Egy élmény, amit szerettem volna, kimaradt az ittlétből. Egy kis színváltoztatással kaptam helyette valami mást.

A Fehér templom

Ez Ázsia, bébi!

Szóval már a Paiból való indulás is mutatta azt a fejetlenséget, ami itt a béke világában sokszor megmutatkozik. Jó kilenc vadidegen turistával úgy állni egy busz körül, hogy egyikünk sem biztos benne, hogy a jó busz mellett álldogálunk. Háromszor is meg kell kérdezni, hogy hová megy a busz.

Kilenc óra után indult el több busz is az utazási iroda / motorbérlő üzlet elől. Nem mindegy, hogy melyikre teszi le az ember a fenekét. Mert az egyiktől a másikhoz küldenek, mintha ők sem tudnák, hogy melyik sofőr hová indul.

A lényeg az, hogy elindultunk, és mivel sokszor elhangzott a kérdés, hogy hová is megyünk, így senki nem aggódott.

Az egyik barátnőm hajnali egy körül hívott fel. Négy órán keresztül beszélgettünk. Hétkor keltem, így még én is könnyen kiszámoltam, hogy kb. két órát aludtam. A többit a buszon pótoltam. Csak a megállókban keltem fel.

Majdnem négy órát zötyögtünk. Kezd olyan érzésem lenni, hogy itt az autókban valami sebességkorlátozó megoldás van beépítve, és egyszerűen nem tudnak gyorsan menni.

Chiang Rai-ban ébredtem fel a buszvégállomáson.

Ez baj!

Mert én olyan jegyet vettem, amiben benne volt, hogy a várostól 10 km-re található Fehér templomnál megállunk fél órára megnézni az épületet. 200 BHT-val volt drágább az a jegy, ami ott megállást kínált, mint az, amelyik nem.

Mindenki gyorsan otthagyta a buszt. Én még meg akartam kérdezni a sofőrt, hogy ez a „nem álltunk meg” hiba hogyan történt. Erre azt mondja nekem – tök jó fej –, hogy a Fehér templom nagyon szép, ki ne hagyjam!

Mondom neki: öreg! Éppen ezt akartam kérdezni, hogy miért nem álltunk meg ott. Nekem olyan jegyem volt.

Mindjárt sürgős lett arrébb állni a kisbusszal. Valami olyasmit mondott, hogy félreáll és visszajön. Volt egy olyan érzésem, hogy hiába várnék, úgyhogy leléptem én is.

Másnap írtam az utazási irodának (Fuck! Mostanában nincs szerencsém ezekkel az utazási irodákkal), hogy kifejezzem csalódottságomat. Nagyon megköszönték a jelzésemet, amit majd felhasználnak a szolgáltatásuk fejlesztésére, és elnézést kérnek a kommunikációs félreértésért.

Válaszoltam nekik, hogy semmiféle kommunikációs félreértés nincs. Egyértelműen megkérdeztem a jegyvásárlásnál, hogy megállunk-e a templomnál. Átvertek. Ennyire egyszerű a történet.

A fenti okok miatt a Fehér templomról nem mutatok képeket.

Elment volna egy fél-háromnegyed napom azzal, ha meglátogatom, és most sok volt a tennivalóm.

A Kék templom

A városban – egészséges sétatávolságon belül – volt egy Kék templom. Eljátszottam a gondolattal, hogy színvak vagyok, és akkor teljesen mindegy a szín.

Szóval elmentem a Kék templomba.

Nagyszerű élmény volt. Kimondottan kékben még nem voltam, és mondhatom: ezt is kár lett volna kihagyni.

Itt furcsa módon a templom területén belül kis piac és étkezdék is voltak, így egy jó reggelivel kezdtem itt a vasárnapomat.

Itt Észak-Thaiföldön nem ez az első templom, amelynek a belső falai gyönyörű festményekkel vannak kidekorálva Buddha életének jeleneteivel. Kívül rendkívül gyönyörű kék szobrok őrzik a templom békéjét, így ez a kirándulás egyben egy művészeti bemutatóvá is vált.

A templomba lépve a teremőr fiatal srác nagyon megörült a tiszteletteljes köszönésemnek. Hálás volt, és még akkor is emlékezett rám, amikor kimentem. Húsz percet töltöttem a teremben, mert meditáltam is bent.

A város

A város közepétől 1 km-re laktam, így sokat járkáltam a forgalmas utcákon. A mérete miatt az első séta alkalmával kiismertem a központot.

A városnak van egy olyan része, ahol utcák során vannak esténként árusok. Mindent lehet venni. Engem az ételek érdekeltek.

Találtam két hatalmas piac várost is. Rengeteg kis utcácskával egy fedett helyen. Itt mindent kétszer lehetett megvenni. Ha egyenruhát akartam volna felvenni, miközben új telefont nézegetek, itt simán ment volna minden.

Nagyon jó kifőzdék voltak minden utcában. Többet is kipróbáltam, 60 BHT értékben simán jól lehet lakni. Ezekben a kis éttermekben a megrendelt főétel mellé mindig kaptam egy kis tál levest is. Az egyik alkalommal meg jégágyon pihenő újhagyma csokrot.

Nagyon jókat ettem ebben a kicsi városban.

Találtam jó kocsmát is, így az egyik este whisky kóláztam és söröztem.

A második estémen a központban korábban már meglátogatott – a körforgalom közepén álló – hatalmas óratoronynál voltam, mikor megszólalt a zene. Este nyolckor 10 percen keresztül zengett a zene. Sokan ültünk ott akkor és élveztük a perceket. Olyan csodálatos zene szólt. Sajnáltam, hogy a Shazam sem tudta, hogy milyen thai zene tette varászlatossá számomra a pillanatokat.

Meseszerű jelent volt, ahogy az óra színváltoztató fényeffektjei elvarázsoltak a zene hangjai között. Utólag kiderült, hogy a torony fényjátékához egy régi thai klasszikus dal szól.

Ráadásul – most kapaszkodj meg! – utólag olvastam, hogy ugyanaz a tervező készítette, aki a Fehér templomot. Így a sors egy kicsit mégis adott most a templomból. Legalábbis, hihetem ezt.

Ebből a városból a jó étkezések mellett biztos, hogy ezt a zenélő óratornyot viszem magammal.

The post 236. | Chiang Rai first appeared on Digital Nomad Blog.

Néha az élet.

Most úgy tűnik, Laosz következik.

Két nap múlva átsétálok a Mekong felett.

Vízum hosszabbítás Thaiföldön

A thai vízumom múlt héten szerdán járt le. A bajt és a túltartózkodást megelőzve ezért a megelőző hétfőn elmentem a Bevándorlási hivatalba, mert hosszabbítani csak személyesen lehet. Viva online 2026!

Ott hamar közölték velem, hogy mivel fél éven belül volt már egy hosszabbításom, most csak 7 nappal tudják megtoldani a thaiföldi tartózkodásomat, nem harminccal, ahogy én gondoltam.

Az utolsó hivatalos nap, amikor még itt lehetek ebben az országban így 03.12 lett. A hölgy megkérdezte, hogy akarom -e egyáltalán ezt a hosszabbítást, mert annak ellenére, hogy ez rövidebb időszak, így is 1.900 BHT (20.000 HUF, 58 USD) az ára.

Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy van -e ennek értelme. Aztán úgy döntöttem, hogy kérem ezt a hosszabbítást.

Ha nem így tettem volna, akkor 2 napom maradt volna arra, hogy elintézzem a következő országgal kapcsolatos vízumomat, az oda utazásomat és a szállásomat. Biztos vagyok benne, hogy ha kell, ezt meg tudom tenni, de igazából nem akartam most ezt a kihívást megoldani.

Az előző héten végleg eldöntöttem, hogy annak ellenére, hogy sokat nem tudok erről az országról, Laoszba fogok tovább haladni.

Megvettem tehát egy buszjegyet szombatra a Chiang Rai nevű településre azzal az elhatározással, hogy vasárnap elhagyom Thaiföldet.

Vízum Laoszba

Pénteken leültem a gép elé, hogy laoszi e-vízumot intézzek magamnak. A Pai beli szállásom német tulajdonosa mondta, hogy egyszerűbb, ha nem elektronikus vízumot igénylek, hanem a határon intézem el ezt, mikor oda érek.

Őszintén szólva, ezt el akartam kerülni.

Pénteken két dolog derült ki az online megoldással kapcsolatban.

AZ egyik, hogy ezzel a fajta vízummal kb. hét helyen lehet belépni az országba, ebből 3 repülőtér (most nem repülök), egy vasúti határátkelőhely (az utóbbi pár hónapban nem is láttam vonatot, de még síneket sem), illetve kb. kettő normál határátkelőn. Ez egyik a Laosz-Thai barátság hídja IV. nevű építmény.

Ezzel csak kis keresgélés után lettem kisegítve, hogy hol is van, végül is itt fogok átmenni a Mekong folyón.

Azt gondolom, ennek az az oka, hogy csak ezeken a határátkelőkön van felkészülve a laoszi hatóság az e-vízum ellenőrzésére. A többin marad a papír. Viva online 2026!

A másik dolog pedig az, hogy a vízum elintézéséhez 3 munkanap szükséges, így hatodikán csak azt tudtam kiválasztani, hogy 11-én akarom elhagyni az országot.

Chiang Rai – Chiang Khong – Houayxay

Így nem vasárnapig maradok Chiang Rai-ban, hanem szerdáig.

Addigra keresek valami buszt, amivel el tudok menni a kb. 100 km-re lévő Chiang Khong nevű városba, ami még Thaiföldön van. Innen átgyalogolok a Mekong felett Houayxay (Banhuajszaj) városába.

Ott ma reggel lefoglaltam egy szállást vasárnapig.

Az utam további része ebben az országban a héten alakul ki.

Laosz

Szinte semmit nem tudok erről az országról. Azt hiszem, így most izgalmasabb lesz az utazás.

Laosz egy szocialista köztársaság, így most fogok újra találkozni élő szocialista országgal.

A pénzük (KIP) olyan rossz, hogy az előzetes információk szerint thai baht-ot, vagy USA dollárt kell majd használnom a fizetésekre.

Kíváncsi vagyok, milyen lesz az internet minősége. Ez szűk keresztmetszet, szóval, még arra is készülnöm kell, hogy amilyen hirtelen jövök, olyan hirtelen kell majd elhagynom ezt az országot.

Írok majd az ottani élményeimről, ebben biztos vagyok.

Most azonban csak ennyi:

The post 235. | Laosz first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Nagyon szerettem azt, hogy egész nap erőlködés nélküli figyelemmel szemléltem azt, ami körülvesz. Úgy éreztem, mintha a hajóm együtt úszna a halakkal.

A való világba (nem én neveztem el így, de tetszik) visszaérkezésem utáni első héten két laza napot is tartottam.

Azt a fajtát, ami számomra a legjobban szerethető.

Amikor úgy ébredek fel, hogy no, “most aztán dolgozom”, de egyszer csak elhangzik a kérdés: “testvér, nem jössz velünk?”

A kérdésre adott válasz mind a két napon az lett, hogy menjünk, béreljünk motort, aztán induljunk el.

Gyönyörű helyekre jutottam el így.

Lod Cave

Ez egy hatalmas cseppkőbarlang 2 óra motorozásra Pai-tól.

De nem akarok ennyire előre szaladni.

A túra úgy indult, hogy a motor átvételekor – szokás szerint – szóltak, hogy a járgányokban nincs túl sok benzin. Négyen indultunk neki az útnak, ez a probléma kettőnk motorját érintette. Én – bízva abban, hogy a fiúk tudják, hogy mit csinálnak – nem erőltettem, hogy a városban tankoljunk, majd út közben, mondták ők.

Ennek a laza kijelentésnek egy egész napot átívelő benzin kereső játék lett a vége. Természetesen a hegyen, amin keresztül mentünk, nem sok benzinkút volt. Konkrétabban egy sem.

Az első élményünk ennek a keresésnek az eredménye lett. Az egyik kis faluban (ez sem volt egyébként sok az úton) találtunk egy automata kutat. Ez úgy néz ki, mintha még a Henry Ford idejéből maradt volna itt. Ilyen kutakat csak amerikai filmekben láttam eddig, a sivatagban ottfelejtett benzinkutaknál játszódó jelenetekben.

De a modern technika ott volt benne. Amíg a benzin folyt ki belőle egy kínai játék dallamát játszotta le. Szürreális volt hallgatni a babajátékok dallamát tankolás közben. Próbáltam elképzelni, ahogy egy fél éves baba tankol és örül a dallamoknak.

Az automata semmilyen papírpénzt nem fogadott el, így, amennyi aprónk volt, azt eltankoltuk. Ez közel sem volt elég, így folytattuk utunkat a benzinért. Kicsit Mad Max-es hangulatom volt.

Minden esetre felértünk a hegyre, ahol a kolbászok és a sörök mellé lehetett benzint is venni. Vettünk is egy-egy vodkás üvegnyit. Imádom ezt az országot!

A hegy tetején megpihentünk, mielőtt a túloldalára leerszkedtünk volna. Nagyon jó volt egy négyes konvoj tagjaként csapatni az úton. Még akkor is, ha felfelé és lefelé is úgy kanyargott, mintha a hegy megitta volna a vodkát az üvegből, hogy legyen hely a benzinnek.

A barlang

Itt nem belépőjegyet kellett vásárolni, hanem vezetőt felfogadni. Egy vezető maximum 3 embert vezet végig a barlangon, így két csoportra oszlottunk. Így vágtunk neki a barlang felfedezésének.

Hatalmas volt, kívül, belül.

Sajnos a benti fényképek nem sikerültek jól, de ezt szinte előre tudtam. Így csak leírni tudom, hogy mit láttam.

A bejárata az erődőből nyílt, és rögtön az elején halak fogadtak minket az út alatt folyó vízben. Hatalmas halak, hatalmas rajokban. Aranyhalak, fekete pontyok, harcsák. A horgász barátaim paradicsoma lenne ez a hely, ha lehetne horgászni.

A vezetőnk egy speciális gázlámpával világította meg az utat. Nem elég volt meggyújtani – pumpálta, keményen dolgozott vele, míg a kis harisnya vakító fehér izzásba nem vált. Még soha nem láttam ilyen fényt. Mint utóbb megtudtam (AI) ez egy pumpálható benzines / petróleumos nyomáslámpa (Coleman-típus) volt.

A barlang méretei – ahogy az előbbi említésből sejthető – lenyűgöztek. Volt benne 21 méter magas cseppkőoszlop. Halkan mondom, hogy ez egy 6-7 emeletes ház magassága. Hihetetlen formákban jelentek meg előttem a figurák, a vezetőnk soknak elmondta a fantázia nevét is: elefánt, elefánt fül, teknős, Buddha…

Remekül megépített fa lépcsőkön mentünk a barlangon belül fel és le. Rengeteg denevért láttunk, ahogy fürtökben aludtak a falakon. Néhol a hangzavart is hallottuk, ahogy beszélgettek. Volt olyan hely, ahol mindent beborított a guanó, a lépcsőkorlát felé védő korlátot kellett építeni, hogy ne borítsa el a cucc. És persze volt olyan hely, ahol erősen megjelentek egy jól belakott baromfiudvar szagai, vagy a régi templom tornyok öreg, állott, madár ürülékes szaga.

A barlang túránk részét képezte az is, hogy egy kb. 800 méteres folyó szakaszon bambusz hajóval vittek el oda és vissza minket. Ez volt számomra a legnagyobb élmény. A teljesen sötét barlangban csak a Coleman lámpa és a zseblámpám fénye világított. A hajó együtt úszott a halakkal. Rengetegen voltak, és szinte úgy éreztem, hogy együtt úszunk. Mivel a bambusz hajó egy vastag bambusz törzsek egymáshoz illesztésével képzett alkalmatosság volt, mi ezen ültünk. Így kb. 10 centiméter híjján a víz felszínén ültünk.

Láttunk az ősember idejéből származó fa koporsókat, mert a barlangot régen temetkezési helynek is használták. És volt egy 2-3000 éves falfestmény is a barlangban.

Sokat időztünk a barlangban, erre a napra nem volt más terv.

Hazafelé vettük az irányt. Az sötétedésre újra a hegy tetején voltunk. Kevés benzinnel, szemerkélő esőben, rövid nadrágokban és pólókban. A hegy tetején amúgy is érezhetően hidegebb volt mint az alján, akkor is, mikor jöttünk. Hazafelé ez még keményebb különbség volt. Így, miután a szemerkélő eső masszívvá nőtte magát, fáztunk mindannyian mint a kutyák.

Mindannyian azt tekertük magunkra, amit találtunk a hátizsákunkban. Így én a hazafelé vezető utat a fürdőlepedőmbe csavarva tettem meg.

Mire visszaértünk Pai-ba elállt az eső, felmelegedett a levegő, mi meg tökig átfagyva álltunk be a zuhanya alá, hogy a normál testhőmérsékletünket visszaszerezzük.

A napnak így két mondása lett, mire végeztünk vele. Először is, az “előre a következő benzinkutig”, aztán a “Megcsináltuk!” csatakiáltás.

Egy hajnalig tartó bulizással jeleztük az életnek, hogy szeretjük.

Mor Paeng Waterfall

Két nappal később újra motorra pattantunk. Egy vízeséshez mentünk el.

Itt most rendszeresen esik az eső, így nem volt olyan problémánk, hogy száraz vízeséseket kellene nézegetnünk.

Ez a hely azért volt nagyon érdekes, mert a víz koptatta hatalmas, lágy ívű sziklák természetes csúszdákat képeztek.

Én a környék felfedezése mellett olvasással és némi csúszkálással töltöttem az időmet.

A víz nagyon hideg volt, így az éppen olvasott könyv kellemesebb élmény volt számomra.

Ban Pambok Bamboo Bridge

A következő állomás egy bambusz hídnak nevezett hely volt.

De igazából nem egyetlen hídról van szó. Inkább egy rizsföldet kell elképzelni, amit a természeténél fogva sokszor víz borít. Az ilyen bambusz utakat eredetileg a templom és a falvak közötti közlekedés miatt építették a föld fölé. Keresztül-kasul a földön. Aztán ebből egyszer csak gyönyörű turista látványosság születik.

Így aztán láttam szép levendula kerteket, mintha Magyarországon lennék. Mindenféle szelfi pontokat, legfőképpen szíveket, amik alá be lehetett állni. Több éttermet és kávézót is telepítettek az utak mellé, hátha a pár száz méteres séta alatt valaki kétszer is megszomjazik, vagy éhes lesz.

Volt lehetőség íjászkodásra (ezt ki is próbáltam, hosszú hónapok óta nem csináltam), airsoft puskákkal célbalövésre.

És természetesen a gyönyörű táj szemlélgetésére.

Tulajdonképpen ezzel telt el az időnk nagy része.

Walhalla

Azt nem gondoltam volna, hogy ezen a napon a Walhallába is eljutok. Olyan jó itt az életem a Földön!

A következő állomás előtt megláttunk egy hippi tanyát.

Meseszerű hely volt. Minden a tulajdonosának a munkája nyomán készült el, a bútoroktól és a szálláshelyeken keresztül a billiárd asztalig.

Egy jó negyed órát voltunk itt, inni egy frissítőt és beszélgetni kicsit az ott tartózkodó szabad lelkekkel.

A bejárat mellett volt egy kép egy mérges kutyáról, a “ne nyúl hozzám!” felirattal. Én előbb láttam meg a kutyát, mint a képet, így majdnem gazdagabb lettem egy kutya harapással.

Nem ilyennek képzeltem el a Walhallát – például egy isten sem volt ott – de jó hely volt. Tervbe vettem, hogy még egyszer visszamegyek oda, de aztán minden másképpen alakult.

Marad a szép emlék.

Tha Pai Hot Spring

Az utolsó állomásunk (a kötelező esti buli előtt) egy meleg vízes forrás környékén kialakított fürdőhely volt.

Az erdő közepén kialakított pihenő hely a helyiek körében népszerűbb inkább, de azért nem mi voltunk az egyetlen turisták.

Az első pici (természetes) medence vize elégnek tűnt. Nem tűnt jó ötletnek fürdeni benne, el is volt kerítve. Nyolcvan fokos víz volt benne. Volt még pár ilyen kis aranyos hely. A helyiek tojás főzésre is használják a forrásokat. Csak annyi kérés volt ezzel kapcsolatban, hogy ne műanyagban főzzük a tojásokat.

Mondjuk, mikor én elolvastam, hogy “ne főzzön tojást” azt hittem, hogy ez egy jópofa figyelmeztetés arra, hogy – főleg a férfiak – ne menjenek bele a vízbe. Aztán kiderült, hogy tévedtem…

A folyó/patak természetes folyásirányában alakítottak ki egy medret, amiben lépcsőzetesen helyeztek el falakat, így alakult ki a folyamatosan folyó vízzel működő medencék sorozata.

A legfelső medence 38 fokos volt, a legalsó 30. Én két fokkal sajnáltam, hogy nincs még egy alacsonyabb szinten található medence, de a 30 fok végül is kellemes volt.

Kellemes volt a vízben üldögélve eltölteni a hazaindulásig rendelkezésünkre álló időt.

Nagyon szép, élményekkel teli nap volt.

Sok motorozással, amit imádok. Jó társaságban, amit szintén. Rengeteg szép képpel, egy megúszott kutyaharapással, és a kimaradt tojás főzéssel.

Nagyon szerettem azt, hogy egész nap erőlködés nélküli figyelemmel szemléltem azt, ami körülvesz. A robogón ülve egymás után történtek a tökéletes pillanatok.

Ehhez csak annyit kellett mondanom magamban, hogy olyan barátságos, ahogy a meleg levegő simogatja a karom, a nap égeti a bőröm, a szél karistolja az arcomat és a seggem alatt érzem a motor erejét.

Ez egy tökéletes pillanat.

Ez egy tökéletes pillanat.

Ez egy tökéletes pillanat…

The post 232. | Két kalandos nap Pai környékén first appeared on Digital Nomad Blog.

Így az evéssel kezdtem. 15:30 körül érkeztem meg, és készülve az útra nem ettem semmit aznap. Ez csak elővigyázatosság volt, hogy ha úgy alakul, hogy a gyomorforgás győz az akarat felett, akkor ne okozzak sokkot a többi utasnak. Tekintve, hogy hányan voltunk az autón, mindenki jobban járt azzal, hogy aznap üres volt a gyomrom.

Pai első kajája egy kiváló massaman curry volt. Hiába, ez a kedvencem. Ahogy ez a város is az lesz, ezt szinte abban a pillanatban éreztem, ahogy leszálltam a buszról.

Az étteremből azonnal egy fodrászhoz mentem. Erre már nagyon nagy szükségem volt.

Pai sétáló utcáján indult a város megismerése.

Ez egy furcsa sétáló utca. Az emberek mellett motorok, autók és buszok is sétálnak rajta. Gyanítom, hogy csak a neve sétáló.

Darling Wiew Point Resort

Ezt a szállást ketten is ajánlották a templomban, így nem is kerestem mást, ide foglaltam szállást egy pár napra.

A Darling a sétáló utca elejétől 600 méterre van, egy dombra kell felmenni ahhoz, hogy elérjem. Ez egy mesebeli fa építmény a domb tetején. A házigazda német, jó fej, ezt az első pillanatban éreztem. Gyorsan elintéztük a papírmunkát, beszélgettünk egy kicsit, majd megmutatta az emeletet, ahol a szobám van.

Az első dolog amit megláttam a csodálatos terasz volt. Innen az egész városkát látni lehet. A méreteit illetően: Vannak asztalok sok székkel és paddal. Van rajta 8 darab francia ágy, és a korlátok mellett is vagy 8-10 ágy van beépítve a korlátba. Természetesen mindegyiken matrac, párna, ha lazulni akarsz van bőven hely ledőlni. Az első éjszakát így aztán nem is a szobámban, hanem ezen a teraszon aludtam át.

Az egész épület öreg. Nem rusztikus, ez öreg. Eredetileg biztosan, hogy nem itt állt. Ezt a házat valahol szétszerelték és itt rakták össze újra. Minden fából van rajta. Sok teak fa oszlop van mindenhol, hajóról vásárolt padlódeszkákon járkálunk. Sok helyen toldozott és foldozott.

Igazi kemping jellege van.

Közös WC és fürdőszoba van szintenként. Az udvaron rendkívül sok régi használati tárgyat halmoztak fel. Van billiárd asztal, medence (mondjuk ebbe a vizet azt hiszem, a Déli-sarkról hozták), kis színpad hangtechnikával, tűzrakó hely. Egy olyan kis mese világ.

És a kilátás gyönyörű a teraszról. Éjszak a fények számomra a téli túráimat idézik, a gyönyörű városi fényekkel a magasból nézve. A napfelkelte gyönyörű a teraszról. A város mögött a messzeségben egy hegyvonulat húzódik, sokszor felhőkkel körülvéve.

Így aztán csak arra tudok gondolni, hogy ez a hely egy szeletke paradicsom.

A srácok

A teraszon két baráttal ismerkedtem meg. Végül egy egész hetet töltöttünk együtt. Rengeteget beszélgettünk, a héten két kaland napot is együtt éltünk át, buliztunk együtt.

Mindannyian magányos utazók vagyunk. Itt hozott össze minket az utunk, s számtalanszor elhangzott, hogy ezért mindannyian hálásak vagyunk.

És valamiért azonnal megjelent közöttünk az a kölcsönös tisztelet és érdeklődés, ami alapja lehet akár egy hosszú barátságnak is. Máshonnan jöttünk, más háttérrel, itt mégis nagyon rövid idő alatt testvérekké váltunk.

Régóta érzem, hogy valójában mindannyian testvérek vagyunk ezen a Földön. Ez nem mindig könnyű gondolat. Itt, ezen a teraszon, egyszerű volt.

A következő bejegyzések egyikében írok a közös élményeinkről.

Egy hete vagyok Paiban. Az egyikük éppen most ment el, a másik a délután távozik. De ma érkezik ide a templomban megismert barátom. Arról meg nem is beszélek, hogy a városban is sok embert ismerek már, így, ha lemegyek, biztosan találkozni fogok ismerőssel.

Pai nem a csend és a magány városa. Legalábbis nem nekem.

Még egy érdekes lakótárs

A paradicsomnak is van árnyéka.

Majdnem egy hete éltem már itt, mikor tegnap valami furcsát vettem észre, mikor beléptem a szobámba.

Mielőtt elmondom, hogy ki volt, feltétlenül tisztázni szeretnék valamit. Ez a Darling nevű szállás egy nagyon aranyos hely. Öreg, ennyi az egész. Fából van, ennek megfelelően sok az olyan dolog, ami valakit zavarhat.

Én például a padló résein keresztül lelátok a földszintre. A csukott ajtó mellett résen be lehet látni az én szobámba. A szúnyogháló itt-ott lukas, úgyhogy van pár csipésem a rovarok éjszakai lakmározásai miatt. És természetesen van gekkóm is.

Nos tegnap mikor bejöttem a szobámba egy árnyat láttam elsuhanni az ágyam mögött. Fekete volt, de valamiért azt gondoltam, hogy a gekkó iszkol el. Vissza a plafonra, ahonnan gyakran csipog nekem.

Aztán észrevettem, hogy az egyik almámat, amit a szekrényként funkcionáló második ágyon tartok valaki megrágcsálta. Igaz, hogy fog nyomok voltak benne, meg az is meglepő volt, hogy nem gondoltam volna, hogy a gekkó almát is eszik, de ennyiben hagytam. Hiszen volt még négy másik almám, lakjon jól ő is.

Délután mikor fürdeni mentem, nem találtam a szappanomat. Ez egy féltenyérnyi kis kerek szappan. Még Balin használtam, onnan hoztam el.

Furcsa volt, hogy nincs meg. A gekkóra gyanakodva megnéztem mindenhol, de egyszerűen eltűnt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha almát eszik is a gekkó, talán zuhanyozni még sem jár el. Így addig forgattam a dolgaimat, míg megtaláltam a szappant.

A hátizsákom alatt volt és valaki nagyon elegánsan körberágcsálta. Ekkor állt össze a kép, hogy az a patkány lehetett a tettes, akit egyik nap a zuhanyzóból láttam kisurranni. Lehet, hogy tisztálkodni vitte a szappanomat, aztán meg evett is belőle.

Este tettem egy kísérletet. Mielőtt elmentem, a maradék négy almát a saját ágyamra tettem, hogy azonnal lássam mi a helyzet, mikor megjövök. Így is lett. Még egy almát megrágcsált az állat. Így kidobtam az összeset, hogy ne legyen csábító neki a szobám.

Engem annyira nem zavar ez a dolog. Egyrészt mert tudom, hogy patkánnyal nem jó együtt élni, tekintettel a sok fertőző dologra amit hurcol. Mondjuk, az enyém ezek szerint eljár zuhanyozni.

Másrészt viszont valahogy abban is biztos vagyok, hogy az úton ami előttem áll, ennél keményebb dolgokban is lesz részem. Az én dolgom most annyi, hogy ne tartsak ennivalót itt. A patkány okos állat, szerintem nem jön vissza, ha rájön, hogy nincs miért.

Ázsia más, mint Európa.

De – talán írtam akkor is – láttam patkányt Párizsban, Marseillesben, Milánóban és szinte minden nagyvárosban. Itt most a természeti környezetben élve nem meglepő, hogy másképpen találkozunk.

Egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy “nem mindenkinek való.”

Én változatlanul azt élem meg, hogy ez a ház, ez a város, ez az ország és ez a földrész nekem való.

Elengedés

Rögtön az első napon tanított is ez a hely, s ennek leírásával még tartozom, hiszen volt több ígéretem a korábbiakban.

A “10 nap mezítláb 11: az utolsó órák” bejegyzésben írtam a nyakbavalóról, amit Wat Pa Tam Wua templomában kaptam.

A Darling tulajdonosa a német férfi thai felesége, őt hívják Darlingnak.

Vele is beszélgettünk a megérkezésem után. Bemutatkozott nekünk, kifejezte örömét, hogy náluk szálltunk meg. Mi is bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy ki honnan jött.

Így meséltem neki arról, hogy két nappal ezelőtt még egy templomban voltam. Ebből aztán kialakult egy kölcsönös érdeklődésen alapuló beszélgetés. Még el is hívott templomba, ahová jár.

Ahogy beszéltünk, egyszer csak tudtam, hogy mi lesz a nyakék sorsa. Azon nyomban neki adtam, ő pedig örömmel a nyakába tette. Elmondtam neki, hogy ahogy megkaptam, azonnal az új gazdájára gondoltam, nem is sejtve, hogy ilyen hamar megtalálom.

Ebben számomra nincs tanítás, már tudom, hogyan kell önként lemondanom dolgokról.

De mi van azokkal a dolgokkal, amikről nem önként mondok le?

2024-ben a lányaimmal Londonban voltunk. A Természettudományi Múzeumban vettem azt a fém palackot, amit azóta is kulacsként használok. Víz volt benne akkor is, azóta is. És az volt, amit Balin megtartottam, mikor a másodikat amit hoztam elajándékoztam.

Két év alatt kicsit kopott csak meg. Valaki éppen a templomban kérdezett rá, hogy mi az, mert olyan egyedi.

Nekem az tette egyedivé, hogy gyakran eszembe juttatta a napi használat alatt (ezt használtam a munkahelyemen ivásra minden nap), hogy milyen szép élményeink voltak együtt Londonban.

Amíg beszélgettünk, Darling kicsit rendet teremtett az asztalokon. Összeszedte az ott lévő szemeteket, sörös kupakokat, miegymást.

Két órával később eszméltem rá, hogy láttam is azt a kérdő mozdulatot, amivel a kezébe vette a kulacsom kupakját – ami kicsit sem hasonlított egy söröskupakra – és tette a többi szemét közé a zsebébe.

Az első gondolatom az volt, hogy megkeresem Darlingot, aztán a kukát és kiguberálom belőle a kupakot.

Viszont azonnal meg is jelent a gondolat, hogy ennek a kulacsnak ennyi volt az útja velem. Ha el kell engedni, akkor el kell engedni. A palack ma még megvan, de mikor elmegyek, az is a kukában végzi.

A lányaimmal való közös élményt senki nem tudja kidobni, így hálás szívvel fogadtam az újabb tanítást: akkor is el tudok engedni valamit, ha nem saját akaratból kell azt tenni.

The post 230. | Pai first appeared on Digital Nomad Blog.

Elindultam Mae Hongson városába, ahonnan ide érkeztem, erről írtam a “10 nap mezítláb 1: úton az erdei templomba” című bejegyzésben.

Csak tengerészeknek!

Indulás előtt egy angyali sráccal kezdtem el beszélgetni, Angeloval. Tőle tudtam meg, hogy a chikánó kifejezés, amit itt-ott használunk a magyar szlengben is a mexikói-amerikai embereket jelenti.

Ezzel a chikánóval és egy idősebb német férfival egy fél órán keresztül nagyon jót beszélgettünk a kisteherautó platóján, amivel utaztunk. A beszélgetés addig volt jó, amíg a gyomron rá nem jött, hogy egy autó hátulján ülök, 90 fokkal elfordulva a menetiránytól. Ez a jég, dupla whiskyvel iszonyatosan felkavarta a gyomromat. A mindenfelé kanyargó és emelkedő-süllyedő út sem segített.

Így az utolsó 40 percet az úton azzal töltöttem, hogy igyekeztem mélyeket lélegezve arra koncentrálni, hogy ne adjam ki az utolsó két templomi vegetáriánus kajámat.

Az útból így végül annyit jegyeztem meg nagyon, hogy Mae Hongson borzalmasan messze van a templomtól.

Érdekes, hogy mikor először érkeztem meg a városba is az volt a gondolatom, hogy megcsókolom a földet. Ez most is így volt.

Mindig is tudtam, hogy rossz tengerész lennék. Sokadszor bizonyosodik be, hogy én szárazföldi patkány vagyok.

Bementem a buszvégállomás közelében lévő boltba, hogy egy szóda segítségével nyugtassam meg a gyomrom.

A boltban szerintem vajas pattogatott kukorica fesztivált tartottak éppen. Az amúgy is nyugtalan gyomrom kettőt fordult, mikor a boltba belépve megéreztem az olvasztott vaj szagát.

Hát, a templomban minden jobb volt! LOL.

Úton a szállásomra

Egy fél órán keresztül élesztettem magam a bolt melletti lépcsőn üldögélve.

Mikor minden készen állt rá, megnéztem, hogy hogyan jutok el a kis szobámba. Az Airbnb alkalmazásban lévő Google Maps hivatkozás szépen mutatta a helyet.

A címet természetesen megint nem lehetett beírni a Grab alkalmazásba, mert mikor begépeltem, adott 10 lehetőséget thai nyelven, fordítás nélkül, amiből választanom kellet volna.

Nem maradt más hátra, megint tuk-tuk taxit kellett néznem.

Három taxisofőr 15 percen keresztül nézegette a telefonomat, a saját telefonját, az Airbnb képeket, a telefonomat, a képeket, az ő telefonjukat. A negyed órás konzultáció után megszületett a döntés, hogy hová a francba is kell vinni engem és elindultunk.

Pár perc után felismertem a tuk-tukot: ezzel mentem a templomba is. Gyönyörű keretes szerkezetű lett a templom körüli utazásom.

A nem túl nagy várost hamar magunk mögött hagytunk és egy falusias részbe érkeztünk. Még akkor sem aggódtam, mikor ezt is elhagytuk és eléggé az operenciás tenger partjára kerültünk.

Aztán fordulóponthoz érkezett a romantikus utazásom: a főútról kellett lekanyarodnunk egy olyan valamire, amit nagyon nagy jóindulattal lehetett csak föld útnak nevezni. Láttam a taxi sofőrön, hogy nem nagyon akar oda lekanyarodni.

A Google Maps szerint 900 méterre voltunk a szállástól, ez kevesebb, mint a templomi reggeli sétáló meditáció távolsága, így útjára engedtem a jóembert. Az elmúlt 365 napban 1.300 km-t gyalogoltam a Garminom szerint, így nem ijesztett meg ez a 900 méter.

Az útra lépve annál inkább megijesztett az a két kutya, aki rögtön nekem rontott. Azon gondolkodtam, hogy ezeket a jószágoknak egy ilyen “fűre lépni tilos” fétisük van, és azonnal bevethető egységként támadnak.

Valamiért zokon vehették, hogy ordibáltam velük, így végül békén hagytak. Én meg folytathattam az utamat a 20 méterre lévő káposzta földre. A káposzták szépek voltak, az út folytatását azonban nem láttam.

Ellenben egy thai férfit és egy nőt igen. Bár volt egy olyan érzésem, hogy egy szót sem értenek angolul, megint a legkisebb királyfinak képzeltem magamat és – egy életem, egy halálom – tettem egy próbát. Nem beszéltek angolul.

Mutattam nekik írásban, hogy mi a bajom. Úgy éreztem, az olvasás is problémás nekik. Végül elküldtek arra, ahonnan jöttem, de azt már sajnos tudtam, hogy az nem a jó irány.

Bár nagyon küzdött, hogy legyűrjön, nem engedtem a kétségbeesésnek. 900 méter. Megtalálom. Észrevettem az előző letérőtől 50 méterre egy másik lehajtót is. Ez lesz az!

A főútról letérve erre a kis útra egy motoros jött velem szembe. Ezt jó jelnek vettem. Biztosan van arra valami, ha onnan jön.

Az első amit megtaláltam húsz méter megtétele után az a bokáig érő nagyon finom por volt az úton. Nem homok. Nem föld. Olyan liszt szerű por. A tiszta cipő fogalmát egy lépés útán elengedtem.

De az út mindig tudja, mi kell nekem, így 50 méterrel később egy kis folyó partján álltam. A térkép egyértelműen mutatta, hogy nem kell gondolkodnom. Csak át kell kelni a vízen. Egy pár pillanatig gondolkodtam, hogy melyik megoldást válasszam. Vegyem le a cipőm és mezitláb menjek át a bokáig érő vízen a köveken botladozva, vagy mossam le a mocskot a cipőmről.

Egy újabb kutya segített eldönteni a kérdést, aki türelmesen, de iszonyatosan ugatva jelent meg a másik oldalon. Neki volt annyi esze, hogy nem kelt át a folyón, inkább megvárja, míg én megyek át. Úgy voltam vele, hogy ha meg kell majd vele küzdenem az élet halál harcomat, akkor nagyobbak az esélyeim cipőben, így nekivágtam a folyónak.

Szerencsére a hangom erejével sikerült ezt a kutyát is meggyőznöm, hogy jobb lesz ha kitér az utamból és nem követ.

Így aztán végül zavartalanul kezdtem meg a kis sétámat a dzsungelben. Reménnyel töltött el, hogy már csak 800 méter volt hátra. Az meg különösen jó volt, hogy ezen a 100 méteren mennyi kaland történt velem.

700 méter. 400 méter. 100 méter.

Ekkor egy nagy domb aljában álltam az erdei ösvényen. A Google meg lazán mondta, hogy forduljak jobbra és már ott is vagyok. Csakhogy a dombon nyoma sem volt ösvénynek. Kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a térkép részlet valami 18. századi, rég elfeledett útra gondolt.

Esélytelen volt, hogy ezen a dombon felmásszak. A hátamon a hátizsákom, a mellemen a laptop táskám, meg amúgy is.

Folytattam tehát az utamat az erdei ösvényen. A túrázós ösztöneim azt súgták, hogy majd a domb másik oldalán lesz a felfelé vezető ösvény. Lassan alap állapotommá válik, hogy izzadok, mint a ló. Kb. 40 fok volt és a két hátizsák alatt nem működött a szellőző berendezés. Elkezdtem fantáziálni a zuhanyról, amit hamarosan élvezhetek majd.

A domb másik felét soha nem értem el. Még egy kilométer megtétele után már a térkép sem bíztatott. Ekkor láttam meg a kis utat az igazi dzsungelbe. Tiszta romantika volt, ahogy az utat kis alagúttá alakították a liánok. Belevágtam. Beléptem a dzsungel igazi sűrűjébe.

De a boldogságom nem volt felhőtlen. A bokáig érő avarban minden lépésnél fel voltam rá készülve, hogy a rövid nadrágos lábamat mennyire boldog mosollyal fogja megmarni az a kígyó, amire véletlenül rálépek. Azon is elméláztam kicsit a lépések között, hogy vajon egy skorpió tud -e ugrani, hogy a bokámat elérje.

Szeretem az erdőket. De ezt most annyira nem fogadtam a szívembe. Mikor egy kidőlt fatörzset úgy tudtam csak átlépni, hogy fél testtel rá kellett nehezednem, – nem tudom miért – de eszembe jutottak azok a tenyérnyi pókok, amiket a templom területén láttam és fotóztam. Az egyik srác azt mondta, hogy nem mérges a fajtájuk.

Én sem voltam az, még akkor sem, mikor ennek a kis alagútnak is a végére értem 100 méter után. Visszafelé is végig gondoltam a hüllőkről és ízeltlábúakról meglévő hiányos ismereteimet, és végül boldogan léptem vissza az erdei útra.

A túrázások során rengetegszer volt olyan élményem, hogy “menjünk vissza, hátha ott van az út”, mikor tudtuk, hogy nincs ott, vagy “nézzük meg mégis a balra kanyart”, az lesz a jó, de tudtuk, hogy nem lesz jó.

Visszamentem tehát a 18. századi elképzelt úthoz, hátha mégis van egy icike-picike felfelé vezető ösvény, de természetesen nem volt semmi.

Így 100 méterre a céltól értelmetlenné vált a további dzsungel túrám. Elindultam visszafelé, azzal a gondolattá formálódott érzéssel, hogy fogalmam sincs, most mi lesz.

Írtam a szállásadómnak. “Szia! Itt vagyok a dzsungelben. A térkép szerint 100 méterre vagyok tőled, de én csak fákat látok.”

Ekkor láttam meg egy utat balra. Arra gondoltam, hogy ezen az úton még úgy sem jártam, megpróbálom a másik oldalról megkerülni a dombot. A remény hal meg utoljára.

Így jutottam egy kukorica ültetvény szélére. Én békésen gyalogoltam a nálam magasabb kukorica szárak mellett, amikor megint ugatást hallottam, ráadásul nagyon közelről. Ez most azért volt izgalmas és különleges, mert nem láttam a hang forrását. Lehangoló elképzelésnek tűnt, hogy a kukorica közül egyszer csak rám ront egy kutya és megharap.

Törtem egy botot magamnak, hogy valami kommunikációs egyensúlyra felkészüljek.

Szerencsére hamar elhagytam a kukoricást és egy paradicsom ültetvény mellett folytattam az utam. Szerencse, mert ebben már nem tud elbújni a kutya. Hacsak nem visszavonult kommandós és hason kúszva közelít meg…

A következő káposzta földön felcsillant a remény. Nem, nem a házat láttam meg. Hanem négy nőt, akik éppen befejezték a kapálást és elindultak… Nos valamerre. Gyorsan rájuk rontottam, remélem, hogy a két hátizsákos, botos fehér férfi megjelenését nem veszik támadásnak és nem csapnak le a kapákkal.

Természetesen nem beszéltek angolul, sőt, sehogy sem, így pár kérdés feltétele után rájöttem, hogy ennyi erővel a kukoricaszárakat is kérdezhettem volna.

Mivel nem segítettek, én sem bajlódtam tovább a kommunikációval. Valamiért magyarul mondtam neki, hogy veletek megyek és követtem őket. A megjelenésem jókedvre derítette őket, mert sokat nevetgéltek. Valamiért éreztem, hogy rajtam.

Ekkor érkezett meg a szállásadóm válasza, hogy hol vagyok. Le kell írjam, hogy mire gondoltam ezt a kérdést olvasva. “Hát, hol az anyám picsájában lennék, itt vagyok egy káposzta földön a dzsungel közepén és sajnos nincs kiírva az utca neve.”

Persze nem ezt küldtem el neki. Eszembe jutott, hogy küldök neki pár fényképet, hogy lássa, hol vagyok.

Az első elküldött képen a már egyszer átszelt folyót mutattam meg neki. Itt már térdig ért a víz. Átkeltem és követtem a kapás nőket. Itt már voltak házak. Meg az a sarok, ahonnan a taxival visszafordultunk, mielőtt lelépett.

Itt volt egy szép víztorony, megy egy nagy tábla, így az ezekről készült képeket is elküldtem a szállásadómnak. Úti blogger vagyok, vagy nem. Gondoltam, neki is bemutatom a környéket.

Egy kis faluba érkeztem meg. Két hátizsákkal, bottal és tocsogó cipőben követtem a kapás nőket. Ők mindenkinek elújságolták előttem 100 méterrel járva, hogy jön egy őrült fehér a dzsungelből, így sok mosolygó arc kíséretében masíroztam végig a falu egyetlen utcáján.

Ekkor kérdezte meg a szállásadóm, hogy tudom -e, hogy hol van az LPG? Igyekeztem magabiztosan leplezni a tudatlanságomat, de őszintének kellett vele lennem, így megírtam, hogy semmit nem ismerek itt.

Hamarosan kiértem egy főútra. Mind a két irányba olyan települések nevei voltak kiírva, amiket még soha nem hallottam. Itt már azon gondolkodtam, hogy valahogy visszamegyek a városba és kibérelek egy hotelszobát.

Ekkor megláttam egy kis padot egy ételkifőzdétől 20 méterre. Ott gondoltam kipihenni magamat. És eldönteni, hogy mi a francot fogok ezek után tenni.

Három aranyos thai kisrác ment el előttem és röhögött rajtam, de köszöntek is. Élveztem a hirtelen jött népszerűségemet és nevetve köszöntem nekik. Gondoltam megkérdezem, hogy a falu bolondja pozíció szabad -e, mert az antrém annyira megörvendeztetett mindenkit, hogy biztosra vettem, sikeres karrierem lenne ebben a szerepben ebben az Isten háta mögötti kis faluban.

Szeretem Ázsiát. Mindenki annyira segítőkész. Komolyan, imádom ezt. A három kis srác visszafordult a biciklivel és az egyik feltette a díjnyertes kérdést: hová mész?

Mondtam neki, hogy biztos vagyok benne, hogy nem tudom neked elmondani, de megmutatom a ház szobáinak a képét. Hátha már voltatok benne és felismeritek. LOL. Persze nem tudták, de mutogattak a kifőzdés nénire, hogy ő majd tudja.

Rohadtul nem tudta. Másnap kiderült, hogy a szállásadóm barátnője, de sem a házszámról, sem a nevéről nem ismerte fel a barátnőjét az Airbnb-ben.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy akkor már eszek nála egyet, mikor egy motoros képében megjelent a Deus ex Machina.

A szállásadóm felismerte az egyik fényképet és eljött értem.

Azonnal megölelt és mind a kettőnkön látszódhatott, hogy megkönnyebűltünk, hogy megvagyok.

Felpattantam mögé és elvitt a 4(!) kilométerre lévő házába.

Az utazás közben mondtam neki, hogy úgy kerültem a dzsungelbe, hogy az Airbnb-n lévő térképet követtem.

Erre azt mondta, hogy “Hát, igen! Lehet, hogy ki kellene javítani a térképet.”

Egyet értettem vele. Lehet, hogy ki kellene.

Így érkeztem meg a kis szobámba.

Végre otthon

A kalandos megérkezés után már csak az ázsiai élet kedvessége várt. Elég volt a mókából és a kacagásból.

A szállásadóm a megérkezés után mindjárt megkérdezte, hogy nem vagyok -e éhes, mert készítene nekem valamit. Biztosan a sok kaland eredménye volt, de nem voltam éhez.

A szobám kifogástalan volt. Egy nagy ágy, és egy fürdőszoba. Két érdekesség volt. Az ágyon lévő matracról – ezt már nem először látom – nem vették le a fóliát, így egy kicsit zizegett az ágy, mikor ráfeküdtem. A másik a fürdőszoba. Itt most kézmosó csap nem volt. Egy WC, egy zuhanyfej és egy tükör. No, meg a fürdőszobák elmaradhatatlan kelléke, a kis hordó a víznek. Ennek segítségével lehet kezet is mosni, meg WC-t is öblíteni.

Az első napomom mindjárt el is mentem a közeli 7-11-be, hogy megvegyem a következő napokra való kajámat. A közeli bolt 2,5 km-re volt, így meg tudtam nézni kicsit a falut, de igazán sok látnivaló nem volt, így inkább a természetben tudtam gyönyörködni.

A bolt előtt sokáig beszélgettem a szüleimmel, aztán végül ott is vacsoráztam meg az épület előtt egy kis padon üldögélve.

Ezért hazafelé volt időm a csillagfényes Ázsia szépségeit nézegetni.

A következő napot levelek olvasgatásával és a feladataim rendezésével töltöttem. No, meg olvastam, meditáltam.

Délelőtt megkértem a szállásadómat, hogy vigyen vissza a helyre, ahol felkapott tegnap, mert abban reménykedtem, hogy az elveszett fülhallgatómat talán ott meglelem. Persze, nem volt ott, de kiderült, hogy a büfés nő az ő barátnője. Furcsálltam, hogy a büfés mégsem tudott segíteni. Lehet, hogy nem jó az angolom a thai fülnek?

Igazán szerettem volna visszamenni az erdőbe, hogy kicsit túrázzak, de még mindig nem sikerült meggyőznöm magamat, hogy nem félek a kígyóktól.

Este eljött hozzám a házigazda, s megkérdezte, hogy nem vagyok -e éhes. Éppen nem voltam az, de azt kérte, ha befejeztem az éppen folytatott beszélgetésemet, akkor menjek le hozzá.

Így aztán mégis csak együtt vacsoráztunk. Pillanatok alatt készített nekem egy Khao Phat Kai-t (thai sült rizs csirkével) és egy pohár sört is elfogyasztottam velük. Velük, mert a barátnője is ott volt a hölgynek.

Megyek tovább!

Ezen a helyen csak két éjszakát akartam eltölteni. Így szombaton útra keltem. Szerettem volna gyalog elmenni a buszvégállomásra, de mivel rengetegszer ajánlotta fel nekem Ana azt, hogy kivisz a buszhoz, kénytelen voltam kihagyni ezt a 8 km-es sétát. Azt mondta 10 perc motorral. 20 lett, de kis számolja?

Jó volt, hogy ott volt velem az állomáson, mert természetesen mire megint megértettem a jegyirodában, hogy mit akarok, hamar kiderült, hogy mára már nincs jegy. Megint. Nem hiszem el. A hölgynek szerencsére el tudták mondani, hogy a magán kisbuszok éppen indulnak, így azonnal lett helyem egy 10 perc múlva induló kisbusz hátulján.

Előre rázott a hideg az utazástól!

A busz úgy indult el, hogy két szerzetes és én ültünk rajta, így az autó leghátsó részében úgy tudtam leülni, hogy előre felé néztem. Vissza is költözött belém a remény, hogy ez egy könnyű utazás lesz, hiszen hárman tök jól elférünk.

Sokáig nem tudtam örülni. Mire elhagytuk a várost már nyolcan nyomorogtunk hátul a sok csomag és a kocsi padlójára elhelyezett nagy doboz között. Aztán az egyik idős nénit előre ültették, így maradt hátul még hely mondjuk egy macskának.

Az úton visszafelé aztán megérkeztünk Wat Pa Tam Wua templomába. De régen voltam itt. Már befelé menet integettünk egymásnak néhány ismerős arccal. Bent meg olyan jó volt látni, hogy a két recepciós mennyire örül, hogy újra meglátnak. Aranyosak, voltak, mikor elindultunk egy “Isten veled még egyszer!” mondattal búcsúztak el.

A fekete leves persze itt jött, mert itt még hárman szálltak fel. Ez lehetetlennek tűnt, de végül meg lehetett oldani, hogy a nyolc személyes részben kilencen üljünk le.

Sok helyen megálltunk kisebb csomagokat leadni és felvenni. Itt minden egyben van az ilyen autókkal. A templom után nem sokkal megálltunk az út szélén, ahol egy zöldséges vagy egy köbméternyi mindenféle zöldséget akart felpakolni a kocsira. Mindenhol zsákok voltak végül, de megoldották a kérést. Hihetetlen, hogy ezekre az autókra kétszer annyi ember és dolog is felfér, mint amit el tudnék képzelni.

Az út maga jó volt, mert a templom után elkezdtünk beszélgetni a srácokkal. 100 km volt az út és három órát vett igénybe a megtétele.

De végül megérkeztem Pai városába.

Élve.

A Google Maps túlélte.

A dzsungel is.

A kutyák is.

Én pedig egy fokkal kevésbé hittem el, hogy mindig tudom, merre van az út.

The post 229. | Mae Hongson first appeared on Digital Nomad Blog.

Ha valaki csak ezt az egy bejegyzést olvassa el, legyen egy kapaszkodója arról, mi történt ott velem.

Egyrészt:

Meditáltam kb. 30 órát.

Felszeleteltem vagy 400 kg zöldséget.

Vegetáriánus módon étkeztem.

Korán keltem, korán feküdtem le.

Nem használtam internetet.

Nem viseltem cipőt.

Sokat fáztam.

Szenvedett a testem.

Másrészt:

Rejtő Jenő jutott eszembe. A “Megyek Párizsba, mert ott még nem haldokoltam” című könyvével.

Szóval nem történt itt semmi különös.

The post 227. | Szóval, akkor, mi történt itt? Összegzés II. first appeared on Digital Nomad Blog.

OK! Lebuktam. Nem koncentráltam eléggé. Megesik az ilyen…

Elmesélem tehát, hogy mi az, ami nem volt 10 napig.

• Nem volt internetem.
• Volt viszont 100% figyelem.

• Nem volt kapcsolatom a külvilággal.
• Volt viszont példa nélküli kapcsolódás magammal.

• 5 napig nem sok szó hagyta el a számat.
• Ellenben a megelőző 46 évben nagyon sok. Még van mit áldoznom a csend oltárán. Tréfa nélkül! Nagyon jó érzés volt szótlannak lenni egész napokat.

• 9 napig nem használtam a laptopomat.
• Így lehetőségem volt kézzel írni, mint régen. Az egész Wat Pa Tam Wua naplót kézzel írtam a paper tabletemre. Ráadásul pár nap után visszatértem ahhoz a gyerekkori szokásomhoz, hogy MINDENT NYOMTATOTT NAGYBETŰKKEL ÍRTAM. Varázslatos élmény volt visszatérni ide!

• Nem volt vacsorám.
• Volt viszont igazolás arra, hogy napi kétszer elég enni. (Ezt Koh Samui óta tudom már biztosan.)

• 10 napig nem ettem húst.
• Viszont elmondhatom magamról, hogy 10 napig megszakítás nélkül vegetáriánus ételeken éltem.

• Nem volt puha ágyam.
• Volt viszont lehetőségem minden felébredésnél és fordulásnál arra emlékeztetnem magamat, hogy én keményebb vagyok, mint az ágy.

• 10 napig nem volt rajtam lábbeli.
• Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy szabadság level 2.

• 10 napig este 10 után nem végeztem a magam kis fontos dolgait.
• Visszakaptam viszont egy 36-37 éve elveszett gyakorlatot. Ajándék volt.

• 10 napig egy zárt területen éltem.
• Annyi vizuális élményt kaptam cserébe, hogy 10 óra is kevés lenne, hogy mindent megmutassak.

• 10 napig elég kevés kávét ittam.
• Annál több teát volt lehetőségem ízlelni.

• 10 napig egy nagyon monoton mókuskerékben éltem.
• Évekre elegendő élményt, emléket és tapasztalást kaptam a rutinnal töltött időért cserébe.

Én már eldöntöttem, hogy a “nem volt”, vagy a “volt” oldal az “igazi”.

The post 226. | 10 napig nem volt és mégis volt. Összegzés I. first appeared on Digital Nomad Blog.

Jöjjön még egy bejegyzés, mert szépek voltak az utolsó órák is.

A nap szokott rutin szerint kezdődött. Konyha, reggeli felajánlás, reggeli, majd a 3 féle meditációs gyakorlat.

Utána összepakoltam a cuccaimat. Ehhez 3 percre volt szükségem. LOL.

Az ebéd felajánláson még részt vettem, ahogy az utolsó ebédet is elfogyasztottam.

Elbúcsúztam az új barátaimtól. Vladdal hamarosan találkozunk. Natasával is, akivel a tiltás ellenére megöleltük egymást. A szobánkban volt egy 67 éves kaliforniai férfi, aki azzal búcsúzott el tőlem, hogy hiányozni fog nekem a mosolyom. Szívemet melengető pillanatok voltak ezek.

Aztán elkezdtem a világ felé nyitni.

Bekapcsoltam az internetet. 455 email, 56 Facebook és 56 WhatsApp üzenet kupac várt.

Miközben ezeket olvasgattam, már civil felszerelésben, a recepción dolgozó egyik nő megkért, hogy vezessem körbe az egyik újonnan érkező fiatal lányt és mutassam be neki a templomot. Ez a természetessége mellett rendkívül megtisztelő kérés volt.

Búcsúzóul még kaptam egy nyakláncot, a templomi látogatásom emlékére. Hálás szívvel fogadtam el, 2 napig hordtam is. Az örömöm ellenére már akkor azon gondolkodtam, hogy mi lesz a sorsa, mert én biztosan nem tartom meg. Három nappal később megtaláltam az új tulajdonosát, de erről megint csak a maga idejében fogok írni.

13:30 kor elindult a jármű ami elvitt a templomból, vissza Mae Hongsonba.

Elhagytam a templomot, de az nem hagyott el engem.

The post 225. | 10 nap mezítláb 11: az utolsó órák first appeared on Digital Nomad Blog.

A dolog úgy történt, hogy az egyik szobatársam, Vlad (igen, ő is említette Drakula grófot) megszólított. Mint utólag elmondta, a csendben is érzett valami érdekeset bennem.

Úgyhogy kicsit beszélgettünk akkor. Aztán nap közben is párszor. Az azóta eltelt naokban és éjszakákon pedig már volt pár filozófiai beszélgetésünk. A szó teljes értelmében filozófiai. Még az is lehet, hogy lesz közös utunk.

Majd elválik.

Minden esetre másnap levettem a “SILENT” kitűzőt.

Igazából ezt a jelvényt egy opciónak tartottam fenn. Ha olyan mély (magas) gondolatok törnek rám, amiknek szükségük van a csendre, akkor használom ezt a lehetőséget. Ha ilyenek nincsenek, akkor nincs szükség rá.

Eljött az idő, amikor kimondtam: vége a csendnek.

Ennek aztán persze meglett az eredménye.

Azonnal kialakultak új kapcsolatok.

Két nap alatt több kiváló embert ismertem meg. A keddi nap ennek ellenére nyugodt volt.

Természetesen a beszélgetéseknek párszor az lett a vége, hogy ránk szóltak, teljesen jogosan.

Mégis megérte. Szerdán ebéd után az egyik kis társasággal nagyon jót mókáztunk az egyik kinti padnál. Rengeteg nevetés, történet és jókedv jelent meg akkor az amúgy mindig csendes asztal körül.

A “Silent table” táblácskát letakartuk egy sállal. Szerintem ez volt a titok.

Egy orosz lány hívott, hogy együtt végezzünk délutáni önkéntes munkát. Azt találta ki, hogy a hegyen, az erdőben található meditációs ösvényről sepregessük el a leveleket. Miközben ezt csináltuk és természetesen sokat beszélgettünk, azt találtam mondani, hogy ez a tökéletes zen munka.

Ha onnan nézem, hogy egy hulló levelekkel teli őszi erdőben mennyire racionális leveleket seperni az útról, a válasz egyértelmű.

De ha úgy teszem fel a kérdést, hogy a folyton változó erdőben mennyire volt magasztos egy rövid ideig látható – mondhatom, hogy a pillanatnak szóló – változást létrehozni, más lesz a válaszom. És más az érzésem is.

Másnap ugyanezzel a lánnyal az öreg, szakadozott kántáló könyveket javítottuk meg.

Kedden délután sétáltam egy nagyot és rengeteg képet készítettem. Vlad fotó művész, sok dolgot mesélt, így ezen a magányos sétámon jó pár új dologgal kísérleteztem.

Nap kezdés a konyhában

Talán a 3. nap reggelén mentem először a konyhába. Azóta minden napomat ott kezdem, pár nap óta általában első, vagy második vagyok, aki oda ér.

Mindenféle zöldségeket aprítottam már. Ipari mennyiségben.

Életlen késekkel. Így tegnap előtt óta van két seb az egyik ujjamon. Feltörte a kés.

Tegnap az erdőben egy figyelmetlen lépés eredményeképpen egy kő felvágta a bőrt a bal talpamon.

Ezzel legalább kialakult egy szimmetria a két oldal között, és minden lépés fáj. Ez most nem gond. Egy újabb fájdalom igazán lazán elfért még a csomagban.

Ezzel a konyhai reggeli munkával kialakult a napjaim teljes kerete. Nagyon jó volt így élni.

Semmi újdonság, csak a keretek

A templomi napjaim így álltak össze. Bízom benne, hogy sikerült úgy megmutatnom az itt töltött időt, ahogyan én láttam.

Örülök neki, ha itt voltál velem képzeletben.

Kívánom neked, hogy neked is legyen ilyen, vagy ehhez hasonló tapasztalat az életedben.

Nem kerestem semmit ebben a templomban. Mégis úgy érzem, hogy pontosan azt találtam meg, ami nekem volt szánva.

The post 224. | 10 nap mezítláb 10: az utolsó kettő teljes nap first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ez az írás a megfogalmazásában tele van bizonytalanságot sugalló mondatokkal. De semmi bizonytalanság nincs bennem, nagyon éreztem, hogy mi történik ma!

Természetesen semmilyen áttörés nem történt, mert sem háborúban nem jártam, sem fizikai akadályok nem álltak előttem. Bár, ez utóbbi végül is lehet, hogy szóba jöhet…

De azért sem törtem át semmit, mert bárhová érek is, az csak egy pillanatnyi állapot, nem egy örökre megszerzett érdem.

Minden esetre ez lett ennek a bejegyzésnek a címe, mert most jobb kifejezést nem találtam.

Tegnap a meditációs tapasztalatok kapcsán megírtam, hogy milyen testi kínokkal keretezettek a mostani napjaim.

Erre – tessék – mi történt!

Először is tegnap már 21:30-kor az ágyamban voltam, alvó testtartásban. Az igaz, hogy két órán keresztül nem tudtam elaludni (nem voltam fáradt), de nem adtam fel.

Nem is ez az érdekes. Inkább az, hogy amíg el nem aludtam, volt időm csodálkozni, hogy alig tudtam kényelmetlen pozíciót találni. Kényelmes volt a fekvés!

Ez akárhogyan nézem, egy mérföldkő, egy eredmény, de hívhatom akár áttörésnek is.

A reggel 5:00 már a konyhában talált, onnan éppen beestem a reggeli étel felajánlásra. Onnan jön a reggeli, majd hamarosan a sétáló meditáció.

Ami ma különösen nagy élmény volt. Ha létezne az a fogalom, hogy jól sikerült meditáció, ez olyasmi lett volna. De mivel nincs jó, vagy rossz, sikeres vagy sikertelen, másképpen fogalmazok.

Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy szinte végig az egy óra alatt sikerült fenntartanom egy nagyon tudatos koncentrációt. Az időnek sincs szerepe. Meg a koncentráció fokának sem. Inkább csak annak örültem, hogy kevés alkalommal estem ki a koncentrációból.

Az ülő meditáció ezek után egy másik kiemelkedő élményt adott. Egyrészt nagyon könnyű volt fizikailag. 40 percig minden probléma nélkül ültem maga alá tett lábakkal és egyenes háttal.

Ma a jelenlét olyan fokát tapasztaltam meg, ami eddig nem volt meg, és amiről később még biztosan írni fogok.

Most csak annyit írok le, hogy a tudatosságnak ma egy olyan eszközét fedeztem fel, ami nagyon egyszerűvé teszi a jelenre való koncentrálásomat.

A fekvő meditáció ezek után “jutalom játék” volt. Szinte elrepült az ideje, annyira könnyen ment a jelenlét.

Összességében – mire végeztünk még csak 10 óra volt – én már a mai napra vonatkozó boldogság adagomat a magaménak tudtam.

És ma – nem tudom és nem is érdekes miért – azt éreztem, hogy nagyon büszeke vagyok magamra.

Jó írnom! Mert most, ezekkel a sorokkal is a határaimon dolgozom.

Egyszerűen csak megszületett az utolsó mondatom.

Úgy látszik, ma van a napja, mikor megengedem magamnak, hogy büszke legyek magamra. Teljes szívemből!

Utóirat:

Nem állom meg, hogy ne írjam meg:

Ma volt tűzijáték!

Ma van a kínai új év első napja, így azt esti meditáció közben a tűzijáték robbanásait és ropogásait hallgattuk.

BUÉK!

The post 223. | 10 nap mezítláb 9: áttörés first appeared on Digital Nomad Blog.