Egyre határozottabban érzem: adnom kell, hogy kapjak. A templom erről adott tiszta tanítást.

Elhagytam a templomot, de az nem hagyott el engem.

A templomi sorozat végéhez közeledve összeállt a kép. Bennem már biztos: csodálatos 10 napot töltöttem a Wat Pa Tam Wua templomában.

Ez az írás a megfogalmazásában tele van bizonytalanságot sugalló mondatokkal. De semmi bizonytalanság nincs bennem, nagyon éreztem, hogy mi történik ma!

Sétálok, ülök, fekszem. Fáj a testem, szétesik a figyelmem, mégis újra kezdem. Itt nem érteni tanulok, hanem gyakorolni.

Nem kell, hogy adjon bármit. Így is maradok. A keret, a csend, a hideg reggel már önmagában ajándék.

Fájdalmat éreztem. Fáj, amikor a tér, ami előre is vihetne, egy játéktérré válik.

A testem fáj. Belül egyenesedem. A fájdalom nem büntetés – talán edzés.

Tegnap már menetrendszerűen lefeküdtem 22:00 előtt. Az ágy keménysége 20-30 percenként keltett fel. Öt órakkor csörgött a karórám. Fel is ébredtem, de egy kicsit alszom még felkiáltással… Elaludtam. A harangszó keltett. Pontosabban annak a sürgetőbb vége. Gyorsan beugrottam a fehér ruhámba és 1 percen belül már lent voltam a nagyteremben. Kaptam egy igazán pici rizst a felajánláshoz. Olyan kicsi volt, hogy álmos fejjel igazán nem volt könnyű n ...

Találd meg, mi fontos neked, a többi felesleges dolgot engedd el! Vajon miért nem szeretjük megfizetni a dolgok árát? Akár saját magunkért sem?