Da Nang egy hatalmas város.
Én meg egy picike digitális nomád vagyok.
Mi történhet, ha Dávid és Góliát találkozik egymással, és senki nem akar győzni?
Hatalmas és sok
Kik is állnak szemben egymással.
Da Nang területe közel 1.300 km2. A ténylegesen sűrűn lakott városi rész jóval kisebb. “Csak” 250 km2. 1,3 millió ember. És talán 200–300 olyan hely vagy élmény is összejöhet, amire azt mondanád: „ezért érdemes volt idejönni.”
A másik oldalon ott vagyok én, egy talpam alattnyi földön állva, egy 3 éjszakára lefoglalt szállással.
Régóta mondogatom, hogy nem kell mindent látnom. Itt, Da Nang környékén fogalmazódott meg bennem a következő. Ha csak pár napot vagyok a településen, akkor egy vagy kettő helyet érdemes kiválasztanom és azt megnéznem.
Aztán, ha az élet úgy akarja, akkor látok többet is. Csak mert mindenféle terv nélkül elmegyek mellette.
My Khe Beach
„My Khe a bolygó hat legvonzóbb strandja közé tartozik” – szavazta meg a Forbes Magazin.
Mikor ideérkeztem, valaki azzal készített fel, hogy ez a tengerpart olyan, mint Miami. Nem tudom, hogy Miami milyen, mert még nem voltam ott. Lehet, hogy most már tudom? Vagy, ha Miamiba megyek, majd azt mondom, hogy “ah, ez pont olyan, mint Da Nang.”
Az biztos, hogy ez a tengerpart mindet megmutat abból, amit egy tengerparttal kapcsolatban álmodunk. Homok, pálmafák, kék ég, napozó ágyak és kerek formák mindenütt.
Rájöttem, hogy nem vagyok az a strandolós típus, nekem elég, ha a part közelében sétálok. Az első napomon hosszan gyalogoltam a part mentén, élvezve a szelet, a látványt és izzadva a trópusi nap alatt.
Ha a Forbes engem kérdezne meg, én is szavaznék erre a tengerpartra.
See Food boltok
Már Cat Ba városában is említettem, hogy mennyi akvárium volt az utcákon. Persze, hiszen az is tengerparti város. De az ottani akváriumok elbújhatnak az itteniek mellett!
Itt akkora a választék a tengeri élőlényekből, hogy nyugodtan beillik látványosságnak bármelyik bolt felkeresése.
Én inkább a természet kedvelő ember szemével néztem az állatokat. Nem vagyok szentimentális, egyszerűen félretettem azt a kérdést, hogy ezek az élőlények mind a vacsorára várnak. Én egyszerűen csodáltam a színüket, formájukat, mozgásukat.
Láttam akkora rákokat, amik űrlénynek is beillettek volna. De olyan kicsi és törékenyeket is, hogy féltem volna megfogni őket. Gyönyörű halakat. Jellemzően nagy testtel, de a kedvencem a lapos hal volt. Kagylókat, csigákat. Mindent, ami él és mozog. Cápát. A legtöbb hely úgy nézett ki, mint egy állatkert, ami minél több élőlényt akar bemutatni.
Ba Na Hills
A Ba Na hegyek és a Golden Bridge…
Mikor megnéztem ezt a helyet, azt olvastam, hogy ez Vietnám legikonikusabb látnivalója.
Ezért szerdára szabad napot vettem ki és ezt a programot választottam magamnak.
Ehhez először is egy motort béreltem. Egy elég nagy motort, amiben annyi köbcenti volt, hogy fülem-farkam behúzva mertem csak vele közlekedni. Az a tény, hogy majdnem mindenkinél gyorsabb voltam csak kevéssé vette el az izgalmam. A rendőrökkel nem akartam volna versenyezni.
30-40 perc utazás után elérkeztem a Sun World cég által működtetett Ba Na Hills helyhez. Őket már ismerem, mert a Fansipanon, Sa Pa felett is ők működtetnek mindent.
Így tehát profi szervezés várt mindenhol. Ez a szuper szervezettség a bejárattól a kijáratig végigkísérte az utamat.
Megérkezni erre a helyre olyan volt, mintha a Disneylandbe érkeztem volna meg. Azt már kétszer volt szerencsém látni az életben, nem volt tehát véletlen az érzés.
A bejárat a hegy alján van, itt szerintem sok látnivaló nincsen. Így bepattantam az egyik felvonó fülkébe és elindultam felfelé. Nem mértem az időt, de kb. 10 percig emelkedtünk felfelé a hegyen a kötélpálya mentén.
A háttér fokozatosan kezdett el megnőni, míg végül teljes pompájában láttam rá Da Nang városára és a tengerre. Alattam a gyönyörű dzsungel, felettem Vietnám ikonikus látványossága. Gyönyörű pillanatok voltak. Nagyon élveztem ott lenni.
A Golden Bridge
Ezt kár lett volna kihagyni!
Sokszor gondoltam már arra, hogy miért mondom ezt. Igazából “csak” egy gyönyörű, emberi kéz alkotta dolog egy hegy tetején. Ami történetesen éppen kezet formál. Voltam már rengeteg szép hegytetőn. Sok gyönyörű hidat láttam. Mi a különleges itt számomra?
Az érzés. Az az egyszerű érzés, hogy itt lehetek. Hogy a saját szememmel láthatom. Hogy érezhetem a hűvös levegőt. Hogy része vagyok az örült, szelfizős emberfalkának. Itt vagyok. Jelen vagyok. A pillanat az enyém. Nincs verseny, nincs sietség, nincsenek kitett pipák. Az érzés, hogy az életem pár pillanatát itt tölthettem el. Ennyi az egész, ami miatt hálát érzek, hogy ma dönthettem úgy, hogy itt leszek.
A francia város
Ettől a csodától egy másik felvonó vitt még feljebb a hegyen.
Egy középkori és mesebeli városban találtam magam.
Egy igazi Disneylandben, nem volt hiábavaló az érzés.
Fülhallgatóval a fülemben érkeztem fel. (Igen, azóta vettem egyet és még nem vesztettem el.) Hallottam, hogy olyan rajzfilmes, boldogító zene szól. De én a saját zenémet akartam hallgatni. Ám rövid időn belül másképp döntöttem. El akartam merülni abban a mesevilágban, amit ide teremtettek. Hagytam a zenének, hogy elvarázsoljon. Ha már egy elvarázsolt kastélyban vagyok…
És elvarázsolt…
Minden hely arra van kialakítva, hogy tátott szájjal álljak, vagy sétáljak. Vagy üljek. Ezt különösen élveztem. Leülni a napfénybe és élvezni a pillanatot. Nem telefont nyomkodni, nem pakolni. Kitárt karokkal ülni egy padon. A helyiek közül többen észrevették ezt és mosolyogtak rám. Lehet, hogy ritkán látják, hogy egy fehér ember egyedül boldog egy padon ülve?
Szerettem minden helyet itt.
A hatalmas Buddha szobrot. A templomokat. A pagodákat. A szökőkutakat. A gyönyörű kerteket. A lépcsőket, amikre leültem. A messzeséget, a tengert, ami fentről mindig más arcát mutatja nekem.
Jó volt érezni a hűvös levegőt. A pár esőcseppet, ami eltalált. Aztán a forróságot. A nap melegét a bőrömön.
Osztoztam az emberek örömében. A gyerekek mosolyát én is megmosolyogtam. Pár ember megszólított. Felkaptam a fejem, mikor egy amerikai úgy búcsúzott el, hogy “Isten áldjon!”. Én is ezt az áldást kívántam neki.
Találkoztam egy csapat magyarral. 10 percet beszélgettünk. Annyira örültek, hogy végre találkoznak egy magyarral. Én is örültem nekik, azonnal rám ragadt a lelkesedésük.
Volt három olyan pillanat, amikor elsőre nemet mondtam, de azonnal meggondoltam magam.
Egy 4D mozi pont egy műsort indított. Nem. Aztán rájöttem, hogy akarom. Ez volt életem első 4D mozija, egy rövid rajzfilm. Nagyon élveztem.
Innen kimenve azonnal hívott egy interaktív mozi. Repülés a föld körül. Nem. Most jöttem ki a moziból, minek mennék be egy másikba. Aztán rájöttem, hogy akarom. Hihetetlen élmény volt. A Föld összes nagyvárosa felett repültem. Esőben, napfényben, éjszaka és nappal. Csodálatos volt. A repülőnk mozgásával együtt dobogott a szívem. Ott és akkor arra gondoltam, hogy “fuck”, ez a napom legcsodálatosabb élménye.
Végül 170 lépcső jelent meg előttem a hegy tetejére. Nem. Annyi hegytetőn voltam már. Aztán rájöttem, hogy akarom. Steve minden hegyet megmászik, ami elé kerül. Miért hagynám ki ezt? Rengeteg csodálatos pillanat volt csak abban a 20 percben, amit ennek a 170 lépcsőfoknak adtam.
Ez a nap egy mesés nap volt. Kastélyokban, középkori utcákon, sárkányok és hősök között töltöttem az óráimat.
Lassan elindultam lefelé.
Aznap háromszor mondtam valamire, hogy nem.
Nem akarok moziba menni.
Nem akarok még egy moziba menni.
Nem akarok felmászni még egy hegyre.
Aztán mindháromszor rájöttem, hogy akarom.
Talán nem is az a fontos, hogy mennyi mindent látok egy helyen. Nem kell kétszáz látnivaló. Nem kell mindent kipipálnom.
Csak észre kell vennem, amikor a saját „nem”-em mögül valami egészen halkan azt mondja:
Dehogynem. Akarod.
Da Nang! Talán még találkozunk!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás