Hálás vagyok…
Sokszor hallom az utóbbi időben.
A minap elgondolkodtam ezen.
Milyen helyzetekben fordul elő?
Megpróbáltam számba venni, hogy – csak az elmúlt heteket figyelembe véve – hol hallottam ezt a kifejezést.
Kampotban egy hotelben szálltunk meg a barátommal. Mikor elmondtuk, hogy egy hétre kérünk egy-egy ágyat, azonnal kaptunk egy mosolyt és egy mondatot. “Köszönjük, hogy támogattok minket!”
Itt – Sihanoukville városában – már nem először mentem ugyanabba a kis étterembe ebédelni. A második vagy a harmadik alkalommal mondta a tulajdonos, hogy “köszönöm, hogy támogatod a családomat!”
Általánosságban sokszor tapasztalom azt, hogy örülnek nekem. Kisebb boltokba betérve – bármit veszek, akár csak egy palack vizet – gyakran megköszönik, hogy ott vásároltam.
Azért is kaptam már köszönetet, hogy az adott országban élek, legyen az Vietnám vagy Kambodzsa. Azért külön hálás köszönetet kaptam már számtalan esetben, hogyha elmondom, mennyire gyönyörű az országa a beszélgető partneremnek. Mosoly, szívre tett kéz és egy őszinte köszönet azért, hogy itt vagyok és nem máshol. Mellette meg még el is mondom, hogy szeretem az adott országot.
Azt gondolom, ők is, én is tisztában vagyunk azzal, hogy bárhol lehetnék. Bármelyik ország bármelyik városában. Azon belül bármelyik boltban vagy étteremben költhetném a pénzemet. Valamiért azonban – szinte mindig – úgy érzem, hogy a köszönet nem a pénzemnek szól, hanem nekem. Az embernek.
És nem is köszönet a legfontosabb érzés bennem. A tisztelet és az öröm – ami ilyenkor felém áramlik – érint meg igazán.
Hol nem fordul elő?
Ez most biztosan kemény gondolat lesz.
Nem akarok diszkriminatív lenni. Csakis a saját tapasztalataimra alapozva írom azt, amit írok.
Bármennyire is erőltetem az agyamat, alig tudok erre példát találni Magyarországon. Egy emlékem van. Ezt le is írom kicsit később.
Eszembe jutott a győri étterem, ahová a kollégákkal szinte minden nap kimentünk ebédelni. Szerettek minket. Mi is szerettük az ott dolgozó embereket. Szinte minden nap nevettünk együtt. Beszélgettünk, amíg előkészítették az ebédünket, meg amíg dolgozott a kártyaolvasó. A nők szomorúak voltak, mikor megtudták, hogy többé nem eszem ott, mert Ázsiába költözöm. Azóta is meg-megkérdezik – hallom máshonnan -, hogy hogy vagyok, mi van velem.
De soha egyetlen esetben sem merült fel az a gondolat, hogy mi őket választottuk, és ez nekik jó. Visszagondolva erre az időszakra, ez hiányzott a kapcsolatból. Mehettünk volna máshová. Oda mentünk, mert szerettük őket, a hangulatot és az étel is kiváló volt. De mehettünk volna máshová is. Talán jó lett volna, ha a mi mindennapi köszönömünk mellé néha-néha az övék is társul.
Jól esett volna.
Ezt nem helyettesíti a sok esetben a nyugta aljára automatikusan odanyomtatott “Köszönjük a vásárlását!” mondat. A szó ezt személyesebbé teszi. Barátságosabbá. Bensőségesebbé. Boldogabb pillanattá.
Nem ez a hiány volt, azt hiszem a legfájóbb. Inkább az érzés, amit – pontosan tudom, sokat beszélgettem erről, sok emberrel – mindannyian jól ismerünk. Az, hogy sokszor a hála helyett inkább azt éreztem, hogy zavarok a jelenlétemmel. Ami valamiért inkább azt az érzést keltette bennem, hogy nekem kell hálásnak lennem, hogy egyáltalán kiszolgálnak. Visszaemlékezve ezekre a pillanatokra – számtalan van – tisztán látom, hogy miért tűnt lehetetlennek mosolyt adnom és kapnom.
Nem véletlenül mondtam két évvel ezelőtt: Szeretnék egy olyan helyen élni a világban, ahol tízből legalább 8 esetben egymásra tudunk mosolyogni.
Ez az én világomnak egy fontos eleme. Ma már nemcsak elméletből, hanem tapasztalatból tudom ezt mondani. Soha nem akarok már ott élni, ahol ez nem így van.
Bízom benne, hogy valami majd segít abban, hogy ez változzon meg Magyarországon is.
Azért egy példa onnan is eszembe jutott.
Van egy barátnőm. Most éppen Amerikában van, így magára fog ismerni. LOL. Ha nála vásároltam, ő mindig megköszönte, hogy nála vásároltam. Ez fontos nekem! De sokkal, sokkal fontosabb, hogy számtalanszor hallottam, hogy ezt mindenkivel megteszi.
Az ő példája lehet iránymutató.
Meg – remélem – az enyém is.
Eszembe is jutott, hogy van most valaki, akinek meg tudom írni:
“Köszönöm, hogy engem választottál!”
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás