Tegnap sétálgatás közben arra gondoltam, hogy itt aztán igazán nincs semmi a településen.

Aztán az éjszaka megint megmutatta, hogy valami mindig itt van.

A faluról

Phong Nha kedvelt hely az utazók körében. Nem a település miatt, hanem a település körül elérhető számtalan barlang miatt.

Phong Nha közelében található a Sơn Đoòng-barlang, amelyet jelenlegi ismereteink szerint a világ legnagyobb barlangjának tartanak a térfogatát tekintve.

Olvastam és nem állom meg, hogy pár dolgot ne mondjak el róla.

A méretei lenyűgözőek: A hossza kb. 9 km. Helyenként 200 méter magas, 150 méter széles. Olyan hatalmas, hogy saját mikroklímája, felhői és két különálló őserdeje is kialakult odabent. Egy 40 emeletes felhőkarcoló elférne a legnagyobb csarnokában. Sơn Đoòng-ba nem lehet csak úgy besétálni. Az évente látogatható létszám erősen korlátozott. A túra 4 napos, komoly fizikai felkészülést igényel.

Azonnal el is határoztam, hogy ezt nekem látnom kell. Nem a rekord vagy a méret miatt, hanem azért, mert kíváncsi vagyok, mit érezhetek ott.

Egyetlen baj van. Várólista alapján lehet bekerülni és ez három évre előre tele van.

Így most más barlang után nézek.

Sétáim az utcákon

A település olyan kicsi, hogy 5 km-en belül el tudok jutni az egyik végétől a másikig és vissza.

Nagyjából az első estémen megismertem az egész helyet.

Az első este történt velem egy érdekes dolog. Az egyik barátommal beszéltem éppen éjfél körül. Egy üzlet lépcsőjén ültem a kihalt utcán. És akkor egy patkány egyszerűen keresztül szaladt a kinyújtott lábaimon.

Bevallom, kicsit összeszartam magam. Akkora volt mint egy macska. De rögtön elkezdtem röhögni magamon, annyira vicces volt, ahogy felpattantam. A patkány haverja a lépcső másik feléről figyelte a jelenetet. Szerintem ő is nevetett.

Tegnap este hosszabban sétáltam, a célom a falu egy harmadik végének az elérése volt.

Ázsiában éjszaka sétálni nem veszélytelen. Ennek általában a kutyák az okai. Így tegnap felkészültem. Törtem magamnak egy nagyobb bambusz botot és azzal vágtam neki az útnak.

Nem értem el a falu végét.

Az apróbb, idegesebb kutyák után egyszer csak összetalálkoztam egy kisebb ökör méretű, nyugodt németjuhász kutyával.

Mikor észrevettük egymást, megálltunk és figyeltünk. Nagyon szerettem ezt a jelenetet. Jó 20 méter távolságban álltunk egymástól. Mozdulatlanul figyeltük a másikat. Nálam a bot és a testmagasságom volt a jelzés. Ezen kívül igyekeztem magam felfújni, mint egy béka, hogy nagyobbnak látszam. Nála a nyugalom, a gyorsaság, a fogak és a tömeg volt a jelzés.

Egy percig méregettük egymást, majd valamelyikünk jelzésére megfordultunk. Mikor pár méter után visszafordultam, láttam, hogy ő is ezt tette. Úgyhogy volt egy második csendes körünk is. Aztán megegyeztünk. A kutya nem ment a falu felé, én meg nem jutottam el a végéig.

Egy vacsora

Éjfél után értem vissza a szállásomra, ami az alsó szintjén egy igazi pub.

Leültem a már megismert emberek közé. Egy kicsit beszélgetni és együtt meginni egy sört.

A sörből és a hajnali órákból kettő lett.

Addigra már csak a hely vezetőjével ketten voltunk ott és egy jó beszélgetésben voltunk benne.

Ekkor jött a kérdés, hogy nincs -e kedvem egy jó helyi tyúkhúslevest enni lefekvés előtt. Persze, hogy volt hozzá kedvem. Gyorsan összepakoltuk a kis terasz bútorait és elmentünk az egyik nem messze lévő utcai kifőzdébe.

Ott találkoztunk egy másik sráccal, onnantól kezdve hármasban vacsoráztunk. És söröztünk.

A sörök száma a végtelenbe veszett. Az utolsót még ott az utcán vagy öt másik utolsó követte, aztán elmentünk még együtt a harmadik srác bárjába is, ahol tovább beszélgettünk és söröztünk.

Az órák száma is nagyon elszaladt, mert végül reggel hatkor feküdtem le. Az, hogy teli hassal, ma reggel enyhe kifejezés volt.

Megettük a finom levest.

Aztán ettem 60 napos kacsatojást. Nem kis kíváncsisággal tették elém ezt, persze előtte megkérdezték, hogy kérek -e belőle. Még a hely tulajdonosa és felesége is a közelbe jött, hogy megnézzék, mit kezd az idegen srác ezzel a fogással.

Azt hiszem, nem okoztam nekik csalódást. Ezt a tojást úgy kell megenni, hogy az ember feltöri a tetejét, mint egy lágytojásét. Aztán először megissza a tojás még folyékony levét. Esküszöm, hogy jó íze van. Aztán lefejtjük a további héjat és a kemény részt fűszeres sóval megszórva falatonként megesszük. Az igaz, hogy egy kis kacsát eszem ilyenkor, de ennek az íze és a szaga pont olyan, mint egy főtt tojásnak.

Persze elmondta neki, hogy én már ettem ilyet Laoszban, szóval tudtam, hogy mi vár rám.

A vacsora végén szárított tintahalat ettünk desszertnek. Én voltam a legidősebb és a vendég is egyben. Így ők megtiszteltetésnek vették, hogy velük töltöm ezt az estét. Én pedig megtisztelve éreztem magam, hogy ők készítik elő a desszertet. A tintahalat apró csíkokra tépték és tették hármunk elé. Azzal a – kedvencem – vietnámi szósszal ettük, amit már Magyarországon kb. 25 éve ismerek és szeretek.

Rengeteget beszélgettünk. Ma is nagyon sokat tanultam a helyi emberek életéről, a történelmükről, a gondolkodásukról és a barátságukról.

Már az utcai asztalkánál ülve megfogalmaztam magamban ennek az írásnak a gondolatait.

A kacsatojás és a szárított tintahal hatalmas élmény.

De minden élményt megelőznek azok, aki ezeket a dolgokat elém teszik.

A kedvesség, a tisztelet és a barátság az én igazi vacsorám. A hasam tele volt. A lelkem azonban soha nem tud megtelni azzal, amit az élettől kapok.

Mert annyi hely van benne, mint a Sơn Đoòng barlangban.

The post 309. | Phong Nha first appeared on Digital Nomad Blog.

Mi a fontos egy férfi életében?

Számtalan kérdés, ami színesebbé és izgalmasabbá teszi egy digitális nomád életét.

A szerencse

Egyszer már írtam “A szerencséről”. Érdekes szinkronicitás, hogy tegnap előtt beszéltem azzal a barátommal, akit ebben az írásban kilenc és fél hónappal ezelőtt idéztem. És ebben a beszélgetésben véletlenül felmerült ugyanaz a történet.

– Azt hiszem, csak szerencsém van – mondta ő.
– Egy nagy francot! A szerencse mellé kellettél te is! – válaszolták neki.

Én tegnap előtt is, meg az idézett írásban is azt vallottam, hogy én inkább az áldott szót használom a szerencsés helyett.

Akárminek hívjuk a dolgot, biztos, hogy benne vagyok. Tetőtől talpig.

Főleg igaz ez, ha hozzáteszem a saját felelősségemet a dolgokban.

Eszembe jutott egy történet.

Az elmúlt években sokszor meséltem önironikusan azt, hogy nagyon szerencsés embernek érzem magam. Csupán két dologgal nincs szerencsém. Az autókkal és a nőkkel.

Ezt az önironizálást akkor hagytam abba, mikor valaki visszakérdezett. “Te, egyébként nem ez a két legfontosabb dolog egy férfi életében?”

Amióta a saját felelőségemmel a saját életem útján sokkal jobban tisztában vagyok, még inkább nem mesélem ezt a történetet. Végül is, sem az autóim, sem a kapcsolataim nem maguktól mentek tönkre.

Maradjunk annyiban, hogy szerencsés vagyok. Vagy áldott. Majdnem minden területen.

De tegnap eszembe jutott a szavak ellentéte.

Szerencse.

Áldás.

Szerencsétlenség.

Átok

Amióta itt vagyok Ázsiában 5 darab fülhallgatót vásároltam.

Összefoglaltam egy táblázatban, hogy mikor, mennyiért, mit vettem és mi lett a sorsa.

A 4. tétel a paradoxon, mert ez még megvan. De ez egy olyan fül köré csavarható modell, ami nem jön be a napi használat során.

Szóval, az 5 eszközből hármat elhagytam, egyet tönkretettem, ami megmaradt meg nem tetszik.

Az átok tegnap taszított végleg a mélybe. A laptopomhoz – mindennap – használt kábeles fülhallgatóm zsinórja is elromlott.

Így aztán mi másra gondolhattam, mint hogy megfogant az átok.

Nem illik bele a képbe

Persze, látni kellett volna az arcomat, mikor a kávéház teraszán ülve a zsinórral bajlódtam. Röhögtem magamon, meg az egész helyzeten.

Mert rögtön eszembe jutott pár gondolat.

Mindenért fizetnem kell. Így aztán olcsó fülhallgatókat veszek. Nem azért, mert nem szeretem a zenét. Hanem mert szeretem az életet. Az pedig néha megtart magának egy-egy fülhallgatót.

Vagy mondhatnám akár ezt is: Van egy különös hobbim. Nem gyűjtöm a fülhallgatókat. Inkább szétosztom őket Ázsiában.

De ezzel sem kíméltem magam: Lassan ott tartok, hogy ha valaki talál egy fülhallgatót Laoszban, vagy Vietnámban, az jó eséllyel az enyém volt.

Nincs átok

Persze, hogy nincs átok.

Egyszerűen csak néha úgy hibázom, hogy annak fizikai nyoma is van. Digitális nomád vagyok, a legtöbb hibámat bitekben mérjük.

Meg aztán nincs is túl sok mindenem, amit elveszíthetnék.

Ha az élet csak ezt a havi 3.500 HUF adót kéri tőlem, akkor nem hogy szerencsétlen, inkább szerencsés vagyok. Ennyivel megúszni a dolgot, mi más lenne, mint áldás?

The post 308. | Átok vagy adó? first appeared on Digital Nomad Blog.

Nem terveztem, csak hozta az élet.

Aztán meg is változott. És ez így van jól.

Az elkövetkezendő egy év

Több magyar barátommal beszélgettünk arról, hogy esetleg meglátogatnak. Én jobban szeretném, ha ez inkább egy kiváló világlátás lenne nekik, aminek keretében találkozunk.

Két barátommal is évek óta együtt túráztam évek óta. Külön-külön, mert ők nem ismerik egymást. Ezek a közös nyaralások az új életformámért fizetett ár kategóriájába kerültek.

Az egyikükkel azt terveztük, hogy Szingapúrban találkozunk augusztus közepén, hogy ne szakadjon meg ez a szép gyakorlat.

Én ennek megfelelően a következő tervet láttam magam előtt az év végéig.

Augusztusban két hét Szingapúrban. Ez egy – állítólag – drága ország, így ott csak a közös időt terveztem. Mivel rögtön mellette ott van Malajzia, így logikusnak tűnt, hogy oda megyek majd. Onnan Kambodzsát terveztem meglátogatni. Utána pedig Thaiföld következett volna. Ez az útvonal egy látható útvonalat rajzolt a térképre kb. az év végéig.

Az élet azonban közbeszólt. Az amerikai-iráni háború kihat az utazásra, így végül abban maradtunk, hogy most bizonytalan ennek az utazásnak a lebonyolítása Magyarországról. Töröltük a találkozót.

Minden körülményt figyelembe kell venni az ilyen hosszú távú utazások alkalmával. A barátom biztonsága és az út tervezhetősége fontosabb, mint az önös érdek, hogy találkozzunk. Így semmilyen rossz érzés nem volt bennem ezzel a döntéssel kapcsolatban.

Viszont a terveimet azonnal átrajzoltam, ahogy ezt megbeszéltük.

Vietnám

Szeptember 16-ig van vízumom Vietnámban, így itt maradok és még több helyet fogok megnézni.

Kambodzsa

Így viszont a tervezett vietnámi útvonalam végén nagyon közel leszek Kambodzsához, tehát oda fogok menni innen.

Ott egy 30 napos vízum érhető el, egyenlőre nem is tervezek ott több időt. Majd meglátjuk. Ha úgy adódik, majd megnézem, hogy milyen bővítési lehetőség van az ottmaradásra. A mostani tervek szerint október közepéig leszek majd ebben az országban.

Koh Samui szigetén ismertem meg egy kanadai barátomat. Ő nem sokkal utánam hagyta ott a szigetet és azóta Kambodzsában él. Amikor legutoljára beszéltünk, elmesélte, hogy vett egy kis hajót, amit elkezdett átalakítani lakó hajóvá. Ezen szeretne élni.

Így elképzelhető, hogy Kambodzsában egy kicsit én is egy hajón fogok élni. Ezt is meglátjuk majd, mikor eljön az idő.

Thaiföld

Innen szeretnék visszamenni Thaiföldre.

Három célt tűztem ki magamnak.

A blogomon említettem Björn Natthiko Lindeblad “Lehet, ​hogy tévedek” című könyvét. Ebben a könyvben a szerző említett egy buddhista erdei templomot, ahol sok időt töltött el. Ha nem is 10, de talán 5 napra szeretnék ebben a templomban élni. Így ha visszamegyek Thaiföldre, valószínűleg ez lesz az első állomásom.

A Koh Samuin megismert barátok rendszeresen jelzik, hogy várnak vissza. A múlt héten ketten is kérdezték, hogy mikor megyek újra. Én is szeretném újra látni a társaságot. Így két hetet azt hiszem, hogy ott fogok tölteni. Micsoda szinkrocitiás, hogy tegnap írta a 3 hónapig szállást adó barátom, hogy “ugye tudod, hogy egy szoba mindig vár itt.” Nagyon jól esett ezt olvasnom.

Koh Pangan szigete pár kilométerre van Koh Samuitól. Minden nap láttam a tengerparton sétálva. Az eltelt hónapokban sok emberrel találkoztam, sok történetet hallottam az ottani hangulatról. Így felébredt bennem a vágy, hogy ott is eltöltsek némi időt.

Ha ezekre a helyszínekre mondjuk hat hetet tervezek, akkor november végéig látom Thaiföldet. Majd kiderül, hogy hogyan állok a vízummal és a pontos terv később kialakul.

India

India egy mágnes számomra. Vonz.

4-5-6 hónapot tervezek ott élni ebben a pillanatban. Azzal a feltevéssel, hogy majd meglátjuk.

Ebbe jó lenne Nepált is bele képzelni.

Most tehát van egy több hónapot felölelő elképzelésem, hívhatjuk akár tervnek is.

Hosszabb távra úgy érzem nincs most szükségem tervekre.

A következő két hónap

A belorusz barátomat megkértem, hogy javasoljon pár helyet itt Vietnámban, amit érdemes lenne megnéznem. A srác nagyon penge. Lefirkantott nekem egy 9 városból álló útvonalat.

Tegnap délután elkezdtem foglalkozni ezzel a listával. Időszerű volt, mert ma reggel elhagytam Ninh-Binht. Mégiscsak jó volt tudni, hogy hová is megyek.

A listát megmutattam az AI-nak. Kértem, hogy a szokásos válaszától most tekintsen el, ne azt mondja el, hogy milyen érzések várhatnak ott rám, és hogyan kapcsolódik az adott hely az utazásomhoz. Szigorúan azt szedje nekem pontokba, hogy a 9 városban milyen látnivalók várnak.

A listát nézve azt éreztem, hogy a következő két hónap miatt sem kell aggódnom. Már csak végig kell mennem rajta.

Ezután megkértem az AI-t, hogy tegye sorrendbe a városokat, hogy egyenes vonalban tudjak haladni. Kiderült, hogy a barátom sorrendben írta le településeket. 1800 kilométernyi egyenes vonal. Ez vár rám a következő két hónapban.

Végül megkértem az AI-t, hogy készítsen egy tervet, hogy melyik településen hány napot töltsek el. A két paraméter, amit adtam neki a mai nap volt az első településsel és a vízum lejárati dátuma.

A válaszán nem lepődtem meg. “Ha a célod nem a minél több hely kipipálása, hanem hogy maradjon időd dolgozni, motort bérelni, írni, videózni, megélni a helyeket, akkor szerintem érdemes egy nyugodtabb tempót választani. Megadom a tervet úgy, hogy 6 nap tartalékod legyen arra, ha máshová mennél, vagy valahol tovább maradnál.”

Semmit nem kellett hozzátennem ehhez a tervhez. Így most a következő városok várnak rám:

• Phong Nha
• Huế
• Da Nang (+ innen kirándulás Hội Anba)
• Quy Nhơn
• Nha Trang
• Đà Lạt
• Mũi Né
• Vũng Tàu
• Saigon (Ho Chi Minh City)

Ez már tervnek hangzik.

Phong Nha

377 kimométerre vagyok már Ninh-Binhtől. Reggel tíz órakkor indult az alvó buszom.

8 órát nyomorogtam ezen a járművön.

Mire megérkeztem, két gondolattal lettem gazdagabb.

Az egyik az, hogy nem sok dolog van már az életemben, amit nem szeretek. De az alvó busz az első helyen szerepel ezen a listán.

A másik gondolatom az, hogy az alvó busz az ördög találmánya és azért hozta létre, hogy a világgal megbékélt embereket emlékeztesse a szenvedésre.

Legközelebb elgondolkodom, hogy inkább legyalogolom ezt a 377 km-t, mint egy ilyen járművön vezekeljek a bűneimért.

A szállásom viszont pazar. Egy hat ágyas közös szobában van ágyam. Egyenlőre egyedül.

Most ez így van jól.

The post 306. | Ez már tervnek hangzik first appeared on Digital Nomad Blog.

Ma véget ért a motoros túra.

Ninh-Binhben hajtom ma is álomra a fejemet.

De még vár rám egy izgalmas éjszakai élmény is.

Egyharmad

A közel 650 kilométernyi kétkerekes túrából az utolsó napra 200 km maradt.

Tettünk ugyanis egy jelentős kitérőt egy nemzeti park felé. Amit aztán – nem mondom, hogy ez a formánk -, végül nem láttunk. Illetve, talán úgy, hogy elmentünk mellette, de ebben nem igazán vagyok biztos. Lehet, hogy egy láthatatlan nemzeti parkot kerestünk?

Volt azonban három másik élményünk. Úgy néz ki, hogy az élet rögtön kárpótolt minket.

Kho Mường falu

A főútról le kellett térnünk egy mély völgybe. Itt a mély szót háromszor alá kell húznom. Ez a mélység hozta a harmadik élményt a mai napra.

Az első egy Hmong falu volt a gyönyörű völgy mélyén. Ahogy leállítottuk a járműveket, engem azonnal megtámadott egy helyi férfi. Valamit hatalmas vigyorral magyarázott, amíg a kezemet szorongatta. Abban sem vagyok biztos, hogy vietnámiul beszélt, így aztán kevéssé zavart, hogy egy szót sem értek. Szerintem őt sem mozdította ki a nyugalmából, hogy az elképzelt kérdéseire válaszoltam angolul. Végül megtudtuk egymás nevét és korát.

A faluban nem csak ő fogadott minket szeretettel. Ahogy az öreg házak között sétáltunk, többen ránk mosolyogtak és köszöntek. Jó érzés volt ebben a mosolygós faluban lenni. A legszebb élmény itt az volt számomra, amikor egy csapat kisgyereket láttam önfeledten fürdeni a falu közepén keresztül futó folyóban.

Egy ilyen élő falu mindig rengeteg apró látnivalót tartogat. Egy fiatal lány a ház mellett főzte éppen az ebédet egy kis lángon, egy kis fazékban. Az étel finom illata keveredett a fa kellemes füstjével. Több tyúkot kerültem ki, amik kissé feszülten rejtegették előlem a kiscsibéiket. A mindenfelé heverő mindenféle szerszámok és mindennapi használati tárgyak vonzották a tekintetemet. Minden tárgy mögött egy szakma és egy történet sejlik.

Bat Cave – Hang Dơi Kho Mường

A falu hivatalos látványossága a denevér barlang.

Szerencsére nem készültünk fel arra, hogy mit fogunk látni. Így volt alkalma az állunknak, hogy leessen. Majdnem a barlang aljáig.

Egy hatalmas barlanghoz másztunk fel egy hosszú úton. A barlangban hatalmas cseppkő és szikla óriások voltak, élő, zöld növényzettel bevonva. Olyan volt a látvány, mintha valaki bedobált volna egy hegyet egy barlang belsejébe.

A barlang felül nyitott volt, így befelé és lefelé a napfény világította meg. A fény nagyon szépen mutatta, hogy micsoda érdekes színeket hozott létre a természet a barlang falain és plafonján. Mindenféle kék, zöld és szürkés színek borították be azt, amit nem takartak el a zöld növények. Azt hiszem, nekem a színek tetszettek a legjobban ebben a barlangban.

Egy kis idő után egyedül maradtam a hatalmas teremben. Egészen az aljáig lesétáltam és ott hallgattam a denevérek hangját. Azt a mennyezetről itt-ott csepegő víz hangja tette harmonikussá. A barlang nagyon jól bejárható, mint egy elképzelt holdbéli táj. Csak a sziklákat kell kerülgetni, vagy éppen rajtuk lépkedni és a barlang minden szeglete elérhető.

Nem éltem azzal a lehetőséggel, hogy minden négyzetmétert bejárjak. Több órára lett volna szükség ehhez.

Mikor kifelé mentem, négy vietnámi fiatal jött lefelé a lépcsőkön. Köszöntünk egymásnak. Az utolsó lány megállt előttem. Ennyit mondott csak:

Azt szeretném neked kívánni, hogy legyen nagyon boldog a vietnámi tartózkodásod.

Ezért utólag már nem is vagyok benne biztos, hogy a színek voltak a legnagyobb élmények számomra ebben a barlangban.

Felfelé

Említettem, hogy a völgy mély volt.

Ennek a mélységnek az árát felfelé fizettük meg.

Az én 125 köbcentis motorom a falut elhagyó út első három métere után elfáradt. Nem volt benne annyi erő, hogy fel tudjon menni a meredek úton. Az első 20-30 méteren úgy tudtam túljutni, hogy leszálltam a motorról – mielőtt velem együtt visszagurul a faluba – és mellette lépkedve, a gázt tövig húzva toltam.

Innentől már tudtam, hogy a belorusz barátom miért mondta, hogy meg ne álljak, ha egyszer sikerült elindulnom. Kb. 5 km/h-ás sebességgel nagy nehezen sikerült megtennem a több száz méteres felfelé vezető utat a falu bejáratáig.

A barátom 50 cm3-es motorral utazik. Ezért pontosan 10 percet kellett rá várnom, mire ő is felért hozzám. Egy kisebb infarktuson esett túl, mire feltolta a gépét. Ő ráadásul két nagy hátiszákkal utazik. Nem irigyeltem. Sem őt, sem a motort.

Tartottunk egy stratégiai szünetet. Arra vártunk, hogy a 200 fokon ízzó motorja kihűljön. Majd elindultunk a falu bejáratától a főútig emelkedő úton. Én itt már rutinos voltam és eszembe sem jutott lassítani, így viszonylag kisebb életveszélyek árán felértem. Megint várnom kellett – ezúttal 16 percet -, mire ő is felért.

A majdnem lehetetlenné váló küldetést sikeresnek minősítettük.

És megegyeztünk abban, hogy minden nehézség ellenére megérte lemenni a völgybe.

Igazi kihívás

200 km-t vezetni Vietnámban kemény dió.

Főleg, ha van forgalom is az úton. Ma volt.

Nagyon sokat kellett gondolnom ma Buddhára, meg mindenféle Zen kertekre, hogy nyugodt tudjak maradni. A vietnámi vezetési stílus szerintem még az edzett acélt is próbára teszi.

Meleg volt. A motor fasírozottá pofozza az ember seggét. Ezt fűszerezi a forgalom káosza.

Ninh-Binh

Elfáradtunk, mire 12 órányi utazás után megérkeztünk Ninh-Binhbe.

A 10 napja itt hagyott hátizsákomat senki nem vitte el a közös helységből. Ennek azért örültem. Tettem egy próbát a szerencsével, most nem vágott át.

Bár napok óta azon gondolkodom, hogy ha a nagy hátiszákom egyáltalán nem hiányzott 10 napig, akkor van -e egyáltalán értelme a létének.

A másik meglepetés a motor kölcsönző helyen ért. Ahol ugye nem tudták, hogy ki vitte el a motorjukat. Végül is nem hívtam fel őket, így ma kíváncsi voltam, hogy hogyan fognak fogadni.

Megérkeztem a bárba, ahol a bérleti akciót olyan sikeresen megoldottuk 11 napja. Mondtam, hogy visszahoztam a motort. “Van nálunk valamilyen papírod letétben?” Ennyi volt a kérdés. Jézus! Úgy látom, hogy itt az ügyviteli rendszert nem járatják csúcsra. Megkérdeztem a srácot, hogy nem nézi -e meg a gépet. Köszöni szépen, ő nem kíváncsi rá. Nagyon hálásak, hogy bérbe vettem.

Ezzel a gondolattal elbúcsúztunk egymástól.

Szerintem legközelebb is hozzájuk jövök bérelni.

A szálláson most is nagyon örült nekem az este még ott lévő pár személyzeti tag. És tudom, hogy holnap a reggelinél is örülni fognak a többiek.

Az utazás vége felé már kész tervem volt az estét illetően. Zuhany, és alvás.

A büfét vezető sráccal csak a vacsora után találkoztam 22:30 körül. Miután eleget örültünk az újra találkozásnak megkérdezte, hogy jövök -e foci VB döntőt nézni.

Tudod mit?

Igen.

10 perc múlva hajnali kettő óra lesz.

Itt most van a VB döntő.

Éppen megfelelő arra, hogy ezzel fejezzem be ezt a fárasztó, de nagyon szép napot.

Utóirat?

Annyira szeretem, ahogy az élet írja a történeteket. Jobban ír, mint én.

Vettem magamnak egy doboz sört és elkezdtem nézni a meccset. Igazából azt sem tudtam, kik játsszák a a világbajnokság döntőjét. Spanyolország és Argentína volt a két csapat. A spanyoloknak szurkoltam.

Az első félidőt magamban töltöttem az étkező nagy termének bal felén. A jobb oldalon egy nagy vietnámi társaság vacsorázott és szurkolt.

A félidő után az egyik férfi odajött hozzám, és adott egy doboz sört. A meccsen még nem volt gól, de én már 2-0-ra vezettem.

Aztán 10 perccel később egy másik férfi meghívott a társaságba, hogy egyek és igyak velük. Elfogadtam a meghívást.

Egy ilyen társaságban, itt Ázsiában feleslegese nemet mondani. A harmadik sör után mondtam, hogy köszönöm elég lesz. Ok, ok, mondta a férfi és már bontotta is a következő dobozt nekem.

Természetesen tudnék határozott nemet mondani, de eszemben sincs. Úszom az árral. Jelen esetben meg iszom a szurkoló társakkal. Ha jól emlékszem, hét doboz sörnél jártunk az este végére.

Ők is a spanyolok győzelmét várták. Minden kedvezőtlen megmozdulás után koccintottunk. És minden jó megmozdulás után is. Kicsit beszélgettünk, de inkább főleg együtt örültünk.

Jó volt ez a váratlan meghívás, egy idő után már én sem voltam csendben. Csináltam azokat a dolgokat, amiket a meccs néző férfiak szoktak egy-egy kihagyott, vagy jól megjátszott helyzet után. Az egyetlen gólnak nagyon hangosan örültünk együtt. Szerettem együtt szurkolni ezzel a csapattal.

Spanyolország lett a világbajnok.

1-0.

Az élettel játszott barátságos mérkőzésen kapott és lőtt góljaimat azonban egy idő óta már kevéssé számolom.

The post 305. | Ninh-Binh. Hová máshová? first appeared on Digital Nomad Blog.

Mai Cháu és Moc Cháu után eljutottunk Sơn Lába. Ott két éjszakát töltöttünk el, majd vissza fordultunk.

Ugyanazon az úton jövünk vissza, így tegnap Moc Cháu, ma pedig Mai Cháu szobái vártak vissza.

Volt időm bőven meditálni a motoron.

Még esőben is.

Sơn La

Son La nem tartozik a legismertebb turistacélpontok közé, de éppen ettől kellemes: sokkal inkább egy valódi vietnámi tartományi város, mint turistaattrakció.

Itt is sokan örültek az idegenségünknek. De mindjárt a szálláson belebotlottunk egy negatív házigazdába. Annyira ellenszenvesen viselkedett, hogy elhatároztam, hogy az a hotel lesz az első negatív véleményem a Google Maps-en. De a többi házigazda olyan kedves volt, hogy erről végül lemondtam.

Az első vacsoránál egy vietnámi társaság meghívott minket az asztalukhoz. Miután visszautasítottuk ez egyik srácot, aki előre ki akarta fizetni az egész vacsoránkat, bármit eszünk és iszunk. Egy jó beszélgetés velük, egy pár pohár sör és némi házi süti viszont nem volt ellenünkre velük.

Így ért véget az első napunk, ami utazással és kis város nézéssel telt el.

A második napon szinte végig szakadt az eső, így én a nap nagy részét az igazi feleségemmel töltöttem el, ahogy a laptopomat elnevezte a belorusz barátom.

Este felé már volt időm és az ehhez való megfelelő időjárás, hogy kicsit megnézzem a várost. Nincs sok különös látnivaló a városban, ám az egyetlen – AI által is említett – érdekességet megnéztük.

Sơn La börtön (Nhà tù Sơn La)

Ezt a börtönt a franciák építették a gyarmati időszakban politikai foglyok számára. Ma múzeumként működik, és fontos része Vietnam függetlenségi történetének.

A szemerkélő eső pont megfelelő alap hangulatot készített elő ennek a szörnyű helynek a megnézéséhez. A hangulatom is borús volt.

Szörnyű érzés volt látni a kicsi, hideg és sötét cellákat. A láb bilincseket. A föld alá épített háznyi méretű külön börtönt. Az egész hely negatív energiákat árasztott. Szinte éreztem azt a sok fájdalmat, amit itt élhettek, majd halhattak át emberek. Többször eszembe jutott, hogy vajon hány lélek veszhetett el itt?

A börtönhöz tartozó múzeumban várt a látogatás legnehezebb része. Az az asztal, ahol névsorok és fényképek mutattak sok elmúlt embert. A papíron csak sorszám. A valóságban egy-egy ismeretlen, de biztosan nehéz történet.

Talán nem is tértem volna ki erre a börtönre ilyen részletesen, ha a következő este nem hozott volna nekem is egy ajándékot.

Moc Chau

Tegnap, pénteken reggel visszafordultunk, hogy a másik irányba is megtegyük a 350 km-es távot.

Ezt a napot az utolsó pár kilométer kivételével végig esőben tettük meg.

Az eső hol szakadt, hol csak esett. Ahogy Forrest Gump is megmondta, a változatosságot az jelentette, hogy előről, vagy oldalról esett az arcomba.

Volt nálam egy ajándékba kapott esőkabát, így mérsékelt nedvességgel úsztam meg a napot. A kezem olyan volt pár óra után, amilyennek majd 20 év múlva képzelem el. A cipőmben kiázott a lábam, de amúgy sima ügy volt a vezetés.

Nagyon szerettem ebben az esőben vezetni. A legjobb az egészben az volt, hogy nem fáztam. Az eső is meleg volt, meg a levegő is. Az eső mind e mellett lágy is volt, pár kortyot lenyeltem belőle a nap folyamán.

Az útra esőben – különösen motoron – másképpen kell figyelni. De még így több órán keresztül tudtam csak a gondolataimra figyelni. Így fedeztem fel a motoros meditációt esőben. Nagyonjó érzés, hogy nem kell megfejtenem a miérteket. Nem kell magamnak igazolni, hogy ez a nap így volt jó. Egyszerűen csak végig élveztem az utat. A vizet, ami hol simogatott, hol az arcomat pofozta. A ráncos bőrt a kezemen. Élveztem amikor az esőcseppek befedték a napszemüvegemet és kevesebbet láttam. Mikor meg nem volt rajtam szemüveg, szerettem a szememet eltaláló víz érintését.

Egy felejthetetlen vacsora

Volt egy étterem a városban, ahol kétszer is nagyon finom sült rizst ettünk.

Ártatlanul elmentünk oda.

Három testvér vezeti az éttermet. Megismertek minket és meghívtak maguk közé.

És előre elmondom, nem az volt az élmény, hogy ingyen vacsoráztunk aznap.

Hot pot volt a vacsora. Ez nagyon népszerű dolog Ázsiában. Az asztal közepén ott van egy kis gáztűzhely, azon rotyog a vacsora. És azon frissiben esszük. Az edénybe folyamatosan teszik a húst, így mindig van benne friss és készülő étel is.

Életemben először ettem kecskehúst. Amit egyébként sörben főztek meg. Mellé tészta és saláta volt. Meg rengeteg sör.

És a rizs vodka. Mikor felmerült a kérdés, hogy iszunk -e, én azonnal igent mondtam. A barátom tartózkodott az élménytől. Így én – mindenféle kényszerítés nélkül – legalább két embernek való vodkát pusztítottam el. Természetesen a vacsora vége egy hatalmas berúgás lett, de ebben semmi meglepetés nem volt. Már tudom, hogy ha helyi emberekkel ülök le italozni, akkor a józanság azonnal vesztésre áll.

Rengeteget beszélgettünk. Az egyik testvér kicsit tudott angolul. A másik lelkesen használta a Google Translatet. A harmadik pedig jól beszélt kínaiul, ami hozta a meglepetést. Kiderült ugyanis, hogy a belorusz barátom nem alap fokon beszéli a nyelvet.

Sok minden szóba került. Többször elmondták, hogy milyen megtisztelő, hogy elfogadtuk a meghívást. Többször elmondtuk, hogy ez nekünk megtisztelő. Beszéltünk a mindennapokról. A nőkről. Az egyik srác mondta nekem, hogy ne legyek már ennyire udvarias, nem olyan különleges dolog, hogy örömmel adnak. Még szerencse, hogy belső indíttatásból viselkedem úgy, ahogy. Így nem kellett lazábbra vennem magamat. Nagyon lazák voltunk.

Sokat nevettünk együtt. Olyan hangulata volt ennek az estének, amit azt hiszem soha nem fogok elfelejteni. Talán egyszerre mondtuk ki azt, hogy nem látunk különbséget egymás között. Ezt a gondolatot mindig nagyon szeretem.

Beszélgettünk a történelemről is. Így került szóba a háború, pontosabban én hoztam szóba. A következőt mondtam az egyik srácnak:

Vietnámnak szomorú a története. Mindezek ellenére ti egy vidám ország vagytok.

Egy hosszú választ mondott a telefonomba. Az alkohol már dolgozott, több szívet melengető mondaton és pillanaton voltunk már túl, így felfokozott izgalommal vártam, mit válaszol. Íme:

Valóban azok vagyunk. A történelem a múltunk. Vietnam olyan ország, amely soha nem hajolt meg a hódítók előtt. Mindig összetartunk, tiszteljük a történelmünket, nem feledjük a múltunkat, és hálával emlékezünk azokra a barátokra, akik segítettek nekünk. Ezt a jövő nemzedékei is emlékezetükbe fogják vésni.

Valamiért nagyon boldog és meghatott voltam, hogy ezt olvashattam.

Boldogan és nagyon részegen feküdtem le aludni.

Durian mennyország

Reggel arra ébredtem, hogy party van a fejemben, és engem nem hívtak meg.

Ettünk egy reggelit, ahol a már többször átélt meglepetés ismétlődött meg. A megrendelt sült rizs helyett megkaptuk a jól megérdemelt tésztás levest. Ami egyébként nagyon finom volt. Meg állítólag a másnaposságra is húslevest kell fogyasztani.

Indulás előtt bementem egy Durian mennyország nevű helyre, amit a pár nappal ezelőtti távozásunkkor vettem észre.

Igazából nem tudtam, mire számítsak. Valami durianból készült üdítő, esetleg duriános kávé vár rám? Igazából mindegy volt. Szerettem volna megízlelni akármit is adnak.

Nagyon nem bántam meg, hogy bementem.

Egy chè sầu riêng-et ettem.

Ez egy desszert. Egy nagy darab durián volt a tányéromban. Kókusz tejben úsztatva. Volt mellette licsi, három féle gyümölcs zselé és egy kis rizs tészta.

Még Thaiföldön fogalmaztam meg, hogy a durian a kedvenc gyümölcseim közé került. Önmagában is nagyon finom, én legalábbis nagyon szeretem. De ebben az összeállításban… Isteni. Ezt az agy szót tudom csak elképzelni ehhez a desszerthez.

A tulajdonos hölgy leírta, hogy nagyon megtisztelő neki, hogy meglátogattam az éttermét. És megkérdezte, készíthet -e képeket kettőnkről.

Én meg – miután megettem az ételt – leírtam neki, hogy nagyon ízlett amit készített nekem és nagyon köszönöm.

Mind a ketten ennyira fel voltunk dobva, hogy 5 perccel később – mikor már a motoromra pakoltam – jutott eszembe, hogy mind a ketten elfeledkeztünk a fizetésről.

Gyorsan visszamentem hozzá. Láttam rajta, mikor beléptem, hogy közben ő is rájött erre. Hatalmas mosollyal fogadott. Nem kellett semmit beszélnünk ahhoz, hogy értsük egymást.

Azért egy felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy mit gondol.

Én meg ezzel a felemelt hüvelykujjal jeleztem a mai napnak, hogy visszaérkeztünk Mai Chauba.

A háziak hatalmas örömmel fogadták a visszatérőket.

Én pedig egy jól ismert teraszon tudtam megírni ezt az írást.

A hüvelyujjam most is felfelé mutat.

The post 304. | Motoros meditáció. Esőben. first appeared on Digital Nomad Blog.

Pár sornyi megemlékezés egy marék kedvességről.

Három zsák rizs

Pár hete a német barátommal és egy holland sráccal sétáltunk Ninh-Binh rizsföldjein.

Megláttam egy nőt, aki a kis motorjára akart felpakolni három zsák rizst.

Itt Ázsiában nem nagyon ismerik a “Lehetetlen motorral megoldani!” kifejezést. Hihetetlen dolgokat láttam már felpakolva, mindenféle módokon. Így azon, hogy 150 kilogramm rizst miért tegyünk fel egy motorra már én sem gondolkodom.

Azonnal odaugrottam, segítettem feltenni a nőnek az egyik zsákot. A másodikat a két barátom rakta fel, én meg kíváncsi voltam, hogy elbírok -e még 50 kilót, így az utolsót a kupac tetejére tettem.

Később tudtam meg, hogy a nő találkozott az utcán a német barátommal. Felismerte, pár szót talán váltottak is.

Másnap a nő felkereste a barátomat és adott neki egy nagy doboz kekszet.

A barátom megvárt a doboz kibontásával.

Az utolsó együtt töltött délelőttünkön elfeleztük az ajándékot.

És talán együtt visszük tovább ezt az emléket.

The post 301. | Egy kicsike történet egy kicsike valamiről first appeared on Digital Nomad Blog.

Eddig öt kellemesen lassú nap. Pár történet és sok érzés.

Most itt tartok.

Mai Cháu

A belorusz barátom mutatja az utat. És a sebességet is. A köbcentik aránya 125/50 az én javamra, így célszerűbb, ha ő megy elől.

Nem vágtatunk, hiszen nem is tudnánk. A hegyek le-fel játéka adja a napok ritmusát. Mi csak élvezzük a zenét.

Az első nap nagy része az utakon talált minket. Az eső csak néha szemerkélt, a Nap többnyire azzal volt elfoglalva, hogy vörösre sütötte a ruhával le nem fedett testrészeimet. Így pár napja egészen szép vöröses, rák formám van.

Az eső hozta el az egyik első, érdekes érzést az úton. Még soha nem éreztem azt, hogy az eső csiklandoz. Ezen az úton annyira éreztem ezt az ajkaim környékén, hogy nem tudtam nevetés nélkül kezelni a helyzetet. Olyan érzés lehetett, mintha valaki egy csirke tollal csiklandozna. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, mert ezt még soha senki nem tette meg.

A lassú tempó miatt párszor eszembe jutott, hogy ezt az utat el kellene ezt nevezni motoros meditációnak. Órákon keresztül csak az érzéseimet éltem meg. Örömmel hagytam, hogy a gondolataim a körül járjanak, hogy mit tapasztalok magamon.

Amikor a motoron ültem, rengeteg mondat fogalmazódott meg bennem, amit ebbe a bejegyzésbe szántam. Itt ülve a laptop előtt rá kell jönnöm, hogy ezek az érzések csak azokra a pillanatokra tartoztak. Nem tudom, és azt hiszem, nem is akarom őrizni, vagy megörökíteni azokat pillanatokat. Azokat az érzéseket.

Ami biztosan megmarad bennem, mint új felfedezés, az az, hogy szeretek motorozni. Ezt talán már mondtam. De most más volt a dolog. Sokszor álltunk meg. És most jöttem rá, hogy milyen jó érzés beindítani a motort és gázt adni az induláshoz. A szabadság, az erő, a magabiztosság érzései repkedtek bennem, mikor a motor kerekét az aszfalt felé fordítottam. Szeretek elindulni a motorral, ennyire egyszerű az egész.

Mai Chau egy kicsike város Vietnámban, a hatalmas hegyek között. Azt láttam, hogy nagyon sokan foglalkoznak rizs termeléssel itt. A hatalmas völgyben rengeteg rizsföldet láttunk, a legtöbbön mindig dolgozott valaki. Sokszor még a sötétben is. Ez különös tiszteletet ébresztett bennem. A kézi földművelés azt hiszem, itt nem hagyomány, hanem szűkségszerűség.

A város nem a turistáknak van berendezve. Egy egyszerű, hétköznapi település. Így innen nem tudok izgalmas élményeket hozni. Volt ugyan egy kis falucska, ahol az autentikusságot gondolták bemutatni, de inkább látogató központot sikerült létrehozni.

Itt például a bemutatott áruk, vagy a masszázs shopok hívása helyett sokkal jobban tetszett, amikor a helyi fiatalok xiangqi-t, vagyis a kínai sakkot játszottak mellettünk. Vagy, amikor preparált kígyókat és csirkéket láttam egy étterem egy sarkában. Vagy az egyik esti sétánk fényei a rizsmezők felett.

A szombati napot teljesen pihenéssel, nézelődéssel és az esti – elmaradhatatlan – sörözéssel töltöttük.

Moc Cháu

Vasárnap egy pár órás motorozással megérkeztünk a következő városba.

Itt igazi rocksztárok lettünk.

Annyira nem turistás a hely, hogy 3 nap alatt nem láttunk idegent magunk körül. Így mindenki számára mi vagyunk a látványosság.

Lépten nyomon hangzanak fel a “hello”-k. Többen jönnek oda hozzánk kérdésekkel (honnan jöttök? mi a nevetek?) és rengeteg szelfi készült az elfúlt napokban velünk. A kisgyerekek állandóan észrevesznek bennünket és hatalmas vigyorral integetnek és helloznak. A fiatalabb generáció már a motorról kiabál, a lányok vihognak, ha visszaköszönünk. És sok esetben az idősebbek is mosollyal és szavakkal köszöntenek.

Azt fogalmaztam meg, hogy olyan jó látni, hogy egyetlen integetéssel, köszönéssel, vagy néhány válasszal boldoggá lehet tenni embereket egy-egy pillanatra.

Ezen a településen sincs túl sok látni való.

De ami van, az fenséges.

Láng Ché tea falu

A vasárnapi úton volt az első alkalom az életemben, hogy teacserjéket láttam közelről.

Az egyik megálló során nem messze az úttól volt egy domb, ahol volt szerencsém találkozni ezzel a növénnyel.

Tegnap viszont sokkal közelebbről ismertem meg ezt a növényt.

Nem tudtam, hogy a teacserjék kb. csak a térdemig érnek. Tegnap viszont órákig sétáltam közöttük. Meg is kóstoltam a levelet. Izgalmas volt, hogy egyetlen levél elrágcsálása után olyan ízek voltak a számban, mintha egy egész bögrével ittam volna meg belőle.

Hihetetlen szép zöld a növény, és voltam olyan szerencsés, hogy egy olyan tea mezőn tölthettem az időmet, ami az egész környéket beterítette.

Csen volt, békesség és nagyon melegen sütött a nap. Több helyen leültem és élveztem ezt a békét.

Elmentem a világ leghosszabb – Guiness Rekorder – üveg hídjához.

Hihetetlen élmény volt ezen a hídon sétálni.

A parkolójegy 10.000 VND volt, cserébe az egész sziget területén kisbuszokkal vittek körbe. Bárhol szükség volt erre, a személyzet egyik tagja azonnal hívott egyet rádión.

A belépőjegy vásárlásnál érdeklődtem a kombinált jegyek lehetőségei felől, de nem igazán beszéltek angolul. Amúgy minden információ ki van írva.

A hídra csak cipővédővel lehet felmenni és nem minden cipő elfogadott. (Magas sarkú pl. nem ok.) A hídon való közlekedés szabályait sokszor hallhattam a hangszórókon keresztül.

A látvány a hídról fenséges. Én a lassú gyaloglást választottam, így több alkalommal is egyedül voltam a hídon (hétfő volt). Nagyon messzire el lehet látni, így nem csak a híd alatti, hanem a távoli képeket is volt időm csodálni.

A híd után a sziklák mellett folytatódik az üveg út, ez is érdekes élmény. Nem vagyok benne biztos, hogy az út egy irányú, minden esetre mindenki így sétálta végig. Az út végén egy nagyon szép csapkőbarlang vár, előtte egy kis kávézó. Jó volt a barlang előterében megpihennem és egy kávé mellett nézelődnöm. A barlang a természetes képződmények mellett sok mesterséges elemet s tartalmaz. Pl. még soha nem láttam tavat ilyen barlangban.

Egy hatalmas űrrakétába építettek egy liftet, ezzel lehet újra a földre szállni. Vagy választhatod a zipline-os lecsúszást is a főtérre.

Itt éttermek, grill terasz, boltok várnak. Itt kaptam meg a jegy mellé kapott ital voucheremért az üdítőmet is. A főtér is nagyon szépen berendezett, sok növény, virág és a kedvencem egy kis kertecske várt.

Sok helyen leültem, nézelődtem, de ezt a kis kertecskét szerettem a legjobban. Megittam az üdítőmet és élveztem a napsütést, a csendet, a látványt. A békémet még az sem zavarta meg, hogy hallottam, hogy a helyiek rólam beszélnek. Szerintem nem értették, hogy mit csinálok ott egymagamban. Az igazság az, hogy semmit nem csináltam.

Megérte belépő. Ha másodszor kellene döntenem, sem hagynám ki.

The post 300. | Két keréken Vietnámban first appeared on Digital Nomad Blog.

Na, én holnap nem erre a motoros utazásra indulok el.

Miért nem a Hà Giang Loop?

Csak!

Nem mondom, hogy azért, mert mindenki ezt csinálja meg itt. Azt sem, hogy minden harmadik ember ennek a túrának a pólóját veszi fel. Azt sem gondolom, hogy csak azért sem.

Egyszerűen csak úszom az árral.

A belorusz barátommal azzal búcsúztunk el Sa Pában, hogy itt találkozunk és együtt motorozunk kicsit.

Ő jobban ismeri az országot. Van terve, hogy merre. Én meg követem. A Hà Giang Loop meg majd egyszer sorra kerül, ha éppen arra visz majd az ár.

Megyünk a hegyekbe

Majd megírom itt, hogy hol voltam. Megnéztem a térképen, hogy merre lesz az út, most annyi maradt meg bennem, hogy innen észak nyugatra van az irány.

Esős évszak van, holnap lehet, hogy esőben indulunk neki.

Az is meglehet, hogy lesz ázás. Meg fázás.

Nem aggódom, hogy nem fogom túlélni.

11 óra múlva indulunk.

Szerezz egy motort!

A motor bérlésől már sokszor tettem említést. Nem nagy ügy.

Pontosabban, nem volt nagy ügy eddig.

Három helyen próbáltam meg bérelni. A harmadik helyen azonnal meg is kötöttem az üzletet. Mindjárt kiderül, hogy miért.

Az első üzletben megkérdeztem, mennyi egy napra egy motor. 150.000 VND (1.700 HUF, 5,75 USD). Ez a szokásos ár, mindenhol ez van kiírva. Ezután megkérdeztem, hogy ha 10 napra venném ki, akkor kapok -e jobb árat. A válasz: 10 napra nem adom oda neked, mert ekkor messzire mész.

Ez tiszta beszéd volt, nem is kellett tovább folytatnunk a beszélgetést.

Világossá vált, hogy valószínűleg sehol nem fogják szeretni, ha messzire akarunk menni. Márpedig mi messzire akarunk menni.

A következő helyen ugyanez az ár került elő, plusz rögtön meg is kérdezte a nő, hogy ugye, csak Ninh-Binhben fogunk vele motorozni. Hogy tovább tudjuk folytatni ezt az alkudozást, hirtelen felindulásból hazudtam neki. Gondoltam, később majd még ezt finomíthatjuk. Ezután jött a kérdés, hogy 10 napra milyen kedvezményt tud adni.

A válasz az volt, hogy az a kedvezmény, hogy elviszem 10 napra. Mert különben minden este vissza kell hoznom a motrot az udvarra. És már vette is volna el a foglalót a hölgy, de ügyesen arra hivatkoztam, hogy nincs nálam készpénz és leléptünk.

A harmadik helyre összekulcsol kisujjakkal mentem be. Az ár 120.000. Ez már jobb, mint az átlag. Óvatosan megkérdeztem, hogy 10-14 napra vinném el, mert még nem döntöttük el, hogy mennyit leszünk itt. Rendben van. Hú! Megúsztuk – egyelőre – a csak a környéken használhatod kérdést.

Jött a következő kanyar. Van -e kedvezmény 10 napra. Erre már nem tudott válaszolni a hölgy, fel kellett hívni a nővérét. Elmondtam neki a kérdést. 10 napra napi 100.000 VND. És még mindig nem beszéltünk arról, hogy csak a környéken…

Kipróbáltam. Egy öreg csotrogány, de jól megy, működnek a fékek és nem lötyög a kormány.

Kifizettem és már gurultunk is kifelé az udvarról.

A furcsa az, hogy nem kértek kauciót a motorért. Sőt, szerződést sem írtunk. Még az útlevelemet sem kérték el. Én felírtam ugyan a tulajdonos telefonszámát, de ő nem tudja az enyémet.

Szóval, úgy néz ki, hogy 1.000.000 VND-ért most nálam van egy motor, úgy, hogy azt sem tudják ki vagyok.

Nem értem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek. Most 10 napig izgulhatnak, hogy aznap visszajövök -e, vagy sem. Vagy lehet, hogy a motor nem ér 1.000.000 VND-t sem?

Holnap elküldöm az útlevelem képét a tulajdonosnak. Így legalább tudni fogja, hogy ki vitte el a motorját. És nem kell 10 napig a küszöböt rágnia.

És nem árulom el neki, hogy a második Hosszú Utamra indulok.

The post 299. | A második Hosszú Utam first appeared on Digital Nomad Blog.

Az utolsó ott töltött napjaimban párszor gondoltam arra, hogy hiányzik a meleg.

Tegnap, az első napomon Ninh-Binh-ben örömmel éreztem meg újra a 45 fokot.

És nem csak a levegő volt ilyen meleg.

Korán reggel

Ahogy leszálltam a buszról, otthon éreztem magam.

Annyira jó érzés volt, hogy minden ismerős.

Azonnal tudtam, hol a mosdó, és merre kell fordulnom az utcán.

Vicces volt, hogy a buszállomás kellős közepén állított meg egy nő. “Tudok -e neked segíteni?” kérdezte. Mondtam, hogy köszönöm, nem. “Vannak fényképeim”, mondta. Van elképzelésem, hogy mire gondolt, de másodszor is megismételtem, hogy köszönettel, de ez még mindig egy nem.

Izgatottan tettem meg a 800 méteres utat a szállásig, ahol 20 napot töltöttem el. Kíváncsi voltam, hogy ki lesz ébren 6:30 körül.

Senki nem volt ott.

Így leültem a szokásos asztalomhoz, kinyitottam a laptopomat és nekiláttam a dolgaimnak.

Elindult a nap

Aztán megjelent az egyik tulajdonos srác, láthatóan akkor ébredt fel. Rám nézett. Csodálkozott. Majd, mikor felismert azonnal mosolyogni kezdett. “Újra itt?” Igen, újra itt vagyok.

Kis idő múlva megjelent a felesége. Nem csak mosolygott, hanem szavakba is öntötte az örömét. “Újra itt? De jó téged látni!”

Aztán megjöttek a takarítónők is. Mosolyogtunk egymásra és köszöntöttük a másikat, ahogy tettük szinte minden nap. Aztán elkezdtek egymás között halkan beszélni. Tudtam, hogy arról beszélnek, hogy itt vagyok.

Majd egyesével jöttek meg a recepciósok. Mivel úgy mentem el három hete, hogy nem tudtam, valaha vissza jövök -e ide, most ők is meglepettek voltak. És mindegyik szólt hozzám egy-egy kedves szót. A lényeg mindenkinél az volt, hogy örülnek nekem.

Egy utolsó közös reggeli

Aztán megjött a német barátom is, aki egy órával korábban kelt fel miattam.

Az egyik pultos izgatottan mutatta neki, hogy itt vagyok. Olyan jó volt látni azt az őszinte izgatottságot, ahogy mondta ezt.

Mikor megöleltük egymást, mindenki itt dolgozó csapat tag minket nézett és mosoly. Páran még tapsoltak is. Ez is nagyon jó érzés volt. Láthatóan nem csak mi ketten örültünk annak, hogy ismét találkozunk.

Aztán persze azonnal kezdődött/folytatódott a kérdés sorozat, hogy miért nem vagyunk egy pár, olyan szépek vagyunk együtt. Már többször elmondtuk, hogy jó barátok vagyunk és ennyi a történet. Azt, hogy miért, elég ha mi ketten tudjuk.

Az ebédlőben még volt olyan aki csak itt látott meg engem ma először. Ráadásul – ahogy 20 napig minden reggel – most is együtt mentünk oda. Ezen megint ment a mosolygás.

Aztán persze rátettek még egy lapáttal. A konyhafőnök nem tud angolul, ezért párszor írt nekem üzenetet a telefonját mutatva. “Miért nem házasodom meg itt?”, “Miért nem vagyunk együtt a barátommal?”, “Nagyon jó képű vagy.” stb.

Most reggeli előtt megint mutatta a telefonját: “A pár hét alatt, amíg nem voltál itt megint jóképűbb lettél.”

Lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy üveg bor. Csendben nemesedek az idő múlásával.

A barátom délben elment. Előtte a medencében beszélgetve töltöttük együtt az utolsó óráinkat.

Majd elmentünk a kedvenc éttermünkbe, ahol a nők ugyanolyan lelkesedéssel örültek a közös megjelenésünknek, mint itt a szálláson a csapat.

Még egy hónapot!

Aztán elmúlt a boldogság és minden megy a maga útján.

Ma már egyedül vagyok, de várom a belorusz barátomat, ő ma este érkezik.

Így ma először egyedül mentem reggelizni.

Az egyik fiatal lány adott egy kis repetát.

Megkérdezte, meddig maradok.

Mondtam neki, hogy nem tudom, talán kettő-három éjszakát.

Ne három éjszakát!

Maradj még egy hónapot!

The post 297. | Meleg fogadtatás first appeared on Digital Nomad Blog.

Azt hiszem, soha nem fogom megunni a boldog pillanatok egymásutániságát.

De a változatosság gyönyörködtet.

Ezért hétfőn szenvedtem egy kicsit.

Alvó busz Sa Pából

Harmadszor próbáltam ki olyan buszt, amin aludni lehet.

Eddig 3-0 a buszok javára. Háromból három kőkemény élmény. Lassan talán levonom a következtetést, hogy ez nem a kedvenc utazási formám.

Ez a busz időben indult.

Ez mondat nem azt az Európában is ismert “késik egy kicsit az indulás” jelenség hiányát akarja magasztalni.

Itt Ázsiában a “valamikor elindulunk” teljesen természetes. Ha a busz elmegy egy órával előbb… Ez van. Ha három órával később. Ez van. Nekem volt már olyan élményem, mikor simán átették a buszt másnapra és az aztán másnap 7 óra késséssel indultunk.

Van abban tehát valami különösen megnyugtató, mikor az indulási idő környékén meglátom a buszt. Az már jó jel, ha ott van. A következő biztos dolog, mikor fel is tudok rá szállni.

Ha ezek után a várt idő környékén el is indul, még mindig csak félig lehet hátradőlni. Mert nem tudom elfelejteni például azt az élményt, mikor a várostól – ahová jegyet vettem – 40 kilométerre az autópályán tettek ki. Mert abba a városba sajnos nem megyünk.

Szóval, ha a busz ott van az indulási idő rövid sugarú körzetében, fel tudok rá szállni és láthatóan arra megy, amerre én is szeretnék, akkor – mondhatni – sínen vagyunk.

Ennek az alvó busznak az esetében még azon is izgulnom kellett, hogy meg lesz -e az ágy, amit megvettem. Vietnámba érkezve is volt ágyam, aztán mégis a padlón fekve töltöttem 15 órát.

Hétfő este 23:03-kor (3 perc késés, észre sem veszem!) elindult a busz. A csomagom az aljában, én hátradőlve a saját(!) ágyamban, függöny elhúzva.

Minden tökéletes volt.

Elindul a busz

A tökéletesség érzése aztán eszeveszett gyorsasággal ugrott le a buszról a második sarok után.

Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, ez az út nem lesz a legjobb élményeim tízes listáján.

Az ágy egyben egy rázó pad is volt. Ilyet használnak több ipari területen, és biztosan hatalmas élmény egy autó számára, de én nem szerettem. Vicces tény, hogy az ágy alsó felébe beépítettek egy masszázs funkciót is. Ha még fokozni akarnád az élményt.

Felfedeztem, hogy mit is jelent a három dimenzió. A busz rázott fel és le. Jobbra és balra. Meg előre-hátra.

Az ágy derék feletti része 45 fokban döntve volt és ez így is maradt végig, mert nem lehetett rajta változtatni. Ez a dőlésszög jó lehet egy délutáni pihenésre, egy mozizásra, de semmiképpen sem jó alvásra. Legalábbis egy olyannak, mint én, aki nem tud a hátán aludni. A tervezők szándéka valószínűleg ez a háton alvás lehetett. Erre abból jöttem rá, hogy nem tudtam a biztonsági övet használni. Ugyanis annak hosszát sem lehetett állítani. Ha a hátamon feküdtem, be tudtam csatolni – elkerülendő az emeletről való leesést. Amint az oldalamra fordultam volna azonban, ez az öv olyan feszes volt, hogy a fájdalom elvee lehetetlenné tette a pihenést.

Az oldalra fordult alvás működött. De csak a részlegesen. Ugyanis az ágy hosszúságának mintegy felét tudtam használni a felhajtott felső rész miatt. Így viszont a lábam feszült be mindenhová. A busz mozgása és a biztonsági öv hiánya miatt csak a bal oldalamon tudtam feküdni. Mivel néha szeretek megfordulni elalvás előtt, úgy éreztem magam, mint egy fél gőzzel működő gőzhajó.

Az, hogy a busz nagyon zajos engem nem zavar. De zajos, és ezt meg kell itt említenem. Nagyon zajos, hogy pontos legyek.

A derekam felett lévő két kis levegőztető nyílásból 60 km/h sebességgel áramlott a hideg levegő. Ezt központilag kapcsolták be. A fülkében, lokális szinten nem lehet kikapcsolni. El lehet fordítani és le lehet takarni, de ettől még működik. És olyan kígyó szerűen sziszeg egész éjszaka.

A függönyt illik behúzni, ha az ember alszik. Engem nem zavar, hogy ha néznek közben, de lehet, hogy a tőlem 60 cm-re alvó lány rosszul lenne, ha meglátja, hogy folyik a nyálam. Szóval, csupán emberbaráti szeretetből illik behúzni a függönyt.

Igen ám, de ha a függöny is be van húzva, meg a tornádó is el van zárva, akkor nagyon hamar elfogy a levegő. Erre azért hamar rá lehet érezni. És akkor az ember gyereke kinyitja a szellőztetőt. Ezzel gyakorlatilag aztán egész este a csipőmet fagyasztottam. Arra gondoltam, hogy jobb lesz egy csonthártya gyulladással élni, mint reggel azért nem felébredni, mert megfulladtam.

Gondolkodnom kellett, hogy mi bajom volt még.

Megvolt, hogy ráz, megfulladok, hideg van, kényelmetlen. Azt nem számolom, hogy az ilyen buszokon a sofőrök kutya idomárnak képzelik magukat és az utasok is komoly feszültségekkel vannak. De valami hiányzott a listából.

Ja, igen!

A tengeri betegség

Ahogy elindultunk és elkezdett rázni a busz, éreztem, hogy baj lesz. Gyomorforgatóan ismerő érzés volt.

De ha Cat-Ba környékén tett hajó úton meg tudtam csinálni, most is menni fog – gondoltam. Így az indulás után sokáig arra koncentráltam, hogy nem hagyom, hogy a tengeri betegség még rosszabbá tegye ezt az utat.

Megint sikerült! Két óra után megszűnt a küzdelem. Nem lettem rosszul. Győzött az akaratom a testem felett. Ennek mondjuk nagyon örültem.

Megérkeztünk végre!

Összességében azért a hét órából kettőt talán aludtam.

Arra ébredtem, hogy lassít a busz.

Határtalan boldogság öntött el, mikor megláttam Ninh-Binh ismerős buszállomását.

Megérkeztem.

Egy vallomás

Na jó, be kell vallanom valamit.

Annyira azért nem szenvedtem.

Szörnyű utazás volt. És minden panasz jogos panasz.

De az indulás után 10 perccel beugrott ennek a bejegyzésnek a címe.

Végre történt valami szörnyű is velem.

De onnantól kezdve fülig érő szájjal azon elmélkedtem, hogy hogyan fogom ezt elmesélni.

És a szörnyű onnantól kezdve történetté alakult.

Az pedig egy másik csapat.

The post 296. | Végre valami szörnyű first appeared on Digital Nomad Blog.