A barátaim hazamentek.
Én meg itthon vagyok.
Folytatom a digitális nomád utamat.
Szombaton elhagytam a Hotel Riu Phuket szállodát. Megérkeztem Phuket városába.
Viszlát Hotel Riu!
Búcsúzóul megittam az utolsó Bloody Mary koktélomat a szállodában.
Hálás szívvel és mosolyogva léptem ki a hotel ajtaján. Pár órával a barátaim után én is lelépek innen. A szívem azért hálás, mert a vendégük voltam itt. A mosoly meg azért volt az arcomon, mert úgy láttam, én vagyok az egyetlen hátizsákos utazó ebben a hatalmas épületben. Emiatt a távozásomkor is több figyelmet kaptam. Nem tudom, és nem is érdekes, hogy a hatalmas bőröndökkel érkező turisták szánalmat vagy irigységet érezhettek inkább. De volt egy olyan érzésem, hogy inkább az utóbbit olvastam le az arcukról.
Phuket Old Town – az óváros
Ezt a kifejezést már messziről is hallottam a várossal kapcsolatban. Az óváros. Már a hangzása is hívogat. Más választásom nem lévén taxiba ültem. 40 km, 40 perc. Esküszöm, nem értem, hogy jött ki az átlag. De végül megérkeztem a Beehive hostelhez.
Itt – a várakozásaimnak megfelelően – kiderült, hogy még nem tudom elfoglalni a szobámat. Egy órával a bejelentkezési idő előtt érkeztem. Leraktam a nagy hátizsákomat a csomagmegőrzőben és elindultam az óvárosba.
Ami gyakorlatilag itt van körülöttem. Csavarogtam pár órát. Készítettem egy raklapnyi fényképet. Ittam egy kávét. Majd ettem egy késői ebédet. Aztán az esővel együtt érkeztem meg a hostelbe este hat óra körül.
Elfoglaltam az ágyamat a szobában, ahol még hat másik ágy ad otthont másoknak is. Kis csetelés után elaludtam. A tegnapi éjszaka tragikus volt. Annyira fájt a fülem, hogy szinte alig aludtam. Nem bíztam benne, hogy az este hét óra körüli elalvás reggelig fog tartani. De azért reménykedtem…
Hiába volt a remény. Egy óra múlva valaki perceken át kopogott az ajtón. Mert egy másik valaki – ügyesen – bezárta azt belülről. Miután a valaki bejutott, hangos beszélgetésbe kezdett valakivel. Mire megkérdeztem volna tőle, hogy miért tesz ilyet, már kiment. Akkor egy másik jómadár kezdett el telefonálni valakivel az ágyából. Nem halkan.
Elkönyveltem, hogy most a tömegszállások kellemetlenebbik végére kerültem. Mérgelődés helyett elmentem, és két órát még jártam a város utcáit.
Azt hiszem, a mai két sétával alaposan körbejártam azt a területet, amit holnap terveztem megnézni.
Nem baj. Holnap megnézem harmadszor is. Senki nem mondhatja majd, hogy nem adtam meg a módját a város megismerésének.
Ezzel együtt majd holnap írok bővebben a városról.
Vasárnap, kávéház
Tekintve, hogy a fenti bekezdéseket 22:30-kor fejeztem be szombaton, hamar eljött a vasárnap.
A városnézés előtt eljöttem a helyi Starbucksba. 11:45 van. A nap eddig nem nekem süt ma. Szó szerint és átvitt értelemben sem.
Ahogy korábban írtam, a szoba némileg érdekes. Mikor elmentem lefeküdni – éjfél körül – a szoba megint zárva volt belülről. Ez csak azért gond, mert nekem nem tudtak kulcsot adni, mivel azt valaki elhagyta korábban. Szerencsém volt. Valaki éppen akkor jött lefeküdni, neki volt kulcsa.
Az esti alvásom alatt valami megcsípte az egyik lábujjamat. Égető viszketéssel indultam el akkor a városba. Éjszaka kiderült, hogy nem ez a legrosszabb, ami történhet velem. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, a hátamon megjelent – tapintás alapján – három, ujjnyi vastag viszkető duzzanat. Nem rovarnak és nem ágyi poloskának tűnt a tapintás alapján. Visszavettem a pólómat, hogy abban aludjak.
15 perc után arra ébredtem, hogy a párna alatt tartott kezem egyik ujja meg van duzzadva. Mintha csalánba nyúltam volna. Kesztyűm nincs, így nem tudtam mit magamra húzni. Elkezdtem nézni egy filmet, mert aludni a felébredés után soha nem tudok. Így éreztem, és végre láthattam is, hogy a jobb alkaromon is megjelennek kiütések. Szép nagy foltokban, és tényleg úgy néztek ki, mint a csalánkiütés. Így legalább egyértelművé vált, hogy a párna a ludas a dologban.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan telefonál az ágyában. Kár, hogy nem értettem, mit beszélget, biztosan izgalmas lett volna nekem is.
Ilyen bevezető után jöttem el ide a kávéházba. Minden nagyon jó volt itt, amíg be nem kapcsolták a légkondit. Most olyan hideg van, hogy lassan lefagy a vesém. Ideje innen odébb állnom. Gondoltam, mielőtt elmegyek, még feltöltöm a mai videómat a csatornáimra. Ekkor derült ki, hogy az internet nem működik együtt social media felületekkel. Ez azt jelenti, hogy van internet, de a feltöltést nem tudom megcsinálni, mert valószínűleg blokkolva vannak a felületek. Két órán keresztül Youtube-zenét hallgattam, addig minden rendben volt. Most az sem működik.
Szóval, nagyon hideg van, és a net sem megfelelő. Ideje, hogy elmenjek a városba. Csakhogy kint minden szürke és ezerrel esik az eső. Így ma megérkeztem a digitális nomád élet szó szerint árnyékos oldalára. Éhes vagyok, nem akarok itt enni, mert drága a street food, amit ritkán akarok enni. Dolgoznék, de nem tudok. És az eső most ideköt.
Azt hiszem, olvasok egy kicsit. Kint a teraszon, mert nem akarom a fagyhalált kockáztatni. A jó hír az, hogy a fülem már csak fele annyira fáj, mint az elmúlt két napban. Kisebb a gyulladás, és a rágás sem olyan fájdalmas, mint előtte volt.
Most egy olyan helyről álmodom, ahol nincs hideg, működik a net és van olcsó étel, meg egy asztal egy kényelmes székkel. Nincs szükségem túl sok mindenre, hogy jobban alakuljon a nap.
Az van, hogy a helyzetem ilyen értékelése után nem nagyon tudok mást tenni, mint mosolygni. Az egész elmúlt egy nap annyira abszurd, amennyire vasárnap reggel csak lehet. De miután végiggondoltam, máris látom, hogy van megoldás. Ez azonnal fel is szabadított a nem létező önsajnálat alól. LOL.
Egy kis pihenés!
Végül egy órát olvasgattam, mire elállt az eső. Ahogy elindultam, persze újra elkezdett esni. De ekkor már nem volt megállásom.
Úgy döntöttem, hogy eszem egyet és alszom, mielőtt nekiindulok a nagy városnézésnek. A hostelben kértem egy új párnát. Hátha ma megúszom kiütések nélkül az éjszakát.
Végül nem csináltam nagy városnézést.
Tegnap és ma közel 17 km-t gyalogoltam itt a környéken. Ez elég volt ahhoz, hogy amit lehessen, most megismerjek.
Tervben volt egy kilátópont a város felett. Őszintén szólva fáradt vagyok, az állandó fülfájás és a kevés alvás miatt. Ehhez most nem volt kedvem.
Azt gondoltam, hogy elmegyek ma egy múzeumba. De mikor elolvastam, hogy mit láthatok benne, azt mondtam, hogy ma ez sem érdekel.
Maradt a Lard Yai, az óváros vasárnapi híres sétáló utcája. Kihagyhatatlan, kötelező, ahogy olvastam. Viszont azt máris tudtam, hogy többször megfordultam ott tegnap és ma. Csak akkor nem volt piac. Így elmentem erre az ismerős utcára. 300 méterre volt a szállásomtól.
Többször leírtam, hogy az ilyen helyeken nem igazán szoktam vásárolni. Mert nincs mit vennem, maximum valami finom kaját. Nos, ma nem voltam éhes, mikor ott jártam. Mindenféle olyan ételt láttam, ami egy erre járó turistának újdonság lehet. Ellenben én már egy ideje ismerem őket. Nem mondom, hogy nem volt olyan, ami teljesen ismeretlen volt, de ma nem láttam olyat, ami miatt megálltam volna.
Ellenben rengeteg ember volt, így egyszerűen csak lassan bandukoltam a tömegben és mindent megnéztem. Két-három helyen énekeltek utcazenészek. Élveztem a műsorukat. Láttam helyi viseleteket, ezek nagyon tetszettek. Volt egy nagyon egyedi árus. Ő elektronikai alkatrészekből épített össze nagyon ötletes kis szobrocskákat. Ezeket sokáig nézegettem. Elgondolkodtam rajta, hogy esetleg a videós projektjeimhez választanék egy kabalát. Végül elvetettem az ötletet. Digitális tartalomgyártó vagyok. Nem kellenek az offline kellékek. LOL.
Egyetlen antikvitásokat kínáló árusnál álltam még meg hosszabb időre. Majdnem, mondom, majdnem elcsábultam. Egy antik iránytű majdnem rávett, hogy megvegyem. Végül megegyeztem magammal. Ha megvenném, akkor valószínűleg csak azért lenne nálam, hogy kb. egy fél év múlva majd valakinek odaadjam egy utcán. Ja! És mondtam már, hogy digitális nomád vagyok? Van egy iránytű a karórámban és egy a telefonomon. Nem veszek olyat, amit nem használok.
Holnap korán reggel elutazom innen. Így most annyival tudom lezárni ezt a bejegyzést, hogy szép ez a város. Sokat járkáltam az utcáin. Az egyedi utcaképeket viszem innen magammal. Ennyi pont elég is lesz…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás