119. | Az első hét Koh Samui szigetén

Egy hete érkeztem meg Thaiföldre. Most szombat reggel van. A híres Fisherman’s village-ben ülök a parton, egy kis büfé asztalánál. A minap ittam itt egy nagyon finom smoothiet.

Innen 9 perc és 900 méter távolságra van a szállásom. Eljöttem bevásárolni. Nem vettem eddig (sem) túl sok kaját egy-egy alkalommal, így a tegnapi vacsora alkalmával elfogyott minden készletem. Azt hiszem, ez teljesen rendben van, hiszen bármikor el tudok gyalogolni vásárolni, ha szükséges.

Az idefelé vezető úton gondolkodtam el azon, hogy megírom az első hetem tapasztalatait, így itt kezdem el ezt a bejegyzést.

Most meditálok egy rövidet, aztán folytatom az írást.

A fenti képeken látható látványban van részem. Koh Samui északi részén vagyok. Innen, Koh Samui északi partjáról Koh Phangant látom, nem is olyan messze. Ez egy másik sziget. Arra felé nézve a Thai-öböl (más néven a Siam-öböl) vizét látom.

Ez az öböl a Dél-kínai-tenger része, és Thaiföld keleti partjait mossa. Koh Samui, Koh Phangan és Koh Tao is mind ebben az öbölben fekszik.

A ChatGPT készített nekem egy térkép vázlatot arról, hogy hol vagyok és mit látok. Ez annyira vicces, hogy ide teszem.

Koh Pangan volt a másik sziget, ami szóba jött nálam, mint az új életem első állomása. Amiért nem ezt a szigetet választottam, az az volt, hogy ott több digitális nomád él, és én most nem akartam csatlakozni más emberekhez, csoportokhoz.

A nomads.com oldal információi alapján jelen pillanatban Koh Samuin is fel tudnám venni a kapcsolatot három másik digitális nomáddal, de ezt egyenlőre nem teszem meg. Jó a csend és a nyugalom!

A szállásom

A korábbi bejegyzésekben írtam azt, hogy szállást akár interneten keresztül is találhattak volna. Aztán elmélyültem a kérdésben és felmerült az, hogy a szállások azon az oldalon, ahol én kutakodtam, jellemzően hosszú távra kiadók. A jelen állapot szerint három hónapot fogok itt élni, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez kimeríti -e a hosszú táv fogalmát.

Ezért az indulás előtt pár nappal ezelőtt egy Airbnb szállást foglaltam le, ahol a bérletem ma jár le.

A házigazda egy hozzám hasonló gondolkodású, nálam három évvel fiatalabb francia srác. Hárman vagyunk a lakásban, mert ott van a kutyája, Judy is. Tegnap előtt a házigazda csak hajnali három körül ért haza, miután este elment. Mivel nem tudtam, hogy hol van és mikor jön haza, kétszer kivittem az öreg kutyát pisilni, majd fél három körül lefektettem a házigazda szobájában.

Pont aznap beszélgettünk a szállásom további sorsáról. Elmondtam a srácnak, hogy tetszik ez a szállás és ez a környék. Szívesen itt maradnék, amíg a szigeten élek, nem keresnék másik szállást. Kértem tőle kedvezményt az árból és természetesen kíváncsi voltam, hogy mit szólna ehhez a megoldáshoz.

Elmondta, hogy normál helyzetben nemet mondana. Azért Airbnbzik, mert akkor csak pár napokat lát vendégül valakit, az pedig egy másik szituáció, hogy valaki állandóan itt él. De mivel rólam van szó, akit nagyon tisztelettudónak ismert meg az elmúlt napokban, egy kis időt kér és átgondolja a kérésemet, ajánlatomat.

Másnap, azaz tegnap délelőtt aztán azzal fogadott, hogy rendben van a dolog, örömmel veszi ha itt maradok nála. Az általam kért kedvezményből egy kicsit visszavenne, ha nekem is megfelel. Megegyeztünk. Így, ha minden jól megy november húszig itt fogok élni.

A szállás a főúttól húsz, a tengertől negyven méterre van, szóval ha kiállok a kis teraszra, a pálmafák ölelésében mindig látom a vizet.

Egy szobám van. Ahogy az ablakokon beleskelődve más házaknál is tapasztaltam, ez a ház is egy szokásos thai épület: nem sok szekrényt látok errefelé. Az én szobámban is csak egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy akasztós polc található. Nincsenek képek, egyéb dolgok. És természetesen van légkondicionáló. Anélkül nehezen lehetne kibírni a bent tartózkodást.

Az ablakot csak délelőtt nyitom ki. Mivel mindenféle állatok mászkálnak a ház falán – főleg délután és este – így sajnos csukott ablak mellett alszom. Nem kívánnék arra ébredni, hogy egy gekkó csókolgatja az arcom…

A lakásban van még egy szoba, amin ketten osztoznak. Judy és a gazdija. Van egy fürdőszoba, WC-vel, zuhanyzóval és egy mosdóval. Itt az a megoldás, hogy a zuhanyból a víz a WC mellett, előtt folyik el a lefolyóba. És igen: van egy külön zuhany fej a fenék mosásra. Ezt már kipróbáltam, de egyenlőre még papírt használok, pont mint otthon. A fürdőben sincs a felsorolt dolgokon kívül semmi más.

Van egy konyha. Elég minimalista módon van berendezve. Van mikró, egy egy lapos főzőlap egy mosogató, egy hűtő. Pár edény és minden másból nagyjából kettő darab. Kettő tányér, kettő kis tál, kettő kés, kanál és villa.

Azt gondolom, hogy ez a lakás kimeríti a minimalista élet fogalmait.

Van ezen kívül egy nappali és étkező egy légtérben. Én az étkező asztalt használom itt, a házigazda meg a kanapét. Szépen elosztozunk a téren.

Ami nagyon tetszik még itt az az, hogy a tömbhöz, amiben a lakás található, tartozik egy medence. Így a héten minden nap úsztam, elkezdve ezzel a rendszeres mozgás programját.

Jó hogy közel vagyok mindenhez. Tetszik ez a hely, szeretem ezt a szállást.

Ami furcsa itt az az, hogy itt a házak nagyon szabadon vannak. Mi például egész nap nem zárjuk be az ajtókat. Más házaknál is azt látom, hogy nyitva vannak az ajtók. Sok üzletet csak eltakarnak ponyvával, mikor bezárják. Az üzletek természetesen jobban zárták, de sok olyan is van, ahol sok minden kint marad estére, éjszakára. Semmilyen kellemetlen tapasztalatom nem volt eddig ezzel kapcsolatban.

Néha vannak más lakók is a házban:

 

 

 

 

 

 

 

 

A környék

Ahogy említettem, közel van a Fisherman’s village. Magyarul halász falu. Rengeteg üzlet, étterem és szórakozási lehetőség van itt. A híres éjszakai piacon még nem voltam, de folyamatosan úgy érzem, hogy nem kell kapkodnom, mindenre van és lesz időm.

Ami furcsa, hogy marihuána bolt itt minden utcában van, nem is egy. Ezt már máshol is láttam Európában, de még mindig meglep.

Tegnap előtt csináltam egy hosszabb kirándulást, messze a Fisherman’s határain túl mentem, összesen 12 kilométert oda-vissza. Nem értem el a település végére…

Pedig szerettem volna, mert a házigazda szerint ott láthatok komodói varánuszt. Őrájuk nagyon kíváncsi vagyok, biztosan meg fogom keresni őket.

Tőlem 1,5 kilométerre van az első „igazi” strand, a Bo Phut Beach.

Az ételek

A séta közben most beültem reggelizni. Vagy ebédelni. Nem is tudom. 10:50 van, nevezzük akkor ezt brunchnak. Ez egyébként a breakfast (reggeli) és ebéd (lunch) szavak összevonásával keletkeztetett regebéd szó, ami pontosan a kettő étkezés közötti étkezést jelenti.

Mindenhol kellemes zenék szólnak. Most például Maxi Priest Wild World feldolgozása szól. Nagyon szeretem ezt a dalt.

Egy zöld curryt fogok enni, főt rizzsel. Arra számítok, hogy nagyon finom lesz, ahogy eddig minden étel, amit ettem az volt. Ez a curry kb. 1.700 forint lesz.

Minden más élelmiszer is jóval olcsóbb, mint Magyarországon.

Ráadásul evés közben egy másik kedvenc dalom is megszólalt, Phil Collinstól az Another Day in Paradise.

Cause it’s another day for you and me in paradise
Mert ez egy újabb nap számunkra a paradicsomban

Evés közben az aktuális könyvemet olvastam. Ez Havasi Juli könyve, a címe Papírbabák – avagy lehet-e két hazád? Most eszméltem rá, hogy milyen hasonló a történet, mint amilyen az én életem. Az írónőt egyébként személyesen ismerem. A Magyar íróképző által szervezett Győri íróklubban voltunk tagok mind a ketten. Egy győri osztályvezető főorvos asszonyról van szó. Ez a második könyve. Ezt is ugyanolyan jónak és értékesnek tartom, mint az elsőt.

A történet főhősének egy gondolata a könyv adott pontján az, hogy: “A fantáziálás váratlanul csap át gyötrő honvágyba. Fájdalmasan hiányzik nemcsak Emma, de Botond és a komplett accessoire is: Vilma néni, apósom és a sznob baráti társaságunk is, akiknek egyik napról a másikra szűntem meg létezni.”

Szerencsésnek érzem magam az étteremben (is), hogy egyrészt az én baráti köröm nem sznob, másrészt, hogy nem érzem úgy, hogy bárki számára megszűntem volna létezni, vagy bárki megszűnt volna létezni számomra.

Aztán – még mindig az étteremben – megfog egy másik gondolat is: “… praktikus dolog az elme: csak keresni kell egy nagyobb nehézséget, és máris könnyebben elviseljük, amiben vagyunk.” Erre, ebben a formában nem gondoltam még. Én ennek a megoldásnak – azt hiszem – a szelídebb változatát szoktam alkalmazni. Voltam már párszor mélyen életemben. Ezekben az időkben gyakran gondoltam mások nehézségeire. Sokszor mondtam azt ilyenkor, hogy ez én bajom nem is olyan rossz, lehet, hogy más a fél életét oda adná, hogy csak annyi baja legyen, mint nekem. Egy szerelmi bánat esetében például praktikus arra gondolni, hogy ennél mennyivel rosszabb lehet egy gyerek tartós betegségén gondoskodni. Vagy éhezni, szállástalannak lenni. Ilyenkor aztán mindjárt hálás tudtam lenni annak, hogy nekem valóban “csak” ennyi bajom van. Ha most belegondolok Havasi Juli szavaiba, tulajdonképpen ugyanazt tettem, mint a regényének főhősnője: kerestem egy nagyobb nehézséget. De – mondom még egyszer – én a nehézségen keresztül mindig a hálát pillantottam meg a saját életemre vonatkozóan.

Nem csalódtam a curryben. Nagyon-nagyon finom volt. Jól laktam, estig nem kell ennem. Az ásványvízzel és a rizzsel együtt 2.100 forintból ettem egy kiadós ételt.

A meleg

Nagyon meleg van. De számomra nem elviselhetetlen. Igazából egy perc volt megszokni azt, hogy itt folyamatosan úgy érzem, mintha sütűben lennék. Egy fél órája zuhanyoztam. Már nyoma sincs ennek. A fürdőnadrágomban ülök a nappaliban és állandóan törölgetem a kezeimet, hogy ne legyen vizes a laptopom. A nadrágom olyan, mintha a medencében lettem volna, mert állandó izzadásban vagyok. Ehhez mozognom sem kell.

A szemüvegem gyakran kell törölgetni, mert ráfolyik az izzadtság. Ha a szobában nem megy a légkondi, akkor azonnal hatalmas vízcseppekkel jelez a testem, hogy kapcsoljam be. Ha kijövök a 23 fokra hűtött szobámból a nappaliba, akkor a tömény meleg azonnal arcon csap. Nem csak úgy meglegyint, hanem ököllel emlékeztet arra, hogy itt a meleg a természetes.

Nem hiszem, hogy ez mindenkinek elviselhető dolog, hallottam már olyan véleményt is, hogy nagyon tetszett az ország valakinek, de a meleget ki nem állhatta. Én szerencsés vagyok, mert egyszerűen meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom a hőérzettel. Hozzáteszem, hogy állandóan laza ruhákban vagyok, egész nap jobbára egyetlen nadrágban, alsónadrág nélkül. Hagyományos hétköznapi ruhában azt hiszem, ez kibírhatatlan lenne.

A medence ezen az egy héten fontos szereplője lett az életemnek. Bármikor megyek oda – értsd, reggel vagy este – a vize mindig kellemesen meleg. Nem kell mindenféle trükköket csinálnom, hogy belemenjek, egyszerűen csak bele lépek.

A lakás jó elhelyezkedésű. A nappaliba kora reggel süt be a nap, de akkor én még nem szoktam itt ülni. Onnantól kezdve árnyékban van. Ettől függetlenül, ha nincs bekapcsolva a ventillátor, iszonyat meleg van. A nappaliban nincs légkondi. Az egyetlen ventillátoron hárman osztozunk, de azt hiszem, a legnagyobb szüksége Judnynak van rá, aki csak ezzel és a nyelvével tudja magát hűteni.

Az emberek

Tulajdonképpen ez az, amiért jöttem. Talán csak az az egyetlen elképzelésem volt ezzel az országgal kapcsolatban, hogy itt mindenki mosolyog. És talán ez volt az összes várakozásom az új életemmel kapcsolatban.

Nos, nem mindenki mosolyog. Még sincs bennem csalódás. Nyilván nem arra számítottam, hogy az utcán mindenki idióta módjára mosolyogva tévelyeg és mindenfelé mosolyognak az emberek. Nem így van! Végzik a dolgukat, el vannak foglalva a telefonjukkal, beszélgetnek egymással, talán olyan témákról is, aminek semmi köze nincs a mosolygáshoz. Viszont minden kapcsolódásban benne van a mosoly, és ez az, ami Magyarországon annyira hiányzott nekem.

Ha valahová bemegyek és köszönök, vissza köszönnek és rám mosolyognak. Ha valaki előre köszön, mosollyal az arcán teszi. Ha valakire ráköszönök, mosolyogva köszön vissza. Ha hívnak valahová, mosollyal teszik. Ha összeteszem a két kezem a mellem előtt és azt mondom, hogy “köszönöm, nem!” ezt mosolyogva teszem és mosolyogva fogadják. Az összetett kéz a jellegzetes thai köszöntést, az ún. wai.

A wai nemcsak egy kézmozdulat, hanem mély jelentéssel bíró kulturális gesztus Thaiföldön.

Jelentése és szerepe:

• A wai a tisztelet, az alázat, és a jóindulat kifejezése.
• Leggyakrabban üdvözlésként és elköszönésként használják, de hálát, bocsánatkérést vagy tiszteletadást is kifejezhet vele az ember.
• A mozdulat: a két tenyér összetétele mellkas előtt (mint az imádkozásnál), és a fej enyhe meghajlása.

Ideológiai és vallási háttere:

• Buddhista gyökerek: a wai összefügg az añjali mudrával (az imádságos kéztartással), amelyet sok dél-ázsiai kultúra használ a tisztelet és a szellemi tisztaság kifejezésére.
• A gesztus az önmagunk visszafogásáról és a másik felé irányuló tisztelet kimutatásáról szól, vagyis nemcsak társadalmi, hanem spirituális jelentése is van.
• Thaiföldön úgy tartják, hogy a wai az egységet és harmóniát fejezi ki: a külső tisztelet (a másik felé) és a belső béke (önmagunkban) egyszerre van jelen.

Hierarchia és szokások:

• A wai formája (milyen magasan tartod a kezed, mennyire hajolsz meg) függ attól, hogy kinek adjuk:
  • barátoknak, egyenrangúaknak mellkas előtt,
  • idősebbeknek orr vagy homlok előtt,
  • szerzeteseknek vagy Buddha-szobornak a homlok fölött.
• Ez tükrözi a thai társadalom hierarchikus értékrendjét, ahol a tiszteletadás fontos mindennapi gyakorlat.

Ebből a leírásból nekem az tetszik a legjobban, hogy “… ahol a tiszteletadás fontos mindennapi gyakorlat.”

És éppen ekkor írt rám egy barátom – megint működik a “Szinkronicitás”: “Hogy vagy, merre vagy? Hogy telnek a napjaid? Ha a héten itthon vagy Bábolnán ihatunk egy sört. Tisztelek, jó fej vagy!”

Írás közben ezt olvasom éppen: Thaiföldön a mindennapi életet áthatja a tisztelet és a harmónia keresése. Az emberek udvariassága nemcsak szavakban, hanem gesztusokban is megnyilvánul, mint például a wai, amely egyszerre köszönés, tiszteletadás és jóindulat jele. A társadalmi hierarchia fontos szerepet játszik: a fiatalabbak mindig tisztelettel fordulnak az idősebbek felé, a szerzetesek iránt pedig különleges megbecsülést mutatnak. A nyugalom és a mosoly szinte kötelező kellék, hiszen a „mosoly országa” nem véletlenül ragadt Thaiföldre. A konfliktusok nyílt kifejezése kerülendő, inkább a békés megoldásokra törekednek. Ez a sajátos viselkedéskultúra teszi a thai embereket barátságossá és vendégszeretővé, ami a külföldiek számára is gyorsan észrevehető élmény.

Micsoda véletlen egybeesés. Többen kérdezték, én többször elmondtam és leírtam – legutóbb az egyik utolsó bejegyzésben -, hogy miért jöttem Thaiföldre. Nem találtam különösebb okát. Most kezdek gyanakodni, hogy – bár az elmúlt hónapokban ez egyszer sem jelent meg a fejemben – rengeteg éve tudom, hogy Thaiföldet a “mosoly országának” hívják… Lehet, hogy a tudatalattim hozott ide?

Még egy utolsó gondolat az emberekkel kapcsolatban. Apu írt nekem levelet az ez előtti bejegyzésem kapcsán. Ebben több között van egy számomra kedves gondolat. “Élményekben gazdag életed tapasztalatait fogod átadni utódaidnak, barátaidnak akiket ez gazdagítani fog.” Valahol azt érzem, hogy valamilyen módon, de így lesz…

Hálás vagyok azért, hogy itt élhetek!