Személyes történetek | Digital Nomad Blog

259. | Meditáció – egy ösvény az utamon

Steve – Digital Nomad — Fri, 24 Apr 2026 08:13:23 +0000

A meditáció elég gyakori téma nálam.

18 bejegyzésemben említettem a “meditáltam” szót, 40 írásomban pedig a “meditáció” kifejezést.

Ennél azonban sokkal fontosabb számomra, hogy nem csak az írásaimban jelenik meg gyakran ez a tevékenység, hanem mára mindennapjaim részévé vált.

Ami miatt végül elkészült ez a bejegyzés, annak az az oka, hogy a mindennapi beszélgetéseimben is gyakran szóba kerül ez a téma.

Mit jelent a meditáció?

Egy ilyen írás elkészítésekor nem tudok eltekinteni attól, hogy ezt a fontos szót – meditáció – ne onnan közelítsem meg, hogy egy kicsit megnézzük, hogy mit jelent a fogalom önmagában.

Ígérem, ebben az írásban nem használok több tudományos megközelítést. Egyszerűen csak arra kérlek, hogy a kulcsszavak megfigyelését célozd meg, ahogy átfutod ezt a rövid részt.

Hogyan írják le mások, hogy mit jelent meditálni?

Klasszikus, rövid definíció: A meditáció olyan mentális gyakorlatok összessége, amelyek célja a figyelem szabályozása, a tudatosság fejlesztése és a belső folyamatok megfigyelése.
Akadémikusabb megfogalmazás: A meditáció olyan strukturált mentális gyakorlat, amely a figyelem fókuszálásán és a tudatosság fenntartásán keresztül segíti a gondolatok, érzelmek és testi érzetek megfigyelését, általában ítélkezésmentes módon.
Pszichológiai megközelítés: A meditáció a kognitív és érzelmi folyamatok tudatos megfigyelésére és szabályozására irányuló technikák gyűjtőfogalma, amelyeket gyakran a mentális jólét és a figyelmi működés fejlesztésére alkalmaznak.
Tudományosabb leírás: A meditáció olyan mentális tréningmódszerek gyűjtőneve, amelyek a figyelem irányításán és a tudatos jelenlét kialakításán keresztül befolyásolják a kognitív, érzelmi és fiziológiai folyamatokat.

A sok-sok szó közül a gyakorlás, szabályozás, fejlesztés, megfigyelés, fókuszálás, befolyásolás mutatja az irányt, az ítélkezésmentes és mentális jólét pedig a célt.

Mit jelent a meditáció nekem?

A fenti bekezdés – nem véletlenül – eléggé “tudományos” megközelítés ahhoz, hogy – szerintem – riasztó legyen.

El kell majd mesélnem, hogy én hogyan és mikor találkoztam a meditációval, de azt előre mondom, hogy én nem erről az oldalról közelítettem meg a témát.

Szerencsére.

Ha innen indulok, talán soha nem lesz belőlem gyakorló meditáló.

Az én – választott – definícióm sokkal egyszerűbb annál, hogy riasztó tudjon lenni.

A legtöbben minden nap zuhanyzunk, vagy fürdünk. Egyszerűen azért, hogy megtisztítsuk a testünket a napközben rárakodott kosztól. Én azért meditálok, hogy egy kicsit lezuhanyozzam a tudatomat az egész nap rá zúduló mentális kosztól.

Ennyi és nem több.

A meditáció nem olyan bonyolult és különleges dolog, hogy nagyon sok figyelmet igényelne a gyakorlása. Emellett egy nagyon fontos tapasztalatom az, hogy az “állapot” (jelentsen ez bármit, pl. nyugodt, kiegyensúlyozott, figyelmes, tudatos stb.) a következménye ennek a tevékenységnek és nem a célja.

A zuhanyzós példával élve: azért zuhanyzom le tudatomat, hogy egy kicsit lemossak a rárakodott információs koszból. Ennek eredményeképpen frissebb lesz a tudatom. Pontosan úgy, ahogy egy kellemes zuhanyzás után ellazul a test is.

Számomra van még egy fontos eleme a meditáció jelenlétének az életemben.

A meditáció nem vallásos gyakorlat. Egy általánosan használható eszköz. Ami mellesleg sok vallásban is megjelenik, gondoljunk a buddhizmusra, de gondolhatunk a muszlim, vagy a keresztény vallás imádkozással kapcsolatos szokásaira is.

Szenvedés volt végig

Három évtizeden keresztül „sikertelen” voltam a meditációval kapcsolatban, ami 13-14 éves koromban tűnt fel az életemben.

A VHS kazettákról kopogtatott be az életembe.

A Magyarországra akkor beköszönő akciófilmek egy rétegében gyakran megjelent.

Véres Sport, Amerikai nindzsa, Karate kölyök, A Sárkány útja…

A filmekben megjelenő kép egy elérhetetlen álom volt: csukott szemmel, lótuszülésben ülve evőpálcikával elkapni egy repülő legyet… És, ki ne akarna elérhetetlen álmokat elérni?

Hozzám tehát egy “álomképből” jutott el a meditáció, semmi más célom nem volt vele akkor, mint olyanná válni, mint a színészek a filmekben.

Aztán jöttek a komolyabb ismeretek. Tréningek, tanulmányok, olvasmányok. Agykontroll, Mindfulness, meditációs tanfolyamok, előadások. És máris a “tudományos” oldalon találtam magamat, amik – engem – nem vittek előbbre az utamon.

Rendszeresen elkezdtem, majd a sikertelennek ítélt próbálkozások után rendszeresen abbahagytam a meditációt.

Soha nem értem el a tökéletes csendet. Az állapotot, mikor nincsenek gondolatok a fejemben. Soha nem jelent meg felsőbb tudat. Nem érintett meg a megvilágosodás. Nem jártam más univerzumokban.

Utólag már látom, hogy a céljaim voltak rosszul megfogalmazva, ha egyáltalán meg voltak fogalmazva.

Tavaly másként álltam neki újra kezdeni.

Egyszerűen csak újrakezdtem. Sokkal egyszerűbben.

Megszűnt a szenvedés

Pár hónappal az után, hogy – az újdonság erejével hatott – nem hagytam abba, anyu egyszer megkérdezte: “Sikerült már megtanulnod meditálni?”

Akkor egy kicsit gondolkodtam és azt mondtam, hogy nem. Nem sikerült megtanulnom. Mert most nem akartam megtanulni. Nem akartam célt kitűzni. Egyszerűen csak elkezdtem csinálni. Nem tudományosan. Nem valamiféle módszert választva.

Csak leültem egy székre, becsuktam a szememet és figyeltem. A rendszerességre koncentráltam egyedül. Persze nem mindig sikerült ez sem, de ez alkalommal már ez sem tántorított el a gyakorlástól.

Nem kerestem a gondolatok kisöprését. Nem akartam a tökéletes helyet, ahogy a tökéletes csendet sem. Nem bántott már, ha elkalandoztak a gondolataim. Nem volt probléma, ha közben meg kellett vakarnom az orromat.

Az sem érdekelt, hogy nem tudok lótuszülésben ülni. Teljesen jó volt nekem a szék is. Nem számított, hogy melyik napszakban szakítok erre időt.

Azzal, hogy elkezdtem “csinálni” a dolgot, sok mindenre rájöttem.

Például, hogy nincs a környezetemben olyan hely, vagy olyan napszak, amikor teljesen csöndes lenne körülöttem a világ. Mindig elmegy egy autó az ablak előtt. Mindig ugat egy kutya. Ha kimennék az erdőbe, hallanám a madarakat. A tengerparton nem kérhetem meg a hullámokat, hogy negyed órára ne hullámozzanak.

Nincs tökéletes hely. Nincs szertartás. Nem kell füstölő. Nem kell fehér ruha. Nem kell meditációs zene. Semmi nem kell ahhoz, hogy gyakorolni tudjak.

És, ha nem kell semmi, nem is akadályoz semmi.

Egyszerűen csinálom. Csinálom. Egyszerűen.

Hogyan meditálok?

Már csak az van hátra, hogy elmondom, hogyan működik nálam a meditáció.

Azzal együtt, hogy leírom, hogy mik a tapasztalataim, azt is el kell mondanom, hogy biztosan nem árt, ha olvasol, készülsz is ezzel a tevékenységgel kapcsolatban, ha gyakorló akarsz lenni. Nem biztos, hogy az én módszerem neked is jó lesz.

Már csak azért is érdemes forrásokat keresni a meditációval kapcsolatban, mert vannak bizonyos dolgok, amiket érdemes megismerni, majd eldönteni, hogy mennyire hasznosak számodra.

Például a meditáció két alapköve mindenképpen fontos: a fizikai és a mentális kényelem. Másol erről könyveket írnak, vagy tanfolyamokat hoznak létre.

Kezdem a fizikai kényelemmel.

Számomra nem igazán fontos ez a rész. Ugyanúgy tudok meditálni egy lépcsőn ülve, mint két kényelmes párnán az ágyban. Nekem nem fontos, hogy fél török ülésben, vagy kinyújtott lábakkal ülök a földön. A szék esetében mindegy, hogy van használható támlája, vagy nincs.

Nincs meghatározott, választott kéztartásom. Nem ismerek, nem is használok mudrákat. Ahogy jól esik az adott pillanatban, úgy ülök le, úgy tartom a testemet, a kezemet, a kézfejemet stb.

A mentális kényelem.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy elvárások nélküli elmével, csukott szemmel, ellazult testtel meditálunk.

Én semmivel nem készülök arra, hogy meditáljak. Leülök (ritkábban lefekszem) lehunyom a szemem és elkezdem. Nem nyújtok előtte, nem melegítem a tenyeremmel a csukott szememet, nem végzek légzőgyakorlatokat.

A meditációt elkezdve nem veszem sorra (fejtől talpig, vagy fordítva) a testrészeimet és nem lazítom el őket. Nincs rá szükségem.

Semmiféle elvárásom nincs magammal szemben, ezért az egyik pillanatról a másikra elkezdem és már benne is vagyok.

Itt újra meg kell említenem, hogy ez az én módszerem. Ha neked fontos a meditációs párnád, a meditációs sarkod, zenéd, illatosítód, mudrád, felkészülésed stb. akkor az úgy van rendben. Ha neked szertartásosabb dolog a meditáció, kérlek, nehogy változtass a módszereden.

Mire figyelek?

Én azonnal a légzésemre kezdek figyelni. Nem mondom magamban, hogy “be”, “ki”, nem használom a “Buddha” vipasana mantrát. Egyszerűen “csak” figyelem ahogy veszem a levegőt. Az egy komoly tapasztalat volt nálam, mikor észrevettem, hogy “csinálom” a légzést és ezt a “csinálást” figyelem meg.

Egyszerűen fogalmazva, nekem fontos, hogy ne akarjam beszívni a levegőt és közben tudatosítani, hogy “most megy be”, ahogy nem kezdem el “kifújni” a levegőt és közben érezni, hogy távozik.

Ahogy a testem csinálja, úgy legyen és erre figyelek.

A testemet is figyelem, de nem részenként, hanem egyben érzékelem. Nem koncentrálok egyetlen testrészre, ahogy akarni sem akarom érezni magamat. Szinte mindig egyben érzem a testemet. Egyszerre azt, hogy hol nyom a szék, vagy a padló. Hol van feszülés a lábamban, ha összekulcsolt ujjakkal ülök, akkor hogyan feszítik egymást. Ha fáj a hátam, az is ott van egy “képben”.

Én ezt a két “horgonypontot” választottam magamnak, de a választás sem tudatosan történ meg. Egyszerűen csak ezt kezdtem el használni.

Hogyan figyelek?

Ez a nehezen elmondható rész. Megpróbálok nem figyelni. Semmi másra, csak a légzésemre. De bármire is irányul a figyelmem a meditáció alatt, igyekszem a fogalmakat, neveket félre tenni az elmémből. Ezt sajnos nem tudom másképp elmondani.

Talán egy példa segíthet: ha hallom, hogy beszélgetnek a közelemben, akkor ennek a tevékenységnek nem akarok nevet adni. Nem gondolok arra, hogy beszélgetnek. Nem gondolok arra, hogy milyen nyelven. Mondanám, hogy hagyom az elmémnek, hogy érzékelje a hangot, de ez nem lenne igaz. Nem én hagyom neki, ezt az elmém teszi önmagától.

Ezért nincs csendes hely sehol. Mindenhol vannak zajok és az elmém ezekre reagálni akar. Kimondani, hogy ez egy “macska”, ez egy “autó”, ez meg “kínai beszéd.” No, én ezt a kimondást kerülöm el.

Számomra az a legjobb módszer, hogy erőlködés nélkül visszatérek a légzéshez. Nem kapkodva, nem sietve, de mielőtt az elme nevet adna a hangnak, újra a légzésemre figyelek. Mindegy, hogy éppen “ki”, vagy “be”, hogy a lélegzetvétel most kezdődik, vagy éppen félúton jár ritmus.

Ha mégis nevet adok a hangnak, gondolatnak – természetesen az esetek többségében ez történik -, akkor sincs gond.

A gondolatok folyamatosan jönnek és mennek a fejemben. Gyakran visznek is magukkal. De a sok gyakorlás után ma már hamarabb észreveszem, hogy felültem az egyik pillangószárnyú gondolat hátára, és abban a pillanatban vissza is térek a légzéshez.

Mindenféle ítélet és csalódottság nélkül. Egy aspektusból nézve a meditációm nem más mint pillanatokra – rövidebb, vagy hosszabb pillanatokra – elkalandozom, aztán visszatérek a légzéshez. Százszor tíz perc alatt, ha úgy adódik. Nincs görcs, nincs csalódottság bennem. Újra kezdem. Aztán megint és újra. Aztán előröl.

Nagyon sok meditációs leírásban használják a felhőt a gondolat megszemélyesítésére. Én is így tekintek a gondolatokra. A szél oda fújja elém a gondolat felhőt. Ránézek, elgondolkodom rajta, ha el tud ragadni. Aztán a szél tovább viszi a felhőt. És jön a másik.

Nekem egy fontos megértés volt, hogy nem én hagyom, hogy a felhő elmenjen, ahogy azt sok helyen olvastam. A szél hozza, a szél viszi el. Én a figyelmemet tudom irányítani, nem a felhőt.

Két technikát találtam, ami nekem segítség volt. Ezeket egyébként véletlenül a buddhista erdei templomban vettem magamhoz. Nem a templomban tanították, egyszerűen csak ott érkezett meg hozzám.

Az egyik technikám az, ha bármilyen gondolatban elmerülök, hogy lezárom a jellegére jellemző gondolattal. Két lezáró gondolatom van. Az egyik: “Ez mind szép/szomorú/igaz/nem igaz stb. de ez a múlt és most nem ide tartozik.” A másik: “Ez mind szép/szomorú/igaz/nem igaz stb. de ez a jövő és most nem ide tartozik.”

Ennyi.

Természetesen nem ilyen kacifántosan szavalom el ezt magamnak. Röviden és határozottan engedem a gondolatot működni. “Ez a múlt. Nincs most ideje”. “Ez a jövő. Nem most kell megoldani.”

A harmadik idősík a jelen. Ha ez jelenik meg, akkor helyben vagyok, mivel éppen meditálok és nem akarok semmire gondolni, a jelen megélése nem csak a meditációm lényege, hanem az adott pillanatának a valósága. Vagyis a jelenben csak a meditáció létezik, így ehhez nincs lezáró, vagy elkerülő mondatra szükségem.

A másik technikám pontosan erre a jelenre vonatkozik. Még pontosabban a pillanatra.

Megtaláltam azt a gondolatot, hogy csak egyetlen pillanatot “kell” “tökéletesen” “csinálnom”. Nem véletlen a sok idézőjel. Semmit nem “kell”, semmi nem “tökéletes” és semmit sem “csinálok”.

Minden csak jön magától. Viszont, ha arra gondolok, hogy a gondolataim kalandoznak, akkor ezzel a kifejezéssel – csak ez a pillanat létezik és ez tökéletes – helyre kerülnek a dolgok. Az adott pillanat úgy jó, ahogy van. Nevezhetem akár tökéletesnek is, a maga esendőségével és hibáival együtt is. Ez súlyt ad annak a pillanatnak.

A másik oldalon fontos, hogy egyetlen pillanatot biztosan képes vagyok megélni a maga tökéletességében. És a pillanat már el is múlt. A következőt is van lehetőségem tökéletesnek megélni.

Így a meditáció valóban könnyűvé válik számomra. Nem azon dolgozom, hogy tökéletesen legyek benne, csak azon, hogy az adott pillanat lehet az. Egyetlen pillanatra nagyon könnyű koncentrálnom.

Ha ezt a módszert át tudom vinni az életbe, bármire képes leszek. LOL. Hiszen, ha például futok, csak egyetlen pillanatig kell futnom, ez semmibe nem kerül, bírom. Aztán megint egyetlen pillanat és megint egy újabb. El tudnék futni a világ végéig.

Összefoglalva: A figyelmem a jelenre, még pontosabban egyetlen pillanatra irányítom.

Nekem ez bevált.

Mondhatom azt is, hogy az én módszerem a “Samatha” (a légzésemre koncentrálok) és a “Vipassana” (a gondolataimra figyelek) módszer keveréke.

Nekem – most – ez vált be.

Szerződést kötöttem

A meditációs oktatók közül többen egyetlen dolgot tartanak fontosnak: a napi rendszeres gyakorlást.

Ezért én idén szerződést kötöttem magammal arra, hogy minden nap gyakorlok. Több buddhista szerzetestől hallottam, hogy sok-sok évnyi gyakorlás után is csak “gyakorlónak” nevezik magukat, nem a meditáció mesterének.

“Hivatalosan” gyakorló lettem én is. Íme a szerződésem:

Készítettem ezen kívül egy meditációs gyakorlás követő táblázatot, amit január elején indítottam el. Ebből az derül ki, hogy idén 41,5 órát meditáltam. Ennek a mondatnak az írásakor az idei évben 163.528 perc múlt el. Ebből én 2.493 percet töltöttem meditálással. Ez az összes időm 1,52%-a.

Idén ennyit tudtam tenni eddig magamért. Egyetlen percet sem sajnálok, amit ezzel a tevékenységgel töltöttem el.

Nagyon szeretem, hogy a meditáció az utam részévé vált. Egy kis ösvény, amire minden nap elkalandozom a folyamatos haladásban.

Végezetül pedig egy színes oldalt mutatok meg, mert ez is az utam része lett:

Egy művész lélekkel találkoztam az utam során, említettem párszor az írásaimban. A vele való beszélgetések során alakult ki egy “fine art” sorozat gondolata. “Fine art”, ami egy olyan művészeti alkotás, amely önmagáért, kifejezésként és gondolatként létezik, nem pedig használati céllal.

Az én “fine art” sorozatom a “Mozgásban lévő csend” címet kapta, amit címre kattintva tudsz megnézni.

Utóirat:

Engem érdekel ez a téma, ezért is írtam róla.

És gyakran olvasok is.

Ha kíváncsi vagy, mi marad, amikor leválasztjuk a meditációról a hype-ot és a félreértéseket, ezt érdemes elolvasni:

Meditáció és mindfulnes: amikor a szavak csontig koptak

Tamas Zsakai
Integrative Leader | Mindfulness Instructor (MBSR)
September 30, 2025

Avagy túl a hype-on, Buddha-szobrokon és kamu idézeteken

Az emberi élet tele van félreértésekkel, és ez alól a meditáció sem kivétel. Sőt, talán kevés olyan szó van, amelyet az elmúlt évtizedekben annyira elkoptatott volna a túlzásba vitt lelkesedés, mint a „meditációt”, és vele együtt a „mindfulness”-t. A túl sok hype, a túl sok ígéret, majd azt követően a túl sok felszínes alkalmazás szinte teljesen kiürítette a szavakat.

A mai világban ezer hang zúg e téren is körülöttünk: könyvek, tanítók, hirdetések, idézetek. Mindenki tudni véli a választ. És mégis: minél hangosabb a kórus, annál nagyobb a zavar. Nem csoda, ha az ember olykor elveszíti a fonalat.

Ázsiai tradíciók hagyományai keverednek nyugati fordításokkal, félrefordításokkal, kóklerekkel és popkulturális giccsel. A barkácsáruházban árult Buddha-szobor ugyanolyan „szólam” lett ebben a kórusban, mint a mémekben szereplő tetszetős, de legtöbbször kamu Buddha idézetek. Nehéz eligazodni.

Én sem állítom, hogy az igazság birtokában lennék. Tizenöt év napi gyakorlással, két és fél szakirányú diplomával és sok szigorú elvonulással a hátam mögött is inkább csak azt gondolom, mindössze közelebb merészkedtem valamihez. Amit most megosztok, az sem dogma, inkább egy csendes tanúságtétel arról, amit a gyakorlatban tapasztaltam.

A könyvtárak és a valóság

Lehet könyveket olvasni a meditációról és mindfulnessről, több könyvtárnyit. Nekem is jó sok van belőlük: vannak köztük elgondolkodtatóak, tanulságosak, felemelőek, bölcsek, vagy praktikusak. De egy kicsit mind olyanok, mint a táncról vagy az úszásról szóló művek. Ahogyan táncolni és úszni sem könyvből tanul az ember, ugyanígy a meditáció is csak a gyakorlatban tárja fel magát: ülve, lélegezve, figyelve.

Néhány tévedés, amit jó tisztázni:

A meditáció nem a gondolatok kikapcsolása. A gondolat az az elmének, ami a hallás a fülnek: a természetes működése.
A meditáció nem harc. Nem szabadulunk meg semmitől, nem győzünk le senkit, főleg nem az „egónkat”. Sokkal inkább békét kötünk mindazzal, ami bennünk van.
A meditáció nem egy elérendő statikus állapot, amelybe belekapaszkodunk, hogy aztán soha el ne engedjük. Nem úgy működik, hogy „most meditálok, zenben vagyok, aztán kilépek belőle, és őrület vesz rajtam erőt”. A gyakorlás célja nem egy mesterséges menedék felépítése, hanem egy folyamat, amely ha kitartóak vagyunk, lassan átitatja a mindennapokat, és számtalan ponton segíti a hétköznapi működésünket.
A meditációhoz nincsen szükség kellékekre. Sem gyertyára, se füstölőre, és pláne nincs szükség hozzá zenére. Persze lehet gyertyát gyújtani, füstölőt égetni, meditatív zenét hallgatni, ezek hangulatosak, néha én is szoktam. Az lehet szertartás, lehet relaxáció, de nem meditáció. A csend és a figyelem nem az illatokban és hangokban, hanem bennünk rejlik.
Az „ideális helyek” sem szükségesek. Buddhista gyakorlóként meditáltam a legszentebbnek tartott helyeken is – és meglepetésemre, a kezdeti áhítat elmúltával pontosan ugyanazokat tapasztaltam, mint otthon. A látásmódunkat, gondolatainkat és szokásainkat mindenhová magunkkal visszük.
A kéztartás, mantrák: szintén lehetnek eszközök, de nem lényegi elem.

A fentiek szöges ellentétei külön-külön mind megtalálhatók valamelyik hagyományos vagy modern iskola tanításaiban. De nem érdemes róluk vitába bonyolódni. A meditáció világa mindig is sokszínű volt, és minden hagyomány a maga módján igyekezett közelebb vinni az embert a lényeghez.

Legyen hát szabadság: virágozzék száz virág. Mindenki gyakoroljon abban a formában és azon az úton, amely a szívéhez legközelebb áll. A lényeg nem a forma, hanem az, hogy a gyakorlás élő legyen, és lassan a mindennapokat is átitassa.

Ami valójában történik

A meditáció folyamat: egy olyan mozgás, amely egyszerre ellazult és mégis fókuszált. A figyelem elkalandozik, újra és újra. És mi visszahozzuk, újra és újra. Ez a visszatérés maga a gyakorlás. Nem hiba, nem kudarc, hanem maga az út.

Ez már szinte zavarba ejtően egyszerűen hangzik, ugye? És mégis: ebben az egyszerű mozdulatban rejlik minden. Ez az apró technika az, amely megnyitja azoknak a ma már tudomány által is validált pozitív változásoknak a hosszú sorát, amelyeket a meditáció gyakorlása hozhat az életünkbe.

A mindfulness, a tudatos jelenlét lényege – ahogy dr. Jon Kabat-Zinn fogalmaz – a szándékos, jelenbeli és nem ítélkező figyelem. Nem a gondolatok száműzése vagy elnyomása, hanem azok békés, csendes szemlélése.

És itt érdemes különbséget tenni: a mindfulness, vagy tudatos jelenlét, nem azonos a meditációval. A tudatos jelenlét lehet velünk a hétköznap legapróbb pillanataiban is – amikor sétálunk, amikor hallgatunk valakit, a szél simítja az arcunkat, vagy amikor egy pohár vizet emelünk az ajkunkhoz. Nem szükséges hozzá sem formális, sem informális gyakorlás. A mindfulness nem a párnán kezdődik, és nem is ott ér véget: jelen lehet akkor is, amikor egyszerűen csak élünk.

Amikor a meditáció nem az út

Őszintének is kell lennünk: a meditáció gyakorlása nem mindenki számára, és nem minden élethelyzetben a megfelelő eszköz. Ha valaki akut krízisben van, feldolgozatlan traumát hordoz, vagy súlyos mentális egészségügyi kihívással küzd, akkor először nem a meditáció, hanem a szakmai segítség keresése az elsődleges lépés.

A meditáció nem helyettesíti a terápiát, sem az orvosi kezelést. Az elmúlt tizenöt évben sajnos többször találkoztam olyan helyzettel, amikor valaki ezzel próbálta „megoldani” a mélyebb problémáit. Soha nem lett jó vége. A lelki egészség nem játék, nem olyan mint egy IKEA-bútor, hogy majd összeszereljük magunknak egy imbuszkulccsal. A komoly sérüléseket nem házilagos javítás, hanem szakértelem gyógyítja.

És ha a gyakorlás során bármikor intenzív, nehezen elviselhető érzések vagy gondolatok bukkannak fel, engedd meg magadnak, hogy megállj. A tudatos jelenlét része annak felismerése is, hogy mikor van szükség más útra, más segítségre.

Összegzés

A meditáció nem varázslat, és nem kiváltság. Nem különleges adottság kell hozzá, csak hajlandóság, kitartás és egy kis kísérletező kedv. Egy út, amely arra hív, hogy nyitottan és barátságosan forduljunk önmagunk felé, és ezen keresztül javítsuk a saját magunk- és környezetünk életminőségét.

Ha azt érzed: „képtelen vagyok meditálni, mert túl sok gondolat jön”: tudd, hogy jó helyen jársz. Ez nem a kudarc jele, hanem maga a tanulás.

Jó gyakorlást kívánok!

The post 259. | Meditáció – egy ösvény az utamon first appeared on Digital Nomad Blog.

256. | A csendben ellopott savanyú alma

Steve – Digital Nomad — Fri, 17 Apr 2026 10:35:16 +0000

Megint egy könyvet kell elővennem.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Amikor azon gondolkodtam, hogy miért is akartam erről a könyvről írni, egy a napokban olvasott klasszikus zen tanmese jutott az eszembe.

A mese is meg fogja mutatni, hogy mi volt a szándékom, és én is el fogom mondani.

Ha itt az írásom elején kellene válaszolnom, hogy miért hoztam el ezt a könyvet, akkor azt mondanám:

Mindenképpen olvasd el, könnyen meglehet, hogy utána te is azt fogod mondani, amit én.

Kívánom, hogy találd meg a gyönyörűséget ebben a történetben!

A kosár és a folyó

Egy öreg mester egy kolostorban élt a fiatal tanítványával. A tanítvány minden nap lelkiismeretesen olvasta a szent iratokat és a bölcs könyveket, de egy reggel elkeseredetten fordult a mesteréhez:

– Mester, hiába olvasom ezeket a könyveket, amint becsukom őket, szinte mindenre elfelejtek belőlük. Mi értelme így az olvasásnak, ha semmi nem marad meg a fejemben?

A mester nem felelt azonnal. Odanyújtott a fiúnak egy régi, maszatos szenes kosarat (vagy egyes változatokban egy szitát), és így szólt:

– Menj le a folyóhoz, meríts vele vizet, és hozd ide nekem!

A tanítvány csodálkozott, de engedelmeskedett. Merített a vízből, de mire visszaért a mesterhez, a kosár üres volt.

– Menj vissza, és próbáld meg gyorsabban! – sürgette a mester.

A fiú újra próbálta, futott, ahogy csak bírt, de a víz minden alkalommal kifolyt a ré résein. Végül kimerülten állt meg a mester előtt:

– Mester, ez lehetetlen! A kosárral nem lehet vizet hordani. Semmi nem maradt benne.

Az öreg bölcs ekkor a kosárra mutatott:

– Nézd meg jól a kosarat! Milyen volt, amikor elindultál, és milyen most?

A fiú ránézett, és elcsodálkozott. A kosár, amely korábban piszkos, kormos és poros volt, most tiszta volt és ragyogott.

– Látod? – mondta a mester. – Amikor olvasol, lehet, hogy az elméd olyan, mint ez a kosár: nem tudja megtartani az összes szót és mondatot. De minden alkalommal, amikor a könyv bölcsessége „átfolyik” rajtad, megtisztítja a lelkedet és az elmédet. Nem az a lényeg, hogy mi marad a kosárban, hanem az, hogy mivé válik a kosár a víz érintésétől.

A “Melyik könyv mondja meg, hogy ki vagyok?” című írásomban én voltam a tanítvány.

Most sem mesterként gondolom azt, hogy ezzel a könyvvel mindenképpen tisztább lett a kosaram.

Négy gondolat

A könyvből én négy gondolatot viszek magammal.

Ezeket szeretném megosztani veled. Kíváncsi lennék, te mit viszel el, miután elolvastad.

A lopás

Jó – mondta Baba, de szemében kételyt láttam. – Ide figyelj, bármit is tanít a molla, egy bűn létezik csak, egyetlenegy. Ez pedig a lopás. Bármilyen más bűn csak a lopás egy változata. Érted ezt?
– Nem, Baba dzsan – mondtam, reménytelenül kívánva, bárcsak érteném. Nem akartam megint csalódást okozni neki.
…
– Ha megölsz valakit, ellopsz egy életet – magyarázta Baba. – Ellopod a felesége jogát arra, hogy férje legyen, a gyerekeitől elrabolod az apjukat. Ha hazudsz, ellopod valakinek az igazsághoz való jogát. Ha csalsz, ellopod a becsületességhez való jogot. Érted már?

Bármilyen más bűn csak a lopás egy változata…

Ezen a könyv olvasásakor komolyan elgondolkodtam, mert felkaptam a fejemet erre a mondatra.

Ahogy olvastam, nem értettem, mit akar mondani a szereplő, de a magyarázat mindent világossá tett.

Vannak mondatok, amik nem magyaráznak, csak helyre tesznek bennünk valamit.

Ez is ilyen.

Nem hiszem, hogy minden bűn lopás lenne.

De szeretem ezt a gondolatot, mert egyszerűvé teszi azt, ami egyébként nyughatatlanul keringene a fejemben.

Ha innen nézek rá a világomra, akár minden tett mögött megjelenhet valami elvesztett dolog. Egy jog. Egy lehetőség. Egy kapcsolat. Egy igazság.

És ez már elég ahhoz, hogy másképp gondolkodjak róla. Ha meg tudom nevezni, mi veszett el, már máshogy nézek rá.

Valamit-valamiért.

Mindennek ára van.

Számomra működik a módszer.

Nem azért, mert ez az igazság. Hanem mert ez egy használható igazság.

Zendegi migzara

Zendegi migzara, ahogy az afgánok szeretik mondani: az élet megy tovább, nem törődik az elejével, a végével, kamjabbal, nakammal, válsággal, lelki megtisztulással, csak ballag előre, mint egy poros karaván.

Az élet megy tovább.

Nem érdekli, hogy kamjáb (sikeres) voltam-e vagy nakám (sikertelen). Nem számolja a sikereimet, és nem áll meg a kudarcaimnál sem.

Valahol felszabadító ez a közöny.

Azt jelenti, hogy nem kell megfelelni az életnek. Nem kell bizonyítani.

Csak menni vele. Mint azzal a bizonyos poros karavánnal, ami nem siet, nem késik, csak halad.

És a karavánban haladva talán rájövök, hogy nem az számít, mi történt velem.

Hanem az, hogy megyek -e tovább.

Jó érzés számomra, hogy én már ezzel a karavánnal haladok és megy az utam tovább.

Savanyú alma

– Nem baj. Tudok várni. Olyan, mint a savanyú alma.
– Savanyú alma?
– Egyszer, amikor nagyon kicsi voltam, felmásztam egy fára, és zöld, savanyú almát ettem róla. A hasam megnőtt, olyan kemény lett, mint egy dob, és nagyon fájt. Anya azt mondta, ha vártam volna, amíg megérik az alma, nem lettem volna rosszul. Azóta, ha valamit nagyon akarok, visszagondolok arra, amit anya mondott az almáról.
– Savanyú alma. Masallah, te vagy a legokosabb kisfiú, akivel életemben találkoztam, Szohráb dzsan!

Korábban azt mondtam volna, hogy bizonyos helyzetekben megéri várni.

Ma már egyszerűen csak azt mondom, nincs mire várni. Minden a maga idejében érkezik, függetlenül attól, hogy én várom -e, vagy sem.

Minden gyümölcs akkor érik meg, amikor annak ideje van. Megehetem hamarabb, de akkor éretlen, vagy hagyhatom még kicsit, akkor meg megrohad.

Ha a gyümölcs pont akkor érik, mikor éhes vagyok, és van bennem hajlandóság akkor enni belőle, akkor a részemmé válhat. Természetesen az ellenkező esetben is, de akkor gyomorfájás lesz az eredménye.

Csend

Tévedés lenne úgy fogalmazni, hogy Szohráb csendes volt. Csendesnek lenni békességet jelent. Nyugalmat. A csendesség az élet hangerejének lehalkítása.

Nem tudok mit hozzátenni.

Csak csendben maradni.

The post 256. | A csendben ellopott savanyú alma first appeared on Digital Nomad Blog.

252. | Gyertek haza!

Steve – Digital Nomad — Mon, 13 Apr 2026 02:46:07 +0000

Új napra ébredtem. Ma is.

Remélem, ma valami tényleg megváltozik.

Politikáról beszélek.

A politika az én életemben

Nem véletlenül nem beszélek politikáról. Évekkel ezelőtt kizártam az életemből a hírek befogadását és a velük való foglalkozást.

Apám ennek az időszaknak az elején elmondta a véleményét, ami egyébként egyezett az enyémmel is: egy felelősségteljes ember nem vonhatja ki magát a hazája és a világ történéseinek figyeléséből és megértéséből.

Akkor azt mondtam neki, hogy én addig nem tudok komolyan foglalkozni, amíg azt látom, hogy az országunkban a legtöbb ember csak beszél arról, ami a rossz, de senki (a környezetemben) nem tesz semmit, csak a száját jártatja. Ez rám is igaz! Azt mondtam, akkor akarok legközelebb a politikával foglalkozni, ha látom, hogy van cselekvés.

Most van.

Magyarország és én

Ezért az elmúlt hetekben – sok-sok év után – újra néztem a híreket, ami most nagyjából a választási események körül tömörültek.

Apu meglepődött, hogy most tájékozottabb vagyok. Neki mondtam ki először hangosan azt, ami a fejemben jár már hetek óta.

“A döntés” című írásomban írtam ezt 16 hónappal ezelőtt:

Pár éve bennem él az a gondolat, hogy nem jó itthon. Nem szeretem azt a mentalitást, ami azt mondja, hogy ha nem ilyen vagy, akkor olyan és kész. Nincs alternatíva. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol tíz emberből nem egy, hanem hat-hét mosolyog vissza rám. Ahol az emberi kapcsolatok nagy részét a barátság, az őszinteség, egymás tisztelete vezérli. Megpróbálok Magyarországon kívül magyar lenni, hátha máshol büszke lehetek arra, hogy magyarnak születtem.

Az elmúlt hónapokban többször megkérdezték, miért nem szeretem Magyarországot. Budapest gyönyörű. A Balaton gyönyörű. Orbán erős vezér. Nagyjából ezekkel a véleményekkel találkoztam az eddigi utam alatt.

Apunak elmondtam, hogy én csak a végeredményt tartom a szívemben, azt az összbenyomást, hogy nekem nem jó otthon.

Az elmúlt hetekben azért kezdtem el olvasni a híreket, mert rájöttem, hogy most nagyon szisztematikusan foglalják össze a tegnapig még jelen kormánynak hívott kormány bűneit. Így, ha legközelebb valaki megkérdez, vagy vitát kezdeményez velem a témában, már felkészülten tudom sorolni az országunk ellen elkövetett bűnöket. A belülről elkövetett bűnöket.

Mert, hogy bűnös a még le nem köszönt vezetés, ahhoz kétségem sem fér.

Számomra nem az a legnagyobb bűnük, hogy … Bele sem kezdek. Nem ez a célom ezzel az írással.

A legnagyobb bűn, amit a nevezetes társaság elkövetett az az, hogy megosztották Magyarországot. Erre utaltam a fent idézett szöveggel is. De nem csak az országot, hanem családokat, barátokat is megosztottak.

Ez a legirtózatosabb bűn az összes bűnük közül!

Nem kívánok nekik bűntetést. Helyette azt szeretném, hogy minden magyar azt kívánja, hogy ennek legyen vége. Fordítsuk az energiáinkat a jövőre és ne a múltra!

De ebben egyáltalán nem bízom! Talán többen fogják majd hirdetni a vélemény különbség elfogadását, a toleranciát, a másság tiszteletét, de a széthúzás valamiért mindig ott lesz.

Gyertek haza!

Egyáltalán nem terveztem írni ebben a témában.

A reggeli hírek között azonban ott volt egy mondat:

Magyar Péter a külföldön élő magyarokhoz is szólt, azt mondta, “gyertek haza”, mert Magyarország olyan ország lesz, ahol a rendőrség és a titkosszolgálat a magyarokat szolgálja.

Ezzel együtt választ adott az én miértemre is:

A párt elnöke szerint csodálatos dolog ma magyarnak lenni, a Tisza Párt pedig minden magyart képviselni fog, mert ez a mindenkori magyar kormány dolga, nem szabad különbséget tenni magyar és magyar között, megosztani, mert az bűn.

Szeretnék ebben hinni Péter!

Szeretnék hinni abban, hogy amikor majd évek múlva azt mondom, “Magyar Péter miniszterelnök úr”, a szívemben a hála érzése lesz jelen, nem a keserűség, mint most, ennek a titulusnak a hallatán.

Túl vagyunk már törökön, osztrákon, Trianonon, németen, szovjeten, narancson… A mi gyerekeink már nem kellene, hogy kicsit csalódottan mondják azt életük derekán, hogy nekünk még nem lett jó, de majd a gyerekeinknek. Ezt már nemzedékek hosszú sora óta csináljuk.

Ha meg tudjátok ezt valósítani, egy napon talán elgondolkodom azon, hogy hazamegyek.

Addig máshol vagyok boldog!

Utóirat: a képet tegnap készítettem Vientiánban, Laosz fővárosában. A Világ Béke Gongot ábrázolja. Ma reggel is elgondolkodtam az üzenetén.

The post 252. | Gyertek haza! first appeared on Digital Nomad Blog.

251. | Por a szélben

Steve – Digital Nomad — Sat, 11 Apr 2026 11:30:28 +0000

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.

“Halotti beszéd és könyörgés.” 1192. A legkorábbi, latin betűs, teljesen magyar nyelvű szövegmellék.

Talán a gondolkodás hangsúlyossá válása óta foglalkoztatja az embert, hogy mik vagyunk. Nyilván régebben, mint 1192.

Hozzám valahogy közel áll az a kép, hogy por, hamu, homok vagyunk.

Kétszer kettő dal támogatásával belenézek a porfelhőbe.

Az AI generálta zenék

A zene meghatározó szerepet játszik az életemben.

Egészen pontosan az a fajta zene, amit igazi hangszereken adnak elő. Annak ellenére, hogy szeretem, vannak fenntartásaim a tisztán számítógéppel generált zene kapcsán.

Ennek tükrében számomra is meglepő volt, hogy mennyire élvezem az AI által létrehozott zenéket, vagy inkább azt mondom, hogy az AI által újraértelmezett zenéket. Ahogy például egy jól ismert Abba slágert az AI átalakít metál himnusszá. Vagy egy indusztriális metál dalból készít slágergyanús pop átiratot.

Azt hiszem, a lelkesedésem mégsem annyira meglepő. Az AI, mint minta elemző szoftver az ilyesfajta munkában kiváló. A mintákat elemezve tudja értelmezni, hogy mi miért működik, így leheletnyi könnyedséggel tud a jól működő minta alapján újat előállítani.

Számomra hihetetlenül jól működik ez a módszer. Egy erős, jelentést hordozó dalból egy friss erőtől duzzadó új valamit hoz létre. Ami ismerős, mégis merőben más. Természetesen nem mindig sikerül ez hibátlanul, de, hadd legyen meg a joga a szoftvernek is ahhoz, hogy néha mellé nyúljon.

Létrehoztam egy YouTube lejátszási listát, ahová azokat az AI által újraértelmezett dalokat mentem el, amik számomra élményt hordoznak. Itt tudsz belehallgatni.

Ebből a listából nehezen tudnék kedvencet választani, és ennek a bejegyzésnek nem is ezt a célt szántam.

Most mégis kiragadok egyet, mert nemcsak az újraértelmezés ereje volt fontos ennek a dalnak a felfedezésekor, hanem a dalszövege is.

A világhírű Kansas együttes 1977-ben írt Dust in the Wind című daláról beszélek.

Kb. 25-27 évvel ezelőtt ismertem meg ezt a dalt. Az ikonikus gitárjáték fogott meg először, aztán természetesen a dalszöveg is nagy hatást tett rám.

Azt javaslom, hogy most hallgasd meg az eredeti verziót. Kövesd a dalszöveget is, ha van kedved hozzá. Elkészítettem az angol nyelvű szöveg magyar fordítását is ennek a bejegyzésnek a kedvéért.

Dast in the Wind (Kansas)

I close my eyes
Only for a moment, and the moment’s gone
All my dreams
Pass before my eyes, a curiosity

Dust in the wind
All they are is dust in the wind

Same old song
Just a drop of water in an endless sea
All we do
Crumbles to the ground, though we refuse to see

Dust in the wind
All we are is dust in the wind

Now don’t hang on
Nothing lasts forever but the earth and sky
It slips away
And all your money won’t another minute buy

Dust in the wind
All we are is dust in the wind
(All we are is dust in the wind)
Dust in the wind
(Everything is dust in the wind)
Everything is dust in the wind
(In the wind)

Lehunyom a szemem
Csak egy pillanatra, és pillanat már el is tűnt.
Minden álmom
Megfoghatatlanul suhan el a szemeim előtt

Por a szélben
Mind csak por a szélben

Ugyanaz a régi dal
Csak egy csepp víz a végtelen tengerben
Minden, amit teszünk
Porrá hullik, de ezt nem akarjuk látni

Por a szélben
Mind csak por a szélben

Ne kapaszkodj hát
Semmi sem tart örökké, csak a föld és az ég
Minden elúszik
És minden pénzeddel sem vehetsz egy újabb percet

Por a szélben
Mind por vagyunk a szélben
(Mind por vagyunk a szélben)
Por a szélben
(Minden por a szélben)
Minden por a szélben
(A szélben)

És most talán hallgasd meg az újraértelmezett verziót is.

Dast in the Wind (AI, Kansas)

Az én véleményem az, hogy az újraértelmezett verzió sokkal több energiát tartalmaz, mint az eredeti. Azzal együtt, hogy az eredeti egy mestermű. Talán így érthető, hogy miért van rám ekkora hatással az új verzió.

Homok a szélben

Amikor ezen a bejegyzésen, a mondanivalómon gondolkodtam, eszembe jutott, hogy van nekünk saját magyar dalunk is a témában. Balázs Fecó és Korál együttes örök slágere 1981-ből. Milyen érdekes, hogy csak négy év különbség van a két dal születése között.

Követem az előbbi rendet. Megmutatom az eredeti verziót, a két nyelven olvasható dalszövekeget és a feldolgozást.

Homok a szélben (Korál)

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok,
Szeretlek és melletted vagyok.
De tudod jól, hogy eljön majd a nap,
És nem lesz semmi, ami majd visszatart,
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még,
Ha nem lennék szabad élni sem tudnék.

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Meder nélküli folyó leszek nélküled,
És meglehet, hogy sokszor tévedek,
És minden reggel máshol ér talán,

És senki nem fog emlékezni rám,
És nem tudom, hogy mi történhet még,
De ha nem lennék szabad élni sem tudnék.

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok.
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok.
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Don’t ask me to promise what I cannot keep,

I love you, and I’m here with you.
But you know well the day will come
When nothing’s left to hold me back,
’Cause I have never found my peace anywhere,
And without my freedom, I couldn’t even live.

Sand in the wind, you say that’s what I am.
Sand in the wind, maybe that’s what I am.
Sand in the wind, I know that’s what I am.
Sand in the wind, I cannot change who I am.

I’d be a river with no bed without you,
And maybe I’d go wrong a thousand times,
And every morning might find me somewhere new,
And no one there would remember me,
And I don’t know what else may come my way,
But without my freedom, I couldn’t even live.

Sand in the wind, you say that’s what I am.
Sand in the wind, maybe that’s what I am.
Sand in the wind, I know that’s what I am.
Sand in the wind, I cannot change who I am.

Homok a szélben (AI, Korál)

Természetesen van véleményem a két dal kapcsán ebben az esetben is. Számomra itt az AI által létrehozott verzió egyértelműen rosszabb, mint az eredeti.

Itt a példa arra, hogy nem minden arany, ami AI.

Még egy kicsi zene

Bár a két dal szinte ugyanakkor született meg és a dalszövegük is hasonló, én azt gondolom, hogy zeneileg másfelől közelítik meg a témát. Hangulati közelségben állnak, de zeneileg nem eredeti/másolat a viszonyuk, inkább “ihletett rokonok” a szememben.

A Kansas dal a “csendben gondolkodás az életről”, míg a Korál az “átérezni és kimondani a csendet” megközelítést jelenti számomra. Az előbbi meditatív, csendesebb, filozófikusabb, az utóbbi pedig érzelmesebb, dinamikusabb, drámaibb megfogalmazása a témának.

Ennyit tartok most fontosnak a zenéről, akár az eredeti, akár az újragenerált verziókra gondolok. Hiszen a mondanivalómnak csak egy része a zenei élmény.

Ennek a két dalnak a kapcsán – a zenéhez hasonlóan – nagyon fontos számomra a szavakkal megfogalmazott mondanivaló is.

Hamu, por vagy homok?

A kérdés költői. Természetesen lényegtelen a szó, mint ahogy a választás is csak a vicc kedvéért került elő.

Mind a két dal az elmúlásról szól.

Látszólag.

Ahogy a költői szabadság engedi, hogy a mű úgy adja át a szerző gondolatait, ahogy a szerző akarja, ugyanúgy megvan a joga a mű befogadójának is a saját értelmezésre.

A Kansas dal nekem a valóban az emberi mulandóság tényéről és elfogadásáról szól. Ha egy-egy szót kicserélek (kapaszkodni/ragaszkodi, megfoghatatlan/illúzió) akár egy buddhista filozófiai dal is lehetne. Így egyszerűen csak egy buddhista hangulatú dal.

Azért nem illik rá a fogalom, mert a buddhista rezonanciák mellett “hiányzik” belőle a buddhizmus fontos eleme, az út, vagy másképpen a megoldás.

A Korál dal ezzel szemben az én szabadságáról üzen számára. Itt a homok, ami a szélben kering a szabadság jelképe. Ráadásul erősen hajlik a dal a megoldás mutatására is. És bár az előző dalt ez választja el véleményem szerint a buddhizmostól, ez a dal sem illik bele a filozófia rendszerbe. Hiszen itt meg az ego viszi el a fókuszt onnan.

Tapintható a két dal különbözősége. Zeneileg és szövegileg is.

Az érem két oldala jelenik meg.

Én aztán az érmét az élére állítottam. Az élre, ami ott van, az örök harmadik oldal, mégsem beszélünk róla túl sokat.

A pillanat

Engem ugyanis nem a fent bemutatott két oldal fogott meg egyik szövegben sem. Igaznak tartom, hogy por vagyunk csupán, mint ahogy az is fontos, hogy a szél repítette homok könnyedségével tudjuk csak a szabadságot eltáncolni az életnek nevezett bálban.

Nekem mégis más sejlik ki a porfelhőből.

Szertem, hogy az angol nyelvű dal így rezonál velem:

“Csak egy pillanatra hunyom le a szemem, és (az) a pillanat már nem létezik.

Az életem nagyon más lett, amióta élem, folyamatosan megélem a pillanat erejét. És most nem a sokszor emlegetett jelenlét szerepéről beszélek. Nem csak azt jelenti a pillanat megélése, hogy ma már természetes egyszerűséggel állok az engem körülvevő dolgok előtt és élvezem a boldog pillanatokat.

Az érme éle számomra ma már az, hogy a pillanat ereje abban van, hogy azzal együtt, hogy örülök neki, azonnal el is engedem. Megjelent bennem az elmúlás, elengedés, búcsú mondás egyszerűsége, amit buddhista terminológiával a ragaszkodás csökkenésének nevezhetnék.

Öröm, ami a pillanatnak szól, bánat nélkül, hogy az a pillanat nincs többé. Számomra ez a szabadság egyik definíciója.

Másképpen téve tanúbizonyságot a gondolat mellett, azt kell mondjam, hogy nem azért vagyok szabad, mert utazva a világ másik felén töltöm az életemet, hanem azért megtanultam az egyik pillanatról a másikra utazni.

És talán ez az első saját szillogizmusom.

A pillanatról pillanatra való lebegés az én igazi utazásom. Utazni számomra boldogság. Boldog vagyok.

The post 251. | Por a szélben first appeared on Digital Nomad Blog.

248. | Luang Prabang

Steve – Digital Nomad — Mon, 06 Apr 2026 19:51:55 +0000

Luang Prabangról azt mondják, hogy gyönyörű. Ez most kivételesen igaz.

Érdemes volt a pár nappal korábban érkező jótanácsra hallgatnom.

Ez a kisváros is rengeteg élménnyel gazdagította az utazásomat.

Ennek az utazásnak most egy olyan szakasza alakult ki, amikor sokat utazom. Hét település és ennél is több szállás, rengeteg km van mögöttem, mióta elhagytam Thaiföldet.

Megérkezés a városba

Az előző bejegyzésben érzékeltettem, hogy érezhetően mindannyian vártuk, hogy kikössön a hajó.

Mikor ez végre megtörtént, egy egyenes vonalon játszódó játékban találtuk magunkat.

Több tuktuk várt minket a parton, egy felirat, ami tudatta, hogy a város 10 km-re van (azaz, eszedbe se jusson gyalogolni!), a fuvar ára 60.000 KIP/fő (azaz, eszedbe se jusson alkudni) és a város központjába fognak vinni (azaz, eszedbe se jusson a sofőrt a szállásod címével zaklatni).

Nekem amúgy sem volt szállásom, és bár kedvem még lett volna gyalogolni, de ebben az esetben alkudozás nélkül beálltam a sorba és vettem egy jegyet magamnak. Amint hat ember felült a járgányra, az már indult is.

Valóban a város központjába érkeztünk. Egészen pontosan a piac mellé. Azóta többször voltam ezen a piacon, de már az első pillanatban megjegyeztem, hogy tetszik a hely. Elsősorban azért, mert rengeteg ember ült az asztaloknál, kb. fele-fele arányban helybeliek és turisták. A teltház mindig jó jel ott, ahol étel kapható, ahogy az is, ha a helyiek is itt esznek. Az ételválaszték hatalmas, az illatok ínycsiklandozóak az árak pedig moderáltak.

Így az egyik hajón megismert sráccal azonnal kerestünk egy szabad asztalt és egy-egy hideg sört. Amiből aztán több lett, mellé pedig – egy nehéz választás után (mondom, széles a választék) – vacsora is került.

Amíg beszélgettünk, elkezdtem magamnak szállást keresni. Amikor az egyik legjobb áru szállást nézegettem, megemlítette, hogy ő is itt lakik, így aztán lefoglaltam a szobámat két éjszakára. Főleg, miután elmondta, hogy ő már volt itt 8 évvel ezelőtt és akkor ezt a szállást találta a legjobbnak.

SaSa Lao

Tuktukkal mentünk a szállásra, ez számomra csak az első alkalommal volt érdekes, mert a teljesen normális 2-3 km-es távolságon belül van a piactértől.

Ez a szállás egy igazi gyöngyszem a Nam Khan folyó partján. A központját a kávézó, étterem, recepció és közösségi helység névvel leírható épület foglalja el. Bambusz építmény, igéző fények, információs táblák és kedves személyzet jellemzi az egész helyet. Nagyon barátságos atmoszférája volt, az első pillanatban megfogott.

A szobám a paradicsom egy szeletkéje volt. Ahogy beléptem rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy tökéletes nászutas szoba. Egy pillanatra Dulcienára gondoltam, majd birtokba vettem a következő napjaim otthonát. És egyben a nyolc hónapnyi utazásom eddigi legszebb szobáját.

A hatalmas ágy, szúnyogháló alatt, tiszta ágyneműkkel már önmagában főnyereménynek tűnt. De ott volt egy hatalmas íróasztal, három székkel. Egy akasztos szekrény szerűség, két pakolásra alkalmas másik asztalkával. És egy egyszerűen felépített, de minden szempontból nagyszerű fürdőszoba.

A szoba falai két oldalon bambuszból készültek, így a szellőzés természetes módon volt megoldva, és nyilván ez indokolta az ágy fölé helyezett szúnyogháló használatát is. Ez volt az első alkalom számomra Ázsiában (és valaha is), amikor ilyen szúnyogháló alatt aludtam. A Gibbon Experience ideje alatt egy inkább sátorra hasonlító valami alatt aludtunk, ez most a “klasszikus” szúnyogháló volt. Egy kellemes – sátor alatti – alvásra emlékeztetett alatta feküdni, amit mindig is szerettem.

Jó otthonra leltem itt. (Az otthon, magam számára teremtett új definícióját a következő fejezetben mutatom majd be.)

A szoba elfoglalása után körbenéztem a szálláson. A központi épület körül helyezkednek el a szobák, mindenhol fákkal körülvéve, így az érzés kicsit olyan, mintha dzsungelben lennék.

A folyó parti szobák hatalmas teraszokkal épültek, és kitűnő kilátást nyújtanak a város felé. A folyó pedig ezen szobák alatt folyik, mintegy 50 méter sétára a központi helységtől.

Nem csak a szobám, az egész szállás egy szeletke paradicsom.

Nappalok és éjszakák Luang Prabangban

Két éjszakára béreltem a szállást, aztán négy lett belőle.

A megérkezésünk első estéjét, kicsit az éjszaka egy részét is a városban töltöttük, azzal a sráccal, akivel együtt érkeztünk a Sasa Laoba, illetve több másik emberrel, akikkel a hajón ismerkedtünk meg.

A vasárnapi napot főleg munkával és munkakereséssel töltöttem, de este ismét belevetettük magunkat a társasági életbe. Ez olyan jól sikerült, hogy üres sörös üvegek halmaza mutatta az idő múlását, no, meg az óra, ami 3:30-at mutatott, mikor befejeztük a beszélgetést a Mekong partján üldögélve.

Szeretem a véletlen által kialakított társaságokat. A beszélgetések formálnak mindannyiunkat. A gondolataink a kérdések kereszttüzében acélosodnak meg, vagy vesztik el élüket. Esetleg tovább nemesednek a hozzáadott kiegészítő gondolatoktól.

Vannak azok a beszélgetések, amiket csak azért fejez be az ember, mert gyarló ér történetesen pont olyan álmos, hogy aludnia kell. Így váltunk el egymástól a Mekong partján. Így adódott lehetőségem az első éjszakai sétámra ebben a városban.

Ez a város éjjel is gyönyörű. A Mekong partját a Nam Khan partjával összekötű kis utcácskák végigsétálásához egy dombra kell felmenni, majd leereszkedni. Kicsit Máltára emlékeztettek az utcák, de nem hiszem, hogy meg tudom magyarázni, miért.

A hétfői napot munkával kezdtem, majd a szokásos fél-virtuális hétfői sétával az egyik barátommal. Azért virtuális, mert ő Magyarországon gyalogol, én meg itt. Azért fél virtuális, mert a kommunikációs csatorna mögött ott bújik mindkettőnk valósága, hiszen nem csak beszélünk hétfőről-hétfőre, hanem testedzést is végzünk.

A barátom meglepett azzal, hogy egy órával hamarabb jelentkezett, mint vártam. Én most nem voltam azzal képben, hogy az éjszaka Magyarországon óra átállítás volt. Kellett egy második figyelmeztetés is, mert egy délutáni megbeszélésre is egy órával korábban figyelmeztetett a telefonom, mint számítottam rá. Hiába, van, aki lassan tanul.

Naplemente a Mekongon

A délután felét és az estét egy naplemente néző hajókázással töltöttük a lakótársammal. A szállás elfoglalásakor ugyanis kaptunk egy-egy jegyet egy naplemente néző hajóra, amit a szállásunk tulajdonosa üzemeltet. Ráadásul mind a ketten két személyre szóló jegyet tehettünk el.

A hajónk egy két emeletes nagy étterem hajó volt. Amihez a hotel alatt elterülő folyón vitt el minket egy kisebb motoros hajócska. Már ez kis hajókázás is élmény volt önmagában.

A nagy hajó indulás után megcélozta a naplementét (nyugat) és ki-ki a kedve szerint vagy asztalnál ülve, vagy napozó ágyon fekve várta a Naprendszerünk központi elemének elbúcsúzását a mai naptól.

Mondjuk, hiába, mert olyan szmogos a levegő, hogy pont akkor vesztettük el a Napot, amikor az már majdnem élmény számba ment, így azt kell mondjam, hogy egy elképzelt naplementével lettünk gazdagabbak.

Erről jutott eszembe, hogy a “The Gibbon Experience II.” alatt készítettem egy közel két perces videót, amit most 10x sebességel lejátszva meg tudom mutatni, hogy milyen egy jól látható naplemente.

A böngésződ nem támogatja a videó lejátszást.

A hajókázásnak volt egy nagyon érdekes eseménye is.

A város felé visszafordulva az egyik pincér fiú megjelent az asztalunknál és egy szertartásra invitált minket.

Elmondta, hogy két bambusz levelet fog adni nekünk. Az egyikre egy kívánságot írjunk fel, a másikra pedig valami olyan dolgot, amit szeretnénk az életünkből elengedni. Én rögtön mondtam neki, hogy a második levélre nem lesz szükségem, de gondolom azt hitte, hogy viccelek, így megkaptam a két levelemet.

Nem vicceltem. A “gonosz” levélre nem írtam semmit. A másikra sem jutott eszembe semmi kifejezett kívánság az életemmel kapcsolatban, így inkább a világnak szánt kívánságomat írtam fel rá.

A két levélkét összehajtogattuk és összekötöztük kis zsineggel. A pincérek két tálkába gyűjtötték az utasoktól ezeket az üzeneteket.

A hajó egyik oldalán volt egy akvárium, benne két marék kisebb hallal. Az akváriumhoz egy csúszda volt csatlakoztatva. A kívánságokat tartalmazó leveleket ebbe az akváriumba tették bele.

A halakkal arra vártak, hogy visszaengedjék őket a Mekongba. Ez egy spirituális alapú szertartás, a természetbe visszaengedés mint jótett iparosított formája. Sokan bírálják ezt programot, ahogy olvastam, hiszen a halakat csak azért fogják ki, hogy aztán visszaengedjék őket, és ez így “nem az igazi.” Nekem nem voltak ilyen aggályaim.

Az akvárium egy idő után elkezdett különböző neon fényekkel világítani. Aztán valaki mikrofont ragadott és tört angolsággal előadta a showt, amit ráadásul még drámai zenei aláfestés is igyekezett a csúcspont felé emelni. Majd a még drámaibb visszaszámlálás után útjára engedték a halakat – és a kívánságokat is.

Aztán megjelent a maszkos halál és – egy drámai tánc után – a hajó másik oldalán elengedték az elengedni való üzeneteket. Itt mondjuk az egészen addig cuki kínai kislány hisztériás rohamot kapott a haláltól, így ő – érezve a helyzet komolyságát – gyorsan lelépett a helyszínről.

Bár azt hiszem érződik az írásomon egy kis cinizmus és negatív fellhangok zengenek ki a sorok közül, összességében benne voltam a jeleneteben. Utána arra gondoltam, hogy az egész nagyon vicces volt. És megjelent bennem a felismerés, hogy az ennyire blőd jeleneteken a korábbi életszakaszomban mindig a kívül állok fennköltségével nevettem, mintegy ezzel is távol tartva magam attól, hogy én egy blőd dolog része legyek.

Itt viszont a jókedv nevetetett meg. És arra gondoltam, hogy igenis része voltam ennek a turistáknak rendezett játéknak, hiszen leadtam a két levelemet, még ha az egyik üres volt is. Másrészt néztem az előadást, és a kislány ijedtségéig élveztem is. Ugyanolyan turista voltam ezekben a percekben, mint a többi. Sem felettük, sem alattuk nem álltam, egyszerűen csak részese voltam a pillanatnak.

Nem akartam elengedni semmit. Ez a szertartás mégis elvitte a korábban rám jellemző fensőbbség egy darabját.

És már az sem fontos, hogy a hajó melyik oldalán sodorta el a víz.

The post 248. | Luang Prabang first appeared on Digital Nomad Blog.

243. | Semmit nem várok. Így mindent megtalálok.

Steve – Digital Nomad — Mon, 23 Mar 2026 15:26:15 +0000

Két hete vagyok Houayxay városában, Laoszban. Mivel a héten sok a tennivaló, következő utazás pedig – a fővárosba – 2-3 napos kalandot ígér, csak pénteken megyek el innen.

3 hét egy eléggé kicsi városrészben. Nekem jó.

Mások kérdezik, hogy miért?

Miért vagy itt?

A hétvégén bementem a “Gibbon Experience” irodába, némi digitális anyaghoz való hozzáférés miatt. a fiatal lány, akivel a foglalást és s szerződést intéztem, olyan örömmel fogadott, amit jó volt megélni.

“Újra itt vagy! De jó téged újra látni!” Aztán a következő kérdése ez volt: “Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért vagy te még itt? Ez olyan kicsi város, nincs itt semmi.”

És nem ő volt az első helyi lakos, aki rácsodálkozott, hogy még mindig, vagy mióta vagyok itt. Többek között a jelenlegi szállásom tulajdonosa is, elég meglepett arcot vágott, mikor mondtam neki a hétvégén, hogy még 5 napig foglalom le a szállásomat.

A családtagjaim és a barátaim felől is érkeznek néha a kérdések abban a formában, hogy milyen a hely, megvan -e mindaz, amire számítottam. Mi van abban a városban, ahol élsz.

Ezeknek a – minimális mértékben elvásárokat megfogalmazó – kérdéseknek a kapcsán találtam ki azt a gondolatot, amit azóta már többször elmondtam. És amire már érkezett is visszajelzés mástól, hogy mennyire igaz.

Semmit nem várok. Így mindent megtalálok.

Ezzel azt akartam kifejezni, hogy mivel elvárások nélkül vagyok ezeken a helyeken, minden, amit találok, vagy minden, ami engem megtalál túl mutat a keresésen.

Ez az egész gondolat az elfogadásról szól. Az unalomig ismételt, kicsit talán közhely szagú gondolat, hogy amit az élet hoz, annak örülök így válik valósággá bennem.

Nem várok sehol semmit. Mégis – úgy néz ki -, mindenhol kapok valamit az élettől ajándékba.

Ezzel több dologhoz jutok hozzá, mint amire számítottam. Azaz, bármit kapok az lesz a teljes, megélhető, megtapasztalható ajándék az élettől.

Ez pedig minden.

Semmi több.

Így lesz bennem a semmiből minden.

The post 243. | Semmit nem várok. Így mindent megtalálok. first appeared on Digital Nomad Blog.

239. | Hivatalosan is ötven

Steve – Digital Nomad — Sat, 14 Mar 2026 09:25:06 +0000

Ötven éves lettem tegnap.

Egyáltalán nem terveztem erről írni, mert számomra teljesen lényegtelen a korom.

De az este kihagyhatatlan történetté változott. Hiába! Az én életem már csak ilyen.

Magányos séta

A pár nappal ezelőtti határ átlépéskor találkoztam egy szimpatikus fiatal párral. Hollandok voltak. Bő 10 percet beszélgettünk a kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk gondolatokról.

Mikor kiderült, hogy ma van a születésnapom, rögtön kérdezték, hogy hogyan és kivel ünnepelem meg ezt az alkalmat. Mondtam hogy sehogyan és senkivel. Nem olyan nagy dolog ez.

Szerintük igen, úgyhogy rögtön mondták, hogy akkor együtt tölthetnénk az estét. Tetszett az ötlet.

Tegnap nyolc óra körül elindultam és írtam nekik, hogy készen állok az ivásra. Tíz óra körül válaszoltak egy hangüzenettel (ilyen születésnapi kívánságom sem nagyon volt még). De én addigra már máshol jártam, így nem ünnepeltem velük.

Mással ünnepeltem.

Vacsora

Nem születésnapi célzattal, de beültem egy étterembe vacsorázni. Egy sört is kértem az étel mellé.

Mikor végeztem, és még nem kaptam választ a srácokhoz az intézett kérdésemre, úgy döntöttem, hogy sétálok egyet.

Egy irányba haladtam a hosszú főutcán. 3 km után visszafordultam. Egy negyed órát le is ültem játszani a telefonommal. Nem siettem sehová.

A második, ünnepi vacsora

Érezhető, hogy elég sok paramétere van a véletlennek. Mikor érek valahová pont akkor, amikor ennek ideje van?

Ahogy hazafelé vettem az irányt, egyszer csak láttam, hogy valaki éppen egy autóhoz kíséri ki a barátját és búcsúzott el tőle.

A barát abban a pillanatban ült be az autójába, mikor én oda értem. A másik férfi meg felém fordult és máris kézfogásra nyújtotta a kezét.

A mi a nevem és honnan jöttem kérdésekre adott válaszom után a férfi azt mondta, hogy „Kedves Steve, szeretnélek meghívni, hogy a családommal ünnepelj, ha van időd!”

Volt időm.

Így pár lépés után már be is mutatott a családnak. Mint a barátját. Azonnal leültettek, ételt tettek elém és sört töltöttek nekem.

A család egy kerti asztal körül foglalt helyet. Az új barátom, az apja, anyja, a felesége, a testvére, a lánya és a sógornője. Az asztalon kerti grillező, ételek tányérok, jég és sör.

Pont tegnap gondoltam arra, hogy milyen lehet a csirke láb. Nálunk is gyakran volt, de emlékeim szerint soha nem kóstoltam. Tegnap megkóstoltam volna. Erre, tessék, ott volt előttem a csirke láb.

Egy idő után hiába mondtam, hogy tele vagyok. A kupac csak nőtt a tányéromon. Szerencsére sok kutya is volt az asztal körül. Az egyik mellém szegődött és folyamatosan feltette az egyik lábát a lábamra és boci szemmel kérte az ételt. Pár falatot diszkréten oda csempésztem neki.

Mikor a torta gyertyái égtek, engem is oda vittek mögé. Megható pillanat volt.

Közben meg a sör. A család feje, a barátom apja folyton koccintgatott velem. Ez volt a közös nyelvünk és jól beszéltük mind a ketten. Ő mutatta, meddig itta le a pohárból a sört, én meg mutattam neki, hogy követem. A többi szereplő meg folyamatosan töltötte a poharainkat.

De közben még örömet tudtunk teremteni a 8 éves unokával. A család elmondta, hogy nagyon félénk az idegenekkel. Ezért nagyon megtisztelő volt számomra, hogy azonnal elfogadott.

Angolul kérdezett. Angolul válaszolgatott. Tanuló a kisfiú, de amit tudott, nagyon szépen mondta. Sokat kérdezett és sok kedvenc dolgát mutatta meg a telefonon.

Az új barátom teljesen elérzékenyült, mert – mint mondta – ez volt az első alkalom, hogy az unokaöccsét angolul hallotta megszólalni. Elmeséltem neki, hogy ezt én is ugyanígy éltem át, mikor az idősebb lányomat először hallottam angolul beszélni.

A család énekelt is időnként. Varázslatos volt őket hallgatni.

Mikor megmondtam, hogy születésnapom van, a meghívóm minden tiltakozásom ellenére 100.000 KIPet (1.600 HUF, 3.5 USD) adott nekem.

Különleges élmény volt velük lenni. Beszélgetni. Hallgatni őket. Látni, érezni a jelenlétüket.

Különösen érdekes volt az, mikor eljöttem. Megmutattam a barátomnak az Imagine című dalt, amit még soha nem hallott. A beszélgetésünk pont azon a ponton volt, hogy ez a dal kívánkozott oda. Bízom benne, hogy ezzel az ajándékkal méltóképpen viszonoztam a kedvességüket…

[See image gallery at online-dentist.hu] Olyan 75%-os részegen hagytam ott a családot, jóval éjfél után.

Meg 3 km várt rám hazáig. Ez és a sok sör elintézte, hogy elalvás előtt ne kelljen ringatni.

Ünnep egyedül

Karácsonykor sem sikerült egyedül ünnepelnem, most sem jött össze.

Egy cseppet sem bánom.

Csak ki akartam próbálni.

Karácsonykor azt mondtam magamnak, kíváncsi vagyok, milyen egy december 24 egyedül. Ki tudja lesz -e meg ilyen alkalom.

50. születésnapom biztosan nem lesz már.

És valahogy érzem, hogy valahol ott van Dulcinea.

Amikor megismerkedünk talán majd ezt súgja a fülembe: nincs azzal semmi baj, ha egyedül ünnepelsz, de többé ne ünnepelj egyedül.

The post 239. | Hivatalosan is ötven first appeared on Digital Nomad Blog.

238. | Miért itt? Miért nem ott?

Steve – Digital Nomad — Sat, 14 Mar 2026 08:39:02 +0000

A beszélgetéseim közben időről időre felmerülnek a kérdések: Milyen a hely? Hogyan érzed ott magadat?

Lehetne akár sivatag

A válaszom mindig az, hogy szép a hely, elégedett vagyok mindennel. Jól érzem magam. Boldog vagyok.

Gyakran hozzáteszem azt is, hogy a hely nem számít. Ha egy sivatagban kellene élnem – úgy érzem – ott is boldog lennék. Ezt már sokan hallották tőlem.

Amióta megtaláltam azt a gondolatot, hogy a mindig vágyott otthon bennem van, már tudatosan nem törekszem semmilyen helyre.

Most a kaland és a kíváncsiság hajt előre. Ezért lettem digitális nomád. Ezért osztom meg a szobám egy patkánnyal, ha kell. Ezért jó a hideg víz és nem hiányzik a konyha.

Miért nem Magyarország?

Pár nappal ezelőtt az egyik barátommal folytatott beszélgetés során nem hangzott el a kérdés, de nagyon ott volt a levegőben:

Ha bárhol boldog tudsz lenni, akkor miért nem ott vagy boldog.

Éreztem, hogy az, hogy nem akarok már a szülőhazámban élni elég erős ellentmondásban van azzal a kijelentésemmel, hogy bárhol boldog tudok lenni.

Ennek az ellentmondásnak a feloldására írtam ezt a rövid bejegyzést.

Bárhol boldog tudnék lenni. Ezt biztosan tudom, érzem. Akár Magyarországon is. Az igazság pedig csupán ennyi:

Én egyszerűen nem akarok boldog lenni Magyarországon.

Ezt választottam, mert én választom meg a sorsom.

The post 238. | Miért itt? Miért nem ott? first appeared on Digital Nomad Blog.

234. | Lehet, hogy tévedek

Steve – Digital Nomad — Sun, 08 Mar 2026 02:02:57 +0000

Mindig annak a fajta gondolkodónak tartottam magamat, aki be tudja látni, hogy téved. Bármilyen jól felvezetett érvelést el tudok fogdani, régóta nem úgy élek, hogy feltétel nélkül ragaszkodom a saját elképzeléseimhez.

Az utóbbi 15 hónapban sokat írok, ennek a műfajnak mások a keretei mint a beszédnek. Tudni illik, ez megmarad, míg a szó elszáll.

Így – érthető módon – sokkal többször jut eszembe, hogy nem biztos, hogy igazam van mindenben, amit leírok.

De nem állíthatom minden mondatom mellé egy “lehet, hogy tévedek” táblácskát forgalom irányítónak.

A “Melyik könyv mondja meg, hogy ki vagyok?” című bejegyzésben említettem a könyvet:

Björn Natthiko Lindeblad, Caroline Bankler, Navid Modiri: Lehet, hogy tévedek

És akkor megígértem, hogy erről a könyvről hamarosan írok egy önálló bejegyzést.

Eljött az ideje ennek az írásnak.

Miért szólított meg ez a könyv?

Ez a könyv 2025.12.26-án került a gyűjteményembe. Negyvenkettő (milyen érdekes, hiszen a 42 az életet, a világmindenséget és mindent érintő „végső kérdésre” adott válasz) nappal később kezdtem elolvasni. 1 nap alatt végeztem vele. 3 nappal azelőtt, hogy Wat Pa Tam Wua templomába költöztem volna.

Ezeknek a számoknak persze nincs nagy jelentősége, de jó volt kicsit eljátszani velük.

Igazából nem tudom, hogy hogyan került hozzám ez a könyv. Ajánlotta valaki, vagy egyszerűen csak megláttam?

Nyugat európai férfiként, egy thaiföldi erdei buddhista templomba készülődve eszméltem rá, hogy ezt a könyvet egy nyugat-európai férfi írta, aki 17 évet élt thaiföldi erdei buddhista szerzetesként. Ráadásul a szerzetei élettel való próbálkozását abban a Chiang Mai nevű városban kezdte meg, ahol én először a kezembe vettem a könyvét.

Ez elég erős meghívás volt ahhoz, hogy még a templomba érkezésem előtt elolvassam ezt a könyvet.

Idézek a könyv általánosan használt leírásából egy részletet:

Ez a könyv nem a vallásról szól. Nem arról szól, hogyan kellene élned, vagy miben kellene hinned. Nem egy újabb önsegítő könyvről van szó. Ez a könyv egyszerűen csak arról szól, hogyan viszonyulj a gondolataidhoz és az érzéseidhez úgy, hogy az életed jobbá váljon.

Ez a pár sor a meghívás erejét megkétszerezte bennem.

A kiváló könyv az én szemüvegemen keresztül

Mondhatnám, hogy ez a bejegyzés nem rólam szól, hanem egy könyvbemutató inkább. De ez nem lenne igaz. Ez a bejegyzés is az én megéléseimről szól, de ezzel együtt kicsit megmutatom a könyvet is.

Lássuk, milyen különös módon kapcsolódott össze a könyv az én utammal.

A következő felépítést alakítottam ki az útleíráshoz.

A könyv legerősebb mantrájával kezdem. Nem fűzök hozzá semmilyen gondolatot.
Aztán fejezetenként végig haladok a könyvön úgy, hogy azt a gondolatot szólítom meg, ami számomra a legérdekesebb volt, majd erre röviden válaszolok is.
A bejegyzés végén pedig eredetiben közlöm a könyv bevezetőjének nagy részét. Ezt azért, hogy nagyobb kedvet csináljak a könyv elolvasásának.

Lehet, hogy tévedek!

De egyúttal hiszek is abban, hogy Natthiko, Björn Natthiko Lindeblad nem tévedett.

A mantra

Legközelebb, amikor konfliktus körvonalazódik a láthatáron, amikor úgy érzed, hogy sehogy sem tudsz zöldágra vergődni egy másik emberrel, csak ismételd meg magadban háromszor ezt a mantrát, hitelesen és meggyőzően – amilyen nyelven akarod –, és meglátod, a gondjaid eltűnnek, akár a harmatcsepp a fűszálról egy nyári reggelen.

Természetesen már valamennyien csak rá figyelünk. Teljes csend van, minden fül epedve várja a folytatást. Ő előrehajol, rövid hatásszünetet tart, majd azt mondja:

– Nos, rendben. Figyeltek? Íme a varázserejű mantra:

Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.

Prológus – A szupererőm

Amit a legjobban értékelek tizenhét év teljes munkaidőben végzett lelki tréningje után, az az, hogy már nem hiszek el mindent, amit gondolok.

Nekem ebben még biztosan fejlődnöm kell. De biztonságban érzem magam az ide vezető úton.

Volt már az életemben, mikor ez a szupererő kifejezés előjött, mikor a “hogyan lehetséges ez kérdésre” azt válaszoltam, hogy nekem lehet, hogy ez a szuper erőm. Mármint az, ami ott és akkor az adott helyzetben megjelent.

Pontosan a gondolataim megváltoztatásáról szólt a helyzet…

1. Figyelmes jelenlét

Itt a fejezet címe a gondolat.

Nagyon érdekes, hogy Björnhöz hasonlóan én sem szeretem a mindfulness kifejezés magyar változatát a tudatos jelenlétet.

Mostantól én is a figyelmes jelenlét kifejezést fogom használni.

Mennyire érdekes a különbség a “tudatos” és a “figyelmes” kifejezés között. Melyik oldalra billen a mérleg serpenyője?

2. Sikeres, de nem boldog

Mit kell tenni ahhoz, hogy az ember megtalálja magában a belső nyugalmat és ne hipnotizálják a saját gondolatai?

Jó ezen az úton járnom. Ha megtalálom azt a formát, ahogyan el tudom mondani, nos, akkor elmondom.

Ebben a fejezetben különösen tetszik még, ahogy Björn az ő döntéséről ír. Ő is gyorsan hozta meg, ahogy én is a saját “Döntésemet”.

3. Több légzés, kevesebb gondolkodás

Mintha odabent egy lépéssel hátrébb léptem volna, és megértettem volna, hogy gondolataim vannak, de a gondolataim nem én vagyok

Ezt a gondolatot a templomban olvastam egy könyvben. Most azt gondolom, hogy ez egy nagyon mély gondolat, könnyű felfogni, hogy mit jelenthet, de nagyon nehéz megérteni és még inkább megélni. Ez a gondolat egy nagyon magas hegy, nehéz az út a csúcsúra.

4. Karamazov testvérek

Szerintem mindenki, aki valaha kipróbálta a hosszabb ideig tartó hátizsákos gyaloglást, tudja, milyen érzés egy idő után: az élet valahogy napról napra egyre jobban leegyszerűsödik.

Ezzel a gondolattal nagyon azonos vagyok. Azt hiszem, látható, hiszen nagyon sokszor megjelenik az írásaimban.

5. Próbaidő

Kételkedünk abban, hogy a többiek akkor is szeretnének minket, ha tudnák, hogy igazából milyenek vagyunk. Színjátékot játszunk, hogy biztosra menjünk.

Ez a kételkedés és a belőle kialakuló színjáték elég sok galibát okozott már az én életemben is. Én azt választottam, hogy legyen más a játék. Még szép, hogy ez a kedvenc gondolatom ebből a fejezetből.

6. Ne higgy el mindent, amit gondolsz!

Sikerült felfedeznem, hogy amikor támad a szomorúság, a szorongás vagy a magány, lehetőségem van tudatosan lélegezni, a testemre összpontosítani, és nem hinni azonnal minden gondolatnak, melyekkel az agyam előáll.

A figyelmes jelenlét esszenciája a szememben. A buddhista filozófia célja, ha lehet ilyet mondani. Megfigyelem, értelmezem, elengedem.

Ezt elhiszem, mert nem az én “találmányom”.

7. Anya, én erdei szerzetes leszek

Mostantól kezdve teljesen úgy fogok élni, mint egy megtért buddhista hívő: követem az öt szabályt addig is, amíg majd szerzetes leszek.

Az 5 szabály: Tartózkodom attól, hogy elvegyek életet, vagy ártsak másoknak vagy magamnak. Nem lopok, tartózkodom a helytelen szexuális viselkedéstől. Nem hazudok, és tartózkodom a bódító italoktól.

Björn ezt az utat választotta. Én a szexről és a bódító italok alkalmankénti használatáról nem mondok le. Így nem is leszek buddhista szerzetes.

De!

Azt sok-sok éve fontosnak tartom, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiféle szabályoknak megfelelően éljen. Ez lehet vallás, törvény, szokás, erkölcs stb.

De legalább egy jelenléte elengedhetetlen az életünkben, mert iránytű nélkül minden hajó összevissza megy, aminek káosz a vége.

Halk megjegyzés: a théraváda irányzaton belül (én itt voltam) a szerzetesek 227, a szerzetesnők 311 szabály szerint élnek. Itt megnézhetőek a szabályok.

8. Natthiko – “Aki növekszik a bölcsességben”

… hogy az ember teljesen jelen legyen mindenben, amit csinál.

Én nem vitatkozom magammal abban, hogy ebben a mondatban a “mindenben” szónak kulcs szerepe van.

Egyszerűen csak próbálom a létezésemet így irányítani. Néha már megy…

9. A pillanat intelligenciája

Meghallgatni a benső hangot nem racionális cselekedet, az magában foglalja a racionálist.

Ez az, amiról a könyv elolvasása előtt két nappal a “A vágy és a való élet” című bejegyzésben úgy fogalmaztam meg:

… érzem ezeket a gondolatokat …

Ide ki kell még emelnem a Björn által Einsteintől hozott idézetet is:

Az intuitív gondolkodás szent ajándék, a racionális gondolkodás pedig odaadó szolga. Olyan társadalmat teremtettünk, amely felmagasztalja a szolgát, és megfeledkezett az ajándékról.

Ebben a két komoly gondolatban örömmel látom meg a saját árnyékomat.

Úgy érzem, hogy nálam (néha) már az ajándék van elől és (néha) már sikerült a szolgát a helyére küldeni.

10. Excentrikus közösség

Ha azt szeretnéd, hogy valakivel jól ki lehessen jönni, hogy olyan ember legyen, aki ellen nincsenek komolyabb kifogásaid, ahhoz egyetlen, titkos kis kulcs létezik: megtanulni elfogadni őt pontosan olyannak, amilyen.

Ebben már volt és van részem az életben.

Dulcinea, figyelsz?

Helló! Isten hozott, úgy, ahogy vagy, jó, hogy te vagy te. Nem kell másmilyennek lenned, jut itt hely a furcsaságaidnak, a különc oldalaidnak, a nem hétköznapi dolgaidnak, szívesen látlak a világomban olyannak, amilyen vagy. Van számodra hely

11. Az élet ritmusa a kolostorban

Számomra ez a könyv legerősebb fejezete.

Nyilvánvalóan a saját templomi megéléseim miatt.

Ezért három gondolatot is kiemelek innen.

Úgy éreztem, megtaláltam azt a bizonyos dolgot, és minden kérdésre kezemben van a válasz.

Ezt már én is éreztem. Úgy fogalmaztam meg abban a pillanatban, hogy minden kérdés, amire a mostani életemben itt van bennem a hozzájuk tartozó válaszokkal.

Majd jönnek új kérdések és lesznek új válaszok.

Teljesen elfogadott, ha valaki egy tennivalóval vagy egy döntéssel kapcsolatban egyszerűen annyit mond:

– Ez nem jó érzés.

Nekünk, akik a nyugati szervezeti kultúrából érkeztünk, kissé nehéz volt felfognunk, hogy egy ilyen érv kellő súllyal eshet latba.

Erre csak annyit tudok most írni, hogy bízom az áramlásban és hagyom, hogy a lélek vezessen.

Buddha nagyon bölcsen és világosan fogalmazott a különféle ceremóniákkal kapcsolatosan. Egy rituálénak vagy ceremóniának önmagában nincs semmilyen jelentése. Mi ruházzuk fel jelentéssel. Szerzetesként olyan jelentőséget kell adnod életed történéseinek, melynek a te számodra van értelme.

Milyen jó volt ezt megélni a templomi szertartások gyakorlása közben!

12. Giccses bölcsesség

Ez az egész fejezet a következő gondolat körül lejt elegáns táncot:

Nem akarom elengedni a gondolatot, hiszen helyes.

A fejezet egy kiváló példát is mutat erre, így nekem nincs mit hozzátennem.

Ebben a jelenetben Micimackó és Malacka éppen odakint bandukolnak. Biztosan látod őket a lelki szemeid előtt: Micimackót a rövid, piros pólójában, Malackát a rózsaszín csíkjaival. Meglátogatják Nyuszit, majd miután továbbálltak, Micimackó felsóhajt:

„– Nyuszi csöppet se buta! […]
– Úgy van. Okos – vélte Malacka.
– Esze, az van neki.
– Van neki – vélte Malacka. – Esze, az van neki.
Mire hosszú hallgatás következett.
– Úgy vélem – mondta Micimackó –, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.”

13. A varázserejű mantra

Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.
Lehet, hogy tévedek.

14. Talán igen, talán nem

Ez a rész egy öreg gazdáról szóló tanmese leírása, amit nem ebben a könyvben olvastam először. Az összefoglaló gondolatot tartottam érdekesnek.

Az öreg gazda nem hisz azokban a gondolatokban, melyek eldöntik, hogy az élet történései jók vagy rosszak. Ha sikerül eltávolodnunk ezektől az elképzelésektől, az szabadságot ad, és nagy bölcsességre utal. Hasznunkra válik, ha nem feledkezünk el róla, milyen keveset tudunk a jövőről, ha meg tudjuk különböztetni azt, amit hiszünk, attól, amit tudunk.

Saját tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy ez nagyon nehéz feladat. Számomra különösen az, aki az életének bizonyos részeit hosszú-hosszú évekig a saját magam által teremtett illúzióban töltöttem.

Különösen fontosnak tartom ezt a mondatrészt: … az élet történései jók vagy rosszak. Ebben a pár szóban úgy érzem, nagyon sok jelentés bújik el.

15. Szellemek, aszkétizmus és gyász

Ez nem az első buddhista szerzetes, szerzetesek által írt könyv, amit olvasok.

Nagyon tetszenek azok részek, ahol az írók őszintén rávilágítanak arra, hogy ők is emberek. Hogy bizonyos dolgok nekik is nehézséget okoznak, és másokhoz hasonlóan nekik is sok gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy bizonyos dolgokban mássá képezzék magukat.

Éppen ezért ebben a mondatban megtaláltam az nehézséget az egyszerűségben.

Erdei szerzetesnek lenni annyit tesz, hogy az ember próbálja elengedni a dolgokat, és az idő kilencven százalékában ez nem sikerül neki

16. Önkéntes pszichés szenvedés

Ez (is) egy nagyon rövid fejezet. A rövid fejezeteknél különösen nehéz a lényegretörő gondolatok mellé a sajátjaimat is oda képzelni. Talán erre nincs is mindig szükség.

Számomra a már jól ismert gondolatok felidézése adta ennek a fejezetnek a lényegét.

Az általunk, emberek által megélt lelki szenvedés legnagyobb része önkéntes és saját magunknak köszönhetjük. Ez volt Buddha egyik legnagyobb felfedezése.

17. Hány Pepsit tud meginni egy remete?

A belső szépség egy lehelet finomságú megfogalmazását adta nekem ez a fejezet.

És megerősítettem sok olyan tulajdonságot, ami bennünk, emberekben a legszebb: a nagylelkűséget, empátiát, türelmet, együttérzést.

Ebbe a gondolatba olyan egyszerűen bele tudom képzelni a saját felismeréseimet az elhangzott szava alapján: nekem van, adok neked, mert szükséged van rá, mindezt alázattal és nem sajnálatból.

18. Ökölbe szorított kéz, nyitott tenyér

Kicsi leszek, nehézkes, magányos, és a kellene szót tartalmazó gondolatok töltik be a fejemet.

Ha magadra ismersz, mert olykor veled is ez történik, próbáld ki ezt a kézmozdulatot – szorítsd ökölbe a kezedet, aztán lassan nyisd szét az ujjaidat.

Nagyszerűnek tartom ezt a gyakorlatot, amióta olvastam, már többször meg is tettem. Néha csak úgy, különösebb módon.

Ilyenkor arra gondolok, hogy az összeszorított öklömben ott van az erő, ami fogva tart valamit. Nem csak a tenyeremben való dolgot, hanem engem is. Kiengedem a tenyeremet és érzem, hogy az a valami gyorsan elszáll. Ő szabad lett. Ja, és én is.

Lehet, hogy az a valami egy szenvedést okozó gondolat volt? Lehet, hogy nem is kell tudnom ki, vagy mi volt ő.

Csak kinyitom a tenyeremet…

19. Get yourself a fucking job, mate!

… azt veszem észre, hogy minél jobban tudok befelé figyelni, minél inkább magamévá teszem a benső csöndet, annál fényesebben kezd ragyogni valami. Valami, ami mintha mindig velem lenne. Valami, ami jót akar nekem.

Ahhoz, hogy ezt a bejegyzést megírjam, a már elolvasott könyvet sokkal gyorsabban olvastam el másodszorra, hogy a megtalált gondolatokat pörgessem és kiválasszam az egyeket.

Így – természetszerűleg – volt olyan felismerésem, ami a másodszori olvasás során érkezett meg hozzám. Nagyon érdekes élmény, hogy egy korábban kiválasztott gondolat itt más formába alakul át. Mint egy pillangó.

Az elmúlt több mint egy évben abban fejlődtem nagyon sokat, hogy megtanultam kifelé figyelni, együtt lélegezni a környezetemmel. Ezt ma már egyszerűen csak úgy fogalmazom meg, hogy jelen lenni.

Természetesen befelé is sokat és más módszerekkel figyelek. Éppen ezért volt egy kellemes felismerés, hogy az a gondolatom, hogy minden bennem van, amire szükségem lehet hogyan kapcsolódik össze a jelenléttel. Legyen az kifelé, vagy befelé irányuló jelenlét.

20. Ne felejts el teret engedni a csodának

Az előző fejezet címében (magyarul is) ott volt a fuck szó. Ebben a fejezetben én kétszer mondtam ezt.

Natthiko, ne felejts el teret engedni a csodának!

Valamikor három évvel ezelőtt volt egy mondatom, amit leírtam. Nem tudtam, hogy ezt a gondolatot hol tudom majd felhasználni. Azóta is hordozom magammal.

Ezt írtam le akkor:

Csodaként megélni a pillanatot, mert csodaként akarom megélni a pillanatot.

Ebben a fejezetben megoldódott, hogy hová írtam le ezt a mondatot. Akkor az volt az élményem egy dal hallgatása közben, hogy rámtört az érzés, hogy egy csoda pillanatot a dal szépsége miatt. És rögtön utána leírtam a fentieket, ami számomra azt jelenti, hogy igenis van lehetőségem csodának megélni pillanatokat.

Ma már pontosan tudom, hogy akár naponta többször is. Ez csak egy egyszerű döntés részemről.

A másik gondolat – amihez most nem fűzök megjegyzést – az volt, amit valamikor négy hónappal ezelőtt mondtam ki magamnak:

Meg fogod tudni,
amit tudnod kell,
amikor meg kell tudnod

21. Csak egy dolog biztos

Nem mindig kapod meg, amit szeretnél, de mindig megkapod, amire szükséged van.

Érzem, hogy ezeket a mondatokat nehéz megérteni. Úgy értem a tiszta egyszerűségükben megérteni. Még nehezebb elfogadni.

Én barátként tekintek erre a mondatra.

További fejezetek

A további fejezetek is tartalmaznak nagyon sok értékes gondolatot. De a könyv itt egy másik irányt vesz. Mivel nem akarom spoilerezni a történetet a további fejezetekből nem idézek.

Inkább csak elmondom, hogy egy olyan emberi történetet olvastam eddig is, innentől kezdve pedig még inkább, ami engem végtelenül megindított.

Igaz történet. Ezért sokkal szebb, mint egy regény.

Mondtam már, most csak ismétlem magamat: nagyon szép könyv, ajánlom, hogy legyél vele gazdagabb te is!

Lehet, hogy tévedek, de az író talán a kételyről írt könyvet, amit én valahogy nyitott és bizakodó szemüveggel olvastam el.

Most kinyitom a tenyerem, és elengedem a kételyt és a bizakodást is.

Maradjon bennem a hála.

Köszönöm, Natthiko!

A könyv bevezetője

Egy jó könyvet olvasni olyan, akár egy utazásra indulni. Az ember kilép az ismeretlenbe, és hagyja, hogy elsodorják a benyomások és az élmények. A Lehet, hogy tévedek egy ember utazásáról szól lelkének felderítetlen, benső tájain. Björn buddhista szerzetesként megtett útjának történetét meséli el a béke, szeretet és szabadság egyre nagyobb magaslatai felé. De, mint minden jó történetben, tükröződik benne valami általánosan emberi. Nincs célszalag, nincs nagyszabású végkövetkeztetés – csak egy emberi lélek, amely ráébred benső szabadságára, élete értelmére és boldogságára, és ezt a lehető legkonkrétabbá és valóságosabbá teszi a mindennapjaiban.

A bölcsesség nem holmi megtanult információ, hanem olyasvalami, amit valódi élettapasztalatainkon keresztül szerzünk meg. Az igazi bölcsesség akkor születik, amikor tudatosan és nyitottan nézünk szembe az élettel. Gyakran próbatételek eredménye, olyan nehézségeké, melyek váratlan éleslátásra nyitják szemünket, és eltöltenek alázattal és szeretettel. A bölcsesség nem a felhők között lebeg, hanem idelent rejtőzik a földön a mindennapi tapasztalatainkban. A Lehet, hogy tévedek nem csupán csodás könyvcím, hanem egyben mélyreható és beleérző bölcsesség. Az a fajta bölcsesség, amely képes az ember egész életét megváltoztatni, és talán kitárni a szívét az örök boldogságra.

Azzal a hozzáállással élni, hogy lehet, hogy tévedek, a nyitott lélek és nyitott szív szükséges előfeltétele. Olyan bölcsesség ez, mely megnyitja a kaput még nagyobb felismerések felé, talán egyenesen annak a kinyilatkoztatásnak a mélysége felé, melyre Buddha eljutott a megvilágosodásakor. Ez az út a szeretethez, összetartozáshoz és megértéshez vezet, és ugyanakkor az emberiség előtt álló hatalmas kihívások megoldásaihoz is. Szerény kulcs egy hatalmas kapuhoz. És ez csupán az egyike azon drágaköveknek, melyeket Björn megoszt velünk ebben a könyvben, melyben elmeséli, hogy mit tanult az útja során buddhista szerzetesként.

Az általam csak a szív útjának nevezett ösvényen való haladáshoz óriási vágyakozásra, bátorságra, becsületességre és őszinteségre van szükség. Ezt az utat Buddha jelölte ki több mint 2500 évvel ezelőtt. Gyakran olyan érzés, mintha sötétben botladoznánk, örökké az utat mutató fények felvillanásait lesve. Ezek közül a fények közül néhány különös módon belülről jön – gyakran olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, vagy a legkevésbé érezzük magunkat méltónak hozzájuk. Más reménysugarak kívülről érkeznek élettapasztalatok, segítőkész tanítók és mentorok formájában, vagy egyfajta titokzatos értelem érintéseként, amely a legmeglepőbb módon olykor segítő kezet nyújt felénk.

Legbelül mindannyian szabadabb és igazibb életre vágyunk, amelyben tartozunk valahova. De sokan minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elnyomják magukban ezt a vágyukat, mert félnek, hogy nehéz megfelelni neki. Modern tudatunknak vannak bizonyos hiányosságai, amikor „le kellene fordítani”, amit a lelkünk üzen. Mások hanyatt homlok belevetik magukat a régi bölcsességek hagyományaiba, hogy megpróbáljanak újra egyesülni a belső fénnyel, életre kelteni a minden emberi szív mélyén szunnyadó örök igazságot. Ezek közül a lelki kalandorok közül néhányan aztán lassacskán hidakká válnak a régi bölcs mesterek és a mai idők keresői között. Meggyőződésem, hogy Björn a maga különösen emberi és őszinte módján maga is ilyen híd. A Lehet, hogy tévedek pedig egy ilyen hidat építő könyv.

Amit a leginkább becsülök ebben a könyvben, az a lefegyverző őszintesége és bensőségessége. Mélyreható és nagy lelki bölcsességeket tár fel az olvasó előtt, miközben józanul gyakorlatias, és a hétköznapi életünkhöz kapcsolódik. Azt tapasztaltam, hogy egyes könyvek sajátságos békességet hordoznak magukban, melyet az ember szinte kézzelfoghatóan érzékel a sorok között, és amely életre kel az olvasóban, amikor az író távollétében kinyitja a könyvet. Pontosan ez történt velem, amikor egy ültő helyemben elolvastam a Lehet, hogy tévedeket, és belekóstoltam Björn bölcsességeinek és élvezetes történetmesélésének egyvelegébe.

Önöknek azonban azt javaslom, hogy szánjanak időt a könyvre. Lassan élvezzék, akár egy kellemesen meleg nyári napot vagy egy csésze finom teát. És figyeljenek arra, amit esetleg felébreszt önökben: a csendes és békés jelenlétet, melyről végtelenül zaklatott világunkban oly könnyen elfeledkezünk.

Ez a könyv a maga szelíd módján nem azt közli, hogy kinek kellene lennünk, vagy mit tudnánk elérni, ha „követnénk a siker alábbi öt lépését”. Ehelyett megpróbál rávezetni, hogy kik és mik vagyunk, túl a személyünkön, túl azon, amit magunkról képzelünk, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy lennünk kellene. A Lehet, hogy tévedek a bennünk levő csendes jelenléthez szól: túl a gondolatokon és a tudat által kivetített képeken. Arra emlékeztet – méghozzá szeretetreméltóan és emberségesen –, hogy ki és mi tekint kifelé a szemünkön keresztül, és hogyan élhetünk ebből a fényből napról napra egyre jobban.

Virágozzék minden teremtmény!

The post 234. | Lehet, hogy tévedek first appeared on Digital Nomad Blog.

231. | Egy listába rendezett pici térkép

Steve – Digital Nomad — Sun, 01 Mar 2026 05:10:21 +0000

Összegzés

Megfogott, megízleltem, megmutatom.

Naponta találkozom olyan felsorolásokkal, amik a titkot mondják el.

Én is adtam már közre ilyet korábban itt, a blogomon. Ezek voltak a “Reinkarnációs szerződés” és a “6 dolog, amit soha ne mondj el az embereknek” című bejegyzések.

A kedvencem még mindig a “Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben” című vers. Egyébként most is azt gondolom, hogy ez a vers a legjobb térkép az önismeret útján járó embernek.

Az elmúlt sok hónapban másképpen látom ezeket a listákat. Igazából soha nem hittem a megoldást kínáló felsorolásokban. Ez a hitem ma már sokkal szilárdabb.

Ezt a lista azonban valamiért az első pontjával megfogott, így végig olvastam. Aztán megmutatta az okot, amiért dolgom van vele.

Egy tucat tanács

Tanács.

Csak egy szó. De én éppen ott tartok az utamon, hogy nem tudom mi a viszonyom ezzel a szóval kapcsolatban.

Ezért most tovább lépek ezen a címen!

Egy tucat tanítás

Kaptam egy 12 pontos esszenciát az élet iskolájában. Íme:

Kelj fel korán, és gyönyörködj a felkelő napban.
Meditálj, hogy élvezhesd a jelenlét energiáját.
Ne gondolj túl sokat a jövőre. Minden okkal történik.
Soha ne félj, mert nincs mitől félned.
Minden nap képzeld el álmaid életmódját.
Hidd erősen, hogy biztosan ezt az életmódot fogod élni.
Figyelj többet, és beszélj kevesebbet.
A fájdalom és aggodalom, amivel most szembesülsz, elmúlik.
Légy önmagad. Élj az értékeid szerint.
Soha ne várj semmit. Ez a boldog élet belépője.
Légy bátor egyedül maradni.
Mindig az istenire irányítsd a szíved.

A lista az első pontjával fogott meg. Az nagyon rezonált velem. Mire a végére értem, elhatároztam, hogy megvizsgálom a saját életem szempontjából.

Azonnal azzal a szemmel láttam a listát, hogy mi az, ami – mondjuk úgy – megvan, és mi az, amivel szeretnék dolgozni. A maradék meg nem érdekes (most?) az életemben.

Már jelen van az életemben (7)

2. Meditáció.
Írtam már róla, nem is egyszer. Így most nincs mit hozzátennem ehhez.

3. Nem gondolok túl sokat a jövőre.
Sokkal kevesebbet foglalkozom ezzel, mint valaha. Minden okkal történik? Tiszta szívvel hiszek ebben a gondolatban. Szívem szerint ezt egy külön pontként tenném be a listába, mert többet érdemel egy második mondatrésznél.

4. Nem félek.
Írtam róla. A mondat második fele viszont elgondolkodtat: “mert nincs mitől félned.” Az első felmerült gondolatom az volt ezzel kapcsolatban, hogy “dehogynem, félni mindig van mit, csak ennek az érzésnek a kezelése a kérdés.” De aztán valahogy mélyebbre csúsztam.

Azt fogalmaztam meg, hogy ha elismerem azt, hogy van félelem, van miért félni, akkor tulajdonképpen teret adtam a félelemnek és máris teremtettem egyet. Ez az igazi érzésem ezzel a témával kapcsolatban. Úgyhogy 100%-ban egyet értek a mondat másik felével: “mert nincs mitől félned.”

8. Elmúlik
Igen. Hol lasabban, hol gyorsabban, de elmúlik.

Jelenlegi elképzeléseim szerint biztos, hogy elmúlik. Ami megnehezíti többünk életét az az, hogy valamiért ragaszkodunk a problémához. Sok más ember tapasztalatait ismerem már. Láttam a könnyű és a nehéz utat is. Én is átéltem fájdalmakat.

És ragaszkodtam is hozzájuk, ki tudja, miért. Talán így vagyunk kódolva. Egy idő után észre se vesszük, hogy az eredeti probléma már nincs meg, helyette teremtettünk másokat.

Találkoztam olyannal, aki azt mondta, hogy ha nincs szar az életében, akkor csinál magának, mert számára ez a biztonság. Tegnap egy olyan barátommal beszélgettem, aki olyan helyzetben van, amire egyszerűen nincs megoldás évek óta. Egy éve nem beszéltünk. Tegnap békét hallottam a hangjában. Elmondta, hogy a helyzet most is ugyanaz, mint legutóbb, de már úgy beszélt róla, hogy várja, amikor évek múlva tovább tud lépni. Büszke voltam rá.

A baj elmúlik, a vele kapcsolatos büszkeségem nem.

9. Légy önmagad.
Igyekszem.

Egyre láthatóbb módon.

10. Soha ne várj semmit.
Remélem, ehhez jó úton vagyok.

Sokat már nem várok, de néha azért rajta kapom magam ezen az úton.

Ez a boldog élet belépője?

Ez egy második mondat. Ezen még tovább kell dolgoznom, de ennek pontnak mindenképpen ebben a részben van a helye az életemben.

11. Légy bátor egyedül maradni.
:o)

Dolgoznom kell vele (4)

Ha akarok dolgozok ezekkel. Vagy, ha valami rákényszerít, hogy dolgozzak.

1. Napfelkelte
Ismerem az elejét. Egyszerűen szeretnék benne többet részt venni és ez csak rajtam múlik.

Többet fogom élvezni.

5. és 6. A jövő elképzelése
Erre megvan a belső hívásom, sőt a hét elején az egyik barátom segítségével szóba is került ez a téma.

A jövőkép nagyon fontos, és egy ideje ezt a gyeplőt egy kicsit lazábbra vettem.

Belső késztetésem van rá, hogy dolgozzak vele.

7. Figyelj többet, és beszélj kevesebbet.

A figyelem már megvan.

A kevesebb beszédre is megvan a szándékom, de ehhez még fejlődnöm kell. Belső késztetés, hogy fejlődjek ebben, szóval igyekszem gyakorolni.

Nem tudom hová tenni (1)

12. Mindig az istenire irányítsd a szíved.

Ezt a gondolatot egyenlőre nem tudom elhelyezni a saját térképemen.

Ezt biztosan nem gyakorlom még, és amíg nem értem meg, hogy ez mit akar számomra jelenteni, azt sem tudom mondani, hogy dolgom van vele.

Az élet majd megmutatja ezt, ha szükségem van rá!

Miért ez a lista?

Egyszerűen együtt tudtam vele lélegezni.

A fele megvan az életemben ezeknek a tanácsoknak és szeretem őket. Egy nagy részre igényem van, mert látom, hogy milyen hatása lehet ezeknek a pontoknak az életemre.

Az egyetlen különálló pont is passzol hozzám, mert dolgom van vele.

Nem én készítettem a listát, de ha lenne sajátom, ez egy erős alap lenne hozzá.

The post 231. | Egy listába rendezett pici térkép first appeared on Digital Nomad Blog.