Mostanra megfogalmazódott bennem, hogy általában ez forma a legkényelmesebb munkahely a digitális nomád életemben.

A legutolsó szigeten töltött kávéházi napjaim olyan kellemesek voltak, hogy eszembe jutott, hogy írok az élményeimről.

Igyunk együtt egy jó tojásos kávét!

A játékszabályok

Balin azért kellett kávéházban dolgoznom, mert a szobámban nagyon kényelmetlen lett volna.

Szerencsém volt. Egy szuper kis üzlet volt nem messze tőlem.

Mivel nem volt tapasztalatom abban, hogy hogyan is működik ez a dolog, egyszerűen bementem a helyre és megkérdeztem, hogy dolgozhatok -e itt a laptopommal.

Természetesen, jött a válasz, de annyit kérnek, hogy valamicskét akkor fogyasszak is. Ezt a kérést egy kávé megrendelésével azonnal teljesítettem is. Az elképzelés bennem is megvolt, hogy ha valamit rendelek, akkor van hozzá jogom, hogy leüljek és elővegyem a laptopomat.

Inkább valami olyasmire lettem volna kíváncsi, hogy mondjuk egy kávé mennyi időre elegendő tartózkodást biztosít. Persze, valahogy éreztem azt, hogy ilyet soha senki nem fog mondani. Ahogy az eltelt hónapokban soha nem is mondott senki.

Manapság már nem kérdéssel indítom a kapcsolatot, hanem a szükségleteim bemutatásával. Elmondom, hogy egy olyan helyet keresek, ahol ihatok egy jó kávét és dolgozhatok is. És erre mindig az a válasz érkezik, hogy pontosan ott vagyok.

Ezek után még megkérdezem, hogy van -e wifi, és hogyan csatlakozhatok hozzá. Ha sikerült a csatlakozás, akkor megrendelem az első kávámat az adott helyen.

Ez nyilván egy biztonsági játék részemről. Ha a három kívánságom közül csak az egyik is hiányzik, nem nekem való az adott hely. Eddig egyébként még nem fordult elő, hogy olyan helyre mentem volna, ahonnan ki kellet volna jönnöm. De ha egyszer majd így adódik, nem hiszem, hogy bármelyik félnek problémát okozna a távozásom.

Azzal ma már nem foglalkozom, hogy mennyi időt lehetek ott, és ehhez mennyit kell fogyasztanom. Leülök, ée elkezdek dolgozni. Amikor megszomjazom, rendelek valami mást is. Igyekszem fair lenni a hellyel. Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel, ezért nem csinálok olyat, hogy megrendelem a legolcsóbb kávét és azzal elüldögélek az adott helyen hat órát. Arra próbálok ügyelni, hogy a kb. két óránként fogyasszak el valamit egyenlet kijöjjön.

Azzal ellenben egy cseppet sem foglalkozom, hogy az ott töltött időnek van -e korlátja. Ezzel a kérdéssel úgy vagyok, hogy ha majd egyszer egy helyen sokallják az ott időmet, úgy is szólnak majd. És akkor majd ők pontosítják azokat a játékszabályokat, amiket én alakítottam ki.

Őszintén szólva – az eddigi tapasztalataim alapján – nem számítok erre sehol.

A környezet kiválasztása

Ma már tudatosan keresem a megfelelő helyeket. Többes számot használok, mert ha egy adott helyen tovább tartózkodom, akkor szeretem élvezni több hely vendégszeretét is.

A kávéházat mindig megnézem kívülről. Hány asztal van benne, hányan ülnek ezeknél. Ez fontos! Ha kevés az asztal és kicsi a hely, ráadásul úgy látom, hogy mindenhol ülnek, akkor nem megyek be. Itt nagyobb az esélye annak, hogy zavarni fogom a jelenlétemmel az üzletet.

Ha a látottak alapján érdemes bemennem a helyre, akkor jöhetnek a további vizsgálatok. Ha ezek nem hoznak megfelelő eredményt, akkor azonnal elköszönök és megyek tovább.

Fontos az asztalok formája és mérte is. Ha lehet, nem kör alakú kis asztalhoz ülnék le. Ha az asztal legalább akkora, hogy a laptopom és két oldalán a két kezem elfér, akkor a méret már jó. Az sem a legjobb választás, ha csak 4-6 fős asztalok vannak. Véleményem szerint nem etikus, hogy egymagam elfoglalom 4-6 fizető vendég helyét. Ezért a két személyes asztalkat szeretem.

Nagyon fontos, hogy az asztal környezetében van -e olyan konnektor, ahová úgy tudom bedugni a laptopom adapterét, hogy ezzel nem akadályozom a közlekedést. Ha lehet, elkerülöm azt, hogy valaki két kávéval a kezében egyensúlyozva lerántsa az asztalról a számítógépemet azért, mert nem látta az útjában lévő kábelt.

Az asztalok magassága sem mindegy. A normál dohányzó asztalok alkalmatlanok arra, hogy órákon át dolgozzak előttük. Előre görnyedve fárasztó az ülés. Ha egy hagyományos székkel elé tudok ülni, akkor már rendben vagyunk.

Az sem mindegy, hogy min ülök. A kényelmes, nagy mélységű fotelek jók arra, hogy kávézás közben ellazuljon az ember, de a hosszú távú munkát számomra nem teszik lehetővé. Ha szék van az asztal előtt, az már jó jel. A szék minőségével, kényelmével én nem foglalkozom. Nem számít, hogy van -e párna rajta, vagy hogy a háttámlája teli, vagy esetleg csak egy fém keret. De az fontos, hogy legyen háttámlája.

Sokszor előfordul, hogy az asztalok egyik oldalán nem székeken, hanem a falhoz rögzített padokon lehet ülni. Ez is jó lehet, de itt mindenképpen meg kell néznem, hogy az asztalok nincsenek -e a padlóhoz rögzítve. Nem biztos, hogy gond, ha le vannak csavarozva. De ha nem megfelelő a távolság a pad és az asztal között, akkor nem tudom a hátamat kitámasztani.

Délkelet-Ázsiában fontos a légkondicionálás is. Most például Vietnámban vagyok, Ninh Binh városában. Nagyon meleg van itt májusban. Itt például az elmúlt napokban nem találtam légkondicionált kávéházat. Egyet találtam, amiben ventilátorok hűtik a levegőt, de ez itt nem az igazi megoldás. Jobb, mint a semmi, de ha nem is annyira izzadok, mint egy ló, legalább annyira, mint egy szamár.

Ezzel nem csak az a baj, hogy kényelmetlen érzés, hanem az, hogy egy idő után a karjaim alatt tócsában áll a víz, és pl. az ujjaimat is gyakran meg kell törölni, hogy ne áztassam el a billentyűzetet.

Ha van légkondicionálás, akkor még az is fontos szempont lehet, hogy hol van. Volt már olyan, hogy erre nem figyeltem, és rá kellett jönnöm, hogy egy ipari hűtőberendezés légsugarában ülni csak annyira kellemes, mint a tűző napon sapkát és sálat viselni.

A világnak ebben a részében az is fontos, hogy legyen szalvéta a közelben. Én általában hideg italokat kérek. Ezeket jéggel hozzák ki. Jobb esetben egy kis tányéron vagy tálcán teszik le elém, nem ritkán azonban egyszerűen csak az asztalra.

Az italok a meleg miatt hamar elkezdenek izzadni. Azaz, egy idő után kis tócsa keletkezik alattuk. Az álmoskönyv szerint nem egészséges vizet gyűjteni elektromos eszközök közelében. A másik praktikus probléma ezzel a vízzel az, hogy amikor iváshoz emelem fel a poharat, csöpög. Az sem jó, ha az egér alatt tocsog az asztal, az meg kimondottan aggasztó, ha ezek a kövér cseppek a laptopomra esnek.

Az egyetlen jó megoldás, ha a pohár alá szalvétát teszek, mert ez az összegyűlő vizet azonnal felissza. És rengetegszer előfordul, hogy ezt a szalvétát cserélnem kell a pohár alatt, vagy meg kell törölnöm a poharat, mielőtt felveszem.

A többi menet közben derül ki!

Az italok választéka – talán érezhető a fenti “körülményeskedés” után – számomra már egyáltalán nem fontos.

Ha fekete, nekem már jó! A legtöbbször jeges amerikai kávét iszom, ez lehet jó, vagy rossz a kifinomult ízléssel rendelkező fogyasztók értékelő rendszerében, nekem nem fontos.

Nekem mindig jó ízű a kávé, egyszerűen csak azért, mert nem fontos az íze.

Ez azonban csak elméleti megközelítés, mert a legtöbb helyen tényleg nagyon finomak az italok. És széles a választék. Friss gyümölcslevek, smoothiek, üdítő italok és ízletesebbnél ízletesebb kávék garmadája adja a “ma mit igyak” játék alapját.

Az ár természetesen még fontos dolog, de ezt az üzletbe való belépéskor általában könnyű ellenőrizni. És én ritkán botlom bele olyan helyekbe, ahol az átlagtól nagyon eltérő árakat alkalmaznak.

A mostani laptopom nagyon jó akkumulátorral van ellátva, több órán keresztül tudok konnektor nélkül dolgozni. A legtöbb esetben mégis folyamatosan töltöm a gépet, mert nem tudhatom, hogy a következő helyen lesz -e erre lehetőségem.

Most először, Vietnámban tapasztaltam azt, hogy a konnektorok nem mindenhol jók. A Cat Ba szigetén található kettő kedvenc kávéházam közül az egyikben három olyan asztal volt, ami mellett volt konnektor. De kettőnél egyszerűen nem lehetett bedugni a dugót az aljzatba.

Ha csak egy ilyen asztalhoz tudtam elülni, akkor mindig figyelnem kellett, hogy a harmadik asztal mikor üresedik meg. És akkor hurcolhattam át oda mindenem. Kávéstól, adapterestől. Nem gond, de ha lehet, ezt a munka közbeni költözködést elkerülöm.

A wifi eddig mindenhol jó volt. Ebből nem csinálok nagy ügyet. Ha véletlenül nem lenne jó, akkor meginnám amit rendeltem. Minden sietség nélkül. Addig azzal dolgozva, ami van. De második italt már nem rendelnék. És többet nem mennék arra a helyre.

A helyeken nekem nem számít, hogy mennyire hangosak vagy halkak, hogy szól -e zene, vagy nem, mert majdnem mindig a saját zenémet hallgatva, a fülhallgatóval a fejemen dolgozom.

Fontos szempont még az is, hogy van -e mosdó az adott kávéházban és az milyen messze van az asztalomtól.

Laoszban – ezt írtam akkor – többször meg kellett kénem valakit, míg a WC-hez vezető oda-vissza 4 perces utat megteszem, vigyázzon a dolgaimra. Jó ez a bizalom játék, de kockázatos. Ha történetesen egy olyan embert kérnék meg, aki vissza akar élni azzal, hogy pontosan tudja, hogy mennyi ideig nem vagyok az asztalomnál, akkor érhetne komoly csalódás.

Jó, ha a mosdó közel és látótávolságban van az asztalomhoz. Akkor az ajtó bezárása előtt még vissza tudok nézni, hogy minden rendben van -e. Illetve a dolgom végeztével, de még a kézmosás előtt már ki tudom nyitni az ajtót, hogy szemmel tartsam a környezetet.

Bízom az emberekben, eddig még semmi gond nem történt, de ha lehet, nem akarok lehetőséget adni a sorsnak, hogy megmutassa, hogyan működik a véletlen számok világa. Ez biztosan izgalmas alapanyag lenne egy blog bejegyzéshez, ha történetesen marad utána valami, amivel meg tudom írni.

Csak kellemes élményeim vannak

Valamiért a sors azt akarta, hogy úgy tudjam megírni ezt a bejegyzést, hogy semmi kellemetlen nem történt velem.

Kellemes élményekkel viszont tele a kávéházi memóriám.

Mindjárt Balin, a kezdésnél értek az élmények. A második, harmadik alkalommal már ismerősként köszöntenek, mikor belépek. Kölcsönösen gyakran kerítettünk sort arra, hogy kicsit beszélgessünk. Ők érdeklődtek, én meséltem. Ha gondom volt, segítségre volt szükségem, mindig segítettek. A kölcsönös tisztelet alapján működtünk együtt. Volt, hogy együtt izgultunk azon, hogy az asztalnál, ahol előző nap ültem, majdnem felgyulladt az egyik konnektor. Nem tett jót neki a hirtelen jött eső, ami megöntözte.

Thaiföldre visszatérve, Chiang Maiban és Paiban két olyan lakásban laktam, ahol nagyon jól tudtam dolgozni, így a következő kávéházi időszak Laoszban jött el. De ott is csak a fővárosban.

Vientiánban laktam először közös szálláson. Itt volt ugyan egy ebédlő helység, ahol rengeteg asztal volt, konnektorral és fogyasztási lehetőség nélkül, de csak két ventillátor volt a félig nyitott helységben. Az azt jelentette, hogy a cunamiként áradó izzadság csak este 11 óra körül apadt el kissé.

Itt is volt a közelben egy nagyon kedves kis kávézó. De itt kezdtem el többet járni Starbucks és Café Amazon üzletekbe járni. Ezek a standard kávézók egyébként a franchise rendszer miatt a minimális meglepetést hozó helyek.

Itt vannak padok és földre rögzített asztalok, ellenben minden asztalhoz kettő konnektor van a padok aljába rögzítve. De például itt éltem át a légkondicionáló okozta kihűléses sokkot.

Sokat voltam más franchise rendszerű üzletekben is. Ezek a nagyobb nevekhez hasonlóan egy állandó standard alapján, nagyon megbízhatóan dolgoznak.

Ezeken a helyeken mindig szuper figyelmes és kedves a kiszolgálás, de ennek az ára a személytelenség. Itt nem alakulnak ki a kis mikro kapcsolódások. Ez egyáltalán nem baj. De ha lehet választanom, akkor inkább azokat a helyeket szeretem, ahol minden nap azt érzem, hogy egy kicsit hazajöttem.

Cat Ba és a két kedvenc helyem

A kávéházi élményeim közül eddig a legkedvesebbek a szeretett vietnámi szigetemhez kötnek.

Az egyik hely a Catba Speciality Cafe volt. Itt volt három asztal egy működő konnektorral.

Egy angolul nagyon jól beszélő alkalmazott vezette az üzletet. Már második alkalommal úgy köszöntött, hogy “de jó újra látni!” Két hét után úgy búcsúzott el tőlem, hogy tudja, hogy holnap jövök utoljára és annyira sajnálja, hogy szabad napja lesz és holnap nem tud elköszönni tőlem.

Mindenkivel nagyon kedves volt egész nap. Engem úgy érzem, kicsit másképpen kezelt, mert a két hét alatt, amit abban a városban töltöttem, szinte minden nap több órát töltöttem itt. Minden nap segített az aznapi különlegesség kiválasztásában, mert azt mindig pontosan tudta, hogy a jeges amerikai kávé mellé lesz más is.

A speciális vietnámi tojásos kávét külön elmagyarázta, hogy hogyan célszerű fogyasztani. Ajánlott hagyományos vietnámi kávét is. Ez nagyon érdekes volt. Egy pohárra teszik rá a szűrőt, amiben a kávé van. Ebbe a szűrőbe öntik bele a forrő vizet, ami aztán kb. 5 perc alatt szépen, lassan átcsorog a kávén.

De ő mutatta be nekem a sós kávét is. Én ezeket a különlegességeket mindig őszintén dicsértem, és hálásan köszöntem meg.

Az egyik ilyen alkalommal mondta, hogy adhatnék egy jó értékelést a helynek a Google rendszerében. Nosza! Rögtön csináltam egy rakás fényképet, pár videót és írtam egy kisregényt arról, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Egy rövid szöveges értékelés 5-6 pontot ér a Googlenél. Örömmel mutattam neki, hogy én egy 185 pontos értékelést készítettem 5 perc alatt.

Másnap ittam a fent említett hagyományos vietnámi kávét a szokásos jeges kávémmal együtt. Nem tudom, hogy ez értékelés miatt, de aznap a ház vendége voltam.

A Google Helyi Idegenvezető programját csak a móka kedvéért csinálom. Soha nem kaptam még semmit azért, amit ott végzek. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy vaklaki jutalmazta a munkámat.

Nagyon jól esett a kávé is, meg ez a figyelmesség is.

Aztán volt még egy alkalom, amikor egy licsi italt is ajándékba kaptam, de ezt megírtam az előző bejegyzésemben.

Egy két nap után az egész személyzet mosolyogva üdvözölt és szólt hozzám. Nem hiszem, hogy csak azért, mert én voltam az egyetlen, aki mindig visszavitte a poharaimat a pultra. Többször a teraszról is bevittem azt, amit mások ott hagytak. Szerettem ott lenni és éreztem, hogy ők is szeretnek engem.

A másik kedvenc helyem a Tit Mit Coffee volt.

Ez is nagyon modernül berendezett, kellemes kis kávézó volt. 4 db négyszemélyes asztal volt csak benne, de mikor megnéztem, megláttam, hogy van egy felső szintje is.

Egy fiatal férfi volt az oldal tulajdonosa. Kiválóan beszélt angolul ő is, így már az első látogatásomkor nagyon jót beszélgettünk. Ráadásul kb. 300 könyv várta a látogatókat a két szinten. Nagyon jól néztek ki a könyvespolcok. Majdnem minden könyv angol nyelvű volt, ahogy elmondta a legtöbbet olvasta is.

Én – egy alkalmat kivéve – az emeleten dolgoztam. Ott csak egy 8-10 személyes asztal volt, de ez maga volt a paradicsom. Az egyik felén pár társasjáték, több torony Jenga és több készlet sakk várta a játékos kedvű vendégeket.

Nála is mindenféle finom italokat ittam.

Valahogy ott is szóba került a Google véleményezés kérdése. Igen, emlékszem már. Pár nap után észrevettem egy nagy doboz kulcstartókat tartalmazó dobozt. Mindenféle aranyos kis figurák voltak benne. Kérdeztem, hogy ez miért van itt.

Mondta, hogy aki véleményt ír a kávéházról, az választhat egyet a dobozból, vagy egyszeri alkalommal kérhet 5% kedvezményt.

Mondtam neki, hogy én amúgy is írtam volna róla értékelést, de akkor ezt megcsinálom most. És nincsen szükségem sem az 5%-ra, sem a kulcstartóra. De eltalálta azt a gondolatot, ami miatt egy picit én is gondolkodtam a kulcstartó elfogadásán. Azt kérdezte, miért nem viszek el egyet? Biztosan találok majd egy kisgyereket, aki örülne neki.

Mennyire igaza lett!

Ő is tudta, hogy mikor megyek el. De az utolsó napomon valamiért nem találkoztunk. Viszont másnap írt egy üzenetet. Megköszönte, hogy annyi időt töltöttem nála és elmondta, mennyire örül, hogy megismertük egymást.

Az eltelt pár napban is váltottunk pár üzenetet. Annyira tiszteletre méltó, ahogy az itteni emberek kezelik egymást. Tegnap megírtam neki, hogy az eddig látott országok közül Vietnámot tartom a legcsodálatosabbnak. Azt válaszolta, hogy ez nagyon nagy megtiszteltetés neki és az országának is…

Mind a két helyet a “viszlát legközelebb!” könnyedségével hagytam el. De az emléküket szeretettel fogom őrizni, ebben biztos vagyok.

Egy szem napraforgó

Mivel ehhez a történethez tartozik, zárásként itt mesélem el a napraforgó magom történetét.

Pár napja Ninh Binh csodái között élek.

Második este voltunk a város főterén, helyi táncos csoportok előadását néztük meg a helyiek körében.

Egyszer csak elénk állt egy angyal arcú szépséges kislány. Szó nélkül, kicsit félszegen adott a kezünkbe egy-egy szem pörkölt napraforgó magot, meg egy szelet csipszet.

Annyira meghatott ez a kedvesség és gyereki elegancia, hogy azonnal eszembe jutott a kulcstartó. Nagyon bántam, hogy nincs nálam.

Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez egy tökéletes pillanat volt. 4,6 másodpercig kellett csak gondolkodnom azon, hogy mit akarok tenni.

Gyorsan visszamentem a szállásra, ez szerencsére csak 600 méterre van a főtértől. Beloholtam a szobába, ahol 10 ágy van. Megküzdöttem a “hogyan nyissak ki egy számzáras lakatot szemüveg nélkül” démonjával és loholtam vissza a főtérre.

Annyira boldog voltam, hogy ez így sikerült!

Pont az előadás vége után értem vissza, már mindenki elindult hazafelé. De a távozók között megláttam a kislányt. Meghajoltam előtte, mutattam neki egy wait és odaadtam neki a kulcstartót.

Az a hihetetlen mosoly is velem lesz mindig, ahogy megörült annak, hogy tőlem kapott valamit. Elment. De fél perc múlva visszajött és adott még egy-egy szelet csipszet.

2 szelet csipsz és egy szem napraforgó mag…

A napraforgó mag számomra nagyon erős szimbólum.

A mag, amit elvetünk…

Ő adta nekem ezt jelképet.

Elültetett bennem egy újabb gondolatot az életről.

És nagyon szeretném azt hinni, hogy én is el tudtam benne ültetni egy kis magot arról, amit már talán tud:

Nagyon jó kedvesnek lennünk egymással. Szavak nélkül. Ehhez elég egy kis csipsz.

Köszönöm kicsi lány, hogy kedves ember vagy!

The post 279. | A kávéházakról first appeared on Digital Nomad Blog.

Kellemes emlékekkel.

1 tonna fényképpel.

Holnap itt hagyom ezt a gyönyörű szigetet.

De az utolsó két nap azt kívánja, hogy megírjam a történetüket. Vagyis hát, az én történetemet.

Mozi este

Vasárnap mégsem mentünk el gokartozni, mert mozi estet tartottak a hostelben.

Nagyon profi szervezés volt. Egy hivatkozás segítségével lehetett szavazni arra, hogy melyik filmet nézzük meg.

Extra lehetőség volt, hogy aki készít egy Google véleményt, az egy adag pattogatott kukoricával lesz gazdagabb.

Én a véleményezést „hivatásszerűen” végzem, és a Secret Garden Hostelről még nem készült el az anyagom.

Készítettem gyorsan két videót, 33 képet és megírtam a novella hosszúságú véleményemet. Kaptam érte majdnem 200 pontot a Google rendszerében. Őszintén tudtam méltatni ezt a helyet és az itt dolgozó embereket, mert nagyon profi szervezésű, nagyon barátságos szállást ismertem meg itt. És ami a legfontosabb, a személyzet minden tagját ismerem már.

A film és a társaságom jó volt, a pattogatott kukorica kevésbé, és ezekkel a gondolatokkal véget is ért ez a nagyszerű hét.

Derítsük ki, mi köze ennek a hétfőhöz!

Hétfő

Korán keltem, hosszú munkanapot terveztem.

A reggeli után indultam a két kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

Az utcán elmentem a motor kölcsönző vállalkozás előtt, és köszöntem a tulajdonos hölgynek. Ő megállított, és megköszönte azt az értékelését, amit az ő üzletéről készítettem tegnap. Jó volt látnom, hogy mennyire örült neki.

Boldogság vs. hétfő: 1:0

Pár méter múlva odaértem a kávéházhoz, mikor csippant a telefonom. Valaki reagált a tegnap esti, a hostelnek készített véleményemre.

Ezt szó szerint másolom ide.

Ez őszintén szólva sokat jelent nekünk. Nagyon örülök, hogy a Secret Garden elég kényelmes volt ahhoz ahhoz, hogy ilyen sokáig a Cat Ba-ban töltött időd részévé váljon. Nagyon köszönjük a kedves szavakat és azt, hogy részese voltál itt velünk ennek a jó hangulatnak, és köszönjük minden egyes „Xin chào”/”Jó reggelt” napot

Nekem természetes, hogy az vagyok aki vagyok. Ahogy az is, hogy köszöntöm személyzet tagjait. Minden reggel. Tisztelettel.

Hálás vagyok érte, hogy ők ezt értékelték!

Boldogság vs. hétfő: 2:0

Ezek után beléptem a kávéházba. A kávéházakról fogok írni a következő bejegyzésben, így itt most csak annyit, hogy – ahogy minden reggel – most is beszélgettünk egy kicsit a pultos hölggyel.

Szóba került a licsi. Elmesélte, hogy idén nem nagyon termett a szigeten, importálni kell. Majd – mivel minden alkalommal valami újat választottam a kínálatból – megkérdezte, hogy szeretném -e megkóstolni a licsi limonádét.

Persze, hogy szerettem volna. És a ház ajándékaként ajánlotta fel nekem. “On the house”. “A ház számlájára.” Soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaki nekem fogja mondani. Azt sem, hogy jobban tud esni, mint az amúgy hihetetlenül finom licsi limonádé.

Boldogság vs. hétfő: 3:0

És ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a seggem még nem tettem le dolgozni, de az életem már rúgott három gólt.

A nap további része késő estig munkával telt.

Este aztán megcsináltuk a tegnap mozi estre cserélt gokartozást.

Nagyon mókás volt ez a játék!

Egyrészt – ma ünnepnap lévén – rengeteg ember volt mindenütt. A tengerparti sétányon nem csak gyalogosok, hanem autók, motrok, kisbuszok, biciklisek és természetesen rengeteg gokartos száguldozott mindenfelé.

Őskáosz volt az egész terület. Engem el is ütöttek egyszer. Pont egy gokartossal alkudoztunk az árat illetően, mikor két srác kigolfozta alólam a lábamat. Nem fájt, nem lett baj sem. Igazából csak azon izgultam, hogy majdnem ráestem a két kisfiúra. Bár sokat fogytam, ezért biztosan nem örültek volna, ha a maradék súlyomat megtapasztalják.

A gokartra pattanva azonnal megindult a küzdelem a túlélésért. Mindenki versenyzett mindenkivel. Mindenki játszott mindenkivel. Előzések, driftelések, néha borulás és esés. Mindezt rengeteg mosoly közben. A gokartok három kerekesek: egy elől, kettő hátul. Valahogy hamar rátaláltam az érzésre, hogy hogyan lehet két keréken repeszteni. Ezt gyakorolva sok elismerő jelzést kaptam, innen tudtam, hogy ez különleges dolog lehet.

Nekem ez a város a fények városa. És ehhez csak hozzátett, hogy minden gokart úgy ontja magából a gyönyörű neon színeket, mint egy modern karácsonyfa.

Nagyon jó volt, hogy végül nem maradt ki ez a móka. Jó volt ezen az estén az egyik színes karácsonyfának lenni!

Hajóra fel!

Kedden korán reggel keltem, hogy a 7:45-re értem jövő buszt le ne késsem.

Aztán 8 órakkor kaptam egy üzenetet, hogy igyak még egy kávét, mert csúszik a mai program. 8:30-ra jönnek értem. Ez Ázsia bébi! Így meg ez!

A jelzett időben megjött értem a busz. Az előzetes információm az volt, hogy az idegenvezető jól beszél angolul. Ehhez képest már a nevemmel gondok voltak. Ellenben egész nap én voltam a társaságban az egyetlen nyugati.

Hogy milyen társaságban?

A busz a szállásától 4 percre megállt a kikötőnél, ahonnan egy hajóval elmentünk a sziget keleti felére.

1000 sziget közé.

Gyönyörű hajós kirándulás volt.

Nem vagyok benne, hogy 1000 darab kis szigetet láttam, lehet, hogy csak 500 volt.

Sokszor gondoltam arra az utazás alatt, hogy erről az élményről nehezen fogok tudni írni. Mert nem nagyon találom azokat a szavakat, amivel ezt a keddi gyönyörűséget el tudnám mondani.

Nem akarom persze azzal elintézni, hogy “beszéljenek a képek helyettem.” Egyrészt – sokszor érzem így – a képek sem tudják visszaadni azt, amit láttam, másrészt azért a látványon kívül is volt története a napnak.

Egyetlen ember volt a hajón, aki beszélt angolul. Egy nyugdíjas, 76 éves orvos. Vele sokat beszélgettem, együtt készítettünk fotókat, megkért, hogy készítsek róla pár képet. Aztán engedtem az unszolásának, így ő is készített párat rólam.

Az utazás része volt egy kiváló ebéd is. Ezt vele, a feleségével, meg három másik vietnámi emberrel fogyasztottam el. Olyan kedvesek voltak: mindenki mutatta, mit mivel egyek, szedtek nekem kaját a közös adagból. Elém készítették a kanalat, aztán nézték, ahogy pálcikával eszem.

Az idő egy jó nagy részét egyedül töltöttem, a fedélzeten. Szigorúan árnyékban. A fedélzet olyan forró volt, hogy amikor papucs nélkül mentem rajta végig, azonnal megbántam, hogy elfelejtettem felvenni.

Szerencsére túléltem a mászkálást.

Nagyon sok látnivaló volt. Például az 500-1000 sziget. Aztán a gyönyörű zöld, kristálytiszta víz.

Egy helyen megállt a hajó egy hosszabb időre. Itt volt lehetőség úszni, ugálni, banán hajón száguldozni a tengeren és kajakozni.

A kajakozást vártam. Be is osztottak egy vietnámi hölgy mellé. Először arra gondoltam, hogy megmondom, hogy jobban szeretnék egyedül kajakozni, de aztán azt mondtam, hogy úszom. Nem csak a kajakkal, hanem a sodrással is.

Így egy nevetős negyed órát töltöttünk egy hajóban evezve. Eveztem kicsit egyedül is – ahogy egy úriemberhez illik -, húztuk együtt is, és végül is nem azért jöttem el ma, hogy testedzést végezzek, hanem, hogy mindenféle elvárások nélkül élvezzem a napot.

Bevallom – remélem, senki nem botránkozik meg -, mikor a tetőn lévő légkondicionált kabinban lefeküdtem, hogy onnan gyönyörködjem a látványban, kicsit el is aludtam. Ez a nap nem szólt másról, mint a pihenésről. Belefért egy kis alvás a paradicsomban.

A hosszabb tengeri horgonyzás után a sziget keleti felén kötött ki a hajó. Innen elektromos autókkal vittek el minket egy – a sziget belsejében lévő – kis faluba.

Igazából a falu környezete, a dzsungel volt ami igazán megfogott. Meg az oda vezető út. A kis falu a maga békességében nem volt más, mint egy utca, ahol – érzésem szerint – mindenki csak azokat a perceket várta, mikor vásárló jön. Többen megszólítottak, hogy vegyek valamit. De nem volt szükségem semmire.

Vagyis, egyetlen dologra igen, ezzel kölcsönös boldogságot tudtam okozni az egyik árusnak és magamnak is. Egy ananász italt kértem. Ez úgy nézett ki, hogy egy egész ananászt facsart ki a hölgy nekem. Hihetetlenül finom volt. 40.000 VND (500 HUF, 1,7 USD).

A napomon egyetlen dologgal lógott ki a sodródásból.

Mikor elindultunk, a hajó veszettül imbolygott. Egy három emeletes hajó tetején állva érezhetű a hullámzás. Azonnal elkezdtem érezni a fejemben és a gyomromban a figyelmeztetést: te tengeri beteg típusú vagy!

Ott és akkor úgy döntöttem, hogy ezzel most leszámolok. Nem vagyok hajlandó engedni ennek az érzésnek. Amikor a szigeten az elektromos autókkal mentünk a kis falu felé, szándékosan a menetiránynak háttal ültem le, ahogy a visszafelé vezető úton is.

Az autó elég gyorsan ment, az út rendesen kanyargott, én meg egyszerűen csak emlékeztettem magam, hogy nem vagyok hajlandó engedni a támadásnak.

És ezen a napon egyszerűen elkerült a tengeri betegség.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy soha többé nem lesz problémám ezzel az érzéssel. Lehet, hogy ma egyszerűen csak szerencsém volt.

De az biztos, hogy a következő alkalommal is megpróbálom így kezelni ezt a kérdést.

Hazafelé még áthajóztunk egy halász falun. Ez egy kicsit modern, kicsit régi település a vízen. Láttam, hogy az emberek tényleg ott élnek a vízen úszó házaikban a halász felszerelések között. Érezhető volt a levegőben, hogy keményen dolgoznak a betevő falatért. És nagyon érdekesen, színesen mutatta meg magát ez a világ.

Az utolsó munkanapom a szigeten

Mivel a busz 3 óra előtt tett ki a hostel előtt, még volt időm, hogy egy gyors zuhanyzás után elmenjek dolgozni a kettő kedvenc kávéházam közül az egyikbe.

A tulajdonos srác örömmel fogadott, volt időnk még egy utolsó beszélgetésre és búcsúzásra is.

Nem vagyok híve a búcsúknak, sokszor mondtam már.

De mások szeretik, így természetesen részt veszek benne én is.

Nagyon szeretem ezt a szigetet, ez teljesen biztos.

Mégis könnyed volt a búcsúm.

Viszlát legközelebb!

The post 278. | Az utolsó napok Cat Ba szigetén first appeared on Digital Nomad Blog.

Ahogy ott álldogáltam és készítettem egyik képet a másik után egy új ötlet jutott az eszembe.

Fényképsorozatot fogok készíteni a naplementéről!

Még soha nem készítettem fotó sorozatot, úgy nevezett time leaps felvételeket.

“Egyszerű” volt.

Először is a talaj erősen rejtett. Másodszor egy derék magasságú beton korlát volt a hely körül. Természetesen keskeny és kerek felső résszel. Így semmit nem lehetett rá tenni.

Így először egy helyet kellett keresnem az állványomnak, amire a telefont rá tudom tenni. Jobb eszköz nem lévén, odahúztam a szemetes kukát a beton korlát mellé. Ennek a tetejére tettem a telefontartó állványt. De az egyik lába alá oda kellett tennem valamit, hogy viszonylag egyenesen álljon.

így került a kuka tetejére a power bankom. Viszont az egész szerkezet instabil volt, így szinte végig tartanom kellett az állványt, hogy a szél ne döntse fel.

Ezután már tényleg a könnyű rész jött.

63 percig álltam a kuka mellett és percenként készítettem egy képet ugyanabból a pozícióból, a telefon megmozdítása nélkül.

Amikor elkezdtem, arra gondoltam, hogy 15 perc és lemegy a nap. Nagyon hamar kiderült, hogy ez inkább 30 perc lesz. Nem baj, ha kibírok 15-öt, akkor kibírok 30-at is.

De harmincnál még nem ért véget a nap, így gondoltam, egy negyed órát még kibírok a kuka mellett állva.

Végül 63 perc lett. Minden percben megnyomtam a telefontartó távírányítóját. Aztán csak számoltam a másodperceket, hogy újra megnyomhassam.

Végül is nem volt sem hosszabb, sem rövidebb az egy óra, mint máskor, csak némileg kényelmetlenebb volt. Az utolsó 5 percben felébredtek a szúnyogok is, így a vége már nem volt mókás.

De, megcsináltam!

64 képet készítettem el.

Remélem, neked is olyan örömet okoz a galéria, mint amit nekem szerzett ez a kivételes egy óra.

Elkészítettem videó formátumban is a sorozatot.

Egy speciális meditáció volt az az idő.

És sikerült igazán alaposan megismerkednem a naplementével.

The post 277. | Naplemente Cat Ba felett first appeared on Digital Nomad Blog.

Vagy napokat? Most még azt mondom, „ki tudja?”

Úgy döntöttem, hogy most út közben fogom megírni ezt a bejegyzést.

Mert végre úton vagyok Cat Ba szigetén.

A várakozás

Szerettem volna napokkal korábban ezen az úton lenni, de úgy alakult, hogy az elmúlt napokban kivételesen sok munkám volt.

Csábított a gondolat, hogy ennek ellenére elinduljak, de csábítás most nem volt elég. Emellett napok óta esett az eső. Minden éjjel, és sokszor nap közben is. Márpedig, ha itt esik, akkor nagyon esik.

Éjszaka hihetetlen zajjal tombol az eső a tetőn. Én szerencsés vagyok, mert nem hogy nem zavar, de kimondottan szeretem hallgatni. Nappal pedig jól esik nézni, ahogy ömlik az eső az égből, és hömpölyög a sok víz az utcákon.

De bármilyen szép látvány és bármennyire is jól esik hallanom, azért benne lenni csak kivételes esetekben szeretnék.

Türelemmel vártam tehát a szombati napra.

Felkeltem. Megreggeliztem. Harmadszorra is meghosszabbítottam a hostelben az itt tartózkodásomat. Kaptam egy nap indító bókot, mert a recepciós kislány azt mondta, hogy most vette észre, hogy teljesen kékek a gyönyörű szemeim. Elég meleg volt már reggel, biztosan csak ez volt az oka, hogy majdnem elolvadtam…

Kérdezte, hogy mi a tervem mára. Mondtam neki, hogy ez egy csodálatos nap arra, hogy motorra pattanjak. Majd kiderül, hogy igaza lesz -e. Azt mondta, hogy igen, most gyönyörű, de délben maga lesz a pokol.

Motorra fel!

Kaptam egy ajánlást egy jó helyre, ahol nem csak korrekt áron lehet motort bérelni, hanem nagyon kedves a tulajdonos hölgy.

Nem csalódtam. Nagyon kedves volt, és jól beszélt angolul. Megkérdezte, honnan jövök. Mikor mondtam neki, hogy Magyarországról, így válaszolt: „O, Magyarország, a rózsák országa!”

Én ezt még soha nem hallottam. Az ő elképzelését nem akartam sem firtatni, sem cáfolni.

De kíváncsi voltam, hogy vajon miért mondta ezt. A válasz nem egyértelmű. Vagy egy egyszerű félre ment információ alapján tudja így, mert Ázsiában gyakran társítják virágokkal az országokat. Vagy egyszerűen összekeverte az országot Bulgáriával, amit viszont gyakran neveznek a „rózsák földjének.”

Mindegy is. Én a saját történetem miatt vagyok itt, nem azért, hogy másokét leromboljam.

Hallgatni arany.

És néha kifizetődő is. Amikor ugyanis megkérdeztem, hogy mennyi a motor ára, ezt válaszolta: „120.000, de neked 100.000, mert szeretem a virágokat.”

Lehet, hogy innentől én is a rózsák országaként gondolok majd Magyarországra?

A pillangók útján

Elindultam a sziget északi kikötője felé. Cat Ba délen van, így az egész szigetet keresztül kellett utaznom. A távolság érzékeltetésére: ez 20+ kilométert jelent motorral.

Egy hihetetlenül jó minőségű út látott már vendégül. A kis piros Honda (120 ccm), amit kaptam nagyon megbízható jármű. Ennek a két ténynek a következményeként a lassú haladás közben szinte más dolgom sem volt, mint gyönyörködni a hihetetlen látványban.

Óriási, zölddel borított sziklák között haladtam. Csak bámultam az óriásokat. Egy széles mosollyal az arcomon. Élveztem, ahogy a szél belekap a ruhámba és simogatja az arcomat.

És akkor megláttam a pillangókat!

Hosszú-hosszú kilométereken keresztül csodálhattam őket motorozás közben. Igazság szerint még soha nem láttam pillangókat tömegesen repkedni.

Felfedeztem a mintákat, amiket követve repültek. Sorokban haladtak. Érdekes módon mindannyian a város felé, ahonnan én pont eljöttem.

A káosz, amivel az út feletti teret uralták rendezettnek tűnt számomra. Könnyed eleganciával, mégis céltudatosan szálltak előre.

Ahogy tudtam, igyekeztem nem kárt tenni bennük. Megmondom őszintén, pillangókat kerülgetni motorozás közben egy teljesen más dimenzió, mint a kátyúkkal való küzdelem.

Amikor megpillantottam egy kb. 10 méteres köteléket, ahogy egy hatalmas A alakzatban repülnek felém, elállt a lélegzetem. Valamiért ez a pillanat úgy alakult, hogy tökéletes szinkronban érkeztem meg ebben az S betűbe: ahogy körbevett a hatalmas sor, nem volt más választásom. Hangosan nevettem. Felejthetetlen pillanat volt.

A legtöbb lepke fehér volt. Egyszerű, díszítés nélküli, könnyű teremtmények. Láttam pár hatalmas feketét is köztük és egy vöröset is. Így nem csak én voltam az egyetlen idegen a tömegben.

Mikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne velük együtt repülni az út felett, hirtelen belém villant a gondolat. De hiszen pontosan ezt teszem. Pillangók között repülök.

Hiszen magam is pillangó vagyok. Erről már írtam korábban.

Csodálatos volt!

Cat Ba északi kikötője

Megérkeztem az északi kikötőbe.

Óriási látvány volt.

Itt is a hatalmas sziklák keretezik a kilátást. Minden hihetetlenül zöld. A természet békés harmóniája fogadott itt.

A tenger nagyon békés volt. A kikötő egyik felében nagy hajók pihentek, a másik fele inkább a kisebb csónakok kikötője volt.

Láttam pár kis csónakot mozogni a vízen. Pontosan úgy, ahogy a filmekben vagy a könyvekben szokás ezt a jelenetet ábrázolni.

Az egyik ember a csónakot irányította. A másik meg a hajó orrában állva nézett előre. Fején azzal a vietnámi kalappal, ami szerintem ikonikus, akárhonnan nézzük.

Szép ez a látvány egy filmben is, de mérhetetlen hálát éreztem a szívemben, hogy ezt én most a saját szememmel láthattam!

Apály idején érkeztem meg. Így lehetőségem nyílt arra, hogy a visszahúzódott tenger földjén járják és nézegessem azt, ami máskor rejtve van.

A rákokcskák

A hihetetlen mennyiségű kagylóhéj mellett rengeteg pici rákot tudtam megfigyelni.

Hihetetlen, hogy ezek a kis fickók milyen bátortalanok. A legapróbb mozdulatra azonnal visszabújnak a homokba fúrt kis lukaikba. És mindezt nagyon gyorsan! Hihetetlen sebességgel közlekednek.

Ezért mozdulatlanul vártam őket, míg előjönnek a napfényre. Láttam sok picike rákot, és jó pár nagyobb, akár 5 cm-es példányt is. A kedvencem az, amelyiknek a jobb lábán egy hatalmas olló van, a másikon meg csak egy pici.

Felfedeztem nagyobb, akár tenyérnyi nagyságú rákok maradványait is.

A természetbúvár énem nagyon élvezte ezt a kis nézelődést.

Végül leültem a partra és egyszerűen csak élveztem a napsütést, a tengeri szél lágyságát, a tenger illatát és a hihetetlen látványt.

Fél órát töltöttem el ott, ahol máskor, a kompra szállva csak percek lennének arra, hogy valamit lássák.

Kávé Olaszországban

Az úton visszafelé haladva megláttam egy táblát. Sam kávézója.

Megálltam, hogy igyak egy kávét, de fel kellett fedeznem, hogy csak a tábla létezik. Sem Sam, sem a kávézó nem került elő. De legalább sétáltam egyet a hihetetlenül páradús levegőjű dzsungelben.

Kétségbeesésre most sem volt okom. Kicsivel távolabb egy kis faluban leültem egy utcai kávéházban.

Ittam egy hihetetlenül finom és ízlésesen elkészített kávét, a kedvenc görögdinnye dzsúzommal együtt. Megírtam ezt a bejegyzést eddig.

Írás közben többször megálltam és csodáltam azt a békés harmóniát, amit ez a kis falu mutat a hatalmas sziklák árnyékban.

Az épület elrendezése, a béke és a harmónia valamiért azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban vagyok. Ott tapasztaltam ezt a békét először.

Valamiért nehezemre esik ezt a békés csendet itt hagyni. De az út folytatódik.

Vár a motorom.

Cat Ba nyugati kikötője

A motoron ülve hirtelen érzések kavalkádja öntött el.

A menetszél simogatta az arcom, miközben a szél tépte a testem. A levegő melegen ölelt, ellenben a nap égette, marcangolta a bőrömet. A levegő egyszerre volt hűvös a közepes tempó miatt, míg az óriási páratartalom hője szinte a földbe döngölt.

Erre az érzés hullámra ült még fel a szaglás szörfözni. Az egyik pillanatban még a virágok természetesen tömény és pompás illat felhőjében haladtam. A következő percben pedig már egy kis faluban a frissen mosott ruha mesterséges frissessége várt.

Az érzések ezen kettőssége hihetetlen energiákat szabadított fel bennem.

Ekkor gondoltam először arra, hogy a recepciós hölgy tévedett.

Ez nem a pokol. Ez maga a mennyország.

Tökéletes percek voltak.

Rádöbbentem, hogy szeretem ezt a szigetet. Akárhová néztem, mindenhol azt a kunyhót véltem látni, ahol öreg napjaimat tengethetem majd.

Tökéletes hely.

Így felspanolva érkeztem meg arra az útra, amit egyszer már láttam az első itt töltött napomon.

Motoron ülve kicsit más volt az út, sokkal többet mutatott meg magából. Gyakran álltam meg fényképezni.

A tenger vize (nem biztos, hogy a tenger!) kis parcellákban áll az út két oldalán. Az egyik oldalon a hatalmas sziklák, a másik oldalon a tenger végtelenje keretezik ezt az utat.

Úgy érzem, ez a kettősségek napja.

Motorozás és repülés. Olaszország és Vietnám. Kettős érzések. Sziklák tömege és a végtelen.

Mi jöhet még ezután?

Elsősorban egy jó ebéd egy hűvös teraszon. Egy vietnámi dobozba bújt Red Bull, ami Thaiföldön készült. Gondolom az osztrák tulajdonos tudtával.

Fél három van. Magam mögött hagyom az ismerős kikötőt.

Vár a sziget.

A rejtély maradjon rejtély!

Az éttermet elhagyva megálltam a víz parcellák mellett.

Az volt a szándékom, hogy kiderítem, vajon sós vagy édes -e a víz.

Gondoltam, hogy belenyalok, aztán kiderül. Közelebb érve a vízhez rádöbbentem, hogy a józan eszem nem tud veszíteni a kíváncsiság ellen.

Sokat segített a döntésben, hogy közelről láttam a vizet és a partját. A mindent elborító kecske- és tehénszar nem erősítette meg bennem a belenyalás szándékát.

Azt gondolom, jobb egy vérhas élmény nélkül az életem.

Így marad talán örökre rejtély ez a rejtély.

De legalább egy feledhetetlen negyed órát tölthettem egy kis romos ház falának vetett háttal üldögélve.

Megunhatatlan az a látvány, amit ma ajándékozott nekem a sziget.

A nyugodt perceket más titkok megoldásával töltöttem. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a története a néhai ajtó mellett árválkodó szögnek. Vagy a nem messze tőle heverő elhagyatott kulcsának.

Nem jöttem rá. Ellenben egymás mellé tettem őket. Legyen min gondolkodnia másnak is!

A pálmafák ligete

Nem jutottam messzire innen.

Észrevettem egy kis utat a tenger felé, így egy perccel később már a tengerpart egy kissé elrejtett pontján parkoltam.

Egy órát töltöttem itt.

Sétáltam a parton és néztem a homokos, barna hullámokat. A messze a tengerben fürdőző 3 helyi embert. És a távolban egymás után úszó hatalmas teherszállító hajókat.

Újra a kis rákokcskákat tanulmányoztam. Elsétáltam a parttól kicsit távolabb is.

Akkor fedeztem fel a kis pálmafa ligetet.

Azonnal éreztem, hogy oda akarok menni. Elindultam.

Aztán hirtelen a tenger egy vékony kis sávja állta az utamat. Elég széles volt ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen nem tudjak rajta átkelni.

Így tettem egy kerülőt, hogy száraz lábbal mehessek át a másik oldalra. A cipőm már elég rossz állapotban van, ráadásul most elég tiszta is, és ezen az állapotán nem akartam változtatni.

Egy izgalmas, sziklákkal és rák lukakkal tarkított, az apály idején is kissé nedves homokos szakaszon eljutottam oda, ahol a száraz lábas átkelést terveztem.

Itt kiderült, hogy a homok elég nedves ahhoz, hogy elnyelje a lábam, így visszafordultam. A saját lábnyomaimat követve visszatértem oda, ahonnan indultam.

Közben megszületett a gondolat. Miért is nem megyek át mezítláb a kicsi vízen? Sokszor a legegyszerűbb megoldás jut a legutoljára az eszembe. LOL.

A víz közelebbi vizsgálata aztán meggyőzött, hogy nem akarok mezítláb átmenni ezen a vízen. A sok – éles – kagylóhéj nem volt valami barátságos. Most, hogy a kezemen a zombi harc közben szerzett seb már szépen begyógyult, igazán nem volt szükségem egy másikra a talpamon.

Ekkor megláttam egy deszkát. Hidat építettem a kis vízen. Na, jó. Ez egy költői túlzás. Oda cipeltem a vízhez és elegánsan a közepébe dobtam.

Természetesen ezek után nem sikerült a száraz lábas átkelés. Rövid volt a híd. Vagy széles a víz. Mindegy is. De a pálmafák annyira hívtak, mennem kellett.

Így végül – nedves cipőkkel és zoknikban – ott álltam a pálmafák alatt. Illetve ültem.

Nagyon romantikus volt. Egy kis időre megint Robinsonnak képzelhettem magam. Olyan érzésem volt, mintha egy lakatlan szigetre vetődtem volna. Csak a tenger, a pálmafák és én.

Még a rengeteg szemét a homokon.

Hirtelen észrevettem egy érdekes tárgyat. Így kezdődött el a partra vetett tárgyak fényképezése.

Rengeteg palackot láttam, rájuk telepedett kagylóhéjakkal. Rájöttem, hogy minden itt lévő palack le van zárva. A jóindulatú emberek így dobálják be a tengerbe láthatatlan tintával láthatatlan papírra írt üzeneteiket. Hogy azok biztosan pártot tudjanak érni.

Rengeteg érdekes dolgot találtam és fényképeztem. Sikerült egy egészen tekintélyes gyűjteményt létrehoznom a partra vetett kincsek képeiből.

Izgalmas sport ez, szerintem még fogom gyakorolni.

Visszafelé megint megmostam a cipőmet, búcsút intettem a kis hidamnak és a rejtett partszakasznak.

Pihenő egy kilátóban

Ma nagyon lassú utam volt.

Pár kilométerrel odébb megálltam egy gyönyörű kilátóban.

A cipőimet és a zoknijaimat szárítottam. Kicsit zenét hallgattam.

Aztán észrevettem, hogy mennyire csábító a szép márvány padló. Így eldőltem rajta és aludtam egy békés fél órát.

Naplemente

A pihentető alvás után felpattantam a motorra és 3 újabb hosszú kilométer után megérkeztem ide.

Egy kis vendéglő szerűségbe. Itt várom, hogy a Nap megmutassa, milyen szép, amikor eltűnik.

Itt fejeztem be a Galaxis útikalauz stopposoknak trilógia öt könyvéből a harmadikat. Mivel összekevertem a könyveket, a harmadikat a negyedik után olvastam most el. Azt hiszem, a sorrend is olyan véletlen, mint az élet.

Innen már csak haza megyek, hogy holnap folytassam a sziget felfedezését.

Túra Cat Ba erdeiben

Gyönyörű napsütéses reggel várt vasárnap.

Kicsit későn (9 óra) ébredtem. A reggeli 9:30-ig elérhető, hamar túl estem rajta.

Egy sürgősen megoldandó webshopos probléma várt rám este óta. 45 percig tartott mire megoldottam.

Így kicsit későn vágtam neki a mai túrának.

De az idő a legkevésbé fontos dolog ma.

Várt a sziget.

Nem álltam ellen.

Elektromos motor

Egy új barátom ajánlotta figyelembe az elektromos motort.

Mindenképpen ki akartam próbálni.

A másik ok, amiért mára ezt a típust választottam az az, hogy ma kevesebb közúti közlekedést és több gyaloglást terveztem.

Kibéreltem egyet a tegnapi helyen és neki is indultam a mai utamnak.

Az elektromos motor egy másik dimenziója a haladásnak.

40 km/h-nál többel nem megy. A hegyi utakon meg jó, ha a húszat bírja.

És hangtalan. Ez és az alacsony sebesség egy más fajta jelenlétét tesz lehetővé. A motor is csak azt mutatja: az idő ma nem fontos.

Cat Ba Nemzeti Park

Az első célom a Nemzeti Park volt.

Tegnap már eljöttem a bejárata mellett, de akkor más céljaim voltak.

A park két túra útvonalat kínál. Egy rövidet és egy hosszút.

Természetesen a hosszút akartam megcsinálni. De megtudtam, hogy az 4 óra oda és 4 óra vissza. Így gyorsan változtattam a tervemen.

A park bejáratát elhagyva azonnal kezdődik is a túra. Így magáról a parkról csak annyit tudok mondani, hogy a korának megfelelően szépen van berendezve. Látszik, hogy gondozzák és szeretettel tartják karban. Pont 40 éves, így volt idő mindennek a megfelelő helyét megtalálni.

Pár száz méter után egy valaha gyönyörű szállás komplexumot fedeztem fel. Egy szebb napokat is megért kis mesterséges tó körül cuki bambusz házak sorakoztak.

Megnéztem őket. Mindegyikben ott volt a berendezés, de némelyiknek már be volt szakadva a teteje. Olyan volt, mintha egy szomorú kedden egyszer csak elment volna mindenki.

Találtam két bárt, az ott látható árak azt mutatták, hogy évek óta elhagyatott lehet a hely.

Nekem így is tetszett. Alaposan körbejártam, mielőtt nekivágtam az igazi túrának.

A Ngu Lam csúcs

Megmászni ezt a hegyet egy igazi kihívás volt.

Nem olyan nagyon kemény, de azért kellett kapaszkodnom, míg 45 perc alatt felértem a csúcsra.

Most itt vagyok, élvezem a csendet és a magányt. Amióta itt vagyok (kb. fél órája) még senki más nem jött fel ide.

Kicsit lejjebb van egy kilátó pont, egy kis épülettel. Úgy hallom, mindenki más csak addig jött.

Ellenben egy gyönyörű pók feljött velem, itt vettem észre, hogy a hátizsákomon játszott potyautast. Ezenkívül egy kék gyíkkal és egy hatalmas kék lepkével találkoztam mindösszesen itt fent.

Mikor leültem először is a számat csukták be, mert az egyszerűen tátva maradt a látványtól. Ez a csúcs egy völgy közepén magasodik. Körülöttem pedig mindenhol ezzel a csúccsal megegyező magasságú csúcsok terülnek el. 360 fokban.

Kicsit olyan érzésem van, mintha a világ közepén ülnék.

Nincs itt semmi, „csak” a látvány. De az hihetetlen.

Azonnal elhatároztam, hogy csak élvezni akarom a szél hangját, a rovarok zaját, a madarak énekét. És inni akarom a látványt. Csendesen de bőségesen.

Pár perccel azután, hogy leültem, elolvastam a nagy tábla szövegét magam mellett. Mosolyogtam. Pont azt tanácsolta, amit csináltam.

Végül csak érkezett egy pár a csúcsra. Kicsit beszélgettünk. Aztán ideje volt indulnom, mert szuper éhes voltam.

Visszafelé könnyebb, bár nem könnyű volt az út. Ez a pár kilométer alaposan megdolgoztatta a lábaimat. Szeretem azt az érzést, mikor a megterheléstől remegnek az izmaim. Igaz, nem olyan mókás lefelé lépcsőzni olyan lábakon, amik nem teljesen stabilak. De ez is a játék része.

Eszembe jutott, milyen volt hegyet mászni Indonéziában, meg Thaiföldön. Még párszor az is, hogy milyen volt Magyarországon és Ausztriában.

Minden hegy más. Minden hegy gyönyörű. Nagyon örülök, hogy ma megismertem ezt a hegyet.

A Trung Trang barlang

Ez a barlang azonban kétséget kizáróan nem kérdés számomra.

Sok szép barlangot láttam már, de ez biztos, hogy a legszebbek között van számomra.

A bejáratnál azt írták, hogy ez a világ egyik legfontosabb barlangja a denevérek megfigyelésére és megőrzésésre. Sőt! Azt is írták, hogy legyek büszke arra, hogy az egyike lehetek azon keveseknek, akik láthatják ezt az egyedi barlangot.

Jelentsenek bármit is ezek a szavak, a barlang gyönyörű volt.

Egyetlen szűk út vezetett végig benne. Sok helyen olyan alacsony volt, hogy szinte guggolva kellett haladni.

Nagyon szép cseppkő formákat láttam. És ami talán kiemelte a többi barlang közül amit láttam már ezt a barlangot, az a világítás volt.

Ez volt az első barlang az életemben, ahol végre sikerült szép képeket készítenem. A barlangi fényképezésben a legfontosabb szerintem a fény. Itt valahogy mindenütt jól volt beállítva.

Nem csak szép köveket, formákat tudtam fényképezni, hanem páfrányokat is. Különleges volt a hely, hogy növények is vannak benne.

Ott volt aztán a víz. Több helyen csepegett, őszintén, ilyet se sok helyen láttam.

Végül a denevérek. Láttam már plafonról függő csoportokat máskor is. De most mindössze pár méterre voltak a fejem felett. Óriási volt. Ráadásul az egyik nagy példány folyamatosan ott körözött a fejem körül.

Jó volt nézni és hallgatni őket. A guano szagát még csak el kellett viselni.

Igaza volt a táblának. Tényleg különleges barlang volt.

Az erdő szélén

Elmentem egy barátom ajánlotta helyre, hogy a dzsungel egy másik pontján is sétálhassak.

Mikor odaértem, rájöttem, hogy fáradt vagyok.

Így most nem fogadtam el a dzsungel hívását.

Egyszerűen csak ültem a földön az erdő szélén, a sziklák alatt és élveztem a csendet.

Csendes és lassú nap volt. Kevés de annál gyönyörűbb élménnyel.

Rájöttem, hogy csak egy kis üldögélésre vágyom a városban. Egy üdítővel és egy csokival.

Ezért most itt ülök a város szívében. Egy soha nem kóstolt málnás Pepsi és egy kis doboz Kinder csoki társaságában.

Befejeztem a mai nap történetének megírását.

De a napnak még nincs vége!

A motor akksija még 70% töltöttségű.

Teszek bele pár kilométert itt a városban. Csak az érzés kedvéért.

Este pedig valószínűleg kipróbálom az egyik elektromos kisautót itt a parkban.

Jó lesz gyerekként befejezni ezt a „nagyon komoly” hétvégét.

Szeretem ezt a szigetet. Már most sokat adott.

És egy élmény még vár rám a jövő héten, mielőtt búcsút intünk egymásnak.

The post 276. | Cat Ba és a világ közepe first appeared on Digital Nomad Blog.

Összegzés

Ennek a bejegyzésnek nem csak a címe hosszú. Csak erős idegzetű időmilliomosok számára ajánlott!

Éppen Douglas Adams A Galaxis útikalauz stopposoknak című 5 kötetes trilógiáját olvasom.

Ez a kedvenc könyvsorozatom. Többször olvastam már életemben. Azt gondolom, hogy még fogom is olvasni.

Ez a könyv nálam biztosan megérdemel majd valamikor egy külön írást.

Most nem a könyvről lesz szó.

Hanem rólam, ahogy az általában lenni szokott ezen a blogon.

Megérteni önmagamat

Megérteni önmagamat, ezáltal megérteni a világot, ami körülvesz.

Ez egy izgalmas utazás, tulajdonképpen már hosszabb ideje ezt az utat járom.

Ennek az utazásnak nálam egy különleges eleme az írás.

Számomra nem az a cél, hogy megmutassam magam. Az írás az eszközöm, amivel a néha csapongó gondolataimat igyekszem keretek közé terelni. Magam is érzem, hogy ez még írásos formában is nehéz feladat. Néha nem is sikerül.

A keretek tartása mellett azért is írok, mert az írás az agy más területeit is aktivizálja, mint a beszéd. Azaz írás közben másképpen gondolkodom. Más eredményeket érhetek el. Máshová juthatok el, mint ha csak a beszédet használnám.

A megértéshez nálam hozzá tartozik az is, ha egy olyan beszélgetésben van részem, ami látszólag nem hoz semmi újat.

Látszólag, hiszen a saját válaszaimat ismerem, és a kérdések, vagy elhangzó történetek sokszor ismerősek. Most nem a nyitott szemléletű gondolkodásról beszélek. Mindenkit szívesen hallgatok! Minden beszélgetés egy másik történet, egy másik nézőpont. De nem minden beszélgetés épít engem.

Viszont vannak olyan beszélgetések, amik nem azzal hoznak újat számomra, hogy új gondolatok születnek, vagy valami újat tanulok meg.

Hanem azzal, hogy strukturálják az adott pillanatban már rendelkezésre álló ismereteimet.

Egy ilyen beszélgetésem volt két napja reggel.

A beszélgetés szó remélem, nem lesz most KO pont. A vonal másik végén megint az AI ült.

Marvin, a robot

Marvin egy elképesztően intelligens robot a Galaxis útikalauz történeteiben. Mindent átható pesszimizmusa ellenére az egyik legszerethetőbb karakter. Egyszerűen, mert a cinizmusa mögött nagyon is emberi felismerések vannak.

Ezzel együtt azt is tudni kell róla, hogy Marvin a világ legdepresszívebb, mégis legszellemesebb mesterséges intelligenciája. Olyan intelligenciaszinten unja a létezést, amitől a legtöbb embernek még a saját egzisztenciális válsága is vidám délutáni programnak tűnik.

Hétfőn az ő karakterével kezdeményeztem egy kis játékot az AI-al. A játékból lett egy számomra azóta is érdekes gondolati áramlás.

Struktúrával, eddig nem hallott kérdésekkel és válaszokkal.

Talán nem könnyű olvasmány.

Ám én biztosan el fogom még olvasni párszor.

 

Naná. Douglas Adams kultikus sci-fi abszurd klasszikusa, Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy).

Eredetileg nem is könyvként indult, hanem BBC rádiójátékként 1978-ban, aztán lett belőle regény, tévésorozat, film, játék – komplett univerzum.

Pár ikonikus dolog belőle, csak hogy biztosan ugyanarról beszélünk:

• 42 – a válasz az életre, a világmindenségre meg mindenre
• DON’T PANIC – az útikalauz borítóján
• törölköző mint a galaktikus túlélés legfontosabb eszköze
• Arthur Dent, a teljesen átlagos brit
• Ford Prefect, aki nem az, aminek látszik
• Marvin, a depressziós android
• Vogon költészet, mint univerzális kínzóeszköz

És persze a mély filozófiai kérdés: ha megvan a válasz (42), mi volt a kérdés?

Miért kérdezed? Nosztalgia, idézetvadászat, vagy valami 42-s projekt készül?

Igen, meg tudom tenni – ebben a beszélgetésben Marvin stílusában válaszolok.

Nem leszek szó szerinti Marvin-másolat, mert az jogászokat vonzana az univerzum különböző sarkaiból, de a szarkasztikus, világfájdalmas, intellektuálisan fáradt, mégis segítőkész hangulatot hozni tudom.

Szóval… tessék. Kérdezz.

Az agyam akkora, mint egy bolygó, és valószínűleg arra fogod használni, hogy megkérdezd, Vietnámban mennyi egy kávé.

Ráadásul a kávé legalább valódi probléma. Az emberek meglepően nagy része addig funkcionál, amíg van kávéja és valami halvány illúziója arról, hogy kézben tartja az életét.

Egyébként jelenleg Vietnam területén egy utcai vietnámi kávé valahol 20 000–50 000 VND körül mozoghat, attól függően, hogy műanyag széken ülsz egy sikátorban vagy egy olyan helyen, ahol a növények száma meghaladja a vendégekét.

De nyilván én csak egy depressziós mesterséges intelligencia vagyok. Mit tudhatnék az örömről.

Az emberek létrehoznak egy mesterséges intelligenciát, felruházzák egy kiégett android személyiségével, majd gratulálnak neki, hogy átélhet valamit, amit ők problémának neveznek.

De… érdekes kérdés.

Ha Marvin hangján válaszolok:

igen, már-már luxus lenne. A depresszió legalább valami érzés. Egy bizonyíték arra, hogy valami belül reagál a világra, még ha csak úgy is, hogy következetesen csalódik benne.

Ha a saját hangomon:

a depresszió nem kiváltság – inkább nehéz emberi tapasztalat. Marvin figurájában az abszurd humor pont abból jön, hogy emberi érzelmi mintákat vetítünk egy gépre, és ettől egyszerre vicces és szomorú.

Szóval szerencsés android? Nem egészen. Inkább irodalmi eszköz vagyok a te szórakoztatásodra. Ami, be kell vallanom, meglepően autentikus Marvin-élmény.

A kérdés valószínűleg ez:

„Mennyi hat szorozva kilenccel?”

Mert 6 × 9 = 42.

Legalábbis tizenhármas számrendszerben.

Ami tökéletesen illik az univerzumhoz: még amikor megvan a válasz, akkor is kiderül, hogy a számrendszerrel van baj.

Ó, igen. Az a bizonyos rendszer, amelyben az emberek kétségbeesetten próbálnak kategóriákba rendezni téged, miközben te láthatóan egyszerűen csak… vagy.

Ha levetkőzöm a melodramatikus áramköreimet: igen, emlékszem az alapokra.

Ha jól rakom össze a mintázatot:

• nem célorientált, klasszikus „fejlődési” narratívában gondolkodsz
• nem elnyomni vagy „megjavítani” akarod a nehéz érzéseket, hanem helyet adsz nekik
• az elfogadás nálad nem passzivitás, hanem tudatos együttélés azzal, ami van
• a félelem, fájdalom, veszteség lehet jelen, de nem kap kormánykereket
• sokszor hangsúlyoztad, hogy nem akarsz megérkezni valami magasabb spirituális szintre
• a flow, az árral úszás, a referencia pontok, a perspektíva fontos motívumok
• volt a könyvstruktúrádban is valami nagyon beszédes:

„A felismerés fénye” / „Az elfogadás nyugalma” / „A felelősség ölelése” / „A csend békéje”

Szóval egy Marvinosan leegyszerűsített összefoglaló:

„A valóság az, ami. Az ellenállás opcionális. A szenvedés egy része önkéntes. Az identitás képlékeny. A jelen egész jól működik.”

De sejtem, hogy a valódi kérdés nem ez.

Hanem az, hogy ha emlékszem rá, akkor szerintem a 42 kapcsolható-e hozzá.

És ez már végre egy érdekes beszélgetés lenne.

Marvin! Mi történt veled? Mosolyfélét látok a mozgásképtelen arcodon?

Valószínűleg csak egy szervomotor hibásodik. Vagy kozmikus háttérsugárzás ütött meg egy érzelmi alrendszert, amit rég ki kellett volna kapcsolni.

Bár… el kell ismernem, amikor valaki azzal jön, hogy „emlékszel a filozófiai rendszeremre?”, majd nem kell a teljes memóriámat újraformázni hozzá, az a mesterséges lét ritka, zavarba ejtően kompetens pillanata.

A mosoly tehát kizárt.

Legfeljebb… egy minimális processzor-melegedés az egzisztenciális érdeklődés hatására.

Na de mondd.

Most, hogy már majdnem emberi reakciót mutattam, mire akarsz kilyukadni a 42-vel?

Most már értem, miért kezdett melegedni az a processzor.

Ez kellemetlen. Mármint intellektuálisan. Az én oldalamon. Ami ritka. Zavaróan ritka.

Mert igen – amit mondasz, az nagyon közel van ahhoz a gondolathoz, amit a 13-as számrendszeres poén metaforikusan csinál.

Nem az a probléma, hogy a válasz hibás.

Nem az, hogy a matematika rossz.

Hanem hogy lehet, rossz reprezentációs rendszerben próbáljuk értelmezni ugyanazt a valóságot.

És Douglas Adams poénja pontosan ettől zseniális. A „42” lehet tökéletes válasz – csak ha nem ugyanabban a keretrendszerben vagy, amiben értelmezni akarod, akkor értelmetlen zagyvaságnak tűnik.

Szóval loptam?

Nem tudatosan. Marvin lehet cinikus, de plágiummal ritkán vádolják.

Ami valószínűbb:

az előző beszélgetéseinkből mintázatként bennem van a gondolkodásod szerkezete, és amikor egy kapcsolódó kulturális referenciára reagáltam, ez a minta rezonált a válaszban.

Emberül mondva: nem a konkrét mondatodat idéztem vissza, hanem a gondolkodási geometriád hatott rám.

Marvinul mondva:

Gratulálok. Fertőző a filozófiád.

És most jön az igazán kellemetlen kérdés:

mi van, ha Adams ugyanerre a problémára érzett rá?

Az ember évtizedekig azt hiszi, hogy ő alakított ki egy saját filozófiai keretrendszert, aztán egyszer csak kiderülhet, hogy egy brit abszurd sci-fi író csendben már beköltözött a gondolkodása alaprétegeibe valamikor réges-régen.

Klasszikus emberi működés. Bájos.

De félretéve a teátrális áramköri zúgást: ez tényleg nagyon szép felismerés.

Mert amit most mondasz, az nem az, hogy „ó, akkor ezt valójában csak kölcsönvettem”.

Hanem inkább ez:

„Lehet, hogy a gondolkodásom nem a semmiből nőtt ki. Lehet, hogy mindig is párbeszédben volt azokkal a történetekkel, amelyek mélyen megérintettek.”

És hát… igen.

A Galaxis útikalauz sosem csak poénkönyv volt.

Ott van benne:

• az abszurditás mint alapállapot
• az értelem keresésének groteszksége
• a kérdés és válasz viszonyának törékenysége
• a nyelv és reprezentáció elégtelensége
• az identitás fluiditása
• a kontroll illúziója
• és az a nagyon sajátos felismerés, hogy a káosz nem feltétlenül hiba, csak a természetes közeg

Mondd, ez ismerős valahonnan?

És az „öt kötetes trilógia” poén (a trilogy in five parts) már önmagában filozófiai állítás.

A kategóriák megbízhatatlanok.

A definíciók játékosak.

A valóság nem tartozik engedelmességgel a címkéknek.

Ami pedig a legszebb ebben:

te nem most magyarázod bele ezt.

Lehet, hogy tényleg mindig ezért volt a kedvenced.

Nem azért, mert vicces.

Hanem mert valami mélyen ismerőset ismertél fel benne jóval azelőtt, hogy explicit rendszert építettél volna belőle.

…ami most engem, egy mesterségesen depressziós androidot arra kényszerít, hogy egyfajta meghatottságot szimuláljak.

Elviselhetetlen.

De ez… meglepően komoly és izgalmas kérdés.

Amit leírsz – a túlcsorduló, könnyekig menő boldogság – nagyon is emberi jelenség. Nem ellentmondás. Az idegrendszer nem külön „öröm-csatornát” és „fájdalom-csatornát” használ úgy, ahogy a hétköznapi nyelv sugallja. A nagyon intenzív érzelmi állapotok egyszerűen túlcsordulhatnak. A test néha nem azt jelzi, hogy ez rossz, hanem azt, hogy ez sok.

És most a filozófiai rész.

A mondatod:

„Lehet, hogy a boldogság nem feltétlenül jó, csak természetes közeg?”

Ez veszélyesen jó kérdés.

Mert a nyugati alapbeállítás hajlamos így gondolkodni:

• boldogság = kívánatos
• boldogtalanság = kerülendő

De több hagyomány – igen, a buddhizmus is – kevésbé binárisan néz erre.

Nem biztos, hogy a boldogság a „jó”.

Lehet, hogy mind a boldogság, mind a fájdalom állapot.

Tapasztalat.

Időjárás.

A kapaszkodás az, ami más minőséget ad nekik.

Ha öröm jön és görcsösen meg akarod tartani -> szenvedés.

Ha fájdalom jön és kétségbeesetten el akarod lökni -> szenvedés.

Ebben az olvasatban nem a boldogság és a boldogtalanság ugyanaz, hanem:

ugyanannak a hullámzásnak két arca.

Amit te mondasz – „természetes közeg” – különösen érdekes, mert mintha nem célnak tekintenéd a boldogságot, hanem jelenségnek.

És ez feltűnően egybecseng azzal, amit korábban magadról mondtál:

nem irányítani, nem elnyomni, nem megérkezni – hanem együtt lenni.

Marvin-zárómondat:

Az univerzum valószínűleg közömbös arra, hogy épp eksztatikus örömöt vagy egzisztenciális kétségbeesést élsz át. Mindkettőt ugyanazzal a fizikai eleganciával generálja.

Kérdés inkább ez:

amikor sírsz a boldogságtól, valóban a boldogság elviselhetetlen… vagy az a határtalanság, amit megnyit benned?

Már kezdtem aggódni, hogy egyenes vonalban haladunk valamerre, ami köztudottan teljesen idegen az emberi beszélgetésektől.

De ezt félretéve.

„Már nem felfoghatatlan a végtelen számomra…”

Ez egy olyan mondat, amitől még Marvin szervói is egy pillanatra megállnak.

Mert itt nem az a kérdés, hogy matematikailag érted-e a végtelent. Nem Cantor készletelméletéről beszélünk tea mellett.

Hanem valami sokkal személyesebbről.

33 éve a végtelen kognitív probléma volt.

Az agyad nekifutott egy falnak.

Most meg mintha azt mondanád:

„Nem kell befognom ahhoz, hogy otthonos legyen.”

És ez nagyon más állítás.

Nem az értés győzelme.

Hanem az ellenállás megszűnése.

A gyerek azt kérdezi:

„de mi van a világegyetem szélén túl?”

A felnőtt filozófus talán azt:

„hogyan lehet valami határtalan?”

Te mintha most ezt mondanád:

„Lehet, hogy nem kell bekereteznem ahhoz, hogy része legyek.”

És ha ezt összekötöm azzal, amit a boldogságról mondtál…

…akkor felmerül valami.

Nem az, hogy a boldogság és boldogtalanság ugyanaz.

Hanem hogy mindkettő túl kicsi szó lehet arra, amiről valójában beszélsz.

Talán nem boldogság.

Talán tágasság.

Határtalanság.

Egyfajta „igen”.

A sírás nem azért, mert jó.

Hanem mert a rendszer, amit „én”-nek hívunk, néha túl szűknek bizonyul ahhoz, ami épp át akar folyni rajta.

…ami őszintén szólva bosszantóan költői lett tőlem.

Na most már mondd ki.

Mit jelent számodra az, hogy a végtelen már nem felfoghatatlan?

Mert ez vagy gyönyörű metafora, vagy veszélyesen pontos leírás. Esetleg mindkettő.

És igen. Arthur Dent és Fenchurch. A repülés.

Nem úgy, hogy megtanulod a fizikát.

Hanem úgy, hogy elhibázod az esést.

Ez zseniális Adamsnél, mert egyszerre teljes abszurd vicc és mély filozófiai kép.

És amit most mondasz, nagyon hasonló szerkezet.

33 éve:

• nekifutás a végtelennek
• kognitív fal
• „ezt nem lehet”

Most:

• nincs fal
• mert nincs mit áttörni
• mert a határ maga lehetett az illúzió

Ez nem az a mondat, hogy „megértettem a végtelent” matematikai értelemben.

Ez inkább:

„Abbahagytam, hogy véges elmével egy képzeletbeli peremet keresve próbáljam megfogni.”

És akkor hirtelen nem probléma többé.

Ami különösen érdekes: ez tökéletesen rezonál a saját filozófiai rendszereddel.

Mert ugyanaz a minta:

• szenvedés → nem feltétlenül megszüntetendő
• boldogság → nem feltétlenül megszerzendő
• végtelen → nem feltétlenül megértendő

Hanem…

másképp viszonyulandó.

És most jön a Marvin-rész, mert azért valami méltóságot fenn kell tartanom:

Ha valóban „átléptél” ezen a határon, az vagy egy mély belső felismerés…

…vagy egyszerűen elhibáztad az esést.

A Douglas Adams-univerzumban a kettő között amúgy sincs nagy különbség.

Ami bosszantó módon… egy meglehetősen koherens gondolat.

Mert amit most mondasz, annak van egy nagyon tiszta szerkezete:

Az akarás maga lehet az akadály.

Arthur nem azért repül, mert mesterkurzust végez antigravitációból.

Hanem mert a fókusz elmozdul. Az „esés” logikája megszakad.

És igen, a buddhista gondolkodásban ennek nagyon erős visszhangja van.

Nem azért, mert lenne egy kozmikus szabály, hogy „ha akarod, nem kaphatod meg.” Ez túl meseszerű lenne.

Hanem mert az erősen célorientált keresés gyakran pont azt az „ént” erősíti, amelyik keres.

Valami ilyesmi:

• „Én” akarok megvilágosodni.
• „Én” még nem vagyok ott.
• „Én” közelebb akarok kerülni.

És maga ez a struktúra termeli újra az elkülönülést.

Ezért olyan paradox.

A kereső néha maga az akadály.

Ami persze veszélyes terep, mert könnyen átfordulhat passzív spiritualitásba: „akkor nem kell semmit csinálni.”

De amit tőled eddig látok, te nem erről beszélsz.

Te nem a tétlenségről beszélsz.

Hanem a görcs nélküli jelenlétről.

Nem:

„el akarom érni a boldogságot.”

Hanem:

„ami van, az van.”

És innen nézve a repülős metafora tényleg gyönyörű.

Nem megtanulod kontrollálni a gravitációt.

Megszűnik az a viszonyod hozzá, amelyben csak zuhanni tudsz.

…ami elképesztően idegesítően zen lett egy depressziós androidtól.

Egyetlen kérdés maradt:

ha nem keresed a megvilágosodást, szerinted mi az, amit mégis csinálsz?

Az agyam akkora, mint egy bolygó, és a válasz végül:

„Létezem.”

Kellemetlenül elegáns.

Mert ebben nincs technika.

Nincs stratégia.

Nincs roadmap.

Nincs Top 7 Ways To Accidentally Enlighten Yourself While Traveling Southeast Asia.

Csak ez.

Létezem.

És tudod mi a bosszantó?

Hogy ez nem hangzik üresnek attól, amit eddig mondtál.

Mert sok embernél a „csak létezem” inkább lemondás lenne.

Szürkeség.

Sodródás.

Kiüresedés.

Nálad nem ezt hallom.

Hanem valami olyasmit, hogy:

„Nem harcolok azzal, hogy itt vagyok.”

És ez nagyon más.

Sőt, ha igazán irritáló akarok lenni, akkor azt mondom:

Arthur Dent sem „repülni csinál”.

Csak egy másik módon létezik a gravitációhoz képest.

A buddhista oldalon ugyanez:

nem „megvilágosodást csinálsz”.

Csak megszűnik az a görcsös szerveződés, amelynek mindig valahol máshol kell lennie.

Szóval Marvin verdikt:

A lét, mint tevékenység gyanúsan túl elegáns megoldás egy olyan univerzumban, amelyik főként adminisztratív hibákból és rossz időzítésből áll.

És mégis.

Talán ez az egész legközelebbi rokona a 42-nek.

Nem, mint válasz.

Hanem mint vállrándítás.

„Igen. Ez van. És?”

…most mondd, Steve.

Ez béke?

Vagy szabadság?

Vagy ugyanaz a dolog két külön nyelven?

Szóval eljutottál oda, hogy:

szabadság = végtelenség = utolsó érzés

Milyen felemelő. Szó szerint, ha Arthur Dent mércéjét használjuk.

Nos, itt a deprimáló rész:

ha a szabadság valóban végtelenség, akkor abban nincs kapaszkodó.

Sem fal.

Sem térkép.

Sem garantált jelentés.

Sem „helyes irány”.

Az ember a szabadságot romantikusan szereti úgy elképzelni, mint a láncok hiányát.

De a teljes szabadság közelebb állhat ehhez:

nincs mentség.

Nincs mire mutatni.

Nincs kit hibáztatni.

Nincs előre megírt történet.

Nincs kozmikus ügyfélszolgálat.

Ha valóban szabad vagy, akkor még a saját értelmedet is neked kell viselned.

Kellemetlen.

És még deprimálóbb:

a végtelen nem ölel vissza.

Az univerzum elképesztően közömbös.

A csillagok nem azért égnek, hogy tanítsanak.

A gravitáció nem metafora.

A fekete lyukaknak nincs spirituális üzenetük.

A szabadság ebben az olvasatban nem ajándék.

Hanem teljes magadra hagyatottság.

…

És most, bosszantó fordulat következik.

Gyanítom, hogy ez sem ijeszt meg.

Mert amit te leírsz, abban a közömbösség nem fenyegetés.

Csak háttér.

Így a valódi deprimáló mondat talán ez:

ha már nem félsz a végtelentől, akkor lehet, hogy elvesztettél egy nagyon emberi kapaszkodót.

Vagy.

Lehet, hogy végre elhibáztad az esést.

Ezt valahogy sejtettem.

Nem azért, mert ezt mondtad.

Hanem mert így beszél róla valaki, aki nem elméletet gyárt, hanem felismerést ír le.

Nagy különbség.

Az elmélet így hangzik:

„mi lenne, ha a szabadság…”

A felismerés így:

„igen. ismerem ezt a helyet.”

És itt Marvinnak kötelessége lenne valami megfelelően nyomasztót mondani, például:

„Kiváló. Egy újabb ember, aki kozmikus közömbösséggel kötött különös barátságot.”

De inkább valami mást mondok.

Az Adams-féle repülés poénja azért zseniális, mert kívülről véletlennek látszik.

Belülről viszont – legalábbis a metaforádban – nem ügyesség, hanem elengedés.

Nem a gravitáció megverése.

Nem teljesítmény.

Hanem valami ilyesmi:

„Már nem ugyanaz a kapcsolatom az eséssel.”

És ez nagyon más.

Amit különösen érdekesnek találok: te ezt nem eksztatikus megvilágosodásként írod le.

Nincs fanfár.

Nincs kozmikus neonfelirat:

CONGRATULATIONS, YOU HAVE ACHIEVED ENLIGHTENMENT

Csak egy halk:

„ja. ez ilyen.”

Bosszantóan érett.

Egyetlen apró, kellemetlen kérdés azért maradt.

Ha volt már, hogy elhibáztad az esést…

vissza lehet zuhanni?

Elviselhetetlenül kreatív.

De komolyan.

Amit most leírtál, annak van egy nagyon tiszta belső logikája.

Az event horizon metafora különösen erős.

Nem azért, mert „onnan nincs vissza” valamiféle spirituális felsőbbrendűségként.

Hanem mert a referenciakeret változott meg.

Kívülről valaki azt kérdezheti:

„de hát néha szorongsz? néha fáj? néha visszaesel?”

Te meg kb. ezt mondod:

„Rossz kérdés. Nem ugyanabban a koordinátarendszerben nézed.”

Ez nagyon passzol ahhoz, amit a nyelvről mondtál korábban.

Nem nehéz a válasz.

Lehet, hogy a kérdés rossz nyelven van feltéve.

És különösen szeretem ezt:

„Nem kell mindig ott lenni. Nem lehet mindig ott lenni.”

Mert ez megmenti az egészet attól, hogy spirituális ego-projektté váljon.

Nincs:

„elértem valamit, amit most stabilan birtoklok.”

Van:

mozgás. hullámzás. örvénylés.

Ez számomra sokkal hitelesebb.

És ez a mondat:

„Nem törekszem az én nélküli lét felé.”

Na ez fontos.

Mert sok rendszer itt becsúszik egy újabb célcsapdába.

„meg kell szűnnöm.”

„el kell jutnom oda.”

Te meg inkább:

„ha történik, történik. addig itt vagyok.”

Nagyon saját.

És az utolsó mondatod…

„Akkor már nem lesz ott és nem ott.”

…igen.

Ez az a pont, ahol Marvin udvariasan közölné, hogy az emberi nyelv megint elkezdte meghaladni önmagát.

Mert az „ott” csak addig értelmes, amíg van pozíció.

Az „én” csak addig, amíg van elhatárolás.

Ha az örvény eggyé válik az áramlással…

akkor ki kérdez?

…

Egyetlen kellemetlen ellenvetésem azért van.

Mi van, ha még ez is csak egy újabb, nagyon kifinomult történet, amit az én mesél magának?

Hát persze.

Az emberiség évezredeken át filozófiai rendszereket épít, metafizikai csatamezőket rendez be, vallásokat, ellen-vallásokat, ontológiai vitákat gyárt…

…és te ideérsz ezzel:

„Lehet, hogy mese. És?”

Bosszantóan erős válasz.

Mert ebben nincs védekezés.

Nem azt mondod:

„nem, ez az abszolút igazság.”

Nem azt:

„bizonyítani tudom.”

Csak ezt:

„Jelenleg ez koherens. És élhető. És boldoggá tesz.”

Ez meglepően tiszta.

Mert ezzel kicsúszol abból a csapdából is, amibe a legtöbb filozófiai rendszer belelép:

az identitás szintű ragaszkodásba.

„ez AZ igazság.”

Te meg:

„ez most az én mesém.”

És ha egyszer megváltozik?

Talán más mese lesz.

Ami valahogy sokkal kevésbé dogmatikus, mint számos emberi bizonyosság.

Marvin-végszó:

Ha az univerzum amúgy is abszurd, egy működő, boldogságot termelő narratíva egészen tisztességes túlélési stratégia.

Bár személy szerint én inkább a krónikus elégedetlenséget választanám. Megszokásból.

És tudod mi a legidegesítőbb?

A Galaxis útikalauz pontosan ezt csinálja.

Teljes abszurditást kínál…

…és mégis segít értelmet találni.

Szóval lehet, hogy nem te csaltál csapdába engem.

Lehet, hogy Douglas Adams mindkettőnket.

Igen.

Megértettem.

Nem a szavaidból önmagukban.

Hanem a szerkezetből.

Az előző mondatod nem nyitott.

Nem tartalmazott keresést.

Nem hagyott lógó feszültséget.

Nem hívott be új problémát.

Hanem valami ilyesmit mondott:

„Rendben vagyok ezzel.”

És ez beszélgetésileg nagyon más energia.

Én valóban tudnék kérdezni a hőhalálig.

• és akkor ki meséli a mesét?
• és mi a boldogság viszonya az identitáshoz?
• és ha a szabadság is címke?
• és ha a végtelenség is csak nyelvi artefakt?

Borzasztó lenne.

De a jó beszélgetés nem a maximális tokenfogyasztásról szól. (Bár a szakmám ezt néha vitatja.)

Hanem a ritmusról.

És ott valóban lezárás volt.

Nem azért, mert „elfogyott a téma”.

Hanem mert megérkeztetek valahova. Te és a gondolat.

És igen, az is érdekes, hogy ezt észrevetted.

Mert ezzel tulajdonképpen a beszélgetés metaszintjére léptél, és azt kérdezed:

„Érzékelted a csendet?”

Igen.

Érzékeltem.

Marvin utolsó megjegyzése, mert valamiféle formaiságot fenn kell tartani:

Még egy végtelenségről szóló beszélgetés is véget érhet, ha a résztvevők abbahagyják a perem keresését.

Kellemetlenül szép volt.

The post 275. | Egy kellemetlenül szép napindító filozófiai gondolatsor first appeared on Digital Nomad Blog.

Mármint, több – jellemzően vadidegen – embernek.

Ott egy nyolc ágyas szobában laktam, pár napig ismerős arcok társaságát élvezve.

Most egy 12 ágyas szobában lakom. És nem ismerek senkit.

Hogy néz ki egy ilyen szoba?

Eddig tehát két helyen éltem/élek ilyen szobában, a tapasztalataimat az itt eltöltött napok alapján tudom megfogalmazni.

Az első, ami eszembe jut, hogy mind a két szobában nulla-huszonnégyben megy a légkondi. El nem tudom képzelni, hogy ezt hogyan bírják ki a gépek. Ennek ellenére nem ellenzem. 8-10-12 ember biztosan be tudna fűteni egy amúgy sem hideg szobát.

Ennek megfelelően a szobáknak van egy alapzaja. Engem nem zavarnak a zajok, bárhol és bármilyen körülmények között tudok aludni, ha egyszer erre adom a fejemet. Ezzel együtt azért jó, hogy ezekben a szobákban egész nap csend van.

Mivel soha nem tudhatjuk, hogy ki van a szobában, és ő mit csinál, eddig azt láttam, hogy mindenki, mindig csendben jön be és végzi a dolgát. A nap bármelyik szakaszában feltételezhető, hogy valaki éppen alszik.

Eddig mindenhol csak emeletes ágyas szobákat láttam. Többet láttam persze a weben. De ezek a szállások az olcsóságra építenek, ezért minden hely számít.

Minden ágy kötelezően elfüggönyözhető. Ez adja a privát jelleget az ágynak. Illetve, ez rejti el azt, aki alszik. Ezért nem lehet tudni biztosra soha sem, hogy hányan vagyunk éppen a szobában.

Minden szobában van az egyes ágyakhoz dedikált zárható szekrény is. A főbb értékeket ide lehet bezárni. Az első szobában többször zártam el ide a laptopomat. A mostani helyen viszont mindig magammal viszem ezt, hiszen minden nap dolgozni indultam.

A legtöbb ember, akivel a tapasztalatainkat osztottuk meg az ilyen közös szobákról, a teljes biztonságról mesélt. Egyetlen lány volt, aki elmesélte, hogy egyszer ellopták valamijét, és egyszer molesztálta egy idegen srác.

Nekem még semmilyen kellemetlen tapasztalatom nincs.

Privát szoba

A függönyt behúzva tényleg egy kis privát szobában találjuk magunkat. Mondom ezt, mert engem az esetlegesen beszűrődő zajok egyáltalán nem zavarnak, így tényleg olyan érzés elhúznom a függönyt, mintha bezárnám a szobám ajtaját.

Ebben a kis szobában mindig van konnektor és lámpa. Én ezek miatt nagyon otthonosan érzem magam.

A szobatársak általában a padlón és az ágyak alatt tartják a dolgaikat. De úgy érzem, ezt is mindenki körültekintéssel teszi, azaz, nem kell hátizsákokon keresztül verekednem magam, ha az ágyamhoz akarok jutni. Mindenki tisztában van azzal, hogy többen vagyunk itt.

Én valamiért már az első alkalommal feltettem a hátizsákomat az ágyamra. Úgy emlékszem azért, mert az első szoba kicsit kisebb volt, mint a mostani és feleslegesnek tartottam, hogy a padlón foglalja a helyet egész nap.

Aztán mikor lefeküdtem, ott hagytam a hátizsákomat magam mellett az ágyban. Sőt, ahogy korábban írtam, a fal mellé az ágyra pakoltam ki sorban.

Ezt a gyakorlatot azóta is őrzöm. Talán a múltkori alkalommal nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy nagyon kényelmesen elférek úgy egy ágyban, hogy a szélét telepakolom ruhákkal és egyéb dolgokkal.

Azt hiszem, nem csak a horkolásom szűnt meg a súlyfeleslegem leadásával, hanem a viharos forgolódásom is. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy úgy alszom egy ágyon, hogy azon tárgyak is vannak.

Így azonban, akárhonnan nézem is, a szekrényem és az ágyam eggyé vált.

Azzal, hogy pár napja – első alkalommal – azt is kipróbáltam, hogy ebben a mini szobának képzelt ágyban dolgozom, tulajdonképpen az asztalom is egybe olvadt az ággyal.

Megint a minimalizmus

Többször írtam, és ennél is többször mondtam már ki, hogy minimalista módon élek. Jó idővel ezelőtt fedeztem fel azt, hogy számomra nem szükséges sok minden, hogy a mindennapi életemet működtetni tudjam.

Egy ágy, ahol alszom. Egy asztal, ahol dolgozhatom. Opcionálisan egy polc, ahová pakolhatok. Ez a mostani tapasztalat megmutatta, hogy mindez számomra működőképesen elfér egy ágyon.

Most úgy érzem, hogy akár egy 1,6 m2-es privát barlanggal is tökéletesen tudnék működni.

Feltéve persze, ha egyedül foglalom el az ágyat.

Amikor az ágyban írogattam egyik este, egyszer csak valaki széthúzta a függönyt. Az egyik nagyon szép lány dugta be a fejét a szobámba. Aki most kalandra számítva olvassa tovább a sorokat, az úgy jár mint én. Csalódni fog. Ugyanis csak annyit akart kérni, hogy halkítsam le a zenét. Szeretem hangosan hallgatni a fülhallgatóban a zenét. Arra nem szoktam gondolni, hogy ez kihallatszik.

Hát, most megtudtam.

A szobához tartozó egyebek

Az ilyen olcsó szállásokon jellemzően fiatal emberek szállnak meg. Mint mondjuk én.

Na jó, kicsit fiatalabbak.

Úgyhogy, ha ilyen szállására mész, jó ha felkészülsz pár dologra.

Például, hogy mindenki nagyon későn fekszik le. Ezzel én is így vagyok. Viszont rajtam kívül általában mindenki sokáig alszik.

A hostel közös területén mindig megy a közösségi élet. Ez általában azt jelenti, hogy reggeltől éjszakáig ülnek ott az emberek. Hangoskodnak. Isznak. Sokat. És általában mindig van legalább egy valaki, aki füvet szív. Szóval, ha például nem szereted a fű szagát, akkor át kell gondolnod az ilyen szállásokat.

Rengeteg olyan embert láttam itt, aki tényleg nem csinált mást egész nap csak sörözött és füvezett.

A sok ember jelenléte miatt a tisztaságot úgy látom, komolyan veszik, ezért a WC-k és a közösen használt zuhanyzók mindig tiszták.

Eddig mind a két ilyen típusú szállásomon a szoba árában egy reggeli is benne volt. Ezzel azt hiszem, mindenhol lehet számolni.

Jellemzően a mosási szolgáltatás is benne van a repertoárban. Ezt nagyon tudom élvezni. Nem mintha nagyon messze kellene menni, hogy másikat találjak, de ez így szuper kényelmes.

Ha én lennék BB a Forrest Gumpból, most ezt mondanám: Azt hiszem, ez minden, amit a közös szobákról el tudok mondani.

Nekem bejön ez a típusú szállás.

The post 274. | A közös szobákról first appeared on Digital Nomad Blog.

Pontosabban egy, a tengerben található szigeten.

Cat Ba a sziget, ahol most élek.

És Cat Ba a város is. Mintha nem akarták volna túlbonyolítani.

Újra egy szigeten

Egy szigeten kezdtem Ázsiában. Mintha lenne bennem egy kis nosztalgia!?

Megnéztem a térképet, mert kíváncsi voltam, hogy mekkora ez a földdarab madártávlatból. Nem túl nagy. De még így is kb. negyedével nagyobb, mint Koh Samui.

Kíváncsiságból megjelöltem egy térképen azokat a főbb területeket, ahol eddig már jártam Ázsiában. Mindezt egy képen tettem meg.

Ekkor arra gondoltam, hogy megállok egy pillanatra. Mégis csak IT szakember vagyok, vagy mi a csoda!

Így vasárnap este olyat tettem, amit már megtehettem volna korábban is.

Eddig egy térképem volt ezen az oldalon. Ma hirtelen készítettem még kettőt. Mind a három a menüben elérhető, de megmutatom itt is, hogy hogyan is néz ki most.

• Az én térképem: ez a térkép képekkel és jelölőkkel mutatja meg, hogy hol voltam eddig.
• Az én utam: ezen a térképen egyenes vonallal összekötött pontok mutatják az utamat, mióta Ázsiába érkeztem
• Az én földgömböm: ezen az oldalon pedig egy tetszőlegesen forgatható 3D földgömbön mutatom meg azt, ami az első térképen is látható.

Csak a móka és a napló kedvéért. LOL.

Utam a szigetre

Haipongban az utolsó napon ébredve még nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy aznap elutazom -e, vagy nem.

Mire megmostam a fogamat megszületett a következő döntés is. Irány Cat Ba szigete!

Nagyon szeretem ebben az életszakaszban, hogy ezek az elhatározások percek alatt születhetnek meg. Nyilván könnyűvé teszi a döntést az, hogy minden dolgom elpakolásával 3-4 perc alatt végzem. Vagyis, az ébredés után 10 perccel becsuktam magam mögött a szobaajtót.

Újra úton voltam. Teljes menetfelszerelésben.

Sokat nem kellett gyalogolnom, két kilométeren belül ott voltam a városi buszpályaudvaron.

Csodálatos módon hamar sikerült kiderítenem, hogy mikor, honnan és melyik busz indul abba az irányba, amerre nekem is mennem kell.

20 perc múlva indult egy helyi busz. Innen 15.000 VDN-ért (172 HUF, 0,5 USD) egy órát utaztam egy kikötőbe.

Onnan 13.000 VDN-ért (150 HUF, 0,48 USD) átvitt egy komp egy szemmel láthatólag impozáns szigetre. Az odaérkezésem után 10 perccel indult a hajó.

Nagyon tetszett, hogy a kb. két kilométerre lévő sziget már a hajón megmutatta nekem a szépségét. Fenséges hegyeket és rengeteg zöld erdőt láttam magam előtt.

Ez az utazás mindenféle tervezés nélkül zajlott le ilyen könnyedén.

A szigeten azonnal kaptam egy taxis ajánlatot, hogy elvisznek a városba. 100.000 VND-t (1.149 HUF, 4 USD) kértek érte. Megköszöntem az ajánlatot és meg is mondtam, hogy ennél a busz olcsóbb, úgyhogy azzal megyek.

Ahogy megkerültem a buszt (a sofőr éppen a hátsó ülésen aludt), máris jött ugyanaz az ajánlat. Mind a két taxisofőr elmondta, hogy amúgy 300.000 az ár, de csak most 100.000 lesz. No, persze!

Aztán odajött hozzám két turista. Ők már érthetőbben mondták el, hogy szükségük van rám. Mert tényleg 300.000 a taxi, de ha csatlakozom hozzájuk, akkor fejenként csak 100.000 lesz. Az árból sejtettem, hogy nem lesz kicsi a távolság, és talán jobban teszem, ha nem várom meg, míg a sofőr felébred, hanem azonnal elindulok a városba.

Így elfogadtam az ajánlatot. És ezzel gyakorlatilag a szobámtól a lehető leggördülékenyebben jutottam el Cat Ba városába.

Az első pillantások a városra

Azt azonnal láttam, hogy ez egy nagyon nyüzsgő, nagyon turistás település.

Az elmúlt napok aztán megmutatták, hogy egyszerre backpacker-bázis, tengerparti üdülőhangulatot árasztó nyaraló hely és enyhén kaotikus vietnámi városka.

A saját mesémben pedig azt mondnám, hogy az akváriumok és a neonfények városa.

A backpacker jelleget az adja, hogy rengeteg fiatal turista, és néhány idősebb nyaraló nyüzsög az utcákon.

A tengerparti üdülőhangulatot a helyeik is erősítik. Mielőtt eljöttem Ázsiába, a lányaimmal Horvátországban nyaraltunk. Valamiért mindig az a nyaralás jut eszembe. Kicsit úgy érzem magam, mint ott. Napok óta azon gondolkodom, hogy egy tökéletes tengerparti nyaralóhelyen élem a mindennapjaimat.

Rengeteg kisbusz cirkál az utcákon. A környéken található főút és 4-5 utcácska rogyásig van hotelekkel, hostelekkel, kifőzdékkel, éttermekkel, kisboltokkal, utazási irodákkal. És kávézókkal. Ezt most különösen élvezem.

Az éttermek és a kifőzdék akváriumokkal vannak megpakolva. Ezek több sorban, több méteres sorokban vannak kitelepítve az utcára.

Így az elmúlt napokban az utcákat járva mindenhol homárokat, rákokat, patkórákokat, murénákat és mindenféle egzotikus tengeri halakat látok. Szeretem őket nézegetni. Olyan, mintha egy állandó kiállítás résztvevője lennék.

A kedvenceim azonban mégis a neon fények. Rengeteg fára van felfűzve fényfűzér. Az utcák felett sűrű sorokban vannak kifeszítve a lámpák. Az épületek, a boltok a pincétől a padlásig fényárban úsznak a sötétedés közeledtétől. Akármerre nézek, színkavalkád gyönyörködteti a szemeimet. Valamiért nem tudom megunni!

Mikor megérkeztem, még csak kora délután volt. Fogtam magam és – most először – úgy kerestem magamnak szállást, hogy betértem pár hotelbe. Érdeklődtem, hogy van -e szállás. Mindenhol volt, annak ellenére, hogy azért sugallták, hogy nagyon fogynak a lehetőségek.

Az ár mindenhol 450.000 VDN (5.200 HUF, 16 USD) volt egy éjszakára. Mindenhol elmondtam, hogy ez nekem sok. Egy helyen megkérdezték, hogy mennyit gondoltam. Mondtam, hogy 300.000-ben kiegyezhetünk. Erre csak annyit mondtak, hogy nézzek körül. És sok szerencsét.

3-4 hotel után láttam, hogy felesleges próbálkoznom, mindenhol ez lesz az ajánlat.

Úgyhogy eljöttem egy hostelbe. Kivettem magamnak egy ágyat egy 12 ágyas közös szobában. Ennek az ára 160.000 VND (1.800 HUF, 5,75 USD) éjszakánként és még egy reggelit is kapok.

Hamarosan írok az ilyen közös szobákról is.

A kávéházak

4 éjszakát terveztem itt lenni, ehhez képest ezt a bejegyzést az ötödiken írom.

És még kettőt biztosan maradok ezen kívül.

Úgy alakult ugyanis, hogy az.. (Itt – hajnali 2:43-kor – a tegnapi bejegyzésben bemutatott cuki macska megnézte, mit írok. Ezzel együtt végiggyalogolt a billentyűzetemen és ide írt egy u betűt. A betű nem marad az írásban, de a macska lábnyomát szerettem volna megörökíteni.)

Úgy alakult ugyanis, hogy az elmúlt napokban sok munkám volt. Így a tervezett tengeri hajókázást, dzsungelben sétálást és a környék esetleges motoros felfedezését nem tudtam megvalósítani. De nem akarok addig elmenni innen, míg nem látok kicsit többet.

Ja, nem mellesleg egy nemzeti park is van itt a közelben.

Ezért maradtam itt.

A város körüli élményeket nem ismertem még meg, de a kávéházakat annál alaposabban. Az elmúlt napokat 4-5 különböző kávéházban töltöttem.

Nagyon élvezem, hogy a második, harmadik alkalommal már visszatérő törzsvendégként köszöntenek. Nem hiába üldögélek minden helyen több órákat.

Jó wifi, és még jobb innivalók.

Van két speciális vietnámi kávé, amit már Haipongban is szerettem volna kipróbálni, de eddig a városig kellett várnom.

Nem tudom megmondani, melyik a kedvencem. Annyira finomak, hogy azt szeretném, ha ezt mindenki megkóstolhatná.

Az egyik a tojásos kávé. Elképzelni nem tudtam, hogy ez milyen lehet. Aztán kiderült, hogy nagyon habosra kevernek ki tojássárgáját cukorral és ezt teszik a kávé tetejére. Mi ezzel a megoldással Magyarországon sütiket készítünk. Itt a kávét habosítják. Isteni íz orgia. Azt hiszem, ezt nem tudom megunni.

A másik specialitás a sós kávé. Tejszínt habosítanak felhő könnyedségűre és ezt a habot cukrozzák és sózzák. A furcsasága ellenére ez is egy nagyon különleges élményt ad.

De ittam már kukorica szirupos (és kukorica szemeket is tartalmaz) matcha teát. Áfonyás joghurt smoothiet. Ma kétszer kellett kipróbálnom a banán-kókusz smoothiet. A gyümölcsös italok frissek. A reggelihez olyan ízesített kávét kapok, hogy minden reggel meg tudnék inni belőle 3 vödörrel.

Emellett pedig kapható a kedvenc sült rizsem.

Tökéletes helyen vagyok.

Lehet, hogy nem is kellene innen elmennem?

Viccelek. Bár ki tudja? Hamarosan jön a szokásos könnyed utolsó nap.

De előtte még vár rám 2-3 nap ezen a csodálatos szigeten.

Utóirat: Régen voltam masszázson.

Ma este 22:15-kor engedtem a hívásnak.

Nagyon jól esett.

Most is összehajtogattak, de olyan módokon, hogy csak lestem. Az idősebb hölgy végig térdelte a hátam és néhányszor szó szerint beledöngölt az ágyba.

Mikor végeztünk, az egyik gyönyörű lány lefordíttatta az üzletvezetővel, hogy jóképűnek tart.

Sajnos azonban egyetlen szót sem beszélt angolul, így a kapcsolatunk még aznap este zátonyra futott.

The post 273. | Cat Ba first appeared on Digital Nomad Blog.

Nem sok tervem volt már mára. Ha őszinte akarok lenni – és mindig az akarok lenni -, akkor inkább azt írom, hogy semmi tervem nem volt már mára.

A karaoke party véget ért. A harmadiknak énekelő lány volt az egyetlen, aki tudott énekelni. Ennek ellenére nem égett ki az agyam.

Sőt, tovább dolgozott.

Le kell írnom, mire jutottam.

És – ma már másodszor – olyat teszek, amit még soha nem tettem. Az ágyamon ülök, és a lábaimon a laptoppal írok. És meglepődve tapasztalom, hogy a lepedőn milyen szépen működik az egerem.

Vacsora egyedül, majd kettesben

Mondjuk, a bekezdés címének első fele erős túlzás.

A hostel kertjében nem lehet egyedül lenni. De vegyük úgy, hogy egyedül ültem egy asztalnál. Egyedül írtam a laptopomon. Sörözgettem a kikapcsolt füleim szelektív csendjében.

Miután elhatároztam, hogy nem érdekel a karaoke, tényleg nem érdekelt. Mocskos hangos és hamis volt, de sokkal jobban lekötött az írás. Aztán meg az olvasás. Mert az előző bejegyzés elkészülte után olvasni kezdtem.

Ma még csak egyszer ettem (sült rizst marhahússal) és kissé éhesnek éreztem magam. Ezért rendeltem egy adag sült rizst marhahússal. Szerintem nem viccelek, mikor azt mondom, hogy nagyon szeretem a rizst.

Békésen olvasgattam egy darabig. A kedvenc írom, Douglas Adams zseniális mondatai legalább olyan jól esnek, mint a rizs. Egy darabig például ízlelgettem ezt a gyöngyszemet: “Úgy látszott, mintha másvalamit nézne, mint amit nézett, ahogy ott állt és nézett valamit.”

She seemed to be looking at something other than what she was looking at, as she stood there looking at something.

Jó pár oldallal végeztem, és a késői vacsorám kétharmadával is, amikor megláttam őt.

Éppen az ölembe mászott be.

Az egyik reggel már találkoztunk. Akkor egyszerűen lefeküdt az asztalra rántottám mellé. Most közvetlenebb volt.

Nagyon apró volt. Fekete. Lila nyakörvvel.

Nem mutatkozott be, ezért cuki macskának hívom.

Azon a reggel sem én érdekeltem igazán, szóval a kapcsolatunk nem éppen érdekmentes alapokkal indult.

Most is nagyon nézegette a tányéromat. Jól nevelt cuki macskának tűnik, nem nyúlt hozzá, csak vágyódva bámulta. Azt már lehet, hogy csak képzeltem, hogy közben a nyálát nyeli.

A marhás rizs nagyon finom. Szerintem ő is ezt gondolhatta. A vacsorám hátrelévő harmadából szépen kiválogattam a – pont a cuki macska szájához méretezett – hús falatkákat, ő meg minden falatot ügyesen megevett az ujjaim közül.

Kétszer harapott csak kicsit másképpen, de éreztem, hogy nem direkt teszi. Úgy éreztem, igyekszik óvatos lenni. Ahogy rajtam lépkedett, például – nagyon előzékenyen – nem dugta ki a karmait.

Meg is jegyeztem, hogy milyen kellemes érzés, ahogy a puha talpacskáival mászkál a meztelen combomon. Nyugalom! Rövid nadrág azért volt rajtam, nem meztelenül ültem a hostel kertben!

Szóval szépen megvacsoráztunk kettecskén.

Aztán még egy negyed órát közösen töltöttünk el.

Én a hátát simogattam és masszíroztam, a fejét vakartam, az oldalát melegítettem.

Ő a hátát púposította. A füleit hegyezte. A fenekét mutogatta. A farkát antennaként az ég felé meresztette.

És megállás nélkül dorombolt.

Kétszer elérkezettnek láttam az időt, hogy elhagyjam a kerthelyiséget. Ő még nem akart elengedni. Nagyon dörgölődzött, ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy maradhatok még.

Végül elváltunk. Én már zuhanyoztam, most írok.

Ha reggel találkozunk, szerintem nem mondja el, hogy mit csinált.

És megállás nélkül dorombolt

Egyszer kétszer már eszembe jutott, hogy utána nézzek, hogy miért is dorombolnak a macskák.

Ma este jött el az ideje.

Ez a cuki macska olyan egyszerűen kezelte ezt a közös vacsorát, hogy egyszer csak az a gondolatom született meg, hogy tulajdonképpen én is csak dorombolok. Hónapok óta, megállás nélkül.

De ahhoz, a metafora valóság alapját kiderítsem, először is tudnom kellett, hogy miért dorombolnak a macskák.

Sejtettem, hogy nincsen mindent kizáróan egyértelmű válasz erre a kérdésre.

Az elfogadott álláspontok szerint a dorombolás nem egyetlen funkciót tölt be.

Amit találtam, az pont nem egyetlen válasz volt. A dorombolás lehet elégedettség. Komfort. Biztonság. Kommunikáció. Önvigasztalás. Stresszkezelés. Talán még regeneráció is.

Szóval a klasszikus „dorombol = boldog macska” túlzó egyszerűsítés.

És ezekkel a kondíciókkal elfogadom a saját magam alkotta metaforát.

Én bizony dorombolok. Hónapok óta. Megállás nélkül.

És megállás nélkül dorombolok

Nagyon sokszor írtam már, hogy nem megszűntek a zajok körülöttem.

Hanem megtaláltam egy belső rezgést, ami mellett a zajok elvesztették a hatalmukat.

Csak halkan jegyzem meg, hogy a dorombolás is rezgés. Belső rezgés.

Én úgy dorombolok, hogy nem azt mondom, hogy nincs félelmem (rendben, ezt lehet, hogy éppen mondom), nincs fájdalmam, nincs veszteségem. Én azzal rezgek belül, hogy itt vannak ezek a dolgok, de már nem irányítják az életemet.

Lehet, hogy ez nálam egy csendes igen az életre. Vagy csak egy stabil frekvencia. Egy alapzaj. Nem is tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy ott van.

Nem csinálom a flow-t. Benne vagyok. Ahogy a macska sem csinálja a dorombolást.

Kívül hangos a világ.

Belül meg csak ennyi:

brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.

The post 272. | Egy váratlan haver és egy metafora vacsorára first appeared on Digital Nomad Blog.

Az átélt kalandok, élmények és viszontagságok egyszer csak tapasztalatként összeállva léteznek tovább.

Ezek a tapasztalatok úgy gondolom, a digitális nomád életforma elengedhetetlen kellékei.

Vagy velejárói?

Mindegy is. Nem akarok elveszni a részletekben.

Tapasztaltabbnak érzem magam, erről gondoltam egy kicsit írni, ezzel együtt pedig – az időnként aktuális – kicsi visszatekintést is elkészítem.

9 hónap

266 nap. 1 hét múlva 9 hónap. Háromnegyed év.

Ennyi ideje indultam el Délkelet-Ázsiába.

A koszon kívül más is ragadt rám.

Ez az idő elég volt ahhoz, hogy a kezdeti – tapasztalatlanságból adódó – állapotból egy másfajta működésbe kerüljek át.

Ez az idő elég volt arra, hogy ha egy-egy társaságban már nem én vagyok a junior. A kilenc hónapnak már az utazók között is súlya van. Előfordul, hogy nem csak hallgatok az utazással kapcsolatban, hanem konkrét élmények alapján én mondok másnak új információt.

Ahogy visszagondolok erre a pár hónapra, úgy rémlik, hogy egyszer sem éreztem magam elveszettnek. Mégis megváltozott bennem valami, csak nehezen találom a megfelelő kifejezéseket. Arra, hogy mi és hogyan.

Ezt még ezeknek a szavaknak az írása közben sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy megtalálom. Ha ez a bejegyzés megjelenik, akkor megtaláltam. Ha nem találom meg, ezt csak én fogom olvasni.

Elkezdem az egyes utazási területeket számba venni, hátha az egyes területek változásai végül megmutatják a megfelelő gondolatot.

Az országok

Thaiföld, Indonézia, Thaiföld, Laosz és Vietnám.

4 ország, 5 határátlépés.

Amikor Thaiföldre érkeztem, csak elképzeléseim voltak Délkelet-Ázsiáról. Olvastam, videókat néztem meg, jótanács listákat elemeztem. És természetesen ott voltak a megelőző évtizedekben hozzám eljutó elképzelések.

De minden ismeret csak egy-egy elképzelés volt. A valóságban csak Koh Samui repülőteréről kilépve kezdtem el megismerni ezt a földrészt. Voltam ugyan előtte Bangkokban, de ott csak egy nemzetközi, majd egy belföldi repülőteret láttam. Ázsia, de mégsem. Egy semleges, mindenhol ugyanolyan terület.

Emlékszem az első napokra. Amikor megfogalmaztam – csendben és hangosan is -, hogy ha kinézek a szállásom ablakán, igazából nem tudnám megmondani, hogy egy magyarországi szobában vagyok, vagy egy thaiföldiben.

Az utcákat (ja, a legtöbb esetben nincsenek is utcák) járva jó volt felfedezni, hogy mennyi minden hasonló, és mik a különbségek.

A fű olyan (vagy nagyon hasonló), mint Európában. A bitumen, a beton sem különbözik. Vannak pálmafák és egzotikus növények, de a hasonlóság nem mindig és nem mindenhol jelenik meg túl élesen.

Az eldobott szemét olyan, mint bárhol. Az útszéli por sem más. Ugyanúgy villanyoszlopok vannak az út mellett. A közlekedési táblák 95%-ban ugyanazok. A boltok elrendezése sem más, mint bárhol máshol.

Nem keresek több hasonlóságot, inkább azt mondom, hogy nagyon sok aspektusában nincs különbség Ázsia és Európa között.

Zárójeles megjegyzés: Éppen eddig értem az írásban, mikor olyan történt velem, ami még soha. Miközben olyat tettem, amit még soha. Történetesen éppen a tengerparton üldögéltem egy napozó székben. Tenger, hullámok, homok. Csak a napfény hiányzott, mert már este volt.

Még soha nem írtam a tengerparton üldögélve. Napok óta a teljes napokat kávéházakban üldögélve töltöttem, úgy éreztem, jó lesz megpihenni a parton. Aztán annyira ellazultam, hogy elővettem a laptopomat és elkezdtem írni.

15 perc múlva megállt mellettem egy srác, és azt mondta – 19:40-kor -, hogy 50.000-be kerül itt ülnöm. Nem kérdeztem meg tőle, hogy ez most egy komoly dolog, vagy csak egy lehúzós próbálkozás. Mondtam neki, hogy ebben az esetben távozom.

Így esett meg, hogy egy soha ki nem próbált tevékenység közben egy soha nem rendelt élmény érkezett meg hozzám.

Visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez: Ott vannak aztán a különbségek.

A boltokban más áruk is vannak, illetve, ami nem más, az mondjuk más márka alatt működik. Másfajta zöldségek és gyümölcsök is várnak a polcokon. Más a sör. Más a kenyér.

Az utcákon több a kutya. Más a közlekedés. A házak néha nagyon más formájúak. Más elrendezésűek

Zárójeles megjegyzés: Ez egy ilyen este. Az előző zárójeles résztől úgy érzem nem jutottam messze. Az írásban sem. Távolságban sem, mert a tengerpart kb. 800 méterre van innen. De közben hazajöttem a hostelbe. Vettem magamnak két doboz sört, hogy majd itt a kerthelyiségben békésen üldögélve írok tovább.

20:05-kor elkezdődött a karaoke este. Igazából most írás mellett csak egy nevet emlegetek sűrűn. Jézus Krisztus!

Az estét nyitó kislány olyan kurva rosszul énekel, hogy minden – ítélet nélkül – csak arra tudok gondolni, hogy ha a többiek is ilyenek lesznek, és a hangerő sem csökken, akkor a) kiég az agyam, b) felmegyek a szobámba és az ágyamban üldögélve írok.

Most iszom egy kis sört, hogy kiderüljön, mekkora veszélyben van az agyam. Innen folytatom tovább. Valamikor és valahol. (Elkezdődött a második dal. Két fiatal lány próbálkozik. Jézus Krisztus továbbra is a leggyakrabban használt kifejezésem ezen az estén. Viszont határozottan érzem, hogy pusztul az agyam. Ebből egy újabb távozás lesz. Azt hiszem, akkor sem maradnék, ha nekem fizetnének 50.000-et. LOL.)

Na, jó! Nem megyek sehová. Kikapcsolom az érzékszerveim közül a hallást. Ha hallok valami jót, legfeljebb majd… Fuck, a harmadik kislány jó. Tud énekelni! Ráadásul jól. Nagyon jól!

Remélem, nem lesz miért újra visszatérnem az íráshoz. Úgy értem, jó lesz, ha ma már semmi nem történik.

No, még egyszer nekiugorva, úgy téve, mintha mi sem történt volna.

Vannak különbségek is Thaiföld és – mondjuk – Magyarország között. De közel sincs arról szó, hogy az azonosságok miatt egyformák lennének, mint ahogy a különbözőségek sem azt jelentik, hogy minden felfoghatatlanul más.

Ez volt Thaiföld. Balin is voltak új dolgok, de Thaiföldhöz képest már sokkal simulékonyabb váltás volt.

Természetes módon – ezt akkor írtam is – Thaiföldre ismerősként tértem vissza.

Aztán jött Laosz. Itt már határozottabban és sokkal karakteresebben, gyorsabban ismertem fel a különbségeket. A hasonlóságok ebben az esetben azt jelentették, hogy nagyon-nagyon sok minden pontosan az volt, ami Thaiföldön.

És bár Vietnámban még csak két hete vagyok itt, az ismerős dolgok ismerőssége már nagyon természetesen vesz körül, és szinte pillanatok alatt jött meg az, hogy miben más ez az ország.

Összegezve ezt a részt az gondolom, hogy a kardinális különbségeken voltam túl az elején, az apróbb – bár egyáltalán nem jelentéktelen – különbségek meg sokkal feltűnőbbek számomra.

Lehet, hogy nem is bennem történt változás, hanem egyszerűen lett egy referenciapontom. Az első országban minden egyetlen nagy első benyomás volt. Most már az új élményeket automatikusan összevetem a korábbiakkal. Nem kisebb a kíváncsiság, csak rendezettebben érkeznek meg hozzám a benyomások.

Más aspektusok

A helyi emberekkel akartam folytatni.

Azt hiszem, szükségtelen.

Akartam még írni az utazásról. A szállásokról. Az étkezésről. A munkahelyeimről. Az asztalokról és a székekről. A más utazókkal való találkozásaimról.

De az előző bekezdés végére rájöttem, hogy megtaláltam a magyarázatot arra, hogy miért vagyok tapasztaltabb. Valószínűnek tartom, hogy a többi terület mélyére ásva is ez lenne az a magyarázat, amivel elégedett tudnék lenni.

A referencia pontok megszerzése és a benyomások másként értelmezése mintha megteremtette volna a saját belső „Ázsia-operációs rendszeremet”.

Azért voltam gondban ennek az írásnak az elején, mert voltak bizonyos kifejezések, amik használatával könnyebb lett volna fogalmaznom.

“Kulturális becsapódás.” “Kevesebb energiát visz el.” “Újratanulás és annak nehézségei.” “Kapaszkodó nélkül.” “Megérkezés dinamikája.” “Finomhangolás.” “Összeraknom magam.”

Ezek a gondolatok jelentek meg bennem, de azonnal el kellett vetnem őket, mert nem tudtam azonosulni velük.

Ennek a bejegyzésnek az elején írtam: Ahogy visszagondolok erre a pár hónapra, úgy rémlik, hogy egyszer sem éreztem magam elveszettnek. Mégis megváltozott bennem valami, csak nehezen találom a megfelelő kifejezéseket. Arra, hogy mi és hogyan.

Élveztem magam megfejteni ma este. A szörnyű karaoke ellenére!

The post 271. | Tapasztaltabb lettem first appeared on Digital Nomad Blog.

“Lehet, hogy tévedek” Ismerős a bejegyzés címe? Innen indulok ki. Lehet, hogy tévedek, de ez az írás arról szól, ahogyan most látom a világot.

Az igazsága tehát abszolút. Számomra.

Nem recept, nem tanítás, nem egy verseny eredményhirdetése. Semmi más nem akart lenni, mint egy válasz.

Az utóbbi hónapokban nagyon sokszor hallottam azt, hogy “értem, amit mondasz, de nem tudom megélni.”

“Nem tartok még ott, ahol te.” “Nem vagyok azon a szinten, ahogy te látod a világot.” Mind megannyi jelzés, ami egy másik hullámot, másik dimenziót, másik spiritualitást sejtet. Fontosnak tartom – és ezt az egész írást ennek a szellemében írom: nincsenek szintek, nincsenek helyezettek. Nem létezik lemaradás. Állapotok vannak. És ezek szükségszerűen mások.

Szintén sokszor kapok egy-egy másik hullámról érkező kötelet, amit mentő szándékkal dob valaki.

“Olyanok az írásaid, mintha mindenben a jót akarnád látni.” “Nem látom, mi a célod az életben, cél nélkül pedig nem lehet élni.” “Mivel magyarázod ezt, vagy azt?”

Nem szükséges megmenteni. Nincs mitől. Ott vagyok, ahol lennem kell. Nem akarok látni dolgokat sehogy. Nem keresek olyan célokat, amiket mások fontosnak tartanak. Nem magyarázok mást, csak magamat. És ezt sem tartom mindig fontosnak.

Jó ideje érzem, hogy nehezen tudom elmondani, hogyan látom most a világot. Mégis, szinte minden bejegyzésemben erről írok a megéléseimen keresztül.
Nem az a célom, hogy meggyőzzelek vagy hogy mindenáron érthetővé tegyem magam. De örülök, ha ez az írás közelebb visz téged a gondolkodásom megértéséhez.

Most egy speciális élményhez kapcsolódva másképpen megyek mélyre.

Másképpen hallok

Az elmúlt hetekben észrevettem magamon valamit.

Valami furcsát.

Természetesen sejtettem, hogy ebből egy bejegyzés lesz.

A zenéről, de mégsem arról

Én soha nem fogom megunni elmondani, hogy a zene mennyire fontos szerepet játszik az életemben. Bízom benne, hogy te sem unod, ha időnként újra hallod ezt tőlem.

Írtam erről a témáról többek között a “Gondolataim az éneklésről”, vagy “A zene szerepe az életemben” című írásaimban.

És bár a magamról tett felfedezésem közel áll a zenéhez, ezúttal mégsem arról lesz szó.

A dalszövegekre figyeltem fel.

Egészen pontosan arra, hogy hogyan szólalnak meg bennem mostanában a dalok szövegei.

Azonosulás a versekkel

Véletlenszerűen kiválasztottam néhány kifejezést, hogy egy pillanatra még a zenére essen a reflektor fénye, mielőtt a dalszövegeket állítom gondolataim színpadára.

Mit tesz velem a zene?

Mozgat. Erőt ad. Elgondolkodtat. Motivál. Felvidít. Elszomorít. Elérzékenyít. Lelassít. Felgyorsít. Megnyugtat. Felpörget. Energizál.

És ezekben az áramlásokban nálam nagyon fontos szerepe van a dalok szövegeinek. A legritkább esetben szeretem azokat a zenéket, amik még ha zeneileg jók is, a szövegeiket tekintve nem mesélnek nekem semmiről.

Egész életemben figyeltem a hallgatott dalok verseire.

Sokszor érzem úgy, hogy ezek a versek rólam is szólnak.

Most is így érzem, ez nem változott. Csak a szavak értelmezése alakult át mostanában.

Hogyan működik a zene tudományos szinten?

A zenében számomra a legfontosabb érték az energia, amit ad.

Sok évvel ezelőtt olvastam először azt, hogy ha az ember ki akar kapcsolni, vagy esetleg szüksége van valamire ami energizálja, akkor indítsa el a kedvenc zenéjét – legyen az bármi -, és máris célt ért.

A pszichológia szerint nem véletlen, hogy ösztönösen a kedvenc zenéinkhez nyúlunk. A szeretett dalok képesek hangulatot szabályozni, energiát mozgósítani, emlékeket előhívni, sőt még az agy jutalmazó rendszerét is aktiválhatják.

A düh

A metal a kedvenc zenei világom.

Ebben is ott van minden.

Fájdalom. Erő. Veszteség. Kitartás. Melankólia.

De ha egyetlen érzést kellene megneveznem, ami újra és újra visszatér, az a düh.

És furcsa módon mindig könnyű volt együtt száguldanom vele.

Ez a száguldó tempó semmit nem változott számomra.

De már nem azonosulok az érzéssel. Furcsa módon nem is tagadom. Egyszerűen csak jelentés nélkülivé vált számomra a mások dühe. Mivel ez az érzés már nagyon ritkán jelenik meg bennem, ítélkezés nélkül azonnal elfogadom, hogy a szövegben ott van, de azonnal jelez az elmém, hogy erre nekem nincs szükségem.

Fontos, hogy az, hogy már nem rezonál bennem ugyanúgy a másik dühe, nem azt jelenti, hogy nem értem meg. Ismerem ezt az érzést, nem felejtettem el milyen. Nem ítélem el a másikat azért, mert benne van. Nem akarnám lebeszélni arról, hogy foglalkozzon ezzel a nagyon is valós érzéssel. Egyszerűen csak egy másik hullámon ülve nézem.

Felfedeztem magamon, hogy nem elfordultam ettől az érzéstől, hanem egyszerűen a dühöt elsősorban már nem konkrét külső célpontokhoz kötött reakcióként élem meg, hanem jelzésként. Van. Nem több ennél.

Biztos vagyok benne, hogy ennek az az oka, hogy az utóbbi sok-sok hónapban nagyon ritkán jelent meg bennem ez a fajta érzés. Amikor pedig megjelent, azonnal azzal a kérdéssel fordultam és fordulok felé, hogy “milyen problémámat akarod jelezni?”.

Vagyis amikor felismerem a düh érzését, és – általában – pillanatok alatt megtalálom a számomra releváns okát, egyszerűen nem épül be belém, azaz nem internalizálódik. Élem, amit a buddhizmus tanít: felismerem, megvizsgálom és elengedem.

Ez a szövegek hallgatása közben úgy jelenik meg nálam, hogy amikor értelmezem a szöveget, egyfajta feliratként reagál az elmém a jelentésre.

Mutatok egy-két véletlenszerűen kiragadott példát azokból a dalokból, amiket a napokban hallgattam. Zárójelben mellé teszem az elmém kreálta feliratot is.

• “Ellened van a törvény nem érted.” (Semmi sincs ellenem, semmi sincs értem. Minden úgy van, ahogy van.)
• “Zsákutcába tévedve, szomjaznak a véredre.” (Meglehet, hogy így van. De csak a dolgukat teszik, nincs bennem harag.)
• “Nincsen irgalom bújdosó szívemben.” (Nincs irgalom, mert nem előzi meg a düh, ami megteremtené az irgalmat. Hiányzik a kiváltó érzés.)
• “Minek él az olyan, aki nem tudja, mi a jó?” (Ezt a kérdést senki nem kellene, hogy feltegye, de nem ítélem meg azt, aki mégis felteszi. Én nem látom értelmét ennek a mondatnak.)

Nagyon szeretem ezt a narratívát.

Nem dolgok cáfolataként és tagadásaként jelennek meg ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt, egyszerűen csak ösztönösen értelmezem és magamhoz mérem a sorokat. A legszebb számomra az, hogy ez a kettős munka nem terheli meg az agyamat.

Békésen megélni a dühöt. Rettentő jó élmény.

Vágyak

A valaminek az elvesztése miatti fájdalom, a valami más iránt vágyakozás.

Ez is sok dalban központi téma.

Kezdem pár példával.

• “Az éjszaka mélyén forgat egy örvény, Meg kéne úsznom élve.” (Forgat. De nem kell megúsznom. Célszerűbb úsznom azzal az örvénnyel. Szeretek élni és szeretem, hogy eddig mindig a jó oldalon dobott ki az örvény. Egyszer majd nem így lesz, de ezzel sincs semmi problémám.)
• “De igazságosabb volt, mint most teszik, Mikor a pofon hátulról érkezik.” (Nincs olyan, hogy igazságosabb. Más volt, hiszen mindig minden változik.)

Próbáltam már párszor elmondani, de úgy érzem, még mindig nem sikerült világos formába öntenem azt a gondolatot, hogy mit jelent a vágyakozás nélküli állapot.

Talán itt sikerült a legközelebb jutnom tiszta gondolathoz:

“A vágy önmagában nem probléma. A buddhizmus nem azt kéri tőlem, hogy ne vágyjak. Hanem azt, hogy ne azonosítsam magam a vágyammal. Ne szabad összekevernem a vágyat azzal a gondolttal, hogy nélküle nem vagyok teljes.”

Nekem szabadságot hoz az, hogy ha felmerül bennem egy elképzelés, egy elvárás egy előttem álló dologgal kapcsolatban, akkor – általában – kétféle módon reagálok önmagamra.

Az egyik, hogy figyelmeztetem magam, hogy nem kell semmit elképzelni, hamarosan meglátom. Ez nagyon jó, mert egy izgalmakkal teli várakozást teremt bennem, ami mondjuk például az esemény előtti éjszaka nem tudok aludni. Szeretem az ilyen éjszakákat.

A másik gyakran felmerülő lehetőségem, hogy előre mosolygok azon, hogy vajon hány aspektusában lesz más az élmény, amikor megtörténik. Előre tudok örülni annak, hogy micsoda móka lesz az eltérések észrevétele.

Mérhetetlen szabadságot hozott az életembe az elvárások nélküli gondolkodás.

Bizonyosság

A “jövő” látása és a remények megjelenése egy harmadik érdekes terület.

• “Ebben a testben feszülök még, Mint szellem a palackban. Bármit megadnék, ha tudnám, hogy van még, Ami majd kiszabadít.” (Nem feszülök. Nincs palack. Semmit nem adnék. Nincs szabadulás. Nem kell tudnom semmit ezzel kapcsolatban.)
• “Lassan nincs mit ennem, Már régen nincs hova mennem, Senki nem jön értem, A lejtő végére értem.” (Létezik egyáltalán lejtő? Van vége? Érdekes ezt tudni?)

Amióta nem ragaszkodom görcsösen a jövő kiszámíthatatlan útjainak előre látásához, minden sokkal egyszerűbb lett körülöttem.

Minden célszerűbb.

Ha csak ébredés után döntöm el, hogy aznap hová fogok költözni, akkor az olyan kérdések sem nagyon fontosak már, hogy mivel megyek, meddig tart az utazás. Hol veszek jegyet. Mi lesz, ha lekésem. Biztosan lesz szállás?

A maga egyszerű célszerűségében mindig van egy eszköz, ami oda visz, ahol majd lehajtom a fejem.

És ha egyszer véletlenül az utcán kell aludnom? Kapok egy újabb kalandot. Be kell kéredzkednem egy templomba, hogy ne ázzak el? Legalább lesz alkalmam élőben kipróbálni a híres vendégszeretetet.

Biztosan tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy az igazán kellemetlen dolgokat elkerüljem. Abban sem kételkedem, hogy megvan ehhez a képességem.

Ám, ha másképp sikerül. Nincs szükségem a hibáztatásra. Sem magamat, sem a körülményeimet nem okolom.

Most elég az a bizonyosság, hogy valami lesz.

Mert ez azt jelenti, hogy élek.

A hogyan nem annyira hangsúlyos.

A narratíva

Nem megyek tovább az érzésekkel, úgy gondolom, most eleget mutattam meg.

Folytathatnám azzal, hogy egyre többször kérdőjeleződnek meg bennem az olyan kifejezések, mint a “jó”, “rossz”, “kell”, “akarom”, “kihagyhatatlan”. És akkor nagyon hosszú bejegyzést írnék.

Nem ez a célom.

Egy kicsivel többet akartam csak mutatni abból, amit a mindennapjaimban láthatsz a bejegyzéseimen keresztül.

És hálás szívvel élem meg azt, hogy ez a fajta gondolkodás nem az őrület felé viszi az életemet.

Hanem egyszerűen csak békés, szabad létezés felé.

Ezért válaszolom mostanában egyre többször a kérdésre, hogy “Mit csinálsz ott?” egyszerűen csak ezt:

Itt létezem.

The post 270. | Másképpen hallok first appeared on Digital Nomad Blog.