébe. Ott aludt az egyik ágy alatt egy szerencsétlen ázsiai ember. Őt finoman megrugdosta a sofőr és mondta neki, hogy takarodjon onnan, mert az már az én helyem.

Azzal együtt, hogy nagyon sajnáltam az embert, elfoglaltam a számomra kiutalt helyet. Egy picinykét már álmos voltam, így kényelembe helyeztem magamat és azonnal elaludtam.

Kényelembe helyeztem magamat.

Ezt a következő képen tudom elmesélni. A matrac – mint az a bejegyzés kiemelt képén látszódik – nem volt túl nagy. Tulajdonképpen a laptop táskám méreténél egy picivel volt csak nagyobb. Kb. 1 méter hosszú és 40-45 cm széles volt ez a matrac.

Összekucorodtam rajta, úgy, hogy a hátizsákom a lábam hajlatában volt.

Párnát és takarót sem kaptam. Erre egyébként készültem is, így ott volt nálam a törölközöm és az egyetlen pulóverem, ami együtt kényelmes párnává tudott összeállni.

Reggel ébredtem fel először.

Amit elsőre megpillantottam, az egy arc volt, az enyémtől 10 centiméterre. Békésen aludt egy srác. Az éjszaka félre rugdosott férfi a lábamat használta párnának. A harmadik, akinek a fejével az én fejem néha összeért, éppen a kezét rakta a fejemre álmában.

Szóval, egy kicsit zsúfoltan voltunk. Ez a nap folyamán nem változott. A lábamat soha nem tudtam kinyújtani, mert mindig volt ott valaki. Egyszer egy ember leült a matracomra a hasam íve által szabadon hagyott helyet kihasználva. Szóltam neki, hogy ezt mégsem kéne, ahogy néhányszor a párnáját az én térfelemre átjátszó fejszomszédomnak is kellett szólni, hogy no, mégiscsak.

A fekhelyemen felülni nem lehetett, mert a fejem fölött lévő ágy éppen a nyakam magasságában lett volna.

Így a buszon töltött 15 órát a jobb oldalamon összekucorodva töltöttem. Ha a bal oldalamra akartam fordulni, annyira nem volt támasztása a testemnek, hogy minden kanyarnál szinte berepültem a busz közlekedő részén lévő emberekre. Ezt nem kockáztattam meg.

Ha a hátamon akartam volna feküdni, akkor csak felhúzott térdekkel fértem volna el, így ezt sem erőltettem.

De, legalább kiderült, hogy képes vagyok 15 órát a jobb oldalamon fekve tölteni.

A busz kétszer állt meg. Egyszer, hogy együnk, meg egyszer volt pisi szünet.

Majd elfelejtem, természetesen megálltunk a határon is.

Szerencsére – most először – simán ment a határ átlépés. Megbüntettek 100.000 LAK-ra, mert vasárnap lejárt a vízumon és akkor már hétfő volt. De erre számítottam.

Nem volt korrupció, nem kellett pénzt adnom a határőröknek. Cserébe viszont kétszer ellenőrizték, hogy magyarként tényleg nem kell vízum nekem. Jó, hogy ők is arra jutottak, hogy nem kell. Mert az előttem lévő lányt simán visszaküldték Laoszba, mert az ő országának polgáraként neki kellett volna.

A buszon az ígért wifinek – ahogy az ágyamnak sem – nyoma sem volt. A mobil internetem nem működött, pedig jó előre megvettem az eSIM kártyámat.

Utólag arra gondolok, hogy biztosan olyan utakon haladtunk, ahol nem volt internet. Biztosra nem tudom mondani. Ugyanis, mikor azt mondtam, hogy konzervdoboz volt a busz, akkor szó szerint értettem.

A padlóról, ahol én a magam kis 15 óráját töltöttem, nem lehetett kilátni a buszból. De ha kiláttam volna, sem láttam volna ki, mert az ablakok ügyesen le voltak fóliázva.

Így összefoglalva azt hiszem, mondhatom, hogy elég sivár környezetet nyújtott az utazás.

Mikor megálltunk kajálni, kicsit bíztam benne, hogy azért tettünk így, mert a buszjegy árában benne van az egyszeri étkezés.

Tévedtem. Hamar kiderült, hogy vehetek magamnak kaját, ha akarok.

Az akaratban még nem lett volna hiányom, pénzben annál inkább. Eddig még soha nem vettem előre valutát, most sem. Így csak néztem, hogy mások esznek.

Egy srác odajött hozzám, s mondta, hogy egyek. Mondtam neki, hogy nincs pénzem. Otthagyott, de fél perc múlva visszajött és adott 40.000 VND-t. Dong a neve az itteni pénznek, és hasonlóan értéktelen mint a KIP. Azaz, olyan 500 HUF, 2 USD értékű pénzt nyomott a kezembe.

Megkérdeztem tőle – miután megköszöntem -, hogy miért adta ezt nekem? Nem tudom, ennyit mondott és már el is tűnt. Így tudtam enni egy jó kis csirkés rizst.

Aztán később még a srác, akinek az arcával ébredtem reggel, később az este folyamán felkeltett, mert éppen főtt tojást ettek a cimborájával és azt gondolta, hogy egyet én is megennék. Igaza volt. Hálásan elfogadtam és együtt falatoztuk a finom főt tojást.

Megérkezés Hanoiba

Este nyolc óra előtt végre megérkeztünk Hanoiba.

A buszról még le sem szálltam (szó szerint!), mikor már három taxis kérdezte meg, hogy kell -e taxi.

Álljunk meg jóemberek! Azt sem tudom, merre áll a szekér eleje.

Az utazás vége felé azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megoldani az előttem álló feladatot internet nélkül.

Szállást nem tudok keresni internet nélkül. Elindulni sem tudok az állomásról, ha nincs térképem. Pénzt sem tudok felvenni, mert internet kell ahhoz, hogy a Wise kártyámra pénzt varázsoljak.

Az egyetlen esélyem az volt, ha találok valahol ingyen wifit. Mert még egy kávét sem tudok kifizetni, amíg nincs netem.

Szerencsére Hanoiban megjött a net. Így elindultam. Valamerre.

2 km séta és két Google Maps félreinformálás után találtam egy működő ATM-et. Ott egy férfi éppen Monopolyt játszott. Egymás után pörgette ki az ATM-ből a maximum felvehető összegeket.

Türelmesen kivártam azt a 15 percet, amíg ő összegyűjtötte a kb. 30 cm vastag pénzköteget a kezébe.

Én is milliomossá játszottam magam: felvettem 1.000.000 VDN-t.

Utána ittam egy jó kávét. Foglaltam egy szállást. Tudtam hívni egy Grab taxit.

És este 10 óra körül ledobhattam magamról a koszos ruháimat egy szálloda nyolcadik emeletén.

Hanoi! Vietnám! Megérkeztem.

A negyedik ország és kb. a harmincadik szállásom, mióta elhagytam Magyarországot.

És ez még mindig csak az utam első lépése.

Boldogan hajtottam álomra a fejemet. Újabb kalandokról álmodtam.

Ébren is…

The post 264. | Egy busz, ahol csak a plafon volt szabad first appeared on Digital Nomad Blog.

Ez volt minden, amit a Korsók síkságáról tudtam, mielőtt elindultam.

Az az egy volt biztos, hogy ennek a városnak a választásakor figyelembe vettem, hogy itt van egy sokat emelgetett látványosság.

Eljött a nap, hogy utána tudtam járni a valóságnak.

Újra két keréken

Reggel a szállásadómtól béreltem egy motort.

Figyelmeztetett, hogy délutánra eső várható. Ha 3 óra előtt hazaérkezem, megúszom. 1 órát tévedtünk, de erről majd később.

A nap nem a két kerekes utazásról szólt leginkább. Összesen 63 km-t tettem meg, eléggé lassú tempóban, hiszen az út minősége valóban nem engedi meg a gyorsabb száguldozásokat.

Igazából élveztem is azt, hogy kicsit nyugisabb a tempó. Volt időm nézelődni, néha megálltam az út szélén fényképeket készíteni.

A Korsók síksága

Muang Khoun (régi királyi város) közelében, Phonsavantól nyugatra kellett mennem, kb. 25 km.t megtéve, hogy a 17 síkság egyikére, nevezetesen a Site 2-re érkezzem.

Egy csendes kis faluba érkeztem meg, ami attól volt forgalmas, hogy minden iskolás éppen hazafelé tartott ebédelni. Minden alkalommal mosolygós emlékek rohannak meg, ahogy látom a sok úttörő nyakkendős diákot. Én még hordtam kisdobos és úttörő nyakkendőt is.

A Google Maps egy kis utcácskában fordított le egy még csendesebb elhagyatott templom udvarába.

Itt ismerkedtem meg a Korsók síkságának történetével.

A Korsók síksága, egy különös régészeti terület Laosz északi részén, ahol több ezer hatalmas kőedény hever szétszórva a dombokon és völgyekben. Ezek az edények akár több tonnát is nyomnak, és máig nem tudjuk biztosan, kik és milyen céllal készítették őket, bár a legelfogadottabb elmélet szerint temetkezési szertartásokhoz kapcsolódtak. Készítésük idejét általában az i. e. 500 és i. sz. 500 közötti időszakra (ázsiai vaskor) teszik. A terület a Laoszi polgárháború idején súlyosan megsérült, és a mai napig vannak részei, ahol fel nem robbant bombák miatt csak kijelölt ösvényeken lehet közlekedni.

Pont amikor olvasgattam a hely történetét, jött egy bácsi a hídon keresztül. Valamit nagyon magyarázott nekem laosziul, de mivel nem értettem, leegyszerűsödött a kommunikációnk egyetlen angol szóra: ticket.

Vettem tehát egy jegyet. És innentől kezdve teljesen egyedül voltam.

Egy kis hídon kellett átkelnem, majd keresztül gyalogolnom egy nagyobb mezőgazdasági területen. Az egész út olyan volt, mint egy egyenes vonalú kalandjáték: végig szöges drótos kerítések vezették az utam, nem volt lehetőségem eltévedni. Különleges élmény volt egy ilyen területen egyedül átballagni.

A síkság, ahová igyekeztem ennek a résznek az esetében egy dombtető volt. Méghozzá micsoda dombtető!

Egy gyönyörű ligetbe érkeztem meg. A hangulata azonnal elvarázsolt!

A hely atmoszférája a gyönyörű napsütésből, a leveleken átszűrődő fényből, a lehullott levelekkel borított földön mindenfelé elszórt korsókból, a csendből és az ezeréves múlt illatából állt össze bennem.

Elég időt töltöttem itt ahhoz, hogy a korsókat és a gondolataimat is meg tudjam figyelni.

A korsó kifejezés egyébként eléggé félrevezetett engem. Az edények legtöbbje legalább egy méter magasságú, több olyan is volt, ami majdnem velem azonos méretű. Voltak álló, fekvő, egész és törött korsók.

Némelyiket megérintettem, vagy sokáig tartottam rajta a kezeimet. Próbáltam érezni a 2000-2500 évvel ezelőtti alkotók keze nyomát. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha időutazáson vettem volna részt. A környezetet simán el tudtam képzelni 2000 évvel ezelőtti időkben is.

A hely a Világörökség része. Most már az én emlékeimé is.

Eső, múzeum és kávé

Nem nagyon igyekeztem, hogy hazaérjek.

A lassulás!

Az egyik barátom most hétfőn kérdezte meg, hogy hogyan tudtam vasárnap 7-8 órát eltölteni egy túlzsúfolt buszon? Lehet, hogy már ennyire hozzálassultam ehhez az élethez, kérdezte.

Azt hiszem, jól ráérzett arra, hogy mi történik velem most már huzamosabb ideje. Igen, sokkal lassabb tempójú lett az életem, mint korábban volt. Ez alatt nem azt értem, hogy kevesebbet teszek, vagy kevésbé intenzív az életem. Sőt! Aki rendszeres olvasója a blogomnak, láthatja, hogy egyáltalán nem nevezhetjük eseménytelennek az életemet. Ahogy korábban sem volt az.

De a tempó más. Semmi nem hajt, sehová nem sietek és igen, ha valami más talál meg, ami lassít, vagy akár gyorsít, haladok az áramlással.

Pontosan a múlt héten gondolkodtam el egyik reggel ezen, miközben a magam számára összerakott napindító soraimat forgattam a gondolataimban. A minden reggel ötször ismételt szentencia így kezdődik: minden lélegzetemmel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok.

Azon a reggelen egy kicsit türelmetlenebbül vettem elő a mondatokat. Mintha túl akartam volna esni ezen a reggeli szertartáson, hogy haladjunk már. Ennél a mondatnál nagyon csendesen jött elő az a gondolatom, hogy ennek semmi értelme nincs, ha nem adom meg neki a módját.

A pillanatnyi sietség után azonnal visszavettem a tempót. Hogyan lehetnék nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, ha kapkodok.

Lelassultam.

Szóval, nem nagyon igyekeztem hazafelé. Egy kicsit le is tértem az útról a falu központja felé. Csak úgy nézelődni. Aztán megálltam ebédelni is.

Imádom, hogy egy ilyen kicsi faluban a legegyszerűbb módon intézzük el az étkezést. Köszöntem, köszöntek. Ezzel ugye az én laoszi tudásom kimerült. Mondtam még, hogy szeretnék enni valamit. A néni erre odalépett a kajás pulthoz, belemarkolt a tésztába, hogy mutassa ez van, én meg mutattam neki a felemelt hüvelykujjamat, hogy jelezzem, ez jó lesz.

A szokásos finom és gazdag leves érkezett meg. Csirke, nem tofu, tele zöldséggel. Plusz a leves mellé kötelezően felszolgált saláta levelek, most menta levél kíséretében. Egy jó ideje minden zöldséget megeszek, amit adnak. Soha nem gondoltam volna, hogy a menta levelet valaha így fogom enni. Nagyon finom. Levessel pedig különösen ízletes.

Mire a fizetésre került sor, már előkerült egy fiatal lány, aki tudott angolul. Mutatta is, hogy a kaja 40.000, miközben azt mondta “60”. Az arany középutat választva adtam neki egy ötvenest, amiből gyorsan vissza is adott tízet. Így tudtam meg, hogy az volt a valós ár, amit mutatott, nem az, amit mondott.

Szeretek a helyiek között enni. Nem tudom megmagyarázni miért, és azt is tudom, hogy nem is kell magyarázat. Egyszerűen jó közöttük üldögélni.

Végül elindultam hazafelé. Láttam, hogy nem csak én közeledem a városhoz, hanem a viharfelhők is. És még csak kettő óra volt, nem három, amikorra vártuk a rossz idő érkezését.

A város szélén kapott el az eső, ami óvatos csepegéssel kezdte, de egy perc alatt durvult be annyira, hogy végül félre kellett állnom egy negyed órára.

Az utamat folytatva célba vettem a város múzeumát, a Xieng Khouang Provincial Múzeumot.

Mivel ma két belépőjegyet is vettem, érdekességképpen megmutatom őket. Érdemes megnézni, hogy a tartomány nevét (Xieng Khouang) hogyan írják le egyszer külön, egyszer meg egyben.

A múzeumban teljes sötétség és egy üres porta fogadott. Kicsit kutakodva megtaláltam a személyzetet, éppen egy hátsó szobában dolgoztak valami régiségekkel.

Természetesen örömmel fogadtak, kivilágították a múzeumot miattam.

Jó választás volt megnézni ezt a múzeumot. Nem csak azért, mert a vihar második rohamát elkerültem egy órára. Azért is érdemes volt bemenni, amit ott láttam.

Azt hiszem, a Google Mapsre kitett véleményem jól összefoglalja, hogyan éreztem magamat az ott töltött egy óra alatt:

Én voltam az egyetlen látogató ma délután. Köszönöm a múzeum személyzetének, hogy felkapcsolták a villanyt a kedvemért. Sok érdekes információt tudtam meg ennek a gyönyörű országnak a történelméről. A számos tárgy mellett sok kép és információs blokk is volt. Háborúk, történelem, Korsók síksága… Ha szeretnél többet megtudni, és közben kellemesen eltölteni egy órát, akkor itt a helyed!

Innen egy olyan kávézóba mentem, ahol a megelőző napon voltam. Arról a helyről is írtam egy Google Maps véleményt, mutatom azt is:

Azt terveztem, hogy egy másik kávézóba megyek, de elkezdett esni. Hálás vagyok az esőért, mert véletlenül fedeztem fel ezt a gyönyörű helyet. A dekoráció és a környezet modern és nagyon ízléses. Könyvek, társasjátékok és kényelmes ülőhelyek. Nem ettem semmit, pedig nagyon csábítónak tűnt. Rendeltem egy narancsos amerikai kávét jéggel, és az elmúlt napok legfinomabb ízorgiáját kaptam. Ez a kávé fantasztikus volt. A személyzet barátságos és mosolygós. Ha ezen a környéken jársz, ne hagyd ki ezt a kávézót!

Szóval, mindenképpen inni akartam még egy ilyen kávét. (Éppen leülök szombaton befejezni ezt a bejegyzést, mikor már készítik a harmadikat.) Ez egy csoda kávé. Semmi bonyolult nincs benne. Frissen facsart narancslé, egy amerikai kávé és jég. Mégis olyan csodálatos íz harmóniát teremt, hogy nehezen találnék rá szavakat, hogy leírjam.

Amikor ebbe a kávázóba jöttem, a szokásos jeges amerikai kávémat akartam meginni. De olyan jól nézett ki a kirakatban elhelyezett képernyőn ez a kávé, hogy akartam neki adni egy esélyt. Tartottam tőle, hogy valami cukros szörppel készülő édes lötty lesz, és milyen kellemes meglepetésben volt részem!

Ha tehetem, ezt máshol is szívesen kipróbálom majd.

Bun Bang Fai

A csütörtök után jött a péntek.

És fogalmam sem volt, hogy mi vár rám.

A szállásadóm azt mondta, menjek el a Wat Santiphap templomhoz.

Lesz ott valami.

12 óra körül érkeztem meg a templomhoz. Láttam az ünnepség előkészületeit a templom udvarán, de azt is tudtam, hogy innen elvonulás lesz egy helyre.

Így hát vártam. Elég sokat. A templom melletti egyik épület árnyékában üldögéltem a lépcsőn és olvastam.

Aztán meghallottam az indulás zajait. És megértettem, hogy mit magyarázott nekem a szállásadóm. A menet ugyanis autóval indult el, ellenben azzal, amit én sejtettem, nem gyalogos elvonulás volt.

Sokan integettek az autókról, talán még azt is mondták, hogy csatlakozzam, hozzájuk, de ebben nem voltam biztos. Elkönyveltem, hogy erről a programról most lemaradtam, de a templomból kikanyarodva, a sarkon túl még utána néztem a menetnek, hátha meglátom, hogy hová mennek. De olyan gyorsan tűntek el a hosszú utca végén, hogy esélytelennek éreztem, hogy valaha megtaláljam őket.

Éhesen fordultam vissza a város felé. Lemaradtam erről a programról.

Azaz, mégsem! Egy utolsó autó is kikanyarodott a templomból és megállt mellettem az út másik oldalán. Egy szerzetes megkérdezte tőlem, hogy akarok -e hozzájuk csatlakozni. Nem volt kérdés. Már pattantam is fel a kisteherautó hátuljára.

Pár percen belül meg is érkeztünk a városka egyik szélére. És igen: soha nem találtam volna ide.

Kicsit tanácstalanul tettem meg pár száz métert a tömeget követve. Nem volt vezetőm, nem volt senki, aki elmondja, hogy mi itt a szokás.

Az élet aztán szerencsére pillanatok alatt helyre tette a dolgokat. Ahogy egy kis kertkapun beléptem egy udvarba egy nő azonnal a kezembe nyomott egy doboz sört. És azonnal előkerült minden angol tudás, ami ebben a kis udvarban csak megjelenhetett. Jöttek a kérdések, hogy honnan jövök, mióta vagyok itt? Aztán jött az első kérés, hogy készíthetünk -e szelfit? Vele. Vele és a barátnőjével? Aztán csak a barátnőjével?

És innentől kezdve ez volt a főprogram melletti menetrend. Valaki mindig odajött hozzám. Egy doboz sörrel. Vagy egy kis Lao Lao whiskyvel. Egy közös kép kéréssel, egy csoport kép közepére állással. Kérdésekkel és kedves szavakkal.

Valamiért mindenki nagyon örült annak, hogy én is részt veszek ebben a helyi ünnepségben.

Ugyanis annyira vagyok szerencsés, hogy a híres laoszi rakétafesztivál, a Bun Bang Fai résztvevője lehettem!

És akkor még csak most kezdődött az egész.

Ez egy hagyományos esőváró ünnep, általában május környékén tartják. Bambuszból és házi „rakétákból” építenek kilövőket, versenyeznek, kié repül magasabbra/messzebbre. A cél esőt kérni az égiektől a rizsföldek öntözésére. Közben buli, zene, pia, kaja.

Nem kicsit volt kaotikus az egész. Egy őrület kellős közepébe cseppentem és végig fülig ért a szám. Sodort magával a hangulat.

Idegen voltam.

De a helyiek annyira kedvesek voltak, hogy egy percig sem éreztem magam idegennek.

Falang!

Többször hallottam ezt a szót magam körül.

Mutogattak is rám.

Tudtam, hogy rólam beszélnek.

Ennek a szónak a jelentése “nyugati (fehér) külföldi”.

Idegen emberek jöttek oda és adtak a kezembe egy-egy doboz sört. Egy még mára is maradt a táskámban. Gyerekek szaladgáltak körbe, némelyikük volt annyira bátor, hogy angolul kérdezzen is valamit. Még két fiatal szerzetes is megkeresett egy-egy szelfi készítéséhez. És valamiért izgalmas volt, hogy velem szeretnének fényképezkedni.

Üvöltött a zene. Táncra hívtak. Táncoltam én is. Lassú tempójú tánc volt, utánoztam a helyiek mozdulatait. Vagy egyszerűen csak néztem a kört, ahogy a helyi nők táncolnak a szép viseletükben. Örültek, hogy ott vagyok. Örültem, hogy ott vagyok. A Lao Lao whiskey nagyon ízletes, ezt többször el kellett mondanom, mert ennek kínálása is a vendégszeretet kifejezése. Ahogy az elfogadása az én dolgom. És azt hiszem, nem is volt olyan opcióm, hogy nem fogadom el.

Közben elkezdődtek a rakéták kilövései. Hatalmas bambusz állásokat alakítottak ki előzőleg a rizsföldön. A hatalmas (néha 5-6 méter hosszú) bambusz rudakra épített rakétákat ennek a tetejére helyezték el egy kis kilövő csúszdába. A rakétákat aztán távolról, akkumulátor segítségével indították el.

A hagyomány őrzésén kívül ez a rendezvény nem kicsit verseny is. Ezért egészen hatalmas rakéták is érkeztek az egyes családok színeiben felvonultatva. Volt amelyik azonnal a föld felé fordult és közel csapódott be. De nem egy olyan is akadt, ami nagyon magasra és nagyon messzire repült.

Olyan is volt, ami nem működött. Ennek a gazdája egy erre kialakított gödörben sáros vízzel lett megfürösztve. A buli egy adott pontján engem is meghívtak fürdeni ebbe a pocsolyába. Éltem a lehetőséggel. Igaz, ma reggel 45 percig mostam a ruháimat és a cipőimet a zuhanyzóban. De nem volt nagy ez az ár azért, hogy ott lehettem.

Sült és főt csirkét ettünk. Mert természetesen én is kaptam egy-egy darab húst, egy csirke lábat. Amikor egy nő hozott egy fél csirkét és ugyanúgy haraptam belőle én is, ahogy a helyiek, mindenki elismerését adta tudtomra. Ők befogadtak, én meg igyekeztem nem kilógni a sorból.

Az egyik család feje jól tudott angolul, vele sokat beszélgettem. Elmondta, hogy szerencsém lesz a közeljövőben amiért itt vagyok. Én is azt gondolom. Megköszönte – ahogy sokan mások is -, hogy itt vagyok. Ilyenkor minden alkalommal azt válaszoltam, hogy én érzem magam hálásnak, hogy itt lehetek.

Sok rakéta röppent el. És sok sört kellett innom. Senki nem kényszerített persze, de nem is akartam ellenállni. Sok férfi úgy jött oda, hogy akármennyi söröm is van, fenékig igyam a dobozt. Aztán már adták is a következőt.

Éhgyomorra érkeztem ide, arra gondolva, hogy az ünnepség után majd eszem a városban. No, ennek az éhgyomornak, a jó pár verseny ivásnak, az egy-két Lao laonak és a töméntelen sok sörivásnak meglett a következménye.

Nagyon berúgtam.

Szerencsére a beszélgetések alapján tudták az emberek, hogy hol lakom. Az egyik aranyos hölgy a szállásadóm anyja volt, akit a szálláson soha nem láttam még, de ma pl. ő is odajött hozzám. Whiskeyvel természetesen. Ma reggel meg mutatta a közös videóinkat és képeinket.

Szóval, tudták, hogy hol lakom. Ez volt a szerencsém. Ha nem visznek haza, valószínűleg egy kilőtt rakétát karolva aludtam volna egész éjszaka a rizsföldön.

Délután 5 vagy 6 óra lehetett, mikor az ágyamba dőltem.

Igazából munkával akartam tölteni ezt a délutánt, nem totál KO módon beájulva.

De magam lepődnék meg a legjobban, ha akár csak egy cseppet is bánnám, hogy nem a terveim szerint alakult péntek délután és este.

Nagyon-nagyon élveztem ennek az ünnepségnek minden őrült pillanatát. Fürödtem az emberek szeretetében és a sárban is. Közösen marcangoltuk a húst. Együtt ámultunk és közös ordibálással jutalmaztuk a rakéták röptét.

Kapcsolódtunk és ez nagyszerű volt.

Úgy néz ki, hogy minden település megajándékoz egy-egy felejthetetlen élménnyel.

Phonsavan most elég nagyot adott.

Hálás szívvel utazom tovább Vietnámba.

Utóirat:

Pont amikor befejeztem ezt a bejegyzést, érkezett az értesítés: a mai buszomat a benzin helyzet miatt törölték. Holnap ugyanakkor, ugyanonnan indulunk majd. Talán.

Így biztosan lesz egy nap csúszásom a Vízumból. Plusz mára kell keresnem egy új szállást itt a városban. Holnap is marad a kávéház és a munka.

Phonsavan és Laosz ma valamiért nem akart elengedni. Vietnám várhat még egy napot.

És ez így van jól!

The post 263. | Csendből káoszba – két nap Phonsavanban first appeared on Digital Nomad Blog.

Végül megérkeztem Phonsavanba. Nem egy, hanem kettő nap alatt.

BLT – Bacon Lettuce Tomato

Szalonna, saláta és paradicsom. Kenyér és majonéz. Ennyi az egész.

Itt és most ismerkedtem meg ezzel a kulináris élménnyel. A BLT szendvics egy klasszikus, egyszerű, mégis nagyon jól működő kombináció. A neve a három fő összetevőből alakult ki. Főleg az USA-ban lett ikonikus, de annyira egyszerű és univerzális, hogy gyakorlatilag bárhol működik.

Én életem első BLT szendvicsét Laoszban ettem, és – nem meglepő módon – egy amerikai ember készítette nekem.

Annyira jól nézett ki, hogy mikor felmerült a kérdés, hogy elviszem -e az útra, vagy megeszem itt, nem volt nehéz a választás. A szendvics kilehelte a lelkét az enyémet építve ezzel. Nagyszerű élmény volt. Az egyszerű összetevői ellenére az ízek orgiáját jelentette nekem. A bacon ismerős, de régen tapasztalt sós íze, a saláta zöld frissessége, a paradicsom savanyúsága a majonéz mindenízűségével: tökéletes reggeli volt.

O készített nekem egyet az útra is.

Ennek a szendvicsnek – bárhol is találkozom vele legközelebb – számomra már önálló története lesz.

Mi jöhet még ez után? Indiában készít nekem egy magyar egy Gundel palacsinát? Most csak a palacsinta jut eszembe, mert nem tudok olyan ételre gondolni, amit még nem ismerek.

Elkezdtem stoppolni

Előre mondom, hogy nem volt egy sikeres stoppos nap.

370 métert gyalogoltam a szállástól, mikor egy légkondicionált Lexus állt meg mellettem, és felvett egy kínai srác. Mondta, hogy csak 15 km-t megy az én utamon, én meg mondtam, hogy minden km számít, ha stoppos az ember.

Beugrottam mellé és már mentünk is. Google Translate segítségével beszélgettünk. De megtanultam tőle kínaiul a “köszönöm” kifejezést. A “nagyon szépen köszönöm” már sok volt erre a napra.

Elmondta, hogy a főnöke nem szereti, ha idegenek ülnek az autóban, így a munkahelye előtt 100 méterrel kiszálltam az autóból és elbúcsúztunk egymástól.

Újabb pár száz méter megtétele után újra ő vett fel. Mint kiderült, pár kilométerrel arrébb kell mennie. A következő állomás előtt újra kiszálltam. LOL.

Innen még gyalogoltam 1,3 km-t, aztán be is fejeződött a stoppos karrierem.

Felvett egy férfi, akitől rutinosan megkérdeztem, hogy kínai -e. Legközelebb majd inkább azzal kezdem, hogy laoszi-e, mert ő nem kínai volt.

Angolul egy szót sem beszélt, de – amíg volt internet – pár gondolatot váltottunk a telefon segítségével.

Megálltunk egy helyen, ahol láttam, hogy gyógyszert adott egy beteg embernek. Megkérdeztem tőle, hogy orvos-e. Igen, ráadásul a hadsereg keretein belül. Mutatta az egyenruháját, ami az autóban volt, csak nem vettem észre. Ahogy a mellén lévő vöröskereszt is csak ekkor tűnt fel.

Mivel éppen a véradáskor kapott póló volt rajtam, én is mutattam a jelet az én mellemen. Azonnal megragadta a kezem és – láttam a hálát a szemében – megmutatta, hogy pár szót még is csak tud angolul: Köszönöm!

Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés, amit mostanában kaphattam. Nem vágytam rá, mégis jól esett. Ez az ember pontosan tudta, hogy mit jelent a véradás és nem kellett hozzá semmi szó, hogy a közös nyelvünk kialakuljon.

Azon gondolkodtam, hogy mi az esélye annak, ami most történt. Egy laoszi orvos vesz fel egy stoppos európai embert és azonos nyelven tudnak gondolkodni. Azt hiszem, erre nem érdemes fogadni. Én is csak eltettem magamban az élményt. Szeretem a véletlenek ilyen furcsa játékát.

A férfi olyan segítőkész volt, hogy egy helyen 5 percet álltunk az út szélén, hogy megértse, hová is megyek. Nem nagyon értem, mi az oka annak, hogy a Google Translate és Google Maps is ott volt, tehát leírtam neki, hogy hová megyek, meg meg is mutattam a térképen. Ő annak ellenére, hogy Phonsavanba mentem, elvitt volna Vang Viengbe (ahonnan éppen eljöttem), meg Vientianba is (ahol Vang Vieng előtt éltem).

Végül ott tett ki, ahol egy kis platós busz várt utasokra, sőt, el is mondta a sofőrnek, hogy hová megyek, aki már készpénznek vette, hogy vele megyek.

Én meg arra gondoltam, hogy úszom az árral, úgyhogy végül is rábeszéltem magam, hogy menjek egy darabig ezzel az autóval. Akár indulhattunk is volna miattam, de az öreg mondta, hogy üljek le és várjak.

Leültem és vártam. Szerintem egészen türelmesen, de azért egy óra elteltével megkérdeztem, hogy mikor indulunk. Majd fél óra múlva, jött a válasz.

Így végül másfél órát ültem egy ismeretlen kis falu közepén arra várva, hogy elinduljon velem velem a busz egy ismeretlen cél felé. De legalább volt alkalmam felismerni, hogy stoppolni lehetetlen küldetés lenne azon az úton, amerre nekem menni kell, mert alig-alig jöttek arra autók.

Busz és hajó

Minden elmúlik egyszer, ezzel a jelszóval elmúlt a várakozás. Elindult a busz.

Az indulásra már voltak más utasok is. Többek között egy nő, aki kis bambuszlevélből összerakott ketrecekben, meg kartondobozokban csirkéket is utaztatott.

Így csirkék és helyiek társaságában érkeztem meg fél óra múlva a Nam Ngum víztározóhoz (vagy tóhoz), ami egy hatalmas, 370 km²-es „beltenger” Laoszban. Csak összehasonlítás képen, a Balaton 592 km² területű.

Láttam a térképen, hogy erre visz az (eredeti) utam, de arra nem számítottam, hogy itt majd hajóra kell szállnom. Vagy valamira, amit hajóra hasonlított. Kettő olyan volt a tó partján ami több embert is vitt, de információ sehol nem volt kiírva. Így megkérdeztem a sofőrt, hogy melyikre kell szállnom. Bízva abban, hogy jót mondott, felszálltam a hajóra.

Az utastér 80%-át motorok foglalták el. A maradék kevés helyre lehetett leülni. Még éppen egy szabad hely volt, így letettem magamat oda és vártam az indulást. Persze az utolsó pillanatban is szálltak fel emberek, köztük nők is, így átadtam a helyemet és egy motornak támasztva a hátamat a padlóra ültem le.

Ezzel megint elnyertem a helyik emberek bizalmát. Az egyik rögtön megkínált valami süti félével, egy másik meg a kezembe nyomott egy narancsot. Hiába, itt mindig működik a jó tett helyébe jót várj elve!

Egy kb. másfél órás hajókázás után kikötöttünk a tó egy másik partján. Pont úgy nézett ki, mint ahonnan indultunk, pár pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán haladtunk valamit.

Ekkor tehát egy tó partján voltam, csupa olyan laoszi emberrel körülvéve, akik biztos, hogy egyetlen szót sem beszélnek angolul. Netem pedig valamiért nem volt. Mondhatom tehát, hogy az abszolút csendbe érkeztem meg. Valahová, amit nem ismertem, valamekkora távolságra attól, ahová igyekeztem.

Az esélytelenek nyugalmával ültem fel egy kis busz platójára az utolsó helyre. A csirkék mellé, mert a nő a hajóra is felpakolta az állatokat, meg erre az autóra is. Mivel ez volt az egyetlen autó, nem volt választásom. Menjünk – mondtam magamban – aztán majd meglátjuk hová jutunk.

Sokáig mentünk, mindenféle településeken keresztül. A net valamiért nem működött, míg rá nem jöttem, hogy újra kell indítanom a telefont, hogy újra erőre kapjon. Így egy idő után legalább azt láttam, hogy jó úton vagyok. Legalábbis egy darabig, mert egy ponton eltértünk az én számomra megfelelő iránytól.

De nem akartam vitázni a sorssal, mentünk tovább. Egy kis faluban két nő kivételével mindenki leszállt a járgányról. Az egyik a csirkés nő volt, aki maradt. LOL. Én is maradtam, mert… Miért ne? Az biztos, hogy ott ahol majdnem mindenki leszállt, nekem semmi keresnivalóm.

Így aztán pár órát még zötyögtem, de igazából élveztem az utazást. Az út egy pontján elkezdett szakadni az eső, szerencsére volt oldalfala a kocsinak, amit a sofőr ekkor előzékenyen leengedett.

Ban Mouang Cha

Végül megérkeztünk Ban Mouang Cha-ba.

Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy megkérdezzem a sofőrt, hogy nem megy -e tovább. Nem ment. Phonsavanba hogyan jutok el, kérdeztem még tőle. Majd holnap egy busszal. Kérdezte, hogy van -e szállásom. Természetesen nem volt, hiszen percekkel ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik ez a település.

Kissé volt csak aggasztó, hogy a sofőr egy “Good Luck” kiáltással búcsúzott el tőlem.

Hamar találtam szállást. Egy igazi hotelt, olcsó szoba árakkal. Így legalább egy éjszakát egy “rendes” hotel szobában töltöttem.

A városból semmit nem ismertem meg, mert a szobám elfoglalása után ettem egy vacsorát egy közeli kifőzdében, aztán nyugovóra tértem.

Másnap reggel korán keltem. Annyira korán, hogy még a porta sem működött. Segítségre volt szükségem, mert a jegy kínáló alkalmazás nem ismerte ezt a települést, így fogalmam sem volt, hogy innen hogyan fogok elmenni.

Az már biztosnak tűnt, hogy nem stoppal.

Mikor kinyitott a porta, mindjárt kávéval kínáltak. Ez jól esett. Aztán – fordító segítségével – megkérdeztem a fiatal srácot, hogy mikor megy busz Phonsavanba. 9:38-kor. Mindig csodálkozom azon, hogy milyen lehetetlen időpontok vannak itt egy busz indulására. Miért nem 9:30.

Egy kicsit még írtam ezt a bejegyzést, aztán elindultam, gondolva, hogy nem árt, ha 9 óra előtt ott leszek a buszvégállomáson. Inkább ott várjak, minthogy baj legyen.

8:56-ra oda is értem. Megvettem a jegyemet, felültem a buszra, ami 9:00-kor sikeresen el is indult. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen busz aznap. Még szerencse, hogy nem 9:20-ra jöttem ide. Igen, Ázsiában nem árt, ha sokkal korábban mész oda egy indulásra, mint kellene, különben meglehet, hogy számodra aznap nem lesz indulás.

A buszon minden megvolt, ami egy kényelemhez szokott nyugati ember számára a horror műfaját egy pillanat alatt élővé varázsolja.

Először is az ülések kb. 10 centivel keskenyebbek voltak, mint amihez hozzá vagyok szokva. A mellettem ülő srác ennek a keskeny ülésemnek kb. a 10%-át elfoglalta, egyszerűen azért, mert széles gyerek volt. Így az utazás alatt végig 90%-nyi helyem volt a saját ülésemen.

Aztán ott volt a másik oldalon mellettem lévő ülés. Amin egy anyuka ült, ölében a kisgyermekével. Aki – nem szándékosan – de néha meg-megrúgta a lábamat, vagy a karomat. Mikor ez az anyuka leszállt, jött helyette egy másik, szintén az ölében lévő kisgyerekkel.

Volt egy másik gyerek is a buszon, aki amikor felszálltam, éppen üvöltött, mint a sakál. Végül pedig az amúgy is szűkös busz minden négyzetcentiméterét kihasználva egy műanyag széket tettek az ülésem elé, ezen is ült valaki, alatta meg egy kartondoboz volt, így még a jobb lábamat sem tudtam kinyújtani.

Ahogy elindultunk, arra gondoltam, hogy nekem egyébként nincs bajom ezekkel a körülményekkel. Ha meg lenne, akkor arra kellene gondolnom, hogy ennél rosszabb utazásaim is biztosan lesznek majd. Például Indiában.

130 km. Ha lett volna bármi problémám a busszal, akkor csak arra kellett volna gondolnom, hogy 130 km pikk-pakk eltelik.

Így is lett. Szűk hét órácskát zötyögtem ezen a buszon és már meg is érkeztünk Phonsavanba. Ha belegondolok, hogy Vang Viengből 8 óra lett volna az út, akkor máris látható, hogy mekkora siker történet lett ez a stoppolós 2 napos kalandom.

A busz a hét órás út alatt egyszer állt meg egy pisi szünetre. Ami olyan hosszú volt, hogy majdnem nem végezem a dzsungel növények locsolásával és már mentünk is tovább.

Nagyon lassan koptak a kilométerek. Itt Ázsiában teljesen normális, ha a Google Maps azt írja ki, hogy 37 km, 1,5 óra.

Olyan utakon mentünk megint… Ha nem nevezném őket útnak, akkor közelebb járnék az igazsághoz. Gödrös bitumen, murva, föld sziklákkal. Ha van 20 méter bitumen, az csak arra jó, hogy az autó lelassítson mikor felhajt rá (nehogy szétszakadjon) és lelassítson, mikor lehajt róla (nehogy szétszakadjon).

Ha volt is olyan szakasz, ami jó minőségű útnak nevezhető, az autó itt sem ment többel, mint kb. 20 km/h. Az autó amúgy is olyan állapotban volt, hogy – őszintén szólva – elképzelni nem tudom, hogyan képes ezt az utat napi rendszerességgel megtenni. Néha azt gondoltam, hogy egy-egy dombon fel se bírunk majd menni.

Végül azért csak megérkeztünk Phonsavanba.

Phonsavan

A megérkezés csodás volt!

A buszvégállomáson megnéztem, hogy milyen messze van a vélt városközpont a Google Maps alapján. 2-3 km volt a becslésem.

Így gyalog indultam el.

Mondjuk azt, hogy megkezdtem a szokásos megismerkedésemet a várossal. Szinte hallom ahogy felhördül a tömeg, hogy ez nem ismerkedés, hanem az aszkétizmus per önsanyargatás egy általam kifejlesztett formája. Meglehet, hogy van ebben valami igazság, de én konzekvensen tagadni fogom ezt. LOL.

Addig akartam csak gyalogolni, amíg a városközpont közelében nem találok egy kellemes kifőzdét, hogy ott aztán dönteni tudjak a szállásomat illetően. Feltételeztem, hogy fogok egyet találni a közelben.

Szerencsésen meg is érkeztem egy jónak tűnő helyre, amiről hamar kiderült, hogy nem csak jónak tűnt, hanem az is volt. Laoszban ha levest rendelek, azt egy kisebb lavórban hozzák ki. A mennyiséggel tehát soha nincs baj. Ráadásul egy adag salátát is hoznak mellé, amit az elmúlt hónapok alatt nagyon megkedveltem a leves mellé fogyasztani.

Az egyetlen bajom a tofuval van, legközelebb majd szólnom kell, hogy ezt ne erőltessük. Egyszer már írtam, hogy Magyarországon nem volt bajom a tofuval. Itt Ázsiában viszont nagyon nem szeretem. A színe, az állaga és a szaga is olyan, mint a nyers disznómájnak. Megeszem, eddig legalábbis mindig megettem, de most félre kotortam a tányér szélére.

Ez az aszkétizmus, amit most én sem vállalok be!

Úton a szállásomra

Elfogyasztottam a hatalmas adag levest, lefoglaltam a 4 km-re lévő szállásomat és éppen indulni akartam, mikor leszakadt az ég. Nem finoman. Nagyon durván kezdett el esni az eső.

Így – igen, minden vagyonommal a két hátizsákomban – most ezt a fajta önsanyargatást sem akartam bevállalni. Gondoltam, hívok egy tuktukot, vagy egy taxit.

Fogtam a már egyszer használt inDrive alkalmazásomat, megadtam, hogy hová megyek és megnyomtam a tovább gombot.

Ilyet sem tapasztaltam még, de az alkalmazás úgy haladt tovább, hogy ajánlatott kellett tennem az ismeretlen sofőrök számára, mennyit akarok fizetni ezért a fuvarért. Aztán majd valaki elvállalja az utat.

Ismerem már az itteni árakat, tudtam, hogy egy 4 km-es útra jó ár a 100.000 LAK, így megtettem az ajánlatomat. Aztán csak néztem ahogy az egy perces visszaszámláló szépen a nullára küldi magát és senki nem jelentkezik.

Eddig nem éreztem sikeresnek a taxi rendelést. Még egyszer kivártam az egy perces időt, aztán kissé tanácstalanná váltam. Szerencsére az alkalmazás kiírta, hogy mások erre az útra 130.000-t szoktak ajánlani. A szerencsétlen túlárazó turisták. Megtettem tehát egy új 150.000 LAK-os ajánlatot, mert igazán szerettem volna eljutni a szállásra.

Erre sem jelentkezett senki. Az alkalmazást nézve rá kellett jönnöm, hogy vagy a környéken, vagy egyáltalán az egész városban valószínűleg csak én használom ezt az appot. De sofőrök biztosan nem, így az InDrive most zsákutca lett.

Gondoltam, leintek egy tuktukot az étterem féltetője alatt álldogálva. Mindig annyi van belőlük, mindig ők akarnak elvinni, hát lássuk.

15 perc alatt meg is láttam, hogy amikor nekem van rájuk szükségem, nagyon nincsenek ott. Vagy a karma adta vissza nekem, hogy a sok visszautasítás után, amit a szegény sofőröknek adtam, most nem fog segíteni senki.

Elment a negyed óra alatt vagy 5 tuktuk előttem az úton, de hiába integettem neki, a fejüket sem fordították felém.

Negyed óra után az eső már csak szemerkélt, így nekivágtam a gyaloglásnak. 4 km és ott vagyok. Három perc múlva kiderült, hogy az eső csak viccelt velem. A szemerkélés csapda volt! Újra elkezdett esni az eső, így bármennyire el akartam ezt kerülni, egy perc alatt bőrig áztam.

Az úton és a járdán ráadásul 5 cm-es víz állt, így bőrig ázással együtt a kötelező lábmosás is azonnal megvolt.

600 méterre az étteremtől találtam egy ATM-et. Készpénzre is szükségem volt, így itt megálltam. A kártyámat előzőleg a zsebembe készítettem, abban a reményben, hogy majd egy tuktuk-on ülve csak megállítom a sofőrt, hogy valahol az úton készpénzt vegyek ki. Nem akartam akkor időt rabolni a pénztárca elővételével.

Így most előkaptam a kártyámat és megdöbbenve tapasztaltam, hogy be sem tudom dugni az ATM-be. Kezdtem egy kicsit azt érezni, hogy ez nem az én napom. Persze, tudtam, hogy az enyém, csak most szó szerint nem az élet napos oldala mutatkozik meg.

A további küzdelmet feladva csak arra vártam, hogy jöjjön már valami, amit le tudok inteni. Pár perc után jött egy, aki csak annyit mondott, hogy a másik irányba megy és elhajtott.

A küzdelem feladása nem az én műfajom, így egy idő után tovább indultam. Az esőben. Pár száz méter után megláttam egy másik ATM-et. Fedett helyen. Odamentem és előkaptam a bankkártyámat.

Azaz, elő kaptam volna. De kiderült, hogy elvesztettem. Így kénytelen voltam visszamenni az előző ATM-hez, sejtve és bízva abban, hogy ott van. Ott volt. Amikor a másik irányba menő tutktukosnak a telefonomat előkapva megmutattam, hogy hová megyek, szépen kirántottam a bankkártyát a zsebemből.

Szerencsére ott volt az úton egy kis pocsolya közepében. Szeretettel öleltem magamhoz a Balin már egyszer elhagyott és meglett bankkártyát és elhatároztam, hogy soha többé nem teszem a zsebembe.

A kálvária folytatásaként újra elmentem a második ATM-hez. Amibe be tudtam dugni a kártyámat. És azonnal meg is kaptam a választ, hogy a kártyám ideiglenesen felfüggesztésre került. Azt gondoltam, hogy az ATM nem szereti a pocsolyában fürösztött kártyákat.

Tény, hogy csak a pólómban töröltem meg, miután kimentettem a vízből. Így most papírral is alaposan áttöröltem. Meg is szűnt az ideiglenes letiltás, végre tudtam pénzt felvenni.

Azaz, tudtam volna, de az ATM-ben nem volt pénz.

Az élvezetes percek alatt, amit az esőben készpénzt vadászva töltöttem elkezdett besötétedni. És még mindig annyira esett, hogy képtelen voltam gyalogolni. Megálltam egy kis sátor alatt és elhatároztam, hogy ott alszom, ha nem jön semmi, ami elvigyen.

Vártam türelmesen.

Aztán egyszer csak megállt két tuktuk. Az út túloldalán. Csak 5-6 méterre tőlem, de ez most elég nagy távolság volt.

Vállalva a kockázatot odamentem az egyikhez és elmondtam, hogy hová megyek. Ez kb. 20 másodpercig tartott, ezalatt már a bőrőm alatt is víz volt. A sofőr a fedél alatt kényelmesen és szárazon ülve meghallgatta az óhajomat, majd mutatta, hogy a másik sofőr lesz az én emberem.

Neki is elmagyaráztam ugyanannyi idő alatt, hogy hová a bánatba mennék. gy már a csontjaimig átáztam. Ez a sofőr hajlandó volt az utazásra. Juppi. A formaság kedvéért azért megkérdeztem, hogy mennyi az út ára, tudva, hogy bármennyit mondana elfogadnám.

Kissé volt vicces, hogy 100.000 LAK-ot kért.

Előzékenyen megkérdezte, hogy odaforduljon -e értem és a cuccaimért az út másik oldalára. Feltartott hüvelyk ujjal jeleztem neki, hogy értékelem az ötletet.

Végre elindultunk!

Az előzékenységet folytatva a sofőr kísérletet tett arra, hogy a nyitott tuktuk első falára oda húzzon egy kis ponyvát, mindezt vezetés közben. Nevetve mondtam neki, hogy OK úgy, ahogy van. Ne fáradjon a vízvédelemmel, számomra ez már teljesen lényegtelen.

Indulásnál mutattam neki írásban, hogy kellene egy ATM, de nem értette. Szerintem az ATM szó volt a ludas ebben.

Út közben megláttam egyet, leintettem a sofőrt. 3 lépés oda 3 vissza, így már nem volt olyan molekula a testemben ami kívülről is nem lett volna vizes.

De végül megérkeztem a szállásra, amit így ki tudtam fizetni.

Elfoglaltam a szobámat, ami kényelmes, csendes és van benne asztal és szék, ahogy kértem. Az asztal egy szekrénnyel egybeépített bútordarab, így nem vagyok benne biztos, hogy az én kedvemért hozták ide, vagy eleve itt volt már. Lényegtelen. Van és kész.

Igaz, hogy kb. 10 cm-el magasabb, mint egy normál asztal. Így a kezemet könyékig kell felemelnem. Azonban, ahol a szükség, ott a segítség! A 8+ hónapnyi kényelmetlen székeken való üléstől a hátsómban lévő csont már állandóan sajog. Így most az egyik párnám a székre tettem. Így kicsit puhább a szék és az asztal magassága is jó lett.

Minden jó, ha a vége jó!

Nem volt könnyű utazás ide érni, de itt vagyok.

És úgy indítottam az itteni életemet, ahogy egy bőrig ázós utazás után illik.

Vettem egy forró zuhanyt és újjá születtem.

Phonsavan itt vagyok, az esős fiaskó után kíváncsi vagyok, milyen vagy valójában!

The post 261. | Phonsavan first appeared on Digital Nomad Blog.

Öt óra múlva kelek, hogy elhagyjam ezt a várost, de alvás helyett inkább írok még egy bejegyzést.

Nem is igazán tudom miért, talán a végére kiderül.

Úton az utolsó laoszi városba

Az utazás ebben az országban is hihetetlen.

Phonsavan a Google Maps szerint 230 km-re van. És autóval ennek a megtételéhez 8 óra kell.

5 USD az ára annak, hogy egy minibusz elvigyen oda. Valamiért most nem akartam ezt az élményt magamnak. És nem az 5 USD miatt!

Pár hete úgy döntöttem, hogy innen stoppal fogok elmenni ebbe a városba. Rendben, nem biztos, hogy odaérek stoppal, de ma reggel meg fogom próbálni.

Fel vagyok készülve, hogy ha egy autónak ez 8 óra, akkor egy stopposnak ez lehet akár 16 óra is.

Nem vagyok benne biztos, hogy ma odaérek, ezért szállást sem foglaltam Phonsavanban. Így most eléggé kaland módba kapcsolom az utazást. Azt sem tudom, hogy érek oda, ahogy azt sem, hogy hol fogok aludni.

És pontosan ez a lényeg. Az ázsiai stoppolás még nem szerepel a kalandjaim között, hát lássuk meg, mit hoz a mai nap.

Egyik barátommal beszélgettünk erről. Ő említette, hogy fiatalabb korában sokat stoppolt, és milyen jó élmény volt mindig. Többek között azért, mert csupa érdekes emberrel találkozott.

Nos, én itt erre nem számítok. Mármint, nem arra, hogy nem találkozom érdekes emberekkel. Hanem arra nem, hogy jót fogunk beszélgetni. Az itteni emberek többsége az alap angol szavakat sem érti. Ezt értsük szó szerint, mert már tapasztaltam azt is, hogy a “kávé” szót nem tudom használni.

Arról nem is beszélve, hogy Laosz ezen részén már abban sem lehetek biztos, hogy milyen nyelvre lövök.

Az egyik este annyira dolgoztam, hogy nem akartam másodszor is bemenni a városba enni. Mivel itt a szálláson van egy nagy étterem szerű hely, odamentem és megkérdeztem – angolul – a házigazdát, hogy tudok -e valamit enni. Persze, nem értettük egymást, így elpantomineztem beki, hogy eszem. Egy “aha” kiáltással máris hívta a feleségét, hogy segítse megoldani ezt a kérdést. Mert a férfi veszettül nem értette, hogy mit akarok. Biztosan rossz színész lennék…

Vele sem voltunk előbbre, ahogy mondani szokás, mert neki sem tudtam elmutogatni, hogy mit akarok. Érteni meg ugye ő sem értette az angolt. Elővettem tehát a Google Translatet és beírtam magyar-laoszi fordítással, hogy “tudok itt enni valamit?”

Erre már reagált a férfi és mondta, hogy “kínai, kínai”. Így derül ki számomra, hogy a házigazdáim kínaiak.

Nem mellékesen a fordítás után kaptam kaját.

Jó pár ilyen élményem volt, így nem számítok arra, hogy ha felvesz valaki, akkor nagyon mély beszélgetéseket fogunk folytatni.

Ha felvesz. Mert azt több utazó is mesélte, hogy a legtöbb ember aki megáll, gyorsan kalkulál egyet, majd megmondja, mennyiért visz el. Ha nem fizetsz, akkor megy tovább.

Így igazából csak a jó szerencsében bízok, hogy valaki megáll és nem kér pénzt. Elhatároztam, hogy az első három pénzt kérőt elengedem, de ha nem lesz más, a negyediknek fizetek majd.

Meglátjuk.

O és Pow

6 vagy 8 pólóm van. Ebből 3 Spartan Race póló, egy jól felismerhető görög harci sisakkal a mellén. Mivel a pólóim majdnem fele ilyen, nem meglepő, hogy pár nappal ezelőtt is ebben sétáltam az utcán.

Emiatt szólított meg egy férfi, O.

Éppen zenét hallgattam, így nem értettem, mit mond, de megálltam. Mutatta a karját, amire pont egy a pólómon látható sziluett volt tetoválva. Rögtön barátok lettünk. Leültem és beszélgettünk egy fél órát.

O Alaszkából származik, de már régóta Ázsiában él. Pow a felesége, egy laoszi nő. És ketten csinálják a saját éttermüket. Igazán jót beszélgettünk, de én akkor már ebédeltem, így aznap nem ettem ott. De tegnap visszamentem ebédelni. Csak Pow volt ott akkor, akit előző nap nem láttam. Mégis annyira örült nekem, hogy egyből üzent a férjének, hogy itt van a magyar gyerek.

Mivel tegnap nem találkoztunk, gondoltam, ma is ott ebédelek. Így is lett. Egy nagyon finom Koh Thaot ettem és jót beszélgettünk újra. O még egy kis ajándékot is adott, de hogy mit, azt majd akkor írom meg, amikor annak a történetnek eljön az ideje.

Mikor O megtudta, hogy holnap (ma) stoppal indulok neki az útnak, kért, hogy reggel mindenképpen menjek be hozzájuk, mert készít nekem pár szendvicset az útra. Meg ad vizet. És készítünk nekem egy nagy karton táblát “Phonsavan” felirattal.

Így esett kútba az a tervem, hogy reggel csak kisétálok a szállásról a főútra és lazán kiteszem a kezemet.

De őszintén egyáltalán nem bánom, hogy előtte még vissza fogok menni a városba.

O pár beszélgetés után azt mondta, hogy nagyon jó volt velem beszélgetnie. És, hogy az első pillanatban látta rajtam, hogy milyen jó mentalitásom van. Hazudnék, ha azt mondnám, hogy fogalmam sincs honnan vette ezt.

Megemlített valamit arról is, hogy mindig mosolygok. LOL.

Számomra is jó volt ezzel az emberrel beszélgetni. 52 éves, sok tapasztalata és jó gondolata, meg jó pár olyan története volt, ami ha velem esett volna meg, biztosan itt olvashatnád a blogon.

Hajnalhozta Napra várva

Leszek a csillag (Dalriada)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Ma valamiért egész nap ezt a dalt hallgattam.

Fülemben a fülhallgatóval fütyültem. Nem akartam ekkora alliterációt írni, de így sikerült. A fütyülést több kisgyerek pontozta is az utcán.

A fütyülésről jut eszembe, hogy tegnap ahogy hazafelé jöttem két csöpp lányka szaladt oda hozzám, hogy pacsizzunk. Az egyik meglátta a hátizsákom pántján lógó sípomat. Mutatta, hogy hajoljak le, hogy megfújhassa. Olyan aranyos volt, ahogy örült ennek. Aztán mutatta, hogy én is fújjam meg. Így lettünk síp barátok.

Ma egy kisfiú – látva, hogy fütyürészve ballagok – megállított, hogy csattantsuk össze a tenyerünket. Aztán, hogy fogjunk kezet. Meg öklözzük össze a ökleinket.

Szóval, van esélye annak, hogy ma Vang Vieng utcáin többen is örülhettek annak, hogy zenét hallgattam.

Nagyon szeretem ezt a dalt. 15 éve hallgatom.

De ma valahogy másképp szólt.

A “Mikor látod, ahogy érzed az úton a lelkemet,” sor ott táncolt bennem. Nem is magyarázom, miért.

Ez a versszak pedig valamiért nagyon békésen rezonált bennem:

Leszek a csillag, alkony lángja,
Hajnalhozta Napra várva,
Tágas égbolt ékessége,
Álom Őre, békessége.

Nem azért, mert csillag leszek, vagy bárminek az ékessége. Hanem azért, mert pontosan azt a békét érzem magamban, amit az az ember érezhet, aki a fenti sorokat mondja.

A hajnalhozta Napra várva sem várok semmit.

Egyszerűen csak örülök az olyan napoknak, amivel elbúcsúztam Vang Viengtől. Annak, hogy az utolsó két napban ilyen sok békés és barátságos élményt ajándékozott nekem.

Közös sípolás, pacsizás, új ismerettség, elismerő vélemény. Mindezek az álmom őre, békessége…

És persze, majd elmondom azt is, hogy milyen volt a szendvics. A többit rábízom a hajnalra.

The post 260. | Hajnalhozta Napra várva first appeared on Digital Nomad Blog.

Az indulás előtt még sikerült egy új taxi alkalmazást beszereznem és egy hajvágást is megcsináltatnom.

A taxiban szótlanul üldögéltünk egymás mellett a sofőrrel, így egyszerűen csak nézelődtem és fényképezgettem.

Készültem a vonatozásra, bízva abban, hogy most simább ügy lesz, mint egy héttel ezelőtt.

Újra a vonaton

A Vientian Railway Station csendesebb hely, mint Luang Prabang volt. Sorban sem kellett állnom, a scanner sem nyelte el a táskámat.

Egy Amazon kávézóban sikerült jeges és cukor nélküli amerikai kávét rendelnem és wifit használva leülnöm a laptopom elé.

Most itt vagyok, és már csak arra várok, hogy felszálhassak a sebesvonatra.

Eddig minden jól alakult, lehet, hogy végre egyszer úgy jutok el a következő állomásra, hogy nem lesz semmi meglepetés?

Vang Vieng

Van Vieng kicsit északabbra, félúton Luang Prabang és a Vientián között. Mondhatom tehát, hogy visszafelé megyek.

Ez csak félig-meddig igaz, mert már a következő ország felé fordítottam a szekerem rúdját. Vietnám előtt az utolsó előtti település Van Vieng lesz, ahol megszállok.

Az úton nem volt semmi meglepetésben részem.

Egyszerűen felszálltam a vonatra, majd egy kicsivel több, mint egy óra múlva leszálltam.

A vasútállomáson csapatokban vártak ránk a taxisok, de én ügyesen kikerültem őket. Most szerencsére olyan szállást találtam magamnak, aminek tudtam a pontos Google elérhetőségeit. Így – miután az állomáson kívül leellenőriztem, hogy csak 5,5 km-re van tőlem – gyalog indultam el oda.

Utoljára “Mae Hongson” városát közelítettem meg gyalog, még februárban. Most nem akartam kihagyni ezt az élményt.

Az úton azon gondolkodtam, hogy miért is szeretem én ezt, amiben most élek. Meleg volt, az út poros, a cipőm alatt végig ropogott a homok. Koszosabbnál koszosabb boltokat és éttermeket hagytam el sorban.

Mégis – ma is – hatalmába kerített az a jókedv, amit akkor érzek, mikor az ilyen helyeken gyalogolok. Lehet, hogy ez a kaland szele, ami megcsapott? Tetszik ez a lassú ismerkedés egy új településsel. Amit azt gondolom, sem a helyiek, sem a kocsiszámra érkező turisták nem értenek. A szemekben sokszor láttam ma is az értetlenkedést, a kérdést, hogy mit keres itt valaki gyalog.

Bár el tudnám nekik mondani, hogy nem keresek semmit. Csak az útra vagyok kíváncsi, meg arra, hogy a pornak milyen formái köszönnek itt rám.

Mindeközben a várost két oldalról körülölelő magas hegyeket is bámulhattam. Észrevehettem szép, öreg házakat és modern “palotákat”. Felfedezhettem ismeretlen autó márkákat. Elgondolkodhattam, hogy egyes motorkerékpárok vajon hogyan képesek még működni, mikor láthatólag a II. vh. környékén gyártották őket.

És még ezernyi olyan csodát láttam, ami csak azért csoda, mert annak nevezem őket.

Öröm azt éreznem, hogy semmit nem csökkent a kíváncsiságom. Semmi nem fárasztó. Semmi nem unalmas. Semmit sem láttam még a már ezerszer látott élményekből.

Tegnap egy barátnőm azt mondta, hogy ő “sokszor csak les, hogy mennyire feszegetem a határaimat.” Ezt tudtam neki válaszolni egy nagyon rövid megfontolás után: “Én erre nem is gondolok. Komolyan. Nem érzem úgy, hogy feszegetnék bármit is. Mintha nem lennének határok.”

Azt hiszem, ez a kulcs. Általában – pszichológiai alapon – sokat beszélünk a határokról, amiket önmagunk védelmében állítunk fel. Én is megtettem korábban. Aztán el is felejtettem megtartani őket, így azok sem védtek meg engem.

Mert határt állítani sokkal könnyebb, mint a határt megvédeni.

De a határ – azzal együtt, hogy megvéd – el is zár a “kinti” világtól. Ezt igyekszem többé nem elfelejteni, ha már egy ideje ösztönösen nem gondolkodom a határaimon. Hiszen most mintha nem lenne kitől megvédenem magamat. Így lett nyitottabb a világom.

Most nincsenek határaim – sem kívül, sem belül.

Ez a Vang Vieng beli első felismerésem.

A szállásom

Egyébként a szállásom sem nagyon fog megvédeni semmitől. Az első percben a kezemben maradt a kilincs belső fele, alig tudtam rájönni, hogy hogyan zárhatom majd be a szobámat. Az ajtón van ugyan egy retesz, de a vége a semmibe lóg, így mókás volt rájönni, hogy hiába toltam a helyére, mintha ott sem lett volna.

A szobámban van szekrény! Hallelujah. Ám, ami ennél is fontosabb, ott várt az asztal és szék, amit kértem. Van egy dupla ágyam, egy működő klíma és egy saját fürdőszoba.

A mostani meglepetés a világítás. Néha felragyog teljes fényében, de legtöbbször csak halványan világít. Olyan, mintha egy véletlen szám generátor vezérelné, hogy mikor halványul el.

Kellett kis idő, mire rájöttem, hogy egy hang érzékelő vezérli. Szóval, ha azt akarom, hogy teljes fényerővel világítson, csak tapsolnom kell. Akkor pontosan 30 mp-re teljes fényerőre vált, aztán jön az éjszakai mód.

Ha este akarok dolgozni – és ehhez fényt is akarok használni – akkor egy óra alatt 120x kell majd tapsolnom. Szerintem ez itt töltött 7 éjszaka után olyan lesz a kezem, mint Schwarzeneggeré.

A város

Vang Viengről azt olvastam, hogy a turisták már elvitték az igazi arcát és ezt a helyiek nehezményezik is. Állítólag sokat változott az elmúlt 10 évben.

Ennek a változásnak nyomait láttam is mindenhol az utcákon már az első két napon, amin eddig túl vagyok. Rengeteg szállás, sok helyen a backpacker címmel csalogatják az embereket. Minden 10 méteren egy program iroda, mindegyiknek ugyanaz a kínálata .Az utazási irodák is, egymást érik.

Így az első napon azzal szembesültem, hogy kevesebb az étterem, mint az egyéb vállalkozás. Nem azt mondom, hogy nehéz volt megfelelőt találni, de a város központban kevés helyi konyha van. A pizzázók és kávézók közt kevesebb az autentikus élmény.

Úgy néz ki, hogy amit előzetesen olvastam a városról, igaz. Rengeteg létesítmény van itt azért, hogy kiszolgálja az utazókat, és jóval kevesebb, ami a helyieket célozza meg. Együtt érzek az itt élőkkel.

Megértem, hogy a helyiek talán idegennek érzik magukat a városukban. Egyébként az ilyen helyeken én is egyre inkább idegennek érzem magamat. Régóta nem érzem magam turistának, de helyi sem vagyok sehol.

Szerencsére nekem ezzel az érzéssel semmi problémám nincsen. De most nem is az én városomról van szó.

Mindezek ellenére azonnal megszerettem ezt a kisvárost. A tőlem egy kilométerre található városközpontban sok kis utcácska található, rengeteg látnivalóval, így az első két nap sétái nagyon izgalmasak voltak.

Természetesen megtaláltam a helyet, ahol azt ehetem, amit szeretek.

A múlt héten fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire szeretem a rizst. És, hogy mennyire hiányzott ez a Vientiánban, ahol a szállás mellé kapott reggelim toaszt kenyér (megettem, de kihagytam volna) és rántotta volt egy héten keresztül. A városban meg nagyon sokan tésztát kínáltak, így kevesebbet találkoztam rizzsel.

Négy napot fogok még itt tölteni, azt hiszem, lesz élmény és rizs is bőven.

A város sok olyan programot kínál, amiről én most csak olvasok, de nem fogok rajtuk részt venni. Kajakozás a folyón, kajakozás barlangban, gumi abroncsos ereszkedés a folyón lefelé, hegymászás, paramotoros repülés és a királynő a hőlégballonos emelkedés.

Minden ötven méteren ezek csábítanak, de ezeket máshol fogom kipróbálni.

Most elég a rizs és a séta. Meg a magány, mert itt most egyedül vagyok és úgy néz ki, sikerült egy olyan szállást találnom, ami elég messze (1 km, LOL) van a központtól ahhoz, hogy én legyek itt az egyetlen nyugati ember.

Az idegen, aki otthon érzi magát.

Meditáció a villámfényben

Az életem tényleg érdekes. Nagyon szeretem a véletleneknek azt az összjátékát, ahogyan az élet az ajándékokat adja a kezembe.

A következő bejegyzésem a meditációról fog szólni.

Ennek a bejegyzésnek éppen a vége felé jártam, mikor felvillant a telefonom és kijelezte, hogy holnap 50%-os valószínűséggel eső lesz. Abban a pillanatban meghallottam a közelgő vihar zaját.

Rögtön kihúztam a konnektorból a laptopomat, ezzel gyakorlatilag teljesen fel is készültem a viharra. Gondoltam abban a pillanatban, de 10 másodperc múlva már ott álltam, hogy ami jött, az felkészületlenül ért.

Ugyanis olyan erővel kezdett az eső dübörögni a szobám tetején, hogy semmi mást nem hallottam, csak azt az őrületes tomboló zajt, amit csak az eső képes előidézni.

Úgy éreztem, hogy azonnal ki kell mennem a szobám előtti fedett előtérre. Így is tettem. És rögtön arcul is csapott a szél fútta eső. Hiába több méteres az előtér, a viharos szél nem esőpermetet, hanem esőt fújt be alá, így rám is.

Úgy, ahogy voltam, félmeztelenül leültem egy ládára a szobám ajtaja mellett és néztem a vihar elementáris tombolását. Hihetetlen látvány tárult elém az éjszaka sötétjében Az utcai lámpák fényében nagyon szépen látszott a tetőről zuhogó és az égből ömlő eső. Egyet-egyet villámlott is az ég.

A mai meditációmmal már végeztem, de éreztem egy erős hívást arra, hogy ott a ládán ülve azonnal kezdjek el egy másodikat is. Így – úgy, ahogy voltam, félmeztelenül – lehunytam a szememet és elmerültem a viharra koncentrálásban.

Hihetetlen élmény volt a következő 10 perc.

Csak a viharra figyeltem.

A testemen éreztem ahogy az eső vízpermettel és nagy cseppekkel is simogatott. A szél hideg volt, mégsem fáztam, ahogy folyamatosan nekem támadt.

A minden irányból hallható eső a káosz ellenére nagyon megnyugtató volt. Említettem már a blogon, hogy a természetből vett hangok közül az esőt hallgatom legtöbbször munka közben. Így a zene – amit a természet játszott – ismerős volt, de így a valóságban egy egészen más szimfóniának hallatszott. Az állandóan örvénylő hangorkán egy érdekes spirálba csavarta a figyelmemet.

Aztán a csukott szemhéjam mögött is megláttam az első villámot. Hatalmas volt, mégis inkább barátságos, mint ijesztő jelenségnek tűnt. Hangos volt, mégsem rémített meg.

Nem egyszerűen hallottam a dübörgő hangot, hanem láttam, ahogy a várost övező hegyek vonulatában a völgy felé halad. Minden pillanatát élveztem annak a békének, ami bennem volt a tomboló erők ellenére.

Aztán a természet megmutatta az igazi erejét!

A következő villám fénye már nem egyszerűen megjelent a csukott szemem mögött, hanem az tudatom közepén vált valósággá. Az azt követő hang pedig olyan borzalmasan erős volt, hogy azonnal megértettem, milyen kicsi vagyok ebben a világban. Olyan érzés, született meg bennem, amit még soha nem tapasztaltam.

Láttam már a világnak hatalmas képződményeit, tengereket, óceánt, hatalmas hegyeket, a Földet 4 km magasból, ugrás közben. Mégsem éreztem még ezzel az intenzitással azt, hogy milyen hatalmas erők mozgatják ezt a Földet. És, hogy milyen kicsi vagyok én ebben a hatalmas világban.

A szememet végig csukva tartottam a 10 perc alatt. Nem féltem, pedig talán lett volna rá okom, némelyik villám olyan közelinek tűnt. Barátom volt ez a vihar.

Figyeltem ahogy csendesen elmúlik. Aztán, ahogy újra életre kell, mert még egyszer meg akarja mutatni, hogy ki az úr.

Nekem már nem kellett volna megmutatni. Ezt az elementáris erőt elég egyszer ilyen különleges módon tapasztalnom, soha nem fogom elfelejteni.

Még pár napig itt leszek ebben a városban, sok kilométer vár még rám, bármit találhatok még itt.

De abban biztos vagyok, hogy a legszebb élmény amit Vang Viengből elviszek már megvan.

The post 258. | Vang Vieng first appeared on Digital Nomad Blog.

Van már pár javításra szoruló tárgy a zsákomban, mégis a telefon az, amivel nem akartam tovább várni.

A történet teljesen érdektelen lenne, de az élet mindig ad egy élményt, még a legjelentéktelenebbnek tűnő események mellé is.

A pofára esett telefon

Az “Öt nap, 500 km Laosz országútjain” című bejegyzésben írtam, hogy a telefonom egy adott pillanatban repülőgépnek képzelte magát. Azt is írtam, hogy “Mindössze annyi baja lett, hogy a kamerákat takaró üveg töredezett el, de nagy szerencsémre ez nem befolyásolja a képek készítését.”

Itt tévedtem.

Az elmúlt hetek képei elég rossz minőségűek lettek. Nem maradt más hátra, be kellett ismernem, hogy a motoros túra áldozatokkal járt.

A héten voltam már egyszer a Vientiánban megtalált márka szervizben. Csodálkoztam, hogy nyitva van, mert amúgy a héten sok üzlet be volt zárva a “Pi Mai Lao” miatt. A hölgy csak annyit mondott, hogy menjek vissza három nap múlva, mert a szervizes ember akkor fog dolgozni. Mégis csak működnek az ünnepek!

Eljött a pénteki nap. Útban a Starbucks felé ismét betértem hát a boltba.

A szerelő egy kedves férfi volt. Kicsit tudott angolul, így az alapokat személyesen beszéltük meg.

Biztosított, hogy tud segíteni. Nincs alkatrésze a szereléshez, de beszerzi. Mondtam neki, hogy holnap elhagyom ezt a várost, és sz szerencsére egybevágott azzal, amit ő is mondott: délután ötre készen lesz a telefon. Az javítás árában is megegyeztünk 900.000 LAK (13.000 HUF, 43 USD).

Kikapcsoltam a telefont és otthagytam neki. Megegyeztünk, hogy ötkor jövök vissza az üzletbe.

És itt kezdődött az, amiért ezt a történetet meg kellett írnom.

A férfi megköszönte, hogy munkát vittem neki. Végig kedves volt és a végén kiderült, hogy hálás is, amiért nála javíttatom meg a telefonomat. Sőt! Ezt még ki is tudta fejezni.

Az utolsó Starbucks nap

Már napok óta rutinszerűen használom a Starbucks kávézót irodának. Kényelmesek a fotelek, jó magasságúak az asztalok, kiváló a wifi, jó a légkondi. És finom a kávé.

Tegnap 10 órát ültem ott. Ma csak 8-at.

Ennek a munkahelynek az egyik érdekessége a mindennapi bizalom játék.

Leül mellém valaki. Megnézem, hogy ki ő. Kialakul bennem egy benyomás, egy érzés, hogy mennyire megbízható az illető. Ha sokáig ülünk egymás mellett a bizalom gyorsabban épül.

Aztán eljön az a pillanat, mikor meg kell kérnem, hogy amíg 3 percre kimegyek a mosdóba, legyen kedves (minden) dolgomra vigyázni.

Elgondolkodtam ma is, hogy mikor erre megkérek egy vadidegen embert, mekkora a rizikó, hogy minden vagyon tárgyamat rábízom. És még el is mondom neki, hogy három perce van arra, hogy eltűnjön.

Eddig még nem csalódtam. Nehéz eset ez egyébként, mert vagy így oldom meg a mosdót, vagy mindent összepakolok, kimegyek és visszajövök. Ez macerás.

Ma egy indiai srác dolgozott mellettem. Megkértem, ahogy már másokat is. Jó érzés volt, hogy kb. egy órával később megkért, hogy amíg kimegy a mosdóba, vigyázzak már a cuccaira.

Készen lett a telefonom

Három óra körül a szemem sarkából láttam, hogy valaki megáll az asztalom mellett. A lábát láttam meg valakinek.

Ahogy felnéztem, egy ismerős arcot láttam, de nem tudtam hová tenni. Talán ő is így volt ezzel, mert megkérdezte, hogy megismerem -e. Elmondta, hogy ő is nehezen ismert fel, mert nem emlékezett a hajamra, meg a fülbevalóm sem rémlett neki.

Én is felismertem pár másodperc után.

A szervizes ember volt!

A bolt pár száz méterre van a kávéháztól. Számomra ez nem is a távolságról szól. Az, hogy mondjuk Magyarországon ilyen élmény biztosan nem ér, ha pár száz méterről van szó, szinte biztosnak tűnik nekem.

Ez az ember nem csak elgyalogolt utánam. Mondtam ugyan neki, hogy egész nap a Starbucksban fogok dolgozni, de ebben azért ő nem kellett, hogy biztos legyen. Nem emlékezett rám, így egy darabig nézegette az embereket a kávéházban.

Annyira meglepett ez a fajta kedvesség, nem is tudtam elsőre mit mondani neki, mint, hogy nagyon hálás vagyok.

A telefon kiváló állapotban volt. A kamera ragyogó üvege lefóliázva. Kipróbáltam, remekül működött.

És – bár nem akartam elfogadni, mondván, hogy úgy sem fogom használni – kaptam tőle egy védő tokot is. Kérte, hogy használjam, mert így biztonságosabb, hiába ütésálló a telefon.

A férfi annyi pénzt kért, amennyiben megállapodtunk, nem számolt fel pénzt a tokért.

Így most van egy tok a telefonomon.

És egy nagyon kedves emlékem egy szerelőről, aki eljött utánam, ezzel többet téve értem, mint amire számítottam.

A telefon pofára esését szerencsére nem követte az én pofára esésem a kávézó bizalom játékán, ahonnan egy komolyan az ég felé fordított hálás arccal léptem ki.

The post 257. | Az első szerviz first appeared on Digital Nomad Blog.

Szanszkrit szó, jelentése átlépés, átmenet, áthaladás.

Új év van. Soha nem gondoltam, hogy újévi ünnepségen veszel részt áprilisban.

Hétfőn a magyarországi választásokat követő reggelen arra gondoltam, hogy talán új év kezdődik számunkra, magyarok számára is. Én mint itteni magyar többszörösen élem az újat.

Új év. Csodálatos összhang az élet szimfóniájában. Kívül és belül. Hazától távol és a hazában is.

Pi Mai Lao

Sokan úgy tudják, hogy Songkran van itt is, mint Thaiföldön. Igaz ugyan, hogy ugyanaz az ünnepi időszak és ugyanaz az ünnep, de itt Pi Mai Lao a neve.

Laoszi új év.

A Pi Mai Lao Laosz hagyományos újévi ünnepe, amely a buddhista naptár szerint az év megújulását jelképezi. Az emberek ilyenkor templomba mennek, megtisztítják Buddha szobrait, és vízzel locsolják egymást, ami a tisztulást és az új kezdetet szimbolizálja. Az ünnep egyszerre spirituális és felszabadult közösségi élmény, ahol a vízjáték, a zene és a mosolyok dominálnak az utcákon.

Hihetetlen élmény ezt itt megélnem.

A templom látogatást most sem láttam, ahogy általában sem látható ez itt Ázsiában. Nincsenek kiemelt napok, időszakok. Soha nem láttam még embereket tömegesen templomba menni. Láttam viszont templomba betérő embert szinte minden órában, mert én is sok templomot látogattam már meg, mindenféle napszakokban. Azok az emberek, akiket én láttam, mindenféle körítés nélkül. a lehető legegyszerűbben imádkoztak a közelemben.

Sokszor eszembe jut egy gondolat, amit még a felkészülésem időszaka alatt olvastam valahol. Azt jósolta a gondolat, hogy itt Ázsiában nem arról fogom megismerni a vallásos embert, hogy vasárnap a templomba megy, hanem onnan, ahogy az embertársaival – köztük velem is – viselkedik.

Van ebben igazság, ez az egyszerű tapasztalatom.

Nem láttam a szobrok tisztítását sem.

Az összes többi viszont valóság

Víz, víz, még több víz, és természetesen hintőpor

Már három estén és éjszakán túl vagyok ebben az őrületes ünneplési mámorban. Ma még vár rám egy búcsú a színes kavalkádból.

Most inkább egy képet rajzolnék le arról, hogy hogyan is zajlik ez az ünnepség, mintsem egy időrendi bemutatót írnék. Az elmúlt éjszakák emléke itt kavarog a fejemben, a szívemben és a testemben is.

Ez az ünnepség egészen testközeli élmény. A legjobb, ha beleveted magad a tömeg közepébe.

Ám, míg oda eljutsz, el kell menned nagyon sok pont mellett, ahol ingyen kapsz vizet. Akkor is, ha nem kéred. Elkerülni úgy tudod, ha átmész az út másik oldalára, vagy megkerülöd a tömböt. De talán jobb, ha nem próbálkozol a meneküléssel. Nem nagyon van rá esélyed.

Az út mellett várnak az emberek. No, nem csak úgy, hogy ott lesben állnak. A házak elé kis kerti partyt rendeznek be. Székek, asztalok, sütők, jég, sör. És természetesen a hangszórók. A zene mindenhonnan szól. Nem halkan.

És a kerti partynak van még pár kihagyhatatlan kelléke. Például a felfújható medencék. A hordók. A locsolótömlők és a vízipuskák. Vagy inkább vízi ágyúk. A medence nem igazán fürdésre van, bár lehet azt is. A locsolótömlő állandóan megy, a medencéből, meg a hordóból habitus szerint mindenki meri és locsolja a vizet az arra járókra. A szerényebbek pohárral, a bátrabbak tálakkal és az igazi nagyágyú versenyzők vödörrel.

A járókelők vízipuskákkal válaszolnak. Meg vízi gránátokkal, azaz lufiba töltött vízzel. Van aki csak mosolyogva állja, hogy nyakon, arcon, háton öntik. Van aki visszavág. Kisebb barátságos csaták alakulnak ki. Senki nem veszi rossz néven, mindenki ennek tudatában járja az utcákat. A profibbak vízhatlan táskákat cipelnek. Az amatőrök szárítják a bankjegyeket.

Ha arra gondolsz, hogy ez kikerülhető, lehet, hogy igazad van. Csak át kell menni az út túl oldalára. Ha szerencséd van, ott nincs másik party. Mert nagyon sok helyre települnek ki a mozgósított hadseregek.

Egy jól felszerelt hadseregben helikoptereket is bevetnek. Nos, ezek itt a pickupok formájában jelennek meg az utcákon. Egy platóra simán fel lehet tenni pár száz liter vizet és egy bevethető csapatot. A leghevesebb harcok az út menti állások és az autók között dúlnak. Az út szélérő a slag, és a vödrök lőnek, az autóról mindennel locsolnak, amijük van. Gyakran magasnyomású fecskendőket vetnek be.

És folyamatos a gránátozás. Vannak vétlen áldozatok, aki rosszkor tartja rossz helyen a fejét, könnyen kaphat egy vízbombát az arcába.

Ha minden körültekintésedet latba véve szárazon eljutsz a város közepébe, ott biztosan elesel.

Az ünnep része az őrült városközpont. Ott aztán minden sarkon van egy nagykoncert hangerejű színpad. A DJ-k ezerrel pörgetik a lemezeket. Lövik a habot. Lézer show és lámpák százai színesítik a harcteret.

A már megszokott módon itt is mindenki mindennel locsol. Ez egyébként kell is, mert ha ide érsz, akkor heringgé változol, kelleni fog a víz a túléléshez. A tömeg sűrűjében csak táncolni és araszolni lehet. A haladás még egy embernek is nehéz feladat, ennek ellenére folyamatosan próbálkoznak vele robógók és autók is. Az autók a party részeként helikopter üzemmódban. De olyat is láthatsz, hogy a normál autó üvege egy kicsit van csak leengedve és egy hatalmas vízi ágyú csöve kandikál ki belülről.

Sodródni a tömeggel, megállni táncolni emberekkel, vagy csak úgy haladtában: egy másfajta meditációja a világnak.

A csatában nem szabad megfeledkezni a vegyi fegyverekről sem. Itt hintőport használunk erre. Az utcán ilyenkor tulajdonképpen 3 dolgot árulnak az árusok: vízi fegyvereket, hintőport és sört.

A hintőport lehet szárazon is használni, láttam több esetben, hogy egyszerűen csak ráborítanak valaki fejére egy nagy adagot. De a többség vízzel keverve használja. Poharakat, kisebb vödröket hordoznak, abban van a vízzel kevert hintőpor. És ezzel kenik be egymás arcát, ruháját, testét az emberek.

Egy kedves mosollyal simogatják meg egymás arcát és kenik rá az agyag szerű anyagot. Ha mindketten hordoznak maguknál, akkor kölcsönösen.

És közben mindenhonnan hangzik a Boldog Lao Új Évet jókívánság.

A por miatt nem kell aggódni. Általában nagyon jó illatú porokat használnak. Menthol, baba illatú stb. Ha intenzív az élmény és az orrodba megy, kitüsszented. Ha csípi a szemedet, a következő métereken kimossa a szemedből egy vödör víz. De az emberek figyelnek egymásra és tisztelettel használják az anyagot. Senki nem akar kitolni a másikkal.

Nem csak az embereket kenik össze. Ha az autód ott áll ezeken az utcákon, akkor másnap viheted az autómosóba. Ha motorral jössz be az utcába, a motor is kap festést, nem csak te. De ezzel senkinek nincs problémája. Ez az ünnep része.

Olyan bátor autósokat is láttam, akik lehúzták az ablakot, miközben haladtak. Így ők is kaptak arcpakolást.

Időnként felkerül a por, időnként lemosódik. Ha elmerülsz az élményben, minden érintés baráti, minden jókívánság boldog és őszinte.

Én így tettem. Elmerültem teljesen.

Három csatát már túléltem, ma megyek a végső ütközetre. Ha holnap nem jelentkezem, akkor elbuktam.

Az élményhez hozzá tartozik az is, hogy a második éjszakán megint véletlen meghívást kaptam egy társaságba. Aztán a következőn is itt töltöttem egy jó időt.

Így volt alkalmam az út mellett állni. Csatázni az arra járókkal. Küzdeni a helikopterekkel. Bőrig ázni, megszáradni, újra elázni.

Sört inni. Sokat. Enni, mert a meghívás mellé étel is jár. Első este ette olyan kis tojást, amiben ott volt a madárka. Második este már a tyúktojást is szerették volna megkóstoltatni velem. Én itt sem tiltakoztam. Finom ételek voltak ezek is.

Ahogy ezzel a társasággal élveztük az ünnepet, ahogy a város óriási zajában egyedül és mégsem magányosan jártam az utcákat és lettem a tömeg része, megérintett az, ahogy az itteni emberek felelőtlenül boldogok. Együtt, egy helyen. Tisztelettel és barátsággal.

Azt gondolom, hogy egy riói karnevál is ilyen lehet. Majd megnézem azt is.

Addig is elteszem az örök emlékeim közé ezt az első buddhista újévi kavalkádot.

The post 255. | Pi Mai Lao first appeared on Digital Nomad Blog.

Többen mondták nekem, hogy kettő nap is elég. Ami igaz is, ha turista vagy. Én azonban élni jöttem ide, nem látogatóba.

Amikor nekilátok ennek a bejegyzésnek még hátra van három éjszakám itt, de már most mondhatom, felejthetetlen élmények kötnek ehhez a városhoz.

Az első vonat utazásom Ázsiában

A “Hit the Road Steve” szavakkal a szívemben elindultam a vasútra.

15 percet türelmesen vártam a jegyvásárláskor kapott ingyenes fuvaromra, majd megkérdeztem, hogy mikor érkezik meg az autó. A válasz a helyi szokásoknak megfelelően kellően tömör és kevésbé informatív volt: már úton van a sofőr.

A buszban találkoztam egy német sráccal, aki megmutatta, hogy nem csak én élem át a bizonytalan pillanatokat. Miután megmondtam neki, hogy Vientiánba megyek, kicsit összezavarodott, mert ő meg Vietnámba tartott. Elbizonytalanodott, hogy egyáltalán jó buszon ül -e. A busz megállt, amíg a kérdést sikerült tisztázni. Nem volt könnyű eset, mert a srác nagyon keveset beszélt angolul, a sofőr meg semennyit sem.

Szerencsére ő is a jó buszon ült.

A vasútvonal egy hatalmas épület mögött húzódik. De, hogy ezt megláthassam, át kellett esnem három ellenőrzésen és egy infarktus közeli állapoton.

A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy az utak Laoszban nagyon rossz állapotban vannak. Ezen hivatott segíteni a vasút. Ezzel két baj van. A vasútvonalak iránya és száma nem annyi, mint amire szükség lenne. A másik “gond”, hogy a vasutak nagy részét Kína birtokolja. Ha jól tudom 70%-30% arányban. Így itt nagyon éreztem, hogy milyen lehet Kína kívülállóként.

Így utólag kicsit érthetőbbé vált számomra, hogy miért is kell útlevél egy vonatjegy vásárlásához is.

Az épületbe csak úgy lehet bejutni, ha bemutatod az érvényes jegyedet. Több hivatalnok ül asztalok mögött a főbejáratnál, így jegy nélkül esélytelen a váróterembe kerülni. Amikor megérkeztünk, egy nagyon hosszú sorba álltunk be, hogy ezen az első ellenőrző ponton átjussunk.

Onnan pedig libasorban máris mehettünk a repülőtérről már ismert szkennerekhez. Minden csomagot átvilágít egy gép, illetve testszkennerrel engem is körbe rajzoltak.

Bedobtam a két hátizsákom az 1 méter hosszú gépbe, lebegtettem a karjaimat, amíg a bombát keresték rajtam, majd azonnal mentem is a gép másik oldalára. Pár másodpercet töltöttem csak a két hátiszákom nélkül, de majdnem örökké tartó búcsúzás, vagy egy hirtelen szívmegállás következményében elszenvedett halál lett a vége.

Felvettem a nagy hátiszákomat és… A kicsinek (laptop, pénztárca, bankkártyák, útlevél stb.) nyomát sem láttam. Azonnal körbenéztem, hogy kinek a kezében látom meg, vagy ki vette a hátára. Senkit nem láttam se gyorsan, se lassan elhagyni a helyszínt. A táskák folyamtosan jöttek ki a gépből, de az enyém sehol nem volt.

Felfoghatatlan volt, hogy hol a táska, és a szokásos nyugalmam is elszállt pillanatok alatt, mert kb. az volt az érzésem, hogy megsemmisültem. Nem nagyon kellett kifejtenem magamnak, hogy mit fogok pénz, munkaeszköz nélkül csinálni. Arra gondoltam, hogy írok egy “Hogyan éljünk túl Ázsiában egy száll telefonnal?” című bejegyzést, aztán a Mekongon elhajózom a Holdba.

Azonnal a szkenner mögött álló három hivatalnokhoz fordultam, de nagyon elfoglaltak voltak. Ketten éppen a La Cantinában tegnap megismert két belga srác csomagjait szedték darabokra, mert a fiúk nem tudták, hogy a vonatra nem lehet fegyvert vinni és volt náluk egy-egy zsebkés.

A harmadik hivatalnok a sürgető “Hello, Hi, Szabajdi” SOS jelzésemre csak észrevett végül. Nem cifráztam túl, azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy hol a hátizsákom. Ő belenézett a gép belsejébe, aztán intett, hogy ott van bene. Az arca meg mintha azt üzente volna, hogy “Ne fossál mán öcsém, minden rendben van.”

Örültem, hogy senki nem lovasította meg a vagyonom nagy részét és nem is akartam rajta gondolkodni, hogy miért az enyém ragadt be a gépbe. Örültem, hogy magamhoz ölelhetem.

Nagyon rossz érzés volt megélni azt az egy percet, amíg nem tudtam, hogy mi történt. Biztosan éreztem, hogy meg tudom majd oldani azt a helyzetet, ami táska nélkül várna rám. De közben azt éreztem, hogy elég kalandos az életem anélkül is, hogy ilyen bónuszokat dobjon be egy szkenner.

Enni akartam. No, a hely ebből a szempontból nagy csalódás volt. 3 vagy 4 büfében lehetett ételt venni, de semmi olyan nem volt, amit hónapok óta eszem. Mondjuk rizs, zöldség, gyümölcs. Csupa gyors és előre csomagolt szemét kaja.

Így a legjobb lehetőségként értékelve két hotdogot ettem úgy, hogy egyáltalán nem akartam hotdogot enni. Azt nem tudom, hogy mi történt a szemem előtt, mert 10 perc kellett, mire megkaptam a két pompás darabot. Most ironikus voltam egyébként.

Ázsiában előszeretettel csavarnak mindent a végpontig. Azt már említettem, hogy a légkondi midig az Antarktisz és a mélyhűtő közötti fokozaton működik. A kaját ezzel szemben mindig olyan melegre izzítják, hogy szerintem még az Egy Gyűrű is megolvadna. Frodó nem kellett volna, hogy Mordorba menjen, elég lett volna itt kaját kérnie.

Miután a kezemen lévő égési sérülések miatti sokk elmúlt, nem volt más dolgom, mint várni a soromra. Szó szerint. Ugyanis a peronra nyíló ajtók zárva vannak. A vonat indulása előtt nyitják csak ki a lánccal lezárt kapukat. És, hogy biztos legyen a dolog, még egyszer ellenőrzik a jegyeket. Addig meg állhatunk a sorban.

Túlélve a szívmegállást, a sárkány leheletét és a végtelen sorban állást, végre felszállhattam a vonatra.

Őszintén szólva, az ablakon kitekintve néha nem is tűnt másnak a táj, mint egy-egy magyarországi utazás alkalmával.

Nem sokat tekintgettem azonban kifelé, mert a hajnali késői fekvés nyomott hagyott a napomon. Végig aludtam az út felét. Akkor is csak azért keltem fel, mert az első és egyben utolsó előtti állomáson (Van Vieng) le akart szállni a mellettem ülő utas.

Ahogy elindult a vonat, gondolkozni kezdtem, hogy mit csináljak. Olvassak, vagy zenét hallgassak.

Ekkor hallottam meg a hátam mögül a nevemet kiáltó hangot.

A Hells Angels újra együtt

Hat nappal azután, hogy elbúcsúztunk egymástól az út újra összehozta a motoros csapat 80%-át. Három fiatal Van Viengből utazott Vientiánba, pont ezen a vonaton.

Nem is igen tudtunk megszólalni a meglepetés erejétől, egyszerűen csak megöleltük egymást.

Aztán természetesen együtt mentünk be a városba. És együtt kerestünk szállást. Egy másik történetet folytattunk ott, ahol az előző befejeződött.

A város itt is – ahogy Luang Prabangban – kb. 30 perc tuktukozásra van a vasútálomástól.

A város első élménye az iszonyatos hőség volt. Kb. 350 km-re vagyunk délebbre az országban és kb. 10 Celsius fokkal magasabban a hőmérőn. Már a tuktuk úton elkezdett olvadni a zsír rólunk. És nem is változott a következő napokban.

A szállás egy új dimenziója az utazásomnak. Egy 8 ágyas közös szobában telepedtem le, ahol ott is ragadtam, miután a srácok pár nappal később újra elbúcsúztak.

Mondjuk Vietnámba mentek, ahová én megyek május elején, így lehet, hogy még ott is összefutunk.

Jó volt újra együtt lenni, és még órákon át emlegettük, a véletlen szót.

A város

Az AI is 2-4 látnivalót említett csak a városban. Ebből az egyik szinte a szállásunk mellett volt.

A többi miatt sem kellett nagyon sokat gyalogolnom.

Az első látványosság egy diadalív szerűség volt, olyasmi, amit Párizsban már láttam. A hasonlóság nem véletlen, egy francia tervező tervei alapján készült hatalmas épület a város közepén. A nemzetközi összefogást mutatja még a látványosság esetén, hogy amerikai betonból készült. Igaz, hogy az amerikaiak annak idején arra adták a betont, hogy leszállópálya legyen belőle, de a helyeik mást gondoltak.

Az első látogatásunk este volt ott együtt a srácokkal. Másnap nappal jutottam oda és ezért fel is tudtam menni a tetejére. Csodaszép a város onnan fentről. Az esti fényekben és a napsütésben egészen más formáját mutatja meg ez a lenyűgőző épület. A falai csillognak, de csak olyan mértékben, ami nem túlzás. A szobrok és a festmények nagyon szépek és nem hivalkodóak. A lépcsőzés kellően izgalmassá teszi a torony megmászását. Belül történelmi tárlatot nézhettem meg, kívülről pedig élvezhettem a madártávlatot.

A megérkezésem másnapján volt a szavazás Magyarországon. Pár kilométer megtétele után egy magas épület 8. emeletén adtam le a voksomat.

Majd meglátogattam a laoszi nép nemzeti szimbólumát, egy hatalmas színarany sztupát. Monumentális épület, fallal körülzárva. Jó alkalom volt egy kis elmélyedésre a hatalmas arany tömb körbe sétálása. A falakat belülről szobrok, régiségek, ásatásokról származó leletek ékesítik. Ilyen jellegű múzeumot még nem láttam Ázsiában, így örömmel üdvözöltem ezt az élmény.

Kellemes délelőtt volt.

Ehhez a két élményhez azért kellett gyalogolnom 13 km-t összesen a délelőtt, és nem csak nekem volt melegem.

Itt tapasztaltam először azt, hogy a telefonom automatikusan éjszakai módba kapcsolja a térképet, hogy kicsit hűtse magát. Ez remek ötlet a fejlesztőktől, mert ezzel nullára csökken a napfényben a telefon láthatósága. Mellesleg árnyékban sem lehet jobban látni. Ha arra gondolnál, hogy fényképezel, azt is felejtsd el nyugodtan. A fényképezőgép bekacsolásakor egy egyszerű felirat jelenik meg a képernyőn, hogy várni kell, amíg egy kicsit hűl a képernyő, és már ki is kapcsol a kamera.

Kíváncsi vagyok, hogy mit fog csinálni ez a telefon az Antarktiszon…

A város valahol Győr és Budapest között helyezkedik el a méretét és a léptékét tekintve. Aki nem ismeri ezeket a magyar városokat annak röviden annyit tudok mondani, hogy nem egy metropoliszról beszélek.

Nagyon kétarcú város. Hónapok óta először látok nagyon drága autókat. És természetesen a robogókat. A fényűzés és a pompa mellett kiválóan megfér a szegénység is. Fény és árnyék.

A szálláshelyemen van medence. Én még nem voltam benne, és azt hiszem, ezt az élményt ki is hagyom. Alapvetően a szállás egy hippi tanya. Az ott lakók sör vedeléssel és füvezéssel töltik a mindennapokat.

Én reggelente elfogyasztom a szoba árában foglalt reggelimet (rántotta és toast kenyér, mert nem nagy a választék), aztán elmegyek valami légkondicionált helyre. Először a szállástól 50 méterre lévő kávézóba, a következő napokon meg egy kicsit odébb egy Starbucksban dolgoztam. Az írás készítésekor éppen a 8. órámat töltöm az ideiglenes munkahelyemen. Mesés kávé költemények és a mai napon még egy szelet répatorta társaságában.

Vacsorázni a helyi piacra járok.

Élményekkel teli ez a város, szeretek itt élni. Akár meleg, akár szegény, vagy gazdag, jó benne sétálni, lélegezni és élni a pillanatokat.

Boldog Lao Új Évet! Pi Mai Lao!

The post 254. | Vientian first appeared on Digital Nomad Blog.