Két éjszakát adtam ennek a városnak. Három lett a vége.
Mert néha a város is azt mondja: maradj még.
Három helyet néztem meg végül.
Pihenőnap
Kedden volt egy hosszú gyaloglás “Quy Nhơn” mellett. Szerdán egy hosszú éjszaka “Tuy Hòa” városában.
Így a csütörtök 5:30 körüli lefekvés után viszonylag későn keltem fel. 10:30-kor. Az 5 óra közel áll az átlag alvási időmhöz. Nem voltam fáradt, mikor felébredtem.
Nem is azért tartottam egy pihenőnapot, mert nem bírtam volna bármi érdekeset csinálni. Egyszerűen csak – egy jó digitális nomádhoz méltóan – szükségem van olyan napokra, amikor az irodámban ülök.
Így erre a napra csak pár kilométer séta és rengeteg kávéházi óra jutott. Olyan laza nap volt, hogy még fényképet sem készítettem.
Nhan Tower (Tháp Nhạn)
Tegnap (péntek) reggel megint a kávéházban kezdtem a napot.
Utána viszont gyalogoltam. Meg akartam nézni két látványosságot. Ezek ellentétes irányban voltak a kávéházhoz képest. De mindenképpen gyalogolni akartam. Összesen 17 kilométer jött össze a nap végére. És nem csak a két kiválasztott dolgot láttam.
Ez a 24 méter magas torony Tuy Hòa egyik jelképe.
Utánanéztem, hogy pontosan mi ez a torony. Sokat tanultam ezzel a kis kutakodással. Mivel számomra teljesen új ismereteket kaptam, a legfontosabbakat megemlítem.
Én most tulajdonképpen az egykori Champa királyságok területén barangolok. Ezek a 2. századtól a 19. századig léteztek. Soha nem hallottam erről korábban. Pedig önálló civilizáció volt, amíg a vietnámi több évszázados délre nyomulás kisebbségbe nem kényszerítette őket.
Kisebbségként jelenleg is élnek az országban és Kambodzsában. Kulturálisan nagyon erős volt az indiai hatás ebben a civilizációban. A hinduizmus – különösen Siva kultusza – évszázadokon át meghatározó volt, miközben a buddhizmus is jelen volt. Ezért láthatunk csám épületeken hindu istenségeket, lingákat, szanszkrit feliratokat és az indiai templomépítészet hatását.
Így már más a színezete a tegnapi napomnak is. A Tháp Nhạn nem egyszerűen egy régi vietnámi templom. Egy olyan korszak emléke, amikor ezen a vidéken egy másik nép, más nyelvvel, vallási hagyománnyal és politikai rendszerrel élt és építkezett.
Nem mellesleg egy olyan dombtetőn áll, ahonnan az egész környék gyönyörűen látszódott. Adtam időt magamnak a nézelődésre, alaposan körbejártam a helyet és leültem a panorámás padokon is.
Pár száz méterrel odébb viszont eléggé megcsapott.
Martyrs Memorial, Phu Yen Province
A domb másik felén egy emlékhely áll.
Egy modern épület. Pár évtizede létezik csak.
Egy kívülről nagyon szép épület. A Fecske-dombon áll, és maga az épület is repülő fecskéket jelenít meg.
Nincsen benne semmi más, csak 42 darab márvány oszlop.
14.085 névvel.
Akik Phú Yên környékén estek el a háborúban.
Amikor ott voltam, még nem tudtam a pontos számot, de legalább 10.000-re becsültem a neveket.
Úgy éreztem, semmi másra nem vagyok képes, mint lehajtott fejjel körbesétálni az oszlopok között. Közben végig arra gondoltam, mennyire értelmetlen minden háború. Biztosan közhelyes, de ezek a nevek fel lehetnének írva máshová is. Könyvek gerincére. Esküvői meghívókra. Alapítványok alapítói névsorába. Vagy egyszerűen csak emberek szívébe. Bárhová, csak ne márvány oszlopokra…
Ironikus módon a domb felett többször is vadászrepülők repültek el, amíg ott voltam.
Én lassan mentem tovább, egy darabig elkísért a márvány oszlopok árnyéka.
Nghinh Phong Tower
Jó volt a hosszú séta innen a következő állomásig.
Főleg, hogy a Google Maps kétszer vitt be olyan labirintusszerű kis utcácskákba, ahonnan – több zsákutca felfedezése után – csak visszafelé vitt az út.
Olyan helyeken jártam, ahol csak csodálkozó tekintetek fogadtak. Te mit keresel itt?
Az elmúlt hetekben tanultam egy nagyon fontos apróságot. A vietnámi emberek két kézzel fogják meg azt a dolgot, amit át akarnak adni a másiknak. Ez a tisztelet jele. Ez egy olyan dolog volt, amit láttam, de soha nem gondolkodtam rajta. Csak utólag nyert értelmet a látvány.
Azóta én is két kézzel fogom meg például a pénzt, amit átadok másnak. És azóta látom, hogy milyen mérhetetlen örömet okoz ez a kis apróság.
Megleptem a jelenlétemmel egy, az út szélén kukoricát grillező nőt. Csodálkozott, hogy ott vagyok. Meglepődött, hogy köszönök neki. Örült, hogy veszek tőle egy kukoricát. És mindenki mosolygott, mikor két kézzel adtam oda a pénzt.
Hosszú séta után érkeztem meg a Nghinh Phong Tower-hez.
Ez egy 2021-ben elkészült tengerparti emlékmű és városi jelkép. A vietnámi nép eredetmondáját építették meg ezzel a toronnyal.
Rengetegen voltak itt. Mindenki fényképezkedett és láthatóan jól érezte magát. A torony körül pár nagy méretű plüssruhába öltözött figura okozott derültséget. Volt panda, nyúl, ember formájú figura is.
Az egyikkel én is közelebbi ismerettséget kötöttem, mielőtt továbbmentem. Ez a hely – talán az előző élmények súlya miatt – megint nem hozott különösebb érzést számomra. Ez most talán tipikusan olyan “kipipáltam” hely volt.
A hosszú séta végén újra a kávéházban talált rám az este.
Tegnap viszont nem maradtam zárásig.
A hostelem melletti szervizben béreltem egy motort. Elmentem megtankolni.
Vettem két csipszet, meg egy joghurtot. Több mint egy éve nem ettem joghurtot. Ez ráadásul duriános volt. LOL.
Ezekkel az apróságokkal bújtam az ágyamba, hogy moziestét tartsak.
Éjfél körül elaludtam.
Azért ilyen korán, mert ma hajnalban különleges programot terveztem.
Mũi Điện
Ma 3:45-kor keltem. 4:00-kor már a motoron ültem és robogtam a cél felé.
Tuy Hòa központjától kb. 35–40 km-re délre tartottam. A vietnámi turisztikai források hagyományosan úgy emlegetik a helyet, mint az ország olyan pontját, ahol legelőször kel fel a nap.
Jó, ha utánanézünk, ki fog derülni, hogy nem ez Vietnám tényleges legkeletibb szárazföldi pontja. A délebbre fekvő Mũi Đôiban a mérések szerint a Nap körülbelül 4 másodperccel korábban kel fel, mint Mũi Điệnnél.
Nem érdekelt a 4 másodperc. Itt éri legelőször a nap Vietnám földjét, és kész! Én ma az első napsugarakat mentem fogadni.
Az út veszettül sötét volt. Kanyargott. Egy idő után tengerparti sziklák között vezetett. Érdekes élmény volt a tenger illatát érezni, de a vizet nem látni.
Az utolsó kilométerét gyalog kellett megtennem, felfelé vezető lépcsőkön. 5 óra előtt ott voltam Vietnám szélén. A napfelkelte 5:30 körül kezdődött.
Rengeteg ember jött el ide hajnalban. Valamiért azt gondoltam, hogy egyedül leszek ilyen korán. Kellemes tévedés volt.
Elfoglaltam egy helyet az egyik kilátó épület korlátjánál. Ide letettem a telefonomat és az egész napfelkeltét felvettem.
Korábban azt írtam az egyik “The Miracle is Already Here” videómban, hogy nincs különbség napfelkelte és napnyugta között.
Ma úgy éreztem, ott tévedtem.
Ez a napfelkelte gyönyörű volt.
Már-már az a szó jutott eszembe, hogy Isteni.
A sugarak, amik a horizont felől megelőzték a napot két kitárt karra emlékeztettek. Mintha meg akart volna ölelni mindenkit a nap. A tenger csodálatosan ragyogott előttünk. Fecskék repdestek körülöttünk. Pár hajó úszott a hatalmas térben.
És tényleg lehetett látni, ahogy a Nap egyre feljebb kúszik. Ahogy kidugja a fejét a felhők közül, amik mint egy párna, finoman ott ültek a horizonton.
A szívem csordultig volt hálával. Nagyon-nagyon szerettem ezt a napfelkeltét.
És nem csak a Nap miatt.
Odaérkezésemkor a mellettem álló fiatal srác megszólított. Több dolog derült ki róla. Egyrészt nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk. Másrészt fényképész. Volt már Európában is. Így egy Svédországban vásárolt rénszarvasos fa bögréből ittam kávét. Mert nem csak a fényképész felszerelése volt profi. Mindent hozott, hogy friss kávét ihassanak a barátaival. És a harmadik kérdése az volt felém, hogy innék -e kávét.
Így lettünk barátok.
Örömmel és boldogsággal osztoztunk meg azon a közel egy órán, amit egymás mellett állva töltöttünk. Megbeszéltük, hogy Saigonban iszunk még egy kávét. Ő ott lakik, én oda megyek.
Többször megöleltük egymást elválás előtt.
A belorusz barátom kér meg, hogy a helyszínen lévő világítótorony kutyáját etessem meg, ha ma megyek. Ezért tegnap vettem két darab felvágottat. Ez meglepően szerencsés lépés volt, mert két kutya is volt. Mindketten örültek a kolbásznak.
Hazafelé pár helyen még megálltam fényképeket készíteni az út mentén.
Most újra a Highlands kávézóban ülök.
Kavarognak bennem a szavak, az élmények, amik az utolsó 24 órában találtak meg.
Ma utazom tovább Nha Trang városába.
Többen mondták, hogy ez lesz az utam legszebb városa.
Félek.
Mindegyik szép volt eddig is.
Mindig sokkal többel megyek el, mint amivel érkezem.
Mi lesz, ha egyszer már nem bírom el?
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás