Luang Prabangról azt mondják, hogy gyönyörű. Ez most kivételesen igaz.
Érdemes volt a pár nappal korábban érkező jótanácsra hallgatnom.
Ez a kisváros is rengeteg élménnyel gazdagította az utazásomat.
Ennek az utazásnak most egy olyan szakasza alakult ki, amikor sokat utazom. Hét település és ennél is több szállás, rengeteg km van mögöttem, mióta elhagytam Thaiföldet.
Megérkezés a városba
Az előző bejegyzésben érzékeltettem, hogy érezhetően mindannyian vártuk, hogy kikössön a hajó.
Mikor ez végre megtörtént, egy egyenes vonalon játszódó játékban találtuk magunkat.
Több tuktuk várt minket a parton, egy felirat, ami tudatta, hogy a város 10 km-re van (azaz, eszedbe se jusson gyalogolni!), a fuvar ára 60.000 KIP/fő (azaz, eszedbe se jusson alkudni) és a város központjába fognak vinni (azaz, eszedbe se jusson a sofőrt a szállásod címével zaklatni).
Nekem amúgy sem volt szállásom, és bár kedvem még lett volna gyalogolni, de ebben az esetben alkudozás nélkül beálltam a sorba és vettem egy jegyet magamnak. Amint hat ember felült a járgányra, az már indult is.
Valóban a város központjába érkeztünk. Egészen pontosan a piac mellé. Azóta többször voltam ezen a piacon, de már az első pillanatban megjegyeztem, hogy tetszik a hely. Elsősorban azért, mert rengeteg ember ült az asztaloknál, kb. fele-fele arányban helybeliek és turisták. A teltház mindig jó jel ott, ahol étel kapható, ahogy az is, ha a helyiek is itt esznek. Az ételválaszték hatalmas, az illatok ínycsiklandozóak az árak pedig moderáltak.
Így az egyik hajón megismert sráccal azonnal kerestünk egy szabad asztalt és egy-egy hideg sört. Amiből aztán több lett, mellé pedig – egy nehéz választás után (mondom, széles a választék) – vacsora is került.
Amíg beszélgettünk, elkezdtem magamnak szállást keresni. Amikor az egyik legjobb áru szállást nézegettem, megemlítette, hogy ő is itt lakik, így aztán lefoglaltam a szobámat két éjszakára. Főleg, miután elmondta, hogy ő már volt itt 8 évvel ezelőtt és akkor ezt a szállást találta a legjobbnak.
SaSa Lao
Tuktukkal mentünk a szállásra, ez számomra csak az első alkalommal volt érdekes, mert a teljesen normális 2-3 km-es távolságon belül van a piactértől.
Ez a szállás egy igazi gyöngyszem a Nam Khan folyó partján. A központját a kávézó, étterem, recepció és közösségi helység névvel leírható épület foglalja el. Bambusz építmény, igéző fények, információs táblák és kedves személyzet jellemzi az egész helyet. Nagyon barátságos atmoszférája volt, az első pillanatban megfogott.
A szobám a paradicsom egy szeletkéje volt. Ahogy beléptem rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy tökéletes nászutas szoba. Egy pillanatra Dulcienára gondoltam, majd birtokba vettem a következő napjaim otthonát. És egyben a nyolc hónapnyi utazásom eddigi legszebb szobáját.
A hatalmas ágy, szúnyogháló alatt, tiszta ágyneműkkel már önmagában főnyereménynek tűnt. De ott volt egy hatalmas íróasztal, három székkel. Egy akasztos szekrény szerűség, két pakolásra alkalmas másik asztalkával. És egy egyszerűen felépített, de minden szempontból nagyszerű fürdőszoba.
A szoba falai két oldalon bambuszból készültek, így a szellőzés természetes módon volt megoldva, és nyilván ez indokolta az ágy fölé helyezett szúnyogháló használatát is. Ez volt az első alkalom számomra Ázsiában (és valaha is), amikor ilyen szúnyogháló alatt aludtam. A Gibbon Experience ideje alatt egy inkább sátorra hasonlító valami alatt aludtunk, ez most a “klasszikus” szúnyogháló volt. Egy kellemes – sátor alatti – alvásra emlékeztetett alatta feküdni, amit mindig is szerettem.
Jó otthonra leltem itt. (Az otthon, magam számára teremtett új definícióját a következő fejezetben mutatom majd be.)
A szoba elfoglalása után körbenéztem a szálláson. A központi épület körül helyezkednek el a szobák, mindenhol fákkal körülvéve, így az érzés kicsit olyan, mintha dzsungelben lennék.
A folyó parti szobák hatalmas teraszokkal épültek, és kitűnő kilátást nyújtanak a város felé. A folyó pedig ezen szobák alatt folyik, mintegy 50 méter sétára a központi helységtől.
Nem csak a szobám, az egész szállás egy szeletke paradicsom.
Nappalok és éjszakák Luang Prabangban
Két éjszakára béreltem a szállást, aztán négy lett belőle.
A megérkezésünk első estéjét, kicsit az éjszaka egy részét is a városban töltöttük, azzal a sráccal, akivel együtt érkeztünk a Sasa Laoba, illetve több másik emberrel, akikkel a hajón ismerkedtünk meg.
A vasárnapi napot főleg munkával és munkakereséssel töltöttem, de este ismét belevetettük magunkat a társasági életbe. Ez olyan jól sikerült, hogy üres sörös üvegek halmaza mutatta az idő múlását, no, meg az óra, ami 3:30-at mutatott, mikor befejeztük a beszélgetést a Mekong partján üldögélve.
Szeretem a véletlen által kialakított társaságokat. A beszélgetések formálnak mindannyiunkat. A gondolataink a kérdések kereszttüzében acélosodnak meg, vagy vesztik el élüket. Esetleg tovább nemesednek a hozzáadott kiegészítő gondolatoktól.
Vannak azok a beszélgetések, amiket csak azért fejez be az ember, mert gyarló ér történetesen pont olyan álmos, hogy aludnia kell. Így váltunk el egymástól a Mekong partján. Így adódott lehetőségem az első éjszakai sétámra ebben a városban.
Ez a város éjjel is gyönyörű. A Mekong partját a Nam Khan partjával összekötű kis utcácskák végigsétálásához egy dombra kell felmenni, majd leereszkedni. Kicsit Máltára emlékeztettek az utcák, de nem hiszem, hogy meg tudom magyarázni, miért.
A hétfői napot munkával kezdtem, majd a szokásos fél-virtuális hétfői sétával az egyik barátommal. Azért virtuális, mert ő Magyarországon gyalogol, én meg itt. Azért fél virtuális, mert a kommunikációs csatorna mögött ott bújik mindkettőnk valósága, hiszen nem csak beszélünk hétfőről-hétfőre, hanem testedzést is végzünk.
A barátom meglepett azzal, hogy egy órával hamarabb jelentkezett, mint vártam. Én most nem voltam azzal képben, hogy az éjszaka Magyarországon óra átállítás volt. Kellett egy második figyelmeztetés is, mert egy délutáni megbeszélésre is egy órával korábban figyelmeztetett a telefonom, mint számítottam rá. Hiába, van, aki lassan tanul.
Naplemente a Mekongon
A délután felét és az estét egy naplemente néző hajókázással töltöttük a lakótársammal. A szállás elfoglalásakor ugyanis kaptunk egy-egy jegyet egy naplemente néző hajóra, amit a szállásunk tulajdonosa üzemeltet. Ráadásul mind a ketten két személyre szóló jegyet tehettünk el.
A hajónk egy két emeletes nagy étterem hajó volt. Amihez a hotel alatt elterülő folyón vitt el minket egy kisebb motoros hajócska. Már ez kis hajókázás is élmény volt önmagában.
A nagy hajó indulás után megcélozta a naplementét (nyugat) és ki-ki a kedve szerint vagy asztalnál ülve, vagy napozó ágyon fekve várta a Naprendszerünk központi elemének elbúcsúzását a mai naptól.
Mondjuk, hiába, mert olyan szmogos a levegő, hogy pont akkor vesztettük el a Napot, amikor az már majdnem élmény számba ment, így azt kell mondjam, hogy egy elképzelt naplementével lettünk gazdagabbak.
Erről jutott eszembe, hogy a “The Gibbon Experience II.” alatt készítettem egy közel két perces videót, amit most 10x sebességel lejátszva meg tudom mutatni, hogy milyen egy jól látható naplemente.
A hajókázásnak volt egy nagyon érdekes eseménye is.
A város felé visszafordulva az egyik pincér fiú megjelent az asztalunknál és egy szertartásra invitált minket.
Elmondta, hogy két bambusz levelet fog adni nekünk. Az egyikre egy kívánságot írjunk fel, a másikra pedig valami olyan dolgot, amit szeretnénk az életünkből elengedni. Én rögtön mondtam neki, hogy a második levélre nem lesz szükségem, de gondolom azt hitte, hogy viccelek, így megkaptam a két levelemet.
Nem vicceltem. A “gonosz” levélre nem írtam semmit. A másikra sem jutott eszembe semmi kifejezett kívánság az életemmel kapcsolatban, így inkább a világnak szánt kívánságomat írtam fel rá.
A két levélkét összehajtogattuk és összekötöztük kis zsineggel. A pincérek két tálkába gyűjtötték az utasoktól ezeket az üzeneteket.
A hajó egyik oldalán volt egy akvárium, benne két marék kisebb hallal. Az akváriumhoz egy csúszda volt csatlakoztatva. A kívánságokat tartalmazó leveleket ebbe az akváriumba tették bele.
A halakkal arra vártak, hogy visszaengedjék őket a Mekongba. Ez egy spirituális alapú szertartás, a természetbe visszaengedés mint jótett iparosított formája. Sokan bírálják ezt programot, ahogy olvastam, hiszen a halakat csak azért fogják ki, hogy aztán visszaengedjék őket, és ez így “nem az igazi.” Nekem nem voltak ilyen aggályaim.
Az akvárium egy idő után elkezdett különböző neon fényekkel világítani. Aztán valaki mikrofont ragadott és tört angolsággal előadta a showt, amit ráadásul még drámai zenei aláfestés is igyekezett a csúcspont felé emelni. Majd a még drámaibb visszaszámlálás után útjára engedték a halakat – és a kívánságokat is.
Aztán megjelent a maszkos halál és – egy drámai tánc után – a hajó másik oldalán elengedték az elengedni való üzeneteket. Itt mondjuk az egészen addig cuki kínai kislány hisztériás rohamot kapott a haláltól, így ő – érezve a helyzet komolyságát – gyorsan lelépett a helyszínről.
Bár azt hiszem érződik az írásomon egy kis cinizmus és negatív fellhangok zengenek ki a sorok közül, összességében benne voltam a jeleneteben. Utána arra gondoltam, hogy az egész nagyon vicces volt. És megjelent bennem a felismerés, hogy az ennyire blőd jeleneteken a korábbi életszakaszomban mindig a kívül állok fennköltségével nevettem, mintegy ezzel is távol tartva magam attól, hogy én egy blőd dolog része legyek.
Itt viszont a jókedv nevetetett meg. És arra gondoltam, hogy igenis része voltam ennek a turistáknak rendezett játéknak, hiszen leadtam a két levelemet, még ha az egyik üres volt is. Másrészt néztem az előadást, és a kislány ijedtségéig élveztem is. Ugyanolyan turista voltam ezekben a percekben, mint a többi. Sem felettük, sem alattuk nem álltam, egyszerűen csak részese voltam a pillanatnak.
Nem akartam elengedni semmit. Ez a szertartás mégis elvitte a korábban rám jellemző fensőbbség egy darabját.
És már az sem fontos, hogy a hajó melyik oldalán sodorta el a víz.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás