Felmerült a kérdés, hogy mi az, amit már nem tartok magamnál egy év után. Abból, amit az indulásnál elcsomagoltam.

Készítettem egy minimalista gyorsleltárt.

Mit hagytam el út közben?

384 nappal ezelőtt készítettem ezt a képet. Az indulás előtt két órával pakoltam össze, végül úgy, hogy előtte nem készült lista.

Így most ez a kép a kiindulópont a leltárhoz.

Továbbra is “Minimalista életet élek”, illetve, még inkább “Haladó szintem élem a minimalista életet”.

Ezért a leltár negatív oldala nem nagy feladat.

A képen látható egy farmer egy hozzá tartozó övvel. Ezt végül nem hoztam el, a kép elkészülte után visszatettem a szekrénybe. Volt egy hajvágó gép a csomagban. Ezt Balin odaadtam egy hotel alkalmazottnak. Szintén Balin ajándékoztam el a képen látható két csomag kártyát és a Rubik kockát.

A képen látható egyetlen könyvet elolvastam, digitalizáltam a jegyzeteim miatt. Aztán ott hagytam Thaiföldön, Chiang Maiban a második szállásadóm könyvespolcán. Hátha egyszer arra vetődik még egy magyar olvasó, akinek jó lesz ez az olvasmány.

Hoztam magammal egy tanfolyami jegyzetet. Ezt csak azért, mert Magyarországon már nem volt időm a digitalizálásával. Ezt megtettem Koh Samui szigetén és ott dobtam a szemétbe a füzetet.

Hoztam magammal egy tengeri fürdőcipőt is. Ez az első használatnál tönkre is ment. Illetve ez a második használata volt, mert előtte egyszer használtam Horvátországban. Így ez is a kukában végezte.

A magammal hozott zoknikból egyet a tenger követelt magának Balin. Egyet meg az egyik sáros incidens után nyilvánítottam hősi halottnak és egy kukába temettem el.

Bár a képen nem látszanak, de az egyik kisebb táskában voltak a vérnyomáscsökkentő gyógyszereim. Ezeket is a kuka falta fel. Az általános gyógyszerek között volt olyan, aminek azóta lejárt a szavatossága. Nem őrizgettem ezeket sem.

Volt még nálam két rövidnadrág. Mind a kettő erősen elhasználódott út közben. Az egyiket megvarrattam Vietnámban, de nem használom. Ettől függetlenül nem dobom ki, mert ez is egy tartalék. A másikat a laptop táskám aljába hajtogattam bele. Így a laptopom alatt van egy plusz ütésvédelem. Ha esetleg keményebben teszem le a táskát a földre, mégse a laptop tompítsa a figyelmetlenségemet.

Mit nem használtam?

Egyetlen olyan dolog van nálam, amit nem használok napi szinten, de nem dobtam ki. Ez a pulóverem. Egyetlen alkalommal volt rajtam. Mikor Balin napfelkeltét mentünk nézni hajnalban egy vulkánhoz. Akkor hideg volt. Igazából kibírtam volna a pulóver nélkül, de ha már nálam volt, az odafelé vezető úton felvettem.

Ettől függetlenül nem dobom ki. Ez az egyetlen olyan dolog nálam, ami bármikor jól jöhet.

Van nálam egy elsősegély csomag is. Egyetlen alkalommal sem kellett használnom. Értelemszerűen ez is megmarad.

Mit vettem egy év alatt?

A Gibbon Experiences dzsungel túra előtt vettem egy hosszú melegítőnadrágot. Azt mondták, szükség lesz rá a dzsungelben.

Nem volt rá szükség. Így ez a ruhadarab is csak egyetlen alkalommal volt rajtam. Amikor az üzletben felpróbáltam. Mégsem fogom kidobni. Már voltam hideg helyeken az elmúlt időszakban, volt, hogy fáztam is. Nem árt, ha van nálam egy B terv is.

A hátizsákomban van a Balin megvásárolt sarungom is. Ezt azóta nem használtam, de abban biztos vagyok, hogy erre a ruhadarabra még szükségem lehet. Főleg, ha tényleg elmegyek Indiába.

Egyetlen alkalommal voltam egy Decathlon üzletben. Itt vettem magamnak két zoknit és egy új rövidnadrágot. Azóta ezt a nadrágot hordom éjjel-nappal. Általában fürdés közben mosom ki, és másnap reggelre van ideje megszáradni.

Vettem még új tengeri fürdőcipőt az úton. Az is két alkalommal volt rajtam. A legutolsó alkalommal “A Rục Mòn barlang – Fell but don’t die” látogatásakor. Ott elvérzett.

Egy alkalommal úgy tűnt, hogy az egyik mosás alkalmával elveszett egy zoknim. Ekkor egy barátom adott egy pár új zoknit. Ő már Európa felé készült, nem volt rá szüksége.

Egy másik alkalommal találtam egy szép kendőt az erdőben. Ezt eltettem, mert jó izzadtságot törölgetni. Mondhatom, hogy hasznos találat volt.

Egy barátomtól kaptam egy színváltós, neonfényű lámpát. Ezt egy darabig hurcoltam, de utoljára az egyik busz aljában eltörött a hátizsákomban. Nyilván finoman dobták arrébb a hátizsákot.

Van nálam három könyv. Kettőt egy-egy olyan könyvespolcról vettem el, ahonnan ingyen el lehetett hozni. Egyet meg vásároltam magamnak pár hete.

Most van két karkötőm, ami új beszerzés az elmúlt évből.

Két napszemüvegem is volt még. Az egyik a laptop táskámban van, de nem igazán használom. A másik a hátizsákomban volt. Ott törött el. Két hete dobtam ki, mikor észrevettem, hogy már nem működik.

És persze ott vannak az ikonikus fülhallgatók, amikről írtam pár alkalommal. Amivel Magyarországról indultam, már régen a kukában van. A fülemben van a legutoljára megvett példány. A zsákomban pedig most három van. Az egyik, ami jó, de nem szeretem. Ez a vésztartalék. Ott van az, aminek elromlott a jobb fele. És ott van az a pár, aminek legutoljára a tokját vesztettem el. Azt az utóbbi kettőt kidobom ha ma lefekszem az ágyamba.

Találtam itt Vietnámban egy ollót. A fülhallgatókról jutott eszembe, hogy ezt is kiteszem a zsákomból ma este. Azt hittem, használni fogom. Tévedtem.

A mai leltárt követő teendőm tehát csak pár dolog kidobása.
Egyenleg

Ha a nagy képet nézem, nem sokat változott a két zsákom tartalma.

Az apróságokból, amik még nálam voltak, vagy út közben szedtem őket össze, alkalmanként kidobálok mindent.

Amit út közben ajándékként kaptam vagy találtam, azon tovább is adtam.

A leltár megerősített benne, hogy nagyjából csak az van nálam, amit használok is, illetve ami tényleg vészhelyzetre szükséges.

3 alkalommal napokig csak a kis hátizsákom volt nálam. Nem azt mondom, hogy hosszútávon képes lennék még kevesebbel élni. De ebben az egy évben az is benne volt, hogy egyetlen kis hátizsákkal megoldottam a mindennapokat.

Egy év után is ki merem jelenteni, hogy minimalista életet élek.

Tényleg.

The post 346. | Egy év után már nincsenek velem first appeared on Digital Nomad Blog.

Egy új útszakasz elején állok.

Ez az a pont az úton, ahol el kell gondolkoznom azon, hogy hogyan fogok megszólalni.

19 jótanács, amit tudnod kell, mielőtt megnézed a 34 thai csalást!

Hamarosan hallható lesz a hangom. A digitális tartalomgyártás útján ez a következő lépésemként másfajta videókat is fogok készíteni.

Én is rengeteg videót nézek. Mindenféle témákban. Nem csak a vicces, hanem a tanító jellegű videókat is pörgetem.

Megnéztem több videót, amik azzal foglalkoztak, hogy hogyan kerülhetem el a veszélyeket. Mert minden sarkon veszélyek lesnek majd rám. Ez lejött a narratívából. Tapasztalat hiányában ezt aztán kényetlen voltam előre elfogadni, elképzelni. Ha pedig elképzeltem, akkor egyértelműnek tűnt, hogy fel is kell rájuk készülnöm.

Egy év után már másképpen látom a dolgokat.

Ezek a videók nem mindig tanítanak, sokszor hatásvadász megoldásokkal dolgoznak, hogy nézőszámot generáljanak. Elmentetem például egy videót, amit ma már más szemmel néznék meg. Nem ítélkezni ültem ma le. Így direkt nem adok pontos linket. Bárki kereshet ilyen videókat, pillanatok alatt fog többet is találni.

Az én videóm mondjuk a hangzatos “34 csalás, amit ismerned kell, mielőtt Thaiföldre látogatsz!” címmel jutott el hozzám. Mondjuk 2 millió körüli megtekintéssel.

Az eredeti elképzelésem az volt a videóval kapcsolatban, hogy előveszem a 34 csalást és egyesével megnézem, hogy mit tapasztaltam, mit érzek valósnak és mit általános, vagy adott esetben eltúlzott figyelmeztetésnek.

Aztán úgy döntöttem, hogy ez teljesen felesleges. A videóban található lista egy része tényleg kifejezetten “thai scam”, más része viszont olyan általános turistás vagy nagyvárosi jelenség, mint a zsebtolvajlás, túlárazás, hamis pénz, telefonscam, rossz visszajáró vagy kamu befektetés. Ezeket akár Budapesten, Párizsban vagy Barcelonában is fel lehetne sorolni egy “veszélyek, amiket tudnod kell” videóban. Persze, attól még fontosak lehetnek Thaiföldön is.

Nincs értelme ennek az összehasonlításnak! És az írásom nem is arról szól, hogy szerintem mi jó, vagy mi nem jó egy másik videóban.

Ám a legfőbb ok, amiért elvetettem ezt a videó elemzést, az az, hogy az én történetemben másképpen kapott szerepet az a videó.

Azt mutatják meg ezek a videók nekem, hogy én hogyan nem akarom csinálni.

19 jótanács, amit tudnod kell, mielőtt megnézed a 34 thai csalást!

Könnyen készíthetnék én is egy videót a fenti címmel. A következő 19 pontot találnám ki hozzá:

1. Ne higgy el mindent, amit az interneten látsz.
2. Ha valami túl szép, túl olcsó vagy túl ijesztő, gondolkodj el rajta még egyszer.
3. Ha valaki nagyon biztos valamiben, attól még lehet, hogy csak nagyon biztos benne.
…
19. Használd a józan eszedet! Ha nincs nálad, kérj kölcsön valakitől.

Természetesen nem fogok ilyen videót csinálni.

Hogyan szólaljak meg?

Ahogy érezhető, a saját megjelenésemet formálom éppen és a fent vázolt probléma valós helyzet a munkám kapcsán.

Már a “The Miracle Is Already Here” projekt kialakításakor döntéseket kellett hoznom. “Ha olyan zenét használok, amik menők, jobb lesz az eredmény.” “Unalmas, hogy ugyanazt a zenét hallom minden nap, ezért hang nélkül nézem a videóidat.” Még az AI is tanácsolt dolgokat, amivel a nézettséget növelhetem.

Három hónappal ezelőtt az önazonosság mellett döntöttem. Nekem ebben a projektben az a fontos, hogy azt mondjam el, amit gondolok és úgy, ahogy gondolom. A látogatottság, a követők száma a melléktermék, nem a cél. (Ráadásul a rövid viedóimban hallható zenének nagyon komoly jelentése van az én olvasatomban.)

Azaz, itt egy tudatos döntés áll a megjelenésem mögött.

Ezzel a döntéssel azonban megkötöm a saját bokámat a futóverseny előtt. Ez nem baj egy olyan versenyben, ahol nem akarok nyerni.

De a social media világának megvannak a maga szabályai, amiket nem lehet a végtelenségig ignorálni.

Én sem fogok tudni kihagyni minden dolgot, amit – most így gondolom – szeretnék kihagyni. Nekem is szükségem lesz hangzatosabb címekre. Virálisabb zenékre. Több kommentre, interakcióra, megosztásra, like-ra és még ki tudja, mi mindenre.

Amiatt ezt a bejegyzést fontosnak tartottam megírni az az, hogy tudatosítsam magamban azt, hogy változásokra van szükségem ezen a terülten, de nem mindenáron.

Nem akarom elfelejteni, hogy mi a célom, kiket szeretnék megszólítani és ezt milyen eszközökkel teszem.

Szeretnék a jövőben is úgy dolgozni, ahogy a blogomon teszem. Arról és úgy írni, ahogy szeretnék. Ahogy a rövid videókkal kezdtem dolgozni. Azt mutatom meg, amit én szeretnék, azzal az elképzeléssel, ahogy ezt önazonosnak érzem.

Szeretem ezt az utat és ennek a nehézségeit. Olyan ez, mint a kötéltánc. Egyensúlyozom a levegőben. Az egyik oldalra húz a hatásvadász, a másikra a kifejező, de nehezen érthető cím. Balra billent a “listát kell készíteni”, jobbra lendít az érthető két mondatos egyszerűség. Hátra húz a “megoldást kell mutatnom”, miközben előre kell hajolnom, hogy ne legyek didaktikus.

Bízom benne hogy a a kötélen tudok maradni, úgy, hogy közben sok emberrel tudom majd osztani a gondolataimat.

Az ő hasznukra.

Trükkök nélkül, egyszerűen.

Az influenszernek van felelőssége. Én az az influenszer akarok lenni, aki ezzel tisztában is van! Úgy akarok nekilátni ennek a munkának, hogy ez magatartási és esztétikai norma is legyen nálam.

Felelős vagyok elsősorban magamért.

De nagyon komoly felelősségem van a befogadó közönséggel szemben is.

Azt hiszem, ebben a pillanatban ez az influencer ars poéticám.

The post 345. | Keresem a hangom first appeared on Digital Nomad Blog.

Előtte azonban készülhet egy kis írás a kis élményekről. Vagy, ebben a bejegyzésben kicsit többet az engem zavaró dolgokról.

Nehogy feledésbe merüljenek.

Nagyváros, kicsit üresen

Egy hete élek már a városban, mikor ezeket a gondolatokat leírom. Igyekeztem alaposan megismerni a környéket. A tavalyi napi 6,6 km-es gyaloglási átlagomat az elmúlt hét napban 10,9 km-re tornáztam fel. Másképpen fogalmazva 84 km lehetőséget adtam városnak, hogy valami olyat mutasson, ami “lenyűgöző”.

Egyenlőre nem került sor erre. Vagy Saigon nem akart mutatni semmit, vagy én voltam vak az elmúlt napokban. A templomok szépek, de a környék összes templomát láttam már, úgy gondolom. Némi túlzással írom ezeket, ezért mesélek kicsit a környékről.

Van a városnak egy furcsa tulajdonsága. Mintha nem tudnék túl messzire menni. Ma például kétszer indultam el úgy, hogy csak egyenesen megyek, így majd jó messzire jutok. Az teljesen természetes a véletlenszerű sétáim során, hogy egy idő után azt sem tudom, hol vagyok. De ma mind a két alkalommal egyszer csak ott találtam magam az utcában, ahol élek.

Ráadásul megtaláltam azt a helyet, ahol – ha jól emlékszem – kitett a busz, mikor megérkeztem ide Saigonba. Úgy megörültem neki! Azt hittem, innen majd jó sokat kell hazáig gyalogolnom. Erre kiderült, hogy két sarokkal odébb van a hostel.

A hétvégén megpróbálok csak egyenesen menni, de már nem hiszek benne, hogy itt vannak hosszú egyenes utak. LOL. Körbejárom az utcákat, olyan vagyok, mint egy bumeráng.

Van egyébként rengeteg bolt a környéken, meg nagyon sok csilli-villi étterem. De alig találok egy padot, ahol le lehetne ülni, hogy egy kicsit élvezzem a napsütést. Vagy akár egy kisebb utcai étkezdét.

Az árusok

Minden türelmem, minden a “Viselkedés LEGO” írásomban bemutatott udvariasságom és tisztelettudásom ellenére az árusok kezdenek az agyamra menni. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem érdekli ezeket az embereket, hogy mit mondok. Párbeszédnek látszó standup zajlik mindig, kevésbé vicces kimenetekkel.

Ma például egy napszemüveg árus volt eléggé fárasztó. Ezek az emberek egy hatalmas bútorlapot akasztanak madzaggal a nyakukba és ezt hordozzák a testük mellett. A lap tele van aggatva napszemüvegekkel. A tábla nemcsak arra jó, hogy az ember rengeteg árut tudjon hordani és megmutatni. Arra is jó, hogy eltorlaszolja vele az utat.

Nincs tehát menekvés. Mindig azzal kezdik a násztáncot, hogy “olcsóbb”. Nem olcsó, olcsóbb. Majd kitalálom, minél olcsóbb. A környék összes árusával találkoztam már, azt hiszem, kétszer is. Szóval, mondom udvariasan, wai, meghajlás, szívre tett kéz és hatalmas mosoly kíséretében, hogy “köszönöm nem.” Ennek ellenére tovább mutogat a jóember. Leveszi a saját szemüvegét, hogy próbáljam fel azt. Elmondom neki, hogy nem használok napszemüveget. (Tényleg nem.) Akkor elővesz egy fehéret. Köszönöm, nem. Mutatja a piros szárát, hogy milyen karcsú. Köszönöm, nem. Az 5. szemüveg után előveszi az öngyújtót. Tök aranyos ez az öngyújtó. Egy kis tűzvetőt kell belőle kihúzni, azt kell az oldalán végig rántani és ez a pálcika kezd el égni. Tényleg különleges. A kis fém dobozára még Vietnám is rá van gravírozva. A baj csak az, hogy láttam már hússzor. És hússzor már nemet mondtam.

Miután nagy nehezen megérti, hogy nem kell az öngyújtó, visszatér a szemüvegekhez. Ma azt találtam mondani a férfinak – bár kétlem, hogy értette -, hogy már annyiszor hallottam ezt a műsort, hogy most én ezt nem akarom tovább folytatni. A 10. nemem után végre otthagyott.

Két napja szembejött egy cipőjavító srác. Azonnal mondtam neki, hogy nem kérek semmit. De ő – szakmai ártalom – azonnal észrevette, hogy ki van szakadva a cipőm orra. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, letérdelt elém, megragadta a bokámat és elkezdte volna nyomni a pillanatragasztót a cipőmbe. Olyan volt, mint egy ügyes bűvésztrükk: nincs a kezemben semmi, voilá ott a ragasztó. Úgy kellett kirángatnom a lábam a kezéből. És ezek után még megkérdezte, hogy honnan jöttem. Basszus, ez a beszélgetések első mondata, nem a faképnél hagyás után jön.

Az utolsó kedvenc történetem tegnap este volt. Jövök haza békésen. Fülhallgató, zen, csak a lábaim és én. Persze, megállít a taxis a sarkon. Hová megyek. Nem foglalkozom már olyan kérdésekkel, hogy erre évekkel ezelőtt csípőből tüzeltem volna azzal, hogy semmi közöd hozzá. Szánok rá fél percet, hogy lezavarjuk az előadást, aztán megyek tovább.

Mondom a pasinak, hogy haza. Miért. Pfff. Tudom, hogy ebben a városban nehéz lehet megérteni, hogy miért megy haza valaki éjjel 11 órakor. Ez sem szorulna magyarázatra, de azért türelmesen elmondom neki, hogy olvasni akarok az ágyamban. Ő mást javasol.

Igyak egy sört, el is visz a legjobb helyre. Kizárt, mondom neki. Miért. Mert nagy fiú vagyok, és tudom, hogy mit akarok csinálni. Most például hazamenni. De csak egy sört! Aznap délután elég messzire sikerült úgy elmennem, hogy ne keveredjek haza. Ott a messzi távolban aztán leültem és ittam kettő sört. Úgyhogy elmondom a mókusnak, hogy ma már ittam kettőt, nem kell több. De jó lesz, higgyem el.

Majd máskor. Aztán gondoltam ennyi elég lesz ebből a jelenetből. De ő taktikát váltott. Mióta élek itt? Persze, én vagyok a hülye, hogy ezekre az értelmetlen párbeszédkísérletekre válaszolni akarok. Mondom neki, hogy egy éve Ázsiában élek, 4 hónapja meg Vietnámban. Megjelenik az arcán a győztes mosoly. Akkor még nem ismerhetsz mindent. Mondom neki, hogy tuti nem, és nem is akarok.

Ezek után bevitte a kegyelemdöfést: le merem fogadni, hogy te nem vagy boldog. No, itt kellett véget vetnem ennek az előadásnak. A vállára tettem a kezem, és csak annyit mondtam: vesztenél. Aztán otthagytam.

Pálcika

Vannak azért ennél kellemesebb emlékeim is.

Az egyik kis utcai étteremben az egyik tulajdonos nagyon kedves volt. Miután befejeztem a kaját, megkérdezte, hogy mióta eszem pálcikával. Mondtam neki, hogy tinédzserkoromban tanultam meg. Megkérdezte, hogy miért. Egyszerűen csak vonzó volt, azért akartam megtanulni. Azt mondta, nagyon profi módon eszem vele. Jól esett ez a figyelmesség.

Tényleg szeretek pálcikával enni. A legtöbb esetben ott van a pálcikás doboz az asztalon. Csak ki kell venni. Ha viszont nincs, akkor már előfordult, hogy a leveshez kanalat kaptam. Ilyenkor kicsit sértve érzem magam és kérek egy pálcikát. Azért legyen már határa a turistáskodásnak. Viccelek persze, nincs sértődés. Egyszerűen csak tényleg szeretek pálcikával enni.

Ja, a leves levét azért kanállal kell enni itt is. Vagy az ember egyszerűen megissza a tálkából. Ahogy tetszik.

Azok a kis árusok, akiket nagy nehezen megtalálok a sok nagyobb étterem forgatagában, általában nagyon hálásak azért, hogy náluk eszem. Ebből sejtem, hogy a turisták többsége nem ezeket a kis utcai leülőket választja. Ha így lenne, nem lenne annyira nagy élmény számukra, hogy ott ülök le.

Ezeken a kicsi helyeken jobban érzem magam. Itt például azt is észreveszik, hogy a tiszteletet jelentő két kezes pénz átadást. Az egyik helyen a fiatal pincér ezt mondta erre: “nagyra értékelem, uram”.

Saigon a második város Vietnámban, ami eddig több olyan dolgot mutatott, ami nem nyűgöz le.

Még van 11 nap és 2 óra, hogy ez változzon. Bízom benne, hogy ez így lesz.

The post 344. | Saigon II. first appeared on Digital Nomad Blog.

Ítélkezem. Ráadásul ezt gyorsan teszem.

Még annak ellenére is, hogy a tolerancia zászlaja alatt menetelek.

Mi lehet ennek az oka? Ezen gondolkodtam a minap.

Hiányos információk

Most nem az ítélkezés biológiai, biokémiai vagy akár pszichológiai hátterével akarok foglalkozni. Egyrészt – bár olvastam bőven ezekről a dolgokról – nem vagyok szakértője a témának. Másrészt sokkal izgalmasabb számomra, hogy van gondolatom a témában.

A tapasztalatom az, hogy nagyon hamar, pillanatok alatt megítélem az embereket. Három irány lehetséges: pozitív, negatív és semleges. Tudatosan figyelve a viselkedésemre és – amennyire lehetséges – a megjelenő válaszaimra nálam a legtöbben a semleges zónában kezdenek, kevesen jutnak a pozitívba és még kevesebben a negatív tartományba.

Ám az ítélkezés szempontjából mindegy, hogy hová kerül egy másik ember. A korán meghozott negatív ítélet pont annyira nem jó, mint az elkapkodott pozitív. Az egyik kirekeszt, a másik korán enged be.

Mégis ítélkezem.

Elkezdtem gondolkodni, hogy miért.

Az okot nem tudom még. Talán nem is fogom megfejteni. Úgy érzem, biztosan köze van ahhoz, hogy ez segít “elhelyezni a pályán” az embereket.

Egyetlen gondolatot találtam, ami az ítélet irányára adhat magyarázatot. A hiányos információk, pontosabban nem kellő mennyiségben kapott információk biztosan szerepet játszanak a döntésben.

Az első benyomás

Egy biztonsági őr kapcsán gondolkodtam el ezen. Nem volt kedves. Azonnal a “negatív” oldalra került, és ezen elgondolkodtam.

Miért nem volt kedves velem? Nem biztos, hogy feltétlenül “rossz” ember. Lehet, hogy hihetetlenül jó ember, a családja erős támasza, kiváló apa és remek férj egyben. A szomszédok mindig számíthatnak rá. Csak ma nem volt jó napja. Ahhoz, hogy igazi ítéletet tudjak róla alkotni, lehet, hogy jobban kellene ismernem? Mit gondolnék róla, ha tényleg ismerném? Mondjuk egy hete. Vagy egy éve. Vagy ha együtt nőttünk volna fel?

Meglehet, hogy reggel valami olyan dolog befolyásolta a hangulatát, ami a viselkedésében jelent meg ma. Vagy egyszerűen csak elfáradt a munkájában. Lehet, hogy ennek oka a sok ember, aki vele nem kedves?

Sokszor tipizálok. Vele kapcsolatban is eszembe jutott pár embertípus. Van, aki képes a kedvességre és a legtöbbször kedvesen is viselkedik. Van, aki képes rá, de sokszor nehezen megy neki az érzések kifejezése. És azt is el tudom képzelni, hogy valaki egyszerűen képtelen kedves lenni. De attól még lehet “jó” ember.

Ezt csak akkor tudom meg, ha egy ideje már ismerem az embert. Visszautalva az első gondolataimra: Nem viselkedik kedvesen, megvan az ítélet, nem a “legjobb ember”. A másik oldalon: nagyon kedves, kenyérre lehet kenni, cuki. Mi más lehetne az ítélet, mint “jó ember”? Közben lehet, hogy veri a családját, vagy éppen egy sorozatgyilkos.

Kína

Az utam során volt még egy meghatározó élmény, ami a felismerésem elérését segítette.

A kínai emberek és az a pár nap, amit Kínában töltöttem.

A legtöbb kínai ember nem tűnt túl kedvesnek számomra. Pontosabban azt éreztem, hogy nem túl kedvesek velem.

De nagyon hamar megmutatták, hogy ez valószínűleg csak kulturális különbség, és talán nem is nekem szól. Nagyon hamar megnyíltak és aztán végtelenül kedvesek lettek. Egyszerűen csak egy kicsi kedvesség vagy közvetlenség kellett ahhoz, hogy pillanatok alatt megváltozzon minden. Hirtelen kedves, segítőkész, mosolygós emberek álltak velem szemben.

Ez megerősített abban, hogy az ítélkezés számomra nem jó. Odamegyek, nem kedvesek, én sem vagyok kedves, így maradunk örökre. És én viszem az ítéletemet tovább egy teljes népcsoporttal kapcsolatban. Az élő és szerethető verzió: nem kedves velem valaki. Én kitartok amellett, hogy kedves vagyok. Lehetőséget adok neki arra, hogy ő is megnyíljon. Mosollyal búcsúzunk.

Nekem nem kérdés, melyik megoldás az igazi.

Elteszem a felismerést

Ezeknek a gondolatoknak a kapcsán megpróbáltam magamban eltenni a felismerést, hogy tényleg kevésbé akarok ítélkező lenni. Az első benyomás biztosan jó alap, de nem mindenható. Érdemes rá odafigyelnem, de emlékeztetni akarom magam arra, hogy az ítélet korai és egyáltalán nem biztos, hogy jó.

A legjobb döntés számomra, ha nem hozok ítéletet senkivel kapcsolatban.

A történetben szereplő biztonsági őrrel kapcsolatban elég lenne egy egyszerű megállapítás. Nem volt kedves velem. Ennyi. Nincs tovább. Semmit nem tudok arról az emberről.

Tulajdonképpen egyetlen ember van a világon, akinek majdnem minden gondolatát, tettét és a jellemére, viselkedésére vonatkozó információt ismerem. Ez én vagyok.

Azt még átgondolom, hogy ha egyszer képes leszek önmagamat tárgyilagosan megítélni, akkor fel leszek-e jogosítva mások megítélésére.

A válasz, azt hiszem, ennek a lehetetlen helyzetnek az elérésekor annyi lesz: nem.

The post 343. | Az ítélkezésről first appeared on Digital Nomad Blog.

De lehet-e velük LEGO-zni?

Azt vettem észre, hogy a válaszom igen.

Összeraktam magam

Pár hete tanultam egy vietnámi viselkedési formát. (Erről írtam a “Tuy Hòa látnivalói” című írásomban.)

Elkezdtem alkalmazni.

Utána pedig elkezdtem gondolkodni azon, hogy a megfigyelés, vagy tanítás után felvett viselkedési elemek hogyan vannak jelen a mindennapjaimban.

Végiggondoltam, hogy milyen elemek épültek be a viselkedésembe. Ezek honnan származnak. És legfőképpen milyen viszonyban vannak az aktuális élőhelyemmel. Felfedeztem némi ellentmondást és egy pici diszharmóniát.

Így jöttem rá, hogy tulajdonképpen LEGO kockákkal játszom az életemet ezen a területen.

Is.

Mutatom, mire gondolok.

Wai

A legelső – addig ismeretlen – viselkedési elem a wai volt. Erről pontosan egy éve írtam “Az első hét Koh Samui szigetén” című bejegyzésben.

A wai a két tenyér mellkas előtti összetétele (mint az imádkozásnál), és a fej enyhe meghajtása. Azonban nemcsak egy egyszerű mozdulat. A tisztelet, az alázat és a jóindulat kifejezése.

Ezt a mozdulatot az elmúlt egy évben szerintem nem volt olyan nap, amikor ne alkalmaztam volna.

Elhoztam Thaiföldről, Indonézián, Laoszon és Kínán át Vietnámba is.

Itt vettem észre, hogy ezt itt nem használják. Engem ez nem zavar, én használom. Azért, mert részévé vált a gondolkodásomnak, a viselkedésemnek és az életemnek.

Kell egy kis kultúrtörténeti magyarázat ide azért, hogy teljesen érthető legyen a folyamat, amin keresztül mentem.

Adott tehát a wai, a fent leírt tartalommal. Ebbe érkeztem meg. Aztán átmentem Indonéziába és ott tovább használtam. Én ezt nem tudhattam, de Indonéziában más a neve ennek a gesztusnak, és a tartalma is más. Ott sembah a neve. Erősebben kapcsolódik a tisztelethez, hódolathoz, vallási és ceremoniális helyzetekhez. Ezért nem is használják olyan gyakran, nem annyira hétköznapi reflex, mint Thaiföldön. Ám amikor adtam, vissza is kaptam. Nem voltam vele tisztában tehát, hogy “feleslegesen” csinálom olyan gyakran. Tovább használtam.

Thaiföldre visszatérve a helyére került a dolog.

Innen mentem Laoszba. Ma már tudom, hogy ott is más a neve, történetesen ott nop a neve. De a tartalma és a hétköznapi jelentése nagyon közel áll a thaiföldi testvéréhez. Ott tehát nem voltam vele “fehér holló”.

Itt Vietnámban viszont nem része a városi életnek. Helyette inkább biccentenek. Ha ezzel a gesztussal akarnék találkozni, valószínűleg más közegben kellene keresnem.

Volt az utamnak tehát egy 8 hónapig tartó része, amikor használtam, ahogy mások is. A kulturális eltérés nem jelent meg tudatos szinten. Aztán 4 hónapja használom, annak ellenére, hogy ezzel egyedül vagyok. Felismertem ezt a különbséget.

Ennek ellenére – különösebb döntés és elemzés nélkül – folytattam a használatát. Bennem nem változott meg az, hogy tisztelettel és alázattal fordulok a velem szemben álló ember felé. Ajándék ez magamnak – amit minden nap kibontok –, és adok belőle a másiknak is.

A mosoly és az elutasítás

Bali legfontosabb tanítása az volt számomra, hogy hogyan adok választ az állandó “zaklatásra”. Erről írtam a “Bali másként mosolyog: nem minden paradicsom egyforma” című írásomban.

Ekkor értettem meg, hogy az én felelősségem az engem ért állandó kérdések, kérések, szolgáltatási ajánlatok, figyelem megszakítások kapcsán csak annyi, hogy elutasítom azt, amire nincs szükségem. Ezt wai, mosoly és egy kedves “nem, köszönöm!” hármasával adom meg. Eddig és nem tovább.

Az elutasítást követő válasz nem az én felelősségem. Ha kedves gesztust kapok vissza a kedvességemért, akkor örülök. Ha közönyös vagy agresszív a reakció: nincs rám hatással. Osztozunk a kölcsönös udvariasságban, ha van. Én ekkor a “pozitív” oldalon vagyok. Ha nincs kölcsönös udvariasság, én akkor is a “jó” oldalon vagyok.

Magam miatt használom azóta is naponta százszor ezt az elutasítási módszert.

Amúgy is szinte mindig mosolygok, miért ne tenném ezt akkor is, ha nemet mondok?

Az elmúlt hónapokban értettem meg azt a mondást, amit tinédzser korom óta ismerek. És pont ezzel az elutasításhoz kapcsolt felismerésemről szól.

“Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád.”

Már jó ideje a világra mosolygok. Szerencsére sokszor a világ egy másik ember szemében van és egy arc mosolyog vissza rám. Néha meg “csak” egy felhő…

Két kézzel

Ez a legújabb gesztusom. Idézem a korábbi írásomból:

Az elmúlt hetekben tanultam egy nagyon fontos apróságot. A vietnámi emberek két kézzel fogják meg azt a dolgot, amit át akarnak adni a másiknak. Ez a tisztelet jele. Ez egy olyan dolog volt, amit láttam, de soha nem gondolkodtam rajta. Csak utólag nyert értelmet a látvány.

Azóta én is két kézzel fogom meg például a pénzt, amit átadok másnak. És azóta látom, hogy milyen mérhetetlen örömet okoz ez a kis apróság.

Még akkor is meglepetést okoz, amikor a vietnámi fél nem adja ezt a tiszteletet. Saigonban vagyok. Pörgős, ezer ember mindenhol. A pincérek lazák, az árusok flegmák, vannak olyan viselkedési elemek, amik inkább nagyvárosiak, mint vietnámiak. De abban a pillanatban, amikor a pincér lazán, egy kézzel adja a számlát, majd meglátja a két kezemben tartott bankjegyeket, valami megváltozik. A flegma pincér ilyenkor megrezzen és meghajtja a fejét. Nem hiszem, hogy előttem. A kapott tisztelet előtt.

Viszem tovább

Ezek az apró mikrováltozások indították el a gondolkodásomat.

Ezeknek a gesztusoknak jelentése van. Rám és a másik emberre is.

A saját életemre vonatkozó hatásokat érzem és élem.

Az országokon átívelő hatásokat is megtapasztaltam.

Pár hete rájöttem, hogy nekem nagyon tetszik ez a viselkedés-LEGO.

Kapok egy-egy kockát itt is, ott is.

És ha ez a kocka engem épít, akkor azonnal beépítem a viselkedésembe és nem engedem el, amíg nem akarom.

Hamarosan megyek Kambodzsába. Nem akarom tudni előre, hogy két kézzel adjuk-e át egymásnak a tárgyakat. Én két kézzel fogom. Mert tisztelem a másikat. És tisztelem magamat is annyira, hogy megtartsam ezt a kockát.

Most még nehezen képzelem el magamat egy magyarországi boltban, ahol a bankkártyámat két kézzel adom át a pénztárosnak, majd – mielőtt elveszem tőle a blokkot – bemutatok egy wai-t és kimondom, hogy “hálásan köszönöm!”.

Ő, azt feltételezem, nem fogja érteni.

Nem baj. Én már most értem.

The post 342. | Viselkedés LEGO first appeared on Digital Nomad Blog.

A “Megérkezés Saigonba” című írásban ott hagytam abba a történetet, hogy péntek este megérkeztem, szombaton reggel pedig elindultam egy újabb fülhallgatót venni.

Azóta túl vagyok 3 egész napon és 44 kilométer sétán.

Van már miről mesélnem.

Az első napok

A szállásom… Úgy alapjában véve minden rendben van vele. Nekem. De itt azért vannak olyan elemei a környezetnek, amik már könnyen kivernék a biztosítékot a kevésbé elfogadó emberek szemében.

A szobámban 12 ágy van. Most aztán vegyes a társaság. Szerintem van a szobában olyan, aki életvitelszerűen él az egy szem ágyban. A szoba közepén van egy teljesen értelmetlen étkező-üvegasztal-szerűség és egy konyhabútor. Plusz ebből a szobából nyílik a női szoba ajtaja. “Férfiaknak belépni szigorúan tilos” nyomtatott felirat alatt. Itt még szemérmesnek tűnt a város.

A szoba valószínűleg egy kis lakásból lett közös hálóteremmé alakítva. Tartozik hozzá egy – a szobában kialakított – mosdó is. 1 méter x 1 méteres, ebben van a WC, a mosdó és a zuhanyzó. Szerencsére én még nem kerültem itt forgalmi dugóba. De azért izgulok, hogy ha a szükség úgy hozza és sürgősen kell mennem, ne legyen ott senki.

Az ágyam egy alsó ágy. Deszkalap, és egy vékony matrac. Valószínűleg aludt már benne egy elefánt is, mert a közepén meg van süllyedve a lap. Így kissé féloldalasan tudok csak aludni. Olyan érzésem van benne, mintha egy hajón aludnék, amit éppen a hullámok ostromolnak.

A szoba előtti folyosón van egy cipőkiállítás. Indokolatlanul több cipő van a polcokon és a földön. Több mint amennyit az ágyak száma alapján kiszámolt lábak indokolnának. Van ezen kívül egy gitár (tokban), meg egy hatalmas violinkulcs alakú ülő alkalmatosság. Plusz egy “dohányozni tilos” tábla, ami alatt mindenki természetes egyszerűséggel cigizik az épületen belül.

Az Agoda rendszerében ki lehet jelölni, hogy nem dohányzó szobát szeretnék. Kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan oldanák meg. Jó, eddig még senkit nem láttam cigizni egyetlen szobában sem, de – mint tudjuk – az ördög nem alszik.

Én sem sokat. Reggel elhagyom a szobát, a közeli kávéházban, kisebb éttermekben és az utcán töltöm a napjaimat. És csak hajnal körül vonulok vissza az ágyamba.

14+ millió lélek

A hivatalos adatok szerint kb. ennyien élnek a városban.

Emberek.

A másik nagyon gyakori életforma a patkány. Velük lépten-nyomon találkozom. Nemcsak éjszaka. Nappal is. Ott szaladgálnak mindenfelé. Sokszor láttam őket csoportosan.

Nem azért írom ezt, mert engem zavarnak. Sem azért, hogy bárkit bántsak. Ez egyszerűen tény. A szemetet éjjel viszik el, ezt többször láttam. Azon a környéken, ahol most élek, rengeteg kis sikátorszerű utca van. Innen nehezebb elvinni a zacskókban kitett szemetet. Megrágni viszont könnyebb.

Ezen kívül rengeteg olyan szemét van, ami nem kerül fel az “elviendő” listára. Nem lepődöm meg tehát a patkányok jelenlétén.

Mondjuk, a csótányokén sem. Abból is sok van mindenfelé. Ők már izgalmasabbak. Meg kellett például gyorsan tanulnom, hogy a hátizsákomat ne tegyem le többé a földre az utcán. Nem szeretnék a hajódeszkámon arra ébredni, hogy egy csótány elemzi az álmomat.

Nem érzem veszélyesnek ezeket az élőlényeket.

Ellenben az emberrel.

Ez a faj sem önmagában veszélyes. Az a kb. 9 millió beregisztrált motor és kb. 1 millió autó teszi őket félelmetes ragadozókká, amiket vezetnek.

A forgalom hihetetlen. Hihetetlen káosz. Az út másik oldalára átjutni itt már tényleg a lehetetlen küldetés határait súrolja. Nem véletlenül ráz ki a hideg, ha a Google azt mutatja, hogy át kell kelnem az úttesten.

WC

Csináld úgy, mint a helyiek!

Ezt a tanácsot kaptam korábban egy világot látott barátomtól.

Nyilvános WC-t a 44 kilométer alatt egyszer láttam, de be volt zárva.

Az egész város egy nagy nyilvános WC, végül is ezt nem lehet bezárni.

Érdekes választ kaptam ma este egy reggeli kérdésre. Az rendben van, hogy a férfiak úton-útfélen vizelnek, de mit csinálnak a nők? EZ jó kérdés volt, a válaszom pedig az, hogy nem tudom.

Hát, este megtudtam. Egy nagy útkereszteződés közepén éppen egy kis parkon mentem keresztül. A kicsi itt most nem túlzás, mondjuk 6 méter sugarú, derékig érő növényzettel. Előttem ment egy nő. Egyszer csak látom, hogy tolja le a nadrágját. Szerencsére meghallotta, hogy ott suhanok mögötte, így elkerültük a kínos pillanatot, hogy lássam is, amit már tudok.

Eddig csak a vezetés kapcsán tapasztaltam azt az alapelvet, hogy “ne nézz körül, csak indulj el!”.

Ma majdnem a mellemen landolt a felismerés.

Egy helyi piacra látogattam el, de erről később írok ebben a bejegyzésben. A lényeg, hogy már a piacról kifelé gyalogoltam egy rendkívül szagos és szegénynek kinéző mellékutcában. Az egyik boltban egy srác hirtelen elfordította a fejét és az utcára köpött. Én pont irányban álltam. Csak a nyál kicsi kezdeti sebessége és a gravitáció volt az oka annak, hogy a máshoz tartozó testnedv tapasztalati megismerése elmaradt.

A srác azonnal elfordult és röhögni kezdett, sőt még azt is láttam, hogy már meséli is a sztorit, hogy majdnem leköpött egy idegent. Mondjuk én is röhögtem, de nem volt kinek elmesélnem. Szerencsére meg szoktam írni az ilyeneket. Most is röhögök rajta.

Visszatérve az egyéb szükségletekhez!

Már nekem sem okoz problémát, hogy ott vizeljek, ahol korábban ezt elképzelni se tudtam volna. Mondjuk egy fa, meg egy parkoló autó között egy sötét utcában. Vagy egy kerítés mellé állva, ha legalább valami fedezéket nyújt a tekintetek elől. Amik egyébként nincsenek, mert senkit nem érdekel, ha az utcán vizelek.

De azért ahhoz még mindig ragaszkodom valami ostobának tűnő megszokás miatt, hogy valami takarás azért legyen az esemény mögött.

Sokszor éreztem már azt, hogy ezzel a szemérmességgel, vagy annak darabjaira hulló roncsaival indokolatlanul bonyolítom el az életemet. Szombat este már majdnem az életemért küzdöttem, hogy találjak egy valamit, ami mögé be lehet bújni. Nagyon kellett már, ez az igazság.

Az egyik sarkon befordulva olyat láttam, ami beigazolta, hogy túl bonyolult vagyok. Az út közepén (nem viccelek!) állt egy kivilágított motortaxi. A felezővonalon állt a kanyarban. Olyan 30 fokos szöget bezárva a felezővonallal. Szerintem a sofőrnek is nagyon kellett már, ezért nem volt ideje rendesen leparkolni. De – érezve, hogy ez mégsem biztonságos – előzékenyen azért a lámpákat bekapcsolva hagyta. Mégiscsak, első a biztonság.

Igaz, hogy így nemcsak a villanyoszlop fénye világította meg vizelés közben, ami alatt állt, hanem még a saját motorjának a lámpája is. Én hülye, meg folyton keresem a takarást.

Sétálóutca

Mivel közel volt, elmentem aznap este egy sétálóutcába.

Nem az én világom, ezt azonnal láttam és éreztem is.

Mint ahogy azt is, hogy ide nem sétálni járnak az emberek.

Elég magas volt az egy négyzetméterre jutó utcán elhelyezett asztalokon táncoló lenge öltözetű nők száma. Elég sok volt a masszázsszalonnak álcázott irodalmi szakkörök száma is.

Vagy három nő karmai közül kellett kimentenem magamat az utcát oda és vissza átsétálva. Itt nagyobb életveszélyben éreztem magam, mint a kis szökési sebességű nyálas eset alkalmával.

Szerencsére minden nőnek elég csak tízszer elmondani, hogy “nem”, és akkor lassan befejezik a minden praktikával megfűszerezett násztáncot.

Az egyik nő annyira megnevettetett, hogy el kell mesélnem. Megszólított, a szokásos kérdéssel, hogy honnan jöttem. Csak megjegyzem, hogy félig vesztes a csata, ha erre válaszolok. De azért megmondtam neki. Pont az a póló volt rajtam, amit Laoszban a véradásért kaptam. Nyilván csak a mellemen lévő vércseppes logót akarta megérinteni a pár centi hosszúságú műkörmökkel. Miközben így ismerkedett az ábrával, megkérdezte, hogy “Thaiföld?” Mondom neki, hogy “Laosz”. “Szeretted?” – kérdezte. Igen. “És Vietnámot kóstoltad már?” aztán olyat kacsintott, hogy elkezdtem röhögni, mert ilyen jelenetet eddig még csak filmen láttam.

Végül nem olvastunk együtt Senecát, mert én a távozás mezejére léptem.

De azt megállapítottam, hogy ez a város nem szemérmes.

Az első túra

Ma 17 kilométert gyalogoltam a városban.

Az útitervem egyszerű volt: Thiên Hậu Pagoda, Chợ Lớn, a kínai városnagyed és a Binh Tay piac.

A pagoda igazi különlegesség volt a szememben. Láttam már rengeteg thaiföldi, laoszi és vietnámi pagodát. Ez kínai volt.

A nap folyamán végül is kb. 5 ilyen épületet néztem meg, így az összesített élményeimet tudom elmesélni.

Ezek az épületek már a külsejükben teljesen mások, mint amiket eddig láttam. A templomokat egy kis udvartól lehet megközelíteni. Ennek az udvarnak és a templomnak a külső falai rendkívül gazdagon vannak díszítve. Kis szoborcsoportok, nagyon szép színes festmények, tető alatti faragások vonzották a tekintetemet. Minden templom meglátogatásakor hosszú perceket töltöttem el a templomba belépés előtt, annyi volt a látnivaló. Lenyűgözött a részletgazdagság és az aprólékosság, ami itt mutatta magát.

A templomok teteje külön történeteket mesél el. A cserepek önmagukban is művészeti alkotások, amiket aztán még mindenféle – bár úgy láttam, azonos témára épülő – szobrokkal és jelenetekkel látnak el. Szinte önálló előadás a tető maga is.

A templomok egy főteremmel és azt két oldalról körbevevő folyosókkal rendelkeznek általában. Rengeteg füstölő ég mindenhol. Hatalmas, kályha méretű füstölőtartó mindenhol volt. Ezen kívül számtalan hely, ahová a látogatók helyezik el a templom környékén vásárolt füstölőrudakat. Ezeket előtte a személyes imádkozáshoz is használják. Láttam olyan füstölőt is, amit még soha ezelőtt nem. Először azt hittem, hogy dekorációs elemeket látok a plafonon. Cukorsüveg formájú, kb. két fej nagyságú, spirálisan feltekeredő lámpabúrákra gondoltam. Aztán megláttam, hogy hogyan helyezik fel őket az előre kifeszített drótokra hosszú rudak segítségével. Ekkor már láttam azt is, hogy füstölögnek.

Ezen kívül rengeteg olaj ég mindenhol. Literszámra öntik az olajat az olajégető tálakba.

És rengeteg a szobor. Oltár. Arany szín. Felajánlások. Olyan formában is, ami még engem is meglepett. Egy tigrisszobor szájába például valaki beletett egy nagy szelet disznóhúst. De láttam majdnem minden templomban tucatszámra egymásra pakolt rizses zsákokat is. És természetesen a szokásos ital, étel és gyümölcs felajánlásokat.

Egy-egy templom órákig tartó nézelődési lehetőséget kínál. Én az 5 templommal most eléggé messzire mentem a tapasztalásban.

Gondoltam, elmegyek a helyi piacra, hogy az agyam zsibongását lecsendesítsem.

Nem sikerült. Ez egy olyan “minden van, amit el tudsz képzelni” piac volt. Gondolj bármire, itt meg fogod találni. Persze, lehet, hogy túlzok. De a piac mérete, az árusok száma, az emberek nyüzsgése és az áruk sokasága együtt egy végtelen hosszúságú egyenest tudna rajzolni.

Nem sokat voltam itt. Hamar elegem lett a nyüzsgésből. Ez a hely most a “kipipáltam” kategóriába került. Egy darabig nem megyek ilyen helyre.

A piacot a hátsó utcák felé hagytam el. Itt volt az a bizonyos körültekintő köpés esete. Ennél keményebb történet volt látni a düledező, mindenből összetákolt bódékat. Itt szó szerint bűzben és mocsokban gyalogoltam. Ez nem turistabarát oldala a piacnak, ez teljesen biztos. Én attól függetlenül szerettem itt sétálni.

Hazafelé még megnéztem egy kis utcát, amire az AI előzetesen azt mondta, hogy olyan tipikus régi kínai utcácska, érdemes megnézni. Mindenképpen érdemes volt. A sors tréfája, hogy az igazi ma (hétfőn kezdtem az írást, ma kedd van) már egy ilyen utcában lakom egy második hostelben.

Hazafelé véletlenül megtaláltam egy olyan utcát, ami a következő napok látnivalói közé került nálam.

Könyves utca.

No, ez igazi életveszély nekem.

Képzelj el egy garázst. Amiben a könyvek hegyekben állnak. Nem viccelek! Padlótól plafonig, úgy, hogy szinte közlekedni sem lehet köztük. Megvan a kép? Akkor most képzelj el 10-15 ilyen garázst egymás mellett.

Csábító volt a gondolat, hogy bemenjek az egyikbe. De nem mertem megtenni ezt a lépést. Két nagy könyvet hurcolok a nagy hátizsákomban három hónapja. A múlt héten pedig vettem egy újat. Nem kockáztathattam meg, hogy egy negyedik is legyen nálam, mert még sérvet kapok. Meg nem is azért jöttem Ázsiába, hogy könyvtárat nyissak.

Sokat mutat a város

Ezek az első napok.

Van még jó pár hely, amit szeretnék látni, de már most zsibong kicsit a fejem, annyi élmény ért.

Lehet, hogy Saigon csak ezt akarja kérdezni: miért titkolnám el?

Lehet, hogy Saigon nem azért szemérmetlen, mert közönséges. Hanem mert nem nagyon akar semmit sem elrejteni előlem.

The post 341. | Saigon, a szemérmetlen first appeared on Digital Nomad Blog.

Ezzel a címmel jelent meg egy videó 3 hónappal ezelőtt.

Kassai Lajos az az ember, akinek a hangjára évek óta figyelek.

Eddig nem sikerült megfogalmaznom, hogy miért érdekes ő számomra.

Csak érzések

Itt és most nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki is Kassai Lajos. Számtalan forrás mutatja be, csak egy kattintásra van a válasz.

Az én vele kapcsolatos történetemben egyetlen fontos dolog van. Amikor megismertem az első gondolatait, azonnal a hatása alá kerültem.

Máig nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy ennek mi az oka.

Ám ha komolyan keresem a választ, pár gondolat eszembe jut, ami talán választ ad a lelki közelségre. Azt gondolom, hasonlóak vagyunk. Nem az ismertségünkben és nem is a teljesítményünkben. A világról alkotott nézeteiben ismerek magamra.

Kassai olyan nézeteket vall, amik – azt gondolom – nagyon régóta megvannak bennem. Ösztönként, nem kimondott alapelvként. Valószínűleg ezért hatott rám a kezdetektől fogva az, amit tőle hallottam. Ma már ezek az érzések kimondott (alap)elvekké váltak bennem. Ma már nemcsak érzem, hogy kedvelem ennek az embernek a gondolatait, hanem talán meg is tudom mondani, hogy miért.

Ő a felelősséget önmagán kéri számon. Ezt most már én is így teszem. A fegyelem és a szabadság nála nem ellentétek. Merem remélni, hogy most már nálam sem. Nem akar mindenkinek tetszeni. Kell erre bármit mondanom? Létrehozott valamit a semmiből. Ez nagyon komoly súly Kassai életében. Én is ezen az úton érzem magam most. Bár kevés az esélye, hogy olyan csodálatos dolgot hozzak létre, mint ő, azért a magam útján mindent megteszek. Azért, hogy valamit létrehozzak.

A legfontosabb érzésem pedig az, hogy azt éli, amit mond. Ez nagyon-nagyon hiteles dolog. Én is élek. És sok dolgot mondok is. És most nagyon hiszek abban, hogy ez a kettő dolog nálam is azonos.

Gondolatokhoz kapcsolódom

A korábbi blogom munkamódszere volt az, hogy mások írásait elemeztem a saját nézőpontom alapján. Vagyis, az elhangzott mondatok mellé írtam a saját jegyzeteimet is.

Gondolkodtam azon, hogy van-e ennek létjogosultsága ezen a blogon.

Úgy döntöttem, hogy van. Két okból.

Az első, hogy szerettem volna megörökíteni az előző felismerésemet önmagammal kapcsolatban. Az ő gondolatai kiváló lehetőséget adnak nekem arra, hogy – rájuk reflektálva, hozzájuk kapcsolódva – más formában mondjam ki a véleményemet, mint ahogy általában tenném. Önmagamban nem biztos, hogy ennyire karakteresen mondanám ki azt, amit gondolok.

Másrészt ebben az írásban is szeretném kifejezni az iránta érzett tiszteletemet azzal, hogy megmutatom pár gondolatát. Hiszen az ő gondolatain keresztül is közelebb kerültem a saját világomhoz.

Ha személyesen találkozhatnánk, valahogy így szólalnék meg:

A mondatok az alábbi videóból származnak. Minden mondat előtt jelzem, hogy kb. hol található a felvételen. A saját gondolataimat # jellel kezdem el.

3:07 Azt gondolom, hogy én nem születtem üres lappal erre a világra. És az én lelki tartalmam és ennek a népnek a gyökerei valahogy azonos hullámhosszon vannak. Úgyhogy minden, amit én elértem az életben, annak köszönhetem, hogy ezzel a lelki tartalommal, ezzel a beállítottsággal én magyarnak születtem és Magyarországra.

# Hasonló érzéseket fogalmaztam meg azokkal az értékekkel, “erőforrásokkal” kapcsolatban, amiket magamban érzek. Ezt hívtam és hívom most is áldásnak. A bennem lévő energiák nem az én kiválóságom bizonyítékai. Ajándéknak tekintem őket az életemben. A kapcsolódásom Magyarországgal teljesen biztos, hogy más. Vagy most más. A jövőt nem sejthetem.

5:33 És tudja a nem tudok attól szívet melengetőbb érzést elképzelni, mint az, hogy ez a 3-400 ember, vagy adott esetben, amikor egy világbajnokságot bonyolítunk, vagy egy nagy versenyt megfordul 1000 ember, és nem marad ott szemét. Tehát hogy elmegy 500 ember, és nem marad egy eldobott papírzsebkendő.

# Kassai Lajos érzésem szerint rendelkezik olyan energiákkal, amiket mások is éreznek. Tisztelettel fordulnak felé. Ennek a tiszteletnek a jele az én szememben a szemetelés hiánya. Több olyan energiaforrás-emberre lenne szüksége a világnak, mint ő. Lehetnénk például mindannyian azok.

8:37 Szerintem mi szembe fordítottunk mindent egymással, amit szembe lehet fordítani, és ez jóvátehetetlen hiba. Tehát mi mi szembe fordítottuk keletet nyugattal, mi szembe fordítottuk a vidéket a várossal. Mi most már szembe fordítottuk a férfit és a nőt egymással. Mi szembe fordítottuk a különböző politikai irányzatokat egymással. Tehát amit lehet, összeforgattunk. És szerintem a médiának ebben nagyon nagy szerepe van, mert ma valami valami harsány dologra van szükség. És a harmónia az nem harsány.

# A politikai szembefordítás az egyik oka annak, hogy ma nem Magyarországon élek. Éppen ezért ezzel nagyon egyet tudok érteni. Az a kijelentés, hogy a harmónia nem harsány nekem egy új megfogalmazás volt. De azonnal eltettem magamnak.

10:26 Ez azt jelenti, hogy a 19. században ismertünk mondjuk 200 000 vegyi anyagot, ami úgy úgy első hallásra nem kevés. Ma 200 millió vegyi anyagot tartanak számon.

# Ez nyilván nem vélemény, hanem egy adat. Nem akarom ellenőrizni, lényegtelen. A nagyságrend fontossága miatt emeltem ki. Van min gondolkodnunk, azt hiszem.

13:49 Tehát a a nagy problémát az ember számára azt jelenti, hogy a forma követhető, a formai struktúrákat tudja örökíteni, létre tudja hozni és ez egy idő után maga a forma teszi lehetetlenné a tartalomhoz való hozzáférést. Minden rendszernek, az egyházaknak is egy állandó problémáját jelenti, hogy az az egyházi struktúra, ami amit létrehoztak, és a legjobb szándék szerint, a legjobb igyekezet szerint hozták létre, egy idő után pontosan abba fogja megakadályozni őket, hogy Istennel találkozzanak, és aztán az egészet újra és újra kell gondolni. De hát ez egy emberi történet és egy emberi sors.

# Hihetetlen. A filozófiai rendszerem egyik alapköve ez a gondolatsor. Remélem, lesz alkalmam egyszer bemutatni. Mindenesetre érdemes odafigyelni erre a Kassai gondolatra is. Melyik az a rendszer, vagy másképpen kérdezve, ki az az ember, akit egyetlen rendszer boldoggá tud tenni? Vannak ilyen rendszerek és emberek, ebben biztos vagyok. De van egy olyan érzésem, hogy nem túl gyakori a jelenség.

15:35 Nem tartom nem tartozom abba a táborba, aki aki mindent le kell, hogy reagáljon.

# Én igen. Vagy, ha nem is mindenre reagálok, talán többre, mint “kellene.” De dolgozom magamon.

19:18 Itt egy ilyen átlagembernek, mint én azt kell szem előtt tartani, hogy beengedi-e a politikát az életébe, vagy nem. És én azt mondtam, hogy ide nem szabad beengedni. Tehát a kultúrának, és a sportnak azt nem engedheti meg magának se a kultúra, se a sport, hogy a politikát beengedje.

# Nagyon egyetértek ezzel. Annyival egészíteném ki, hogy még jó pár területét az életünknek fel kellene sorolni, ahol nem kellene a politikának jelen lennie. Azt vallom, hogy eléggé mérgező, lélekromboló hatása van a politikának az életünkre. Elszakít minket a valóságtól, másoktól és önmagunktól.

27:50 Játszunk azzal a gondolattal, hogy óriás plakát. Na most, hogyha ha valamit én azonnal kiradíroznék a az országból, a lelkekből, az az óriás plakát. Tehát én azt be se engedtem volna ide, és azért nem, mert nagyon sokan úgy néznek a az óriás plakátokra, mint egy ilyen etikai problémára. Ez nem etikai probléma, ez egy súlyos jogi probléma. Azért, mert néznem kell, érti?

# Szívből egyetértek ezzel. A figyelmemet irányítani az értékes dolgokra nagyon-nagyon nehéz. Akár akarom, akár nem, rengeteg esetben mások mondják meg, hogy mit nézzek, mire figyeljek, mit érezzek. Hihetetlenül nehéz ebben a zajjal terhelt világban saját akaratból irányítani a figyelmemet. Sok minden más betiltásán is gondolkodhatnánk.

32:26 Tehát valószínű hamis a kép, valószínű az én képem is hamis erről az emberről, és hogy hogy ezt semmi más nem tudja fölülírni, csak a személyes találkozások.

# Hetek óta tervezek írni az ítélkezésről. Ezért nyilván megragadta a figyelmemet ez a gondolat, amivel egyet értek. Lássuk majd meg, mit sikerül megírnom ebben a témában.

41:29 És én találkoztam olyan emberrel, aki vegytisztán valamit rá lehetne mondani.

# Itt arról beszél Kassai, hogy senki nem tökéletes. Senki sem csak ez vagy az. Ez a fajta tisztánlátás szerintem nagyon fontos. Ez lehet az alapja az elfogadásnak és a tiszteletnek is. Hányszor, de hányszor látjuk azt, hogy valakit pont azzal próbálnak meg elidegeníteni másoktól, hogy megkeresik, ráerőszakolják azt a pontot, ahol ez a “vegytisztaság” meginog, és az egész emberre, rendszerre máris ráhúzzák a vizes lepedőt. Jó lenne ezeken a torzításokon túllátni.

57:33 Én mindig hiszek abban, hogy valamit tudunk tenni, hogyha a jobbító szándék ott van, akkor jobb lesz.

# Ezt a gondolatot szükségtelennek tartom kommentelni.

58:06 Tehát hogyha mi nem beszélünk másképp és ezt hosszútávon meg tudjuk őrizni akkor mi már tettünk valamit. Hogyha elkezdünk másképp beszélni, akkor ott elindul valami akkor ott elindul valami rossz.

# Számomra a legfontosabb gondolat az egész beszélgetésben. Úgy beszélni, ahogy élünk és ezt folyamatosan megőrizni. Hihetetlenül nehéz feladatnak tűnik. Mégis, újra és újra meg kell próbálnunk.

58:51 Az igényeim és a képességeim nem árt, ha harmóniában vannak.

# Talán egyszer majd ezt is kifejtem bővebben egy későbbi írásban. A világunk egyik legnagyobb problémájának tartom ezt a kérdést.

59:50 és 1:04 Elkezdünk odafigyelni, ami szép és jó. Az apró dolgok felé. És én tudom, hogy rengeteg ilyen dolog van. Ez egy pici dolog. Ez egy apró dolog. Az, hogy valami történt, ezek az emberek nagyon lelkesen készültek. Ez szép, ez semmi. Ez egy perc. Ez a hírben egy perc. Sok ilyen egy perc kell. Szerintem ezekkel az egy percekkel meg lehetne tölteni minden nap gy órát, és látnának az emberek egy pozitív képet

# Ezek a gondolatok a “The Miracle Is Already Here” projektem alapgondolatai. Rendkívül boldog vagyok, hogy ezt ugyanúgy látjuk Kassai Lajossal.

Én voltam büszke magyar

Kassai Lajos azt mondta, soha nem volt büszke magyar.

De magyarnak született, ebben sorszerűséget lát és becsülettel éli ezt a sorsot és dolgozik. Másokért. Példamutatóan.

Én is magyarnak születtem. Volt idő, amikor erre büszke voltam. Aztán a büszkeség elveszett. Ellentétben Kassaival én eddig nem találtam meg a sorszerűséget abban, hogy magyarnak születtem. Én most a Földre való születésemet élem az érzéseimben.

De – minden magyar boldogságáért – bízom abban, hogy egyszer még lehetek büszke magyar ebben az életben.

The post 340. | Soha nem voltam büszke magyar first appeared on Digital Nomad Blog.

Kevés izgalommal és egy kis veszteséggel járó utazás volt.

A magyar étterem

Mũi Né nem adta nekem a második magyar étterem élményét.

Taxival mentem abba a városrészbe, ahonnan a buszom indult és ahol a magyar étterem volt. Egy kávézóba kellett elmennem, onnan indult a buszom. Az utamon előtte volt a magyar étterem. Nem volt már nálam elég készpénz, hogy vegyek magamnak egy magyar kaját, így először egy ATM-et kellett találnom.

Elkezdett esni az eső. Minden nap esik az eső. És ha esik, itt nagyon esik. Kénytelen voltam egy kis tető alá behúzódni és várni. Ezzel viszont időt vesztettem. Az már alapszabállyá vált számomra, hogy a busz indulásához képest mindig előbb kell megérkezni, mert az indulási időpont errefelé csak olyan tájékoztató jellegű adat.

A várakozás közben arra figyeltem fel, hogy az út másik oldalán lévő étteremből integet egy nő, hogy menjek oda. Döntenem kellett. Már nem maradt időm arra, hogy elmenjek a legközelebbi ATM-hez, onnan vissza az étterembe és aztán időben elérjem a buszt. Elfogadtam a meghívást. Azt tudtam, hogy egy sült rizsre még van elég pénzem.

Nagyon csípem az itteni emberek vendégszeretetét és problémamegoldó képességét. A nő egyáltalán nem beszélt angolul. Csak annyit szerettem volna tőle megtudni, hogy tudok-e esetleg bankkártyával fizetni. Mivel a kérdést nem értette, nekem meg nem volt kedvem fordítgatni, elővettem a kártyámat és megmutattam neki.

Ő azonnal felhívott valakit. Aztán adta nekem a telefont, hogy beszéljek ezzel a valakivel. Nem értettem a dolgot, így elkezdtem beszélni egy ismeretlennel, feltételezve, hogy mind a ketten beszélünk angolul. Megismételtem a kérdést. Ő pedig azt válaszolta: “Nyugodtan ülj le, és egyél valamit. Majd kitalálunk valami megoldást!” Ez annyira kedves hozzáállás volt, hogy valószínűleg akkor is elfogadom, ha nincs más mód a továbblépésre. Ha nem tudok kártyával fizetni és nincs elég készpénzem, elképzelni nem tudom, hogy mi lett volna a megoldás, de bíztam volna az emberben. Talán mosogatnom kellett volna.

Megmutattam az utolsó pénzeimet a nőnek, pont elég volt egy rizsre és egy kólára.

Innen aztán siettem tovább a buszhoz.

Siettem volna. De képtelen voltam rá. Helyette sokat gondoltam a városi építészek felmenőire. Minden járda gyönyörű, márványszerű lapokkal van burkolva. Tényleg nagyon szép az egész. De esőben képtelenség rajta gyorsan haladni, mert iszonyatosan csúszik. Valószínűleg azért nem probléma ez másoknak, mert én vagyok az egyetlen, aki kilométereket gyalogol itt. És én szembesülök azzal, hogy félgőzzel lehet csak haladni.

Szerencsére végül időben elértem a helyet. A busz természetesen kivételesen időben indult.

A buszon

Alvó buszra kaptam jegyet. Így rögtön el is aludtam. Szűk volt a hely, de az elmúlt hónapokban fekete öves mestere lettem a szűk helyeken való létezésnek. Lassan el fogok tudni férni egy zsebkendőnyi helyen is.

Az első megállóban leszálltam, megkerestem volna a mosdót. Mikor ezeken a helyeken megáll a busz, általában kiraknak egy nagy ládányi papucsot, hogy ne kelljen a cipőket visszavenni. Amiket ugye kötelezően le kell venni a buszra szálláskor. Ilyenkor mindig adnak egy zacskót, amibe beletesszük a cipőket. Az utazás végén aztán mindenfelé nézegethetem az eldobott zacskókat.

No, most nem volt ott a láda a papucsokkal. Így vissza kellett mennem a buszra a papucsomért. Ami – a legnagyobb meglepetésemre – ki volt rakva az ágyamról a padlóra. “Busz! Saigon! Busz!” Ezekből a szavakból megértettem, hogy át kell szállnom egy másik buszra.

Ezt, azt hiszem, soha nem fogom megérteni. Egy három órás utazást miért nem tudunk egy busszal megtenni? Illetve, én alvó buszra veszek jegyet, aztán át kell szállnom egy ülő buszra, 45 perccel a cél előtt. Akkor miért is hívják ezt az utazást alvó buszosnak? Mindegy is.

Saigon hatalmas város. Este, sötétben érkeztem meg. Lenyűgöző volt a sok magas, kivilágított épület. De a városról majd máskor írok.

A város és a szállás

Elindultam a szállásomra.

Pár kilométer után megérkeztem.

Egy eléggé lepusztult hostel, amiben most sikerült szobát bérelnem. A szállás állapota mindig egy kis meglepetés, mert a róla készült képek általában eltérnek a valóságtól.

Nem ez volt a kellemetlen meglepetés!

A recepcióhoz érve el akartam rakni a fülhallgatómat a dobozába.

Elhagytam.

Ma, azaz szombaton lett volna egy hónapja, hogy megvettem ezt, az ötödik fülhallgatómat. Nem fűzök most ehhez a történéshez kommentet. Aki olvassa a bejegyzéseimet, pontosan tudja, hogy a fülhallgató-elhagyásban is fekete öves lettem.

Ma vennem kell egy újat, mert sajnos ez az eszköz annyira a mindennapjaim része, hogy elemi szükségletté vált.

Sétáltam egy nagyot az esti városban.

Ettem egy olcsó és nagyon finom levest. Beültem egy órára (zárásig) a kedvenc Highlands Cafémba. Rengeteg patkánnyal találkoztam az utcákon. Rengeteggel, ezt komolyan mondom.

A sétámat egy izgalmas versennyel fejeztem be. Megláttam az utca másik oldalán egy hosszú sorban gyalogló katonai alakulatot. Katonai motoros rendőr zárta a sort. Meneteltek.

Úgy döntöttem, hogy csinálok magamnak egy kis versenyt. Lehagyom az egész menetoszlopot. Méterről méterre haladva, lassan elértem a menetoszlop végét. Ekkor az élet visszapasszolt a start mezőre. Az ő oldalukon zöld volt a közlekedési lámpa, az enyémen piros. Lehagytak.

De nem adtam fel. Sebességbe kapcsoltam és végül lehagytam az egész sort. Pont a hostelemhez vezető saroknál nyertem meg az általam kitalált, senkit nem érdeklő versenyt. Jó játék volt.

A hostelben hajnali fél négyig dolgoztam, aztán aludni tértem. Az ágyam kellemes. Kissé kemény, de jól aludtam.

Szombat reggel van tehát.

Kinyitottam a laptopomat, hogy megnézzem, mi volt a pontos típusa a fülhallgatómnak.

Upsz!

Véletlenül megírtam ezt a bejegyzést is egy kellemes kis utcai kávézóban.

Most megyek és veszek egy új eszközt.

És nem fűzök hozzá sok reményt, hogy ezt tovább birtokolom majd.

The post 339. | Megérkezés Saigonba first appeared on Digital Nomad Blog.

Sejtheted már, hogy itt mit kaptam.

De, menjünk sorban.

A megérkezés

Đà Lạtból nagyon korán indult a busz. Nem alvó busz, így volt némi esélyem arra, hogy csináljak is valamit az utazás közben.

Persze sokat aludtam.

Egyszer álltunk meg út közben. Ekkor volt alkalmam egy kis Google Translate fordítási hibát felfedezni.

A megállóban nem csináltam semmit, csak leültem a busz mellé egy virág mellé egy meditációs pózban és élveztem a napsütést, meg a zenét, amit hallgattam.

Ekkor odaguggolt mellém egy férfi. Egészen közel. Már megszoktam, hogy a férfiak is kifejezik az érzéseiket ebben az országban. Így nem lepődtem meg, hogy csillogó szemekkel mondja, hogy milyen jóképű vagyok. Közben a kezét a combomra tette, kissé bizalmasabban, mint ahogy azt mondjuk a társaságok idősebb tagjai szokták tenni.

Megkérdezte, hogy van -e problémám azzal, ha megérintenek. Szerintem itt csúszott el a fordítás. Egészen extrovertált vagyok, semmi problémám nincs azzal, ha megérintenek. Úgyhogy mondtam neki, hogy nincsen ezzel bajom. Ekkor még jobban elkezdett csillogni a szeme, és javasolta, hogy akkor menjünk el az ő szállására.

Itt megértettem, hogy pontosan mit akar. Elkezdtem nevetni és mondtam neki, hogy dehogy megyek, teljesen jól vagyok itt egyedül. Lehet, hogy a nevetés megbántotta, de azt hiszem, jobb volt tiszta vizet önteni a pohárba.

Jó ha az emberek fesztelenül ki merik mondani, hogy mit szeretnének. Nekem ezzel nincs dolgom. Az én dolgom egyedül a “nem” kimondása.

Ezt szerencsére már régen megtanultam, mostanában meg sokat volt alkalmam gyakorolni.

A buszon aztán szerencsésen elaludtam, így arra ébredtem fel, hogy le kell szállnom. Mivel a szállásom a főúttól egy kicsivel beljebb van, félálomban elég nagy bizalom kellett ahhoz, hogy leszálljak. És elhiggyem, hogy tényleg ott van a szállásom, ahol kitettek.

Ott volt.

A szállás – egy szelet otthon

Ez a mostani szállás egy gyöngyszem.

Az udvara olyan, mint egy kis olasz házikóé. Egy hatalmas fa ad árnyékot az egész területnek. A földet nem beton, vagy járólap, hanem tégla borítja. Ez sokkal biztonságosabb és barátságosabb érzést kölcsönöz az egész helynek.

A szoba kitűnő. Nem csak egyszerűen rendben van benne minden, hanem úgy van berendezve, mint bármelyik európai szoba. Kis apróságok és a hasznos dologok egyben. Egy kis illatosító ott, egy tál fogkefe és fogkrém. Patyolat tiszta minden. A csap stílusos, a mosdó és a tükör a megfelelő magasságban. Az ágy nem nyikorog, a lámpa benne szuper fényes.

A mosdóban kirakva sampon és tusfürdő. Sokszor tapasztaltam azt, hogy van egy “sampon” és egy “tusfürdő” feliratú flakon, de mindegyikben ugyanaz az anyag van. No, itt nem ez a helyzet! Head & Shoulders sampon(!) és egy olyan kávé illatú tusfürdő, hogy azon gondolkodtam, veszek magamnak egy ilyet és végig cipelem a világon, annyira jó az illata.

A pipere cuccoknak épített tartó van kialakítva a zuhanyzó alatt. Van hová pakolni, nem a földről kell felvenni a tisztálkodó szereket. Emellett az egész mosdó olyan burkolattal van borítva, ami ízlésről árulkodik. Szeretem az első pillanattól kezdve.

Van egy nappali helyiség, amerikai konyhával. Konyhával! Öntözős csaptelep, főzőlap, hűtőszekrény, vízforraló, fiókos szekrények még a falon is. Szagelszívó. Mozaik csempe végig a konyhapult fölött. Atya ég! Nem láttam ilyen konyhát szinte soha az elmúlt egy év alatt…

A nappaliban szintén (lakkozott) tégla burkolat, a falak színe ízléses. Kanapék a sarokban. Könyvespolc, könyvekkel. Annyira ízléses az egész. Nem véletlenül írtam róla ennyit.

A házigazda hölgy nagyon barátságos és nagyon jól beszél angolul. Az érkezésemkor elnézést kért, de a szobában még alszanak, nem tudok bemenni. A mostani busz nagyon gyors volt, kb. 2 órával érkeztem korábban, mint a jelzett bejelentkezési idő. Amúgy is látni akartam a várost, letettem a nagy hátizsákomat és elindultam a szokásos felfedező túrámra.

A város

A városban étkezdék vannak, boltok, és hosszú utcák.

Azt hiszem, mindent felsoroltam.

Meg persze a tengerpart. Ezt az elmúlt napokban többször is megnéztem. Sétáltam a partján. De ha valaki izgalmakat keres, nem ezt a várost választja. Ennek megfelelően nem is sok nyugati embert láttam az elmúlt napokban.

Az első nap egy hosszú sétával telt. Még kávéházat sem találtam, ahol dolgozhatnék, így a kis olasz udvar és a kiváló amerikai nappali maradt.

Teljesen elégedett voltam ezekkel.

Egy randi

A második napon volt egy Tinderes randim.

4,5 órát töltöttem együtt egy nővel, miután egy motoros taxival az ő általa javasolt helyre érkeztem.

Nem nagyon gyakran fordul elő velem, de 4,5 órán keresztül nem sokat beszéltem. Talán sejthető, hogy ki volt a témavezető.

Rengeteget megtudtam arról, hogy hogyan kellene élnem. Mikor lesz egyenesben az életem, ha majd ezt és azt felfedezem. A beszélgetés alapja főleg a hinduizmusból merített gondolatok sokasága volt. Némelyikkel egyetértettem, némelyiket ismertem, de nem volt nagyon alkalmam reagálni.

Két dolog maradt meg erről a randevúról. Az egyik, hogy a múltkor megírt “Összeesküvés-elméletek” című bejegyzésben említett érzések leptek meg. Tisztelem és elfogadom a mások véleményét és hitét. De nekem nincs szükségem arra a vallási és spirituális körítésre, amit a világ köré tesznek bizonyos emberek. Legközelebb tehát már nem adok ennyi időt egy ilyen beszélgetésnek. Főleg, ha nem beszélgetés, hanem egy nagy tanító-monológ.

A rendiról gyalog mentem haza, így sikerült 10 km hosszan ismerkednem a várossal. Ezt legalább élveztem.

A másik dolog, amit felfedeztem, a magyar étterem.

Pappa Goulash

Kedden voltam ezen a randin. Kedd pont szünnap a magyar kifőzdében.

Szerdán úgy mentem vissza egy motoros taxival, hogy gulyás levest fogok enni. És beszélgetek a magyar tulajdonossal.

Fél siker, hogy az étterem nyitva volt, de a tulajdonos nem volt ott.

Nehezen tudtam rendelni. Hiába érkeztem úgy, hogy gulyás levest fogok enni. Az étlapon annyi minden volt, hogy szerettem volna mindent enni. Vörösboros marha pörkölt. Paprikás csirke nokedlivel. Túrógombóc. Jókai bableves. Lecsó. Kőrözött…

Végül maradt az eredeti terv. A magyar konyhában megszokott kis piros edénykében kaptam meg a levest, marhahússal, répával és két szelet fehér kenyérrel.

Nem hiányzott a magyar étel egyáltalán. De nagyon jó étvággyal ettem. Igazi csemege volt ez egy év után. Pont olyan jó volt, amilyennek egy ilyen levesnek lennie kell. Azt is mondhatnám, hogy én sem csináltam volna jobban. LOL.

Odafelé meg kellett állnunk a motorral, mert felhőszakadás volt. Ez az étkezés alatt tetőfokára hágott. A tervem az volt, hogy ezen a helyen dolgozom. No, ez nem sikerült. Hiába volt fedett az egész hely. Annyira fújt a szél, hogy folyamatosan vízpermettel borított volt minden. Így csak kávéztam és néztem a viharos tengert. 20 méterre volt tőlem, nagyon tetszett az élő műsor.

Aztán megérkezett a hely tulajdonosa.

Egy órát beszélgettünk. Megtudtam, hogy 21 éve él Vietnámban. Két étterme is van, ma (csütörtökön) a másikat is meg akarom látogatni. (Nehéz lesz a választás…). Ami nagyon nagy tiszteletet ébresztett bennem az a részletek. Nem csak a kinézet és az ételek, hanem az az alaposság, amivel dolgoznak. A kenyér pl. hibátlan volt, és megtudtam ennek az az oka, hogy ők sütik. A túrót, tejfölt maguk készítik. Ilyesmi nem igazán van Ázsiában.

Egy óra után úgy váltunk el, hogy örültünk az egymás megismerésének. Én jó egészséget kívántam neki.

A Nap süssön rád!

Ő így köszönt el tőlem.

Ezt a köszönést még otthon se nagyon hallottam. A szívembe íródott…

Hivatalosan is vadász lettem

Úgy döntöttem, hogy ezen a napon is gyalog megyek haza. A motor reggel egy másik úton vitt el a helyre, mint tegnap. Ez pont olyan út volt, mint amiről a “Quy Nhơn” című bejegyzésben írtam.

Volt egy olyan érzésem, hogy rengeteg öngyújtó vár itt rám.

Nem tévedtem! 19 darab kis dobókockával lettem ma gazdagabb.

Út közben újra elkapott az eső. Emiatt az út menti fák alatt töltöttem kis időket. Meg hát, fel is kellett törnöm az öngyújtókat, nem beszélve arról, hogy figyelnem is kellett az utat, hogy megtaláljam őket.

Szép gyaloglás volt, nagyon élveztem ezt a gyűjtögetést.

Az élet mindig megmutatja, hogy nem az a legjobb, amit tervezek. Mindig.

Út közben jött egy nagyon jó barátomtól az üzenet:

“MAGKAPTAM AZ ÁLLÁST!!!”

Én csak annyit tudtam neki válaszolni, hogy “Ezt most megkönnyezem”.

Közel 30 éve vagyunk barátok. Ott voltunk egymásnak rengeteg kemény helyzetben. Tudom, hogy mennyit és milyen keményen küzdött mindig, hogy boldogulni tudjon.

Végig beszéltük az elmúlt heteket, ahogy egy állásinterjúra készült. Bízott és dolgozott. Elbizonytalanodott és haladt tovább. Kemény feladat lesz neki. Ügyvezetőnek vették fel.

Nagyon örültem ennek a sikernek. Annyira boldog voltam, hogy sikerült neki, hogy tényleg elfutották a szememet a könnyek.

Aztán, ahogy a pillanat elszállt, egy újabb felismerés fogalmazódott meg bennem.

Én magamban vagyok otthon, ezt már biztosan tudom.

De most megértettem, hogy magamban és szívekben is.

Ott élek más emberek szívében néha. Nem kell tudnom, mikor és kiében. Ott vagyok, ezt sokszor érzem. Ilyen egyszerű ez az egész. Hálás vagyok az életemért, és minden embernek, aki néha a szívébe enged.

Péntek

Az írást eddig csütörtökön írtam meg.

Dolgoztam és készülök a magyar étterembe.

Holnap megnézem azt a pár dolgot, amit ez a város a turistáknak szokott mutatni. Az ezzel kapcsolatos élményeim jönnek ide hamarosan.

Péntek délelőtt van. De a kalandok előtt még vissza kell térnem kicsit tegnapra.

Egyrészt kihagytam a magyar éttermet. Sokat mászkáltam kedden és szerdán, úgy döntöttem, inkább dolgozom estig.

Megvettem a busz jegyemet és lefoglaltam a szállásomat. A következő település, ahová menni akartam Vũng Tàu lett volna. Kihagyom. Nincs innen közvetlen járat oda. Annyit tudok a településről, hogy szép, de nincs igazán ott semmi. Ezért úgy döntöttem, hogy innen egyenesen Saigonba megyek.

Ezzel véget ér az 5 hete tartó 1.800 km-es vietnámi utazásom. Szeptember közepéig Saigonban leszek, onnan megyek a következő országba.

“Ninh Binh”, “Phong Nha”, “Huế”, “Da Nang”, “Hoi An”, “Quy Nhơn”, “Tuy Hòa”, “Nha Trang”, “Đà Lạt” és Mũi Né.

10 felejthetetlen település, számtalan kaland. Elég volt. Jó lesz pár hetet egy városban tölteni. Azt nem ígérem meg magamnak, hogy nem fogok a városon belül költözni, de a mai utazás után a következő nagy utazás már Kambodzsába vezet.

A másik dolog, ami miatt vissza kell kicsit térnem a tegnapra egy 22 éves német lány. Korán keltem, így viszonylag korán (23:00) már az ágyamban voltam. Egyszer csak valaki elhúzta a függönyömet. Egy megszeppent lányt láttam. Elnézést kért, de tanácstalan volt. Elmondta, hogy fáj a gyomra, hánynia kell és nem tudja, hogy mit csináljon.

Igazság szerint én sem tudtam, hogy mi ilyenkor a teendő. Annyit azonban láttam, hogy nagyon zaklatott, így csak annyit tehettem, hogy megnyugtattam. Ma reggel beszélgettünk erről, én elnézést kértem, hogy többet nem tehettem érte, ő viszont hálás volt, mert azt mondta, tényleg arra volt szüksége, hogy megnyugodjon.

Mára már jobban van, ennek örültem. Tegnap mondtam neki, hogy hajnali négyig a szobában leszek, és keltsen fel bármikor, ha szüksége van valamire. Nem azért örültem, hogy nem keltett fel, mert aludni akartam. Jó, hogy probléma nélkül átvészeltük az éjszakát.

Hajnali négy óra

Korán keltem. Ahogy az egyik szobatársam is. Kiderült, hogy a fiatal svájci srác is arra a túrára jön, ami miatt én is felkeltem. Egyébként a német lány is erre jött volna, de az ismert okok miatt kihagyta ezt a napot.

Egy igazi UAZ jött értünk. Gyerekkorom óta ismerem ezt a Szovjetunióban gyártott autót. A mai napig használják Magyarországon, főleg vadászok. Nagy élmény volt ezzel az autóval utazni.

De nem ez volt a nap programja.

Az autóban volt egy kanadai nő. Aki – mikor meghallotta, hogy magyar vagyok – magyarul kért elnézést, hogy nem beszél nagyon jól magyarul. A szülei magyarok, de csak a nagyszüleivel beszélgetett magyarul. Ezt a véletlent! Magyar étterem és egy magyar leszármazott két napon belül.

Fehér homokdűnék

A vezetőnk elvitt hármunkat a fehér homokdűnékhez. Pontosabban ezek lábához, ahonnan ATW-vel vittek fel minket a homokdűne tetejére. Innen néztük meg a napfelkeltét.

Gyönyörű volt. Az egész hely olyan volt, ahogy egy sivatagot elképzel az ember. Hatalmas homok dombok, éles peremekkel, állandóan fújó széllel. A lábat karistoló homokkal. Gyönyörű felhőkkel az égen, némi zölddel a közelben. Egy hatalmas tóval a hátunk mögött minden megvolt, ami egy képzeletbeli tökéletes csendélet lefestéséhez szükséges lehet.

A szél annyira fújt, hogy le kellett vennem a sapkámat. A papucsom annyira használhatatlan volt a homokban, hogy azt is a táskámba kellett raknom. Leültem az egyik homokdűne peremére, de a szél annyi homokot szórt a szemembe és az arcomba, hogy hamar rájöttem, ez nem jó ötlet. Így állva néztem végig a napfelkeltét. Videózni nem tudtam a homok és a szél miatt, így ezt nem tudom megmutatni a “The Miracle is Already Here” felületén. Talán a képek megmutatják, milyen volt ez a csodálatos élmény.

A látványosság végeztével ATW-vel átvittek a dombok másik felére. No, ez igazi próbatétel volt a gyomornak. A hihetetlen meredekségű homok dombokon mentünk egyenesen lefelé, oldalazva a dombon, hihetetlen sebességgel és rendkívüli lazasággal. Egy-két pillanatban úgy éreztem, hogy a gyomrom el akarja hagyni a testem. Félelmetes, de nagyon hó érzés volt.

Vörös homokdűnék

Innen aztán a dzsippel átmentünk a vörös homokdűnékhez, a város egy másik pontjára. Ez már nem egy tóparton, hanem a tenger mellett volt. Az ég kékje, a tenger szürkéje, a fák zöldje és a homok vöröse hihetetlen harmóniában tárult elém.

Ezekre a dombokra gyalog másztunk fel. Mezítláb gyalogoltam, élveztem a homok érintését. Itt már le tudtam ülni, semmi nem csapódott az arcomba.

Ültem, néztem a tengert, a rengeteg halászhajót, az eget a kis városkát alattunk. Szeretem ezt a fajta “meditációt”. Ülni és nézni. Élvezni a látványt. Inni a látnivalót. Számomra ennyi az egész, ami itt történhet. Sokszor jutott eszembe a hála szó, amíg ott ültem.

Egy halászfalu

Innen lementünk a város falusi részébe.

Megnéztük a halászokat. Ezen a területen adják el a fogott halakat. Éttermeknek, kifőzdéknek viszik el innen az emberek a zsákmányt.

Sok munkafolyamatot láttunk, mindent elborított a friss és nem túl friss tengeri élőlények szaga. Rengeteg ember nyüzsgött a területen. Egy igazi nagybani piac képét ismerhettük meg.

Fairy Stream

A túránk utolsó állomása a bűvös patak volt.

Kicsit szarkasztikus vagyok ezekkel a helyekkel.

Valaki elnevezi a sáros patakocskát bűvös pataknak, és ráveszi a turistákat, hogy a patakban mezítláb gyalogoljanak egy darabig, majd ugyanott jöjjenek vissza. És ezért fizetnek is belépőjegyet. Az útvonal elejére állítanak egy embert, kígyóval a nyakában, hogy ha valaki a patakban sétálva képet akar magáról egy óriáskígyóval a nyakában, akkor ne csalódjon.

300 méter után megjelenik az első “pihenj meg! hideg italok!” feliratú tábla, de még előtte találkoztunk az első sapka és kalap árussal a folyó partján. A folyóban megtett út másik végén még egy kígyós ember várt minket. Mikor visszafordultunk, ugyanazok az emberek ugyanúgy kínáltak nekünk mindent.

Szóval az üzlet az üzlet.

De csak a játék miatt vagyok szarkasztikus. Persze, hogy örömmel sétáltam végig ezt a patakot. Élmény volt a meleg vízben tölteni egy órát az oda-vissza út során. Megérte a séta, rengeteg érdekes szikla képződményt láttunk, játék volt maga az út is. Jó társaságban, szép környezetben telt az utolsó óránk együtt.

Szép kirándulás volt, amit egy közös kávézással zártunk le.

9:30-kor már a szállásomon voltam.

Zuhany, hátizsák összepakolás.

Befejeztem ezt az írást.

Most dolgozom egy pár órát.

Aztán elmegyek a buszvégállomásra. Véletlenül ahhoz közel van a második magyar étterem.

Mũi Né adott már nekem egy gulyás levest. Azt hiszem, ma paprikás csirkét eszem nokedlivel.

Jó muníció lesz Saigonhoz.

The post 338. | Mũi Né és a gulyás leves first appeared on Digital Nomad Blog.

Azt gondolom, miért ne hagyhatnám el a „rendet”?

Főleg, ha az talán nem is létezik.

„Csak” egy videó

Amikor megláttam ezt a videót, rengeteg gondolatom született.

Meg akartam őket írni. Meg akartam őket osztani másokkal.

Aztán rájöttem, hogy ez szükségtelen.

Nekem nincs más teendőm ezzel a videóval, csak megmutatni azoknak, akik még nem látták.

A munkát a néző és a videó fogja elvégezni, nem én.

The post 337. | Арина Шило first appeared on Digital Nomad Blog.