340 nap után visszatértem oda, ahol az ázsiai életemet elkezdtem.
Mintha ma lett volna, hogy eljöttem innen.
Mintha egy évszázad telt volna el azóta, hogy eljöttem innen.
Tapasztalatok
Két dolgon is gondolkodtam ennek az írásnak a megkezdésekor. Az első gondolatsort az elmúlt napok két eseménye indította el bennem. Éreztem, hogy le akarom írni, de nem tudtam, hogy hová tegyem. Önálló írásnak talán felesleges lenne? Ha így van, akkor melyik bejegyzésben lenne helye? A második gondolatsor aztán kijelölte az irányt.
Még a Nomad Cruise idején talált meg egy érzés. A bemutatkozó beszélgetések gyakori eleme a “Mióta vagy úton?” kérdés. Emlékszem az akkori magamra. Milyen ámulatot éreztem, mikor a beszélgetőpartnerem lazán mondta: 8 éve utazom. A többség ilyen volt. Években mérték az utazásaikat.
Valamikor az utazásom hatodik hónapja körül kezdtem el észrevenni, hogy már az én hónapjaim számára is fel-felfigyelnek a beszélgetőpartnerek. Azóta eltelt még 8 hónap. Ma már mások arcán látom azt, amit annak idején az enyémen lehetett megfigyelni a Nomad Cruise fedélzetén.
Nem tudom, hány hónap, hány év utazás kell ahhoz, hogy valakit tapasztalt világjárónak tekintsünk. Nem hiszem, hogy létezne ilyen határvonal. Már csak azért sem, mert mindannyiunk tempója más. Ahogy a világra való nyitottságunk, kalandvágyunk is. A pénztárcánk mérete és a fizikai felkészültségünk is más.
Én mindenesetre már tapasztaltnak érzem magam. És egyre többször tűnik úgy, hogy mások is ezt gondolják rólam.
A hétvégén egy barátom keresett meg Magyarországról. Januárban jönne Ázsiába a fiával. Talán Phuketre, ahol én akkor éppen ott voltam. Kérdezte, tudnék-e ajánlani valami jó szállást neki. Hogyan is tudtam volna? Éppen csak egy napja voltam abban a városban. Aztán elkezdtem neki leírni pár gondolatot. Mire érdemes figyelni. Mit érdemes használni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a Messengerben pár képernyőn keresztül csak az én válaszaim látszódnak. Mégis volt mit megosztanom vele, annak ellenére, hogy konkrét szállást nem tudtam ajánlani.
Hétfőn egy hosszú busz, majd egy rövidebb hajóúttal érkeztem meg Koh Samui szigetére. Egy útitárs megszólított. Mikor kiderült számára, hogy én már 3 hónapot éltem ezen a szigeten, elkezdett kérdezgetni. Hihetetlen érzés volt számomra, hogy ezekre a kérdésekre úgy válaszolhattam, hogy valós, átélt, megtapasztalt helyszínekről beszéltem neki.
A második gondolatsor aztán nyilván ennek a kérdezősködésnek az eredményeként indult el bennem. Mennyi emléket hordozok csak erről az egyetlen szigetről?
Mennyi ember, akinek még megvan a neve és az arca is bennem. A számtalanszor végigsétált utcák. A motoros körutak. A sziget körbegyaloglásának élménye. Az OM a kezemen. A tenger képe…
Hétfő van. Egy kompon ülök, és írok. Kb. 45 perc múlva megérkezem a szigetre. Most megállok itt az emlékezésben és az írásban. Úgy tervezem, hogy holnap – kedden – publikálom ezt a bejegyzést.
Szeretném leírni, hogy hogyan ismertünk újra egymásra a szigettel.
Hát, akkor hogyan is?
A hajóról leszállva taxit kellett keresnem. Esett az eső, és 18 km-re volt a szállásom. Még a fedélzeten gyorsan megnéztem a Grabben az árakat. 570 baht volt a legolcsóbb fuvar. Így, mikor az azonnal támadó taxisokat megkérdeztem, mennyiért visznek el, csak nevetni tudtam. 1.200 baht az ár. Intettem, s mondtam, hogy szó se lehet róla. Mennyi, kérdezte ő? Mondtam neki, hogy 550, erre ő hagyott ott. Egy másik férfi viszont odaugrott hozzám, hogy adjak 600-at, ő elvisz. Mondtam neki, hogy nem adok többet, mint ami a Grabben van.
Elfogadta az 570-et és elindultunk. Az autó ajtajában volt bekészített ásványvíz, megkínált, hogy vegyem el. Emellé cukorkát is ajánlott. Úgyhogy, mire kiértünk a kikötőből, mondtam neki, hogy rendben van a 600. Nem fogadtam el sem a vizet, sem az édességet. A figyelmessége viszont biztosan megért 30 bahtot.
Így érkeztem meg a szigetre. Mosolyogva. Ez a fajta üzletelés annyira ismerős már számomra. És annyira szokatlan volt az első ideérkezésemkor. Akkor minden ismeret nélkül elfogadtam egy taxis ajánlatát. Akkor 10 USD-t fizettem 5 kilométerért. Ma már tudom, hogy az az út túl volt árazva. Ma a 18 volt az ára a 18 km-nek.
Az ismerős Fisherman’s Village bejáratánál szálltam ki a kocsiból. Direkt nem akartam magam házhoz hozatni. Szerettem volna az ismerős utcán sétálni egyet. Mosolyogva érkeztem meg ide is. Semmi nem változott. Persze, van pár szép új üzlet, de mégis, minden ugyanaz.
Pont itt hívott fel az idősebbik öcsém. Így megálltam telefonálni. Pont azon a helyen, ahol általában beszélgetni szoktam. Miközben megtárgyaltuk a dolgainkat, néztem a tengert, és Koh Pangan szigetét. Pont, ahogy szoktam.
Betértem a GreenLight Hotelbe, hogy meglepjem a tulajdonost. Nem volt ott. Nem baj, majd meglepődik a következő alkalommal.
Végigsétáltam a tengerparti úton, ahol 3 hónap alatt kb. 120 alkalommal sétáltam. A lakáshoz közeledve láttam pár új építkezést, egy hiányzó épületet és egy áttelepített szellemházat. Ezen az úton így múlt el a 11 hónap.
Jody! Nem tudom, hogyan lepődik meg egy kutya. De azt hiszem, meglepődött. Egy percig szaglászott és bújt hozzám. Már amennyire egy öreg hölgy bújni tud.
A házigazda, a barátom nem lepődött meg, ő azért tudta, hogy jövök. Jó volt egymást látni. Egy jó negyed órát beszélgettünk. Majd elfoglaltam a régi szobámat. A házban tényleg minden ugyanaz, mint volt. Tudtam róla, hogy a szobám álmennyezete egyszer leszakadt, pont az ágyra. De ennek semmi nyoma nem látszik. Minden pontosan olyan ebben a szobában, mint amikor utoljára láttam.
Az első ázsiai fürdőszoba… Pont olyan illatú, mint amire emlékszem. A színei és az összes berendezése ismerős. Megnéztem a konyhát is. Azt hiszem, kár lenne mondanom, hogy itt is minden a “régi”.
Beszélgettünk még egy kicsit a barátommal, aztán elmentem bevásárolni és ebédelni. Abban az étteremben, ahol olyan sokszor ettem a kedvenc massaman currymet. Rendeltem, leültem a szokásos asztalhoz. Mikor a tulajdonos nő kihozta az ételt, megkérdezte: “Te voltál itt tavaly is, igaz?” LOL. Még szép, hogy voltam. Kérdezte, hogy az a barátom hol van, akivel itt szoktam enni. Mondtam neki, hogy Kambodzsában és pár hete találkoztam is vele. Eszembe jutott a nap, amikor körbegyalogoltam ezt a szigetet. Fáradtan, elázva és éhesen ebbe az étterembe érkeztem meg. Az említett barátom már várt rám. És massaman curryt ettem.
Mondhatnám, hogy ezzel véget is ért a nap, de nem lenne igaz. A házigazda barátommal este elmentünk. Meginni pár sört, ahogy az utolsó hetekben tettük együtt. Sokat beszélgettünk. Sok sört megittunk. Sok jó dalt meghallgattunk. Most is, ahogy korábban is.
No, így ért véget az első nap.
Itt gondoltam először Ázsiában, hogy itthon vagyok. 2-3 nappal az ideérkezésem után.
Most nem kellett ennyi idő.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás