Hoi An legszebb meséjét a “Három költemény egy estére” című bejegyzésben írtam le.
Természetesen ez a történetnek csak egy része volt.
Az óváros
4 éjszakát töltöttem Hoi An-ban. Ebből kettő este az óvárosban voltam.
Megnéztem persze a szállásomtól 800 méterre lévő tengerpartot, kétszer is. Most – és általában – a város izgalmasabb, mint a turistáknak berendezett tengerpart.
Ez egy érdekes élmény lett így. Az óvárost nem láttam nappal, csak az éjszaka fényeiben. Ez biztosan egy másik arca a városnak. Ennek a sok lampion az oka. Esküszöm, több lampion van ebben a városban, mint csillag a Tejútrendszerben.
Mind a két este éreztem az élet lüktetését a városban. Rengeteg ember sétál az utcákon. Vidámak, szomorúak. Nevetve és veszekedve. Mindenféle energiákat közvetítve a világba. Minden 10 méter egy pubot, egy éttermet, egy boltot, vagy egy kávézót kínál. És mesés, ahogy minden ki van világítva. Párizst hívják leginkább a fények városának. Ezek szerint én most az ázsiai Párizsban voltam.
A fő attrakció a városban a Hó folyón való lampionos csónakozás. Azon az estén, amikor azt a csodálatos kávét ittam, több élmény is ért.
Először is gyalog mentem el a szállásomról az óvárosba. Ez egy 5 kilométeres séta volt. Élveztem, hogy valami olyasmit csinálok, amit szemmel láthatóan senki nem csinál. A városba érkezve egy egyszerű helyen ettem egy nagyon egyszerű, de rendkívül finom vacsorát.
Aztán sétáltam a városban. Majd beültem egy lampionos csónakba. Mivel egyedül voltam, nem kerestek mellém útitársat, így egy privát csónakozásban volt részem. Figyeltem a parton sétáló embereket, a másik csónakokban lévő utasok örömét, a fényeket. Éreztem a folyó illatát, a víz ringatását.
Aztán tovább sétáltam és megláttam a kávét egy képen. Megkérdeztem, hogy ezt tényleg meg tudják csinálni nekem? Egy órát töltöttem el kávéval és még felet a kávézóban. Egyszerűen csak szerettem azt az estét.
Aztán úgy döntöttem, hogy élő zenét akarok hallgatni, és közben meginni egy sört.
A kávézótól 200 métert sétáltam, mikor a sok vendég invitáló ember közül az egyik elkapott. “Akarsz inni egy sört? Élő zenénk is van.” Lehet, hogy rám volt írva, hogy mit akarok. Leültem.
Az énekes gitáros srác nagyon szépen énekelt. Olyan dalokat, amiket tudtam vele énekelni. Mikor kiderült, hogy egyet fizet kettőt kap happy hour van éppen (mindig az van) a koktélokra, rendeltem két erős koktél magamnak. Így fejeztem be ezt a gyönyörű estét és az az óvárossal való ismerkedést.
Várt még rám azonban egy második ismerkedés is.
Eksztatikus tánc
A múlt héten ajánlotta figyelmembe egy amerikai srác a nomadtables.com alkalmazást.
Ez egy program kereső alkalmazás utazók számára. Az ajánlással együtt azonnal meg is tett az egyik közelgő program házigazdájának, így Da Nang-ban én lettem az első ilyen programom szervezője is.
Csütörtökön megnyitottam az alkalmazást, majd azonnal vettem egy jegyet egy tánc eseményre.
Tegnap (szombaton) ott töltöttem az estémet.
Igyekeztem előítélet mentesen, csak az öröm kedvéért elmenni erre az eseményre. Valóban az volt a szándékom, hogy egyszerűen csak ott leszek, jelen leszek és élvezem az estét.
Végül nem sikerült, de ez nem csak rajtam múlott.
Kb. 50 ember gyűlt össze. Egy nagy körben ültünk az elején. Lágy zene szólt, amíg megbeszéltük a szabályokat. Nincs fű, nincs drog, alkohol. Nincs beszélgetés a tánc alatt. És nincs ítélet a másik felé. Mindenki úgy táncol, ahogy akar.
Aztán egy kakaó szertartással kezdtük. Egy dalt énekeltünk közösen, hogy hálát adjunk a kakakóért, ami a dél amerikaik szerint orvosság. Jó volt hallanom, ahogy soronként egyre nyitottabbak lettek a társaim és egyre határozottabban énekeltük együtt a két soros dalt.
A szertartásnak része volt az is, hogy három gondolatot, kívánságot fogalmazzunk meg magunkban és adjunk teret ezeknek. Őszintén szólva, bennem nem jelentek meg gondolatok a mit akarok elengedni és mit akarok beengedni kérdések kapcsán. A harmadik kérdésre nem is emlékszem… Ráadásul minden kérdésnél párt kellett választani és a szemébe nézve “látni” és “érezni”. Nekem a harmadik körre pár sem jutott, így a felhőket szemébe néztem és arra gondoltam, hogy itt és most sem kérdések, sem válaszok nincsenek számomra.
Aztán elkezdtünk táncolni. Lassú tempó, lassú mozdulatok. Csukott szemek.
A házigazda kérdéseket tett fel segítség képen. Mit üzen a térded, mikor mozgatod? Mit mondd a vállad? Úgy éreztem, ezek a kérdések sem nekem vannak. Én egyszerűen csak táncolni akartam.
Mikor nem maradt más, mint a zene, elkezdtem úgy mozogni, ahogy a testem azt akarta. Rendkívül élveztem ezt, de semmi újdonság nem volt ebben. Egész életemben ezt csináltam, amikor táncoltam. A szemem szint végig csukva tartottam. Mert ma, ide úgy érkeztem, hogy ezt az estét is magamnak akarom szánni. Magam miatt jöttem, nem ismerkedni. Észrevettem persze másokat, de ma nem nyitni jöttem, hanem magamat tartani.
Az este közepén volt egy dobos rész, ahol körbeálltuk a dobosokat és élveztük a törzsi ritmusokat.
Onnantól kezdve még volt egy tűzzsonglőr rész, ami hozott kis izgalmat az estébe. De őszintén szólva onnantól kezdve a DJ valamit nem csinált már jól. Másfél órán keresztül el tudott vinni a zene egy élménybe. Innentől ez már nem sikerült. Mindenféle elvárásoktól mentesen, egyszerűen csak rossz volt, amit csinált.
Hazafelé ettem egy finom valamit egy egyszerű kifőzdében, vettem pár édességet magamnak és mozi estét tartottam a saját ágyamban.
Legközelebb is elmegyek táncolni. Egyedül. Mert ez jó.
Nem viszek kérdéseket, nem keresek válaszokat. Csak táncolni akarok. Az élményért.
Két óra múlva indulok Quy Nhơn-ba.
Meglátom, ott milyen a táncparkett.
Viszlát Hoi An!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás