Nem sok tervem volt már mára. Ha őszinte akarok lenni – és mindig az akarok lenni -, akkor inkább azt írom, hogy semmi tervem nem volt már mára.

A karaoke party véget ért. A harmadiknak énekelő lány volt az egyetlen, aki tudott énekelni. Ennek ellenére nem égett ki az agyam.

Sőt, tovább dolgozott.

Le kell írnom, mire jutottam.

És – ma már másodszor – olyat teszek, amit még soha nem tettem. Az ágyamon ülök, és a lábaimon a laptoppal írok. És meglepődve tapasztalom, hogy a lepedőn milyen szépen működik az egerem.

Vacsora egyedül, majd kettesben

Mondjuk, a bekezdés címének első fele erős túlzás.

A hostel kertjében nem lehet egyedül lenni. De vegyük úgy, hogy egyedül ültem egy asztalnál. Egyedül írtam a laptopomon. Sörözgettem a kikapcsolt füleim szelektív csendjében.

Miután elhatároztam, hogy nem érdekel a karaoke, tényleg nem érdekelt. Mocskos hangos és hamis volt, de sokkal jobban lekötött az írás. Aztán meg az olvasás. Mert az előző bejegyzés elkészülte után olvasni kezdtem.

Ma még csak egyszer ettem (sült rizst marhahússal) és kissé éhesnek éreztem magam. Ezért rendeltem egy adag sült rizst marhahússal. Szerintem nem viccelek, mikor azt mondom, hogy nagyon szeretem a rizst.

Békésen olvasgattam egy darabig. A kedvenc írom, Douglas Adams zseniális mondatai legalább olyan jól esnek, mint a rizs. Egy darabig például ízlelgettem ezt a gyöngyszemet: “Úgy látszott, mintha másvalamit nézne, mint amit nézett, ahogy ott állt és nézett valamit.”

She seemed to be looking at something other than what she was looking at, as she stood there looking at something.

Jó pár oldallal végeztem, és a késői vacsorám kétharmadával is, amikor megláttam őt.

Éppen az ölembe mászott be.

Az egyik reggel már találkoztunk. Akkor egyszerűen lefeküdt az asztalra rántottám mellé. Most közvetlenebb volt.

Nagyon apró volt. Fekete. Lila nyakörvvel.

Nem mutatkozott be, ezért cuki macskának hívom.

Azon a reggel sem én érdekeltem igazán, szóval a kapcsolatunk nem éppen érdekmentes alapokkal indult.

Most is nagyon nézegette a tányéromat. Jól nevelt cuki macskának tűnik, nem nyúlt hozzá, csak vágyódva bámulta. Azt már lehet, hogy csak képzeltem, hogy közben a nyálát nyeli.

A marhás rizs nagyon finom. Szerintem ő is ezt gondolhatta. A vacsorám hátrelévő harmadából szépen kiválogattam a – pont a cuki macska szájához méretezett – hús falatkákat, ő meg minden falatot ügyesen megevett az ujjaim közül.

Kétszer harapott csak kicsit másképpen, de éreztem, hogy nem direkt teszi. Úgy éreztem, igyekszik óvatos lenni. Ahogy rajtam lépkedett, például – nagyon előzékenyen – nem dugta ki a karmait.

Meg is jegyeztem, hogy milyen kellemes érzés, ahogy a puha talpacskáival mászkál a meztelen combomon. Nyugalom! Rövid nadrág azért volt rajtam, nem meztelenül ültem a hostel kertben!

Szóval szépen megvacsoráztunk kettecskén.

Aztán még egy negyed órát közösen töltöttünk el.

Én a hátát simogattam és masszíroztam, a fejét vakartam, az oldalát melegítettem.

Ő a hátát púposította. A füleit hegyezte. A fenekét mutogatta. A farkát antennaként az ég felé meresztette.

És megállás nélkül dorombolt.

Kétszer elérkezettnek láttam az időt, hogy elhagyjam a kerthelyiséget. Ő még nem akart elengedni. Nagyon dörgölődzött, ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy maradhatok még.

Végül elváltunk. Én már zuhanyoztam, most írok.

Ha reggel találkozunk, szerintem nem mondja el, hogy mit csinált.

És megállás nélkül dorombolt

Egyszer kétszer már eszembe jutott, hogy utána nézzek, hogy miért is dorombolnak a macskák.

Ma este jött el az ideje.

Ez a cuki macska olyan egyszerűen kezelte ezt a közös vacsorát, hogy egyszer csak az a gondolatom született meg, hogy tulajdonképpen én is csak dorombolok. Hónapok óta, megállás nélkül.

De ahhoz, a metafora valóság alapját kiderítsem, először is tudnom kellett, hogy miért dorombolnak a macskák.

Sejtettem, hogy nincsen mindent kizáróan egyértelmű válasz erre a kérdésre.

Az elfogadott álláspontok szerint a dorombolás nem egyetlen funkciót tölt be.

Amit találtam, az pont nem egyetlen válasz volt. A dorombolás lehet elégedettség. Komfort. Biztonság. Kommunikáció. Önvigasztalás. Stresszkezelés. Talán még regeneráció is.

Szóval a klasszikus „dorombol = boldog macska” túlzó egyszerűsítés.

És ezekkel a kondíciókkal elfogadom a saját magam alkotta metaforát.

Én bizony dorombolok. Hónapok óta. Megállás nélkül.

És megállás nélkül dorombolok

Nagyon sokszor írtam már, hogy nem megszűntek a zajok körülöttem.

Hanem megtaláltam egy belső rezgést, ami mellett a zajok elvesztették a hatalmukat.

Csak halkan jegyzem meg, hogy a dorombolás is rezgés. Belső rezgés.

Én úgy dorombolok, hogy nem azt mondom, hogy nincs félelmem (rendben, ezt lehet, hogy éppen mondom), nincs fájdalmam, nincs veszteségem. Én azzal rezgek belül, hogy itt vannak ezek a dolgok, de már nem irányítják az életemet.

Lehet, hogy ez nálam egy csendes igen az életre. Vagy csak egy stabil frekvencia. Egy alapzaj. Nem is tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy ott van.

Nem csinálom a flow-t. Benne vagyok. Ahogy a macska sem csinálja a dorombolást.

Kívül hangos a világ.

Belül meg csak ennyi:

brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.

The post 272. | Egy váratlan haver és egy metafora vacsorára first appeared on Digital Nomad Blog.

“Lehet, hogy tévedek” Ismerős a bejegyzés címe? Innen indulok ki. Lehet, hogy tévedek, de ez az írás arról szól, ahogyan most látom a világot.

Az igazsága tehát abszolút. Számomra.

Nem recept, nem tanítás, nem egy verseny eredményhirdetése. Semmi más nem akart lenni, mint egy válasz.

Az utóbbi hónapokban nagyon sokszor hallottam azt, hogy “értem, amit mondasz, de nem tudom megélni.”

“Nem tartok még ott, ahol te.” “Nem vagyok azon a szinten, ahogy te látod a világot.” Mind megannyi jelzés, ami egy másik hullámot, másik dimenziót, másik spiritualitást sejtet. Fontosnak tartom – és ezt az egész írást ennek a szellemében írom: nincsenek szintek, nincsenek helyezettek. Nem létezik lemaradás. Állapotok vannak. És ezek szükségszerűen mások.

Szintén sokszor kapok egy-egy másik hullámról érkező kötelet, amit mentő szándékkal dob valaki.

“Olyanok az írásaid, mintha mindenben a jót akarnád látni.” “Nem látom, mi a célod az életben, cél nélkül pedig nem lehet élni.” “Mivel magyarázod ezt, vagy azt?”

Nem szükséges megmenteni. Nincs mitől. Ott vagyok, ahol lennem kell. Nem akarok látni dolgokat sehogy. Nem keresek olyan célokat, amiket mások fontosnak tartanak. Nem magyarázok mást, csak magamat. És ezt sem tartom mindig fontosnak.

Jó ideje érzem, hogy nehezen tudom elmondani, hogyan látom most a világot. Mégis, szinte minden bejegyzésemben erről írok a megéléseimen keresztül.
Nem az a célom, hogy meggyőzzelek vagy hogy mindenáron érthetővé tegyem magam. De örülök, ha ez az írás közelebb visz téged a gondolkodásom megértéséhez.

Most egy speciális élményhez kapcsolódva másképpen megyek mélyre.

Másképpen hallok

Az elmúlt hetekben észrevettem magamon valamit.

Valami furcsát.

Természetesen sejtettem, hogy ebből egy bejegyzés lesz.

A zenéről, de mégsem arról

Én soha nem fogom megunni elmondani, hogy a zene mennyire fontos szerepet játszik az életemben. Bízom benne, hogy te sem unod, ha időnként újra hallod ezt tőlem.

Írtam erről a témáról többek között a “Gondolataim az éneklésről”, vagy “A zene szerepe az életemben” című írásaimban.

És bár a magamról tett felfedezésem közel áll a zenéhez, ezúttal mégsem arról lesz szó.

A dalszövegekre figyeltem fel.

Egészen pontosan arra, hogy hogyan szólalnak meg bennem mostanában a dalok szövegei.

Azonosulás a versekkel

Véletlenszerűen kiválasztottam néhány kifejezést, hogy egy pillanatra még a zenére essen a reflektor fénye, mielőtt a dalszövegeket állítom gondolataim színpadára.

Mit tesz velem a zene?

Mozgat. Erőt ad. Elgondolkodtat. Motivál. Felvidít. Elszomorít. Elérzékenyít. Lelassít. Felgyorsít. Megnyugtat. Felpörget. Energizál.

És ezekben az áramlásokban nálam nagyon fontos szerepe van a dalok szövegeinek. A legritkább esetben szeretem azokat a zenéket, amik még ha zeneileg jók is, a szövegeiket tekintve nem mesélnek nekem semmiről.

Egész életemben figyeltem a hallgatott dalok verseire.

Sokszor érzem úgy, hogy ezek a versek rólam is szólnak.

Most is így érzem, ez nem változott. Csak a szavak értelmezése alakult át mostanában.

Hogyan működik a zene tudományos szinten?

A zenében számomra a legfontosabb érték az energia, amit ad.

Sok évvel ezelőtt olvastam először azt, hogy ha az ember ki akar kapcsolni, vagy esetleg szüksége van valamire ami energizálja, akkor indítsa el a kedvenc zenéjét – legyen az bármi -, és máris célt ért.

A pszichológia szerint nem véletlen, hogy ösztönösen a kedvenc zenéinkhez nyúlunk. A szeretett dalok képesek hangulatot szabályozni, energiát mozgósítani, emlékeket előhívni, sőt még az agy jutalmazó rendszerét is aktiválhatják.

A düh

A metal a kedvenc zenei világom.

Ebben is ott van minden.

Fájdalom. Erő. Veszteség. Kitartás. Melankólia.

De ha egyetlen érzést kellene megneveznem, ami újra és újra visszatér, az a düh.

És furcsa módon mindig könnyű volt együtt száguldanom vele.

Ez a száguldó tempó semmit nem változott számomra.

De már nem azonosulok az érzéssel. Furcsa módon nem is tagadom. Egyszerűen csak jelentés nélkülivé vált számomra a mások dühe. Mivel ez az érzés már nagyon ritkán jelenik meg bennem, ítélkezés nélkül azonnal elfogadom, hogy a szövegben ott van, de azonnal jelez az elmém, hogy erre nekem nincs szükségem.

Fontos, hogy az, hogy már nem rezonál bennem ugyanúgy a másik dühe, nem azt jelenti, hogy nem értem meg. Ismerem ezt az érzést, nem felejtettem el milyen. Nem ítélem el a másikat azért, mert benne van. Nem akarnám lebeszélni arról, hogy foglalkozzon ezzel a nagyon is valós érzéssel. Egyszerűen csak egy másik hullámon ülve nézem.

Felfedeztem magamon, hogy nem elfordultam ettől az érzéstől, hanem egyszerűen a dühöt elsősorban már nem konkrét külső célpontokhoz kötött reakcióként élem meg, hanem jelzésként. Van. Nem több ennél.

Biztos vagyok benne, hogy ennek az az oka, hogy az utóbbi sok-sok hónapban nagyon ritkán jelent meg bennem ez a fajta érzés. Amikor pedig megjelent, azonnal azzal a kérdéssel fordultam és fordulok felé, hogy “milyen problémámat akarod jelezni?”.

Vagyis amikor felismerem a düh érzését, és – általában – pillanatok alatt megtalálom a számomra releváns okát, egyszerűen nem épül be belém, azaz nem internalizálódik. Élem, amit a buddhizmus tanít: felismerem, megvizsgálom és elengedem.

Ez a szövegek hallgatása közben úgy jelenik meg nálam, hogy amikor értelmezem a szöveget, egyfajta feliratként reagál az elmém a jelentésre.

Mutatok egy-két véletlenszerűen kiragadott példát azokból a dalokból, amiket a napokban hallgattam. Zárójelben mellé teszem az elmém kreálta feliratot is.

• “Ellened van a törvény nem érted.” (Semmi sincs ellenem, semmi sincs értem. Minden úgy van, ahogy van.)
• “Zsákutcába tévedve, szomjaznak a véredre.” (Meglehet, hogy így van. De csak a dolgukat teszik, nincs bennem harag.)
• “Nincsen irgalom bújdosó szívemben.” (Nincs irgalom, mert nem előzi meg a düh, ami megteremtené az irgalmat. Hiányzik a kiváltó érzés.)
• “Minek él az olyan, aki nem tudja, mi a jó?” (Ezt a kérdést senki nem kellene, hogy feltegye, de nem ítélem meg azt, aki mégis felteszi. Én nem látom értelmét ennek a mondatnak.)

Nagyon szeretem ezt a narratívát.

Nem dolgok cáfolataként és tagadásaként jelennek meg ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt, egyszerűen csak ösztönösen értelmezem és magamhoz mérem a sorokat. A legszebb számomra az, hogy ez a kettős munka nem terheli meg az agyamat.

Békésen megélni a dühöt. Rettentő jó élmény.

Vágyak

A valaminek az elvesztése miatti fájdalom, a valami más iránt vágyakozás.

Ez is sok dalban központi téma.

Kezdem pár példával.

• “Az éjszaka mélyén forgat egy örvény, Meg kéne úsznom élve.” (Forgat. De nem kell megúsznom. Célszerűbb úsznom azzal az örvénnyel. Szeretek élni és szeretem, hogy eddig mindig a jó oldalon dobott ki az örvény. Egyszer majd nem így lesz, de ezzel sincs semmi problémám.)
• “De igazságosabb volt, mint most teszik, Mikor a pofon hátulról érkezik.” (Nincs olyan, hogy igazságosabb. Más volt, hiszen mindig minden változik.)

Próbáltam már párszor elmondani, de úgy érzem, még mindig nem sikerült világos formába öntenem azt a gondolatot, hogy mit jelent a vágyakozás nélküli állapot.

Talán itt sikerült a legközelebb jutnom tiszta gondolathoz:

“A vágy önmagában nem probléma. A buddhizmus nem azt kéri tőlem, hogy ne vágyjak. Hanem azt, hogy ne azonosítsam magam a vágyammal. Ne szabad összekevernem a vágyat azzal a gondolttal, hogy nélküle nem vagyok teljes.”

Nekem szabadságot hoz az, hogy ha felmerül bennem egy elképzelés, egy elvárás egy előttem álló dologgal kapcsolatban, akkor – általában – kétféle módon reagálok önmagamra.

Az egyik, hogy figyelmeztetem magam, hogy nem kell semmit elképzelni, hamarosan meglátom. Ez nagyon jó, mert egy izgalmakkal teli várakozást teremt bennem, ami mondjuk például az esemény előtti éjszaka nem tudok aludni. Szeretem az ilyen éjszakákat.

A másik gyakran felmerülő lehetőségem, hogy előre mosolygok azon, hogy vajon hány aspektusában lesz más az élmény, amikor megtörténik. Előre tudok örülni annak, hogy micsoda móka lesz az eltérések észrevétele.

Mérhetetlen szabadságot hozott az életembe az elvárások nélküli gondolkodás.

Bizonyosság

A “jövő” látása és a remények megjelenése egy harmadik érdekes terület.

• “Ebben a testben feszülök még, Mint szellem a palackban. Bármit megadnék, ha tudnám, hogy van még, Ami majd kiszabadít.” (Nem feszülök. Nincs palack. Semmit nem adnék. Nincs szabadulás. Nem kell tudnom semmit ezzel kapcsolatban.)
• “Lassan nincs mit ennem, Már régen nincs hova mennem, Senki nem jön értem, A lejtő végére értem.” (Létezik egyáltalán lejtő? Van vége? Érdekes ezt tudni?)

Amióta nem ragaszkodom görcsösen a jövő kiszámíthatatlan útjainak előre látásához, minden sokkal egyszerűbb lett körülöttem.

Minden célszerűbb.

Ha csak ébredés után döntöm el, hogy aznap hová fogok költözni, akkor az olyan kérdések sem nagyon fontosak már, hogy mivel megyek, meddig tart az utazás. Hol veszek jegyet. Mi lesz, ha lekésem. Biztosan lesz szállás?

A maga egyszerű célszerűségében mindig van egy eszköz, ami oda visz, ahol majd lehajtom a fejem.

És ha egyszer véletlenül az utcán kell aludnom? Kapok egy újabb kalandot. Be kell kéredzkednem egy templomba, hogy ne ázzak el? Legalább lesz alkalmam élőben kipróbálni a híres vendégszeretetet.

Biztosan tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy az igazán kellemetlen dolgokat elkerüljem. Abban sem kételkedem, hogy megvan ehhez a képességem.

Ám, ha másképp sikerül. Nincs szükségem a hibáztatásra. Sem magamat, sem a körülményeimet nem okolom.

Most elég az a bizonyosság, hogy valami lesz.

Mert ez azt jelenti, hogy élek.

A hogyan nem annyira hangsúlyos.

A narratíva

Nem megyek tovább az érzésekkel, úgy gondolom, most eleget mutattam meg.

Folytathatnám azzal, hogy egyre többször kérdőjeleződnek meg bennem az olyan kifejezések, mint a “jó”, “rossz”, “kell”, “akarom”, “kihagyhatatlan”. És akkor nagyon hosszú bejegyzést írnék.

Nem ez a célom.

Egy kicsivel többet akartam csak mutatni abból, amit a mindennapjaimban láthatsz a bejegyzéseimen keresztül.

És hálás szívvel élem meg azt, hogy ez a fajta gondolkodás nem az őrület felé viszi az életemet.

Hanem egyszerűen csak békés, szabad létezés felé.

Ezért válaszolom mostanában egyre többször a kérdésre, hogy “Mit csinálsz ott?” egyszerűen csak ezt:

Itt létezem.

The post 270. | Másképpen hallok first appeared on Digital Nomad Blog.

Feltehetően csak nekem mesél.

Mégis megosztom. Talán neked is súg majd valamit.

Miért van rengeteg kártya az utcákon?

Már Koh Samuin észrevettem, hogy rendkívül sok kártya van mindenféle az utak szélén.

Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy miért van ez így. Csak tudomásul vettem. Sokszor láttam gazdátlan kártya lapokat heverni mindenfelé, ennyi az egész.

Láttam Thaiföldön, Indonéziában és Laoszban is. Néha csak egy-egy lapot, néha többet is együtt.

Aztán Laoszban egyszer megláttam egy Jokert. Valamiért fel akartam venni, de végül átléptem felette.

Akkor kezdődött.

Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az titok a kártyák sorsában.

Utánaolvastam, később beszéltem is erről valakivel. Az ok az, amit sejtettem.

Ezekben az országokban illegális a kártyajáték. Így, ha a lebukás veszélye forog fenn, vagy a játékos nem akarja magánál tartani a bizonyítékot, egyszerűen eldobja a paklit.

Bizonyos alkalmakkor rendben van a játék (temetés, esküvő) és akkor sem probléma, ha elvonultan játsszák.

Utólag értettem meg egy helyzetet. Egy alkalommal pár nőt láttam. Nagyon jókedvűen játszottak. Annyira élettel teli jelent volt, hogy megkérdeztem őket, készíthetek -e egy fotót róluk. Hevesen tiltakoztak.

A Joker

Az a bizonyos Joker Houayxayban, az első laoszi településemen került az utamba.

Ma sem tudom, miért akartam felvenni.

Két nappal később gondolkoztam, hogy visszamegyek érte. Mégis csak egy Joker hevert a Mekong partján.

Aztán az utolsó napomon – a két napos hajóút előtti csütörtökön -, ott Houayxayban, a Mekongtól 50 méterre megláttam egy csomó sáros, koszos lapot az út mellett.

Összeszedtem azokat, amik nem voltak teljesen használhatatlan állapotban. Összesen 18 db kártyát. Hazamentem és megtisztítottam őket.

Mert ott, a Mekong partján elhatároztam, hogy addig fogom őket gyűjteni, amíg egy hiánytalan paklit nem tudok összerakni.

Pár nappal később készítettem egy táblázatot, amibe elkezdtem feljegyezni, hogy melyik lapokat hol és mikor szedtem össze. Ennek a táblázatnak volt egy folyamatosan csökkenő munkalapja, amin csak a hiányzó lapokat láttam.

Innentől kezdve állandó figyelemmel voltam az út pora iránt.

Ha megláttam egy kártyát, elővettem a táblázatomat. Ha hiányzó darabot találtam meg, akkor egy erre oda készített üres mogyorós zacskóba tettem lapot, vagy lapokat. Otthon megtisztítottam, feljegyeztem a táblázatba és a helyére tettem a pakliban.

Szereztem két gumigyűrűt és összekötöztem velük az egyre gyarapodó paklimat.

Sokszor élek számokban

Elképzelésem sem volt, hogy mikorra lesz meg a pakli.

Ezért volt izgalmas a játék.

Jó utólag megnéznem, hogy hogyan is zajlott ez a keresgélés.

9 városban, két országban, összesen 18 alkalommal kellett lehajolnom a porba, sárba, fűbe.

Sokszor a lábammal forgattam ki a föld alól a kártyákat. Volt, hogy az árokba másztam le értük. Sokat felvettem, és sokat el is dobtam.

Aztán olyan dolgok is a kezembe kerültek, amikre az elején nem is gondoltam.

Például egy Bridge játékszabály kártya. Egy papírdoboz, elázva, megtépázva, de használható állapotban. Aztán egy papír keret, amibe végül belekerült a teljes pakli.

Van Viengben egy nehéz, fakeretes dupla ágyam volt. Az ágy lába tenyérnyi széles volt. Így két napig a papírzsebkendőbe csavart kártyapaklival az ágy lába alatt aludtam. Csak hogy egyenesedjenek a girbe-gurba kártyák.

Nem voltak szabályaim arra, hogy csak épp és sértetlen lapokat gyűjtök. Sőt, inkább az volt a fejemben, hogy annál élettel telibb a lap, minél inkább használt.

Egyetlen lapot cseréltem ki később egy másikkal, ennek pedig az volt az oka, hogy a másodszorra megtalált lapnak érdekesebb volt a hátoldala.

Van a paklimban papír és műanyag alapú lap is. Van teljesen sértetlen, van szakadt, lukas. Van kifakult és van olyan is, amit nem tudtam teljesen megtisztítani.

A Jokerek miatt aggódtam. Mennyi az esélye, hogy kettőt is találjak. Mert bár a póker paklinak nem részei a Jokerek, elhatároztam, hogy kettőt akarok összegyűjteni. Végül négy lett, mert nem volt szívem otthagyni a második párost.

41 napig tartott ez a számomra izgalmas játék.

3 napja, már itt Vietnámban véget ért a játék.

Legalábbis az első menet.

Mert talán megismétlem ezt a játékot.

Mesélő kártyalapok

Menet közben alakult ki bennem a gondolat, hogy mire végzek a gyűjtögetéssel, tulajdonképpen egy érdekes módon megírt mesekönyvet hozok majd létre.

Hiszen a lapok mindegyike mesél nekem valamit.

Az egyetlen lap, amit nem találtam, hanem kaptam például mindig O-ról fog mesélni. A Pik dáma mindig arra fog emlékeztetni, hogy mikor elmeséltem ezt a kártyás történetemet a férfinak, mennyire tetszett neki. Kérte, hogy mutassam meg a táblázatot a hiányzó lapokról. Majd hátrament a konyhába és kisvártatva hozta a Pik dámát. Nem az akkor még hiányzó nyolc lapot, csak ezt.

A Pik dáma emlékeztetni fog arra, hogy egyszer találtam kisebb méretű, kb. 2×3 cm-es kártyalapokat. Másnap ebből egyet odaadtam O-nak, aki kitűztem az emlék oszlopára.

Van olyan kártya, ami a motoros túráról suttog nekem és a srácok arcát idézi fel bennem.

Lesz olyan, ami azt a képet mutatja, amikor a süket európai gyerek a 40 fokban az út szélén kotorászik a koszban, egyik kezében egy telefonnal, a másikban pár szakadt kártyával.

Az utoljára megtalált lap pakliban a Káró hármas. Elmondja majd, hogy amikor őt megtaláltam, már egy hete nem volt kapásom. Csak ő hiányzott. Mivel már csak ez az egy lap volt a hiányzó kártyákat mutató munkalapon, tudtam, hogy őt keresem. És akkor Hanoiban megláttam egy nagyon szép hátlapú kártyát az utcán. Ez volt a második kártya Hanoiban, az elsőt nem tartottam meg, mert már nem hiányzott ebből a pakliból. És ahogy megláttam a kártya hátlapját, valamiért pontosan tudtam, hogy ez a hiányzó Káró hármas lesz.

Ő volt.

És az az érzés, hogy pontosan tudtam, hogy ő lesz az, nagyon-nagyon boldoggá tett abban a pillanatban.

Ezek a lapok már most is mesélnek.

Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak mondani egy, kettő év múlva.

Digitális formában mesélnek

Mikor felismertem, hogy ez gyűjtögetés egy történet kereteit adja meg, elhatároztam, hogy digitalizálni fogom a gyűjteményt és egy kis könyvet készítek belőle.

Ezt meg is tudod nézni itt, lapozgasd végig, hátha neked is súg valamit egyik másik lap.

Mi lesz a paklival?

Az első gondolatom az volt, hogy ha végeztem az összes lap összegyűjtésével, akkor egy impozáns helyen, lehetőleg egy magaslaton készítek egy videót, ahol szétszóróm a levegőbe a gyűjteményt.

Hiszen nem akarok semmit birtokolni, célszerű lesz visszaadni a kártyák szabadságát.

Később aztán arra gondoltam, hogy egyszer inkább aukcióra bocsátom a paklit. Hátha lesz valaki, aki meghallgatná a történetet amit a lapok mesélnek. Én pedig bármennyi pénzt is kapok érte, azt odaadom egy gyerekekkel foglalkozó szervezetnek. Legyen valami haszna a gyerekeknek az én hülye kis játékomból.

Amíg nem dől el a pakli sorsa, szeretettel őrzöm a kevés dolgaim között.

Addig is, szeretettel ajánlom neked!

Lapozd olyan örömmel, ahogyan én dolgoztam vele.

The post 266. | Az én kicsi mesekönyvem first appeared on Digital Nomad Blog.

Mit jelent a meditáció?

• Klasszikus, rövid definíció: A meditáció olyan mentális gyakorlatok összessége, amelyek célja a figyelem szabályozása, a tudatosság fejlesztése és a belső folyamatok megfigyelése.
• Akadémikusabb megfogalmazás: A meditáció olyan strukturált mentális gyakorlat, amely a figyelem fókuszálásán és a tudatosság fenntartásán keresztül segíti a gondolatok, érzelmek és testi érzetek megfigyelését, általában ítélkezésmentes módon.
• Pszichológiai megközelítés: A meditáció a kognitív és érzelmi folyamatok tudatos megfigyelésére és szabályozására irányuló technikák gyűjtőfogalma, amelyeket gyakran a mentális jólét és a figyelmi működés fejlesztésére alkalmaznak.
• Tudományosabb leírás: A meditáció olyan mentális tréningmódszerek gyűjtőneve, amelyek a figyelem irányításán és a tudatos jelenlét kialakításán keresztül befolyásolják a kognitív, érzelmi és fiziológiai folyamatokat.

Mit jelent a meditáció nekem?

Szenvedés volt végig

Megszűnt a szenvedés

Hogyan meditálok?

Mire figyelek?

Hogyan figyelek?

Szerződést kötöttem

Meditáció és mindfulnes: amikor a szavak csontig koptak

The post 259. | Meditáció – egy ösvény az utamon first appeared on Digital Nomad Blog.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Amikor azon gondolkodtam, hogy miért is akartam erről a könyvről írni, egy a napokban olvasott klasszikus zen tanmese jutott az eszembe.

A mese is meg fogja mutatni, hogy mi volt a szándékom, és én is el fogom mondani.

Ha itt az írásom elején kellene válaszolnom, hogy miért hoztam el ezt a könyvet, akkor azt mondanám:

Mindenképpen olvasd el, könnyen meglehet, hogy utána te is azt fogod mondani, amit én.

Kívánom, hogy találd meg a gyönyörűséget ebben a történetben!

A kosár és a folyó

Egy öreg mester egy kolostorban élt a fiatal tanítványával. A tanítvány minden nap lelkiismeretesen olvasta a szent iratokat és a bölcs könyveket, de egy reggel elkeseredetten fordult a mesteréhez:

– Mester, hiába olvasom ezeket a könyveket, amint becsukom őket, szinte mindenre elfelejtek belőlük. Mi értelme így az olvasásnak, ha semmi nem marad meg a fejemben?

A mester nem felelt azonnal. Odanyújtott a fiúnak egy régi, maszatos szenes kosarat (vagy egyes változatokban egy szitát), és így szólt:

– Menj le a folyóhoz, meríts vele vizet, és hozd ide nekem!

A tanítvány csodálkozott, de engedelmeskedett. Merített a vízből, de mire visszaért a mesterhez, a kosár üres volt.

– Menj vissza, és próbáld meg gyorsabban! – sürgette a mester.

A fiú újra próbálta, futott, ahogy csak bírt, de a víz minden alkalommal kifolyt a ré résein. Végül kimerülten állt meg a mester előtt:

– Mester, ez lehetetlen! A kosárral nem lehet vizet hordani. Semmi nem maradt benne.

Az öreg bölcs ekkor a kosárra mutatott:

– Nézd meg jól a kosarat! Milyen volt, amikor elindultál, és milyen most?

A fiú ránézett, és elcsodálkozott. A kosár, amely korábban piszkos, kormos és poros volt, most tiszta volt és ragyogott.

– Látod? – mondta a mester. – Amikor olvasol, lehet, hogy az elméd olyan, mint ez a kosár: nem tudja megtartani az összes szót és mondatot. De minden alkalommal, amikor a könyv bölcsessége „átfolyik” rajtad, megtisztítja a lelkedet és az elmédet. Nem az a lényeg, hogy mi marad a kosárban, hanem az, hogy mivé válik a kosár a víz érintésétől.

A “Melyik könyv mondja meg, hogy ki vagyok?” című írásomban én voltam a tanítvány.

Most sem mesterként gondolom azt, hogy ezzel a könyvvel mindenképpen tisztább lett a kosaram.

Négy gondolat

A könyvből én négy gondolatot viszek magammal.

Ezeket szeretném megosztani veled. Kíváncsi lennék, te mit viszel el, miután elolvastad.

A lopás

Jó – mondta Baba, de szemében kételyt láttam. – Ide figyelj, bármit is tanít a molla, egy bűn létezik csak, egyetlenegy. Ez pedig a lopás. Bármilyen más bűn csak a lopás egy változata. Érted ezt?
– Nem, Baba dzsan – mondtam, reménytelenül kívánva, bárcsak érteném. Nem akartam megint csalódást okozni neki.
…
– Ha megölsz valakit, ellopsz egy életet – magyarázta Baba. – Ellopod a felesége jogát arra, hogy férje legyen, a gyerekeitől elrabolod az apjukat. Ha hazudsz, ellopod valakinek az igazsághoz való jogát. Ha csalsz, ellopod a becsületességhez való jogot. Érted már?

Bármilyen más bűn csak a lopás egy változata…

Ezen a könyv olvasásakor komolyan elgondolkodtam, mert felkaptam a fejemet erre a mondatra.

Ahogy olvastam, nem értettem, mit akar mondani a szereplő, de a magyarázat mindent világossá tett.

Vannak mondatok, amik nem magyaráznak, csak helyre tesznek bennünk valamit.

Ez is ilyen.

Nem hiszem, hogy minden bűn lopás lenne.

De szeretem ezt a gondolatot, mert egyszerűvé teszi azt, ami egyébként nyughatatlanul keringene a fejemben.

Ha innen nézek rá a világomra, akár minden tett mögött megjelenhet valami elvesztett dolog. Egy jog. Egy lehetőség. Egy kapcsolat. Egy igazság.

És ez már elég ahhoz, hogy másképp gondolkodjak róla. Ha meg tudom nevezni, mi veszett el, már máshogy nézek rá.

Valamit-valamiért.

Mindennek ára van.

Számomra működik a módszer.

Nem azért, mert ez az igazság. Hanem mert ez egy használható igazság.

Zendegi migzara

Zendegi migzara, ahogy az afgánok szeretik mondani: az élet megy tovább, nem törődik az elejével, a végével, kamjabbal, nakammal, válsággal, lelki megtisztulással, csak ballag előre, mint egy poros karaván.

Az élet megy tovább.

Nem érdekli, hogy kamjáb (sikeres) voltam-e vagy nakám (sikertelen). Nem számolja a sikereimet, és nem áll meg a kudarcaimnál sem.

Valahol felszabadító ez a közöny.

Azt jelenti, hogy nem kell megfelelni az életnek. Nem kell bizonyítani.

Csak menni vele. Mint azzal a bizonyos poros karavánnal, ami nem siet, nem késik, csak halad.

És a karavánban haladva talán rájövök, hogy nem az számít, mi történt velem.

Hanem az, hogy megyek -e tovább.

Jó érzés számomra, hogy én már ezzel a karavánnal haladok és megy az utam tovább.

Savanyú alma

– Nem baj. Tudok várni. Olyan, mint a savanyú alma.
– Savanyú alma?
– Egyszer, amikor nagyon kicsi voltam, felmásztam egy fára, és zöld, savanyú almát ettem róla. A hasam megnőtt, olyan kemény lett, mint egy dob, és nagyon fájt. Anya azt mondta, ha vártam volna, amíg megérik az alma, nem lettem volna rosszul. Azóta, ha valamit nagyon akarok, visszagondolok arra, amit anya mondott az almáról.
– Savanyú alma. Masallah, te vagy a legokosabb kisfiú, akivel életemben találkoztam, Szohráb dzsan!

Korábban azt mondtam volna, hogy bizonyos helyzetekben megéri várni.

Ma már egyszerűen csak azt mondom, nincs mire várni. Minden a maga idejében érkezik, függetlenül attól, hogy én várom -e, vagy sem.

Minden gyümölcs akkor érik meg, amikor annak ideje van. Megehetem hamarabb, de akkor éretlen, vagy hagyhatom még kicsit, akkor meg megrohad.

Ha a gyümölcs pont akkor érik, mikor éhes vagyok, és van bennem hajlandóság akkor enni belőle, akkor a részemmé válhat. Természetesen az ellenkező esetben is, de akkor gyomorfájás lesz az eredménye.

Csend

Tévedés lenne úgy fogalmazni, hogy Szohráb csendes volt. Csendesnek lenni békességet jelent. Nyugalmat. A csendesség az élet hangerejének lehalkítása.

Nem tudok mit hozzátenni.

Csak csendben maradni.

The post 256. | A csendben ellopott savanyú alma first appeared on Digital Nomad Blog.

Remélem, ma valami tényleg megváltozik.

Politikáról beszélek.

A politika az én életemben

Nem véletlenül nem beszélek politikáról. Évekkel ezelőtt kizártam az életemből a hírek befogadását és a velük való foglalkozást.

Apám ennek az időszaknak az elején elmondta a véleményét, ami egyébként egyezett az enyémmel is: egy felelősségteljes ember nem vonhatja ki magát a hazája és a világ történéseinek figyeléséből és megértéséből.

Akkor azt mondtam neki, hogy én addig nem tudok komolyan foglalkozni, amíg azt látom, hogy az országunkban a legtöbb ember csak beszél arról, ami a rossz, de senki (a környezetemben) nem tesz semmit, csak a száját jártatja. Ez rám is igaz! Azt mondtam, akkor akarok legközelebb a politikával foglalkozni, ha látom, hogy van cselekvés.

Most van.

Magyarország és én

Ezért az elmúlt hetekben – sok-sok év után – újra néztem a híreket, ami most nagyjából a választási események körül tömörültek.

Apu meglepődött, hogy most tájékozottabb vagyok. Neki mondtam ki először hangosan azt, ami a fejemben jár már hetek óta.

“A döntés” című írásomban írtam ezt 16 hónappal ezelőtt:

Pár éve bennem él az a gondolat, hogy nem jó itthon. Nem szeretem azt a mentalitást, ami azt mondja, hogy ha nem ilyen vagy, akkor olyan és kész. Nincs alternatíva. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol tíz emberből nem egy, hanem hat-hét mosolyog vissza rám. Ahol az emberi kapcsolatok nagy részét a barátság, az őszinteség, egymás tisztelete vezérli. Megpróbálok Magyarországon kívül magyar lenni, hátha máshol büszke lehetek arra, hogy magyarnak születtem.

Az elmúlt hónapokban többször megkérdezték, miért nem szeretem Magyarországot. Budapest gyönyörű. A Balaton gyönyörű. Orbán erős vezér. Nagyjából ezekkel a véleményekkel találkoztam az eddigi utam alatt.

Apunak elmondtam, hogy én csak a végeredményt tartom a szívemben, azt az összbenyomást, hogy nekem nem jó otthon.

Az elmúlt hetekben azért kezdtem el olvasni a híreket, mert rájöttem, hogy most nagyon szisztematikusan foglalják össze a tegnapig még jelen kormánynak hívott kormány bűneit. Így, ha legközelebb valaki megkérdez, vagy vitát kezdeményez velem a témában, már felkészülten tudom sorolni az országunk ellen elkövetett bűnöket. A belülről elkövetett bűnöket.

Mert, hogy bűnös a még le nem köszönt vezetés, ahhoz kétségem sem fér.

Számomra nem az a legnagyobb bűnük, hogy … Bele sem kezdek. Nem ez a célom ezzel az írással.

A legnagyobb bűn, amit a nevezetes társaság elkövetett az az, hogy megosztották Magyarországot. Erre utaltam a fent idézett szöveggel is. De nem csak az országot, hanem családokat, barátokat is megosztottak.

Ez a legirtózatosabb bűn az összes bűnük közül!

Nem kívánok nekik bűntetést. Helyette azt szeretném, hogy minden magyar azt kívánja, hogy ennek legyen vége. Fordítsuk az energiáinkat a jövőre és ne a múltra!

De ebben egyáltalán nem bízom! Talán többen fogják majd hirdetni a vélemény különbség elfogadását, a toleranciát, a másság tiszteletét, de a széthúzás valamiért mindig ott lesz.

Gyertek haza!

Egyáltalán nem terveztem írni ebben a témában.

A reggeli hírek között azonban ott volt egy mondat:

Magyar Péter a külföldön élő magyarokhoz is szólt, azt mondta, “gyertek haza”, mert Magyarország olyan ország lesz, ahol a rendőrség és a titkosszolgálat a magyarokat szolgálja.

Ezzel együtt választ adott az én miértemre is:

A párt elnöke szerint csodálatos dolog ma magyarnak lenni, a Tisza Párt pedig minden magyart képviselni fog, mert ez a mindenkori magyar kormány dolga, nem szabad különbséget tenni magyar és magyar között, megosztani, mert az bűn.

Szeretnék ebben hinni Péter!

Szeretnék hinni abban, hogy amikor majd évek múlva azt mondom, “Magyar Péter miniszterelnök úr”, a szívemben a hála érzése lesz jelen, nem a keserűség, mint most, ennek a titulusnak a hallatán.

Túl vagyunk már törökön, osztrákon, Trianonon, németen, szovjeten, narancson… A mi gyerekeink már nem kellene, hogy kicsit csalódottan mondják azt életük derekán, hogy nekünk még nem lett jó, de majd a gyerekeinknek. Ezt már nemzedékek hosszú sora óta csináljuk.

Ha meg tudjátok ezt valósítani, egy napon talán elgondolkodom azon, hogy hazamegyek.

Addig máshol vagyok boldog!

Utóirat: a képet tegnap készítettem Vientiánban, Laosz fővárosában. A Világ Béke Gongot ábrázolja. Ma reggel is elgondolkodtam az üzenetén.

The post 252. | Gyertek haza! first appeared on Digital Nomad Blog.

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.

“Halotti beszéd és könyörgés.” 1192. A legkorábbi, latin betűs, teljesen magyar nyelvű szövegmellék.

Talán a gondolkodás hangsúlyossá válása óta foglalkoztatja az embert, hogy mik vagyunk. Nyilván régebben, mint 1192.

Hozzám valahogy közel áll az a kép, hogy por, hamu, homok vagyunk.

Kétszer kettő dal támogatásával belenézek a porfelhőbe.

Az AI generálta zenék

A zene meghatározó szerepet játszik az életemben.

Egészen pontosan az a fajta zene, amit igazi hangszereken adnak elő. Annak ellenére, hogy szeretem, vannak fenntartásaim a tisztán számítógéppel generált zene kapcsán.

Ennek tükrében számomra is meglepő volt, hogy mennyire élvezem az AI által létrehozott zenéket, vagy inkább azt mondom, hogy az AI által újraértelmezett zenéket. Ahogy például egy jól ismert Abba slágert az AI átalakít metál himnusszá. Vagy egy indusztriális metál dalból készít slágergyanús pop átiratot.

Azt hiszem, a lelkesedésem mégsem annyira meglepő. Az AI, mint minta elemző szoftver az ilyesfajta munkában kiváló. A mintákat elemezve tudja értelmezni, hogy mi miért működik, így leheletnyi könnyedséggel tud a jól működő minta alapján újat előállítani.

Számomra hihetetlenül jól működik ez a módszer. Egy erős, jelentést hordozó dalból egy friss erőtől duzzadó új valamit hoz létre. Ami ismerős, mégis merőben más. Természetesen nem mindig sikerül ez hibátlanul, de, hadd legyen meg a joga a szoftvernek is ahhoz, hogy néha mellé nyúljon.

Létrehoztam egy YouTube lejátszási listát, ahová azokat az AI által újraértelmezett dalokat mentem el, amik számomra élményt hordoznak. Itt tudsz belehallgatni.

Ebből a listából nehezen tudnék kedvencet választani, és ennek a bejegyzésnek nem is ezt a célt szántam.

Most mégis kiragadok egyet, mert nemcsak az újraértelmezés ereje volt fontos ennek a dalnak a felfedezésekor, hanem a dalszövege is.

A világhírű Kansas együttes 1977-ben írt Dust in the Wind című daláról beszélek.

Kb. 25-27 évvel ezelőtt ismertem meg ezt a dalt. Az ikonikus gitárjáték fogott meg először, aztán természetesen a dalszöveg is nagy hatást tett rám.

Azt javaslom, hogy most hallgasd meg az eredeti verziót. Kövesd a dalszöveget is, ha van kedved hozzá. Elkészítettem az angol nyelvű szöveg magyar fordítását is ennek a bejegyzésnek a kedvéért.

Dast in the Wind (Kansas)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

És most talán hallgasd meg az újraértelmezett verziót is.

Dast in the Wind (AI, Kansas)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Az én véleményem az, hogy az újraértelmezett verzió sokkal több energiát tartalmaz, mint az eredeti. Azzal együtt, hogy az eredeti egy mestermű. Talán így érthető, hogy miért van rám ekkora hatással az új verzió.

Homok a szélben

Amikor ezen a bejegyzésen, a mondanivalómon gondolkodtam, eszembe jutott, hogy van nekünk saját magyar dalunk is a témában. Balázs Fecó és Korál együttes örök slágere 1981-ből. Milyen érdekes, hogy csak négy év különbség van a két dal születése között.

Követem az előbbi rendet. Megmutatom az eredeti verziót, a két nyelven olvasható dalszövekeget és a feldolgozást.

Homok a szélben (Korál)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Homok a szélben (AI, Korál)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Természetesen van véleményem a két dal kapcsán ebben az esetben is. Számomra itt az AI által létrehozott verzió egyértelműen rosszabb, mint az eredeti.

Itt a példa arra, hogy nem minden arany, ami AI.

Még egy kicsi zene

Bár a két dal szinte ugyanakkor született meg és a dalszövegük is hasonló, én azt gondolom, hogy zeneileg másfelől közelítik meg a témát. Hangulati közelségben állnak, de zeneileg nem eredeti/másolat a viszonyuk, inkább “ihletett rokonok” a szememben.

A Kansas dal a “csendben gondolkodás az életről”, míg a Korál az “átérezni és kimondani a csendet” megközelítést jelenti számomra. Az előbbi meditatív, csendesebb, filozófikusabb, az utóbbi pedig érzelmesebb, dinamikusabb, drámaibb megfogalmazása a témának.

Ennyit tartok most fontosnak a zenéről, akár az eredeti, akár az újragenerált verziókra gondolok. Hiszen a mondanivalómnak csak egy része a zenei élmény.

Ennek a két dalnak a kapcsán – a zenéhez hasonlóan – nagyon fontos számomra a szavakkal megfogalmazott mondanivaló is.

Hamu, por vagy homok?

A kérdés költői. Természetesen lényegtelen a szó, mint ahogy a választás is csak a vicc kedvéért került elő.

Mind a két dal az elmúlásról szól.

Látszólag.

Ahogy a költői szabadság engedi, hogy a mű úgy adja át a szerző gondolatait, ahogy a szerző akarja, ugyanúgy megvan a joga a mű befogadójának is a saját értelmezésre.

A Kansas dal nekem a valóban az emberi mulandóság tényéről és elfogadásáról szól. Ha egy-egy szót kicserélek (kapaszkodni/ragaszkodi, megfoghatatlan/illúzió) akár egy buddhista filozófiai dal is lehetne. Így egyszerűen csak egy buddhista hangulatú dal.

Azért nem illik rá a fogalom, mert a buddhista rezonanciák mellett “hiányzik” belőle a buddhizmus fontos eleme, az út, vagy másképpen a megoldás.

A Korál dal ezzel szemben az én szabadságáról üzen számára. Itt a homok, ami a szélben kering a szabadság jelképe. Ráadásul erősen hajlik a dal a megoldás mutatására is. És bár az előző dalt ez választja el véleményem szerint a buddhizmostól, ez a dal sem illik bele a filozófia rendszerbe. Hiszen itt meg az ego viszi el a fókuszt onnan.

Tapintható a két dal különbözősége. Zeneileg és szövegileg is.

Az érem két oldala jelenik meg.

Én aztán az érmét az élére állítottam. Az élre, ami ott van, az örök harmadik oldal, mégsem beszélünk róla túl sokat.

A pillanat

Engem ugyanis nem a fent bemutatott két oldal fogott meg egyik szövegben sem. Igaznak tartom, hogy por vagyunk csupán, mint ahogy az is fontos, hogy a szél repítette homok könnyedségével tudjuk csak a szabadságot eltáncolni az életnek nevezett bálban.

Nekem mégis más sejlik ki a porfelhőből.

Szertem, hogy az angol nyelvű dal így rezonál velem:

“Csak egy pillanatra hunyom le a szemem, és (az) a pillanat már nem létezik.

Az életem nagyon más lett, amióta élem, folyamatosan megélem a pillanat erejét. És most nem a sokszor emlegetett jelenlét szerepéről beszélek. Nem csak azt jelenti a pillanat megélése, hogy ma már természetes egyszerűséggel állok az engem körülvevő dolgok előtt és élvezem a boldog pillanatokat.

Az érme éle számomra ma már az, hogy a pillanat ereje abban van, hogy azzal együtt, hogy örülök neki, azonnal el is engedem. Megjelent bennem az elmúlás, elengedés, búcsú mondás egyszerűsége, amit buddhista terminológiával a ragaszkodás csökkenésének nevezhetnék.

Öröm, ami a pillanatnak szól, bánat nélkül, hogy az a pillanat nincs többé. Számomra ez a szabadság egyik definíciója.

Másképpen téve tanúbizonyságot a gondolat mellett, azt kell mondjam, hogy nem azért vagyok szabad, mert utazva a világ másik felén töltöm az életemet, hanem azért megtanultam az egyik pillanatról a másikra utazni.

És talán ez az első saját szillogizmusom.

A pillanatról pillanatra való lebegés az én igazi utazásom. Utazni számomra boldogság. Boldog vagyok.

The post 251. | Por a szélben first appeared on Digital Nomad Blog.

Érdemes volt a pár nappal korábban érkező jótanácsra hallgatnom.

Ez a kisváros is rengeteg élménnyel gazdagította az utazásomat.

Ennek az utazásnak most egy olyan szakasza alakult ki, amikor sokat utazom. Hét település és ennél is több szállás, rengeteg km van mögöttem, mióta elhagytam Thaiföldet.

Megérkezés a városba

Az előző bejegyzésben érzékeltettem, hogy érezhetően mindannyian vártuk, hogy kikössön a hajó.

Mikor ez végre megtörtént, egy egyenes vonalon játszódó játékban találtuk magunkat.

Több tuktuk várt minket a parton, egy felirat, ami tudatta, hogy a város 10 km-re van (azaz, eszedbe se jusson gyalogolni!), a fuvar ára 60.000 KIP/fő (azaz, eszedbe se jusson alkudni) és a város központjába fognak vinni (azaz, eszedbe se jusson a sofőrt a szállásod címével zaklatni).

Nekem amúgy sem volt szállásom, és bár kedvem még lett volna gyalogolni, de ebben az esetben alkudozás nélkül beálltam a sorba és vettem egy jegyet magamnak. Amint hat ember felült a járgányra, az már indult is.

Valóban a város központjába érkeztünk. Egészen pontosan a piac mellé. Azóta többször voltam ezen a piacon, de már az első pillanatban megjegyeztem, hogy tetszik a hely. Elsősorban azért, mert rengeteg ember ült az asztaloknál, kb. fele-fele arányban helybeliek és turisták. A teltház mindig jó jel ott, ahol étel kapható, ahogy az is, ha a helyiek is itt esznek. Az ételválaszték hatalmas, az illatok ínycsiklandozóak az árak pedig moderáltak.

Így az egyik hajón megismert sráccal azonnal kerestünk egy szabad asztalt és egy-egy hideg sört. Amiből aztán több lett, mellé pedig – egy nehéz választás után (mondom, széles a választék) – vacsora is került.

Amíg beszélgettünk, elkezdtem magamnak szállást keresni. Amikor az egyik legjobb áru szállást nézegettem, megemlítette, hogy ő is itt lakik, így aztán lefoglaltam a szobámat két éjszakára. Főleg, miután elmondta, hogy ő már volt itt 8 évvel ezelőtt és akkor ezt a szállást találta a legjobbnak.

SaSa Lao

Tuktukkal mentünk a szállásra, ez számomra csak az első alkalommal volt érdekes, mert a teljesen normális 2-3 km-es távolságon belül van a piactértől.

Ez a szállás egy igazi gyöngyszem a Nam Khan folyó partján. A központját a kávézó, étterem, recepció és közösségi helység névvel leírható épület foglalja el. Bambusz építmény, igéző fények, információs táblák és kedves személyzet jellemzi az egész helyet. Nagyon barátságos atmoszférája volt, az első pillanatban megfogott.

A szobám a paradicsom egy szeletkéje volt. Ahogy beléptem rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy tökéletes nászutas szoba. Egy pillanatra Dulcienára gondoltam, majd birtokba vettem a következő napjaim otthonát. És egyben a nyolc hónapnyi utazásom eddigi legszebb szobáját.

A hatalmas ágy, szúnyogháló alatt, tiszta ágyneműkkel már önmagában főnyereménynek tűnt. De ott volt egy hatalmas íróasztal, három székkel. Egy akasztos szekrény szerűség, két pakolásra alkalmas másik asztalkával. És egy egyszerűen felépített, de minden szempontból nagyszerű fürdőszoba.

A szoba falai két oldalon bambuszból készültek, így a szellőzés természetes módon volt megoldva, és nyilván ez indokolta az ágy fölé helyezett szúnyogháló használatát is. Ez volt az első alkalom számomra Ázsiában (és valaha is), amikor ilyen szúnyogháló alatt aludtam. A Gibbon Experience ideje alatt egy inkább sátorra hasonlító valami alatt aludtunk, ez most a “klasszikus” szúnyogháló volt. Egy kellemes – sátor alatti – alvásra emlékeztetett alatta feküdni, amit mindig is szerettem.

Jó otthonra leltem itt. (Az otthon, magam számára teremtett új definícióját a következő fejezetben mutatom majd be.)

A szoba elfoglalása után körbenéztem a szálláson. A központi épület körül helyezkednek el a szobák, mindenhol fákkal körülvéve, így az érzés kicsit olyan, mintha dzsungelben lennék.

A folyó parti szobák hatalmas teraszokkal épültek, és kitűnő kilátást nyújtanak a város felé. A folyó pedig ezen szobák alatt folyik, mintegy 50 méter sétára a központi helységtől.

Nem csak a szobám, az egész szállás egy szeletke paradicsom.

Nappalok és éjszakák Luang Prabangban

Két éjszakára béreltem a szállást, aztán négy lett belőle.

A megérkezésünk első estéjét, kicsit az éjszaka egy részét is a városban töltöttük, azzal a sráccal, akivel együtt érkeztünk a Sasa Laoba, illetve több másik emberrel, akikkel a hajón ismerkedtünk meg.

A vasárnapi napot főleg munkával és munkakereséssel töltöttem, de este ismét belevetettük magunkat a társasági életbe. Ez olyan jól sikerült, hogy üres sörös üvegek halmaza mutatta az idő múlását, no, meg az óra, ami 3:30-at mutatott, mikor befejeztük a beszélgetést a Mekong partján üldögélve.

Szeretem a véletlen által kialakított társaságokat. A beszélgetések formálnak mindannyiunkat. A gondolataink a kérdések kereszttüzében acélosodnak meg, vagy vesztik el élüket. Esetleg tovább nemesednek a hozzáadott kiegészítő gondolatoktól.

Vannak azok a beszélgetések, amiket csak azért fejez be az ember, mert gyarló ér történetesen pont olyan álmos, hogy aludnia kell. Így váltunk el egymástól a Mekong partján. Így adódott lehetőségem az első éjszakai sétámra ebben a városban.

Ez a város éjjel is gyönyörű. A Mekong partját a Nam Khan partjával összekötű kis utcácskák végigsétálásához egy dombra kell felmenni, majd leereszkedni. Kicsit Máltára emlékeztettek az utcák, de nem hiszem, hogy meg tudom magyarázni, miért.

A hétfői napot munkával kezdtem, majd a szokásos fél-virtuális hétfői sétával az egyik barátommal. Azért virtuális, mert ő Magyarországon gyalogol, én meg itt. Azért fél virtuális, mert a kommunikációs csatorna mögött ott bújik mindkettőnk valósága, hiszen nem csak beszélünk hétfőről-hétfőre, hanem testedzést is végzünk.

A barátom meglepett azzal, hogy egy órával hamarabb jelentkezett, mint vártam. Én most nem voltam azzal képben, hogy az éjszaka Magyarországon óra átállítás volt. Kellett egy második figyelmeztetés is, mert egy délutáni megbeszélésre is egy órával korábban figyelmeztetett a telefonom, mint számítottam rá. Hiába, van, aki lassan tanul.

Naplemente a Mekongon

A délután felét és az estét egy naplemente néző hajókázással töltöttük a lakótársammal. A szállás elfoglalásakor ugyanis kaptunk egy-egy jegyet egy naplemente néző hajóra, amit a szállásunk tulajdonosa üzemeltet. Ráadásul mind a ketten két személyre szóló jegyet tehettünk el.

A hajónk egy két emeletes nagy étterem hajó volt. Amihez a hotel alatt elterülő folyón vitt el minket egy kisebb motoros hajócska. Már ez kis hajókázás is élmény volt önmagában.

A nagy hajó indulás után megcélozta a naplementét (nyugat) és ki-ki a kedve szerint vagy asztalnál ülve, vagy napozó ágyon fekve várta a Naprendszerünk központi elemének elbúcsúzását a mai naptól.

Mondjuk, hiába, mert olyan szmogos a levegő, hogy pont akkor vesztettük el a Napot, amikor az már majdnem élmény számba ment, így azt kell mondjam, hogy egy elképzelt naplementével lettünk gazdagabbak.

Erről jutott eszembe, hogy a “The Gibbon Experience II.” alatt készítettem egy közel két perces videót, amit most 10x sebességel lejátszva meg tudom mutatni, hogy milyen egy jól látható naplemente.

A hajókázásnak volt egy nagyon érdekes eseménye is.

A város felé visszafordulva az egyik pincér fiú megjelent az asztalunknál és egy szertartásra invitált minket.

Elmondta, hogy két bambusz levelet fog adni nekünk. Az egyikre egy kívánságot írjunk fel, a másikra pedig valami olyan dolgot, amit szeretnénk az életünkből elengedni. Én rögtön mondtam neki, hogy a második levélre nem lesz szükségem, de gondolom azt hitte, hogy viccelek, így megkaptam a két levelemet.

Nem vicceltem. A “gonosz” levélre nem írtam semmit. A másikra sem jutott eszembe semmi kifejezett kívánság az életemmel kapcsolatban, így inkább a világnak szánt kívánságomat írtam fel rá.

A két levélkét összehajtogattuk és összekötöztük kis zsineggel. A pincérek két tálkába gyűjtötték az utasoktól ezeket az üzeneteket.

A hajó egyik oldalán volt egy akvárium, benne két marék kisebb hallal. Az akváriumhoz egy csúszda volt csatlakoztatva. A kívánságokat tartalmazó leveleket ebbe az akváriumba tették bele.

A halakkal arra vártak, hogy visszaengedjék őket a Mekongba. Ez egy spirituális alapú szertartás, a természetbe visszaengedés mint jótett iparosított formája. Sokan bírálják ezt programot, ahogy olvastam, hiszen a halakat csak azért fogják ki, hogy aztán visszaengedjék őket, és ez így “nem az igazi.” Nekem nem voltak ilyen aggályaim.

Az akvárium egy idő után elkezdett különböző neon fényekkel világítani. Aztán valaki mikrofont ragadott és tört angolsággal előadta a showt, amit ráadásul még drámai zenei aláfestés is igyekezett a csúcspont felé emelni. Majd a még drámaibb visszaszámlálás után útjára engedték a halakat – és a kívánságokat is.

Aztán megjelent a maszkos halál és – egy drámai tánc után – a hajó másik oldalán elengedték az elengedni való üzeneteket. Itt mondjuk az egészen addig cuki kínai kislány hisztériás rohamot kapott a haláltól, így ő – érezve a helyzet komolyságát – gyorsan lelépett a helyszínről.

Bár azt hiszem érződik az írásomon egy kis cinizmus és negatív fellhangok zengenek ki a sorok közül, összességében benne voltam a jeleneteben. Utána arra gondoltam, hogy az egész nagyon vicces volt. És megjelent bennem a felismerés, hogy az ennyire blőd jeleneteken a korábbi életszakaszomban mindig a kívül állok fennköltségével nevettem, mintegy ezzel is távol tartva magam attól, hogy én egy blőd dolog része legyek.

Itt viszont a jókedv nevetetett meg. És arra gondoltam, hogy igenis része voltam ennek a turistáknak rendezett játéknak, hiszen leadtam a két levelemet, még ha az egyik üres volt is. Másrészt néztem az előadást, és a kislány ijedtségéig élveztem is. Ugyanolyan turista voltam ezekben a percekben, mint a többi. Sem felettük, sem alattuk nem álltam, egyszerűen csak részese voltam a pillanatnak.

Nem akartam elengedni semmit. Ez a szertartás mégis elvitte a korábban rám jellemző fensőbbség egy darabját.

És már az sem fontos, hogy a hajó melyik oldalán sodorta el a víz.

The post 248. | Luang Prabang first appeared on Digital Nomad Blog.

3 hét egy eléggé kicsi városrészben. Nekem jó.

Mások kérdezik, hogy miért?

Miért vagy itt?

A hétvégén bementem a “Gibbon Experience” irodába, némi digitális anyaghoz való hozzáférés miatt. a fiatal lány, akivel a foglalást és s szerződést intéztem, olyan örömmel fogadott, amit jó volt megélni.

“Újra itt vagy! De jó téged újra látni!” Aztán a következő kérdése ez volt: “Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért vagy te még itt? Ez olyan kicsi város, nincs itt semmi.”

És nem ő volt az első helyi lakos, aki rácsodálkozott, hogy még mindig, vagy mióta vagyok itt. Többek között a jelenlegi szállásom tulajdonosa is, elég meglepett arcot vágott, mikor mondtam neki a hétvégén, hogy még 5 napig foglalom le a szállásomat.

A családtagjaim és a barátaim felől is érkeznek néha a kérdések abban a formában, hogy milyen a hely, megvan -e mindaz, amire számítottam. Mi van abban a városban, ahol élsz.

Ezeknek a – minimális mértékben elvásárokat megfogalmazó – kérdéseknek a kapcsán találtam ki azt a gondolatot, amit azóta már többször elmondtam. És amire már érkezett is visszajelzés mástól, hogy mennyire igaz.

Semmit nem várok. Így mindent megtalálok.

Ezzel azt akartam kifejezni, hogy mivel elvárások nélkül vagyok ezeken a helyeken, minden, amit találok, vagy minden, ami engem megtalál túl mutat a keresésen.

Ez az egész gondolat az elfogadásról szól. Az unalomig ismételt, kicsit talán közhely szagú gondolat, hogy amit az élet hoz, annak örülök így válik valósággá bennem.

Nem várok sehol semmit. Mégis – úgy néz ki -, mindenhol kapok valamit az élettől ajándékba.

Ezzel több dologhoz jutok hozzá, mint amire számítottam. Azaz, bármit kapok az lesz a teljes, megélhető, megtapasztalható ajándék az élettől.

Ez pedig minden.

Semmi több.

Így lesz bennem a semmiből minden.

The post 243. | Semmit nem várok. Így mindent megtalálok. first appeared on Digital Nomad Blog.

Egyáltalán nem terveztem erről írni, mert számomra teljesen lényegtelen a korom.

De az este kihagyhatatlan történetté változott. Hiába! Az én életem már csak ilyen.

Magányos séta

A pár nappal ezelőtti határ átlépéskor találkoztam egy szimpatikus fiatal párral. Hollandok voltak. Bő 10 percet beszélgettünk a kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk gondolatokról.

Mikor kiderült, hogy ma van a születésnapom, rögtön kérdezték, hogy hogyan és kivel ünnepelem meg ezt az alkalmat. Mondtam hogy sehogyan és senkivel. Nem olyan nagy dolog ez.

Szerintük igen, úgyhogy rögtön mondták, hogy akkor együtt tölthetnénk az estét. Tetszett az ötlet.

Tegnap nyolc óra körül elindultam és írtam nekik, hogy készen állok az ivásra. Tíz óra körül válaszoltak egy hangüzenettel (ilyen születésnapi kívánságom sem nagyon volt még). De én addigra már máshol jártam, így nem ünnepeltem velük.

Mással ünnepeltem.

Vacsora

Nem születésnapi célzattal, de beültem egy étterembe vacsorázni. Egy sört is kértem az étel mellé.

Mikor végeztem, és még nem kaptam választ a srácokhoz az intézett kérdésemre, úgy döntöttem, hogy sétálok egyet.

Egy irányba haladtam a hosszú főutcán. 3 km után visszafordultam. Egy negyed órát le is ültem játszani a telefonommal. Nem siettem sehová.

A második, ünnepi vacsora

Érezhető, hogy elég sok paramétere van a véletlennek. Mikor érek valahová pont akkor, amikor ennek ideje van?

Ahogy hazafelé vettem az irányt, egyszer csak láttam, hogy valaki éppen egy autóhoz kíséri ki a barátját és búcsúzott el tőle.

A barát abban a pillanatban ült be az autójába, mikor én oda értem. A másik férfi meg felém fordult és máris kézfogásra nyújtotta a kezét.

A mi a nevem és honnan jöttem kérdésekre adott válaszom után a férfi azt mondta, hogy „Kedves Steve, szeretnélek meghívni, hogy a családommal ünnepelj, ha van időd!”

Volt időm.

Így pár lépés után már be is mutatott a családnak. Mint a barátját. Azonnal leültettek, ételt tettek elém és sört töltöttek nekem.

A család egy kerti asztal körül foglalt helyet. Az új barátom, az apja, anyja, a felesége, a testvére, a lánya és a sógornője. Az asztalon kerti grillező, ételek tányérok, jég és sör.

Pont tegnap gondoltam arra, hogy milyen lehet a csirke láb. Nálunk is gyakran volt, de emlékeim szerint soha nem kóstoltam. Tegnap megkóstoltam volna. Erre, tessék, ott volt előttem a csirke láb.

Egy idő után hiába mondtam, hogy tele vagyok. A kupac csak nőtt a tányéromon. Szerencsére sok kutya is volt az asztal körül. Az egyik mellém szegődött és folyamatosan feltette az egyik lábát a lábamra és boci szemmel kérte az ételt. Pár falatot diszkréten oda csempésztem neki.

Mikor a torta gyertyái égtek, engem is oda vittek mögé. Megható pillanat volt.

Közben meg a sör. A család feje, a barátom apja folyton koccintgatott velem. Ez volt a közös nyelvünk és jól beszéltük mind a ketten. Ő mutatta, meddig itta le a pohárból a sört, én meg mutattam neki, hogy követem. A többi szereplő meg folyamatosan töltötte a poharainkat.

De közben még örömet tudtunk teremteni a 8 éves unokával. A család elmondta, hogy nagyon félénk az idegenekkel. Ezért nagyon megtisztelő volt számomra, hogy azonnal elfogadott.

Angolul kérdezett. Angolul válaszolgatott. Tanuló a kisfiú, de amit tudott, nagyon szépen mondta. Sokat kérdezett és sok kedvenc dolgát mutatta meg a telefonon.

Az új barátom teljesen elérzékenyült, mert – mint mondta – ez volt az első alkalom, hogy az unokaöccsét angolul hallotta megszólalni. Elmeséltem neki, hogy ezt én is ugyanígy éltem át, mikor az idősebb lányomat először hallottam angolul beszélni.

A család énekelt is időnként. Varázslatos volt őket hallgatni.

Mikor megmondtam, hogy születésnapom van, a meghívóm minden tiltakozásom ellenére 100.000 KIPet (1.600 HUF, 3.5 USD) adott nekem.

Különleges élmény volt velük lenni. Beszélgetni. Hallgatni őket. Látni, érezni a jelenlétüket.

Különösen érdekes volt az, mikor eljöttem. Megmutattam a barátomnak az Imagine című dalt, amit még soha nem hallott. A beszélgetésünk pont azon a ponton volt, hogy ez a dal kívánkozott oda. Bízom benne, hogy ezzel az ajándékkal méltóképpen viszonoztam a kedvességüket…

[See image gallery at online-dentist.hu] Olyan 75%-os részegen hagytam ott a családot, jóval éjfél után.

Meg 3 km várt rám hazáig. Ez és a sok sör elintézte, hogy elalvás előtt ne kelljen ringatni.

Ünnep egyedül

Karácsonykor sem sikerült egyedül ünnepelnem, most sem jött össze.

Egy cseppet sem bánom.

Csak ki akartam próbálni.

Karácsonykor azt mondtam magamnak, kíváncsi vagyok, milyen egy december 24 egyedül. Ki tudja lesz -e meg ilyen alkalom.

50. születésnapom biztosan nem lesz már.

És valahogy érzem, hogy valahol ott van Dulcinea.

Amikor megismerkedünk talán majd ezt súgja a fülembe: nincs azzal semmi baj, ha egyedül ünnepelsz, de többé ne ünnepelj egyedül.

The post 239. | Hivatalosan is ötven first appeared on Digital Nomad Blog.