Összegzés

Egy üzenet a múltból váratlanul érkezik, és megmutatja, mennyit változtam. Segítségkérés, határok és egy kérdés, ami a jövőhöz szól.

Szombaton este különleges élményben volt részem.

Egy fiatalkori barátom írt rám. Az a barát, akivel annak idején rengeteg időt töltöttünk együtt, de aztán az élet elsodort minket egymástól.

Nem árnyékként, hanem hírhozóként lépett elő a múltból.

Most már látom, hogy miért pont most jelent meg újra.

Nyári találkozás

A 90-es évek elején rengeteget voltunk együtt és jó barátok voltunk. Aztán mindenki ment a maga útjára és nem tartottuk tovább a kapcsolatot.

Az elmúlt harminc évben nem sokszor találkoztunk. Talán csak három alkalommal.

Ezek a találkozások mindig ugyanazt a forgatókönyvet követték. A rövid hogy vagy, hogy vagyok bevezető után én még folytattam volna szívesen a megkezdett beszélgetést, de a régi barát “most sajnos mennem kell, de mindenképpen hívlak” mondattal el is búcsúzott.

Aztán soha nem hívott.

Nyáron, az utolsó magyarországi napjaim egyikén ismét összefutottunk. Ott eltértünk az előbb ismertetett forgatókönyvtől. Bár ő ekkor is sietett és el is mondta a jelenetet záró végszakavakat, ekkor történt valami.

A “sietek, de nehogy már ne legyen negyed órám beszélgetni” felismeréssel végül is ott maradt velem és beszélgettünk egy kicsit. Telefonszámot is aktualizáltunk egymásnál és megígérte, hogy keresni fog.

Ebben nem igazán hittem. Így érthető, hogy meglepődtem, mikor szombaton felvillant az üzenete a telefonomon.

Akkor ezek szerint meglépted

A beszélgetésünk az ő érdeklődő kérdésével indult. “Hogy vagy?”.

Elkezdtem a jelenem elmesélését, az első reakció ez a mondat volt: “Akkor ezek szerint meglépted.”

Érdekes kontraszt, hogy mennyivel másképpen hatott két nappal korábban ez a fajta meglepetés egy kedves ismerősöm tollából, aki rendszeresen olvassa az írásaimat: „Hihetetlen, hogy belevágtál az útba.”

Furcsa volt hónapokkal a fizikai elindulásom után érezni a mondatban lévő rezgéseket.

Nem azért vágtam bele az életem átalakításába, hogy példa legyek. De az utóbbi egy év sok-sok beszélgetésében nagyon gyakran merült fel ez a gondolat, így egyszer csak elfogadtam ezt a szerepet.

A szombati élménynek ez a gondolat is egy fontos része, ezért kellett egy picit elkanyarodnom a beszélgetéstől.

Szívesen és örömmel mesélek arról, hogy hogyan vagyok, de igyekszem teret hagyni a beszélgető partnereimnek. Úgyhogy pár mondat után feltettem a kérdést: “Veled mi a helyzet? Alakultál nyár óta?”

Hagyjuk is…

A fenti válasz már tudatta velem a helyzet komolyságát.

Bajban van…

Komoly bajban, ezt a további mondatok minden különösebb magyarázat nélkül, világosan mutatták.

Sok barátom van, akiknek hosszú ideje ismerem a gondjait, évek óta tartó hullámhegyeket és völgyeket látok. Mélyülő egészségügyi gondokat, egzisztenciális válságokat osztanak meg velem bizalmasan a régi és az új ismerősök.

Ez a helyzet most egészen más volt. Egyszerűen azért, mert nagyon hirtelen, előzmények nélkül jött. Szinte a nyakamba zúdult.

És azért is más, mert már más szemmel látom a világot és benne az én szerepemet is.

Az érzés, hogy valaki segítségre vágyik azonnal és világosan jelent meg bennem. Azzal a figyelmeztetéssel együtt, hogy szakemberként és nem régi barátként kell viselkednem.

Sok olyan mondat hangzott el a régi barát segélykiáltásában, ami azonnal beránthatott volna engem is az örvénybe. Mégsem így történt.

Az, hogy bizonyos mondatok az enyémek voltak 10+ évvel ezelőtt, most már nem rendítik meg a jelenemet. Néhány mondatnál konkrétan emlékeztem rá, hogy hány évvel ezelőtt volt ez kérdés számomra is, és hány évvel engedtem el őt.

Nagyon megnyugtató érzés volt számomra, hogy – mint korábban oly sokszor – most is érzem a másikat, működik a rám jellemző empátia, de határozottan másképpen reagálok.

Mondd! Hogyan sikerült ebből kivergődnöd?

A hosszú esetleírás után egyszer csak megjelent ez a mondat.

A kimondatlan segítség kérés kimondottá vált.

Ezt a mondatot pár sorral korábban már kezdett keretet ölteni. Hiszen példakép vagyok. A barátom így vezette fel a fenti kérdést: “Irigylem” a dolgokhoz való hozzáállásod.

A konkrétumok említését nem véletlenül hagytam ki ebből az írásból. Ettől a ponttól kezdve már nem csak baráti diszkréció, hanem szakmai etikett is megköti a kezem.

Szándékaim szerint egy óvatos módon elkezdünk együtt dolgozni.

Különleges élmény

Ha itt megállnék is különleges lenne az élmény.

Számomra mégis más miatt vált azzá.

Az utóbbi időben a működésemnek és a világban elfoglalt helyem újra pozicionálásával dolgozom fejben és egy ideje már gyakorlati szinten is.

Hiszem és érzem azt, hogy a tapasztalati úton erős jelenlétre tettem szert a saját életemben. Hiszem és érzem, hogy segíteni tudok ezt megtalálni másnak is.

De megengedem magamnak azt, hogy legyenek kétségeim és félelmeim azzal kapcsolatban, hogy elindulok -e a meglátott úton.

És akkor jön egy “Mondd! Hogyan…” kérdés és különleges módon billenti meg a mérleg nyelvét.

Ez az élmény a rengeteg “Szinkronicitás” élményem között is különlegessé vált.

Egy hang szólalt meg a múltamból a jelenembe.

És a jövőhöz szólt.

The post 194. | Egy hang a múltból first appeared on Digital Nomad Blog.