One Night Bangkok (Murray Head Cover by Pink Volt-age!)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Ma reggel nyolc órakor megérkeztem Bangkokba.

Úgy, hogy erről tegnap délután négykor még fogalmam sem volt.

A digitális nomád életforma fénysebességre kapcsolt.

Elindulok

Az elmúlt napokat vidámságban, kacagásban és nem egyedül töltöttem.

Aztán eljött a pillanat, amikor kaptam két gyomrost meg a kijelentést: ha valami nem tetszik, ott az ajtó. Gondolkodtam egy pár pillanatig, hogy mennyire megfelelő döntés egy olyannak, mint én, ezt mondani. Digitális nomád vagyok. 3 perc alatt össze tudom pakolni a cuccaim. A feszültség pillanatok alatt vált olyan mértékűvé bennem, hogy nem sokat gondolkodtam. Összepakoltam a cuccaim.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és pár száz méterrel arrébb leültem egy kávét inni. 5 perc alatt el tudtam dönteni, hogy akarok-e tovább maradni a szigeten, vagy máshová megyek. Újabb 10 percen belül megvolt a szállásom aznap éjszakára és a repülőjegyem Bangkokba.

Megérkezem

Ma reggel megérkeztem a metropoliszba.

A repülőtérről kilépve leültem egy kőre. 10 perc alatt megbeszéltem az AI-jal, hogy a város melyik része lesz megfelelő kezdetben. Lefoglaltam a szobámat és megrendeltem a taxit.

Az összegzés tehát elég egyszerű lesz.

Az ajtó becsukódik. 25 perc munka és 500 kilométerrel odébb vagyok. 4-5 döntés meghozatala egy repülőre való fel- és leszállás. És 18 órával később ott vagyok, ahol tegnap reggel még nem képzeltem el magam.

Péntekre volt tervezve ez a bangkoki út. Szombatra van egy másik repülőjegyem Kambodzsába.

Miért jó itt?

Egyszerűen azért jó itt, mert most végre lesz időm megismerni ezt a várost.

Ötödik alkalommal vagyok ebben a városban. Ebből 3 alkalom csak a repülőtéren volt, illetve egy éjszaka a város egy külső kerületében.

Ma 15 kilométert gyalogoltam eddig. És ma még megyek tovább.

A maival együtt 5 éjszakát fogok itt tölteni.

Kis Kína

A mai hosszú sétám alatt végig úgy éreztem magam, mintha Kínában lennék. Az óvárosban vagyok.

Végeláthatatlan üzletsorokon gyalogoltam végig. Itt is mindent lehet kapni, amire az ember csak gondolni tud. Mondhatnám, hogy a szokásos, hiszen ezt már láttam párszor. De a mérete meglepő. Mikor 1 kilométeren keresztül úgy gyalogolok, hogy mind a két oldalon mellettem árus követ árust… Ez más.

Voltam virágpiacon. Egy kisebb falu méretű területen helyezkedik el. Nagyon jó volt érezni a száz féle virág illatát.

A kajaárusokat is élvezettel nézegettem. Megvannak persze a kellemetlen illatok, ez lépten-nyomon hozzátartozik a piachoz. De nem ez a domináns. Olyan illatorgiák száz métereken keresztül, hogy még egy kiadós ebéd után is éhes lesz az ember.

Templomok. Nem tudom, hányat láttam már Ázsiában. Az a ragyogás amit itt láttam, mégis meglepett. Olyan gyönyörű színorgiákat figyeltem meg a séta alatt, hogy majdnem kiesett a rágógumi a tátott számból. Mindezt teljesen véletlenszerűen. 3 vagy 4 templom akadt ma az utamba. Buddhista és hindu templomok is.

A szállásom a már megszokott közös szállás. Élhető szoba, tiszta fürdő és egy munkára alkalmas közös tér. Plusz egy fiatal kismacska, aki egyszer csak úgy döntött, hogy az ölemben akarja jól érezni magát. Imádtam, ahogy 10 percig ott feküdt az ölemben és élvezte, ahogy simogatom.

Az első napom izgalmas és színes volt ebben a metropoliszban. És nemsokára elindulok, hogy felfedezzem az éjszakai óvárost.

A következő mondat igazsága meg majd kiderül.

One night in Bangkok. Egyetlen bangkoki éjszaka még a kemény embert is alázatra tanítja.

Utóirat

Azt terveztem, hogy az esti séta után – még tegnap – publikálom ezt a bejegyzést. Aztán mégsem így történt. Írom, hogy miért.

Bangkoknak ez a része éjszaka is nagyon szép. A templomok és a hozzájuk tartozó környezet pompás látványt nyújtanak, különösen a tegnapi holdfényben.

Sok ember – főleg fiatalok – van az utcákon. Sétálnak, üldögélnek, beszélgetnek. Ezt mindig örömmel szemlélem. Egy kisebb hindu szentély mellett leültem beszélgetni és néztem az embereket. Aztán tőlem 5 méterre megjelent egy csapat rendőr. Promóciós fényképeket készítettek fél órán keresztül. Nagyon jól nézett ki a teljes felszerelésben megjelent csapat.

Ez éles ellentétben állt az utcán alvó emberek koszos bőrével és ruhájával. Sokan aludtak az utcán, ez meglepett. Lépten-nyomon alvó emberekbe botlottam. A gyönyörű templomok kiskapuiban. A boltok előtt, épületek sarkainál. Némelyiknek volt takarója – bár erre nem nagyon van szükség itt. Láttam olyat, aki vizespalackot használt párnának. Nők, férfiak, idősek, fiatalok.

Egyetlen dolog volt közös: a fekhelye mindenkinek a kemény beton volt.

Különösen nehéz érzés volt elmenni egy olyan hosszú szakasz mellett, ahol sorban feküdtek egymás mögött 10-15 ember. Mint az én tömegszállásom. Amibe visszatértem. Ahol engem nem a beton, hanem a kemény ágymatrac várt.

Délután még azt gondoltam, hogy kemény az ágyam.

A séta után nehéz gondolatokkal feküdtem le a kemény matracomra, ami sokkal, sokkal puhább volt, mint az utca betonja.

Azt gondolom, alázatos ember vagyok. Legalábbis alázatosabb, mint régebben voltam. Egy kimondatlan kérdéssel indultam el a városba. Bangkok azonnal meg is tanította, amit tegnap meg kellett tanulnom. Viszem magammal a felismerést. Sokkal alázatosabban fogok gondolni ezután az ágyamra…

The post 378. | Bangkok first appeared on Digital Nomad Blog.

The post 375. | Kéz a kézben a MegaEsimmel – teszt és vélemény – országokon át first appeared on Digital Nomad Blog.

Mintha ma lett volna, hogy eljöttem innen.

Mintha egy évszázad telt volna el azóta, hogy eljöttem innen.

Tapasztalatok

Két dolgon is gondolkodtam ennek az írásnak a megkezdésekor. Az első gondolatsort az elmúlt napok két eseménye indította el bennem. Éreztem, hogy le akarom írni, de nem tudtam, hogy hová tegyem. Önálló írásnak talán felesleges lenne? Ha így van, akkor melyik bejegyzésben lenne helye? A második gondolatsor aztán kijelölte az irányt.

Még a Nomad Cruise idején talált meg egy érzés. A bemutatkozó beszélgetések gyakori eleme a “Mióta vagy úton?” kérdés. Emlékszem az akkori magamra. Milyen ámulatot éreztem, mikor a beszélgetőpartnerem lazán mondta: 8 éve utazom. A többség ilyen volt. Években mérték az utazásaikat.

Valamikor az utazásom hatodik hónapja körül kezdtem el észrevenni, hogy már az én hónapjaim számára is fel-felfigyelnek a beszélgetőpartnerek. Azóta eltelt még 8 hónap. Ma már mások arcán látom azt, amit annak idején az enyémen lehetett megfigyelni a Nomad Cruise fedélzetén.

Nem tudom, hány hónap, hány év utazás kell ahhoz, hogy valakit tapasztalt világjárónak tekintsünk. Nem hiszem, hogy létezne ilyen határvonal. Már csak azért sem, mert mindannyiunk tempója más. Ahogy a világra való nyitottságunk, kalandvágyunk is. A pénztárcánk mérete és a fizikai felkészültségünk is más.

Én mindenesetre már tapasztaltnak érzem magam. És egyre többször tűnik úgy, hogy mások is ezt gondolják rólam.

A hétvégén egy barátom keresett meg Magyarországról. Januárban jönne Ázsiába a fiával. Talán Phuketre, ahol én akkor éppen ott voltam. Kérdezte, tudnék-e ajánlani valami jó szállást neki. Hogyan is tudtam volna? Éppen csak egy napja voltam abban a városban. Aztán elkezdtem neki leírni pár gondolatot. Mire érdemes figyelni. Mit érdemes használni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a Messengerben pár képernyőn keresztül csak az én válaszaim látszódnak. Mégis volt mit megosztanom vele, annak ellenére, hogy konkrét szállást nem tudtam ajánlani.

Hétfőn egy hosszú busz, majd egy rövidebb hajóúttal érkeztem meg Koh Samui szigetére. Egy útitárs megszólított. Mikor kiderült számára, hogy én már 3 hónapot éltem ezen a szigeten, elkezdett kérdezgetni. Hihetetlen érzés volt számomra, hogy ezekre a kérdésekre úgy válaszolhattam, hogy valós, átélt, megtapasztalt helyszínekről beszéltem neki.

A második gondolatsor aztán nyilván ennek a kérdezősködésnek az eredményeként indult el bennem. Mennyi emléket hordozok csak erről az egyetlen szigetről?

Mennyi ember, akinek még megvan a neve és az arca is bennem. A számtalanszor végigsétált utcák. A motoros körutak. A sziget körbegyaloglásának élménye. Az OM a kezemen. A tenger képe…

Hétfő van. Egy kompon ülök, és írok. Kb. 45 perc múlva megérkezem a szigetre. Most megállok itt az emlékezésben és az írásban. Úgy tervezem, hogy holnap – kedden – publikálom ezt a bejegyzést.

Szeretném leírni, hogy hogyan ismertünk újra egymásra a szigettel.

Hát, akkor hogyan is?

A hajóról leszállva taxit kellett keresnem. Esett az eső, és 18 km-re volt a szállásom. Még a fedélzeten gyorsan megnéztem a Grabben az árakat. 570 baht volt a legolcsóbb fuvar. Így, mikor az azonnal támadó taxisokat megkérdeztem, mennyiért visznek el, csak nevetni tudtam. 1.200 baht az ár. Intettem, s mondtam, hogy szó se lehet róla. Mennyi, kérdezte ő? Mondtam neki, hogy 550, erre ő hagyott ott. Egy másik férfi viszont odaugrott hozzám, hogy adjak 600-at, ő elvisz. Mondtam neki, hogy nem adok többet, mint ami a Grabben van.

Elfogadta az 570-et és elindultunk. Az autó ajtajában volt bekészített ásványvíz, megkínált, hogy vegyem el. Emellé cukorkát is ajánlott. Úgyhogy, mire kiértünk a kikötőből, mondtam neki, hogy rendben van a 600. Nem fogadtam el sem a vizet, sem az édességet. A figyelmessége viszont biztosan megért 30 bahtot.

Így érkeztem meg a szigetre. Mosolyogva. Ez a fajta üzletelés annyira ismerős már számomra. És annyira szokatlan volt az első ideérkezésemkor. Akkor minden ismeret nélkül elfogadtam egy taxis ajánlatát. Akkor 10 USD-t fizettem 5 kilométerért. Ma már tudom, hogy az az út túl volt árazva. Ma a 18 volt az ára a 18 km-nek.

Az ismerős Fisherman’s Village bejáratánál szálltam ki a kocsiból. Direkt nem akartam magam házhoz hozatni. Szerettem volna az ismerős utcán sétálni egyet. Mosolyogva érkeztem meg ide is. Semmi nem változott. Persze, van pár szép új üzlet, de mégis, minden ugyanaz.

Pont itt hívott fel az idősebbik öcsém. Így megálltam telefonálni. Pont azon a helyen, ahol általában beszélgetni szoktam. Miközben megtárgyaltuk a dolgainkat, néztem a tengert, és Koh Pangan szigetét. Pont, ahogy szoktam.

Betértem a GreenLight Hotelbe, hogy meglepjem a tulajdonost. Nem volt ott. Nem baj, majd meglepődik a következő alkalommal.

Végigsétáltam a tengerparti úton, ahol 3 hónap alatt kb. 120 alkalommal sétáltam. A lakáshoz közeledve láttam pár új építkezést, egy hiányzó épületet és egy áttelepített szellemházat. Ezen az úton így múlt el a 11 hónap.

Jody! Nem tudom, hogyan lepődik meg egy kutya. De azt hiszem, meglepődött. Egy percig szaglászott és bújt hozzám. Már amennyire egy öreg hölgy bújni tud.

A házigazda, a barátom nem lepődött meg, ő azért tudta, hogy jövök. Jó volt egymást látni. Egy jó negyed órát beszélgettünk. Majd elfoglaltam a régi szobámat. A házban tényleg minden ugyanaz, mint volt. Tudtam róla, hogy a szobám álmennyezete egyszer leszakadt, pont az ágyra. De ennek semmi nyoma nem látszik. Minden pontosan olyan ebben a szobában, mint amikor utoljára láttam.

Az első ázsiai fürdőszoba… Pont olyan illatú, mint amire emlékszem. A színei és az összes berendezése ismerős. Megnéztem a konyhát is. Azt hiszem, kár lenne mondanom, hogy itt is minden a “régi”.

Beszélgettünk még egy kicsit a barátommal, aztán elmentem bevásárolni és ebédelni. Abban az étteremben, ahol olyan sokszor ettem a kedvenc massaman currymet. Rendeltem, leültem a szokásos asztalhoz. Mikor a tulajdonos nő kihozta az ételt, megkérdezte: “Te voltál itt tavaly is, igaz?” LOL. Még szép, hogy voltam. Kérdezte, hogy az a barátom hol van, akivel itt szoktam enni. Mondtam neki, hogy Kambodzsában és pár hete találkoztam is vele. Eszembe jutott a nap, amikor körbegyalogoltam ezt a szigetet. Fáradtan, elázva és éhesen ebbe az étterembe érkeztem meg. Az említett barátom már várt rám. És massaman curryt ettem.

Mondhatnám, hogy ezzel véget is ért a nap, de nem lenne igaz. A házigazda barátommal este elmentünk. Meginni pár sört, ahogy az utolsó hetekben tettük együtt. Sokat beszélgettünk. Sok sört megittunk. Sok jó dalt meghallgattunk. Most is, ahogy korábban is.

No, így ért véget az első nap.

Itt gondoltam először Ázsiában, hogy itthon vagyok. 2-3 nappal az ideérkezésem után.

Most nem kellett ennyi idő.

The post 374. | 340 nap után újra Koh Samui szigetén first appeared on Digital Nomad Blog.

Én meg itthon vagyok.

Folytatom a digitális nomád utamat.

Szombaton elhagytam a Hotel Riu Phuket szállodát. Megérkeztem Phuket városába.

Viszlát Hotel Riu!

Búcsúzóul megittam az utolsó Bloody Mary koktélomat a szállodában.

Hálás szívvel és mosolyogva léptem ki a hotel ajtaján. Pár órával a barátaim után én is lelépek innen. A szívem azért hálás, mert a vendégük voltam itt. A mosoly meg azért volt az arcomon, mert úgy láttam, én vagyok az egyetlen hátizsákos utazó ebben a hatalmas épületben. Emiatt a távozásomkor is több figyelmet kaptam. Nem tudom, és nem is érdekes, hogy a hatalmas bőröndökkel érkező turisták szánalmat vagy irigységet érezhettek inkább. De volt egy olyan érzésem, hogy inkább az utóbbit olvastam le az arcukról.

Phuket Old Town – az óváros

Ezt a kifejezést már messziről is hallottam a várossal kapcsolatban. Az óváros. Már a hangzása is hívogat. Más választásom nem lévén taxiba ültem. 40 km, 40 perc. Esküszöm, nem értem, hogy jött ki az átlag. De végül megérkeztem a Beehive hostelhez.

Itt – a várakozásaimnak megfelelően – kiderült, hogy még nem tudom elfoglalni a szobámat. Egy órával a bejelentkezési idő előtt érkeztem. Leraktam a nagy hátizsákomat a csomagmegőrzőben és elindultam az óvárosba.

Ami gyakorlatilag itt van körülöttem. Csavarogtam pár órát. Készítettem egy raklapnyi fényképet. Ittam egy kávét. Majd ettem egy késői ebédet. Aztán az esővel együtt érkeztem meg a hostelbe este hat óra körül.

Elfoglaltam az ágyamat a szobában, ahol még hat másik ágy ad otthont másoknak is. Kis csetelés után elaludtam. A tegnapi éjszaka tragikus volt. Annyira fájt a fülem, hogy szinte alig aludtam. Nem bíztam benne, hogy az este hét óra körüli elalvás reggelig fog tartani. De azért reménykedtem…

Hiába volt a remény. Egy óra múlva valaki perceken át kopogott az ajtón. Mert egy másik valaki – ügyesen – bezárta azt belülről. Miután a valaki bejutott, hangos beszélgetésbe kezdett valakivel. Mire megkérdeztem volna tőle, hogy miért tesz ilyet, már kiment. Akkor egy másik jómadár kezdett el telefonálni valakivel az ágyából. Nem halkan.

Elkönyveltem, hogy most a tömegszállások kellemetlenebbik végére kerültem. Mérgelődés helyett elmentem, és két órát még jártam a város utcáit.

Azt hiszem, a mai két sétával alaposan körbejártam azt a területet, amit holnap terveztem megnézni.

Nem baj. Holnap megnézem harmadszor is. Senki nem mondhatja majd, hogy nem adtam meg a módját a város megismerésének.

Ezzel együtt majd holnap írok bővebben a városról.

Vasárnap, kávéház

Tekintve, hogy a fenti bekezdéseket 22:30-kor fejeztem be szombaton, hamar eljött a vasárnap.

A városnézés előtt eljöttem a helyi Starbucksba. 11:45 van. A nap eddig nem nekem süt ma. Szó szerint és átvitt értelemben sem.

Ahogy korábban írtam, a szoba némileg érdekes. Mikor elmentem lefeküdni – éjfél körül – a szoba megint zárva volt belülről. Ez csak azért gond, mert nekem nem tudtak kulcsot adni, mivel azt valaki elhagyta korábban. Szerencsém volt. Valaki éppen akkor jött lefeküdni, neki volt kulcsa.

Az esti alvásom alatt valami megcsípte az egyik lábujjamat. Égető viszketéssel indultam el akkor a városba. Éjszaka kiderült, hogy nem ez a legrosszabb, ami történhet velem. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, a hátamon megjelent – tapintás alapján – három, ujjnyi vastag viszkető duzzanat. Nem rovarnak és nem ágyi poloskának tűnt a tapintás alapján. Visszavettem a pólómat, hogy abban aludjak.

15 perc után arra ébredtem, hogy a párna alatt tartott kezem egyik ujja meg van duzzadva. Mintha csalánba nyúltam volna. Kesztyűm nincs, így nem tudtam mit magamra húzni. Elkezdtem nézni egy filmet, mert aludni a felébredés után soha nem tudok. Így éreztem, és végre láthattam is, hogy a jobb alkaromon is megjelennek kiütések. Szép nagy foltokban, és tényleg úgy néztek ki, mint a csalánkiütés. Így legalább egyértelművé vált, hogy a párna a ludas a dologban.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan telefonál az ágyában. Kár, hogy nem értettem, mit beszélget, biztosan izgalmas lett volna nekem is.

Ilyen bevezető után jöttem el ide a kávéházba. Minden nagyon jó volt itt, amíg be nem kapcsolták a légkondit. Most olyan hideg van, hogy lassan lefagy a vesém. Ideje innen odébb állnom. Gondoltam, mielőtt elmegyek, még feltöltöm a mai videómat a csatornáimra. Ekkor derült ki, hogy az internet nem működik együtt social media felületekkel. Ez azt jelenti, hogy van internet, de a feltöltést nem tudom megcsinálni, mert valószínűleg blokkolva vannak a felületek. Két órán keresztül Youtube-zenét hallgattam, addig minden rendben volt. Most az sem működik.

Szóval, nagyon hideg van, és a net sem megfelelő. Ideje, hogy elmenjek a városba. Csakhogy kint minden szürke és ezerrel esik az eső. Így ma megérkeztem a digitális nomád élet szó szerint árnyékos oldalára. Éhes vagyok, nem akarok itt enni, mert drága a street food, amit ritkán akarok enni. Dolgoznék, de nem tudok. És az eső most ideköt.

Azt hiszem, olvasok egy kicsit. Kint a teraszon, mert nem akarom a fagyhalált kockáztatni. A jó hír az, hogy a fülem már csak fele annyira fáj, mint az elmúlt két napban. Kisebb a gyulladás, és a rágás sem olyan fájdalmas, mint előtte volt.

Most egy olyan helyről álmodom, ahol nincs hideg, működik a net és van olcsó étel, meg egy asztal egy kényelmes székkel. Nincs szükségem túl sok mindenre, hogy jobban alakuljon a nap.

Az van, hogy a helyzetem ilyen értékelése után nem nagyon tudok mást tenni, mint mosolygni. Az egész elmúlt egy nap annyira abszurd, amennyire vasárnap reggel csak lehet. De miután végiggondoltam, máris látom, hogy van megoldás. Ez azonnal fel is szabadított a nem létező önsajnálat alól. LOL.

Egy kis pihenés!

Végül egy órát olvasgattam, mire elállt az eső. Ahogy elindultam, persze újra elkezdett esni. De ekkor már nem volt megállásom.

Úgy döntöttem, hogy eszem egyet és alszom, mielőtt nekiindulok a nagy városnézésnek. A hostelben kértem egy új párnát. Hátha ma megúszom kiütések nélkül az éjszakát.

Végül nem csináltam nagy városnézést.

Tegnap és ma közel 17 km-t gyalogoltam itt a környéken. Ez elég volt ahhoz, hogy amit lehessen, most megismerjek.

Tervben volt egy kilátópont a város felett. Őszintén szólva fáradt vagyok, az állandó fülfájás és a kevés alvás miatt. Ehhez most nem volt kedvem.

Azt gondoltam, hogy elmegyek ma egy múzeumba. De mikor elolvastam, hogy mit láthatok benne, azt mondtam, hogy ma ez sem érdekel.

Maradt a Lard Yai, az óváros vasárnapi híres sétáló utcája. Kihagyhatatlan, kötelező, ahogy olvastam. Viszont azt máris tudtam, hogy többször megfordultam ott tegnap és ma. Csak akkor nem volt piac. Így elmentem erre az ismerős utcára. 300 méterre volt a szállásomtól.

Többször leírtam, hogy az ilyen helyeken nem igazán szoktam vásárolni. Mert nincs mit vennem, maximum valami finom kaját. Nos, ma nem voltam éhes, mikor ott jártam. Mindenféle olyan ételt láttam, ami egy erre járó turistának újdonság lehet. Ellenben én már egy ideje ismerem őket. Nem mondom, hogy nem volt olyan, ami teljesen ismeretlen volt, de ma nem láttam olyat, ami miatt megálltam volna.

Ellenben rengeteg ember volt, így egyszerűen csak lassan bandukoltam a tömegben és mindent megnéztem. Két-három helyen énekeltek utcazenészek. Élveztem a műsorukat. Láttam helyi viseleteket, ezek nagyon tetszettek. Volt egy nagyon egyedi árus. Ő elektronikai alkatrészekből épített össze nagyon ötletes kis szobrocskákat. Ezeket sokáig nézegettem. Elgondolkodtam rajta, hogy esetleg a videós projektjeimhez választanék egy kabalát. Végül elvetettem az ötletet. Digitális tartalomgyártó vagyok. Nem kellenek az offline kellékek. LOL.

Egyetlen antikvitásokat kínáló árusnál álltam még meg hosszabb időre. Majdnem, mondom, majdnem elcsábultam. Egy antik iránytű majdnem rávett, hogy megvegyem. Végül megegyeztem magammal. Ha megvenném, akkor valószínűleg csak azért lenne nálam, hogy kb. egy fél év múlva majd valakinek odaadjam egy utcán. Ja! És mondtam már, hogy digitális nomád vagyok? Van egy iránytű a karórámban és egy a telefonomon. Nem veszek olyat, amit nem használok.

Holnap korán reggel elutazom innen. Így most annyival tudom lezárni ezt a bejegyzést, hogy szép ez a város. Sokat járkáltam az utcáin. Az egyedi utcaképeket viszem innen magammal. Ennyi pont elég is lesz…

The post 373. | Phuket first appeared on Digital Nomad Blog.

Most éppen újra Thaiföldön?

Milyen volt újra megérkezni ebbe az országba?

Valamiért szeretem megkeresni ezeket a kérdéseket, aztán meg a válaszokat.

28 év nyaralás

Már nem emlékszem, kivel beszélgettünk arról, hogy olyan helyeken élünk, ahová az emberek általában két heteket jönnek nyaralni. Ebből a felismerésből elvégeztem egy kis számítást.

Az Ázsiában töltött 14 hónapom azt jelenti, hogy eddig 28 évnyi nyaralást tudtam magam mögött. Előre. Vagyis, ha most visszatérnék Magyarországra, az egyenlőség elve alapján soha többé nem mehetnék el nyaralni ebben az életben.

Erre a – számított – képre persze több árnyalatot is fel kell festeni. Egyrészt, digitális nomád vagyok. Vagyis, dolgozom és közben utazom. Másrészt igyekszem soha nem turistaként gondolnom magamra. Harmadrészt pedig, nagyon sokszor olyan helyeken voltam, ahová egy “átlagos” nyaraló biztosan nem menne el. Vagy, legalábbis nem úgy, ahogy én mentem el oda.

Phuketen viszont nyaralok.

Furcsa érzés. A körülményeim is olyanok, hogy nem tudok másként tekinteni az itt töltött napokra, mint egy komoly nyaralásra. A társaságom is nyaralni van itt. Így most én is turista, nyaraló ember vagyok.

Repülőtéri kalandok

Már a bangkoki repülőtéren elkezdtem mosolyogni.

Nemcsak a feliratok, a boltok termékei, az emberek viselkedése ismerős. A repülőtéren negyedszer fordulok meg. Ráadásul már nem csak a nemzetközi részén, hanem a belföldi oldalon is. Lassan ide is haza jövök.

Az utazás Kambodzsában kezdődött. Nem volt sok izgalom az utazással. De ami volt, az emlékezetes.

A nagy hátizsákom feladásakor a scanner jelzett valami furcsaságot a csomagban. Ezért megkértek, hogy legyek szíves kinyitni a zsákot. Egy erre kijelölt részen. Nem tudom, más hogy van vele, nekem azért mindig okoz egy kis izgalmat, mikor félre kell vonulnom. Főleg, ha ilyen talányos a dolog: valami van a táskámban.

A valami jelen esetben egy öngyújtó lehetett. Legalábbis erre gyanakodtunk egy másik utassal. Aztán kiderült, hogy nála ez volt a gond. Nálam bonyolultabb volt a dolog. Szépen pakolgattam ki a teljes felszerelésem az asztalra. Többször beküldték a zsákot a scannerbe, de mindig volt valami jelzés. Végül a powerbankomat, a töltős fejlámpámat kellett áttennem a fedélzeti táskámba. A csomag legalján megtalált öngyújtót pedig kidobták.

Az egyik fiatal vámtisztviselő kíváncsi volt a Rubik kockámra. Ezt még Koh Samuin vettem tavaly. Azt, amit Magyarországról hoztam, pedig Balin adtam oda valakinek. A srác megkérdezte, hogy kiveheti-e a papír dobozából. Mondtam neki, hogy kiveheti. Meg azt is, hogy meg is tarthatja. Hónapok óta nem nyúltam hozzá. Felesleges számomra. Annyira örült neki. Kétszer is megkérdezte, hogy komolyan neki adom-e. Én meg annak örültem nagyon, hogy nem kell sokat gondolkodnom ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű döntést meg tudjak hozni.

Ezt a hátizsák malőrt leszámítva sima út volt a két repülő út. Bangkokban elsőként szálltam le a buszról, ami a repülőtől a terminálhoz vitt. Így azonnal kiszúrtam egy nagy táblát, amin 7-8 név szerepelt. Az első az enyém volt.

Mikor jelentkeztem a táblát tartó hölgynél, megkért, hogy álljak félre egy elkülönített területre. No, szuper. Egy nap kétszer kerülök a biztonságiak kezei közé. Valamit magyaráztak a kérdésemre, hogy a csomagokkal kell csinálnunk valamit. A többi ember is elkezdett megjelenni a terülten. A hiányos információk alapján hamar megindult a találgatás, hogy miért vagyunk itt. Az egyik lány komoly összeesküvés elméletet vezetett fel. A Thai emberek nem szeretik a Kambodzsaiakat. Ezt neki mondta egy barátja. Mi mind Kambodzsából jövünk. Szóval, most valami retorzió lesz. Én mondjuk, ebben nem hittem, de várnunk kellett, hogy kiderüljön az igazság.

Mikor már mindenki ott volt, még egyszer megkérdeztem a személyzet egyik tagját, hogy miről is van szó. Azt mondta, hogy a csomagjainkért akarnak elvezetni minket. Mondtam neki, hogy nem értem. Normál esetben nem szoktak odavezetni minket. Egyszerűen csak felvesszük a csomagokat és elmegyünk. Így végre el tudta mondani, hogy mi most a belföldi repülőtéri területen vagyunk, a csaomagjaink meg a nemzetközi térfélen. Ahhoz, hogy odajussunk, kell a biztonsági felvezetés.

Huh! Megkönnyebbültem. Remélem, a többiek is. Nincs tehát retorzió, nem csempészett senki drogot a hátizsákunkba, mehetünk szabadon.

Gintonik, zene

Take Me Home, Country Roads (John Denver)

Lejátszás Stop

S:o)ma player

Megnézem a YouTubeon

Fél óra múlva megérkeztem a Hotel Riu Phuket szállodába.

A barátom és a párja egy pohár jeges Gintonikkal és a “John Denver – Take Me Home, Country Roads” dalával vártak a hotel bejárata előtt.

Ami még ennél is fontosabb: öleléssel, mosollyal és örömmel.

A zene annyira nem központi eleme az elmúlt napoknak. A Gintonik annál inkább. Illetve – mivel nekem ez a kedvencem – a Bloody Mary.

Illetve a mindennapok fontos része a luxus is. Nem elég, hogy egy 5 csillagos szállodában vagyok a vendégük, még Elite Club tag is vagyok. Ez azt jelenti, hogy a szobámhoz tartozik egy privát medence. Van egy kanapém, egy íróasztalom, egy szekrényem a hatalmas dupla ágy mellet. Egy akkora fürdőszobám, hogy az egyik nap kétszer körbeszaladtam benne és lihegnem kellett. Saját hűtőszekrény, ami tele van cukrozott italokkal és sörrel.

Az italokat minden nap ellenőrzik és pótolják, amit megittam. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy soha ki nem fogyó pohárból innék. A kávék és teák mellett van egy saját röviditalos pultom, ahonnan gin, vodka, whiskey és rum folyik, ha akarom.

A szobámat minden nap takarítják, az ágyamat minden nap rendbe teszik, a takarót kicserélik. Rendelhetek ételt a szobába és a csipszeket is pótolják minden délután.

A szálloda a tengerparton van. Ha finnyás lennék, akkor tudnék még a 3-4 medencében fürdeni. Van egy nagy étterem és van 3-4 tematikus, privát étterem is. Ezekbe időpontot kell foglalni. Ezt minden este megtettük valahová, így minden este olyan étteremben vacsoráztunk, ahol… Hogy is mondjam. A fehér törlőkendőt a pincér az ölembe teríti, és mindig sakkozik az evőeszközökkel előttem az asztalon. Nem mondom, hogy mindenen meglepődöm, de a vacsora elején kipakolt kb. 15 kanál, villa és kés azért megmutatja, hogy nem királyi családból származom.

Tegnap este a szobámban ettem, a saját összehajtott műanyag villámat használtam. Erős a kontraszt a minimalista élet és a luxus szálloda valósága között. De nagyon élvezem. Nyaralok. Nem is akárhogyan. Mégis, nem azért vagyok leginkább hálás a barátaimnak, hogy ezt lehetővé tették nekem. Ez is nagyon fontos, és nagyon sokat jelent.

Sokkal fontosabb számomra azonban az, hogy megosztjuk egymással az időnket.

Lubickolunk a medencében. Álljuk a hatalmas hullámokat a tengerben. Isszuk a sok koktélt. Együtt örülünk a luxus vacsorák íz orgiájának. Együtt törjük a fejünket reggelente, hogy vajon kettő vagy három tányér ételt fogyasszunk el. Tépelődünk, hogy Bloody Mary vagy Mojito legyen a következő koktél.

Sétáltunk együtt minden irányba a tengerparton. Én feszítek az új pólóimban, amiket a barátom párjától, a barátomtól kaptam. Igyekszem úriemberként viselkedni a vacsorák közben. Ez néha nehezen megy. LOL. Úgy érzem, a lelkem már szabadabb annál, semhogy egy pincér, vagy egy másik vendég pillantása bármilyen hatással legyen rám. Őszintén szólva ez nem új dolog. Erre egész életemben hajlamos voltam.

Egy kis fájdalom

Csütörtök reggelre úgy ébredtem, hogy az egy-két napja tartó (jobb) fülfájás elérte a csúcsot. A reggelinél még csak kissé volt fájdalmas. A napközbeni közös gyaloglás után már egyértelmű volt, hogy gyógyszertárba fogok menni. Antibiotikumot kaptam egy fülgyulladásra.

A vacsoránál már szenvedtem. Egy hihetetlenül finom marha steaket ettünk. Komoly erőfeszítést okozott, hogy meg tudjam enni. Olyan apró falatokra vágtam, amekkorákra csak képes voltam. De még így is hihetetlen fájdalmat okozott a rágás. Ám a hús annyira finom volt, hogy azt mondtam, inkább elpusztulok, de megeszem.

Végül megettem, és nem pusztultam el. De aztán tegnap korán feküdtem le.

Ma korán ébredtem, a fájdalom itt van, de – most úgy érzem – kisebb, mint tegnap volt. És csak a testemben létezik, a mosolyomat és a világlátásomat nem támadta meg. LOL.

Készen állok az utolsó közös teljes napunkra ebben a luxus világban. Vár ma pár koktél, sok jó falat.

És a barátaim, akikkel együtt vagyok egy Elite Clubos, nyaralós turista.

Szeretem ezt az időt velük tölteni. Hálás szívvel élem meg ezeket a napokat.

The post 371. | Nyaralás a nyaralásban: Phuket first appeared on Digital Nomad Blog.

Ha Thaiföldön marad, fennáll a kockázata annak, hogy 78 nap múlva adóügyi illetőséggel rendelkező személlyé válik, mivel az elmúlt 12 hónapban már 105 napot töltött ott. Sok helyen a 183 napos ott-tartózkodás automatikusan jogi, illetve adóügyi illetőséget eredményezhet. Lásd a tartózkodási naptárat.

Mi van?

nomads.com

Kezdem az elején.

Pontosan 22 hónappal ezelőtt befizettem az egyszeri 100 USD összegű belépési díjat a nomads.com oldalra. Erről írtam is annak idején a “Konkrét teendők megkezdése” című bejegyzésemben. Ezen az oldalon én értékes információkhoz jutok országokkal, településekkel és általában a digitális nomád élet feltételeivel kapcsolatban.

Az oldal (nem tag) látogatója pedig – többek között – sok mindent megtudhat az utazásaimmal kapcsolatban. Természetesen ezt csak akkor, ha a megfelelő adatokat én magam rögzítem a rendszerbe. Az én esetemben nem igazán kérdés, hogy megfelelően vezetem-e az adatokat. Természetesen igen. Így a fenti hivatkozásra kattintva meg tudod nézni az utazásaim történetét abban a rendszerben is.

Többek között ebből a rendszerből használom azt a lehetőséget is, hogy egy forgatható földgömbön itt, a saját oldalamon mutatom be az utazásaimat. Ezt láthatod a “Térképeim / A földgömböm” menüpontban is.

Ebből a rendszerből kaptam a fenti figyelmeztetést.

Ezzel együtt egy olyan összefoglalót is megmutatott a rendszer az emailben, amiről eddig nem is tudtam. Ez a tartózkodási naptáram oldal. Ez csak nekem elérhető, így megmutatom azt a képet, ami ott várt engem, miután rákattintottam a hivatkozásra.

Érdekesség, hogy ez az oldal mutatja a “Repülésből származó sugárterhelés” és a “Repülésből származó CO2-kibocsátás” értékeket is a repüléseimmel kapcsolatban. Wow!

A levélből tehát megtudtam, hogy egy automatikus státuszváltás lehetősége áll fenn. Adó! Ez a szó a maga három betűjével ijesztőbb, mint egy éppen nekem ugrani készülő majom a Denpasar környéki majomerdőben. Komolyan vettem a “fenyegetést”, ezért született meg ez az írás.

Mi az az adórezidens?

A kifejezés jelentése pontosan ez: A thai adórezidencia megszerzése a gyakorlatban azt jelentené, hogy Thaiföld bizonyos külföldi jövedelmeimre is adóztatási jogot szerezhetne, nem csupán a Thaiföldről származó bevételeimre. Ez különösen a magyar egyéni vállalkozásom miatt érdekes.

Külföldi bevételek! LOL. Thaiföldi bevételek. Vicces. Minden adózásnak – így annak a lehetőségnek is, hogy Thaiföld megadóztasson – feltétele az adóbevallás. Így, ha Thaiföld az ott töltött napjaim száma alapján igényt is tartana arra, hogy nekik is(!) fizessek adót, először megkérnének arra, hogy készítsek adóbevallást nekik is. Jól meglepődnének, ha a bevallás minden sorában meglátnák a kerek nullákat. A nulla alapján kivetett adót mindig szívesen fizetem meg.

Az érem másik oldala, hogy Magyarország és Thaiföld között létezik egy kettős adóztatást elkerülő egyezmény. Ez arra szolgál, hogy a két állam adóztatási jogát összehangolja, és ahol szükséges, kezelje a kettős adózást.

Jók-e a számok?

A nomads.com rendszerén kívül egy Excel-táblázatban is rögzítem az utazásom részleteit. Sajnálom, fejben nem megy! Ebben a táblázatban minden sor egy város (és egy ország), ahol éltem. A mettől meddig napok mellett – utólag – elkezdtem rögzíteni azt, hogy hány ágyban aludtam az adott helyen. Később odakerült az is, hogy az ott töltött éjszakákból mennyi a privát és mennyi a tömegszállásos éjszakák száma. Ezzel a táblázattal tudok pontos számokat említeni például a bejegyzéseimben.

Ez a táblázat jó arra is, hogy leellenőrizzem a most kapott üzenetet.

Kiderült – nem meglepő módon -, hogy a nomads.com jól számol. Az elmúlt egy évben valóban 105 napot töltöttem Thaiföldön. Az összes thaiföldi tartózkodásom így néz ki: 2025.08.22–2025.11.21 = 92 nap, 2026.01.05–2026.03.15 = 70 nap, összesen 162 nap. Ha az elmúlt egy évet nézzük, akkor megvan a 105 nap. 2025.10.18–2025.11.21 = 35 nap, 2026.01.05–2026.03.15 = 70 nap.

Van azonban egy fontos csavar a számolásban.

A nomads.com a gördülő 12 hónapos időablakot használja. Tehát az “elmúlt egy év” adatait számolja, és nem veszi figyelembe azt, hogy 2026.01.01-jén újraindult a számolás. Így adózási értelemben ebben az évben még csak 70 napot voltam Thaiföldön. Így nem 78 napom van hátra adóügyi illetékességhez, hanem 180 nap – 70 nap = 110 nap.

Most a szeptember tizenötödike óta érvényes 30 napos vízumentességgel látogatom meg Thaiföldet. Úgy tervezem, hogy maximum 30 napot maradok, de ez az elképzelés még változhat. Lehet, hogy maradok tovább.

Feltételezve, hogy most 30 napig maradok ott, az idei számaim 70 nap + 30 nap = 100 nap. Ha december 31-én még Thaiföldön leszek, akkor is csak maximum 145 napot tudok már csak ott tölteni ebben az évben.

Nem kell tehát adóbevallást készítenem. Nem kell megmutatnom a nagy nullákat a thai adóhatóságnak. Micsoda megkönnyebbülés!

A számok fontosak

Egy dolgot viszont meg kellett tanulnom vasárnap reggel. Ez egy fontos része a digitális nomád életformának.

Ha egy adott országban már 5 hónap körül tervezek élni, az adórezidencia kérdésének mindenképpen utána kell majd néznem.

Gördülő, vagy nem gördülő módon számol-e az adott ország? Van-e kettős adóztatást elkerülő egyezménye Magyarországgal? Ha felmerül az adóztatás kérdése, természetesen az adó mértékét is meg kell majd vizsgálni.

Egyenlőre nem valós ez a feladat, mert jellemzően maximum három havonta tovább állok az adott országból. De az eddigi gyakorlat nem feltétlenül lesz állandó.

Nem ezekkel a kérdésekkel terveztem indítani a vasárnap reggelemet. Ettől függetlenül hálás vagyok, hogy eljutott hozzám ez a kérdéskör.

Behúzhatok még egy strigulát a tapasztalt digitális nomád jelzőm mellé. És lehetőséget kaptam egy újabb bejegyzés megírására is. Talán más digitális nomád számára is hasznos lesz ez a beszámoló.

The post 370. | Adórezidens leszek? first appeared on Digital Nomad Blog.

Hány kilométer buszos utazás van mögöttem? Hány kilométert tettem meg gyalog? Hány tengeri mérföldet hajóztam? Motorral mennyit utaztam? Hányadik alkalommal ülök repülőre életemben?

Sok kérdés, amire már nem mindig tudom a választ.

Egy azonban biztos:

Harmadszor térek vissza Thaiföldre.

Phuket

286 nappal ezelőtt is azért ültem repülőre, amiért holnap fogok. Visszatérek Thaiföldre.

Pontosan emlékszem az érzésekre, amiket a “Bali – Chiang Mai: 3 felszállás, 3 leszállás” és a “Thaiföld, visszatértem!” című bejegyzésekben írtam le.

Boldogság. Akkor is ezt éreztem. Különös módon most is ezt érzem. Már előre.

Boldogság!

Még nem említettem a blogomon, de elkezdtem interjúkat készíteni idegen emberekkel a boldogságról. Az első interjúalanyom, egy ausztrál férfi adott egy – számomra – nagyon érdekes választ arra a kérdésre, hogy “most éppen boldog-e?”

Azt mondta: “Én mindig boldog vagyok, igen. Állítólag már idegesítő, hogy folyton ilyen boldog vagyok.” Ezt az interjút 5 hete készítettem. Akkor is, azóta is számtalanszor megborzongok, ha erre a válaszra gondolok. Mintha magamat hallottam volna! Én is olyan sokszor mutatom ezt az érzést. Még több alkalommal beszélek is róla. Csak remélni tudom, hogy nem olyan idegesítő ez a környezetem számára…

Szóval – a változatosság kedvéért – most nem elég, hogy a jelenben boldog vagyok, már előre rám törnek az érzések.

Minden okom meg is van rá.

Egyrészt harmadszor fogok a mosoly országában élni. Ez önmagában is elég lenne.

Másrészt egy paradicsomi hely vár rám a gyönyörű országon belül.

Van egy harmadik ok is, ami most még izgalmasabbá teszi a várakozást. Ott várnak rám a barátaim. Magyarországról. Az egyik barátom és a párja. A barátom, aki szerepel a “Szeretném, ha elfogadnának olyannak amilyen vagyok. Ilyen tökéletlen.” című bejegyzésemben említett legjobb barátok listáján. Az ő neve mellett a 26 év időtáv szerepel.

Ők hívtak meg nyaralni. Fizetik a repülőjegyemet Thaiföldre és egy szuper 5 csillagos szállodában egy szobát. Amin mosolygok – amióta tudom -, az az, hogy a barátom párja még pólókat is vett nekem. Lehet, hogy valóban rám fér pár új cucc? Még a végén úgy fogok kinézni, mint egy frissen vasalt turista. LOL.

Hálás vagyok nekik ezért az útért!

Barátaim! Holnap találkozunk Phuket szigetén!

Újra Thaiföld

Elmerültem egy kicsit az életem emlékein ennek a bejegyzésnek az írása közben.

286 napja is Thaiföldre repültem. Most a kör bezárul. Még sincs olyan érzésem, mintha elölről kezdeném a pályát. Mert egy csodálatos köröm volt az elmúlt közel 300 napban.

Időközben átutaztam Thaiföldet, Laoszt, Vietnámot és Kambodzsát.

És bár a bevezetőben felmerült kérdésekre már nem akarom tudni a választ, az biztos, hogy nagyon sok minden került a hátizsákomba.

A több ezer kilométer mellé egy tonna élmény. Egy hegyni tapasztalat. Egy hatalmas kazal kapcsolat érdekes emberekkel. Számtalan mélytengeri beszélgetés. Két emberöltőnyi mosolygás. A Holdig érő boldogság.

Végül a szuperszonikus érzés, hogy közelebb kerültem magamhoz azon az úton, ami végtelen és csodás.

Holnap megyek Thaiföldre. Megint megérkezem valahová. Ahogy meg fogok érkezni újra és újra.

Nem ezért mert kell még pár tonna. Sem több hegy. A kazal sem cél és a mélytengerek sem úgy várnak már, mint eddig.

Azért fogok újra és újra megérkezni, mert az utam a végtelen.

The post 369. | Harmadszor térek vissza first appeared on Digital Nomad Blog.

A vízum éppen ma jár le. Vasárnap hagyom el az országot. Ezt hivatalosan túltartózkodásnak hívják. Úgy néz ki, Kambodzsa azt mondja, három nappal többet leszek itt, mint kellene.

Én azt mondom, szívesen maradtam volna többet is.

Több dolog is van, ami érdekes Kambodzsában, ezeket éppen csak elkezdtem felfedezni.

Az eső

Pont az esős évszak (május-október) végére érkeztem ide. A nagykönyv szerint szinte mindennaposak az esőzések, ellenben csak pár óráig tartanak és utána nincs túl sok nyomuk. Legalábbis az utcákon.

Ez a gyakorlatban teljesen bevált. Azt látofm, hogy tényleg majdnem minden nap esett. Nem csak nap közben, sokszor éjszaka. Akár egész éjszaka is. Az utcákon aztán ennek tényleg nincsen túl sok nyoma, mert annyira meleg van, hogy hamar felszáradnak az utak.

Kampotban még itt-ott láttam nyomokat az eső után, de itt Sihanukville-ben nem igazán. Ez egy tengerparti város, a víz elfolyik a tenger felé. Ellenben Kampotban sok helyen ott maradt rövid időre a víz. Amit aztán lehetett kerülgetni az utakon.

Nem ért volna meg ennyit írnom az esőről, ha egy dolog miatt nem lett volna különleges számomra.

Nagyon hangos volt ez a sok eső. Olyan intenzitással esett, amilyennel én még nem nagyon találkoztam. Többször volt, hogy nap közben kapott el. Szerencsére mindig fedett helyen voltam. Valahogy egyetlen alkalommal sem áztam el. Őszintén szólva nem is bánom, hogy így alakult. Szerintem még a bőröm alatt is vizes lettem volna, ha kint ér el a felhőszakadás.

A kedvenceim azonban az éjszakai esők voltak. Főleg az utóbbi pár éjszakán. A szobám teteje valószínűleg egy vékony lemez. Nem látom az álmennyezet miatt. Mindenesetre az egész szoba olyan érzést keltett bennem, mintha a vihar középpontjában lettem volna. Hihetetlenül izgalmas érzés volt! Annyira zajos az eső ilyenkor, hogy a saját gondolataimat nem hallom tőle. Soha nem hallottam még ehhez fogható zajt! Gondolkodtam. Rengeteg hangos (metal) koncerten voltam már életemben. A természet ereje más regiszterekben szólal meg. Az ekkor érzett energiák simán lepipálják a legvadabb koncertélményeimet is.

Bízom benne, hogy tudok majd még jegyet venni ilyen viharkoncertekre is.

Rendezettség

Már írtam korábban is a másik dologról, ami újdonság ebben az országban.

Bár vannak szemetes részek minden városban, összességében sokkal tisztábbak az utcák, mint mondjuk Vietnámban vagy Laoszban. Ebben a városban – ahol most élek – például lépten-nyomon találok kihelyezett szemétgyűjtő edényeket az útjaimon. Így nem kell kilométereken keresztül hurcolnom a szemetemet, hogy a megfelelő helyre tudjam eldobni.

Nyilván felesleges messzemenő következtetéseket levonni három település ismerete után. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy több órát utaztam keresztül az országon, hogy itt legyek, ahol vagyok. Ezek alatt az utazások alatt is azt láttam, amit itt a mindennapokban tapasztalok.

Az emberek

Az emberek kedvessége ebben az országban is lenyűgöző számomra. Olyan sokszor említettem ezt az elmúlt egy évvel kapcsolatban. Be kell vallanom, hogy ennek ellenére nem unom azt, hogy erről írok. Még inkább nem unom, hogy ebben élek.

Néha annak örülnek, amit képviselek. “Barang” vagyok, egy bevételi forrás. Ha kicsi lehetőséget adunk annak, hogy megismerjük egymást, akkor – úgy érzem – már az embert is értékelik, aki vagyok. Mindennel együtt vagyok az, aki vagyok. Számomra mindegy, mi a mosoly oka. Mosolygunk egymásra, figyelünk egymásra és bizonyos pillanatokban örülünk annak, hogy a pillanatot megosztjuk.

Talán nincs is szükség arra, hogy egy-egy országot értékeljek. Ez az egész élménycunami, ami hosszú-hosszú hónapok óta az életem része, végigkíséri az életemet. Behálózza a mindennapjaimat. Hozzájárul a boldogságomhoz. Országokon, sorsokon keresztül nyúl utánam időről időre. Időtlenül ölel át.

Mi mást mondhatnék ezután?

Hálás vagyok az életemért, hogy ezt az országot is megismerhettem!

The post 367. | Lassan elköszönök! first appeared on Digital Nomad Blog.

Ennek oka egyszerűen anyagi megfontolás.

A saját szobának nem sok előnye van az utamon. Az utolsó kambodzsai hetemen mégis a saját szobát választottam. Az első napomon ki is használtam az egyik ilyen előnyt.

Leltároztam a vagyonomat, és megint kidobtam egy csomó felesleges dolgot.

Egy kis statisztika

Gondolkodtam rajta, vajon mióta lakom hálótermekben. Hány éjszakát töltöttem el másokkal megosztva a szobámat.

Úgy emlékeztem, hogy először Laoszban próbáltam ki a másokkal megosztott szobát. Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Az első alkalommal Thaiföldön aludtam hálóteremben. “Wat Pa Tam Wua” templomában töltöttem 9 éjszakát egy hálóteremben.

Van egy táblázatom az utazásom részleteivel. Ez tartalmazza azt, hogy hol éltem az elmúlt 417 napban. Mettől-meddig tartózkodtam egy-egy településen. Van egy oszlopa, amit egy korábbi bejegyzés miatt kezdtem el vezetni. Ez azt mutatja, hogy hány ágyban aludtam eddig. (Ez a szám most éppen 58.) Gyorsan kiegészítettem két oszloppal a táblázatot. Itt ért egy kis meglepetés.

Sokkal több a másokkal megosztott éjszakák száma, mint gondoltam. A 416 éjszakából 193-at (46%) szívtam másokkal egy levegőt alvás közben. 223 éjszaka (54%) egyedül aludtam. Mondhatom tehát, hogy az utazásom felét “így”, a másik felét “úgy” töltöttem el.

Nehéz a hátizsákom

Illúzió, hogy nincs nálam olyan dolog, amire nincs szükségem. Ezzel a gondolattal szembesítettem magam, mikor eldöntöttem, hogy újra saját szobám lesz.

Így a szobámat elfoglalva azonnal elkezdtem pakolni.

A nagy francia ágyra és a mellé a földre kipakoltam mindenemet. Mind a két hátizsákom, és mind a két kis rendező táskám tartalmát szépen egymás mellé pakoltam.

Az utolsó darabig átnéztem azt, amit magammal cipeltem.

[See image gallery at online-dentist.hu] Volt pár felesleges dolog. És pár olyan, amin – bár nem felesleges – el kellett gondolkodnom.

7 könyvet hordtam magammal. Az elsőt azért tettem el, hogy ha úgy adódik, akkor legyen mit a kezembe vennem. Akár egy kávézóban. Aztán jött a második, majd a többi. Kettőt ezek közül úgy, ahogy van, itt fogok hagyni a hotelben. Viszlát Douglas Adams és Philip K. Dick. Azt a kettőt, amit Phnom Penhben a Népírtás Múzeumban vettem, befotózom és szintén itt hagyom. 3-at viszek tovább. Ebből kettőt már olvastam, egyet pedig elkezdtem. Még nem tudom, mit akarok velük tenni. Valószínűleg később teszem le őket.

Volt nálam egy kis palack víz a nagy hátizsákom mélyén. Ez a “minden eshetőségre” tartalék víz. Nyilván egy túrázós berögződés eredménye, hogy víz mindig legyen nálam. Ezért ezt a palack vizet március óta hurcolom magammal. Akkor vettem Laoszban. Fél év után végül gyorsan megittam, hogy ne kísértsen tovább.

Az utcákon néha felszedtem ezt-azt. Itt volt az ideje, hogy ezektől is megszabaduljak. Egy Garmin karórát azért hurcolok 3 hónapja, hogy hátha jó lesz a szíja tartaléknak. Most végre megnéztem. Kiderült, hogy nem jó. Kukában a helye.

Egy érdekesség is akadt. Saigonban találtam egy régi útlevelet az utcán. 1974-ből való. Eltettem. Korábban már lefényképeztem. Nem tudtam, mit akarok vele kezdeni. Most úgy döntöttem, kidobom. De előtte leellenőriztem az AI segítségével, hogy mégis, mi van nálam. Kiderült, hogy ez egy olyan gyűjtői relikvia is lehet, amiért pénzt kaphatok. Írtam gyorsan egy levelet egy londoni aukciós háznak, hogy adjanak értékbecslést a dokumentumra. Az AI szerint 100-150 USD körül lehet az értéke. Várom a hivatalos választ. Aztán majd döntök, hogy mi legyen ezzel a dologgal.

Sok apróság is volt már a táskámban, amire egyszer majd szükség lehet. Persze, soha nem lesz rájuk szükség. Tudod, mikor elteszel egy műanyag villát, hogy legyen, ha kell. Aztán elfelejted, hogy már van ilyen, és elteszel egy villát, hogy legyen. Végül ott van nálad 3-4 darab. Minden ilyen “egyszer majd jó” lesz dolgot kidobtam.

Fél pár zokni. Januárban lejáró 18 darab antibiotikum. Ebből megtartottam párat, de a nagyját kidobtam. Egyszer sem használtam. 2 db telefontok. Kis füzetecskék. Kábelek. Tudom, mindig kell USB-C kábel. Kidobtam hármat, még így is maradt kettő tartalék nálam.

És persze a zacskókban tárolt zacskók. Annyi zacskó volt már nálam – “minden esetre” -, hogy az összes dolgomat kétszer tudtam volna becsomagolni.

Apránként nem sok, amit kitettem a táskámból, de összességében volt, vagy 1-1,5 kg. Plusz a könyvek…

Idén harmadszor selejteztem. Minden alkalommal került valami a kukába.

El sem merem képzelni, mennyi szemeteszsákra lenne szükségem, ha az utolsó otthonomban állnék neki selejtezni.

10.10-én tettem egy nagy lépést a minimalista életem felé. Semmit nem sajnáltam, ami a kukában végezte.

The post 366. | Vannak nálam felesleges dolgok? first appeared on Digital Nomad Blog.

Sokszor hallom az utóbbi időben.

A minap elgondolkodtam ezen.

Milyen helyzetekben fordul elő?

Megpróbáltam számba venni, hogy – csak az elmúlt heteket figyelembe véve – hol hallottam ezt a kifejezést.

Kampotban egy hotelben szálltunk meg a barátommal. Mikor elmondtuk, hogy egy hétre kérünk egy-egy ágyat, azonnal kaptunk egy mosolyt és egy mondatot. “Köszönjük, hogy támogattok minket!”

Itt – Sihanoukville városában – már nem először mentem ugyanabba a kis étterembe ebédelni. A második vagy a harmadik alkalommal mondta a tulajdonos, hogy “köszönöm, hogy támogatod a családomat!”

Általánosságban sokszor tapasztalom azt, hogy örülnek nekem. Kisebb boltokba betérve – bármit veszek, akár csak egy palack vizet – gyakran megköszönik, hogy ott vásároltam.

Azért is kaptam már köszönetet, hogy az adott országban élek, legyen az Vietnám vagy Kambodzsa. Azért külön hálás köszönetet kaptam már számtalan esetben, hogyha elmondom, mennyire gyönyörű az országa a beszélgető partneremnek. Mosoly, szívre tett kéz és egy őszinte köszönet azért, hogy itt vagyok és nem máshol. Mellette meg még el is mondom, hogy szeretem az adott országot.

Azt gondolom, ők is, én is tisztában vagyunk azzal, hogy bárhol lehetnék. Bármelyik ország bármelyik városában. Azon belül bármelyik boltban vagy étteremben költhetném a pénzemet. Valamiért azonban – szinte mindig – úgy érzem, hogy a köszönet nem a pénzemnek szól, hanem nekem. Az embernek.

És nem is köszönet a legfontosabb érzés bennem. A tisztelet és az öröm – ami ilyenkor felém áramlik – érint meg igazán.

Hol nem fordul elő?

Ez most biztosan kemény gondolat lesz.

Nem akarok diszkriminatív lenni. Csakis a saját tapasztalataimra alapozva írom azt, amit írok.

Bármennyire is erőltetem az agyamat, alig tudok erre példát találni Magyarországon. Egy emlékem van. Ezt le is írom kicsit később.

Eszembe jutott a győri étterem, ahová a kollégákkal szinte minden nap kimentünk ebédelni. Szerettek minket. Mi is szerettük az ott dolgozó embereket. Szinte minden nap nevettünk együtt. Beszélgettünk, amíg előkészítették az ebédünket, meg amíg dolgozott a kártyaolvasó. A nők szomorúak voltak, mikor megtudták, hogy többé nem eszem ott, mert Ázsiába költözöm. Azóta is meg-megkérdezik – hallom máshonnan -, hogy hogy vagyok, mi van velem.

De soha egyetlen esetben sem merült fel az a gondolat, hogy mi őket választottuk, és ez nekik jó. Visszagondolva erre az időszakra, ez hiányzott a kapcsolatból. Mehettünk volna máshová. Oda mentünk, mert szerettük őket, a hangulatot és az étel is kiváló volt. De mehettünk volna máshová is. Talán jó lett volna, ha a mi mindennapi köszönömünk mellé néha-néha az övék is társul.

Jól esett volna.

Ezt nem helyettesíti a sok esetben a nyugta aljára automatikusan odanyomtatott “Köszönjük a vásárlását!” mondat. A szó ezt személyesebbé teszi. Barátságosabbá. Bensőségesebbé. Boldogabb pillanattá.

Nem ez a hiány volt, azt hiszem a legfájóbb. Inkább az érzés, amit – pontosan tudom, sokat beszélgettem erről, sok emberrel – mindannyian jól ismerünk. Az, hogy sokszor a hála helyett inkább azt éreztem, hogy zavarok a jelenlétemmel. Ami valamiért inkább azt az érzést keltette bennem, hogy nekem kell hálásnak lennem, hogy egyáltalán kiszolgálnak. Visszaemlékezve ezekre a pillanatokra – számtalan van – tisztán látom, hogy miért tűnt lehetetlennek mosolyt adnom és kapnom.

Nem véletlenül mondtam két évvel ezelőtt: Szeretnék egy olyan helyen élni a világban, ahol tízből legalább 8 esetben egymásra tudunk mosolyogni.

Ez az én világomnak egy fontos eleme. Ma már nemcsak elméletből, hanem tapasztalatból tudom ezt mondani. Soha nem akarok már ott élni, ahol ez nem így van.

Bízom benne, hogy valami majd segít abban, hogy ez változzon meg Magyarországon is.

Azért egy példa onnan is eszembe jutott.

Van egy barátnőm. Most éppen Amerikában van, így magára fog ismerni. LOL. Ha nála vásároltam, ő mindig megköszönte, hogy nála vásároltam. Ez fontos nekem! De sokkal, sokkal fontosabb, hogy számtalanszor hallottam, hogy ezt mindenkivel megteszi.

Az ő példája lehet iránymutató.

Meg – remélem – az enyém is.

Eszembe is jutott, hogy van most valaki, akinek meg tudom írni:

“Köszönöm, hogy engem választottál!”

The post 365. | Hálás vagyok, amiért minket támogatsz! first appeared on Digital Nomad Blog.