Remélem, ma valami tényleg megváltozik.

Politikáról beszélek.

A politika az én életemben

Nem véletlenül nem beszélek politikáról. Évekkel ezelőtt kizártam az életemből a hírek befogadását és a velük való foglalkozást.

Apám ennek az időszaknak az elején elmondta a véleményét, ami egyébként egyezett az enyémmel is: egy felelősségteljes ember nem vonhatja ki magát a hazája és a világ történéseinek figyeléséből és megértéséből.

Akkor azt mondtam neki, hogy én addig nem tudok komolyan foglalkozni, amíg azt látom, hogy az országunkban a legtöbb ember csak beszél arról, ami a rossz, de senki (a környezetemben) nem tesz semmit, csak a száját jártatja. Ez rám is igaz! Azt mondtam, akkor akarok legközelebb a politikával foglalkozni, ha látom, hogy van cselekvés.

Most van.

Magyarország és én

Ezért az elmúlt hetekben – sok-sok év után – újra néztem a híreket, ami most nagyjából a választási események körül tömörültek.

Apu meglepődött, hogy most tájékozottabb vagyok. Neki mondtam ki először hangosan azt, ami a fejemben jár már hetek óta.

“A döntés” című írásomban írtam ezt 16 hónappal ezelőtt:

Pár éve bennem él az a gondolat, hogy nem jó itthon. Nem szeretem azt a mentalitást, ami azt mondja, hogy ha nem ilyen vagy, akkor olyan és kész. Nincs alternatíva. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol tíz emberből nem egy, hanem hat-hét mosolyog vissza rám. Ahol az emberi kapcsolatok nagy részét a barátság, az őszinteség, egymás tisztelete vezérli. Megpróbálok Magyarországon kívül magyar lenni, hátha máshol büszke lehetek arra, hogy magyarnak születtem.

Az elmúlt hónapokban többször megkérdezték, miért nem szeretem Magyarországot. Budapest gyönyörű. A Balaton gyönyörű. Orbán erős vezér. Nagyjából ezekkel a véleményekkel találkoztam az eddigi utam alatt.

Apunak elmondtam, hogy én csak a végeredményt tartom a szívemben, azt az összbenyomást, hogy nekem nem jó otthon.

Az elmúlt hetekben azért kezdtem el olvasni a híreket, mert rájöttem, hogy most nagyon szisztematikusan foglalják össze a tegnapig még jelen kormánynak hívott kormány bűneit. Így, ha legközelebb valaki megkérdez, vagy vitát kezdeményez velem a témában, már felkészülten tudom sorolni az országunk ellen elkövetett bűnöket. A belülről elkövetett bűnöket.

Mert, hogy bűnös a még le nem köszönt vezetés, ahhoz kétségem sem fér.

Számomra nem az a legnagyobb bűnük, hogy … Bele sem kezdek. Nem ez a célom ezzel az írással.

A legnagyobb bűn, amit a nevezetes társaság elkövetett az az, hogy megosztották Magyarországot. Erre utaltam a fent idézett szöveggel is. De nem csak az országot, hanem családokat, barátokat is megosztottak.

Ez a legirtózatosabb bűn az összes bűnük közül!

Nem kívánok nekik bűntetést. Helyette azt szeretném, hogy minden magyar azt kívánja, hogy ennek legyen vége. Fordítsuk az energiáinkat a jövőre és ne a múltra!

De ebben egyáltalán nem bízom! Talán többen fogják majd hirdetni a vélemény különbség elfogadását, a toleranciát, a másság tiszteletét, de a széthúzás valamiért mindig ott lesz.

Gyertek haza!

Egyáltalán nem terveztem írni ebben a témában.

A reggeli hírek között azonban ott volt egy mondat:

Magyar Péter a külföldön élő magyarokhoz is szólt, azt mondta, “gyertek haza”, mert Magyarország olyan ország lesz, ahol a rendőrség és a titkosszolgálat a magyarokat szolgálja.

Ezzel együtt választ adott az én miértemre is:

A párt elnöke szerint csodálatos dolog ma magyarnak lenni, a Tisza Párt pedig minden magyart képviselni fog, mert ez a mindenkori magyar kormány dolga, nem szabad különbséget tenni magyar és magyar között, megosztani, mert az bűn.

Szeretnék ebben hinni Péter!

Szeretnék hinni abban, hogy amikor majd évek múlva azt mondom, “Magyar Péter miniszterelnök úr”, a szívemben a hála érzése lesz jelen, nem a keserűség, mint most, ennek a titulusnak a hallatán.

Túl vagyunk már törökön, osztrákon, Trianonon, németen, szovjeten, narancson… A mi gyerekeink már nem kellene, hogy kicsit csalódottan mondják azt életük derekán, hogy nekünk még nem lett jó, de majd a gyerekeinknek. Ezt már nemzedékek hosszú sora óta csináljuk.

Ha meg tudjátok ezt valósítani, egy napon talán elgondolkodom azon, hogy hazamegyek.

Addig máshol vagyok boldog!

Utóirat: a képet tegnap készítettem Vientiánban, Laosz fővárosában. A Világ Béke Gongot ábrázolja. Ma reggel is elgondolkodtam az üzenetén.

The post 252. | Gyertek haza! first appeared on Digital Nomad Blog.

Lehetne akár sivatag

A válaszom mindig az, hogy szép a hely, elégedett vagyok mindennel. Jól érzem magam. Boldog vagyok.

Gyakran hozzáteszem azt is, hogy a hely nem számít. Ha egy sivatagban kellene élnem – úgy érzem – ott is boldog lennék. Ezt már sokan hallották tőlem.

Amióta megtaláltam azt a gondolatot, hogy a mindig vágyott otthon bennem van, már tudatosan nem törekszem semmilyen helyre.

Most a kaland és a kíváncsiság hajt előre. Ezért lettem digitális nomád. Ezért osztom meg a szobám egy patkánnyal, ha kell. Ezért jó a hideg víz és nem hiányzik a konyha.

Miért nem Magyarország?

Pár nappal ezelőtt az egyik barátommal folytatott beszélgetés során nem hangzott el a kérdés, de nagyon ott volt a levegőben:

Ha bárhol boldog tudsz lenni, akkor miért nem ott vagy boldog.

Éreztem, hogy az, hogy nem akarok már a szülőhazámban élni elég erős ellentmondásban van azzal a kijelentésemmel, hogy bárhol boldog tudok lenni.

Ennek az ellentmondásnak a feloldására írtam ezt a rövid bejegyzést.

Bárhol boldog tudnék lenni. Ezt biztosan tudom, érzem. Akár Magyarországon is. Az igazság pedig csupán ennyi:

Én egyszerűen nem akarok boldog lenni Magyarországon.

Ezt választottam, mert én választom meg a sorsom.

The post 238. | Miért itt? Miért nem ott? first appeared on Digital Nomad Blog.

Az időrend tartása miatt, meg az előző posztban megírt kiváló befejező mondatnak a megtartása érdekében ez a bejegyzés még meg kell, hogy előzze a templomi beszámolóimat.

Nem akarok hosszan időzni ezen a konfliktuson, mert annyit sem ér, mint a falra száradt légy szar. Inkább csak a háttere miatt érdekes.

Kivel nem volt konfliktusom?

Mindenkit most kell, hogy megnyugtassak!

Bár a bejegyzés úgy ért véget, hogy “Hazafelé még ettem egy autentikus vacsorát, aztán otthon sokáig beszélgettem a nagyobb lányommal a következő bejegyzés témájáról. Vigyázat, konfliktus következik!”, a probléma nem a lányommal volt.

Miért érdekes egyáltalán ez a konfliktus kérdés?

Éppen pár héttel ezelőtt fedeztem fel egy hiányt, amit aztán többeknek el is meséltem, de valamiért nem volt fontos, hogy le is írjam.

Arra jöttem rá, hogy kb. 5 hónapja hiányzik az életemből a konfliktus. Itt valahogy ennek hiányában élnek az emberek. Vagy legalábbis a többség, mert én semmiféle veszekedést nem láttam, amióta Ázsiában élek.

De! Egyet láttam. Még Koh Samuin volt egy pár, akik rendszeresen ordibáltak egymással esténként, egészen addig, amíg a hölgy nagy dérrel-dúrral többedik alaklomra végül utoljára hagyta el a házat az egyik éjszaka.

De ezt leszámítva – esküszöm – nem emlékszem még csak hangos szóváltásra sem, sehol.

Így ezt én sem kaptam meg, de a hiány sokáig fel sem tűnt.

Egyszer csak megfogalmazódott bennem, hogy itt senki nem küldött még el az anyámba, ha véletlenül korán léptem le az útra. De akkor sem, ha véletlenül nem léptem le, mikor kellett volna. Senki nem emlegeti a férfi nemi szervének és a számnak a kapcsolatát, ha a boltban véletlenül úgy lépek elé, ahogy ő azt nem várta. Ha azt mondom nem, még nem kaptam olyan választ, hogy akkor “rohaggyá meg”. És azt gondolom, sokáig sorolhatnám még a példákat, de nincs értelme.

Szerintem mindenki pontosan tudja a saját tapasztalatai alapján, hogy miről írok. Így aztán az is biztosan érthető, hogy mi nincsen itt.

Magyarország, be vagy a szívembe írva, Magyarország!

Ezek után mi sem természetesebb, hogy az első konfliktus 5 hónap kihagyás után Magyarországról ért el.

Levelet kaptam a társasházi közös képviselőtől, hogy a legújabb szomszéd (kb. 1,5 éve élnek mellettünk) bejelentést tett, hogy a lányomék hangosak éjszaka és ők nem tudnak pihenni.

Nem is folytatom ezt a történetet, ennyi éppen elég belőle. Ki a hangos, kinek az ingerküszöbe alacsony, ki így, ki úgy, a történetet szintén mindenki ismerheti, aki huzamosabb ideje nem egy alföldi – semmi közepén álló – tanyán él. Magyarul, akinek van szomszédja, előbb utóbb lesz problémája is.

De – és ezzel lassan zárom is ezt a bejegyzést – ez miért nincs itt, vagy miért nem látom nyomát. Miért onnan jön, ahonnan már én is eljöttem.

Nem küldtem el a válaszomat a szomszédnak – természetesen volt vele is egy rövid levélváltás.
A rövidet úgy értem, hogy az ő hosszú levelére és javaslataira egy eléggé rövid választ írtam, mire ő még egyszer küldött egy hosszú levelet, amiben megismételt mindent. Erre már nem válaszoltam.

És természetesen nem az első válaszomat küldtem el neki röviden, hanem azt, amire már egyet aludtam.

Az első ez lett volna:

Kedves szomszéd!

Hálás vagyok a leveledért!

Ha lenne olyan pillanat az életemben, amikor kezdeném elfelejteni, hogy miért is nem akartam már tovább Magyarországon élni, akkor mindig nagyon jól fog jönni egy ilyen emlékeztető üzenet, amit most küldtél.

Abban, hogy nem szeretnék már a hazámban élni nagy szerepe van az olyan embereknek mint te. Köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, hogy valaha én is ilyen voltam.

Az az ego vezérelt okos ember, akinek igaza van és az igazát majd jól meg is mutatja. Nem fenyeget (de, igen), nem csúsztat ha kell (de, igen) és nem forgatja olyan szépen a szavakat, hogy mindig felé hajoljanak. De, igen.

Még egyszer köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, hogy ilyen voltam és arra is, hogy köszönöm szépen, többé nem kérek belőletek.

Nyugi, nem küldtem el ezt az üzenetet, csak ehhez a történethez tartozik hozzá.

Majd meglátjuk, mi lesz ebből a lepke fing problémából, de ígérem, nem fogom megírni. LOL.

Utóirat

Egy nappal azelőtt, hogy Wat Pa Tam Wua templomát elhagytam, lakógyűlés volt Magyarországon, a társasházban, ahol lakásom van.

A lányom a lakás birtoklója. Így szinte kötelessége, hogy ezen a lakógyűlésen részt vegyen. De előre megbeszéltük azt, hogy a mostani helyzet miatt különösen fontos, hogy ott legyen, mert meg lennénk lepve, ha az adott szomszéd nem hozná fel a helyzetet.

Természetesen felhozta. Próbálta a társasház lakóit a “helyzetre” hangolni, de mint utólag megbeszéltük, erre senki nem volt vevő. Mert nincs helyzet.

Nem is az a lényeg ennek a bejegyzésnek a szempontjából, hogy mi és hogyan hangzott el. Számomra az a fontos, hogy a lányom a saját vérmérsékletének és az előre megbeszélt higgadt, udvarias válaszoknak megfelelően a lehető legprofibb módon kezelte a lakógyűlés ezen témáját.

Csak annyit akarok mondani ezzel kapcsolatban, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá. Nem az első alkalom, hogy az élet színpadán megmutatta a rátermettségét.

A kisebbik lányomra is nagyon büszke vagyok, ő is többször helytállt már mindenféle helyzetekben. Neki még ilyen nem volt, de biztosan eljön az ő ideje is.

De legyen inkább az a vége ennek a bejegyzésnek egyszerűen csak az, hogy szuper lányaim vannak, hálás vagyok nekik, hogy a felnőtté válásukkal hozzájárultak az én álom utazásom megvalósíthatóságához.

The post 214. | Üdvözöllek régi barátom, konfliktus! first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Egy személyes írás arról, miért lett az identitásom része Magyarország elhagyása, és hogyan hat rám a megosztottság, kívülről nézve.

Az én identitásomnak már része az, hogy elhagytam Magyarországot.

Vannak dolgok, amiket az ember egyszer kimond. És onnantól már nem tud visszamenni.

Magyar ember vagyok, mindig magyar leszek. Magyarul gondolkodom, a magyar népzenét szeretem, de már nem élek a hazámban.

Egy évvel ezelőtt írtam meg “A döntés” című bejegyzésem. Ebben szerepelt egy felsorolás az alapkövekről, amiket a döntésem alá tettem. A 10. pontban azt mondtam ki, hogy nem szeretem ezt az országot.

A véletlen játéka – vicceltem, biztosan nem az! -, hogy pontosan egy évvel az említett írás megszületése után került kezembe Vujity Tvrtko egy írása.

Ez az írás egy háromszöget zár be az életemben.

Az első sarok

2024.10.16.

Pontosan két hónappal “A döntés” megírása előtt láttam életemben először Vujity Tvrtkot személyesen az egyik előadásán.

Nagyon tetszett a stílusa, a profizmusa. Sok felismerést hozott. De akkor még nem gondoltam, hogy az egyik gondolata milyen meghatározó lesz az én életemben.

Tvrtko elmondta, hogy miért nem tud magyarként Magyarországon élni. Elmondta, mi teszi lehetetlenné ezt.

Az elmúlt egy évben többen megkérdezték, miért nem szeretem a szülőhazámat. Ekkor mindig Tvrtko gondolatát vettem elő. Az a baj ezzel az országgal, hogy ha nem ilyen vagy (itt felemelte az egyik kezét), akkor olyan vagy (itt pedig a másikat is felemelte).

Ez pontosan azt jelenti, amit ebben az országban olyan sokan nem szeretünk. Megosztottak vagyunk. Ha nem szereted a pártot, akkor ellenség vagy. Nincs középút. Az ország fekete és fehér. A két oldal nem tud értelmes, érvekkel alátámasztott vitákban, beszélgetésekben előre haladni.

Ez meghatározza a közhangulatot. Véleményem szerint politikai és társadalmi szinten totális depresszióban szenved a hazám. És ezt a gondolatomat sem kifejteni, sem megmagyarázni nem akarom, mert lehet, hogy szakmailag helytelen, de a lényeg azt hiszem kisejlik belőle.

Volt olyan beszélgetésben részem, ahol – kívülállók – arról akartak meggyőzni, hogy ez igen is egy jó ország. Erre minden esetben az volt az egyetlen érvem, hogy ott élőként ezt nem tudom elfogadni.

Nem szeretem ezt az országot, mert nem tudunk együtt gondolkodni, sokszor még a legalapvetőbb kérdésekben sem.

A fenti véleményemet csak azért teszem közzé, hogy érthető legyen, miért mondom azt, hogy az identitásom része az, hogy elhagytam az országot. Sem vitát nem akarok indítani, sem ellenérveket nem szeretnék fogadni. Ez rólam szól.

Ha te szereted ezt az országot, én tiszteletben tartom a véleményedet és örülök az érzésednek.

A második sarok

2024.12.16

Megírtam a bejegyzésem.

Ezzel internalizáltam Tvrtko véleményét.

A döntésemben súlya volt a maghalott és megértett szavaknak.

A harmadik sarok

2025.12.22

Elém került Tvrtko egy írása, amit a forrás megjelölésével együtt változatlan formában a bejegyzés részévé teszek.

Nem akartam karácsony előtt megírni ezt a posztot. Mégis csak egy szent ünnepről van szó.

De most itt az ideje, mert – sajnos – minden szavával egyet értek. Ezen kívül Tvrtko sokkal jobb író, mint én, ezért most hagyom, hogy az ő szavai mondják el az én gondolataimat is.

Békés, boldog gyűlölködés…

Erős a cím, vállalom. Ezzel szeretném felhívni a figyelmet valamire, amit nagyon hamar Ti is láthattok majd a saját szemetekkel, s amit már most is érezhettek a saját bőrötökön! Hosszú évek tapasztalatából írom mindezt, s félek, idén sem lesz ez másként…

Két és fél hónapot töltöttem a hazámban, amely számomra a világ legszebb országa. Jobban szeretem Magyarországot, mint Hawaii-t, egész Amerikát, jobban, mint a világ bármely más pontját. A népét pedig a világ egyik, ha nem éppen a legtehetségesebb népének tartom.

Egy fantasztikus ország csodálatos népe, amelyet folyamatosan mérgeznek. Méghozzá indulatokkal, megannyi feszültséggel, borzalmassá silányított közbeszéddel. S kik irányítják a közbeszédet? Nos, a választott népképviselők, vagyis a politikusok! Azok, akiket a nép fizet, azokat, akik ebből a pénzből akár békét, nyugalmat és szeretetet is áraszthatnának.

Döntse el mindenki: ezt teszik-e…

Írásom alappontja az, ami most következik majd. Nem jósolok, ahogy jeleztem, tudom, mondom és írom, hogy mi jön, Ti pedig ellenőrizhetitek a szavaimat, soraimat: a politikusok közösségimédia-felületeit napokon belül elárasztják majd a cuki fotókkal kísért „Istentől megáldott, békés, boldog Karácsonyt kívánok!”- üzenetek, hogy utána folytatódjon ugyan az, ami eddig is volt: az ellenfelek becsmérlése, szidása, lejáratása! Őszinte ez így? Rendben van ez így? A választ adja meg mindenki saját magának…

Egyetlen megjegyzésem most ide kívánkozik: tisztelet a kivételeknek!!! Azoknak, akiknek a hangja alig hallatszik a nagy zajban!

Döbbenetes volt Magyarországon megtapasztalnom, hogyan örülnek egyesek mások kudarcának, sikertelenségének, bukásának. Messze nem csak a tömeges hozzászólásokban, hanem szerkesztett cikkekben, műsorokban, sok pénzért gyártott tartalmakban örvendeztek „újságírók”, „véleményvezérek” és politikusok annak, hogy „Hatalmasat éget X.Y.!”, „Páros lábban szállt bele Y.Z. valakibe”, „Csúfos kudarc lett X.Y. gyűlése”, „Porig alázta Y.Z.-t a magyar politikus…”

Nem voltam rest, megnéztem egy-két magyar népképviselő közösségi oldalát: van közöttük olyan, aki ebben a hónapban egyetlen szót sem írt a saját terveiről, politikai ígéreteiről, társadalmi közjót szolgáló vállalásairól vagy az eredményeiről; viszont több tucatnyi bejegyzésében, sok pénzért gyártott videóiban szidta, gyalázta, becsmérelte az ellenfelét (esetében inkább: ellenségét). Naiv persze a kérdés: szeretnék az emberek erre fizetni az adójukat? Ismételten kérdezem: jól van ez így?

Jogos a kérdés: van nekem ebbe beleszólásom úgy, hogy évek óta a világ végén élek, ezeket a sorokat például Panamavárosból írom?!

A válaszom: részben a fentiek miatt költöztem el abból az országból, amelyet a világon a legjobban szeretek! Másrészt: amíg magyar adófizető (is) vagyok, addig jogosultnak érzem magam arra, hogy kifejtsem a véleményemet arról, hogy mire költik az én adómat (is). Nem mellesleg: bejártam a világ több, mint felét. Vannak talán olyanok, akik kíváncsiak a még szélesebb látókörre, tapasztalatokra, vagy éppen az Aloha békéjére és nyugalmára. Aloha ugyanis nem csak egy köszöntés. Jelentése: Isten lehelete…

Istenem, mire lenne képes az országom és népem, ha a gyűlöletre költött pénzt, arra pazarolt időt, s az abban felemésztett idegrendszert alkotásra és gyarapításra fordítanák az emberek és a társadalom irányítói…?! Költői a kérdés, nem fogjuk megtudni a választ. Ellenben nézhetjük tovább a durva beszólásoknak tapsoló, más megalázásán örvendő, egyesek kudarcáért szorító politikusaink és egyes honfitársaink „boldog” örömét: „Hurrá, valakinek nem sikerült…”

Persze, hogy fontos az utak építése, kátyúk betömése, a fizetések megadása, ám mintha teljesen megfeledkeztünk volna a béke gyógyító erejéről. Meg a gyűlölet romboló hatásáról. És a politikusok azt is “sikeresen” elérték, hogy teljesen megfeldkezzünk róla: egy demokratikus választás elvileg arról szól, hogy a pártok közzéteszik a programjaikat, a választók meg eldöntik, hogy azok alapján kit választanak…

S, hogy mi a végeredmény: ma már újságíró gyaláz újságírót, színész színészt, énekes énekest. Komplett szerkesztőségek jöttek létre mások lejáratására. Szakmák, társaságok, barátságok és családok mennek rá arra, hogy ki melyik politikai erő szimpatizánsa… Sokak szemében ma már nem az a fontos, hogy ki milyen díjat kap, hanem, hogy kitől veszi azt át. De mit ér egy választási győzelem akkor, amikor sorra törnek szét a családok vasárnapi ebédlőasztalai?!

Pár éve egy sokgyermekes politikus kómába esett a koronavírus-járvány idején, s riasztó volt olvasni a TÖMEGES kommenteket, hogy hányan is reménykedtek állapotának még rosszabbra fordulásában; másik politikusunk halálakor pedig mennyien fejezték ki örömüket, hiszen „Eggyel kevesebb van belőlük…”

A sort folytathatnám napestig, nem teszem. Így vagy úgy: ha egy pohár tiszta vízbe egyetlen cseppnyi mérget csöppentenek, az egész pohár tartalma mérgezett lesz. Márpedig az a méreg jelenleg folyamatosan csöpög. Hogy aztán most majd pár napig olvashassuk az „Áldott, békés ünnepeket és boldog új évet kívánok!”-bejegyzéseket. Utána meg…?! Majd meglátjátok! Bár ne lenne igazam…

Barátsággal: Vujity Tvrtko

Utóirat: Szokásom szerint a bejegyzésemben nem említettem egyetlen pártot vagy politikusnevet sem. Kérlek, Ti se tegyétek, össztársadalmi jelenségről írtam!

forrás: Facebook

The post 186. | Békés, boldog gyűlölködés… first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Mit jelent valójában egy zászló? Összetartozást, vagy határvonalat? Egy személyes történet az emberi egyenlőségről, empátiáról és az álmodozás szabadságáról.

Gyakran előfordul, hogy valami megzavarja a békédet?

Nálam ez mostanában ritkán fordul elő.

Azt gondolom, ha valami ritkábban fordul elő, nagyobb érzéseket kelt életre.

Két-három hete annak, hogy a Facebookon láttam egy képet. Egy magyar ember büszkén tartott egy magyar zászlót. Nem a Magyar Köztársaság hivatalos zászlaját, hanem valami régebbi zászlót. Már itt elnézést kérek, hogy fogalmam sincs, milyen zászló volt az!

Valamiért megzavarta a békémet ez a zászló, ez a kép.

Erről írok most.

Mi is az a zászló?

A zászló a valahová tartozás jelképe.

Azt jelenti, egyek vagyunk, hiszen egy zászló alatt menetelünk. Ebben az egyszerű mondatban nehéz bármi keserűt találni. De mindjárt más ízt kap az érzés, ha folytatjuk a zászló definícióját. A zászló azt is jelenti, hogy aki nem a mi zászlónk alatt menetel, az más. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ellenség. De – azt gondolom – az esetek többségében igenis ezt jelenti.

Miért van szükségünk ennyire arra, hogy különbséget tegyünk?

Ez a kérdés engem egész életemben foglakoztatott, mindig megérintett. Ma azonban már mélyebben karistol…

Azt hiszem ennek az oka a bennem rejlő empátia lehet. Valamiért sokszor érzem azt, hogy minden cselekedett mögött egy ember áll. Persze az ego és főleg az arrogancia engem is sokszor vezetett, vezet és fog is félrevezetni ettől a felismeréstől. De ma már tudatosan törekszem rá, hogy ez minél ritkábban forduljon elő.

Testvérek vagyunk

Az elmúlt hónapokban számtalan alkalommal került szóba körülöttem ilyen, vagy olyan módon az, hogy mindannyian egyek vagyunk.

Ha csak arra gondolok, hogy hány ember szólított meg mostanában úgy, hogy “bro”, ami a “brother” (testvér) rövidítése. Volt, aki nem a rövidítést használta. Vagy például hányan szólítottuk egymást barátnak, egyszerűen azért, mert a teljes nyitottsággal fordulunk egymás felé.

Hány olyan találkozásom volt mostanában, ahol a bemutatkozás kézfogását egy kemény és egyben nagyon meleg ölelés követte. Nem minden bemutatkozás ilyen persze, de az első búcsú már szinte biztos, hogy öleléssel végződik. Van, hogy ismétlünk is.

Hány beszélgetésben hangzott el mostanában az, hogy “mindannyian fivérek és nővérek vagyunk.”

Mennyire jó, hogy hónapok óta elkerül a kirekesztés, ítélkezés, bármiféle megkülönböztetésnek még csak a gondolata is!

Ebben a környezetben és abban a békében, amiben az utóbbi sok hónapban élek, azt hiszem, teljesen érthető, ha egy zászló lobogása hullámokat kelt a lelkemben.

Lehet, hogy ez nem a zászlóról szól, hanem rólam

Thaiföldön és itt, Indonéziában rengeteg zászlót látok. Sokkal többet, mint Magyarországon általában láttam. Kivéve persze a jeles ünnepeinket, mert akkor minden villanyoszlopra kerül egy-egy a lobogóból.

Itt valóban a mindennapok része a nemzetek kiemelt jelképe. Sok fényképet készítettem az elmúlt hónapokban zászlókról is. Mert itt valamiért azt súgják nekem, hogy ez az ország büszke arra, hogy létezik, de egyben nem rekeszt ki engem sem. Ezt azt érzésemet már több alkalommal erősítették meg helyiek a velük folytatott beszélgetésben.

Magyarországon sokszor azt éreztem, hogy az “igazi magyar” zászlót tesz a házára, aki pedig nem tesz, az nem “igazi”. Sajnos én azokkal az érzésekkel a szívemben hagytam el a hazámat, hogy minket még a zászló is megoszt.

Meglehet, hogy tévedek és rosszul értelmeztem az érzéseimet az otthonnal kapcsolatban. Sajnos azonban az eltelt hónapokban a magyar barátaimmal folytatott beszélgetések nem oszlatták el ezt a kellemetlen érzést.

Képzeld el…

Lehet, hogy egy álmodó vagyok, de most azt álmodom, hogy megnyomod a lejátszás gombot és úgy olvasol tovább, hogy hallgatod a jól ismert dalt.

Imagine (John Lennon)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Képzeld el, hogy nincsenek országok
Nem nehéz megtenni
Nincs miért ölni vagy meghalni
És nincs vallás sem
Képzeld el az összes embert
Békében élni

Lehet, hogy azt mondod, álmodozó vagyok
De nem vagyok az egyetlen
Remélem, egy napon csatlakozol hozzánk
És a világ eggyé válik

The post 177. | Zászlót lenget a szél first appeared on Digital Nomad Blog.