Pénteken délelőtt végeztem egy sok napja tartó munkával, így hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy nem várok szombatig, elmegyek egy kis sétára a környékre.
Az eredeti tervem az volt, hogy a tőlem kb. egy kilométerre lévő Private Park And Trail (Privát park és ösvény) fantázianevű helyre megyek el és ott jól megnézem magamnak a természetet.
Szép a park, bár igazán nem tűnt nagynak első látásra. Tulajdonképpen egy betonozott út mentén lévő park. Az út jobb oldalán egy erdő terül el. Ez hívogatott is és majdnem engedtem a csábításnak. Az egyetlen oka, hogy nem mentem be az egyik kényelmes ösvényen az az, hogy rövid nadrág volt rajtam. Mi más. A magyarországi erdőkbe kérdés nélkül megyek be szint bármikor rövid naciban. Ez azonban mégis csak egy trópusi erdő szeletkéje. Ki tudja, mi les az emberre térd alatt. Legközelebb viszem a rövid nadrágom felcipzárazható alját és felfedezek egy kicsit a dzsungelből.
Az út bal oldalán meg egy fával ritkábban ellátott mező szerűség helyezkedik el. Két bivalyt láttam és két madarat, aki az állatvilágot képviselték.
Egy elég meredek domb tetejére felkaptatva egy másik, még meredekebb domb várt. Ennek még felmentem a tetejére, aztán itt visszafordultam. Most – írás közben – megnézve a térképet, látom, hogy ha egy nagy le, és megint fel hajrát még belevittem volna ebbe a sétába, akkor a – neve és a Google fotók alapján sokat sejtető – Bangrak Viewpoint (Bangrak kilátópont) nevű helyre jutok el. Mivel ez az egész móka oda-vissza kb. négy kilométer még biztosan vissza fogok menni.
Séta a tengerparton
Mivel ez a gyaloglás számomra elég kevés volt, úgy döntöttem, hogy a park bejártánál – ami ekkor már kijáratként funkcionált – nem balra fordulok, hanem jobbra. Mivel a tenger az úttól tényleg csak húsz méterre van, lementem a tengerpartra. Ott pedig úgy döntöttem, hogy a víz mellett fogok bandukolni. A galéria első képén megjelöltem, hogy végül hová mentem el.
A tengerparton mindenféle jó és kevésbé jó dolgot is láttam. A békésen fürdőző thai családokat jó volt nézni. Az ego vezéreltnek tűnő európai embereket kevésbé. Ez a része a partnak főleg szállodákkal és privát házakkal volt tele (ezt nem győzik hangsúlyozni a kerítésekre elhelyezett táblákkal). Ennek megfelelően a nagyobb költségvetéssel rendelkező turisták terepe ez. Idegennek éreztem magam itt, de ez számomra az ilyen helyeken már régóta nem probléma: azok alapján amit az ilyen helyekről látok és elképzelek, nem is szeretném itt itthon érezni magamat.
Láttam a tengerből kivetett állatokat. És ennél is több kivetett szemetet. Nézhettem eléggé lestrapált halászhajókat és luxus hajókat is. Mindenféle fancy ülő és fekvő helyeket, ahová egy vagyon lehet egy bérlet és az apukát, aki a fiaival a kókuszdiókat babrálta a homokban, gondolom azért, hogy jövedelmet csináljon belőle a mindennapokhoz.
Ahogy egyre többet haladtam kelet felé, elkezdtem felfedezni egy hatalmas aranyozott szobrot. Most már tudom, hogy ez a Wat Phra Yai, angol nevén the Big Buddha Temple (a Nagy Buddha templom). Értelem szerűen a fejembe vettem, hogy ha már így alakult, akkor elmegyek oda. Felmértem a távot és úgy gondoltam, hogy még naplemente előtt el fogom érni. Ilyenkor mindig így gondolkodok, hogy elindulok és ha nem sikerül, nincs gond, mert lesz másik alkalom.
Végül odaértem naplemente előtt, de a vényviszonyok azért már nem voltak olyan kedvezőek. A szűk keresztmetszetet mégsem ez adta, hanem az, hogy 10 perccel az odaérkezésem előtt a városrészt – vagy kertet -, amiben a szobor volt – bezárták.
Így megállapítható, hogy a válaszott és a véletlenül sikerült látnivalók egyikét sem sikerült maradéktalan elégedettséggel meglátogatni. Ez azonban tévedés lenne! Teljesen elégedett voltam a mai sétával. Legközelebb hamarabb indulok el, s miután megnéztem a Bangrak Viewpoint-ot, majd alaposan megnézem a Big Buddha Temple-t is.
Villámokkal jöttem
Ha már ebben az időben itt voltam, gondoltam, megnézem a naplementét. Ahogy az egyik tengerparti sziklán lógattam a lábamat és gyönyörködtem a színekben és az este szépségében, észrevettem, hogy északon és délen is villámlik. Olyan messze, hogy a hangja nem ért el hozzám. Sok apró videót készítettem az eseményekről. Mellesleg ahol ültem, pontosan a sziget repülőterére vezető légi folyosó alatt volt. Így, mikor az első – villámok felé repülő – repülőgépet úgy videóztam le, hogy nem nyomtam meg a felvétel gombot, kicsit csalódott voltam. De aztán sikerült ilyen videót készítenem.
Piacozás és vacsora
A templom felé siettemben elhaladtam egy piac mellett. Miután a tengerparti ücsörgést befejeztem, visszamentem oda. Érdekes dolgokat láttam az árukínálatban. Ez főleg az élelmiszerekre igaz. Volt itt halszag, belezett csirke aromája és a félelem, hogy mi lesz belőlem, ha itt veszek valamit. Valószínűleg kell némi tapasztalat ahhoz, hogy az Erópában ilyen formában nem árusított dolgokat megvedd és megegyed. A csirke aprólék kiterítve egy rongyra egy pulton. Kacsa és csirke, kevés jégen, vagy egyszerűen csak kiakasztva valahová. A csirkéből kivett tojás sárgája marékszámra az asztalon a friss levegő (ja, nem friss) alatt. Sokat gondolkodom azon, hogy – talán nem is olyan – régen mindent így árusíthattak, hiszen nem volt sem hűtő, sem előírások, meg gumikesztyű sem…
Minden esetre, aki nem bírj a szagokat az állati testrészek kavalkádját, az ne menjen beljebb egy ilyen piacon. Az maradjon a zöldséges oldalon.
Mondjuk, ott is furcsa, hogy a macska a zöldségen ül, amit meg lehet venni, de hát egy elkötelezett macska tulajdonos sem zavarja ki az állatot a nappaliból. Itt végre találtam fokhagymát, meg minden olyan féle dolgokat, amiket ismerek, de nem láttam boltban, amióta itt vagyok: krumpli, hagyma, fokhagyma stb. És persze egy rakás olyan dolog van, amit még nem láttam, így el sem tudom képzelni, mi lehet. Mondjuk, ilyeneket eszem is napi szinten.
A kedvenceim a békák voltak. Gyanítottam, hogy nem a nálunk megszokott állatkereskedés akváriumát látom, hanem az élelmiszer piac egyik tételét. Nézegettem őket, de nem jött meg az étvágyam. Rájuk!
Mivel azonban már órák óta úton voltam, megéheztem. Így a piactól visszafordultam a templom irányába, míg végül a templomhoz vezető kapuval szemben ültem le vacsorázni.
Nagyon élvezem, hogy a gyümölcsös italok tényleg gyümölcsből vannak. A görögdinnyés italok most a kedvenceim. Az étlapról nehéz volt választanom, mert minden finom volt, amit eddig ettem, de azért sikerült. Az, hogy a végén még külön kedvességet is elém tesznek…
Kedvesség!
Az egy dolog, hogy a végletekig kedves mindenki, akár a fogadással, akár a távozással, vagy a rendeléssel kapcsolatban. Érezni, hogy milyen aggodalommal kérdezik meg tőlem evés közben, hogy minden rendben van -e az étellel. De… Valahogy itt Ázsiában nehéz kibontani az ilyen bezacskózott dolgokat, amit a vacsora végén kaptam. Pedig ki akartam bontani, mert kíváncsi voltam rá, hogy mit kaptam. Ahogy a fogaim segítségét is igénybe szenvedtem, egyszer csak odalépett az egyik pincér és megkérdezte, hogy kinyithatja -e. Majdnem kikapta a számból a csomagolást, de végül csak a másikat nyitotta ki. És szinte biztos vagyok benne, hogy közben nem arra gondolt, hogy milyen béna vagyok.
Szerintem a tisztelettől – ami itt az ételt is körbeveszi – sokkal finomabbak az ízek.
Itt még Ronald is wai-t köszön. Lehet, hogy a mekis kaja is más ízű. Még várok vele, hogy kipróbáljam.
