Mi a fontos egy férfi életében?

Számtalan kérdés, ami színesebbé és izgalmasabbá teszi egy digitális nomád életét.

A szerencse

Egyszer már írtam “A szerencséről”. Érdekes szinkronicitás, hogy tegnap előtt beszéltem azzal a barátommal, akit ebben az írásban kilenc és fél hónappal ezelőtt idéztem. És ebben a beszélgetésben véletlenül felmerült ugyanaz a történet.

– Azt hiszem, csak szerencsém van – mondta ő.
– Egy nagy francot! A szerencse mellé kellettél te is! – válaszolták neki.

Én tegnap előtt is, meg az idézett írásban is azt vallottam, hogy én inkább az áldott szót használom a szerencsés helyett.

Akárminek hívjuk a dolgot, biztos, hogy benne vagyok. Tetőtől talpig.

Főleg igaz ez, ha hozzáteszem a saját felelősségemet a dolgokban.

Eszembe jutott egy történet.

Az elmúlt években sokszor meséltem önironikusan azt, hogy nagyon szerencsés embernek érzem magam. Csupán két dologgal nincs szerencsém. Az autókkal és a nőkkel.

Ezt az önironizálást akkor hagytam abba, mikor valaki visszakérdezett. “Te, egyébként nem ez a két legfontosabb dolog egy férfi életében?”

Amióta a saját felelőségemmel a saját életem útján sokkal jobban tisztában vagyok, még inkább nem mesélem ezt a történetet. Végül is, sem az autóim, sem a kapcsolataim nem maguktól mentek tönkre.

Maradjunk annyiban, hogy szerencsés vagyok. Vagy áldott. Majdnem minden területen.

De tegnap eszembe jutott a szavak ellentéte.

Szerencse.

Áldás.

Szerencsétlenség.

Átok

Amióta itt vagyok Ázsiában 5 darab fülhallgatót vásároltam.

Összefoglaltam egy táblázatban, hogy mikor, mennyiért, mit vettem és mi lett a sorsa.

A 4. tétel a paradoxon, mert ez még megvan. De ez egy olyan fül köré csavarható modell, ami nem jön be a napi használat során.

Szóval, az 5 eszközből hármat elhagytam, egyet tönkretettem, ami megmaradt meg nem tetszik.

Az átok tegnap taszított végleg a mélybe. A laptopomhoz – mindennap – használt kábeles fülhallgatóm zsinórja is elromlott.

Így aztán mi másra gondolhattam, mint hogy megfogant az átok.

Nem illik bele a képbe

Persze, látni kellett volna az arcomat, mikor a kávéház teraszán ülve a zsinórral bajlódtam. Röhögtem magamon, meg az egész helyzeten.

Mert rögtön eszembe jutott pár gondolat.

Mindenért fizetnem kell. Így aztán olcsó fülhallgatókat veszek. Nem azért, mert nem szeretem a zenét. Hanem mert szeretem az életet. Az pedig néha megtart magának egy-egy fülhallgatót.

Vagy mondhatnám akár ezt is: Van egy különös hobbim. Nem gyűjtöm a fülhallgatókat. Inkább szétosztom őket Ázsiában.

De ezzel sem kíméltem magam: Lassan ott tartok, hogy ha valaki talál egy fülhallgatót Laoszban, vagy Vietnámban, az jó eséllyel az enyém volt.

Nincs átok

Persze, hogy nincs átok.

Egyszerűen csak néha úgy hibázom, hogy annak fizikai nyoma is van. Digitális nomád vagyok, a legtöbb hibámat bitekben mérjük.

Meg aztán nincs is túl sok mindenem, amit elveszíthetnék.

Ha az élet csak ezt a havi 3.500 HUF adót kéri tőlem, akkor nem hogy szerencsétlen, inkább szerencsés vagyok. Ennyivel megúszni a dolgot, mi más lenne, mint áldás?

The post 308. | Átok vagy adó? first appeared on Digital Nomad Blog.

Ma keresett egy barátom. A tegnapi bejegyzésemben véletlenül pont emlegettem őt.

Egy komoly kérdést tett fel nekem, amire rövid gondolkodás után válaszoltam neki.

Így eszembe jutott az egyik “szerelem első látásra” történet az életemből. Elmesélem.

Ahogy kérdést és a válaszomat is.

Szerelem első hallásra

1988 vagy 1989 lehetett.

Egy általános iskolai osztálytársam anyja kért meg, hogy korrepetáljam a fiát matekból. Elvállaltam, párszor elmentem hozzájuk és együtt tanultunk.

Az egyik alkalommal a srác adott nekem egy eredeti(!) kazettát. Mi azt akkor Magyarországon “műsoros” kazettának neveztük, megkülönböztetve ezzel az ezer számra másolt kazettáktól. Nagy kincs volt egy eredeti kazetta akkoriban.

Azt mondta azért adja oda, mert ez olyan rossz zene, hogy neki nem tetszik.

A Depeche Mode 1987-es Music for the Masses albumáról beszélek.

Apám nem sokkal ez előtt hozott egy két kazettás lejátszót Franciaországból. Alig vártam, hogy hazaérve meghallgathassam az új szerzeményemet. Betettem a lejátszóba és az első hangokat hallva azonnal szerelmes lettem ebbe a zenébe.

Az album a “Never Let Me Down Again” című dallal kezdődik. Soha többé ne hagyj cserben!

A következő években hardcore Depeche Mode fan lettem. Kívülről tudtam a dalokat, minden albumuk megvolt. Egy másik barátom anyja írógéppel gépelte le és sokszorosította a dalszövegeket, ezek is kincsként kerültek hozzám. Ahogy egyre többet értettem meg az angol nyelvből, egyre mélyebb lett a vonzalmam az együttes iránt.

Bár a zenei ízlésem átalakult, s 30+ éve trash metal, dallamos death metal rajongó vagyok, a Depeche Mode iránti szenvedélyem megmaradt.

És valamiért a “Never Let Me Down Again” a több tucat DM dal között is mindig ott volt. Nem véletlenül mondta pár éve a Spotify az éves összefoglalójában, hogy ezt a dalt több száz alkalommal hallgattam meg abban az évben. Ezzel az első helyre küldve őt a toplistámon. Nem véltelenül jelenik meg minden éves összefoglalóban azóta is a DM.

Ma újra előkerült az a dal.

Never Let Me Down Again (Depeche Mode)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Bajban vagyok!

Ezzel hívott fel ma a barátom.

Akit Koh Samuin ismertem meg. Aki Kambodzsába költözött és hajót vett magának.

Elmesélte, hogyan omlott össze minden körülötte az elmúlt hetekben. Elmondta, hogy szüksége van egy barátra, hogy beszélhessen valakivel erről.

Boldog vagyok, hogy engem választott. Ez sokat jelent egy barátságban.

Beszélgettünk a dologról. Azzal váltunk el, hogy hívjon bármikor, amikor erre szüksége van.

Nem sokkal később egy kérdést tett fel nekem a WhatsAppon:

Azt mondtad, hogy te is átéltél egy hasonló időszakot, mint én most. Mikor volt az, mennyi ideig tartott, és hogyan oldottad meg? Kíváncsi vagyok a továbbiakra:)

Amikor minden összeomlik

Azt gondolom, ez az időszak a legtöbb ember életében eljön.

A legtöbbször pillanatok alatt történik meg.

Utána persze sokszor előkerül a történet. Az idő múlásával változik a narratíva.

Még soha nem próbáltam meg röviden összefoglalni a történetemet, még inkább nem gondoltam végig az egészet annak függvényében, hogy mennyi ideig tartott onnan elmozdulni és hogyan oldottam meg.

Gondolkodtam egy percet és ezt írtam neki:

Háromszor is átéltem életemben. Mikor minden összeomlott. Először hónapokig szenvedtem. Aztán úgy tűnt, hogy a probléma megoldódik, tehát nem én oldottam meg. Együtt maradtunk. Ez 2010-ben történt. 2017-ben, amikor ugyanaz a probléma jelentkezett, elkezdtem összeomlani. De támadt egy gondolatom. Akkor azt mondtam magamnak: Ha ezúttal is hagyom, hogy elsüllyedjek, soha többé nem fogok tudni talpra állni. És ezt nem tehetem meg. Így hát elkezdtem harcolni és a belső énem útját járni. Kemény munka volt, de segített továbblépni. Harmadszorra, 2024 végén, amikor rájöttem, hogy a menyasszonyom megcsalt, a fájdalomtól térdre estem, és zokogtam. Megkérdeztem az Istent, hogy miért tette ezt velem újra? Elvesztettem önmagam.

 

Ezután hoztam egy döntést. A döntésem ez volt: Boldog vagyok. Nem boldog leszek. Itt és most vagyok boldog. A boldogságot választom. Ezután újabb döntést hoztam, hogy megváltoztatom az életemet, és az új álmom felé haladok. Olyan életmódot fogok élni, amit ma élek. Összefoglalva: Döntéseket hoztam. Soha többé nem okozom magamnak csalódást.

 

Lehet, hogy tévedek. De nekem bevált.

A válaszom után elkezdtem gondolkodni majd dolgozni.

Az utolsó sorokban már nem véletlenül jelent meg a “Never Let Me Down Again”. Az elmúlt másfél órában is csak ezt a dalt hallgatom.

Megírtam ezt a bejegyzést.

És sok századszorra újra és újra elolvastam a dalszöveget, amit amúgy kívülről tudok.

A legjobb barátom

Hogyan is énekeli ezt Dave Gahan?

A legjobb barátommal utazom
Remélem, soha többé nem hagy cserben
Tudja, hová visz
Oda visz, ahová menni akarok
A legjobb barátommal utazom

 

Magasan repülünk
Nézzük, ahogy a világ elsuhan mellettünk
Soha nem akarok lejönni
Soha nem akarok újra a földre lépni

Egyetlen mondatot cseréltem ki az évek alatt:

Tudom, soha többé nem hagyom cserben magam…

Nagyon szeretem ezt a legjobb barátomat.

The post 307. | Soha többé nem hagyom cserben magam first appeared on Digital Nomad Blog.

Mikor felébredtem három dolog várt.

Egy felismerés, egy üzenet és egy kérdés.

Egy csoda nap

A reggeli itt Ninh Binhben 9:30-ig áll rendelkezésre.

Mivel ma éjszaka is sokáig dolgoztam az ágyamban, a szokásos időben 8:45-kor keltem. Megettem a bőséges reggelit és készen álltam dolgozni. Hoztam egy kávét az ágyamba.

Mielőtt kinyitottam volna a laptopomat, elkapott a fáradtság érzése. Gondoltam, hogy alszom még egy kicsit. Az ilyen esetekben nem használok ébresztő órát. Általában pontosan 15 perc után felébredek.

Ezzel a tudattal dőltem le aludni 9:15 körül.

Majd simán fel is ébredetem 13:00-kor.

Úgy látszik, kicsit fáradt voltam és a testem tudta, mire van szükségem.

Egy álommal ébredtem fel. Nem azt mondom, hogy miatta, sem azt, hogy közben. Pontosan éreztem, hogy miért ébredek fel.

Londonban

Ebben az álomban Európában voltam, egészen pontosan egy kicsit az átszínezett Londonban.

A történet eleje most nem érdekes, de furcsa módon az is pontosan megvolt bennem.

Az izgalmas rész ott kezdődött, mikor egy adott okból elkezdtem futni. London zsúfolt utcán szaladtam. Elfordítottam a fejem és az egyik kirakatban megláttam magamat. Az arcom vidám volt, rajta mosoly, ahogy én is szeretem. Ahogy a legtöbben ismernek engem.

Tetszett a látvány. Láttam az energiát az életet a kirakatban. Egy olyan férfi mosolygott vissza rám, aki szereti magát.

Éreztem azt is, hogy rengeteg ember szomorú körülöttem. Észre sem vettek, mindenki el volt foglalva a saját rossz kedvével. Éreztem magamban az együttérzést és azt, hogy jó lenne nekik energiát adnom, de ez így lehetetlen.

Az egyik sarkon befordulva megjelent előttem a Tower Bridge. A valóságtól eltérően nem síkban volt volt a folyó felett, hanem 45 fokban emelkedett felfelé. Volt szerencsém ezen a hídon sétálni a lányaimmal. Így az álmomban megjelent a gondolat, hogy ez a híd nem emelkedik, de ezzel nem törődve elkezdtem rajta felfelé futni.

Kerékpárosok között futottam. Egy szembe jövő kerékpár miatt meg is kellett állnom. De azonnal folytattam a futást. Sorra előztem meg mindenkit. Sőt, az emelkedő nem lassított le. Egyre gyorsabban szaladtam. Nagyon sok erőt éreztem magamban.

Az álomban bármi lehetséges. Így a híd tetejére érve megláttam egy klasszikus XVIII. századi londoni áruházat. A hídról simán beugrottam a legfelső emeletén nyitva lévő egyik ablakon.

Innen le akartam menni a menni a földszintre. A pillanat varázsának engedve megragadtam egy nagy bevásárló kosarat. Nem a kerekes fajtát, hanem egy közönséges kosarat. Két kézzel öleltem át a polcon lévő árukat és egy mozdulattal tele pakoltam a kosarat mindenféle kis csomagokkal.

Ezután a lépcsőházhoz szaladtam. A kosarat ledobtam a földre, beleugrottam, és ülve elkezdtem lefelé szörfözni a kosárban. Egymás után vettem be a lépcsőfordulókat. Hihetetlen ügyességgel kerültem el az embereket, néha a falon fordulva rá a következő lépcsőre. A tempó észveszejtő volt, a könnyedség végig mosolyt tartott az arcomon. Nagyon élveztem ezt az ipari szörfözést.

Végül a kosár pontosan a kassza előtt állt meg. Kipattantam a kosárból és készen álltam a fizetésre.

A pénztáros hölgy elkezdte a termékek számolását. Csak élelmiszer volt a kosárban. Ezzel együtt magyarázta is, hogy mit vettem. Mindenféle olyan dolgok voltak, amiről még életemben nem hallottam. Olyanokra emlékszem, hogy “alma mag granulátum kivonat”, meg “béka lencse dzsúz”.

Egy darabig hallgattam, hogy miket vettem, aztán mondtam neki, hogy nem kell folytatni. Fogalmam sincs miről beszél.

Ekkor megkérdezte, hogy miért veszem meg ezeket, ha azt sem tudom, mik ezek.

Azt válaszoltam neki, hogy “szeretem ezt a játékot”. Vásárolok mindenféle véletlen dolgokat, aztán azt eszem a következő hetekben. Nem érdekel, hogy mik ezek. Jó lesz, kérem, folytassa.

A hölgy azt mondta, nagyon boldognak lát. Nagyon boldog vagyok, erősítettem meg. Nem téved.

Ekkor azt kérdezte, hogy nem akarom megtanítani az embereknek, hogyan kell boldognak lenni? Mit jelent a boldogság?

Azt feleltem neki, hogy történetesen éppen erről írok könyvet, majd egyszer elkészül, de tanítani nem akarok. Érdeklődött erről, így elkezdtem neki mesélni, hogy digitális nomád vagyok és …

Itt jött az a pont, ami megzavart. Mert még az álmomban is tudtam, hogy 10 hónapja élem ezt az életformát, de ott gondolkoznom kellett, hogy miért akarok 2 évet mondani.

Ekkor rájöttem, hogy az álmom a jövőben játszódik és pontosan éreztem azt a kognitív zavart, ami miatt aztán ezen a ponton fel is ébredtem.

De ez a londoni történet azonnal életben maradt. Pontosan ismerem az agy álmokkal kapcsolatos működését. Tudtam, hogy ha nem írom le ezt az álmot, akkor el fog veszni. Ez egyszerű biokémia. Számtalanszor átéltem már azt az érzést, hogy “ezt nem írom le, úgy sem felejtem el.” Aztán persze elfelejtettem.

Ennél az álomnál tudtam, hogy nem ez fog történni. Most 3 órával később is minden részletét tisztán látom, nem kellett erőlködnöm, hogy leírjam.

Két üzenet

Ébredés után a telefonomért nyúltam.

Az egyik egy kérdés volt Thaiföldről: “Milyen a mai napod?”

Erre azonnal válaszoltam az első szóval, ami eszembe jutott: “Ez a nap egy csoda.”

A másik üzenet egy videó volt a tegnap érkezett belorusz barátomtól.

Egy videót küldött.

A videó címe szíven ütött: Boldogság.

Azonnal megnéztem.

Egy álom. Egy szó. Egy videó.

Ha van kedved és négy perced, nézd meg te is, te melyiket érzed a legérdekesebbnek? Az álmot, a videót, az ébredést vagy a szinkronicitást?

The post 298. | Egy valódi álom a boldogságról first appeared on Digital Nomad Blog.

Nagyon szeretem, hogy néha nem én írom a történetet.

Néha mások adják ajándékba.

Brooks

2024 októberében vettem egy nagyon hó futócipőt. Brooks Glycerin 21. Futásra teremtették.

Akkor azzal a céllal vettem meg, hogy futni fogok benne. Ám az elmúlt 10 hónapban a mindennapjaim részévé vált. Gyakorlatilag csak ezt viselem.

Ezzel csak az a gond, hogy nem erre tervezték. A Garmin órám minden mozgást rögzít, amit végzek. Így ma nem volt nehéz utána néznem, hogy az elmúlt 365 napban 1.982 km-t gyalogoltam. Jórészt ebben a cipőben.

Egy jó ideje mind a két lábamon egy nagy hasadás van a cipők belső felén. Nem igazán feltűnő, nem is igazán zavaró. De azért tény, hogy szakadt cipőben járok már jó ideje. Még Laoszban vettem egy pillanatragasztót, hogy megjavítsam. A ragasztó azóta is a zsákomban pihen, jobb időkre várva.

Itt Sa Pában sokat esett az eső az elmúlt napokban. No, ez tény azért már nincs barátságban a két lukkal a cipőn. Mondhatom, hogy esedékessé vált már a javítás. De valamiért ez még mindig nem került fel a teendőim listájára.

Egy utcai cipő javító mester

Szombat van. Mára csak a laptopommal terveztem időt tölteni.

Neki indultam a szokásos sétámnak a kávéházba.

Előtte be akartam menni az egyik kis boltba, ahol naponta veszek valamit.

Ahogy odaértem, köszöntöttük egymást az üzlet tulajdonosával. Ő éppen egy az utcán, az üzlet előtt üldögélt. Egy cipő javító mesterrel.

A mester köré ki voltak pakolva a cipő javítás szerszámai. Éppen dolgozott.

Nem sok szót kellett váltanunk, hogy kapjak az alkalmon.

Leültem az üzlet előtt a járda szélére, levettem a cipőimet és a zoknijaimat, és vártam a soromra.

Meg sem kérdeztem, mennyibe fog kerülni, annyira tudtam, hogy nem lesz mit megbánnom.

A mester hamarosan kezelésbe vette a betegeket. Ahogy láttam, hogyan dolgozik, azonnal tudtam, hogy nem olyan nagy gond, hogy én nem álltam neki a javításnak. Ő tűt és cérnát használt a javításhoz.

Jó volt nézni, ahogy dolgozik. Szeretem a szakértelmet közelről figyelni. Néhány öltésből is látszott, hogy ezt hosszú évek alatt tanulta meg.

Hálás voltam, amikor kézbe vehettem és felpróbálhattam a kijavított lábbeliket. Úgy éreztem, még jó sok kilométer maradt benne.

Amikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy 100.000 VND (1.200 HUF, 3,8 USD) lesz az ára. Örömmel adtam a mesternek 150.000-et.

Amikor átadtam a pénzt, az üzlet tulajdonosa megkérdezte, hogy adtam -e borravalót. Csak egy szót mondtam: “50.000”. Kaptam tőle egy elismerő pillantást.

Annál is többet

Az igazság az, hogy ennél sokkal-sokkal többet kaptam ma reggel tőle.

Emlékszem, mikor először mentem be a boltjába, nagyon mogorva volt velem. Azt hiszem, ennek csak az lehetett az oka, hogy turistának nézett.

Második napon már kicsit kedvesebb volt.

A harmadik naptól kezdve már mosollyal fogadott és tudta, hogy mit akarok venni.

Biztos voltam benne, hogy tudtam, mi ennek a változásnak az oka, három nappal ezelőtt el is meséltem ezt a belorusz barátomnak.

Ahogy ma leültem a földre, át akarta adni a kis széket, amin ő üldögélt. Megköszöntem, nem fogadtam el, mondtam neki, hogy nekem tökéletes a járda széle.

Elkezdtünk beszélgetni. A bizalmába fogadott. Megtudtam, milyen büszke az üzletére. Megmutatta a kislányáról és a feleségéről készült képeket. Egy gyönyörű pici tündér kislány büszke apukája, őszintén mondtam, hogy szerencsés ember.

Valamiért felállt, majd hozott nekem egy kávét ajándékba. Jól esett ez a baráti kedvesség.

Tovább beszélgettünk. Közben azt éreztem, nagyon jól esik, hogy megtisztel a bizalmával, az idejével és a barátságával.

Mikor a távozásra került a sor, megállított.

Azt mondta, hogy engem biztosan nagyon szeretnek a vietnámi emberek. Érdekelt, hogy miért gondolja ezt. Azt mondta, hogy mindig vidám vagyok. Szerinte olyan vagyok, mint egy vietnámi ember.

Megtelt hálával a szívem. Tegnap még azt írtam, hogy idegen vagyok a hegy tetején. Ma meg valaki azt mondja, “olyan vagy, mint mi.”

Nagyon megtisztelő volt ez hallanom. A végtelen jó érzés mellett megjelent bennem a büszkeség is. Sokszor befogadtak már sok helyen, de most ez a legkedvesebb emlékem. Értelmet nyert, hogy vajon miért mondta ez a férfi pár perccel előtte, hogy egy család vagyunk.

Aztán az ajándékot még selyempapírba is csomagolta ez az ember.

Azt mondta, hogy az első naptól emlékszik rám. “Mert te nagyon…” Nem tudta a szót, amit ki akart mondani. Ezért elővette a telefonját. Ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hogy most adni fog valamit és van időm izgatottnak lenni.

Izgalom fogott el, mert éreztem, hogy amit a telefonján fog mutatni, az én vagyok az ő szemében.

Megfordította a telefont.

Tisztelettudó.

The post 292. | Hogyan ápolunk cipőt? first appeared on Digital Nomad Blog.

Valamiért úgy alakult, hogy az utam egy-egy állomását egy-egy dal jelzi.

A térképen nincsenek hangjegyek.

Mégis vannak dallamok, amelyek pontosabban megmutatják, hol jártam, mint bármelyik koordináta.

Időutazás

Már korábban is írtam arról, hogy egy-egy dal vissza tud repíteni az időben.

Nem csak a kor jelenik meg ilyenkor bennem, hanem konkrét helyszínek, körülmények, évszakok stb.

Az elmúlt hónapok intenzív élmény cunamija mellett újra és újra megjelent ez a fajta időutazás.

Nemrég elkezdtem összeírni magamnak a főbb helyszíneket és melléjük azokat a zenéket, amelyek valamiért ott forogtak a legtöbbet a lejátszómon.

Mintha minden ország kapott volna egy saját soundtracket. Amikor meghallom az adott dalt, nem emlékezni kezdek, hanem visszaérkezem.

Nem akartam történetet írni a dalok köré. Ezúttal elég volt hagyni, hogy csak kísérjék az utat.

Egyszerűen csak egy kis összefoglaló, színes csemegeként.

És talán egyetlen felismerés:

Az ember azt hiszi, hogy helyeket gyűjt. Pedig valójában hangokat, illatokat és érzéseket gyűjt. Aztán egyszer megszólal egy dal… és hirtelen újra ott áll ugyanazon az utcán.

Koh Samui

Ismerős arcok: Haza!

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Denpasar

Replika: Amiben élünk

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Chiang Mai

Metallica: Dyers Eve

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Pai

Heathen: Sun In My Hand

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Laos

Kansas: Dust In The Wind AI

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Rammstein but it’s Klezmer AI: Zeit

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Vietnám

Psychotic Waltz: Sleep

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

The post 290. | A térképen nincsenek hangjegyek first appeared on Digital Nomad Blog.

Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy kialakítottam egy ilyet.

Talán nem is a legmegfelelőbb szó, hogy kialakítottam.

Egyszerűen összefoglaltam azt, ahogyan kommunikálok és ahogyan kommunikálni szeretnék.

Megmutatom, hogyan.

Várom a kommenteket

A “The Miracle is Already Here” projekt elindításakor felállítottam a videók elkészítésének alapelveit.

Minden rövid videó egy érzést jelenít meg. Az anyagok elkészítése közben minden alkalommal ugyanazt gyakorlom. Megállok egy pillanatra, figyelek, és megkérdezem magamtól:

Mit érzek?

Mit éreztem akkor, amikor a felvétel készült? Mit érzek akkor, mikor előveszem, hogy egy rövid videó készüljön belőle?

Aztán kiválasztok egyetlen szót ezzel az érzéssel kapcsolatban. Ez lesz a videó lelke.

Ezután az érzéssel, a videóban megjelenő jelenettel és a jelenethez kapcsolódó emlékemmel kapcsolatban megfogalmazok egy rövid gondolatot. Így előfordul, hogy metafora születik meg. Vagy egy felismerésemet örökítem meg. Vagy egy kérdést teszek fel.

A videóim elkészítésének célja, a gyakorlás.

Bízom abban, hogy nem csak én gyakorlok, amikor elkészítem a videót, hanem a nézők is. Talán lesz valaki, aki felteszi magának a kérdést: Én mit érzek? Én milyen gondolatot tudok a saját érzésemhez kapcsolni?

Ezekben a gondolatokban nem én vagyok a fontos. Nem azok az élmények és helyszínek a fontosak, amiket én éltem meg. Nem is, hogy én mit érzek, vagy kapcsolok az egész történethez.

Számomra a néző érzései és gondolatai a fontosak.

Bízom abban is, hogy előbb-utóbb lesz, aki megosztja velem ezeket az érzéseit és gondolatait.

Várom a kommenteket.

Felkészülés a kommentekre

Érkezett már pár komment a különböző csatornákon. A válasz megírásakor igyekeztem azokat az elveket alkalmazni, amiket a videók elkészítésekor is alkalmazok.

Rövid időn belül megjelent bennem az az érzés, hogy jobb lesz felkészülni a kommentekre adott válaszokkal. Könnyebb lesz az életem. Kell egy mankó, ami a válaszadást segíti.

Így álltam neki szabályrendszerem kialakításának.

Az AI különösen alkalmas volt a felkészülésre. Egyszerűen csak meg kellett kérnem, hogy generáljon nekem mindenféle kommenteket. És máris gyakorolhattam, hogy hogyan reagálok majd az egyes komment típusokra.

Nagyon hamar rájöttem, hogy a kommentek nem a videók utóélete, hanem a projekt második fele.

A videó elkészítésekor az érzéseimet figyelem.

És – milyen meglepő – a komment megírásakor is.

Dupla gyakorlás. Dupla ajándék. Dupla öröm.

A munka közben pedig történt még valami.

Ajándék

Ráeszméltem, hogy nem az a kérdés, hogy mit válaszoljak. Sokkal inkább az, hogy mit kaptam a kommentelőtől.

Ez a kérdés mindent megváltoztatott.

Észrevettem, hogy nem a kommentet elemzem. Magamat figyelem. Megint.

Hiszen a kapott ajándék (komment) olyan sok mindent hordozhat, annyi mindent adhat.

Van, amikor egy érzést közvetít. Van, amikor egy emléket. Máskor egy egészen új nézőpontot. Néha csak azt, hogy valaki egy kicsit tovább maradt egy jelenet közvetítette pillanatnál, mint általában szokott volna.

Innentől viszont nem lehet kérdés, hogy hálás lehetek azért, hogy valaki adott valamit. Bármit.

Nem azért, mert egyetért velem.

Hanem azért, mert egy pillanatra betekintést enged a saját világába.

Amikor elkészültem a szabályrendszeremmel, tulajdonképpen egy emlékeztetőt alkottam meg magamnak.

Arra emlékeztet minden egyes alkalommal, hogy ne a véleményt keressem, hanem az ajándékot.

Look for the gift, not the opinion.

Miközben másokat arra hívok, hogy vegyék észre a csodát a saját életükben, én is minden egyes kommentnél újra megtanulom észrevenni az ajándékot a másik emberben.

Az alapelvek

Nem hiszem, hogy ezek mindenki számára jó szabályok lennének. Nem is ezért írtam le őket. Ezek egyszerűen arra emlékeztetnek, hogy milyen ember szeretnék maradni akkor is, amikor valaki nem ért velem egyet.

Ha egyszer elfelejteném ezt, elég lesz újra elolvasnom ezt a listát. Főleg azon a napon, amikor majd nehéz lesz így válaszolni.

1. Minden őszinte komment ajándék. A komment értéke nem az, hogy egyetért-e velem, hanem hogy egy valódi emberi reakciót mutat meg.

2. Én nem a véleményre, hanem az emberre válaszolok. A véleményeket nem kell kijavítani. Az emberek megérdemlik, hogy észrevegyék őket.

3. Az érzések fontosabbak, mint az egyetértés. Egy komment, amely félelmet, örömöt, szomorúságot, egyet nem értést vagy akár frusztrációt fejez ki, akkor is bizonyítéka annak, hogy valami jelentőségteljes történt.

4. A cél nem a meggyőzés. Nem magyarázom, miért gondolom, hogy az én értelmezésem a helyes. Értékelem, hogy létezik egy másik értelmezés.

5. Minden komment egy másik nézőpont ugyanarról a pillanatról. A videó csak a kezdet. A kommentek megmutatják, hány különböző világ létezhet egyetlen élmény körül.

6. A hála a magyarázat előtt jön. Ha válaszolok, az első szándékom a hála, nem a védekezés.

7. Nem a kommentelésért köszönöm meg az embereknek. Azért köszönöm meg nekik, hogy megmutatták, mit éreztek.

8. A projekt nem az én érzéseimről szól. Az én érzésem indítja el a beszélgetést. Az övék teszi teljessé.

9. A legjobb eredmény nem az egyetértés. A legjobb eredmény az, hogy valaki elég sokáig megállt ahhoz, hogy észrevegye a saját érzéseit.

10. Egy nap azt remélem, már nem lesz szükségük a videóimra. Ha ezek a mindennapi pillanatok segítenek valakinek természetesen felismerni a szépséget, a hálát és az örömöt a saját életében, akkor a projekt betöltötte a célját.

11. Egy komment nem visszajelzés. A műalkotás része.

The post 289. | Az ajándékot keresd, ne a véleményt! first appeared on Digital Nomad Blog.

Az utolsó bejegyzést ezzel a mondattal fejeztem be: “Szeretem Sa Pát.”

Még akkor is szeretem, ha ez egy ilyen hely.

A legtöbb, mi adható

15+ nappal ezelőtt kezdtem el a “The Miracle is Already Here” projektem kidolgozását. Rövid videókat készítek és napi egy alkalommal teszek közzé az interneten.

Annak a munkának volt egy nagyon felemelő epizódja. A rövid videóim alatt hallható zene elég erős érzelmi háttérrel létezik nálam.

Ennek a zenének a története 30 évvel ezelőtt indult. A svéd In Flames nevű death metal banda ekkor jelentette meg az egyik albumát. Amit azonnal megszerettem, és azóta is a kedvenceim között tartok számon.

Az album nyitó dala egy ember belső utazását meséli el, aki hosszú szenvedés után újra vágyakozni kezd az élet szépsége után.

Moonshield.

A zene lassan áramlik. Erős. Gyönyörű dallamokkal lélegzik. Emlékszem, mikor meghallottam, azonnal egy másik dimenzióba repített. Ha meghallom, ma is ott vagyok, ahol akkor jártam.

Aztán két évvel ezelőtt történt valami. Valami igazán jelentős élmény az életemben.

Mielőtt tovább olvasnál, azt javaslom, hogy nyomd meg a lejátszás gombot. Nem hiszem, hogy csalódni fogsz!

Meghallottam ezt a zongora feldolgozást.

Azt sem felejtem el, hogy akkor mit éreztem. Amíg folytak a könnyeim. És arra gondoltam, hogy “ez csodálatos…”. És megfogalmazódott bennem egy – azt gondolom – örök életre szóló felismerés.

Akkor mondtam ki azt, hogy a csoda akkor születik meg, amikor felismerem. Akkor döbbentem rá, hogy bármelyik pillanat lehet csoda, ha nevet adok neki. Én magam teszem csodává a pillanatot.

Akkor ezt így jegyeztem le magamnak: “A csodaként felismerni egy pillanatot, az maga a csoda.”

Ez a gondolat lett az alapja a “The Miracle is Already Here” projektemnek.

A rövid videóimhoz egyetlen dalt akartam felhasználni. Nem volt kérdés, hogy melyik dal legyen ez.

A kérdés csak az volt, hogy egy naponta 5 közösségi média felületen megjelenő videó esetében milyen szerzői jogi kérdések merülnek fel. A dal eredetileg az In Flames dala, de egy JDanny nevű szerző készítette el belőle ezt a feldolgozást.

Akkora flow hullámban voltam, hogy nem sokat vártam a kérdéssel. Egy levélben felkerestem Danielt. Őszintén megírtam neki a következőket:

Steve vagyok, magyar utazó, író és digitális nomád, aki jelenleg Délkelet-Ázsiában él. A Moonshieldet megjelenése óta csodálom, és évek óta hallgatom. Két évvel ezelőtt hallottam először a zongoraátiratodat. Bármennyire furcsán is hangzik, azonnal könnyek szöktek a szemembe. Az interpretációd feltárt számomra valamit, amit a mai napig magammal hordok: „A pillanat csodájaként való felismerésének csodája maga a csoda.” Azóta ez a gondolat fontos részévé vált annak, ahogyan az életet megtapasztalom. Már nem hiszem, hogy a rendkívüli dolgok ritkák. Hiszem, hogy mindenhol körülöttünk vannak, és arra várnak, hogy észrevegyük őket. … Jelenleg egy rövid videósorozaton dolgozom. Nagy megtiszteltetés lenne, ha megengednéd, hogy az átiratod első 30 másodpercét ezeknek a videóknak a zenei aláfestéseként használjam.

Daniel nagyon rövid időn belül válaszolt. Melegség öntötte el a szívemet a sorait olvasva:

Hello Steve! Köszönöm a gyönyörű üzenetedet. Őszintén megérintettek a szavaid, és megtisztelő, hogy a zongoraátiratom ilyen jelentőségteljes módon elkísért. Az egyik legnagyobb ajándék, amit egy zenész kaphat, az a tudat, hogy a zene valakinek az életútjának és az életről alkotott nézetének részévé válhat. A videód koncepciója elgondolkodtatónak és őszintének hangzik, és teljesen megértem, miért érezted úgy, hogy az átirat nyitó része illik hozzá.

Mikor elküldtem az üzenetet, nem gondoltam arra, hogy ilyen hatást váltanak ki valakiből. Nem gondoltam bele, hogy milyen komoly elismerést adok, egyszerűen csak őszinte voltam.

Nagyon szerettem a válasz olvasásának pillanatát. Mert Daniel adott nekem valami fontosat úgy, hogy nem ismert engem. Én meg adtam neki valami nagyon fontosat úgy, hogy nem is ez volt a szándékom.

Szavakba csomagolt ajándékok

Pár nappal ezelőtt az egyik barátnőm adott nekem valami fontosat. Az anyukája az egyik olyan olvasóm, akit van szerencsém ismerni. És akiről tudom, hogy nagyon szereti olvasni az írásaimat. Ezért nagyon hálás vagyok neki.

Amikor írok, nem az hajt, hogy úgy írjak, hogy az tetszen az olvasóimnak. Nem a hírnévért és nem a tiszteletért írok. (Sting, Shape of My Heart). Egyszerűen így is szeretem magam kifejezni és szeretem a saját írásaimon keresztül nézni a világot.

Ennek ellenére a visszajelzéseknek nagyon tudok örülni.

Az “Elengedés” című bejegyzésem kapcsán a barátnőm ezt az üzenetet kapta az anyukájától:

A mai bejegyzés nagyon figyelemre méltó. Gondolkozz el rajta, esetleg tedd magadévá. A múlt megmarad, de ne legyen a jelen akadálya.

Figyelemre méltó.

Azt hiszem, ennyi éppen elég ahhoz, hogy az írás tüze akkor is égjen, amikor belülről esetleg nem táplálja semmi.

És azt hiszem, én piszok szerencsés vagyok.

11 nappal ez előtt az üzenet előtt egy remek csónakos túrán voltam Ninh Binh környékén. Ott egy nagyon kedves vietnámi párral osztoztunk a csónakon. Gondoltam egyet és a segítségüket kértem. Megmutattam az egyik első videómat nekik. Az volt a kérésem, hogy mondják azt, ami először eszükbe jut.

Jelentőségteljes.

Ezt mondta a lány.

Ezekkel a szavakban kapott ajándékokkal készítem az írásaimat és a videóimat.

Van, amikor adni akarok

A turisták által kedvelt helyeken sokan vannak, akik rászorulnak és a minden napjaik komoly részét képezi a turisták megszólítása.

Sa Pa is ilyen hely.

Annak a térnek a környéke, ahol én az elmúlt napjaimat töltöttem nagyon sok helyi árus van. Nők, akik sétálva árulják a portékájukat. Nagyon szép sálakat, kis táskákat, kis figurákat kínálnak. Mind kézzel készült helyi áru, és meg kell mondanom nagyon szépek.

Naponta kb. 10x találkozom velük, ha nem többször. Kezdetben mindenkinek elmondtam, hogy nincs szükségem semmire, mindenem megvan. Ilyenkor általában az következik, hogy akkor azért vegyek valamit, hogy támogassam őt, a családját, hadd legyen ő boldog és a többi.

Nincs bennem ítélet, ezt többször elmondtam. Nem sajnálom az időt, amíg ezeket a beszélgetéseket mindig pontosan ugyanazzal a forgatókönyvvel végig csináljuk. Minden esetben jön a következő forduló, hogy szeretnék -e túrázni. Ma már több telefonszám van a telefonomban, hogy fel tudjam hívni bármelyiküket, ha túrázni megyek. Mert velük kell menjek.

Sem harag nincs bennem, sem fáradtság. Nincs sok pénzem. Amit én tudok nekik adni, az a türelem és a figyelem.

Így 5 nap után már van egy baráti köröm közöttük. Az egyik hölgy az első napon szólított meg. Másnap már emlékezett rám. A harmadik alkalommal meghívtam egy sütire. Nagyon sok mindent elmesélt a helyi életről.

Érdekes módon jutottunk el a sütiig.

Egy ismeretlen hölgy szólított meg, végig csináltuk a párbeszédet, aztán éppen tovább akartam állni, mikor odalépett egy újabb hölgy. Vele is végig játszottuk ugyanazt a kört, de ő azt mondta, hogy ha nem veszek semmit, akkor követni fog mindenhová.

Ám legyen, nevettem és mondta, hogy akkor induljunk. Közben jót beszélgettünk, de az út nem volt hosszú. Én egy padon terveztem leülni és nézegetni az embereket. Úgyhogy, én leültem, ő meg ott állt mellettem és beszélgettünk.

Előtte vettem egy üdítőt magamnak. Aztán mikor már jó ideje beszélgettünk, egyszer csak éreztem, hogy ha mást nem, ezt az üdítőt neki akarom adni. Nem akarta elfogadni, mert aggódott, hogy szomjas maradok, de mondtam neki, hogy ez nem fog előfordulni.

Ekkor lépett oda a a korábbi ismerősöm egy barátnőjével. Így hirtelen három nővel beszélgettem. Majd az egyikkel elmentem megenni egy sütit.

Erre az adok-kapok játékra egy szép választ adott az élet.

Miután a sütit megettük, elmentem dolgozni.

Munka után találkoztam a “Sa Pa” című bejegyzésben bemutatott kínai sráccal és az ismerkedésünk 15. percében egyszer csak a kezembe nyomott egy üdítőt, hogy szeretné nekem adni.

Az ilyen pillanatok miatt duplán imádom az életemet.

Van, amikor adni kell!

Az mondtam a bejegyzés elején, hogy “vannak embert próbáló helyek ez életben.”

A szőtteseket árusító nők az élet könnyen kezelhető nehéz kérdéseit hordozzák.

A gyerekek…

Már írtam a kéregető gyerekekről. Indonézia, majd Laosz kapcsán is.

Amit itt tapasztalok, az már tényleg kemény pálya.

Az csak a “belépő fokozat” ebbe a világba, hogy este 10, 11 óra körül a 4 éves kislány népviseletben táncol pénzért. Mikor már régen aludnia kellene.

Az azonban valami iszonyatos szomorúságot hoz minden percben, mikor a 4-5-6 éves gyerekek lépten nyomon ott vannak.

Egy-egy csecsemővel a hátukon.

A kicsi általában alszik. A “nagy” testvér meg árulja ugyanazt, amit a szülők.

Mezítláb az utcán.

Náluk is megvan a forgatókönyv. Szinte ugyanaz, mint a szülőknél.

De nekik sokkal-sokkal nehezebb nemet mondanom.

Kell. Nem tehetek mást.

A szívem szakad meg, mikor folyamatosan nemet kell mondani, de nincs annyi pénz a világon, ami elég lenne itt, annyian vannak, akik kérnek.

Ettől függetlenül egyszer már adtam egy kis pénzt az egyiküknek.

És két napja olyat láttam, amire egyszerűen nem tudtam lehunyni a szemem.

Egy kislány jött be annak az étteremnek a teraszára, ahol én is ültem. Az előttem lévő asztalnál kéregetett. A két fiatal vendég lány valamit beszélt vele. Aztán a kislány elkezdte enni a maradékukat.

Majd, miután a két vendég elment, leült az egyikük helyére és elkezdte falni a maradékot.

Láttam már ilyet. Filmeken. Meg olvastam könyvben.

Az életben látni ezt egészen más…

Odahívtam a pincért és megkértem, hogy készítsenek és csomagoljanak el neki egy adag csirkés sült rizst, meg mondják meg neki, hogy várja meg, míg elkészül.

Az első pincér valamit mondott a kislánynak, de szerintem nem azt mondta, amire én kértem. Így a kislány hozzám is odajött kéregetni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy nemet mondtam neki úgy, hogy elvileg már készült az étel neki.

Aztán megkértem egy másik pincért is, hogy mondja el neki, hogy várjon. Elmondta.

A kislány meg elkezdte elhagyni az éttermet. Kicsit megijedtem, hogy a nyakamon marad az étel. De szerencsére csak az utcára ment ki várakozni.

Nagyon lassan, de végre elkészült az étel. Hozták egy kis dobozban. De a kislány szerintem teljesen nem értette a helyzetet, mert nem akarta elfogadni. Mintha azt véltem volna megérteni, hogy megijedt, hogy ezt ő nem tudja kifizetni.

Végül megértette, hogy ez az övé.

És odajött hozzám, hogy megköszönje.

Azt kívántam, bár ne jött volna. Jobban szerettem volna láthatatlan lenni akkor.

Most, mikor ezeket a sorokat leírtam, arra gondolok, hogy amíg ők látszódnak, addig nekem is látszódnom kell.

De, amíg ők látszódnak, az ilyen helyek embert próbálóak maradnak.

The post 288. | Néha adok. Néha kapok. first appeared on Digital Nomad Blog.

Jó, rossz, boldogság, szomorúság, jóllakottság, éhség… Közeledtek egymáshoz.

Erről írtam a “Másképpen hallok” című bejegyzésemben.

Most azonban egy olyan kifejezést vettem elő, aminek nem a dualitásával van dolgom.

“Elengedni”.

Ez a szó önmagában kérdőjeleződött meg bennem az elmúlt másfél év alatt.

A tapasztalataim mást mutatnak, mint ahogy használjuk ezt a kifejezést.

Káros az egészségre

“Szinkronicitás, véletlenek, flow”. 557 napja írtam ezt a bejegyzést. Az életemet azóta is izgalmas és csodálatos módon – napi rendszerességgel – járja át ez a három élmény. Sokszor egymás karjába borulva üdvözölnek.

Így nem lepődtem meg azon, hogy amikor hetekkel ezelőtt felírtam a terveim közé ezt a bejegyzést, pár nappal később elém került egy írás.

Todorovits Rea (utaltam már rá párszor) idézett írása itt érhető el, ha érdekel.

Csak az első mondatot idézem most tőle, mert ez pontosan azt mondja, amit én is gondolok erről a kérdésről:

Az egyik legveszélyesebb hazugság, amit ma emberek ezrei nyelnek le naponta, úgy hangzik: „Csak engedd el.”

Elengedni problémákat. Elengedni a múltat. Elengedni kapcsolatokat.

Nem hiszek ebben.

Miért nem?

Talán azért, amit az 554 napja megírt “Édes gyötrelmeim” című bejegyzésben írtam. Érdekes fordulata az írásaimnak, hogy ebben a bejegyzésben is idéztem Reát. LOL.

Abban az írásban arról írtam, hogy szeretem a saját traumáimat, fájdalmaimat és kudarcaimat. Nem, elsődlegesen nem azért mert megedzettek. Sokkal inkább azért, mert nagy szerepük van abban, hogy ma az vagyok, aki vagyok.

Szeretem magamat és szeretem az életemet. Nagyon. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nélkülük ez az életem lenne, ami most van. És ezért szeretem őket is.

Ma már azonban nem csak azzal vagyok tisztában, hogy szeretem ezeket a sötét ruhába öltözött tanító mestereket.

Ma már pontosan látom és érzem, hogy nálam ezeknek az értékeléseknek az integrálása történt meg.

Megtanultam úgy boldog lenni, hogy ezek az érzések bennem élnek. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Nemcsak azért, mert szeretem őket és tisztelem a szerepüket. Hanem azért, mert ez egyszerűen lehetetlen.

Ahogy Rea fogalmaz, a megélt dolgok nem olyanok, mint egy kabát, amit este ledobunk az előszobában.

A másik oldalon most nem az elfogadásról beszélek. Igen, valószínűleg azzal kezdődik, hogy elfogadom. Ezt meg természetes módon megelőzi a gyász. Az integrálás azonban ennél jóval több.

Az elfogadáson túl jelenik meg bennem az a sík, amikor – bár jelen vannak – már nem hagyok teret ezeknek az érzéseknek. Időről időre megjelennek ezek az emlékek, fájdalmak, érzések.

Az elengedés a szememben olyan, mintha a tüzet folyton el akarnám oltani. Az integrálás meg olyan, mintha megtanítottam volna, hogy a vízben is éghet.

A szemeim

Anyu a minap pityergett nekem egy kicsit.

Azt mondta, hogy a legutolsó fényképemen a szemeimben látszik minden. A boldogság, az átélt fájdalmak és egy élet tapasztalata.

Nem kétlem, hogy így van.

Azt meg csak remélem, hogy látszik bennük az, amit én minden percben boldogan élek meg.

A múlt jelen lévő fájdalmainál talán sokkal ragyogóbbak a jelen boldogságai!

The post 286. | Elengedés first appeared on Digital Nomad Blog.

Hogyan válnak a kimondott szavak évekig tartó kérdésekké?

Végül hogyan érkezik meg a válasz?

Erről szól ez az írásom.

A jósnő

Ha jól emlékszem, tizenhat évvel ezelőtt volt.

Az életem egy hosszas bevezető után pillanatok alatt változott szar tornádóvá. Nem voltam rá felkészülve. Nem is éltem meg túl boldogan.

Válaszokra volt szükségem, lehetőleg azonnal.

Az akkori énemmel nem nagyon volt összeegyeztethető, hogy felkeressek egy jósnőt. Talán az elkeseredettségemet mutatja jól, hogy mégis elmentem hozzá.

Szkeptikus voltam. Sejtettem, hogy apró félmondatokból, szavakból és a testbeszédből le lehet olvasni olyan jeleket, amit aztán igazmondásként vissza lehet tükrözni. Még azt a figyelmeztetést is megkaptam előre, hogy a koromból és a nememből azonnal össze lehet rakni, hogy mi lehet a problémám, úgyhogy ne lepődjek meg, ha jónak tűnő válaszokat fogok kapni.

A látogatás alkalmával aztán minden pajzsot felvettem, amit csak el tudtam képzelni. Semmit nem mondtam magamról. A kérdésekre – nem nagyon voltak egyébként – igyekeztem nem túl bőbeszédűen válaszolni. A hátamat egyenesen tartottam, a lábamat a földre szorítottam, a kezemet az asztalra, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a szemem se rebbenjen meg, bármit is hallok.

A jósnő nem sokat kérdezett. Elkezdte elmesélni az életemet. Elkezdte elmesélni a problémámat az akkori kapcsolatomban.

Mikor kiderült, hogy ugyanarról beszélünk, feltettem neki a kérdést, hogy megmenthető -e ez a kapcsolat. Ez volt számomra a legfontosabb kérdés. Ezt szerettem volna megtudni. Bárkitől.

Ő egy képpel válaszolt. A következőt mondta.

Egy hatalmas barlangot látok amiben egy hatalmas tó van. A tó közepén egy sziget van. A szigeten egy torony áll. A torony éppen összedől és egy csónak éppen távozóban van a szigetről.

Ez a kép érthető volt számomra. A jelen szituációt pontosan leírta. De én arra voltam kíváncsi, hogy “Meg lehet -e akadályozni a torony leomlását, és a csónak vissza tud -e fordulni?”

Nem.

Ennyi volt a válasz.

Nyilván jobban örültem volna, ha valami olyasmit hallok, hogy ha itt-ott alátámasztjuk a tornyot, akkor az nem dől össze. Meg, valami olyasmit is jó lett volna hallani, hogy a csónak majd fél útról visszafordul.

Az a kapcsolat még 7 évig létezett ez után.

Azokban az években párszor eszembe jutott, hogy a jósnő tévedett. A torony állt, a csónak visszajött. Kell ennél több bizonyíték?

Aztán, amikor 7 évvel később a torony végleg leomlott és a csónak végleg elment, megértettem valamit.

A jósnő igazat mondott. A jövőről beszélt. Én pedig egyetlen fontos kérdést felejtettem el neki feltenni.

“Mikor?”

A sámán

Ez a torony és csónak mese csak a bevezető volt az igazi történethez, de a következő mese megértéséhez feltétlenül szükség lesz rá.

Soha nem fogom elfelejteni a jósnő arcát, amikor a beszélgetés közben egyszer csak megváltozott.

Izgatottság. Azt hiszem, ez a legjobb szó, amit akkor láttam rajta.

Hirtelen nagyon megváltoztak az energiák körülöttünk.

Megkért, hogy menjek ki vele az udvarra, a napfényre, mert ott szeretné megnézni a tenyeremet. Azt is elmondta, hogy a tenyeret már régóta nem elemzi, de most nagyon meg akarja nézni az enyémet.

Többek között elmondta, hogy hosszú és boldog életem lesz. Egy ideig emiatt azt hittem, hogy bármit megtehetek, úgy sem ér majd utol a végzet, aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettük pontosítani a “hosszú” jelentését. Így inkább azóta is óvatos és veszélyt kerülő embernek gondolom magam.

Aztán egyszer csak azt mondta, hogy keressek fel egy sámánt. Én tudni akartam, hogy miért, erre ő azt felelte, hogy nem tudja. Csak azt, hogy dolgunk van egymással.

Eltettem magamban ezt a gondolatot. A következő években párszor eszembe jutott.

Egyszer a munkahelyemen meséltem el valakinek ezt a történetet.. Az egyik kolléga azt mondta, hogy a faluban van lakik egy sámán. Megadja a számát, ha érdekel. Természetesen érdekelt.

Pár nappal később fel is hívtam ezt a sámánt.

Megkérdeztem, hogy tényleg sámán -e, mert én egy sámánt keresek. Annak vallotta magát és megkérdezte, hogy milyen segítségre lenne szükségem. Akkoriban éppen nem szükségem semmiféle segítségre, így őszintén elmondtam neki, hogy nem segítség kell, csak szeretnék vele találkozni. Kissé szkeptikusnak tűnt, ahogy megkérdezte, hogy miért. Azt mondtam neki, hogy nem tudom, talán egyszerűen csak találkoznunk kell.

Adott egy időpontot a következő hétre. De aztán pár nappal később lemondta, és kérte, hogy majd egyeztessünk újra.

Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy talán nem ő az én emberem. Így soha nem egyeztettem vele második időpontot.

Az évek múltak.

Pár hete csak valahonnan megjelent bennem ez a történet.

Egy egészen konkrét kérdés formájában.

Hol találom meg a sámánomat?

Mi van, ha a jósnőtől kapott második történetet is félreértettem?

Mi van, ha a türelmes várakozás közben mindig kifelé fordulva vártam ennek a sámánnak a felbukkanását?

Keressen fel egy sámánt!

Ennyi volt a kérés. Vagy tanács.

De nem beszéltünk a keresés irányáról!

Mi van, ha befelé fordulva érdemesebb keresnem.

Vagy nem keresnem, mert már ezt a kifejezést sem igazán fogadom el. Mi van, ha befelé fordulva érdemes nyitva tartanom a szememet?

Természetesen, nem kezdem el magam hirtelen sámánnak képzelni. Nem fogom sámánkénként keresni a kenyeremet.

Az azonban biztos, hogy az elmúlt másfél év alatt nem csak a világot látó szemléletmódom alakult át. Ma már magamat is másképpen látom a világban.

Talán írásban csak most először mondom ki, amit szóban már többször hangoztattam.

Elkezdtem felismerni magamban valami olyat, ami valójában én vagyok. Nem abban a formában, ahogy általában az igazi önmagunkat elképzeljük. Valami olyasmit pillantottam meg párszor, ami időn túli. Hívhatom ezt időtlen energiának, reinkarnációnak, kollektív tudatnak, isteni küldetésnek, léleknek – akárminek.

Számomra nem a szavak és a fogalmak lényegesek ebben a felismerésben, hanem az a mód és az a forma, ahogy ezzel a formával találkoztam.

Ezt a felismerést pedig pár héttel ezelőtt az elmém természetes módon kapcsolta össze a sámán felkeresésének küldetésével.

Egyenlőre nem tudom, hogy a sámán csak egy szimbólum, ami az igazi ént jelenti, vagy egy ténylegesen sámánként működő másik embert jelent.

Amíg ez a kérdés ki nem derül, addig belül és kívül is nyitott vagyok erre a találkozásra.

A jelen megértesem alapján szimbólumként fogadom el tanácsot.

És tovább folytatom az időtlenségből kibontakozó énemhez való közeledést.

Talán kiderül, hogy ő egy sámán.

Hogy én egy sámán vagyok.

Ki az sámán?

Az előző mondatot a történet utolsó gondolatának szántam eredetileg.

A szándékomat nem tudom tettekkel követni. Az élet más, mint amit tervezek. LOL.

Az írás befejezése után kíváncsiságból egy kicsit olvasgattam arról, hogy ki is az a sámán.

A következő definíció miatt kell folytatnom az írást.

A sámán eredetileg olyan ember, akit a közössége közvetítőnek tekint a hétköznapi világ és a szellemi világ között.

És ekkor eszembe jutott, hogy tavaly meglátogattam egy embert egy kis spirituális utazásra a tudatalattim felé.

Ő mondott pár olyan dolgot velem kapcsolatban, amiből most kettőt tartok érdekesnek elmesélni.

Az egyik ez volt: “Te valahol nagyon erős spirituális képzésen estél át.”

Ezt most nem kommentelem, csak le akartam írni.

A másik dolgot egy kérdéssel kezdte:

“Ugye nem fordult még elő veled, hogy a buszon leült melléd egy ember és elkezdett mesélni magáról?”

A mosolya elárulta, hogy pontosan tudja a választ. Ahogy én is. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy soha nem volt még ilyen. Tudta, hogy viccelek, nem volt szükségünk további magyarázatra.

Itt azonban le kell, hogy írjam, hogy több esetben is volt szerencsém az engem körülvevő emberektől olyan mondatokat hallani, ami a legnagyobb bizalomról árulkodott.

A legkedvesebb ilyen mondat ez volt: “Nem tudom miért mesélem el ezt neked. Senkivel nem beszéltem még erről a dologról. De valamiért azt érzem, hogy veled kell ezt megbeszélnem.”

A másik legkedvesebb hasonló gondolat egy hétfő reggel ért. “A lányom nagy bajban van és segítségre van szükségünk. Én nem tudom miért, de ma reggel úgy ébredtem, hogy téged kell megkérjelek, hogy segíts az ügyünkön.”

Erre a feltétlen bizalomra tavaly az úriember a következőket mondta.

“Te egy közvetítő vagy. Egy csatorna. Az emberek érzik ezt. Tudják, hogy rajtad keresztül érhetik el a felsőbb rétegeket. Ezért fordulnak hozzád.”

Így már tényleg csak egyetlen mondat van hátra ebből az írásból.

Akkor mi is vagyok én: csatorna vagy sámán?

The post 285. | A sámán first appeared on Digital Nomad Blog.

The post 284. | A lélegzetvételem first appeared on Digital Nomad Blog.