Kellemes emlékekkel.

1 tonna fényképpel.

Holnap itt hagyom ezt a gyönyörű szigetet.

De az utolsó két nap azt kívánja, hogy megírjam a történetüket. Vagyis hát, az én történetemet.

Mozi este

Vasárnap mégsem mentünk el gokartozni, mert mozi estet tartottak a hostelben.

Nagyon profi szervezés volt. Egy hivatkozás segítségével lehetett szavazni arra, hogy melyik filmet nézzük meg.

Extra lehetőség volt, hogy aki készít egy Google véleményt, az egy adag pattogatott kukoricával lesz gazdagabb.

Én a véleményezést „hivatásszerűen” végzem, és a Secret Garden Hostelről még nem készült el az anyagom.

Készítettem gyorsan két videót, 33 képet és megírtam a novella hosszúságú véleményemet. Kaptam érte majdnem 200 pontot a Google rendszerében. Őszintén tudtam méltatni ezt a helyet és az itt dolgozó embereket, mert nagyon profi szervezésű, nagyon barátságos szállást ismertem meg itt. És ami a legfontosabb, a személyzet minden tagját ismerem már.

A film és a társaságom jó volt, a pattogatott kukorica kevésbé, és ezekkel a gondolatokkal véget is ért ez a nagyszerű hét.

Derítsük ki, mi köze ennek a hétfőhöz!

Hétfő

Korán keltem, hosszú munkanapot terveztem.

A reggeli után indultam a két kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

Az utcán elmentem a motor kölcsönző vállalkozás előtt, és köszöntem a tulajdonos hölgynek. Ő megállított, és megköszönte azt az értékelését, amit az ő üzletéről készítettem tegnap. Jó volt látnom, hogy mennyire örült neki.

Boldogság vs. hétfő: 1:0

Pár méter múlva odaértem a kávéházhoz, mikor csippant a telefonom. Valaki reagált a tegnap esti, a hostelnek készített véleményemre.

Ezt szó szerint másolom ide.

Ez őszintén szólva sokat jelent nekünk. Nagyon örülök, hogy a Secret Garden elég kényelmes volt ahhoz ahhoz, hogy ilyen sokáig a Cat Ba-ban töltött időd részévé váljon. Nagyon köszönjük a kedves szavakat és azt, hogy részese voltál itt velünk ennek a jó hangulatnak, és köszönjük minden egyes „Xin chào”/”Jó reggelt” napot

Nekem természetes, hogy az vagyok aki vagyok. Ahogy az is, hogy köszöntöm személyzet tagjait. Minden reggel. Tisztelettel.

Hálás vagyok érte, hogy ők ezt értékelték!

Boldogság vs. hétfő: 2:0

Ezek után beléptem a kávéházba. A kávéházakról fogok írni a következő bejegyzésben, így itt most csak annyit, hogy – ahogy minden reggel – most is beszélgettünk egy kicsit a pultos hölggyel.

Szóba került a licsi. Elmesélte, hogy idén nem nagyon termett a szigeten, importálni kell. Majd – mivel minden alkalommal valami újat választottam a kínálatból – megkérdezte, hogy szeretném -e megkóstolni a licsi limonádét.

Persze, hogy szerettem volna. És a ház ajándékaként ajánlotta fel nekem. “On the house”. “A ház számlájára.” Soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaki nekem fogja mondani. Azt sem, hogy jobban tud esni, mint az amúgy hihetetlenül finom licsi limonádé.

Boldogság vs. hétfő: 3:0

És ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a seggem még nem tettem le dolgozni, de az életem már rúgott három gólt.

A nap további része késő estig munkával telt.

Este aztán megcsináltuk a tegnap mozi estre cserélt gokartozást.

Nagyon mókás volt ez a játék!

Egyrészt – ma ünnepnap lévén – rengeteg ember volt mindenütt. A tengerparti sétányon nem csak gyalogosok, hanem autók, motrok, kisbuszok, biciklisek és természetesen rengeteg gokartos száguldozott mindenfelé.

Őskáosz volt az egész terület. Engem el is ütöttek egyszer. Pont egy gokartossal alkudoztunk az árat illetően, mikor két srác kigolfozta alólam a lábamat. Nem fájt, nem lett baj sem. Igazából csak azon izgultam, hogy majdnem ráestem a két kisfiúra. Bár sokat fogytam, ezért biztosan nem örültek volna, ha a maradék súlyomat megtapasztalják.

A gokartra pattanva azonnal megindult a küzdelem a túlélésért. Mindenki versenyzett mindenkivel. Mindenki játszott mindenkivel. Előzések, driftelések, néha borulás és esés. Mindezt rengeteg mosoly közben. A gokartok három kerekesek: egy elől, kettő hátul. Valahogy hamar rátaláltam az érzésre, hogy hogyan lehet két keréken repeszteni. Ezt gyakorolva sok elismerő jelzést kaptam, innen tudtam, hogy ez különleges dolog lehet.

Nekem ez a város a fények városa. És ehhez csak hozzátett, hogy minden gokart úgy ontja magából a gyönyörű neon színeket, mint egy modern karácsonyfa.

Nagyon jó volt, hogy végül nem maradt ki ez a móka. Jó volt ezen az estén az egyik színes karácsonyfának lenni!

Hajóra fel!

Kedden korán reggel keltem, hogy a 7:45-re értem jövő buszt le ne késsem.

Aztán 8 órakkor kaptam egy üzenetet, hogy igyak még egy kávét, mert csúszik a mai program. 8:30-ra jönnek értem. Ez Ázsia bébi! Így meg ez!

A jelzett időben megjött értem a busz. Az előzetes információm az volt, hogy az idegenvezető jól beszél angolul. Ehhez képest már a nevemmel gondok voltak. Ellenben egész nap én voltam a társaságban az egyetlen nyugati.

Hogy milyen társaságban?

A busz a szállásától 4 percre megállt a kikötőnél, ahonnan egy hajóval elmentünk a sziget keleti felére.

1000 sziget közé.

Gyönyörű hajós kirándulás volt.

Nem vagyok benne, hogy 1000 darab kis szigetet láttam, lehet, hogy csak 500 volt.

Sokszor gondoltam arra az utazás alatt, hogy erről az élményről nehezen fogok tudni írni. Mert nem nagyon találom azokat a szavakat, amivel ezt a keddi gyönyörűséget el tudnám mondani.

Nem akarom persze azzal elintézni, hogy “beszéljenek a képek helyettem.” Egyrészt – sokszor érzem így – a képek sem tudják visszaadni azt, amit láttam, másrészt azért a látványon kívül is volt története a napnak.

Egyetlen ember volt a hajón, aki beszélt angolul. Egy nyugdíjas, 76 éves orvos. Vele sokat beszélgettem, együtt készítettünk fotókat, megkért, hogy készítsek róla pár képet. Aztán engedtem az unszolásának, így ő is készített párat rólam.

Az utazás része volt egy kiváló ebéd is. Ezt vele, a feleségével, meg három másik vietnámi emberrel fogyasztottam el. Olyan kedvesek voltak: mindenki mutatta, mit mivel egyek, szedtek nekem kaját a közös adagból. Elém készítették a kanalat, aztán nézték, ahogy pálcikával eszem.

Az idő egy jó nagy részét egyedül töltöttem, a fedélzeten. Szigorúan árnyékban. A fedélzet olyan forró volt, hogy amikor papucs nélkül mentem rajta végig, azonnal megbántam, hogy elfelejtettem felvenni.

Szerencsére túléltem a mászkálást.

Nagyon sok látnivaló volt. Például az 500-1000 sziget. Aztán a gyönyörű zöld, kristálytiszta víz.

Egy helyen megállt a hajó egy hosszabb időre. Itt volt lehetőség úszni, ugálni, banán hajón száguldozni a tengeren és kajakozni.

A kajakozást vártam. Be is osztottak egy vietnámi hölgy mellé. Először arra gondoltam, hogy megmondom, hogy jobban szeretnék egyedül kajakozni, de aztán azt mondtam, hogy úszom. Nem csak a kajakkal, hanem a sodrással is.

Így egy nevetős negyed órát töltöttünk egy hajóban evezve. Eveztem kicsit egyedül is – ahogy egy úriemberhez illik -, húztuk együtt is, és végül is nem azért jöttem el ma, hogy testedzést végezzek, hanem, hogy mindenféle elvárások nélkül élvezzem a napot.

Bevallom – remélem, senki nem botránkozik meg -, mikor a tetőn lévő légkondicionált kabinban lefeküdtem, hogy onnan gyönyörködjem a látványban, kicsit el is aludtam. Ez a nap nem szólt másról, mint a pihenésről. Belefért egy kis alvás a paradicsomban.

A hosszabb tengeri horgonyzás után a sziget keleti felén kötött ki a hajó. Innen elektromos autókkal vittek el minket egy – a sziget belsejében lévő – kis faluba.

Igazából a falu környezete, a dzsungel volt ami igazán megfogott. Meg az oda vezető út. A kis falu a maga békességében nem volt más, mint egy utca, ahol – érzésem szerint – mindenki csak azokat a perceket várta, mikor vásárló jön. Többen megszólítottak, hogy vegyek valamit. De nem volt szükségem semmire.

Vagyis, egyetlen dologra igen, ezzel kölcsönös boldogságot tudtam okozni az egyik árusnak és magamnak is. Egy ananász italt kértem. Ez úgy nézett ki, hogy egy egész ananászt facsart ki a hölgy nekem. Hihetetlenül finom volt. 40.000 VND (500 HUF, 1,7 USD).

A napomon egyetlen dologgal lógott ki a sodródásból.

Mikor elindultunk, a hajó veszettül imbolygott. Egy három emeletes hajó tetején állva érezhetű a hullámzás. Azonnal elkezdtem érezni a fejemben és a gyomromban a figyelmeztetést: te tengeri beteg típusú vagy!

Ott és akkor úgy döntöttem, hogy ezzel most leszámolok. Nem vagyok hajlandó engedni ennek az érzésnek. Amikor a szigeten az elektromos autókkal mentünk a kis falu felé, szándékosan a menetiránynak háttal ültem le, ahogy a visszafelé vezető úton is.

Az autó elég gyorsan ment, az út rendesen kanyargott, én meg egyszerűen csak emlékeztettem magam, hogy nem vagyok hajlandó engedni a támadásnak.

És ezen a napon egyszerűen elkerült a tengeri betegség.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy soha többé nem lesz problémám ezzel az érzéssel. Lehet, hogy ma egyszerűen csak szerencsém volt.

De az biztos, hogy a következő alkalommal is megpróbálom így kezelni ezt a kérdést.

Hazafelé még áthajóztunk egy halász falun. Ez egy kicsit modern, kicsit régi település a vízen. Láttam, hogy az emberek tényleg ott élnek a vízen úszó házaikban a halász felszerelések között. Érezhető volt a levegőben, hogy keményen dolgoznak a betevő falatért. És nagyon érdekesen, színesen mutatta meg magát ez a világ.

Az utolsó munkanapom a szigeten

Mivel a busz 3 óra előtt tett ki a hostel előtt, még volt időm, hogy egy gyors zuhanyzás után elmenjek dolgozni a kettő kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

A tulajdonos srác örömmel fogadott, volt időnk még egy utolsó beszélgetésre és búcsúzásra is.

Nem vagyok híve a búcsúknak, sokszor mondtam már.

De mások szeretik, így természetesen részt veszek benne én is.

Nagyon szeretem ezt a szigetet, ez teljesen biztos.

Mégis könnyed volt a búcsúm.

Viszlát legközelebb!

The post 278. | Az utolsó napok Cat Ba szigetén first appeared on Digital Nomad Blog.

Ahogy ott álldogáltam és készítettem egyik képet a másik után egy új ötlet jutott az eszembe.

Fényképsorozatot fogok készíteni a naplementéről!

Még soha nem készítettem fotó sorozatot, úgy nevezett time leaps felvételeket.

“Egyszerű” volt.

Először is a talaj erősen rejtett. Másodszor egy derék magasságú beton korlát volt a hely körül. Természetesen keskeny és kerek felső résszel. Így semmit nem lehetett rá tenni.

Így először egy helyet kellett keresnem az állványomnak, amire a telefont rá tudom tenni. Jobb eszköz nem lévén, odahúztam a szemetes kukát a beton korlát mellé. Ennek a tetejére tettem a telefontartó állványt. De az egyik lába alá oda kellett tennem valamit, hogy viszonylag egyenesen álljon.

így került a kuka tetejére a power bankom. Viszont az egész szerkezet instabil volt, így szinte végig tartanom kellett az állványt, hogy a szél ne döntse fel.

Ezután már tényleg a könnyű rész jött.

63 percig álltam a kuka mellett és percenként készítettem egy képet ugyanabból a pozícióból, a telefon megmozdítása nélkül.

Amikor elkezdtem, arra gondoltam, hogy 15 perc és lemegy a nap. Nagyon hamar kiderült, hogy ez inkább 30 perc lesz. Nem baj, ha kibírok 15-öt, akkor kibírok 30-at is.

De harmincnál még nem ért véget a nap, így gondoltam, egy negyed órát még kibírok a kuka mellett állva.

Végül 63 perc lett. Minden percben megnyomtam a telefontartó távírányítóját. Aztán csak számoltam a másodperceket, hogy újra megnyomhassam.

Végül is nem volt sem hosszabb, sem rövidebb az egy óra, mint máskor, csak némileg kényelmetlenebb volt. Az utolsó 5 percben felébredtek a szúnyogok is, így a vége már nem volt mókás.

De, megcsináltam!

64 képet készítettem el.

Remélem, neked is olyan örömet okoz a galéria, mint amit nekem szerzett ez a kivételes egy óra.

Elkészítettem videó formátumban is a sorozatot.

Egy speciális meditáció volt az az idő.

És sikerült igazán alaposan megismerkednem a naplementével.

The post 277. | Naplemente Cat Ba felett first appeared on Digital Nomad Blog.

Vagy napokat? Most még azt mondom, „ki tudja?”

Úgy döntöttem, hogy most út közben fogom megírni ezt a bejegyzést.

Mert végre úton vagyok Cat Ba szigetén.

A várakozás

Szerettem volna napokkal korábban ezen az úton lenni, de úgy alakult, hogy az elmúlt napokban kivételesen sok munkám volt.

Csábított a gondolat, hogy ennek ellenére elinduljak, de csábítás most nem volt elég. Emellett napok óta esett az eső. Minden éjjel, és sokszor nap közben is. Márpedig, ha itt esik, akkor nagyon esik.

Éjszaka hihetetlen zajjal tombol az eső a tetőn. Én szerencsés vagyok, mert nem hogy nem zavar, de kimondottan szeretem hallgatni. Nappal pedig jól esik nézni, ahogy ömlik az eső az égből, és hömpölyög a sok víz az utcákon.

De bármilyen szép látvány és bármennyire is jól esik hallanom, azért benne lenni csak kivételes esetekben szeretnék.

Türelemmel vártam tehát a szombati napra.

Felkeltem. Megreggeliztem. Harmadszorra is meghosszabbítottam a hostelben az itt tartózkodásomat. Kaptam egy nap indító bókot, mert a recepciós kislány azt mondta, hogy most vette észre, hogy teljesen kékek a gyönyörű szemeim. Elég meleg volt már reggel, biztosan csak ez volt az oka, hogy majdnem elolvadtam…

Kérdezte, hogy mi a tervem mára. Mondtam neki, hogy ez egy csodálatos nap arra, hogy motorra pattanjak. Majd kiderül, hogy igaza lesz -e. Azt mondta, hogy igen, most gyönyörű, de délben maga lesz a pokol.

Motorra fel!

Kaptam egy ajánlást egy jó helyre, ahol nem csak korrekt áron lehet motort bérelni, hanem nagyon kedves a tulajdonos hölgy.

Nem csalódtam. Nagyon kedves volt, és jól beszélt angolul. Megkérdezte, honnan jövök. Mikor mondtam neki, hogy Magyarországról, így válaszolt: „O, Magyarország, a rózsák országa!”

Én ezt még soha nem hallottam. Az ő elképzelését nem akartam sem firtatni, sem cáfolni.

De kíváncsi voltam, hogy vajon miért mondta ezt. A válasz nem egyértelmű. Vagy egy egyszerű félre ment információ alapján tudja így, mert Ázsiában gyakran társítják virágokkal az országokat. Vagy egyszerűen összekeverte az országot Bulgáriával, amit viszont gyakran neveznek a „rózsák földjének.”

Mindegy is. Én a saját történetem miatt vagyok itt, nem azért, hogy másokét leromboljam.

Hallgatni arany.

És néha kifizetődő is. Amikor ugyanis megkérdeztem, hogy mennyi a motor ára, ezt válaszolta: „120.000, de neked 100.000, mert szeretem a virágokat.”

Lehet, hogy innentől én is a rózsák országaként gondolok majd Magyarországra?

A pillangók útján

Elindultam a sziget északi kikötője felé. Cat Ba délen van, így az egész szigetet keresztül kellett utaznom. A távolság érzékeltetésére: ez 20+ kilométert jelent motorral.

Egy hihetetlenül jó minőségű út látott már vendégül. A kis piros Honda (120 ccm), amit kaptam nagyon megbízható jármű. Ennek a két ténynek a következményeként a lassú haladás közben szinte más dolgom sem volt, mint gyönyörködni a hihetetlen látványban.

Óriási, zölddel borított sziklák között haladtam. Csak bámultam az óriásokat. Egy széles mosollyal az arcomon. Élveztem, ahogy a szél belekap a ruhámba és simogatja az arcomat.

És akkor megláttam a pillangókat!

Hosszú-hosszú kilométereken keresztül csodálhattam őket motorozás közben. Igazság szerint még soha nem láttam pillangókat tömegesen repkedni.

Felfedeztem a mintákat, amiket követve repültek. Sorokban haladtak. Érdekes módon mindannyian a város felé, ahonnan én pont eljöttem.

A káosz, amivel az út feletti teret uralták rendezettnek tűnt számomra. Könnyed eleganciával, mégis céltudatosan szálltak előre.

Ahogy tudtam, igyekeztem nem kárt tenni bennük. Megmondom őszintén, pillangókat kerülgetni motorozás közben egy teljesen más dimenzió, mint a kátyúkkal való küzdelem.

Amikor megpillantottam egy kb. 10 méteres köteléket, ahogy egy hatalmas A alakzatban repülnek felém, elállt a lélegzetem. Valamiért ez a pillanat úgy alakult, hogy tökéletes szinkronban érkeztem meg ebben az S betűbe: ahogy körbevett a hatalmas sor, nem volt más választásom. Hangosan nevettem. Felejthetetlen pillanat volt.

A legtöbb lepke fehér volt. Egyszerű, díszítés nélküli, könnyű teremtmények. Láttam pár hatalmas feketét is köztük és egy vöröset is. Így nem csak én voltam az egyetlen idegen a tömegben.

Mikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne velük együtt repülni az út felett, hirtelen belém villant a gondolat. De hiszen pontosan ezt teszem. Pillangók között repülök.

Hiszen magam is pillangó vagyok. Erről már írtam korábban.

Csodálatos volt!

Cat Ba északi kikötője

Megérkeztem az északi kikötőbe.

Óriási látvány volt.

Itt is a hatalmas sziklák keretezik a kilátást. Minden hihetetlenül zöld. A természet békés harmóniája fogadott itt.

A tenger nagyon békés volt. A kikötő egyik felében nagy hajók pihentek, a másik fele inkább a kisebb csónakok kikötője volt.

Láttam pár kis csónakot mozogni a vízen. Pontosan úgy, ahogy a filmekben vagy a könyvekben szokás ezt a jelenetet ábrázolni.

Az egyik ember a csónakot irányította. A másik meg a hajó orrában állva nézett előre. Fején azzal a vietnámi kalappal, ami szerintem ikonikus, akárhonnan nézzük.

Szép ez a látvány egy filmben is, de mérhetetlen hálát éreztem a szívemben, hogy ezt én most a saját szememmel láthattam!

Apály idején érkeztem meg. Így lehetőségem nyílt arra, hogy a visszahúzódott tenger földjén járják és nézegessem azt, ami máskor rejtve van.

A rákokcskák

A hihetetlen mennyiségű kagylóhéj mellett rengeteg pici rákot tudtam megfigyelni.

Hihetetlen, hogy ezek a kis fickók milyen bátortalanok. A legapróbb mozdulatra azonnal visszabújnak a homokba fúrt kis lukaikba. És mindezt nagyon gyorsan! Hihetetlen sebességgel közlekednek.

Ezért mozdulatlanul vártam őket, míg előjönnek a napfényre. Láttam sok picike rákot, és jó pár nagyobb, akár 5 cm-es példányt is. A kedvencem az, amelyiknek a jobb lábán egy hatalmas olló van, a másikon meg csak egy pici.

Felfedeztem nagyobb, akár tenyérnyi nagyságú rákok maradványait is.

A természetbúvár énem nagyon élvezte ezt a kis nézelődést.

Végül leültem a partra és egyszerűen csak élveztem a napsütést, a tengeri szél lágyságát, a tenger illatát és a hihetetlen látványt.

Fél órát töltöttem el ott, ahol máskor, a kompra szállva csak percek lennének arra, hogy valamit lássák.

Kávé Olaszországban

Az úton visszafelé haladva megláttam egy táblát. Sam kávézója.

Megálltam, hogy igyak egy kávét, de fel kellett fedeznem, hogy csak a tábla létezik. Sem Sam, sem a kávézó nem került elő. De legalább sétáltam egyet a hihetetlenül páradús levegőjű dzsungelben.

Kétségbeesésre most sem volt okom. Kicsivel távolabb egy kis faluban leültem egy utcai kávéházban.

Ittam egy hihetetlenül finom és ízlésesen elkészített kávét, a kedvenc görögdinnye dzsúzommal együtt. Megírtam ezt a bejegyzést eddig.

Írás közben többször megálltam és csodáltam azt a békés harmóniát, amit ez a kis falu mutat a hatalmas sziklák árnyékban.

Az épület elrendezése, a béke és a harmónia valamiért azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban vagyok. Ott tapasztaltam ezt a békét először.

Valamiért nehezemre esik ezt a békés csendet itt hagyni. De az út folytatódik.

Vár a motorom.

Cat Ba nyugati kikötője

A motoron ülve hirtelen érzések kavalkádja öntött el.

A menetszél simogatta az arcom, miközben a szél tépte a testem. A levegő melegen ölelt, ellenben a nap égette, marcangolta a bőrömet. A levegő egyszerre volt hűvös a közepes tempó miatt, míg az óriási páratartalom hője szinte a földbe döngölt.

Erre az érzés hullámra ült még fel a szaglás szörfözni. Az egyik pillanatban még a virágok természetesen tömény és pompás illat felhőjében haladtam. A következő percben pedig már egy kis faluban a frissen mosott ruha mesterséges frissessége várt.

Az érzések ezen kettőssége hihetetlen energiákat szabadított fel bennem.

Ekkor gondoltam először arra, hogy a recepciós hölgy tévedett.

Ez nem a pokol. Ez maga a mennyország.

Tökéletes percek voltak.

Rádöbbentem, hogy szeretem ezt a szigetet. Akárhová néztem, mindenhol azt a kunyhót véltem látni, ahol öreg napjaimat tengethetem majd.

Tökéletes hely.

Így felspanolva érkeztem meg arra az útra, amit egyszer már láttam az első itt töltött napomon.

Motoron ülve kicsit más volt az út, sokkal többet mutatott meg magából. Gyakran álltam meg fényképezni.

A tenger vize (nem biztos, hogy a tenger!) kis parcellákban áll az út két oldalán. Az egyik oldalon a hatalmas sziklák, a másik oldalon a tenger végtelenje keretezik ezt az utat.

Úgy érzem, ez a kettősségek napja.

Motorozás és repülés. Olaszország és Vietnám. Kettős érzések. Sziklák tömege és a végtelen.

Mi jöhet még ezután?

Elsősorban egy jó ebéd egy hűvös teraszon. Egy vietnámi dobozba bújt Red Bull, ami Thaiföldön készült. Gondolom az osztrák tulajdonos tudtával.

Fél három van. Magam mögött hagyom az ismerős kikötőt.

Vár a sziget.

A rejtély maradjon rejtély!

Az éttermet elhagyva megálltam a víz parcellák mellett.

Az volt a szándékom, hogy kiderítem, vajon sós vagy édes -e a víz.

Gondoltam, hogy belenyalok, aztán kiderül. Közelebb érve a vízhez rádöbbentem, hogy a józan eszem nem tud veszíteni a kíváncsiság ellen.

Sokat segített a döntésben, hogy közelről láttam a vizet és a partját. A mindent elborító kecske- és tehénszar nem erősítette meg bennem a belenyalás szándékát.

Azt gondolom, jobb egy vérhas élmény nélkül az életem.

Így marad talán örökre rejtély ez a rejtély.

De legalább egy feledhetetlen negyed órát tölthettem egy kis romos ház falának vetett háttal üldögélve.

Megunhatatlan az a látvány, amit ma ajándékozott nekem a sziget.

A nyugodt perceket más titkok megoldásával töltöttem. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a története a néhai ajtó mellett árválkodó szögnek. Vagy a nem messze tőle heverő elhagyatott kulcsának.

Nem jöttem rá. Ellenben egymás mellé tettem őket. Legyen min gondolkodnia másnak is!

A pálmafák ligete

Nem jutottam messzire innen.

Észrevettem egy kis utat a tenger felé, így egy perccel később már a tengerpart egy kissé elrejtett pontján parkoltam.

Egy órát töltöttem itt.

Sétáltam a parton és néztem a homokos, barna hullámokat. A messze a tengerben fürdőző 3 helyi embert. És a távolban egymás után úszó hatalmas teherszállító hajókat.

Újra a kis rákokcskákat tanulmányoztam. Elsétáltam a parttól kicsit távolabb is.

Akkor fedeztem fel a kis pálmafa ligetet.

Azonnal éreztem, hogy oda akarok menni. Elindultam.

Aztán hirtelen a tenger egy vékony kis sávja állta az utamat. Elég széles volt ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen nem tudjak rajta átkelni.

Így tettem egy kerülőt, hogy száraz lábbal mehessek át a másik oldalra. A cipőm már elég rossz állapotban van, ráadásul most elég tiszta is, és ezen az állapotán nem akartam változtatni.

Egy izgalmas, sziklákkal és rák lukakkal tarkított, az apály idején is kissé nedves homokos szakaszon eljutottam oda, ahol a száraz lábas átkelést terveztem.

Itt kiderült, hogy a homok elég nedves ahhoz, hogy elnyelje a lábam, így visszafordultam. A saját lábnyomaimat követve visszatértem oda, ahonnan indultam.

Közben megszületett a gondolat. Miért is nem megyek át mezítláb a kicsi vízen? Sokszor a legegyszerűbb megoldás jut a legutoljára az eszembe. LOL.

A víz közelebbi vizsgálata aztán meggyőzött, hogy nem akarok mezítláb átmenni ezen a vízen. A sok – éles – kagylóhéj nem volt valami barátságos. Most, hogy a kezemen a zombi harc közben szerzett seb már szépen begyógyult, igazán nem volt szükségem egy másikra a talpamon.

Ekkor megláttam egy deszkát. Hidat építettem a kis vízen. Na, jó. Ez egy költői túlzás. Oda cipeltem a vízhez és elegánsan a közepébe dobtam.

Természetesen ezek után nem sikerült a száraz lábas átkelés. Rövid volt a híd. Vagy széles a víz. Mindegy is. De a pálmafák annyira hívtak, mennem kellett.

Így végül – nedves cipőkkel és zoknikban – ott álltam a pálmafák alatt. Illetve ültem.

Nagyon romantikus volt. Egy kis időre megint Robinsonnak képzelhettem magam. Olyan érzésem volt, mintha egy lakatlan szigetre vetődtem volna. Csak a tenger, a pálmafák és én.

Még a rengeteg szemét a homokon.

Hirtelen észrevettem egy érdekes tárgyat. Így kezdődött el a partra vetett tárgyak fényképezése.

Rengeteg palackot láttam, rájuk telepedett kagylóhéjakkal. Rájöttem, hogy minden itt lévő palack le van zárva. A jóindulatú emberek így dobálják be a tengerbe láthatatlan tintával láthatatlan papírra írt üzeneteiket. Hogy azok biztosan pártot tudjanak érni.

Rengeteg érdekes dolgot találtam és fényképeztem. Sikerült egy egészen tekintélyes gyűjteményt létrehoznom a partra vetett kincsek képeiből.

Izgalmas sport ez, szerintem még fogom gyakorolni.

Visszafelé megint megmostam a cipőmet, búcsút intettem a kis hidamnak és a rejtett partszakasznak.

Pihenő egy kilátóban

Ma nagyon lassú utam volt.

Pár kilométerrel odébb megálltam egy gyönyörű kilátóban.

A cipőimet és a zoknijaimat szárítottam. Kicsit zenét hallgattam.

Aztán észrevettem, hogy mennyire csábító a szép márvány padló. Így eldőltem rajta és aludtam egy békés fél órát.

Naplemente

A pihentető alvás után felpattantam a motorra és 3 újabb hosszú kilométer után megérkeztem ide.

Egy kis vendéglő szerűségbe. Itt várom, hogy a Nap megmutassa, milyen szép, amikor eltűnik.

Itt fejeztem be a Galaxis útikalauz stopposoknak trilógia öt könyvéből a harmadikat. Mivel összekevertem a könyveket, a harmadikat a negyedik után olvastam most el. Azt hiszem, a sorrend is olyan véletlen, mint az élet.

Innen már csak haza megyek, hogy holnap folytassam a sziget felfedezését.

Túra Cat Ba erdeiben

Gyönyörű napsütéses reggel várt vasárnap.

Kicsit későn (9 óra) ébredtem. A reggeli 9:30-ig elérhető, hamar túl estem rajta.

Egy sürgősen megoldandó webshopos probléma várt rám este óta. 45 percig tartott mire megoldottam.

Így kicsit későn vágtam neki a mai túrának.

De az idő a legkevésbé fontos dolog ma.

Várt a sziget.

Nem álltam ellen.

Elektromos motor

Egy új barátom ajánlotta figyelembe az elektromos motort.

Mindenképpen ki akartam próbálni.

A másik ok, amiért mára ezt a típust választottam az az, hogy ma kevesebb közúti közlekedést és több gyaloglást terveztem.

Kibéreltem egyet a tegnapi helyen és neki is indultam a mai utamnak.

Az elektromos motor egy másik dimenziója a haladásnak.

40 km/h-nál többel nem megy. A hegyi utakon meg jó, ha a húszat bírja.

És hangtalan. Ez és az alacsony sebesség egy más fajta jelenlétét tesz lehetővé. A motor is csak azt mutatja: az idő ma nem fontos.

Cat Ba Nemzeti Park

Az első célom a Nemzeti Park volt.

Tegnap már eljöttem a bejárata mellett, de akkor más céljaim voltak.

A park két túra útvonalat kínál. Egy rövidet és egy hosszút.

Természetesen a hosszút akartam megcsinálni. De megtudtam, hogy az 4 óra oda és 4 óra vissza. Így gyorsan változtattam a tervemen.

A park bejáratát elhagyva azonnal kezdődik is a túra. Így magáról a parkról csak annyit tudok mondani, hogy a korának megfelelően szépen van berendezve. Látszik, hogy gondozzák és szeretettel tartják karban. Pont 40 éves, így volt idő mindennek a megfelelő helyét megtalálni.

Pár száz méter után egy valaha gyönyörű szállás komplexumot fedeztem fel. Egy szebb napokat is megért kis mesterséges tó körül cuki bambusz házak sorakoztak.

Megnéztem őket. Mindegyikben ott volt a berendezés, de némelyiknek már be volt szakadva a teteje. Olyan volt, mintha egy szomorú kedden egyszer csak elment volna mindenki.

Találtam két bárt, az ott látható árak azt mutatták, hogy évek óta elhagyatott lehet a hely.

Nekem így is tetszett. Alaposan körbejártam, mielőtt nekivágtam az igazi túrának.

A Ngu Lam csúcs

Megmászni ezt a hegyet egy igazi kihívás volt.

Nem olyan nagyon kemény, de azért kellett kapaszkodnom, míg 45 perc alatt felértem a csúcsra.

Most itt vagyok, élvezem a csendet és a magányt. Amióta itt vagyok (kb. fél órája) még senki más nem jött fel ide.

Kicsit lejjebb van egy kilátó pont, egy kis épülettel. Úgy hallom, mindenki más csak addig jött.

Ellenben egy gyönyörű pók feljött velem, itt vettem észre, hogy a hátizsákomon játszott potyautast. Ezenkívül egy kék gyíkkal és egy hatalmas kék lepkével találkoztam mindösszesen itt fent.

Mikor leültem először is a számat csukták be, mert az egyszerűen tátva maradt a látványtól. Ez a csúcs egy völgy közepén magasodik. Körülöttem pedig mindenhol ezzel a csúccsal megegyező magasságú csúcsok terülnek el. 360 fokban.

Kicsit olyan érzésem van, mintha a világ közepén ülnék.

Nincs itt semmi, „csak” a látvány. De az hihetetlen.

Azonnal elhatároztam, hogy csak élvezni akarom a szél hangját, a rovarok zaját, a madarak énekét. És inni akarom a látványt. Csendesen de bőségesen.

Pár perccel azután, hogy leültem, elolvastam a nagy tábla szövegét magam mellett. Mosolyogtam. Pont azt tanácsolta, amit csináltam.

Végül csak érkezett egy pár a csúcsra. Kicsit beszélgettünk. Aztán ideje volt indulnom, mert szuper éhes voltam.

Visszafelé könnyebb, bár nem könnyű volt az út. Ez a pár kilométer alaposan megdolgoztatta a lábaimat. Szeretem azt az érzést, mikor a megterheléstől remegnek az izmaim. Igaz, nem olyan mókás lefelé lépcsőzni olyan lábakon, amik nem teljesen stabilak. De ez is a játék része.

Eszembe jutott, milyen volt hegyet mászni Indonéziában, meg Thaiföldön. Még párszor az is, hogy milyen volt Magyarországon és Ausztriában.

Minden hegy más. Minden hegy gyönyörű. Nagyon örülök, hogy ma megismertem ezt a hegyet.

A Trung Trang barlang

Ez a barlang azonban kétséget kizáróan nem kérdés számomra.

Sok szép barlangot láttam már, de ez biztos, hogy a legszebbek között van számomra.

A bejáratnál azt írták, hogy ez a világ egyik legfontosabb barlangja a denevérek megfigyelésére és megőrzésésre. Sőt! Azt is írták, hogy legyek büszke arra, hogy az egyike lehetek azon keveseknek, akik láthatják ezt az egyedi barlangot.

Jelentsenek bármit is ezek a szavak, a barlang gyönyörű volt.

Egyetlen szűk út vezetett végig benne. Sok helyen olyan alacsony volt, hogy szinte guggolva kellett haladni.

Nagyon szép cseppkő formákat láttam. És ami talán kiemelte a többi barlang közül amit láttam már ezt a barlangot, az a világítás volt.

Ez volt az első barlang az életemben, ahol végre sikerült szép képeket készítenem. A barlangi fényképezésben a legfontosabb szerintem a fény. Itt valahogy mindenütt jól volt beállítva.

Nem csak szép köveket, formákat tudtam fényképezni, hanem páfrányokat is. Különleges volt a hely, hogy növények is vannak benne.

Ott volt aztán a víz. Több helyen csepegett, őszintén, ilyet se sok helyen láttam.

Végül a denevérek. Láttam már plafonról függő csoportokat máskor is. De most mindössze pár méterre voltak a fejem felett. Óriási volt. Ráadásul az egyik nagy példány folyamatosan ott körözött a fejem körül.

Jó volt nézni és hallgatni őket. A guano szagát még csak el kellett viselni.

Igaza volt a táblának. Tényleg különleges barlang volt.

Az erdő szélén

Elmentem egy barátom ajánlotta helyre, hogy a dzsungel egy másik pontján is sétálhassak.

Mikor odaértem, rájöttem, hogy fáradt vagyok.

Így most nem fogadtam el a dzsungel hívását.

Egyszerűen csak ültem a földön az erdő szélén, a sziklák alatt és élveztem a csendet.

Csendes és lassú nap volt. Kevés de annál gyönyörűbb élménnyel.

Rájöttem, hogy csak egy kis üldögélésre vágyom a városban. Egy üdítővel és egy csokival.

Ezért most itt ülök a város szívében. Egy soha nem kóstolt málnás Pepsi és egy kis doboz Kinder csoki társaságában.

Befejeztem a mai nap történetének megírását.

De a napnak még nincs vége!

A motor akksija még 70% töltöttségű.

Teszek bele pár kilométert itt a városban. Csak az érzés kedvéért.

Este pedig valószínűleg kipróbálom az egyik elektromos kisautót itt a parkban.

Jó lesz gyerekként befejezni ezt a „nagyon komoly” hétvégét.

Szeretem ezt a szigetet. Már most sokat adott.

És egy élmény még vár rám a jövő héten, mielőtt búcsút intünk egymásnak.

The post 276. | Cat Ba és a világ közepe first appeared on Digital Nomad Blog.

Mármint, több – jellemzően vadidegen – embernek.

Ott egy nyolc ágyas szobában laktam, pár napig ismerős arcok társaságát élvezve.

Most egy 12 ágyas szobában lakom. És nem ismerek senkit.

Hogy néz ki egy ilyen szoba?

Eddig tehát két helyen éltem/élek ilyen szobában, a tapasztalataimat az itt eltöltött napok alapján tudom megfogalmazni.

Az első, ami eszembe jut, hogy mind a két szobában nulla-huszonnégyben megy a légkondi. El nem tudom képzelni, hogy ezt hogyan bírják ki a gépek. Ennek ellenére nem ellenzem. 8-10-12 ember biztosan be tudna fűteni egy amúgy sem hideg szobát.

Ennek megfelelően a szobáknak van egy alapzaja. Engem nem zavarnak a zajok, bárhol és bármilyen körülmények között tudok aludni, ha egyszer erre adom a fejemet. Ezzel együtt azért jó, hogy ezekben a szobákban egész nap csend van.

Mivel soha nem tudhatjuk, hogy ki van a szobában, és ő mit csinál, eddig azt láttam, hogy mindenki, mindig csendben jön be és végzi a dolgát. A nap bármelyik szakaszában feltételezhető, hogy valaki éppen alszik.

Eddig mindenhol csak emeletes ágyas szobákat láttam. Többet láttam persze a weben. De ezek a szállások az olcsóságra építenek, ezért minden hely számít.

Minden ágy kötelezően elfüggönyözhető. Ez adja a privát jelleget az ágynak. Illetve, ez rejti el azt, aki alszik. Ezért nem lehet tudni biztosra soha sem, hogy hányan vagyunk éppen a szobában.

Minden szobában van az egyes ágyakhoz dedikált zárható szekrény is. A főbb értékeket ide lehet bezárni. Az első szobában többször zártam el ide a laptopomat. A mostani helyen viszont mindig magammal viszem ezt, hiszen minden nap dolgozni indultam.

A legtöbb ember, akivel a tapasztalatainkat osztottuk meg az ilyen közös szobákról, a teljes biztonságról mesélt. Egyetlen lány volt, aki elmesélte, hogy egyszer ellopták valamijét, és egyszer molesztálta egy idegen srác.

Nekem még semmilyen kellemetlen tapasztalatom nincs.

Privát szoba

A függönyt behúzva tényleg egy kis privát szobában találjuk magunkat. Mondom ezt, mert engem az esetlegesen beszűrődő zajok egyáltalán nem zavarnak, így tényleg olyan érzés elhúznom a függönyt, mintha bezárnám a szobám ajtaját.

Ebben a kis szobában mindig van konnektor és lámpa. Én ezek miatt nagyon otthonosan érzem magam.

A szobatársak általában a padlón és az ágyak alatt tartják a dolgaikat. De úgy érzem, ezt is mindenki körültekintéssel teszi, azaz, nem kell hátizsákokon keresztül verekednem magam, ha az ágyamhoz akarok jutni. Mindenki tisztában van azzal, hogy többen vagyunk itt.

Én valamiért már az első alkalommal feltettem a hátizsákomat az ágyamra. Úgy emlékszem azért, mert az első szoba kicsit kisebb volt, mint a mostani és feleslegesnek tartottam, hogy a padlón foglalja a helyet egész nap.

Aztán mikor lefeküdtem, ott hagytam a hátizsákomat magam mellett az ágyban. Sőt, ahogy korábban írtam, a fal mellé az ágyra pakoltam ki sorban.

Ezt a gyakorlatot azóta is őrzöm. Talán a múltkori alkalommal nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy nagyon kényelmesen elférek úgy egy ágyban, hogy a szélét telepakolom ruhákkal és egyéb dolgokkal.

Azt hiszem, nem csak a horkolásom szűnt meg a súlyfeleslegem leadásával, hanem a viharos forgolódásom is. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy úgy alszom egy ágyon, hogy azon tárgyak is vannak.

Így azonban, akárhonnan nézem is, a szekrényem és az ágyam eggyé vált.

Azzal, hogy pár napja – első alkalommal – azt is kipróbáltam, hogy ebben a mini szobának képzelt ágyban dolgozom, tulajdonképpen az asztalom is egybe olvadt az ággyal.

Megint a minimalizmus

Többször írtam, és ennél is többször mondtam már ki, hogy minimalista módon élek. Jó idővel ezelőtt fedeztem fel azt, hogy számomra nem szükséges sok minden, hogy a mindennapi életemet működtetni tudjam.

Egy ágy, ahol alszom. Egy asztal, ahol dolgozhatom. Opcionálisan egy polc, ahová pakolhatok. Ez a mostani tapasztalat megmutatta, hogy mindez számomra működőképesen elfér egy ágyon.

Most úgy érzem, hogy akár egy 1,6 m2-es privát barlanggal is tökéletesen tudnék működni.

Feltéve persze, ha egyedül foglalom el az ágyat.

Amikor az ágyban írogattam egyik este, egyszer csak valaki széthúzta a függönyt. Az egyik nagyon szép lány dugta be a fejét a szobámba. Aki most kalandra számítva olvassa tovább a sorokat, az úgy jár mint én. Csalódni fog. Ugyanis csak annyit akart kérni, hogy halkítsam le a zenét. Szeretem hangosan hallgatni a fülhallgatóban a zenét. Arra nem szoktam gondolni, hogy ez kihallatszik.

Hát, most megtudtam.

A szobához tartozó egyebek

Az ilyen olcsó szállásokon jellemzően fiatal emberek szállnak meg. Mint mondjuk én.

Na jó, kicsit fiatalabbak.

Úgyhogy, ha ilyen szállására mész, jó ha felkészülsz pár dologra.

Például, hogy mindenki nagyon későn fekszik le. Ezzel én is így vagyok. Viszont rajtam kívül általában mindenki sokáig alszik.

A hostel közös területén mindig megy a közösségi élet. Ez általában azt jelenti, hogy reggeltől éjszakáig ülnek ott az emberek. Hangoskodnak. Isznak. Sokat. És általában mindig van legalább egy valaki, aki füvet szív. Szóval, ha például nem szereted a fű szagát, akkor át kell gondolnod az ilyen szállásokat.

Rengeteg olyan embert láttam itt, aki tényleg nem csinált mást egész nap csak sörözött és füvezett.

A sok ember jelenléte miatt a tisztaságot úgy látom, komolyan veszik, ezért a WC-k és a közösen használt zuhanyzók mindig tiszták.

Eddig mind a két ilyen típusú szállásomon a szoba árában egy reggeli is benne volt. Ezzel azt hiszem, mindenhol lehet számolni.

Jellemzően a mosási szolgáltatás is benne van a repertoárban. Ezt nagyon tudom élvezni. Nem mintha nagyon messze kellene menni, hogy másikat találjak, de ez így szuper kényelmes.

Ha én lennék BB a Forrest Gumpból, most ezt mondanám: Azt hiszem, ez minden, amit a közös szobákról el tudok mondani.

Nekem bejön ez a típusú szállás.

The post 274. | A közös szobákról first appeared on Digital Nomad Blog.

Pontosabban egy, a tengerben található szigeten.

Cat Ba a sziget, ahol most élek.

És Cat Ba a város is. Mintha nem akarták volna túlbonyolítani.

Újra egy szigeten

Egy szigeten kezdtem Ázsiában. Mintha lenne bennem egy kis nosztalgia!?

Megnéztem a térképet, mert kíváncsi voltam, hogy mekkora ez a földdarab madártávlatból. Nem túl nagy. De még így is kb. negyedével nagyobb, mint Koh Samui.

Kíváncsiságból megjelöltem egy térképen azokat a főbb területeket, ahol eddig már jártam Ázsiában. Mindezt egy képen tettem meg.

Ekkor arra gondoltam, hogy megállok egy pillanatra. Mégis csak IT szakember vagyok, vagy mi a csoda!

Így vasárnap este olyat tettem, amit már megtehettem volna korábban is.

Eddig egy térképem volt ezen az oldalon. Ma hirtelen készítettem még kettőt. Mind a három a menüben elérhető, de megmutatom itt is, hogy hogyan is néz ki most.

• Az én térképem: ez a térkép képekkel és jelölőkkel mutatja meg, hogy hol voltam eddig.
• Az én utam: ezen a térképen egyenes vonallal összekötött pontok mutatják az utamat, mióta Ázsiába érkeztem
• Az én földgömböm: ezen az oldalon pedig egy tetszőlegesen forgatható 3D földgömbön mutatom meg azt, ami az első térképen is látható.

Csak a móka és a napló kedvéért. LOL.

Utam a szigetre

Haipongban az utolsó napon ébredve még nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy aznap elutazom -e, vagy nem.

Mire megmostam a fogamat megszületett a következő döntés is. Irány Cat Ba szigete!

Nagyon szeretem ebben az életszakaszban, hogy ezek az elhatározások percek alatt születhetnek meg. Nyilván könnyűvé teszi a döntést az, hogy minden dolgom elpakolásával 3-4 perc alatt végzem. Vagyis, az ébredés után 10 perccel becsuktam magam mögött a szobaajtót.

Újra úton voltam. Teljes menetfelszerelésben.

Sokat nem kellett gyalogolnom, két kilométeren belül ott voltam a városi buszpályaudvaron.

Csodálatos módon hamar sikerült kiderítenem, hogy mikor, honnan és melyik busz indul abba az irányba, amerre nekem is mennem kell.

20 perc múlva indult egy helyi busz. Innen 15.000 VDN-ért (172 HUF, 0,5 USD) egy órát utaztam egy kikötőbe.

Onnan 13.000 VDN-ért (150 HUF, 0,48 USD) átvitt egy komp egy szemmel láthatólag impozáns szigetre. Az odaérkezésem után 10 perccel indult a hajó.

Nagyon tetszett, hogy a kb. két kilométerre lévő sziget már a hajón megmutatta nekem a szépségét. Fenséges hegyeket és rengeteg zöld erdőt láttam magam előtt.

Ez az utazás mindenféle tervezés nélkül zajlott le ilyen könnyedén.

A szigeten azonnal kaptam egy taxis ajánlatot, hogy elvisznek a városba. 100.000 VND-t (1.149 HUF, 4 USD) kértek érte. Megköszöntem az ajánlatot és meg is mondtam, hogy ennél a busz olcsóbb, úgyhogy azzal megyek.

Ahogy megkerültem a buszt (a sofőr éppen a hátsó ülésen aludt), máris jött ugyanaz az ajánlat. Mind a két taxisofőr elmondta, hogy amúgy 300.000 az ár, de csak most 100.000 lesz. No, persze!

Aztán odajött hozzám két turista. Ők már érthetőbben mondták el, hogy szükségük van rám. Mert tényleg 300.000 a taxi, de ha csatlakozom hozzájuk, akkor fejenként csak 100.000 lesz. Az árból sejtettem, hogy nem lesz kicsi a távolság, és talán jobban teszem, ha nem várom meg, míg a sofőr felébred, hanem azonnal elindulok a városba.

Így elfogadtam az ajánlatot. És ezzel gyakorlatilag a szobámtól a lehető leggördülékenyebben jutottam el Cat Ba városába.

Az első pillantások a városra

Azt azonnal láttam, hogy ez egy nagyon nyüzsgő, nagyon turistás település.

Az elmúlt napok aztán megmutatták, hogy egyszerre backpacker-bázis, tengerparti üdülőhangulatot árasztó nyaraló hely és enyhén kaotikus vietnámi városka.

A saját mesémben pedig azt mondnám, hogy az akváriumok és a neonfények városa.

A backpacker jelleget az adja, hogy rengeteg fiatal turista, és néhány idősebb nyaraló nyüzsög az utcákon.

A tengerparti üdülőhangulatot a helyeik is erősítik. Mielőtt eljöttem Ázsiába, a lányaimmal Horvátországban nyaraltunk. Valamiért mindig az a nyaralás jut eszembe. Kicsit úgy érzem magam, mint ott. Napok óta azon gondolkodom, hogy egy tökéletes tengerparti nyaralóhelyen élem a mindennapjaimat.

Rengeteg kisbusz cirkál az utcákon. A környéken található főút és 4-5 utcácska rogyásig van hotelekkel, hostelekkel, kifőzdékkel, éttermekkel, kisboltokkal, utazási irodákkal. És kávézókkal. Ezt most különösen élvezem.

Az éttermek és a kifőzdék akváriumokkal vannak megpakolva. Ezek több sorban, több méteres sorokban vannak kitelepítve az utcára.

Így az elmúlt napokban az utcákat járva mindenhol homárokat, rákokat, patkórákokat, murénákat és mindenféle egzotikus tengeri halakat látok. Szeretem őket nézegetni. Olyan, mintha egy állandó kiállítás résztvevője lennék.

A kedvenceim azonban mégis a neon fények. Rengeteg fára van felfűzve fényfűzér. Az utcák felett sűrű sorokban vannak kifeszítve a lámpák. Az épületek, a boltok a pincétől a padlásig fényárban úsznak a sötétedés közeledtétől. Akármerre nézek, színkavalkád gyönyörködteti a szemeimet. Valamiért nem tudom megunni!

Mikor megérkeztem, még csak kora délután volt. Fogtam magam és – most először – úgy kerestem magamnak szállást, hogy betértem pár hotelbe. Érdeklődtem, hogy van -e szállás. Mindenhol volt, annak ellenére, hogy azért sugallták, hogy nagyon fogynak a lehetőségek.

Az ár mindenhol 450.000 VDN (5.200 HUF, 16 USD) volt egy éjszakára. Mindenhol elmondtam, hogy ez nekem sok. Egy helyen megkérdezték, hogy mennyit gondoltam. Mondtam, hogy 300.000-ben kiegyezhetünk. Erre csak annyit mondtak, hogy nézzek körül. És sok szerencsét.

3-4 hotel után láttam, hogy felesleges próbálkoznom, mindenhol ez lesz az ajánlat.

Úgyhogy eljöttem egy hostelbe. Kivettem magamnak egy ágyat egy 12 ágyas közös szobában. Ennek az ára 160.000 VND (1.800 HUF, 5,75 USD) éjszakánként és még egy reggelit is kapok.

Hamarosan írok az ilyen közös szobákról is.

A kávéházak

4 éjszakát terveztem itt lenni, ehhez képest ezt a bejegyzést az ötödiken írom.

És még kettőt biztosan maradok ezen kívül.

Úgy alakult ugyanis, hogy az.. (Itt – hajnali 2:43-kor – a tegnapi bejegyzésben bemutatott cuki macska megnézte, mit írok. Ezzel együtt végiggyalogolt a billentyűzetemen és ide írt egy u betűt. A betű nem marad az írásban, de a macska lábnyomát szerettem volna megörökíteni.)

Úgy alakult ugyanis, hogy az elmúlt napokban sok munkám volt. Így a tervezett tengeri hajókázást, dzsungelben sétálást és a környék esetleges motoros felfedezését nem tudtam megvalósítani. De nem akarok addig elmenni innen, míg nem látok kicsit többet.

Ja, nem mellesleg egy nemzeti park is van itt a közelben.

Ezért maradtam itt.

A város körüli élményeket nem ismertem még meg, de a kávéházakat annál alaposabban. Az elmúlt napokat 4-5 különböző kávéházban töltöttem.

Nagyon élvezem, hogy a második, harmadik alkalommal már visszatérő törzsvendégként köszöntenek. Nem hiába üldögélek minden helyen több órákat.

Jó wifi, és még jobb innivalók.

Van két speciális vietnámi kávé, amit már Haipongban is szerettem volna kipróbálni, de eddig a városig kellett várnom.

Nem tudom megmondani, melyik a kedvencem. Annyira finomak, hogy azt szeretném, ha ezt mindenki megkóstolhatná.

Az egyik a tojásos kávé. Elképzelni nem tudtam, hogy ez milyen lehet. Aztán kiderült, hogy nagyon habosra kevernek ki tojássárgáját cukorral és ezt teszik a kávé tetejére. Mi ezzel a megoldással Magyarországon sütiket készítünk. Itt a kávét habosítják. Isteni íz orgia. Azt hiszem, ezt nem tudom megunni.

A másik specialitás a sós kávé. Tejszínt habosítanak felhő könnyedségűre és ezt a habot cukrozzák és sózzák. A furcsasága ellenére ez is egy nagyon különleges élményt ad.

De ittam már kukorica szirupos (és kukorica szemeket is tartalmaz) matcha teát. Áfonyás joghurt smoothiet. Ma kétszer kellett kipróbálnom a banán-kókusz smoothiet. A gyümölcsös italok frissek. A reggelihez olyan ízesített kávét kapok, hogy minden reggel meg tudnék inni belőle 3 vödörrel.

Emellett pedig kapható a kedvenc sült rizsem.

Tökéletes helyen vagyok.

Lehet, hogy nem is kellene innen elmennem?

Viccelek. Bár ki tudja? Hamarosan jön a szokásos könnyed utolsó nap.

De előtte még vár rám 2-3 nap ezen a csodálatos szigeten.

Utóirat: Régen voltam masszázson.

Ma este 22:15-kor engedtem a hívásnak.

Nagyon jól esett.

Most is összehajtogattak, de olyan módokon, hogy csak lestem. Az idősebb hölgy végig térdelte a hátam és néhányszor szó szerint beledöngölt az ágyba.

Mikor végeztünk, az egyik gyönyörű lány lefordíttatta az üzletvezetővel, hogy jóképűnek tart.

Sajnos azonban egyetlen szót sem beszélt angolul, így a kapcsolatunk még aznap este zátonyra futott.

The post 273. | Cat Ba first appeared on Digital Nomad Blog.

Ma fejeztem be az előző bejegyzést Hanoiról. Állok neki megírni ezt a bejegyzést Haipongról, úgy, hogy egyébként már nem ott vagyok.

Hogy hol vagyok, legyen a következő bejegyzés meglepetése.

Ebben a bejegyzésben Haipongban leszünk.

Miért?

Az 5 Hanoiban töltött éjszaka után eljött a távozás ideje. Több települést is szeretnék megismerni Vietnámon belül.

Pont két órával ezelőtt kérdezte meg az egyik barátom, hogy hogyan döntöm el, hogy hová megyek legközelebb.

Ez most úgy történt, hogy annyit tudtam csak, hogy a Ha Long öbölbe szeretnék jönni.

Nem sok mindent tudok erről a helyről, de a számok, amiket ismertem, ide hívtak. 1.500-2.000 km2 terület, egy 434 km2-nyi UNESCO világörökségi magterület és nagyjából 1.600 mészkőszirt és sziget.

És természetesen a tenger.

Egyértelmű volt, hogy ezt a területet nem hagyom ki.

Felkeltem szombaton, ránéztem ennek a nagy területnek a térképére és eldöntöttem, hogy ide jövök. Nem volt különösebb oka. Mert nem kellett, hogy oka legyen.

Újra buszon

Vettem egy buszjegyet. Az, hogy három órát kell utazni a korábbi utazásaim után négyzetgyökjel alá tett gyerekjátéknyi élménynek tűnt.

A busz a Hanoiban már meglátogatott öreg negyedből indult. Másodszor is hasonlóan kaotikus képet mutatott ez a városrész, mint első alkalommal.

Az élmény most annyiban volt más, hogy kipróbáltam egy olajban sütött, cukorral bevont tészta golyó süteményt. Az öreg negyed két látogatásának legjobb élménye ez a süti volt.

A busz 14:30-kor indult, engem 13:05-kor tett ki a taxi az út szélén. Volt még tehát több mint egy órám arra, hogy sétálgassak kicsit itt.

A több mint egy óra kifejezés valamiét nagyon keményen inflálódik itt Ázsiában. Fél perccel azután, hogy otthagytam a taxit, kaptam egy üzenetet. A mai busz 14:00-kor indul, legyek szíves a felszállási helyen lenni 13:50-kor.

Tudtam én, hogy nem szabad az utolsó pillanatban idejönnöm.

A busz profi volt. Kedves személyzet, légkondi, behűtött palack víz és kétszeri létszámellenőrzés.

Az indulás után 1 órával odajött hozzám az egyik csoportvezető, érdeklődött, hogy hol a szállásom, mert elvisznek oda, ha megérkeztünk.

Így derült ki, hogy ez a busz nem igazán megy Haipongba, ahová jegyet vettem. Ez az út oda vezet, ahová én végül 5 nappal később érkeztem meg.

Nagyon sajnálja – mondta a fiatalember – a kellemetlenséget, kissé odébb fog megállni a busz. De segít, hív nekem előre egy taxit. Ezt köszönettel nem fogadtam el. Majd megoldom én ott, ahol kell. Minden esetre értékeltem a gesztust.

A busz egy autópálya hatalmas körforgalmánál állt meg. Itt is elnézést kértek, de nekem csak eddig tartott az út. LOL.

Még le sem tettem a lábam az útra, már ott volt egy taxis és kissé ellentmondást nem tűrően mondta, hogy indulhatunk is.

Én is ezt a kissé ellentmondást nem tűrő módot használtam. Biztos voltam benne, hogy egy szavamat sem érti, de nem zavart. Ráadásul, ha jól emlékszem, nem is könnyítettem meg a dolgát, mert magyarul mondtam a szavakat. És csak a fejemben. Ott is csak csendben.

A szememmel intettem neki, hogy öreg, én most leülök, miattam te mehetsz. Majd – a sok taxis elképedésére – leültem az útpadkára. Megnéztem, hogy hol vagyok. A kissé messze a várostól kb. 25 kilométert jelentett. Megnéztem azt is, hogy hol a szállásom.

Aztán hívtam egy taxit az alkalmazásom segítségével és otthagytam az útszéli taxisokat.

Fél óra múlva megérkeztem Haipongba.

A szobám

Tegnap kérdezte egy barátom, hogy most milyen a szobám.

Kényelmes. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott.

Aztán azt mondtam, hogy tiszta, igazából csak kissé koszos, de ez abszolút az egészséges keretek között van. Három dolog maradt meg bennem. A haj a lefolyóban. A szappan relikviákat tartalmazó szappantartó. És a fogmosó pohár.

Ezt eszembe sem jut használni soha, de most valamiért belenéztem. Megállapítottam, hogy ezt régen nem mosták el.

Engem ezek a fajta kellemetlenségek egyáltalán nem érintenek kellemetlenül. Ez a műfaj ilyen és kész.

Egy furcsaság volt még ezzel a szállással kapcsolatban. Az előteret minden este 11 óra körül belakatolták. Mivel mind a négy éjjel kint voltam a városban, minden este fel kellett kelteni a portást. Ő ezt nem vette rossz néven. Ott aludt a lakattól 4 méterre. Ezért kissé érthetetlen volt, hogy miért is kell bezárni a kaput, de ahogy a következő célpont kiválasztását, úgy ezt sem kell megérteni.

Az viszont, hogy a lépcsőházba vezet ajtó is el volt reteszelve már adhatna okot a valós fejtörésre. A retesz ugyanis a porta felől volt elfordítva. Minden szoba minden ablakán rács volt felszerelve.

Azaz egy esetleges tűz esetén erősen korlátozott lehetőségekkel álltunk volna szemben. Teszem azt, ha portás nem nyitja ki reteszt, mi meg nem tudjuk betörni az ajtó vastag üvegét, akkor esetleg ropogósra sülünk.

Szerintem egy európai tűzbiztonsági létesítményfelelős infarktust fog kapni, ha ebben a szállodában száll meg.

A város

Az AI azt mondta erről a városról, hogy nem igazán bővelkedik a látványosságokban.

Egyetlen öreg, fából épült pagodát tartott említésre méltónak.

Én ezt másnap megnéztem. Látnivalók kipipálva.

Tényleg öreg épület volt. Nagyon békés, kissé túlzsúfolt a tárgyaktól. Viszont a fa szerkezete és teteje miatt volt egy különleges atmoszférája. Ehhez járult hozzá a láthatólag öreg vakolat a falak némely részén.

És a gyönyörű kert. Jó pár szoborral és egy kis aranyhalakkal tömött tavacskával. A kert annyira barátságos volt, hogy elkezdtem meditálni az egyik padra ülve.

A szúnyogok leszavazták ezt a tervemet. Így még egy darabig nézelődtem.

Aztán levontam a következtetést, hogy ez egy vendégszerető város. Rá kellett jönnöm, hogy a hotelben említett nehezített menekülési útvonal talán csak tradíció.

Ugyanis, amíg én a templom belsejét nézegettem, mindenki más csendben elhagyta a területet. És utána valaki lelakatolta a kijáratot.

Mindjárt eszembe is jutott, hogy milyen jó volt 10 napig egy buddhista templomban élnem februárban. Nosza, lehet, hogy itt lesz újra az alkalom. Kicsit beleborzongtam a gondolatba, hogy ha itt alszom az udvaron, akkor reggelre megesznek az anti meditáló rovarok.

Kicsit elgondolkodtam még azon is, hogy kulturális megközelítésből hány pontot érhet az a mutatvány, amikor kimászom majd a kerítésen. Szerencsére ekkor feltűnt egy szerzetes, akinek jó pár perccel előtte illedelmesen maghajlással és waival köszöntem.

Lehet, hogy ez volt a szerencsém? LOL. Kiengedett. És még tűz sem kellett ehhez.

Egyébként a következő napokban még sokat sétáltam a városban.

Összefoglalóan az a véleményem, hogy egy nagyon kedves települést sikerült a véletlen vezérelte utamon megismerni.

A szállásomtól pár kilométerre található városközpont igazi pezsgő városi élettel lüktetett. Rengeteg bolt, edzőtermek, éttermek, utcai árusok.

És a kedvencem, a sok kávéház.

A következő három napot reggeltől estig a városközpontban töltöttem. Jó pár kávézót kipróbáltam. Mindenhol finom volt a kávé, kiváló a wifi és kényelmesek a székek.

Egy igazán különleges élménnyel lepett még meg ez a város. Az egyik kávézóban nem beszéltek angolul, az itallap vietnámi volt. Így a kép alapján választottam egy italt.

Annyira szeretem az előzékenységet, amivel itt kezelnek. Rámutatok egy képre, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy azt szeretném inni. De mindig kérik a megerősítést, hogy biztos vagyok -e a választásomban. Ez most is így volt. Az egyetlen baj, hogy mindezt mindenképpen vietnámi nyelven akarják. Mivel nem értem a kérdést, általában csak a felemelt hüvelykujjammal jelzem, hogy rendben van a választás.

Egyszerű folyamat ez. Rámutatok a képre. Ő valószínűleg azt ismétli el, hogy mit rendeltem. Én meg egy nemzetközi jelzéssel azt üzenem, hogy azt szeretném inni, ami a képen van, de teljesen mindegy, mit hozol, jó lesz.

Itt most a hölgy nagyon szerettem volna azt a megerősítést nem csak szimbólum szinten, úgyhogy harmadik nekifutásra kimondott két nagyon érdekes szót: avokádó smoothie.

Szerintem látta rajtam, hogy innentől kezdve nem a mindegy lesz megerősítést kapta meg, hanem tényleg ezt akarom inni.

Mind a ketten nyertünk.

Még soha nem ittam avokádó smoothiet. Itt viszont kettőt is. Szerintem ha többet nem mondok erről, a mennyiség elmondja helyettem, hogy mennyire volt finom.

Azért elárulom: hihetetlenül finom volt. Az a lágy krémesség, amivel szétomlott a számban, az avokádó puhasága, nyers és mégis érett íze, a megfelelő mennyiségű cukor és a kiváló hab a tetején.

Valamiért nem érdekelt, hogy hány kalória lehet benne. Egyszerűen kellett egy második is!

A Belorusz kapcsolat

A városra még egy személy fog emlékeztetni, nem csak a bezártság és az avokádó.

A szállásomra megérkezve láttam egy – vélhetőleg – európai srácot, akivel köszöntünk egymásnak.

Aztán én pár óra erejéig a szobámba vonultam vissza. Majd elindultam kicsit felfedezni a környező esti utcákat.

Ekkor ismét összefutottunk. Bemutatkoztunk egymásnak, szóba elegyedtünk. Pár mondat után megkérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy nincs célom, csak kicsit sétálni akarok a környéken.

A következő kérdése az volt, hogy “egy sör esetleg?”. Ezzel az aznapi és a következő három estére szóló szokásunkat alapoztuk meg.

Aznap két órát söröztünk és beszélgettünk, mielőtt nyugovóra tértünk.

A rákövetkező napokon aztán a városban vagy a szállás körül tartottunk gyülekezőt este 6-7 óra körül és együtt vacsoráztunk is ittuk a csapolt sört.

A rekordot másnap este állítottuk fel, amikor ketten megittunk 5 nagy kancsó italt.

A sör itt szerintem energiaitalként működik, mert én még a négy liter per este fogyasztás mellett sem éreztem a fejemben sok mindent, ellenben alig tudtam elaludni.

Miután rendre túljutottunk a lakaton a szállásánál.

Evgenyij (nem is tudom, hogy az ilyen ismerősök esetében miért anonim a blogom) 20-25 éve érkezett először Ázsiába, azóta rengeteg évet töltött itt.

Nagyon sok nyelvi, történelmi és kulturális érdekességet tudtam meg tőle.

Mindezeken kívül is azzal búcsúztunk el egymástól ma reggel, hogy mind a ketten nagyon örülünk a véletlen vezérelt újabb találkozásunknak, mert nagyra értékeltük a beszélgetéseket.

Vele is úgy váltunk el, hogy tartsuk a kapcsolatot és szinte mind a ketten biztosak voltunk benne, hogy fogunk még találkozni.

Nem maradt más mondanivaló:

Бывай, Хайфон!

The post 269. | Haiphong first appeared on Digital Nomad Blog.

Úgy döntöttem, hogy csak az egyiket fogom megnézni.

A kihagyott program is nagyon érdekes lett volna, de egy cseppnyi hiányérzetem sincs, hogy végül nem néztem meg.

A ki nem hagyott élményt meg örökre bánnám, hogy nem láttam, most, hogy már tudom, milyen volt.

Kávé és fotó

Egy munkás pénteki napról, leginkább annak a végéről szól ez a történet. A délelőttöt a kis 19 m2-es szobámban töltöttem.

Mikor reggelizni mentem, levittem az 5. emeleti szobámból a mosnivalómat a recepcióra. Türelmesen vártam 10 percet, hogy valaki oda jöjjön, de akkor úgy látszik más dolga volt a hölgynek.

Így kerestem a pulton egy tollat, megláttam a szállodai névjegykártyákat és ráírtam a papírra, hogy “kérem mossák ki a ruháimat. 502-es szoba.” Meg tettem mellé egy szmájlit, jelezve, hogy sajnálom, hogy nem tudtam személyesen elmondani a kérésem.

Ebéd idő környékén elmentem látványossággá válni.

Rengeteg kávézó van ugyanis a környéken. Igyekszem többet is megnézni a kávézókból, ha tehetem. Ezen a napon egy kis zsákutca végében található kicsi kávézóba mentem be. Minden élményt örömmel üdvözlök, így nem tántorított el a helytől, hogy a fiatal felszolgáló lány elmondta, hogy nincs amerikai kávéjuk, de van vietnámi.

Olyat még úgy sem ittam. Gondoltam itt az ideje. Nagyon finom kávé volt. Tejjel. Aki kicsit jobban ismer, tudja, hogy nem szeretem és nem is iszom tejet. Ebben a formában azonban tényleg nagyon ízletes italt kaptam. Nem tudom, mivel volt megbolondítva, de őrülten finom volt.

Szóval, békésen iszogattam a kávémat, amikor hirtelen ott termett mellettem a fiatal lány. Kezében egy polaroid fényképezőgéppel. És nagyon kedvesen, kicsit félszegen, de rettentő udvariasan megkérdezte, hogy készíthet -e rólam egy képet.

Annyira aranyos jelenet volt. Természetesen nem emiatt egyeztem bele. Hiszen az ilyesmi soha nem zavart. Az igazat megvallva Laoszban és Vietnámban nagyon sokan szeretnének velem, a nyugati külföldivel fényképezkedni.

Elkészítette a fényképet, majd a kezembe adta a képet, ami a tenyeremen tartva vált láthatóvá. A móka kedvéért készítettem is egy videót arról, ahogy ez a kis fényképecske megszületik.

A kislány pedig rögtön kitűzte egy parafa táblára – amit addig észre sem vettem -, ahol már jó pár fénykép mutatta be a vendégeket. De nyugati külföldiről készült kép még nem volt rajta.

Egy kis kulturális kitérőként le kell írjam a következőket.

Thaiföldön farang, Laoszban falang voltam. Ez nem egy pejoratív jelző, körülbelül annyit jelent, hogy nyugati külföldi. Nem egyszerűen külföldi, hanem nyugati. A szó eredete egyébként a frank szó, ami ugye a francia emberekre utal.

A nyugati szó vietnámiul egyébként Tây, amit “tej”-nek ejtenek, de lehet úgy is hallani, hogy “tai”. Ez is én vagyok, néha hallom, hogy rólam beszélnek és ezt a szót használják.

Tehát, itt Vietnámban egyszerre vagyok falang és thai! Haha. Jó, tudom, hogy ez nyelvészetileg erősen bántalmazott szójáték, de nem tudtam kihagyni. És, ha nagyon finom akarok lenni, akkor pad thai leszek.

A ruhák nem vártak a szobámban. Egy pillanatra elképzeltem, hogy abban az utolsó pólóban fogom leélni a következő pár hónapot, ami rajtam van. Aztán gyorsan rájöttem, hogy nem az 502-ben lakom, hanem az 501-ben.

Igyekeztem, hogy a másik szoba lakója ne örülhessen sokáig a használt ruháimnak. Visszamentem a recepcióra és kijavítottam a hibát. Nem sokkal később megkaptam a ruháimat.

X Space Immersive

Vártam, hogy késő délután legyen és elindulhassak. Egy kissé távolabb lévő hatalmas plázába gyalogoltam el.

Az X Space Immersive élménykiállítást mentem el megnézni.

Az élményt több szobán keresztül élveztem. Az egyiket elhagyva jutottam be a következőbe. Úgy is mondhatom, hogy az egyik világból a másikba mentem át.

Az első szoba volt a kedvencem. Ez egy tükrökkel végtelenített terű helyiség volt. Minden fala tükörből épült. LED fényfüzérek segítségével egy kis parkot rendeztek be a kb. 4×4 méteres szobában. Kis úttal egy – a terem közepén álló – ezüst fa körül. A plafonról is ilyen füzérek lógtak. És ezek folyamatosan változtatták a színüket.

Ahogy beléptem a szobába, elállt a lélegzetem. Annyira csodálatos volt a terem hangulata, hogy sokáig egyszerűen csak bámultam ki a fejemből és azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne egy ilyen világban ülni.

Rengeteg fényképet készítettem, nagyon érdekes volt, hogy minden irányban másképpen volt végtelen a szoba. Aztán leültem az üveg padlóra, nekivetettem a hátam a “fa törzsének” és egyszerűen csak ott voltam ezen a szuper bolygón.

A falon elefántok, tigrisek, bivalyok mászkáltak. Az alkotóik által megálmodott színekben, nem a természetes közegükben. Madarak mutatták meg kecsességüket. A padlón kígyók kúsztak a fűben, jelenlétükkel ijesztgetve a többi kis élőlényt.

A falat megérintve rengeteg pillangót varázsolt oda a mozdulatom.

Az élményt a dzsungel hangjai tették teljessé. Nagyon tetszett ennek a szobának is az atmoszférája.

Igazság szerint egy ilyen környezetet is el tudtam volna képzelni a természetes élőhelyemnek.

Így különösen jó volt a következő szobában a tengerbe merülni.

És nézni, ahogy egy bálna, egy cápa, vagy egy rája raj úszik el körülöttem.

Itt én voltam az, aki ijesztgette az élőlényeket. Amikor megpróbáltam megérinteni egy-egy medúzát, azok riadtan és gyorsan tűntek el.

Ebben a szobában is elég sok időt töltöttem el.

És a legjobb az volt, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy hogyan is kapok levegőt a víz alatt.

Az űr várt rám.

Egy olyan szoba következett, ahol egy kicsi kupolára vetítettek rövidebb 3D-s filmeket. A kupola alatt jó pár babzsák hívogatott, hogy pihenjek meg rajtuk.

Ledőltem az egyikre és fél órán keresztül élveztem azt, hogy pörög és forog körülöttem a világ.

Először egy űrállomást látogattam meg. Hihetetlen élmény volt kívül-belül megnézni. Az élmény olyan lehetett, mint amikor az ember szabadon repül az űrben. Teljesen magával ragadott az az atmoszféra, amit csak az űr képes megteremteni.

A következő történetben egy különleges bolygón jártam egy repülő autó segítségével. Dinoszauruszok között haladtunk miközben se felnőtt, se gyermek nem voltam, egyszerűen csak egy utazó, aki élvezi az utazást.

Két szoba várt még rám.

Az egyik egyszerűnek tűnt, mert csak lámpák voltak benne. A tükrök, a zenei hatások és a teremtett atmoszféra miatt azonban ez a szoba is a képzelet határain túl helyezkedett el. Szerettem ott lenni.

Végül ismét az űrben találtam magam, de most a csillagok és teljes univerzumok perspektívájából láthattam a tereket.

Ez nagyobb lépték volt, mint az eddigiek. Boldognak éreztem magam, hogy itt lehetek. Nem éreztem magam sem kicsinek, sem magányosnak a csillagok között. Egyszerűen csak része voltam az egésznek egy jó darabig.

Egészen addig, amíg egy sárkány el nem üldözött.

No, jó! Senki nem üldözött el. Egyszerűen csak eljött az ideje, hogy elhagyjam ezt a kiállítást.

Pont kifelé készülődtem, amikor bejött a szobába egy család. Egészen addig teljesen egyedül voltam az összes szobában.

Nagyon jó volt látni, ahogy a gyerekek azonnal birtokba veszik az egész univerzumot. Erős kontraszt volt az én lassú lépéseim és érdeklődő figyelmem után látni, hogy a fiatalok hogyan hódítják meg futva és ugrálva a teret.

Ugyanaz az érdeklődés volt bennük – ahogy éreztem -, mint bennem, csak ők nagyobb sebességgel fedezték fel az egészet.

Más kalandok vártak rám

Elhagytam a kiállítást.

Majd pár perc múlva visszatértem.

Ugyanis zenét akartam hallgatni, de sajnálattal vettem észre, hogy elveszett a fülhallgatóm.

Megint.

A jó hír az, hogy csak egyetlen helyen lehetett. Szinte biztos voltam benne, hogy a babzsákon fetrengve hagyott el a rendetlen jószág.

A srácok segítőkészek voltak. De nem lett meg az eszköz. Két család volt már a teremben. Senkit nem gyanúsítva, de a szublimációban ebben az esetben nem bízva, lemondtam a megtalálásról.

Az egyik srác kérdezte, hogy rendben van számomra, hogy nem találtuk meg. Mondtam neki, hogy egyrészt semmit nem tudok tenni, másrészt meg igen. Egyszerűen rendben van. Igyekszem nem ragaszkodni túlságosan a dolgokhoz.

Annyira legalábbis biztosan nem, hogy problémát csináljak magamnak egy ilyen dologból.

Nagyon éhes voltam már, így vacsoráztam a plázában.

Lassan elérkezett a záróra, az emberek elkezdtek kifelé menetelni. Én egyszerűen csak követtem a tömeget.

Így érkeztem meg a garázsokba, ahol semmi keresni valóm nem volt.

Visszamentem, hogy elvesszek a hatalmas épületben.

Ugyanis csak a vészkijáratokat jelezték táblával. Persze, biztosan ki volt írva, hogy merre van a kijárat, csak én nem tudtam elolvasni.

Miután kétszer-háromszor körbejártam az egész komplexumot és fél órát töltöttem azzal, hogy ugyanazokat a bezárt üzleteket és éttermeket többször is megnéztem, végre találkoztam egy biztonsági őrrel. Ő mentett ki a végtelen pláza fogságából.

Fülhallgató plusz, kulcstartó mínusz

A Hanoiban töltött időm másnap véget ért.

Reggel összepakoltam a dolgaimat. Melléjük dobáltam az összes új emléket is és elhagytam a szállodát.

Várt rám a már megismert öreg negyed, hogy egy onnan induló busszal elhagyjam ezt az izgalmas várost.

Ám előtte még volt szerencsém találni egy nagy műszaki áruházat, ahol megvehettem az idei harmadik fülhallgatómat. Olyat vettem, mint amit első alkalommal hagytam el, azon az áron, amiért a másodikat vettem.

Így igazából nagyon olcsón újra lett egy jobb minőségű eszközöm.

Már nem is bántam annyira, hogy tegnap elveszett az előző.

Amíg a boltban a számlára vártam egy kis család jelent meg körülöttem.

Két nagyon aranyos kislány játszadozott körülöttem.

Lecsatoltam a kis plüss kulcstartómat és odaadtam az idősebb kislánynak. Nem kellettek szavak. Nem értette miért, de jeleztem, hogy vegye el bátran. Elvette és szavak nélkül köszönte meg.

Örültem neki nagyon, hogy a kulcstartó nélkül hagyhatom el Hanoit.

Sokkal értékesebb emlékeket viszek el innen.

The post 268. | Hanoi kért még egy napot first appeared on Digital Nomad Blog.

Nem lehetek annyira „zen hangulatban” mindig, hogy egy nagyváros látnivalóinak csak úgy nekiessek.

Megterveztem tehát a csütörtöki napomat. A terv az volt, hogy délután már otthon dolgozom a kiválasztott helyek meglátogatása után.

Este lett, mire hazaértem.

X számú élményre számítottam. 2 X lett a vége.

Most leírom az élményeimet, hogy még egyszer átélhessem ezt a csodás napot.

Legyen 4 X!

Séta Hanoiban

Húsz kilométert terveztem gyalogolni a városon belül. Ezt sikerült kivitelezni.

Jó pár alkalommal említettem már – és valószínűleg még sokszor fogom írni -, hogy szeretek sétálni. Annyi érdekes, egyébként észrevehetetlen dolgot lehet felfedezni két lábon!

Egyáltalán nem nagy dolgokra gondolok ilyenkor.

Egy magában álló gyárkemény, ahogy a pálmafák fölé magasodik. Egy ketreccel letakart szomjas kakas, amit éppen akkor itatnak meg. Egy kalitkába zárt nagyon apró kis énekesmadár.

A képek mellett szeretem az illatokat és a szagokat is. Véletlenül felbukkanó parfüm elbűvölő illata, vagy a húspiacot körül lengő bűz mind egy-egy élmény.

Az érzékszervek sorában fontos még számomra a séták során a hang. Hanoiban kevesebb zene szól az utcán, mint Laoszban. Ott szinte mindig szólt valahonnan az elbűvölő helyi zene. Itt inkább az utca természetes zaja dominál. Én ezt is szeretem. Van egy elragadó ritmusa a forgalomnak, ha oda figyelek rá. És természetesen hallom az embereket beszélni. Egyre kevésbé idegen a hangzása a beszélt nyelvnek. És bár egy szót sem értek belőle, valahogy mégis jó hallani.

A legjobban az emberek nevezését szeretem hallani. Szerencsére ez az itteni utcákon nagyon gyakori élmény.

A Ho Si Minh mauzóleum

Nem ez volt az első hely, amit meg akartam látogatni. Nagyon közel volt az is, mint utóbb kiderült. Éppen a másik helyet kerestem, mikor megláttam, hogy mindenki veszettül igyekszik sorban állni egy kapun való belépéshez. Mivel arra vitt az én utam is, beálltam hát a sorba.

A biztonság kedvéért megkérdeztem egy srácot, hogy hová is tartunk éppen. Kiderült, hogy a Ho Si Minh mauzóleum bejáratánál vagyunk.

Így lett ez a hely az első azon a napon.

Mivel nem vagyok járatos a vietnámi történelemben, és más is kérdezte, megnéztem, hogy ki is volt az a híres államférfi.

Ho Si Minh a modern Vietnám legfontosabb történelmi alakja volt: ő vezette a francia gyarmati uralom elleni függetlenségi harcot, majd az észak-vietnámi kommunista államot. A vietnámiak közül sokan ma is a nemzeti függetlenség szimbólumaként tisztelik, ezért nevezik őt gyakran egyszerűen csak „Bácsi Ho”-nak.

Az iránta táplált tisztelet mindenhol érezhető ebben a városban. A mauzóleumban pedig hihetetlen intenzitással jelenik meg.

A mauzóleum egy hatalmas területen helyezkedik el. 32 hektár (320.000 négyzetméter) a komplexum mérete.

A légkör nem barátságtalan, de nagyon szigorú. Ingyenes a belépés erre a hatalmas területre, de a szabályokat követni kell. Legelőször is – mint a repülőtereken – mindent fémet el kell helyezni egy tálcán, és a csomaggal együtt átvilágítják ezeket. Ezalatt át kell haladni egy fém detektor kapun. Majd a táskákat és a hátizsákokat egy értékmegőrzőben kell hagyni.

Én aznap vittem magammal a laptopomat. Naivan azt gondoltam, hogy majd lesz lehetőségem dolgozni nap közben. Kicsit megszeppenve hagytam ott a hátizsákomat a polcon. Bíztam benne, hogy hiánytalanul ott lesz, mikor majd jövök érte pár órával később.

Mert bizony a terület bejárásához kell pár óra.

Egy német nővel kezdtem el beszélgetni a befelé haladó kordonon belül. Mert egy hosszú, kijelölt úton kellett befelé haladni. Ő egyedül jött be, a férjét és a hat hónapos kisgyerekét kint hagyta, mert gyerekek nem jöhetnek be bizonyos kor alatt.

Behozhatta a fényképezőgépét, amit aztán pár száz méter után ugyanúgy le kellett adnia, mint a bejáratnál a táskákat. Ez kissé érthetetlen volt, de azt hiszem, mindannyian éreztük, hogy itt vitának nincsen helye.

Mi a kordonon belül haladtunk. Kívül meghatározott távolságokra, és minden kanyarnál hófehér tiszti egyenruhás, fegyveres őrök álltak. Nagyon szigorúan teljesítették a kötelességüket. Nem tudtam velük szemkontaktust létesíteni.

A mauzóleum épülete felé haladva még többen voltak. Ott álltak a bejárat előtt sorban, aztán a lépcsőházban minden fordulóban.

Készítettem egy képet a mauzóleum bejáratáról. Az egyik őr azonnal nagyon szigorúan elkezdte csóválni a fejét és forgatni a szemét. Nem győztem elnézést kérni, és több képet nem akartam készíteni, amíg a mauzóleum másik oldalán ki nem értünk.

Gyors tempóban felmentünk a lépcsőházban. Mindenkit gyors haladásra intettek. A vezér síremlékét egy kis teremben körbe tudtuk járni, de megállni nemigen volt lehetőségünk. Aki megállt, maximum egy meghajlásra és kéz összetett üdvözlésre állt meg, majd ment is tovább.

A koporsó mind a négy sarkán feltűzött szuronyos őr állt. Szerintem nem volt ember a teremben, aki bármit is kérdezett volna, vagy nem úgy csinált volna, ahogy “kell”. Volt egy olyan érzésem, hogy több katona van abban a teremben, mint látogató.

Több idézetet olvastam Ho Si Minhtől a nap folyamán. Figyelemre méltó államférfi lehetett, ebben biztos vagyok. Az én szívembe ezzel az idézettel lopta be magát:

Most kaptam meg a hírt, amely mélyen meghatott és örömmel töltött el. A Nemzetgyűlés ugyanis a Gold Star Orderrel, országunk legmagasabb kitüntetésével kíván engem jutalmazni. Kifejezem hálámat a Nemzetgyűlésnek. Ugyanakkor tisztelettel kérem a Nemzetgyűlést, hogy engedje meg nekem a kitüntetés átvételének elhalasztását. Miért? Mert ezt a kitüntetést azok kapják, akik kiemelkedő szolgálatot tettek; én azonban úgy érzem, még nem vagyok méltó egy ilyen nagy megtiszteltetésre, amelyet a Nemzetgyűlés adományoz.

A mauzóleum félhomályos, kicsit nyomasztó hangulata után a terület többi részén már szabadabb volt a levegő. Igaz, hogy mindenhol katonák felügyelték a rendet, de az már nem volt olyan nehéz érzés bennem, mint az épületben.

Egy Ho Si Minh emlékének szentelt terület következett a sorban. Ide már kellett jegyet is vennem.

Nagyon sok mindent lehetett itt megtudni arról, hogy hogyan élt, dolgozott, élte a mindennapjait a szeretett politikus. Érdekes volt látnom, hogyan elevenednek fel a tanult és részben megélt dolgok is az életemből.

Fokozatosan rajzolódott ki ennek a sanyargatott országnak a nehéz történelme. Vegyes érzésekkel jártam körbe a területen.

A Ho Chi Minh múzeum

A komplexum területén található ez a hatalmas múzeum.

Ho Si Minh életét, politikai pályáját és a vietnámi függetlenségi mozgalom történetét mutatja be, elég monumentális és erősen szimbolikus kiállítási stílusban.

Kezdem azzal, hogy az első emeleten a Lenin születésének 156. évfordulója alkalmából berendezett kiállítást nézhettem meg. Megrohantak az emlékek. Fiatal koromban az én jelenemben egészen erősen ott volt még Lenin.

Nagyon furcsa volt ennyi év távlatából újra azt érezni, amit annak idején éltem.

A múzeum többi része nem volt annyira vidám, mert a függetlenségnek kemény ára volt. Háborúban mérték. Ennek megfelelően a kiállított tárgyak és információs transzparensek nehéz mondanivalót meséltek el.

A mindennapi élet tárgyai a szegénységről meséltek. A háborús relikviák meg a szegény ember életét elvevő borzalmakat mutatták meg.

Mégis találtam egy “kedvenc” kiállítási tárgyat.

Ez a mini piramis azonnal megfogott. Úgy éreztem, van benne valami furcsán időtlen és “emberiség-története” hangulat. Pont olyan sokszínűnek mutatkozott meg nekem, amilyen a világ a szememben. Egyfajta spirituális-modernista víziónak tűnt az emberről.

Először Jézust láttam meg Ádám és Éva felett. Azt hiszem, ez az ismerős kép vonzotta oda a tekintetemet. Ismerős, és mégis új. Soha nem láttam még Jézust nadrágban ábrázolni. Övvel a derekán! Ez kizökkentett a klasszikus keresztény képi hagyományból.

Ezért jártam körbe a kis piramist és ezért került most ide róla pár mondat.

Számomra ez a piramis a világhoz való nyitott hozzáállást testesíti meg. Pont megfelelő szimbólum a saját utamhoz.

Az egy pilléres pagoda

Ez a hely volt a reggeli első célom, és akkor még nem tudtam, hogy ez is a nagy területen belül található, ahol éppen voltam.

Ez a pagoda Hanoi egyik legismertebb temploma. Annyira tetszett a történelme, hogy megosztom veled is.

One Pillar Pagoda azért lett Hanoi egyik legismertebb temploma, mert nagyon különleges az építészete és erős szimbolikus jelentése van.

A pagoda eredetileg a 11. században épült, és egyetlen kőoszlopon áll egy kis tó közepén, mintha egy lótuszvirág emelkedne ki a vízből. A lótusz a buddhizmusban a tisztaság és a spirituális felemelkedés szimbóluma, ezért az egész épület tulajdonképpen egy hatalmas szimbolikus “kőből épített lótusz”.

A legenda szerint Lý Thái Tông császár álmában találkozott az együttérzés buddhista istennőjével, aki egy lótuszon ülve gyermeket adott neki. Miután később valóban fia született, hálából építtette fel a pagodát. Emiatt ma is sokan keresik fel gyermekáldásért vagy szerencséért imádkozva.

Ezt a történetet a bejegyzés írása közben olvastam el, amikor ott voltam, még nem ismertem.

Ezért különösen érdekes az az apróság, amit ennél a templomnál éreztem.

Körbejártam a kis épületet és a lábánál elhelyezkedő kicsi medencét. Mára valószínűleg ennyi maradt a történetben szereplő tóból.

A pici szentélyhez pár lépcsőfokon lehet felmenni. Itt sorban álltak az emberek, hogy megtehessék azt a 2-3 métert felfelé. Nekem pedig az a gondolat ugrott be, hogy teljesen felesleges oda felmennem. Az én élményemnek nem kell hogy része legyen itt az, hogy felmenjek.

Ezt nem a sor miatt gondoltam így, mert valószínűleg két percnél többet nem kellett volna várakoznom. Egyszerűen csak itt jött meg az az érzés, hogy az élmény számomra teljes úgy is, ha nem teszem meg a “szükségszerűnek” tűnő utolsó lépéseket.

Itt voltam, emlékezni fogok erre a helyre, a pillanatokra, az öreg vietnámi férfira, ahogy egy indiai párnak lelkesen meséli a pagoda történetét, vagy bármi másra, ami majd élni akar bennem.

Szép pillanatokat töltöttem itt. Is.

Az öreg negyed

Innen egy hosszabb sétát tettem a városon keresztül, hogy megérkezzem a város öreg negyedébe.

A séta során sok érdekes dologgal találkoztam.

Mind közül a legérdekesebb az volt, mikor – két alkalommal is – három-három katona masírozott szembe velem a járdán. Szinkronban mozogtak, és a karjuk jellegzetes mozgása annyira film szerű volt, hogy percekig mosolyogtam utána.

Láttam pár építészeti remeket is az úton, illetve egy monumentális felvonulási területet is. Kicsit tartottam tőle, hogy elkap az eső, de végül kegyes volt hozzám az időjárás és megúsztam az elázást.

Az öreg negyednek nevezett városrész nem varázsolt el. Nagyon zsúfolt városrész, sok helyi lakossal, még több turistával és őrületes forgalommal. Valamiért ezen a napon inkább elkívánkoztam innen, mint tovább itt lenni.

Elmondhatom, hogy láttam, de ennél többet nem tudok róla mesélni.

St. Joseph’s Cathedral

Ez egy kívülről nagyon szép katedrális.

Érdekes élmény volt Hanoi szívében egy keresztény katedrálissal találkozni.

Sajnos csak kívülről láttam, mert amikor ott voltam, belülről nem lehetett megnézni. Ezt sajnálom kicsit, mert a fellelhető képek alapján gyönyörű lehet belülről is.

Ittam egy kávét a közelében és kívülről nézegettem jó darabig, de az élet ma nem akarta, hogy belülről is lássam.

Nem gond. Így is lenyűgöző volt, és igazán jól esett megpihennem a közelében.

És itt lett meg a karkötőm, aminek eddig türelmesen várakoztam az érkezésére.

Egy néni szólított meg, hogy vegyek tőle valamit. Karkötőket árult. Mondtam neki, hogy köszönöm, nem kérek. Tényleg udvarias voltam, mosolyogva köszöntem meg neki, de nem akartam vásárolni.

Erre adott egyet ajándékba.

Ez azt hiszem, az itteni játék része.

Mivel én természetesen nem akartam ajándékként elfogani, megköszöntem neki és elővettem a pénztárcámat.

20.000 VND volt nálam aprópénzben (240 HUF, 0,8 USD). Ezt kevésnek találtam, de odaadtam neki, aztán gondolkodtam, hogy hogyan oldjam meg a helyzetet, mert a következő bankjegy egy 200.000-es volt. (2.400 HUF, 7,8 USD).

Ő oldotta meg a kérdést, egyszerűen elvettem a 200.000-est. Nem bántam. Mindjárt megköszönte és a barátjának nevezett. Nem is sok ár ezért az a 220.000 VND.

A vasút utca

Tovább folytattam az utamat Hanoi híres vasút utcájába.

Ez egy pár száz méter hosszú utcácska, a közepén járda helyett vasúti sínpárral.

Az utcában élők arra rendezkedtek be, hogy kiszolgálják a turistákat. Minden ház egy kis kávézó. Székek vannak kikészítve, italokat lehet rendelni.

Mindezt azért, hogy le tudjunk ülni és kényelmesen várakozzunk a menetrend szerint közlekedő szerelvényekre.

Közel egy órát várakoztam itt, közben egy finom görögdinnye dzsúszt iszogattam. Udvariasan elutasítgattam azokat, akik mindenféle dolgokat akartam folyton eladni nekem.

Végül megérkezett a vonat.

Varázslatos volt. Az egész utcát betöltötte széltében.

Vigyáztak ránk a helyiek. Ahogy jött a vonat, figyeltek arra, hogy mindenki üljön a helyén, kicsit beljebb is húzták a székeket.

Szükség is volt erre. A vonat olyan közel ment el hozzám, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, biztosan megérinthettem volna.

Persze, nem akartam ilyet tenni, egyszerűen csak élveztem, hogy a hatalmas tömeg, nem is olyan lassú sebességgel hömpölyög el mellettem.

Videót is készítettem a vonat elhaladásáról, így tudom, hogy pontosan 1 percig ment el mellettem. Nem volt rövid a szerelvény.

Lotte kilátóterasz

Eddigre már egy kicsit elfáradtam az egész napos gyaloglásban, így hívtam egy taxit és a következő 8 km-t autóval tettem meg.

40 perc alatt!

A kaotikus forgalmat egy autóból élveznem egészen más élmény, mint gyalogosként szerencsejátékozni a forgalomban.

Hajmeresztő, ahogy mindenki közlekedik, de ezt már többször említettem. Így csak annyiban volt más az élmény, hogy párszor veszettül nyomtam az előttem nem létező féket. Hiába, az ösztöneim működnek.

Örültem neki, hogy nem nekem kellett vezetni.

Kicsit sajnáltam is, hogy ezt a 8 km-t nem gyalog tettem meg, mert rengeteg olyan helyet láttam az autóból, ahol megálltam volna, ha gyalog járok erre.

De természetesen nem nézhetek meg mindent, pontosan annyi elég, amit végül sikerült látnom.

Megérkeztem a Lotte toronyhoz. Kerestem az iránymutatást a kilátó teraszhoz, de nem találtam meg.

Hamar kiderült, hogy mi az oka ennek.

Kettő darab Lotte torony van a másikban és én nem azt választottam ki, ahová menni szerettem volna. Szerencsére az információs pultnál szembesültem ezzel, és a segítségemre siető nő volt olyan kedves, hogy rendelt nekem egy másik taxit.

Ami most motor volt, így az előző őrült forgalom után újra belevethettem magam az utca sűrűjébe.

Újabb 6 km, másik fél óra és még egy adag izgalom várt rám.

Végül megérkeztem ahhoz a toronyhoz, ahová igyekeztem.

A kilátó terasz a 65. emeleten található. Nem emlékszem, valaha néztem -e fel ilyen magas épületre annak a tövéből.

Hihetetlen látvány. Furcsa érzések töltöttek el ennek a hatalmas épületnek a tövében állva.

Nemsokára már robogott velem felfelé a lift. Két jelzés kísérte a felfelé vezető utam. Az egyik egy méter számláló, ami folyamatosan mutatta, hogy milyen magasan vagyok az utca felett. A másik a fülem volt, ami kétszer dugult el a felfelé vezető egy perces út alatt.

50 másodperc alatt értem fel. A magasság számláló 272 méternél állt meg.

Ahogy kiszálltam a liftből én is megálltam. Ahogy a lélegzetem is.

300 méter magasból látni Hanoit felejthetetlen élmény. Ez a 300 méter olyan részlet gazdagon mutatja meg a várost, hogy percekig csak nézelődtem. Leültem az üvegfal előtt és sorban fedeztem fel a város véletlen pontjait.

A település mérete innen nézve lenyűgöző. A távolba vesző város határ, a közelben álló egyéb felhőkarcolók, az utca nyüzsgő forgataga… Mindez olyan furcsaságokkal fűszerezve, mint például a kb. 50 emelettel alattam egy hotel tetején teniszező emberek, vagy a folyamatosan felvillanó lámpák fénye a sötétség közeledtével.

Olyan belépő jegyet vettem, aminek része volt egy VR játék is. Így 10 percen keresztül VR szemüvegben a fejemen, puskával a kezemben szaladgáltam a körfolyosó egy kis területén és Lego zombikat lődöztem.

Nem haltam meg a játék közben, csak elfogyott az időm, egy dicséretben részesültem a játékot vezető fiatal embertől: “It was a good game, sir!” Az őrült rohangálásban egyszer pofára is estem. A játék befejezése után 10 perccel később vettem észre, hogy vérzik mind a két térdem, meg a kezemen lévő tetoválás környéke is.

Hiába! Ha teheted, ne ess el padlószőnyegen zombi öldöklés közben. Ez egy komoly tanítás. Lehetne, de szerencsére csak egy játékbaleset volt.

Eszembe is jutott, egy Airsoft játék jó pár évvel ezelőttről. Akkor egy elhagyatott épületben harcoltunk valós körülmények között. Egy folyosóra befutva megcsúsztam az ott lévő lehullott leveleken és úgy estem rá a fegyverem tusára, hogy elrepedt egy bordám.

Legközelebb, mikor ott jártunk – ismerve a helyet – felkészültem erre a folyosóra, és mikor futás közben megcsúsztam, gyorsan megtámaszkodtam a falon. Így egy törött csempe simán felmetszette két ujjamat.

Akkor is ömlött a vér. Lassan meg kell tanulnom, hogy fegyverekkel nem jó játszanom!

Minden esetre ez a lövöldözés itt és most nagyon jó volt. Természetesen a végére folyott rólam a víz, így gyorsan megittam a finom virgin koktélt, ami a jegy mellé járt.

Aztán így csatakosan mentem el a fényképező pontra. Itt egy olyan platformara álltam rá, aminek üvegből volt az alja, így úgy érezhettem, hogy a levegőben állok az utca felett.

Készítettem pár meditálós képet. Majd – mivel ez is része volt a csomagomnak – készült rólam pár kép hagyományos kamera segítségével is.

Ebből egyet választhattam volna, amit kinyomtatnak nekem, de többször elmondtam a fiatal srácnak, aki a kamerát kezelte, hogy nincs szükségem papír képre. Elég, ha elküldi nekem ami készült.

Jót beszélgettünk a sráccal. Ekkor már csak a távozás és előtte egy kis ajándék várt rám.

Mondtam a srácnak, hogy nem tudom, mi lesz az az ajándék, de biztos vagyok benne, hogy nincs rá szükségem. Ezért – ha szeretné – szívesen neki adom. Megköszönte, de nem fogadta el.

Így végül odamentem a kijárathoz, ahol egy kedves lány megmutatta, hogy miből választhatok magamnak egy kis emléket. Kulcstartók, kis táblácskák és már nem emlékszem, mik voltak ott.

Megkérdeztem a lányt, hogy van -e gyereke. Nem volt. Van -e gyerek rokona. Furcsálta a kérdéseimet, mondtam neki, hogy szeretném neki adni azt a kis plüss gombóc kulcstartót, amit választottam.

Hihetetlen, de ő sem fogadta el.

Úgyhogy a táskámra akasztottam a kis ajándékomat.

Spoiler veszély: két nappal később megtaláltam az új tulajdonosát, de ez egy másik bejegyzés lesz.

Hazafelé

Időközben teljesen besötétedett.

Egy gyors telefonos ellenőrzés után örömmel vettem tudomásul, hogy a hotelem csak 2 kilométerre van, így a napot egy üdítő gyaloglással fejeztem be.

Örültem annak, hogy a sok élmény mellé még 20 km-nyi gyaloglás is jutott mára.

Nem dolgoztam, csak egész nap hurcoltam a laptopomat.

Egy cseppet sem bántam!

Jól felpakoltam élményekből. Újra.

Hazaérve vettem egy hideg zuhanyt és fáradtan nyúltam el az ágyamon.

Szerettem ezt a napot is.

Jó volt a múlttól a felhőkig bejárni Hanoit.

The post 267. | Egy szabadnap Hanoiban first appeared on Digital Nomad Blog.

Feltehetően csak nekem mesél.

Mégis megosztom. Talán neked is súg majd valamit.

Miért van rengeteg kártya az utcákon?

Már Koh Samuin észrevettem, hogy rendkívül sok kártya van mindenféle az utak szélén.

Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy miért van ez így. Csak tudomásul vettem. Sokszor láttam gazdátlan kártya lapokat heverni mindenfelé, ennyi az egész.

Láttam Thaiföldön, Indonéziában és Laoszban is. Néha csak egy-egy lapot, néha többet is együtt.

Aztán Laoszban egyszer megláttam egy Jokert. Valamiért fel akartam venni, de végül átléptem felette.

Akkor kezdődött.

Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az titok a kártyák sorsában.

Utánaolvastam, később beszéltem is erről valakivel. Az ok az, amit sejtettem.

Ezekben az országokban illegális a kártyajáték. Így, ha a lebukás veszélye forog fenn, vagy a játékos nem akarja magánál tartani a bizonyítékot, egyszerűen eldobja a paklit.

Bizonyos alkalmakkor rendben van a játék (temetés, esküvő) és akkor sem probléma, ha elvonultan játsszák.

Utólag értettem meg egy helyzetet. Egy alkalommal pár nőt láttam. Nagyon jókedvűen játszottak. Annyira élettel teli jelent volt, hogy megkérdeztem őket, készíthetek -e egy fotót róluk. Hevesen tiltakoztak.

A Joker

Az a bizonyos Joker Houayxayban, az első laoszi településemen került az utamba.

Ma sem tudom, miért akartam felvenni.

Két nappal később gondolkoztam, hogy visszamegyek érte. Mégis csak egy Joker hevert a Mekong partján.

Aztán az utolsó napomon – a két napos hajóút előtti csütörtökön -, ott Houayxayban, a Mekongtól 50 méterre megláttam egy csomó sáros, koszos lapot az út mellett.

Összeszedtem azokat, amik nem voltak teljesen használhatatlan állapotban. Összesen 18 db kártyát. Hazamentem és megtisztítottam őket.

Mert ott, a Mekong partján elhatároztam, hogy addig fogom őket gyűjteni, amíg egy hiánytalan paklit nem tudok összerakni.

Pár nappal később készítettem egy táblázatot, amibe elkezdtem feljegyezni, hogy melyik lapokat hol és mikor szedtem össze. Ennek a táblázatnak volt egy folyamatosan csökkenő munkalapja, amin csak a hiányzó lapokat láttam.

Innentől kezdve állandó figyelemmel voltam az út pora iránt.

Ha megláttam egy kártyát, elővettem a táblázatomat. Ha hiányzó darabot találtam meg, akkor egy erre oda készített üres mogyorós zacskóba tettem lapot, vagy lapokat. Otthon megtisztítottam, feljegyeztem a táblázatba és a helyére tettem a pakliban.

Szereztem két gumigyűrűt és összekötöztem velük az egyre gyarapodó paklimat.

Sokszor élek számokban

Elképzelésem sem volt, hogy mikorra lesz meg a pakli.

Ezért volt izgalmas a játék.

Jó utólag megnéznem, hogy hogyan is zajlott ez a keresgélés.

9 városban, két országban, összesen 18 alkalommal kellett lehajolnom a porba, sárba, fűbe.

Sokszor a lábammal forgattam ki a föld alól a kártyákat. Volt, hogy az árokba másztam le értük. Sokat felvettem, és sokat el is dobtam.

Aztán olyan dolgok is a kezembe kerültek, amikre az elején nem is gondoltam.

Például egy Bridge játékszabály kártya. Egy papírdoboz, elázva, megtépázva, de használható állapotban. Aztán egy papír keret, amibe végül belekerült a teljes pakli.

Van Viengben egy nehéz, fakeretes dupla ágyam volt. Az ágy lába tenyérnyi széles volt. Így két napig a papírzsebkendőbe csavart kártyapaklival az ágy lába alatt aludtam. Csak hogy egyenesedjenek a girbe-gurba kártyák.

Nem voltak szabályaim arra, hogy csak épp és sértetlen lapokat gyűjtök. Sőt, inkább az volt a fejemben, hogy annál élettel telibb a lap, minél inkább használt.

Egyetlen lapot cseréltem ki később egy másikkal, ennek pedig az volt az oka, hogy a másodszorra megtalált lapnak érdekesebb volt a hátoldala.

Van a paklimban papír és műanyag alapú lap is. Van teljesen sértetlen, van szakadt, lukas. Van kifakult és van olyan is, amit nem tudtam teljesen megtisztítani.

A Jokerek miatt aggódtam. Mennyi az esélye, hogy kettőt is találjak. Mert bár a póker paklinak nem részei a Jokerek, elhatároztam, hogy kettőt akarok összegyűjteni. Végül négy lett, mert nem volt szívem otthagyni a második párost.

41 napig tartott ez a számomra izgalmas játék.

3 napja, már itt Vietnámban véget ért a játék.

Legalábbis az első menet.

Mert talán megismétlem ezt a játékot.

Mesélő kártyalapok

Menet közben alakult ki bennem a gondolat, hogy mire végzek a gyűjtögetéssel, tulajdonképpen egy érdekes módon megírt mesekönyvet hozok majd létre.

Hiszen a lapok mindegyike mesél nekem valamit.

Az egyetlen lap, amit nem találtam, hanem kaptam például mindig O-ról fog mesélni. A Pik dáma mindig arra fog emlékeztetni, hogy mikor elmeséltem ezt a kártyás történetemet a férfinak, mennyire tetszett neki. Kérte, hogy mutassam meg a táblázatot a hiányzó lapokról. Majd hátrament a konyhába és kisvártatva hozta a Pik dámát. Nem az akkor még hiányzó nyolc lapot, csak ezt.

A Pik dáma emlékeztetni fog arra, hogy egyszer találtam kisebb méretű, kb. 2×3 cm-es kártyalapokat. Másnap ebből egyet odaadtam O-nak, aki kitűztem az emlék oszlopára.

Van olyan kártya, ami a motoros túráról suttog nekem és a srácok arcát idézi fel bennem.

Lesz olyan, ami azt a képet mutatja, amikor a süket európai gyerek a 40 fokban az út szélén kotorászik a koszban, egyik kezében egy telefonnal, a másikban pár szakadt kártyával.

Az utoljára megtalált lap pakliban a Káró hármas. Elmondja majd, hogy amikor őt megtaláltam, már egy hete nem volt kapásom. Csak ő hiányzott. Mivel már csak ez az egy lap volt a hiányzó kártyákat mutató munkalapon, tudtam, hogy őt keresem. És akkor Hanoiban megláttam egy nagyon szép hátlapú kártyát az utcán. Ez volt a második kártya Hanoiban, az elsőt nem tartottam meg, mert már nem hiányzott ebből a pakliból. És ahogy megláttam a kártya hátlapját, valamiért pontosan tudtam, hogy ez a hiányzó Káró hármas lesz.

Ő volt.

És az az érzés, hogy pontosan tudtam, hogy ő lesz az, nagyon-nagyon boldoggá tett abban a pillanatban.

Ezek a lapok már most is mesélnek.

Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak mondani egy, kettő év múlva.

Digitális formában mesélnek

Mikor felismertem, hogy ez gyűjtögetés egy történet kereteit adja meg, elhatároztam, hogy digitalizálni fogom a gyűjteményt és egy kis könyvet készítek belőle.

Ezt meg is tudod nézni itt, lapozgasd végig, hátha neked is súg valamit egyik másik lap.

Mi lesz a paklival?

Az első gondolatom az volt, hogy ha végeztem az összes lap összegyűjtésével, akkor egy impozáns helyen, lehetőleg egy magaslaton készítek egy videót, ahol szétszóróm a levegőbe a gyűjteményt.

Hiszen nem akarok semmit birtokolni, célszerű lesz visszaadni a kártyák szabadságát.

Később aztán arra gondoltam, hogy egyszer inkább aukcióra bocsátom a paklit. Hátha lesz valaki, aki meghallgatná a történetet amit a lapok mesélnek. Én pedig bármennyi pénzt is kapok érte, azt odaadom egy gyerekekkel foglalkozó szervezetnek. Legyen valami haszna a gyerekeknek az én hülye kis játékomból.

Amíg nem dől el a pakli sorsa, szeretettel őrzöm a kevés dolgaim között.

Addig is, szeretettel ajánlom neked!

Lapozd olyan örömmel, ahogyan én dolgoztam vele.

The post 266. | Az én kicsi mesekönyvem first appeared on Digital Nomad Blog.

Aztán másképpen alakult az utam.

Most végre megérkeztem.

Tetszik, amit itt élek meg.

Az első lépések Hanoiban

Sok kérdéssel érkeztem meg Vietnámba.

Végre sikerült probléma és meglepetés nélkül átkelni egy határon.

Ellenben nem volt mobil netem. Így megérkezni egy hatalmas városba nem a legkönnyebb élmény. Net nélkül sem tájékozódni, sem fizetni nem tudok. Szerencsére a megérkezés pillanatában minden probléma megoldódott, mert magára talált a telefonom.

Tagadhatatlan, hogy egyre nagyobb a tapasztalatom abban, hogy hogyan is kell élni ezt a fajta digitális nomád életet.

Gyorsan lefoglaltam egy szállodai szobát, hívtam egy taxit. Egy percen belül meg is érkezett a sofőr, aki semmit nem beszélt angolul, így semmi más dolgom nem volt a 20 perces utazás alatt, mint élvezni a város látványát és megbeszélést tartani a kisebbik öcsémmel.

Az első szállás

Egy nagyon szép szobát kaptam egy hotel nyolcadik emeletén. A képek alapján arra számítottam, hogy fürdőkád is lesz a szobában, így előre örültem, hogy hosszú hónapok után egy kád meleg vízben fogom magam áztatni. Kádat ugyanis tavaly augusztusban láttam utoljára. És akkor sem használtam.

Nem csalódtam, annak ellenére, hogy kád nem volt a szobában. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy most sem fogok fürdeni.

Volt viszont egy nagyon szép és tiszta zuhanyzó, amit azonnal használatba is vettem. Az elmúlt szállásokon már megszoktam, hogy mindenhol be volt készítve két csomag fogkefe fogkrémmel együtt. Általában szappan is vár rám. Itt tusfürdő volt, de olyan pazar illatú, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy viszek magammal belőle a további utamra.

Ami meglepő volt, hogy itt fésű és borotva is volt a fürdőszobában bekészítve. Fésűt kb. negyven éve nem használok, de most kipróbáltam, csak a móka kedvéért. A borotva – ahogy az, amit legutoljára Thaiföldön vettem magamnak – kritikán aluli. Egyszerűen nem kapok három pengés borotvát, a kettő soros meg szimplán csak nem jó.

A szobám érdekessége volt még egy nagy adag napraforgó mag, egy üveg aszalt gyömbér és a hűtőben kettő energiaital. Kitettem magamért és reggelre mindent elfogyasztottam.

A nyolcadik emeletről még éjszaka is szép volt a kilátás. Reggel meg egyenesen pazar. A szobában volt még egy TV is, amit – kivételesen – bekapcsoltam, valószínűleg azért, mert ilyet sem csináltam egy éve. Az HBO-n éppen egy olyan film ment, amit szeretek, így egy kicsit néztem vietnámi felirattal és angol nyelven.

Meglepődtem, de az elmaradhatatlan gekkó itt is várt a szobában. Biztosan nem tériszonyos a kicsit, ha ilyen magasra is felmászik.

Az történt ugyanis, hogy az asztal alatt elhelyezett hűtőt kivettem onnan, hogy kényelmesen tudjak dolgozni, és akkor találkoztam a kis állatkával.

A szoba egyetlen hátránya az volt, hogy – hiába készültem rá a nagy munkára – nem működött rendesen a wifi, annak ellenére, hogy minden emeletnek külön routere volt.

Így munka helyett sétáltam kicsit a környéken, és az utcán üldögélve kerestem másnapra egy másik szállást.

A második szobám

Reggel pár kilométer séta után megérkeztem arra a szállásra, ami az előző esti kutakodásom alapján jónak tűnt. Nem foglaltam le a szállást.

Úgy döntöttem, hogy megnézem, ha van üres szoba, akkor foglalás előtt megvizsgálom és csak akkor bérelem ki, ha minden rendben lesz vele.

Valamiért nagyon nagy örömmel fogadott egy fiatal portás lány. Jól beszélt angolul, hamar kiderült, hogy van is szabad szoba.

Mondtam, hogy szeretném megnézni, és hogy számomra fontos, hogy legyen benne asztal és szék, hogy dolgozni tudjak. És természetesen jól működő wifi.

Már tudom, hogy a net minőségének az egyik legegyszerűbb mérője a YouTube. Ha az jól működik, mással sem lehet nagy gond. Úgyhogy a szobát megnézve, és mindent rendben találva belenéztem egy videóba. Szerencsére az is rendben volt.

Már csak egyetlen kérdés volt hátra. Mennyibe kerül a szoba. A kislány eléggé lelombozott, mert 450.000 VND-t (6.400 HUF, 17,3 USD) kért érte. Fogtam a hátizsákjaimat és indultam volna tovább, mert ennél olcsóbb szállást akartam elfoglalni.

Mondtam neki, hogy sajnálom, de ez nekem sok. Igazából 300.000 VND (4.300 HUF, 11,5 USD) amit elképzeltem elfogadható árnak.

Telefonált valakivel, és megkaptam ennyiért a szobát. Juppi!

Az ajtó mellett egy beugróban van egy francia ágy. Az ajtó másik oldalán egy hatalmas szekrény. A szekrény mellett két szék és egy kis asztalka. Egy konyhapult (konyha nélkül) és egy picike fürdőszoba. Működő légkondi és egy ventilátor.

Ennyi bőven elég.

Pro a szoba mellett, hogy ugyanaz a finom illatú tusfürdő van benne, mint az első szobában. Kontra, hogy nincs meleg víz. Azt hiszem, nem lehet minden tökéletes.

Szeretem ezt a kis szobát. 4 éjszakára béreltem ki, majd kiderül, hogy hány lesz belőle.

Hanoi utcái

Érdekességképen megnéztem, hogy mekkora városban élek most.

Egy kissé leesett az állam. Hanoiban 9 millió, az agglomerációkkal együtt 20 millió ember él. A területe 3.350 négyzetkilométer.

Hatszor nagyobb, mint Budapest és több, mint kétszer annyi ember él benne, mint egész Magyarországon.

Nem fogom bejárni ezt a várost. Azt hiszem, ezt már most elfogadtam. .

Eddig három napon csavarogtam a környező utcákon. Az eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy szeretem ezt a várost.

Itt a környéken rengeteg látnivaló akad. Mindenféle üzletek, kifőzdék, rengeteg kávézó. Hatalmas felhőkarcolók, nem győzöm őket fényképezni. Már láttam szegényebb negyedeket. Utcai árusokkal tömött utakat.

Iszonyatosan sok motor van az utakon. Az út egyik oldaláról a másikra átjutni szinte lehetetlen. Sem az autósok, sem a motor vezetők nincsenek tekintettel a gyalogosokra. Egy ilyen nagyvárosban egészen furcsa élmény, hogy a gyorsabban előre jutni akaró motorok a járdán jönnek utánam és velem szembe.

Igaz tehát, hogy fokozott körültekintéssel kell gyalogosként közlekednem. Nem szoktalan ez számomra. De azért van bennem egy olyan érzés, hogy ez az eddigi tapasztalataimat bőven túlszárnyalja.

Itt is sok az egyenruhás ember. Rendőröket a nagyobb kereszteződésekben folyamatosan látni lehet. És valamiért egyáltalán nem zavarja őket, ha a szemük előtt mennek át az emberek, vagy a járművek a piros lámpáknál.

Rengeteg pénzintézet van a környékemen. Ezek előtt mindenhol őrök ülnek kint az utcán. És sok olyan helyen, ahol nem is értem, hogy miért vannak ott.

Lehet, hogy ez is igaznak bizonyul az előzetesen olvasott dolgokból. Lehet, hogy egyszerűen csak a jelenlétük kell, hogy nagyobb legyen a közbiztonság.

Amire egyébként semmi rosszat nem tudok mondani, ahogy eddig sem tudtam. Látszólag mindenki békében van a másikkal az utcákon.

Az ételek

Az ételek itt is pompás élményt nyújtanak számomra.

A már megszokott és nagyon szeretett módon sok zöldség, rizs és tészta.

50.000 VND (700 HUF, 1,9 USD) értékben általában degeszre eszem magam. Mivel naponta maximum kétszer eszem, eléggé gazdaságos itt az étkezés. Egy jó kávét ennek a feléért lehet meginni.

Valamiért nagyon kedvesek velem a vendéglősök.

Mindig megmutatják, mit mire öntsek, kenjek és egyáltalán, hogyan egyem meg az étel. Elmondják, majd megnézik, hogy úgy csináltam -e, ahogy “kell” és másodszor is elmondják, ha szükséges.

Tegnap egy kis citrus félét préseltem a salátámra és a vendéglős hölgy odajött és a kanalammal kiszedegette nekem a magokat a salátámból. Hihetetlen!

Nagyon ízletesek az ételek, amiket eszem. Ma is úgy ebédeltem, hogy a vietnámi nyelvű étlapra becsukott szemmel böktem rá, mert máshogy nem tudtam volna választani. Nevettek rajtam, de úgy láttam, megnyertem a szívüket. És szerencsém is volt, mert valami hihetetlenül finom káposztás tavaszi tekercset választott nekem a véletlen.

Reggel betértem egy kávézóba és megkértem az angolul beszélő fiatal tulajdonost, hogy válasszon nekem egy jó kávét. Így sikerült egy olyan ízletes italt innom, hogy délután kénytelen voltam visszamenni arra a helyre, mert meg kellett kóstolnom másodszor is. Természetesen megismert a fiatalember és nagyon örült, hogy visszatértem.

A tegnapi vacsorám is olyan ízletes volt, hogy többször jeleztem a tulajdonos nőnek, hogy nagyon finom, sőt a végén le is írtam neki. Ő meg – a magok kiszedegetésén kívül – meglepett valami finom sütött feltéttel a vacsorámra. Sőt, megkérdezte, hogy elfogadok -e egy tányér kókusz levest ajándékba. De olyan sok volt a vacsorám, hogy el kellett utasítanom.

Majd holnap kipróbálom.

Nagyon élvezem ezeket a kulináris élményeket. Bele sem akarok gondolni, hogy mi várhat még itt rám.

Az utca emberei

Ami talán számomra a legfontosabb, az az, hogy az emberek többsége itt is hihetetlenül kedves és mosolygós. Minden mosolyt mosollyal üdvözölnek. Adják maguktól is, és ezért rendkívül hálás vagyok.

Ma délelőtt meg akartam venni az egyik legdrágább gyümölcsöt. Egy darab almát. Ez kb. annyiba kerül, mint egy főétel. De nem volt nálam elég pénz. Érdekes módon, nem volt mérges az eladó lány, hogy hiába mérte meg és ütötte be a gépbe az árát.

Ha bemegyek egy boltba, gyakran megkérdezik, hogy miben segíthetnek. Ezek az élmények megunhatatlanok számomra.

Rengeteg embert látok sportolni az utcákon és a parkokban. Nagyon jó élmény látni, hogy lábteniszeznek, kondiznak, futnak, gyalogolnak, tai chit gyakorolnak, tollasoznak stb.

Fiatalok és öregek is. A hotelem mellett van egy nagyobb utcai fitnesz gépekkel felszerelt terület. Mindig dolgozik ott egy-egy csoport.

A kávéházakban éjjel-nappal üldögélnek az emberek, beszélgetnek. Játszanak.

Élettel teli ez a város.

The post 265. | Megérkezés Vietnámba first appeared on Digital Nomad Blog.