Ha valaki csak ezt az egy bejegyzést olvassa el, legyen egy kapaszkodója arról, mi történt ott velem.

Egyrészt:

Meditáltam kb. 30 órát.

Felszeleteltem vagy 400 kg zöldséget.

Vegetáriánus módon étkeztem.

Korán keltem, korán feküdtem le.

Nem használtam internetet.

Nem viseltem cipőt.

Sokat fáztam.

Szenvedett a testem.

Másrészt:

Rejtő Jenő jutott eszembe. A “Megyek Párizsba, mert ott még nem haldokoltam” című könyvével.

Szóval nem történt itt semmi különös.

The post 227. | Szóval, akkor, mi történt itt? Összegzés II. first appeared on Digital Nomad Blog.

OK! Lebuktam. Nem koncentráltam eléggé. Megesik az ilyen…

Elmesélem tehát, hogy mi az, ami nem volt 10 napig.

• Nem volt internetem.
• Volt viszont 100% figyelem.

• Nem volt kapcsolatom a külvilággal.
• Volt viszont példa nélküli kapcsolódás magammal.

• 5 napig nem sok szó hagyta el a számat.
• Ellenben a megelőző 46 évben nagyon sok. Még van mit áldoznom a csend oltárán. Tréfa nélkül! Nagyon jó érzés volt szótlannak lenni egész napokat.

• 9 napig nem használtam a laptopomat.
• Így lehetőségem volt kézzel írni, mint régen. Az egész Wat Pa Tam Wua naplót kézzel írtam a paper tabletemre. Ráadásul pár nap után visszatértem ahhoz a gyerekkori szokásomhoz, hogy MINDENT NYOMTATOTT NAGYBETŰKKEL ÍRTAM. Varázslatos élmény volt visszatérni ide!

• Nem volt vacsorám.
• Volt viszont igazolás arra, hogy napi kétszer elég enni. (Ezt Koh Samui óta tudom már biztosan.)

• 10 napig nem ettem húst.
• Viszont elmondhatom magamról, hogy 10 napig megszakítás nélkül vegetáriánus ételeken éltem.

• Nem volt puha ágyam.
• Volt viszont lehetőségem minden felébredésnél és fordulásnál arra emlékeztetnem magamat, hogy én keményebb vagyok, mint az ágy.

• 10 napig nem volt rajtam lábbeli.
• Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy szabadság level 2.

• 10 napig este 10 után nem végeztem a magam kis fontos dolgait.
• Visszakaptam viszont egy 36-37 éve elveszett gyakorlatot. Ajándék volt.

• 10 napig egy zárt területen éltem.
• Annyi vizuális élményt kaptam cserébe, hogy 10 óra is kevés lenne, hogy mindent megmutassak.

• 10 napig elég kevés kávét ittam.
• Annál több teát volt lehetőségem ízlelni.

• 10 napig egy nagyon monoton mókuskerékben éltem.
• Évekre elegendő élményt, emléket és tapasztalást kaptam a rutinnal töltött időért cserébe.

Én már eldöntöttem, hogy a “nem volt”, vagy a “volt” oldal az “igazi”.

The post 226. | 10 napig nem volt és mégis volt. Összegzés I. first appeared on Digital Nomad Blog.

Jöjjön még egy bejegyzés, mert szépek voltak az utolsó órák is.

A nap szokott rutin szerint kezdődött. Konyha, reggeli felajánlás, reggeli, majd a 3 féle meditációs gyakorlat.

Utána összepakoltam a cuccaimat. Ehhez 3 percre volt szükségem. LOL.

Az ebéd felajánláson még részt vettem, ahogy az utolsó ebédet is elfogyasztottam.

Elbúcsúztam az új barátaimtól. Vladdal hamarosan találkozunk. Natasával is, akivel a tiltás ellenére megöleltük egymást. A szobánkban volt egy 67 éves kaliforniai férfi, aki azzal búcsúzott el tőlem, hogy hiányozni fog nekem a mosolyom. Szívemet melengető pillanatok voltak ezek.

Aztán elkezdtem a világ felé nyitni.

Bekapcsoltam az internetet. 455 email, 56 Facebook és 56 WhatsApp üzenet kupac várt.

Miközben ezeket olvasgattam, már civil felszerelésben, a recepción dolgozó egyik nő megkért, hogy vezessem körbe az egyik újonnan érkező fiatal lányt és mutassam be neki a templomot. Ez a természetessége mellett rendkívül megtisztelő kérés volt.

Búcsúzóul még kaptam egy nyakláncot, a templomi látogatásom emlékére. Hálás szívvel fogadtam el, 2 napig hordtam is. Az örömöm ellenére már akkor azon gondolkodtam, hogy mi lesz a sorsa, mert én biztosan nem tartom meg. Három nappal később megtaláltam az új tulajdonosát, de erről megint csak a maga idejében fogok írni.

13:30 kor elindult a jármű ami elvitt a templomból, vissza Mae Hongsonba.

Elhagytam a templomot, de az nem hagyott el engem.

The post 225. | 10 nap mezítláb 11: az utolsó órák first appeared on Digital Nomad Blog.

A dolog úgy történt, hogy az egyik szobatársam, Vlad (igen, ő is említette Drakula grófot) megszólított. Mint utólag elmondta, a csendben is érzett valami érdekeset bennem.

Úgyhogy kicsit beszélgettünk akkor. Aztán nap közben is párszor. Az azóta eltelt naokban és éjszakákon pedig már volt pár filozófiai beszélgetésünk. A szó teljes értelmében filozófiai. Még az is lehet, hogy lesz közös utunk.

Majd elválik.

Minden esetre másnap levettem a “SILENT” kitűzőt.

Igazából ezt a jelvényt egy opciónak tartottam fenn. Ha olyan mély (magas) gondolatok törnek rám, amiknek szükségük van a csendre, akkor használom ezt a lehetőséget. Ha ilyenek nincsenek, akkor nincs szükség rá.

Eljött az idő, amikor kimondtam: vége a csendnek.

Ennek aztán persze meglett az eredménye.

Azonnal kialakultak új kapcsolatok.

Két nap alatt több kiváló embert ismertem meg. A keddi nap ennek ellenére nyugodt volt.

Természetesen a beszélgetéseknek párszor az lett a vége, hogy ránk szóltak, teljesen jogosan.

Mégis megérte. Szerdán ebéd után az egyik kis társasággal nagyon jót mókáztunk az egyik kinti padnál. Rengeteg nevetés, történet és jókedv jelent meg akkor az amúgy mindig csendes asztal körül.

A “Silent table” táblácskát letakartuk egy sállal. Szerintem ez volt a titok.

Egy orosz lány hívott, hogy együtt végezzünk délutáni önkéntes munkát. Azt találta ki, hogy a hegyen, az erdőben található meditációs ösvényről sepregessük el a leveleket. Miközben ezt csináltuk és természetesen sokat beszélgettünk, azt találtam mondani, hogy ez a tökéletes zen munka.

Ha onnan nézem, hogy egy hulló levelekkel teli őszi erdőben mennyire racionális leveleket seperni az útról, a válasz egyértelmű.

De ha úgy teszem fel a kérdést, hogy a folyton változó erdőben mennyire volt magasztos egy rövid ideig látható – mondhatom, hogy a pillanatnak szóló – változást létrehozni, más lesz a válaszom. És más az érzésem is.

Másnap ugyanezzel a lánnyal az öreg, szakadozott kántáló könyveket javítottuk meg.

Kedden délután sétáltam egy nagyot és rengeteg képet készítettem. Vlad fotó művész, sok dolgot mesélt, így ezen a magányos sétámon jó pár új dologgal kísérleteztem.

Nap kezdés a konyhában

Talán a 3. nap reggelén mentem először a konyhába. Azóta minden napomat ott kezdem, pár nap óta általában első, vagy második vagyok, aki oda ér.

Mindenféle zöldségeket aprítottam már. Ipari mennyiségben.

Életlen késekkel. Így tegnap előtt óta van két seb az egyik ujjamon. Feltörte a kés.

Tegnap az erdőben egy figyelmetlen lépés eredményeképpen egy kő felvágta a bőrt a bal talpamon.

Ezzel legalább kialakult egy szimmetria a két oldal között, és minden lépés fáj. Ez most nem gond. Egy újabb fájdalom igazán lazán elfért még a csomagban.

Ezzel a konyhai reggeli munkával kialakult a napjaim teljes kerete. Nagyon jó volt így élni.

Semmi újdonság, csak a keretek

A templomi napjaim így álltak össze. Bízom benne, hogy sikerült úgy megmutatnom az itt töltött időt, ahogyan én láttam.

Örülök neki, ha itt voltál velem képzeletben.

Kívánom neked, hogy neked is legyen ilyen, vagy ehhez hasonló tapasztalat az életedben.

Nem kerestem semmit ebben a templomban. Mégis úgy érzem, hogy pontosan azt találtam meg, ami nekem volt szánva.

The post 224. | 10 nap mezítláb 10: az utolsó kettő teljes nap first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ez az írás a megfogalmazásában tele van bizonytalanságot sugalló mondatokkal. De semmi bizonytalanság nincs bennem, nagyon éreztem, hogy mi történik ma!

Természetesen semmilyen áttörés nem történt, mert sem háborúban nem jártam, sem fizikai akadályok nem álltak előttem. Bár, ez utóbbi végül is lehet, hogy szóba jöhet…

De azért sem törtem át semmit, mert bárhová érek is, az csak egy pillanatnyi állapot, nem egy örökre megszerzett érdem.

Minden esetre ez lett ennek a bejegyzésnek a címe, mert most jobb kifejezést nem találtam.

Tegnap a meditációs tapasztalatok kapcsán megírtam, hogy milyen testi kínokkal keretezettek a mostani napjaim.

Erre – tessék – mi történt!

Először is tegnap már 21:30-kor az ágyamban voltam, alvó testtartásban. Az igaz, hogy két órán keresztül nem tudtam elaludni (nem voltam fáradt), de nem adtam fel.

Nem is ez az érdekes. Inkább az, hogy amíg el nem aludtam, volt időm csodálkozni, hogy alig tudtam kényelmetlen pozíciót találni. Kényelmes volt a fekvés!

Ez akárhogyan nézem, egy mérföldkő, egy eredmény, de hívhatom akár áttörésnek is.

A reggel 5:00 már a konyhában talált, onnan éppen beestem a reggeli étel felajánlásra. Onnan jön a reggeli, majd hamarosan a sétáló meditáció.

Ami ma különösen nagy élmény volt. Ha létezne az a fogalom, hogy jól sikerült meditáció, ez olyasmi lett volna. De mivel nincs jó, vagy rossz, sikeres vagy sikertelen, másképpen fogalmazok.

Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy szinte végig az egy óra alatt sikerült fenntartanom egy nagyon tudatos koncentrációt. Az időnek sincs szerepe. Meg a koncentráció fokának sem. Inkább csak annak örültem, hogy kevés alkalommal estem ki a koncentrációból.

Az ülő meditáció ezek után egy másik kiemelkedő élményt adott. Egyrészt nagyon könnyű volt fizikailag. 40 percig minden probléma nélkül ültem maga alá tett lábakkal és egyenes háttal.

Ma a jelenlét olyan fokát tapasztaltam meg, ami eddig nem volt meg, és amiről később még biztosan írni fogok.

Most csak annyit írok le, hogy a tudatosságnak ma egy olyan eszközét fedeztem fel, ami nagyon egyszerűvé teszi a jelenre való koncentrálásomat.

A fekvő meditáció ezek után “jutalom játék” volt. Szinte elrepült az ideje, annyira könnyen ment a jelenlét.

Összességében – mire végeztünk még csak 10 óra volt – én már a mai napra vonatkozó boldogság adagomat a magaménak tudtam.

És ma – nem tudom és nem is érdekes miért – azt éreztem, hogy nagyon büszeke vagyok magamra.

Jó írnom! Mert most, ezekkel a sorokkal is a határaimon dolgozom.

Egyszerűen csak megszületett az utolsó mondatom.

Úgy látszik, ma van a napja, mikor megengedem magamnak, hogy büszke legyek magamra. Teljes szívemből!

Utóirat:

Nem állom meg, hogy ne írjam meg:

Ma volt tűzijáték!

Ma van a kínai új év első napja, így azt esti meditáció közben a tűzijáték robbanásait és ropogásait hallgattuk.

BUÉK!

The post 223. | 10 nap mezítláb 9: áttörés first appeared on Digital Nomad Blog.

De tegnap is kimaradt. És ahogy érzem, kántálni többet nem akarok. Három este számomra bőven elég volt egy darabig. Talán örökre?

Viszont, ha ezt kihagyom, automatikusan kimarad az esti meditáció. Lehet, hogy ma csalni fogok. Viszem a paper tabletemet, beleteszem a kántáló könyvbe és olvasom a saját könyvem. Úgy is ezt tenném a szobában, kántáló könyvbe bújtatás nélkül.

Ez lesz. Minden tiszteletem ellenére a kántálás nem nekem való, az olvasás igen. A most olvasott könyvem a sztoicizmusról szól, Seneca munkája. Ez a tény talán bocsánatossá tesz a bűnömet.

Ezzel a döntéssel viszont már tudok számokat rajzolni. 13 meditációs alkalmon vagyok túl és még maximum 12-re van lehetőségem.

Már több meditációs alkalom van mögöttem, mint előttem.

Sétáló meditáció

Reggel az első meditálási forma a sétáló meditáció. Ez a nagyon lassú gyaloglás (ma 1,8 km, 52 perc) a lábizmokat 100%-ban igénybe veszi. A mezítlábas gyaloglásnak nem érzem a hatását, de úgy érzem, ez a lassú lépegetés a bokámat jobban igénybe veszi, mint a normál gyaloglás.

Én két dologra igyekszem fókuszálni a séta alatt, a légzésemre és a testtartásomra. Ezek jó fókuszpontok. Általában sokáig sikerül egyenesen tartani a hátamat. Aztán újra és újra. De nekem nem ez az alap testtartásom, így a sok egyenes tartástól már fáj a hátam.

Még szerencse, hogy a tüdőm nem fáj attól, hogy megfigyelem a légzésemet.

Ülő meditáció

Számomra ez ez igazi kihívás. Lótusz, kis lótusz, burmai, törökülés…

Nekem igazából még az is kényelmetlen, ami nem a számomra lehetetlen kategóriában van, mint például a lótusz ülés. Ezt teljesen felesleges lenne erőltetnem, orvos kellene a végén. Vagy pap.

Előre nyújtott lábakkal nem lehet ülni. Akkor pont a Buddha szobrok felé mutatna a lábam, ez pedig tilos. Nem mintha, így kinyújtott lábakkal kibírnám 40-45 percen keresztül…

Így az összegzés született meg bennem, hogy az ülő meditáció – most – számomra egy folyamatos küzdelem. Küzdelem a testem fájdalmai ellen a szellemi koncentráció érdekében. Egy 20 perces meditáció alatt nagyon sokszor kell újra és újra kezdenem a koncentrálást. Így válik most az ülő meditáció a gyakorlás nagyon komoly eszközévé.

Van egy másik lehetőség is. Ez a szék használata. Ezt az esti meditációk alatt használom. Kényelmesebb, mint nélküle, de a fájdalom este már ott van, a szék nem szünteti meg.

Fekvő meditáció

Ezt reggel és nap közben is végezzük. A másik kettő meditációs gyakorlat után.

A sok testi kín után ledőlni a hátunkra: gyönyörűség.

És bár sokan elalszanak közben – jó pár irányból hallani a hortyogást – ez a fajta meditáció sem a pihenésről szól. Itt is koncentrálni kell. Ráadásul sokkal keményebben, mint az ülő meditáció esetében, mert – tapasztalataim alapján – amint megszűnik a koncentráció, azonnal elalszom.

Vagyis, megvan a nagyon is komoly értelme, szerepe ennek a fajta gyakorlatnak is.

A koncentráció ébren tart. Nehéz, de nem lehetetlen feladat.

És komoly megelégedést okoz számomra, ha mások hortyogását hallom, nem a sajátomra ébredek.

A megelégedésem oka itt az, hogy győztem. Nem a többiek, hanem magam felett.

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni

Összegezve ennek és a korábbi bejegyzéseknek a meditálással kapcsolatos gondolatait:

Itt nem a tudományokba ugrunk fejest, hanem a gyakorlatokba.

Pár nap alatt lehetünk azon meditáció gyakorlók, akik komoly gyakorlati tapasztalatokkal folytathatjuk a meditációs utunkat.

The post 222. | 10 nap mezítláb 8: meditációs tapasztalatok first appeared on Digital Nomad Blog.

Azt, hogy maradok -e végig, egy percig sem fontolgattam. Ezt tegnap egyébként hivatalosan is jeleztem. Ugyanis az érkezéskor mindenkit maximum 5 napra regisztrálnak be, aztán hosszabbítani kell az ittlétet.

Tehát, számomra nem volt kétséges, hogy maradok -e.

A kérdés most az elképzelt kívülről jött, nem belülről. Ha ennyi “negatívumot” írtam erről a helyről, akkor mit tart itt, kérdezhetné bárki.

Erre a ki nem mondott kérdésre próbálok meg ma felelni.

Másképpen fogalmazva: az előző bejegyzésben azt néztem meg, hogy hogyan látom én most kívülről az itt lévők egy csoportjának helyzetét. Ezzel szemben ma arról írok, hogy a saját vendégeskedésemet hogyan érzem.

Mit ad nekem ez az erdei templom?

Nagyon tetszik, hogy ez a hely keretet rajzol a napjaim köré. 5-kor kelni, tízkor lámpát oltani valami, amit csak úgy, csak magamtól nem kezdtem volna el.

Ez most egy lehetőség arra, hogy kipróbáljam ezt a keretet, az összes napközbeni tevékenységével együtt.

A katonás rend, ami egy templomban ér utol. Milyen furcsa játéka ez az életemnek.

Az is teljesen biztos, hogy máshol nem töltenék napi 4-4,5 órát meditációs gyakorlatokkal. Biztosan nem sanyargatnám a testemet ilyen nagy elánnal. Az egyik-másik soha véget nem érő fél órás ülő meditáció otthon 5 perc alatt érne véget.

Itt megkapom azt a lehetőséget, hogy napi kettő vegetáriánus étkezéssel működjem. Ezt a kettő opciót nem biztos, hogy otthon egyszerre próbáltam volna ki.

Hogy tíz napig ne használjak internetet? Ez enélkül a dedikált elvonulás nélkül sehol sem jött volna össze. Milyen elhatározás vitt volna rá erre a normál hétköznapokon?

Nagyon tetszik ez a négyzetgyök alatti minimalizmus. Tíz nap mezítláb, alsógyatyával támogatva, hogy még azt a keveset sem kell kipakolni a hátizsákomból. Csodálatos.

Mit kér a templom?

Maradok még akkor is, ha reggelente fázom, mint a kutya. Ezek a reggelek emlékeztetnek a 35 évvel ezelőtti gyönyörű őszi reggelekre. Akkor még mindenhová gyalog jártam és megmagyarázhatatlan módon szerettem a reggeli hidegeket.

Most is szeretem őket.

Maradok még akkor is, ha az ágy lassan kockává gyűri a testemet. Az egész éjszakás “hol fáj kevésbé” játék segíti az alázatos életem pozicionálását.

Maradok még akkor is, ha naponta csak egy kávét tudok tölteni magamnak, azt is csak hat óra előtt. Utána már nincs.

Maradok, még akkor s, ha a gyakran cserélődő szobatársak némelyikének még alap elképzelése sincs arról, hogy mit jelent a “Ne csapj zajt a szobában!” tábla. Ezek az emberek kiválóan edzik a türelmem.

A környezet gyönyörű. Ha semmi más nem szólna a hely mellett, már akkor is megérné maradni.

Remélem, látható, hogy számomra azért ennél többről is szól ez a mesés hely.

Mit vihetek magammal?

Az ittlétem felénél vagyok, szóval, csomagolni még nem kell. De már oda van készítve a szekrény mellé pár dolog, amit csak fel kell kapnom, ha akarom.

Ezek nem fogadalmak. Inkább játékos kísérletek.

• Minden napos meditáció, három féle módon.
• Normális keret a napnak.
• Telefon nélkül reggel és este.
• Vegetáriánus napok/hetek.
• Heti 1-2 éjszaka a földön.
• Ülő meditációs póz gyakorlása.
• Olvasós, internet nélküli napok, mondjuk havonta egyszer.

Elég kreatív módon tudom elképzelni az itt tapasztalt élményeknek és azok kombinációinak továbbvitelét az életemben.

Fényképek, videók

Ma – az ötödik napon – bekapcsoltam a telefonomat. Eddig nem is láttam. Kicsit izgultam, hogy 120 óra alvás után hajlandó lesz -e még elindulni, vagy sértődöttségében már csak beint nekem.

Elindult. Én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, kikapcsoltam a netet. (Legközelebb majd kikapcsolom a netet, mielőtt kikapcsolom a telefont.)

Senki nem kért rá, hogy mellőzzem a netet. De mivel ezzel a szándékkal jöttem ide, ezt magam miatt meg is tartom. Semmilyen üzenet se ki, se be.

A telefon bekapcsolásának egyetlen oka az, hogy képeket és videókat akartam készíteni. És ezt nem akartam az utolsó napra hagyni.

Erről jut eszembe, majdnem kifelejtettem!

Azért is érdemes itt maradnom, mert ez a hely adhat nekem egy tonna fényképet és videót is. LOL.

Nem történik semmi

Nem mellékesen azzal a gondolattal jöttem ide, hogy nincs elvárásom, nincs elképzelésem. Basszus! Milyen bugyuta ellentmondás ez…

Nem baj, ha nem történik semmi. Talán az a legjobbm ha nem történik semmi. Nem várok felismeréseket, megoldásokat, új kérdéseket.

Nincs tűzijáték.

Most félreteszem a “Mit vihetek magammal?”, “Mit ad nekem?” kérdéseket.

Ne adjon semmit! Így is jó lesz!

The post 221. | 10 nap mezítláb 7: miért maradok? first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ez az írás nem a templomról szól. És nem az emberekről. Arról a fájdalomról szól, ami magamban éreztem. Fáj, amikor a tér, ami előre is vihetne, egy játéktérré válik.

Mikor az egyik barátomnak elmeséltem, hogy 10 napig csendben akarok maradni, hogy az nekem nem fog menni.

Hiába, jól ismer!

De azért azt is tudja rólam, hogy ha akarom megcsinálom ezt.

Négy napon vagyok túl és nagyon keveset szólaltam meg.

Ha szerettem volna tökéletes némaságban tölteni ezt az időt, nem okozott volna gondot. De néha egyszerűbb – a “SILENT” kitűzőmet figyelő – társnak segíteni, hogy a “Milyen szép napunk van, és örülök, hogy láthatlak” mondatot ne kelljen neki el Activytizni számomra.

Az egyszerűbb szerkezetek, mint például a “Hello”, “Hálás vagyok, hogy segítettél”, “Köszönöm” jól kifejezhetők egy Wai, vagy egy szívre tett tenyér segítségével. Ha mosoly is van mellé, akkor még a felkiáltójelet is oda tettük a mondat végére.

A csend tábla tényleg jól működik abban is, hogy engem kihagyjanak a beszélgetésből. Így kiváló alkalmam nyílt a teljes odafigyelést gyakorolni.

Nem tudom miért, de egy kicsit elgondolkoztam a következő tetoválásomon. Van tipped, hogy mire gondolok?

Kinek működik?

Sokszor érzem úgy, hogy minden gondolatom elé oda tehetnék egy másik táblát. Azt a bizonyos “Lehet, hogy tévedek!” feliratút.

De, ha ilyen bizonytalan lennék, akkor talán jobb lenne, ha nem is írnék. Másrészt engedtessék meg nekem, hogy néha mondjam csak el: csak a szubjektív véleményemet fogalmazom meg, nem általános igazságokat írok le.

Szóval, “lehet, hogy tévedek!”

Amiről most akarok írni, az eszembe juttat valamit: “lehet, hogy tévedek!”

És a téma megkívánja azt, hogy azt is leírjam, hogy “lehet, hogy tévedek!”

Felmerült bennem a kérdés ugyanis, hogy kinek jó ez a hely és kinek nem?

Kavarognak bennem a gondolatok. Próbáltam kitalálni, hogy milyen sorrendben írjam le őket, hol húzzam meg a tiszteletem határait, hol legyen tréfa, hol a komolyság? Nem találtam a megfelelő formát.

Ezért úgy döntöttem, hogy készítek egy listát, és kiderül, hogy kell -e még bármit mondanom.

Kinek nem való ez a hely?

• Az életének problémáira megoldást kereső, titkot, receptet áhító embereknek.
• A most majd itt jól megtanulok meditálni gondolat birtokosainak.
• A spirituális átalakulásra vágyóknak. (Ebben nem vagyok 100%-ig biztos.)
• A boldogság elkötelezett keresőinek.

Kinek jó ez a hely?

• Szelfi királynőknek és naplementébe bámuló Jézus szakállas királyfiaknak.
• A thai ételfelajánlás szokását megismerni akarók számára.
• A csendet kipróbálni akarok számára.
• Az önkéntes munkával ismerkedő kezdők számára.
• A meditáció gyakorlására teret kereső (újoncok) számára.

Általánosságban azt gondolom, hogy a templom teljesen őszintén hirdeti: Mindenkit szeretettel fogadok!

Azt még sem teheti hozzá, hogy “bár biztosan lesz, aki feleslegesen jön.”

(Lehet, hogy tévedek! Lehet, hogy tévedek! Lehet, hogy tévedek!)

Azt gondolom, hogy innen csak úgy lehet elvinni valamit, ha cserébe leteszel valamit.

Vagy itt teszed le, vagy már előtte letetted, de, ha nem adsz semmit, itt sem fogsz semmit kapni. Vagy – másképpen – semmit kapsz majd.

Az ego és ez a hely például nem barátok. Senki nem fog szólni, ha te vagy az egyetlen piros, csini pólós a sok fehér ruhás között. Senki sem fenyeget, hogy így nem lesz semmid. Ha így jössz ide, nagy valószínűséggel még nem tudod, hogy hol kell lehajolnod a kincsért.

Ez a hely a némasága ellenére is a szeretet-teli kapcsolódás fellegvára lehetne. Tapasztalataim szerint a többség (általában egyébként ők nem végeznek önkéntes munkát) a legelemibb udvariassági formákat sem értékeli. Nők előre engedése, férfi magam elé intése a sorban, víz kínálása az ebédbél, mosoly egy közös asztalhoz leülésnél, vagy a jó átvágyat fogadása, vagy jelzése…

Úgy érzem, az ego vezérelt többség még nem érti (félő, hogy soha nem is fogja érteni), hogy ez a hely kiváló gyakorló tere lenne a kockázatmentes kötődéseknek, hiszen egy speciális térben vagyunk.

Együtt. Egyenlőek és egyenlőbbek.

Nem akarok többet az ego irányította szelfi királynőkre koncentrálni, mindenki ismerheti őket, mindenhol ott vannak.

A thai kultúrából igazából csak egy szeletke jelenik itt meg, ez az étel felajánlás.

A meditációnak főleg nem a technikája, hanem a lehetősége adott itt.

Spirituális átalakulásra szerintem nem alkalmas a hely. Ha az átalakulás előtt álló bábit valami ide hozza és itt bújuk elő a lepke, az nem a hely miatt lesz. De lehet, hogy tévedek.

Ugyanígy a vallási transzformációra sem alkalmas a templom. Keveset kapunk a buddhizmusból, de már mondom is, hogy ez nem hiány. Ennek a helynek a célja az érdeklődő turisták mérhetetlen kedvességgel való fogadása.

Ha Terravéda thai erdei buddhista szerzetes szeretnél lenni, akkor erre alkalmasabb templomban a helyed.

A boldogság sem itt fog rátalálni az emberre. Hacsak nem csajozni/pasizni jött, mert a templomi légkör ellenére ennek folyamatosan érzékelhetőek a nyomai.

Visszatérve a boldogságra: a buddhizmus, ahogy a mai első dharma beszédből hallottam, nem törekszik a boldogságra. Azaz, hacsak magad meg nem találod, pont itt senki nem fog irányt mutatni.

Jó tanácsok az élethez. Azt tapasztaltam tegnap, hogy akkor kapjuk a legjobb tanításokat, mikor egy fél mondatban halkan jön valami.

Amikor az élet tanácsok jönnek, én két problémát érzek. Egyrészt, ezeket a többség már többször hallotta, ellenben még egyszer sem értette meg. Másrészt, ezek a tanácsok mindig a titkok titkaként pompáznak, azaz létük teljesen ellentétes a lényegükkel.

A csen valóban gyakorolható. Az az önkéntes internet nélküli formája, amit én választottam, nem divat. Mindenki nyomkodja a telefonját. Ma reggel láttam egy srácot, aki az étel felajánlásra várva, a sorban telefonozott. Senki nem tiltja ezt. Bennem is halk a kérdés, hogy öreg, miért vagy itt?

Végül az önkéntes munka. Úgy látom, a többség nem akarja összekoszolni a kezét. Mi, akik csináljuk, azt hiszem, komolyan gondoljuk. Én azonban nem tudok attól elvonatkoztatni, hogy ez a munka egy önkéntes térfoglaló társaság számára végzett önzetlen cselekedet.

Számomra az “igazi” önkéntes munka azt jelenti, hogy olyanokon segítek, akik nem önkéntes térfoglalók. Hajléktalanok, háborús áldozatok, árvák, haldoklók, mentálisan rászorulók stb.

Valami olyasmit jelent inkább számomra, ahol megjelenik az önzetlenség magasabb formája.

Így a végére érve úgy érzem, jól megmondtam. Elég sok negatív dolog pattant ki a kezeim közül. De lehet, hogy tévedek.

Talán nem csak bennem merült fel a kérdés:

Miért maradok?

The post 220. | 10 nap mezítláb 6: kevés szóval is működik first appeared on Digital Nomad Blog.

Fáj a testem

A közös ima

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

A közös munka

A mai nap vége

The post 219. | 10 nap mezítláb 5: a test fájdalma és a közös imák first appeared on Digital Nomad Blog.

A harangszó keltett. Pontosabban annak a sürgetőbb vége. Gyorsan beugrottam a fehér ruhámba és 1 percen belül már lent voltam a nagyteremben. Kaptam egy igazán pici rizst a felajánláshoz. Olyan kicsi volt, hogy álmos fejjel igazán nem volt könnyű négy felé osztani.

Persze, ma 5 szerzetes volt. Így, mikor – az utolsó pillanatban – észrevettem, hogy baj van, az utolsó kupacot még két felé kellett osztanom. Így az utolsó kettő szerzetesnek 5-5 szem rizst ajánlottam fel.

Sétáló meditáció

Ma úgy alakult, hogy a hosszú, 150 embernyi sorban én voltam a két szerzetes után az első civil. Egészen más élmény volt ma emiatt a séta, mint tegnap. Másképpen tudtam koncentrálni úgy, hogy előttem két tapasztaltabb láb haladt.

45 perc nagyon hosszú idő. Rengetegszer szakad meg közben a koncentráció.

A mai napi felismerésem az volt, hogy ne vegyem túl komolyan azt, amit most gondolok. Ne alakítsam át gondolatokká azokat, amiket érzek, amik jönnek és mennek a fejemben.

A legjobb az lehet most, ha nem történik semmi.

Az elvárások

Amúgy is elvárások nélkül érkeztem ide. Az elképzeléseimet természetesen nem tudtam kizárni. És nyugodt szívvel szembesítettem már most magamat azzal, hogy szinte semmi nem az elképzeléseimnek megfelelő. Természetesen ez egyáltalán nem gond.

Azon gondolkodtam, hogy ha tényleg elvárások nélkül jöttem is ide, itt azért mindjárt a nyakamba akasztottak egyet-kettőt.

Az első napon rögtön a körbe vezetésnél mondta a hölgy, hogy hol a büfé. Mondtam neki, hogy amíg itt vagyok, nem szeretnék mást enni, csak amit kapok. (A 3. vagy a 4. estétől minden este ott vagyok egyébként a büfében, ezt utólag írom…) Talán elég lesz, mondta ő.

Nem hiszem, hogy ez volt a szándéka, de ezzel akár a kétséget is elültethette volna a fejemben. Elég lesz kettő étkezés? Mi lesz, ha éhes leszek este?

Minden esetre az első gondolati támadást felismertem. Bizonytalanság.

Rögtön jött a második hullám. Mondom még egyszer, biztos vagyok benne, hogy a hölgy nem rosszból mondta.

De az ételekkel folytatva azt hiszem, ő is validálni akarta, hogy elég lesz a napi 2x étkezés, mert azt mondta, hogy az 5. nap környékén le fog lassulni a testem.

Ezzel egy újabb támadás érkezett. Nem kértem, de kaptam egy elvárást. Amire ha érzékeny lennék, vagy másképp fogalmazok: amit ha befogadnék, könnyen csalódhatnék is.

Nézzük csak!

Egy tapasztaltnak látszó (valójában fogalmam sincs ki ős és mióta van itt, csak az a biztos, hogy ő fogadott engem) nő azt mondta, hogy le fog lassulni a testem az 5. napon.

Nem feltételes mód, nem kérdés, nem a negyediken és nem a hatodikon.

Mi van azonban, ha az én testem már most is lassú? Vagy csak a kilencediken lassul le? Vagy soha. Mi van, ha felgyorsul?

Ezt az egészet nem a hölgy ellen írtam. Ő azt és úgy mondta el bevezetésként, amit szeretne. Ez a rész arról a felismerésemről szólt, hogy az elvárások mennyire megnehezítik az életemet.

Akár kívülről jönnek, akár én adom őket magamnak.

Édes naplóm!

A második teljes napom első felén vagyok túl.

Ma már háromszor meditáltam, kétszer ettem és megírtam egy számomra fontos felismerésemmel kapcsolatos gondolataimat.

Ez a nap nagyon szép volt már eddig is, és a fele még hátra van.

Ha lesz még miről írni a mai nappal kapcsolatban, akkor azt a következő bejegyzésben teszem meg.

Utóirat:

Természetesen volt miről írni!

The post 218. | 10 nap mezítláb 4: gyertek tapasztalatok first appeared on Digital Nomad Blog.