Indonézia más mint Thaiföld.
Ez volt az első benyomásom az országgal kapcsolatban.
Szombaton – az első estémen – elmentem egy környék beli sétára. Majd ma ismét, egy még hosszabb utat is megtettem. Elmesélem, hogy mit vettem észre, mit éreztem, azaz, mik a legelső tapasztalataim az új otthonommal kapcsolatban.
Az első utcai tánc és ennek elmélete
A legelső benyomásom igazából a taxis úriember volt, aki a repülőtéren várt rám. Ő, ahogy “Az út, amin minden járművet kipróbáltam” című előző bejegyzésben írtam, végtelenül kedves volt. Főleg, hogy a bürokratikus akadályok miatti időveszteség ellenére megvárt.
Saját bevallása szerint egy kicsit beszélt angolul, ez nagyjából azt tette lehetővé számunkra, hogy pár apróságot megbeszéltünk. Kellemesen telt vele az idő, így mondhatom, hogy a legelső találkozásom egy hús-vér indonéz emberrel jól alakult.
Egészen a szállásig hozott. Az ő térképe is és az enyém is ezt jelezte, sőt, láttam rajta, hogy szeretne biztos lenni abban, hogy a jó helyre hozott. De én elengedtem, mondtam neki, hogy meg fogom találni a szállást, nem akarom az ő további idejét azzal rabolni, hogy fogja a kezem az ajtóig. Így is hálás vagyok neki, hogy sok idejét töltötte el miattam.
Kis nézelődés után megláttam a hotelemet jelző pirosan világító táblát. Nagyon közel volt. Mégis sikerült találkoznom ezen a húsz méteren a következő emberrel. A beszélgetés azt hiszem séma szerint indult. “Hol lakom?” Ez volt az első kérdés. Ezekben a szituációkban kicsit közelebb érzem magam a Facebook által megteremtett “valósághoz”.
A virtuális világba küldött “helyzetjelentések” jutottak eszembe. Mikor valaki posztolja a reggelijéről készült képet az ezer ismerősének. Sokszor beszélgettünk arról a barátaimmal, hogy ez olyan, mintha kiállnék az utcára és ott kezdenék el kiabálni, hogy “emberek, marha finom volt a reggeli.”
Szóval, nem akadok fenn azon, ha egy tök idegen nő megkérdezi, hogy hol lakom! A mi a bankszámla számod kérdésig remélem, egyik sem merészkedik el!
Az első kérdés után következett a bemutatkozás, ezt is ő kezdeményezte. És máris jó ismerősök lettünk! Így következett az ajánlat. Az ő üzlete pont az én szállásom mellett van. Feltétlenül menjek be hozzá és vegyek valamit nála!
Nem akartam rögtön elkeseríteni, hogy én itt nagy valószínűséggel a kaján és a pián kívül nem nagyon fogok vásárolni. Hatványozottan megerősödött bennem a gondolat, mikor megláttam, hogy milyen frankó női bőrtáskákat árul. Én még nem tartok ott… Igazából jó idő óta igyekszem eltávolodni a fogyasztói társadalomtól. De ha mégis szükségem lesz valamiért egy kis nőt táskára, biztosan meglátogatom őt.
A furcsa érzés az itteni emberek kapcsán itt kezdődött el. Bekísért a hotel kis udvarára. Aztán otthagyott, de fél perc múlva vissza is jött és rámutatott a recepcióra, hogy oda kell mennem. Mondtam neki, hogy köszönöm, már megnyomtam a csengőt.
Ismerem már ezt a játékot. A forgatókönyv a következő: kedves vagyok veled, ezzel lekötelezlek, és elvárom a kedvességet tőled is. Ha már szóba elegyedtünk, nem mondhatsz nemet.
Ez a játék Európa óta ismerős. A mediterrán országok utcán álló éttermi emberei voltak az elsők, akiknél ezt láttam.
Thaiföldön is találkoztam ezzel a játékkal: éttermek, masszázsszalonok, utcai hívogatók. Ott már megtanultam mosolyogva egy Wai kíséretében elintézni egy “köszönöm, nem”-mel.
A hölgy rámenőssége, ahogy elkísért a recepcióig egy kicsit soknak tűnt nekem.
Ez volt az első benyomásom az országról.
Szombat – az első séta
5,7 km-t gyalogoltam, több, mint 2 órát töltöttem el az utcán. Ennyi idő alatt rengeteg minden rám zúdult: képek, illatok, hangok, történetek.
Az utca, ahol élek, tele van boltokkal, éttermekkel és masszázsszalonokkal. Kilenc óra volt, minden fényben úszott nyitva várta a vendégeit.
Rengeteg érdekes dolgot láttam. Szobrokat, kapukat, a thai “szellemházak”-hoz hasonló pici épületeket, utcai áldozati helyeket, motívumokat. Elhatároztam, hogy másnap, nappali fényben fogok fényképezni.
A levegő pedig… hát, az egy külön történet. A sült ételek finom illatát egy pillanat alatt váltotta a szemét bűze, majd ezt követte valami luxusbolt parfümje. Az éjszakát összességében inkább a kellemetlen szagok uralták.
A taxisok itt sem értik, hogy valaki csak úgy gyalogol. Lassítanak és dudálnak, még akkor is, ha látják, hogy két méterrel arrébb már nemet mondtam egy kollégájuknak.
Koh Samuin elszoktam a kéregetőktől. Ott egyetlen egyet láttam. Itt viszont minden sarkon találkoztam velük. Láttam utcán alvó kisgyereket az anyjával, és egy olyan jelenetet is, ami Indiára emlékeztetett: egy kisgyerek pénzt kért, majd a nemet követően még egy darabig mellettem jött, magyarázva valamit.
Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem azt, hogy itt az emberek kicsit direktebben fejezik ki a kéréseiket. Nem rosszindulatból, hanem egyszerűen más ritmusból.
Egy nagy kör után visszatértem a saját utcámba, azzal a gondolattal, hogy eszem valamit. Csalódottan tapasztaltam, hogy tizenegy órára szinte minden bezárt.
Nyitva volt viszont egy masszázsszalon. A lányok mosolyogva invitáltak. Reflexből jött a Wai és a „köszönöm, nem”. De most ez kevésnek bizonyult. Ketten elém álltak, megfogták a karom és próbáltak befelé húzni. Nem volt ijesztő, inkább meglepő. De kellett egy kis erő, hogy lefejtsem magamról a kezüket.
Ez az élmény viszont teljesen valós volt.
Ilyen fajta fizikai rámenősség eddigi tapasztalataim alapján elképzelhetetlen lett volna Koh Samuin.
A kaland után egy indiai étteremben vacsoráztam. A tulajdonos nagyon kedves volt, ugyanazt a vendégszeretetet éreztem, mint Thaiföld indiai éttermeiben.
Így az első nap végére maradt bennem valami kettősség: a hely gyönyörű, izgalmas, élő. De az emberekkel való első találkozások vegyes érzéseket hoztak.
Vasárnap – A város nappali arca
Reggel kipakoltam a hátizsákomból és berendeztem a szobámat, ahol 43 napig fogok még élni.
A TV alá felszerelt kis polc kiváló munkaasztalnak, így változtatás nélkül tudom használni a szobát munkára is. Ez az előzetes képek alapján kialakult elvárásaimat messze felülmúlta!
12,5 km-t gyalogoltam ezen a napon. Még több emberrel találkoztam, és még több rámenősséggel is.
Itt már határozottan olyan érzésem volt, hogy másképpen kezelik a “nem”-et, mint ahogyan eddig megszoktam.
Volt például egy taxis aki, mikor udvariasan elutasítottam, olyan arcot vágott, mint aki azt gondolja: akkor minek jöttél ide?
Hiába! Elkényeztetett Thaiföld, ahol az udvarias elutasítást udvarias tudomásul vétel követi.
Volt egy nő, aki valami sorsjegynek tűnő papírokat lobogtatott felém, ő is megfogta a kezem és majdnem ott tartott maga mellett a “nem”-et követően.
Összességében több ilyen nem tetszést kifejező reakciót láttam, mint megértő elfogadást. Kedves invitálás, kedves nem, azonnali hangulat változás. Itt úgy látom, ez a dinamizmus.
Gondolkodtam kicsit, hogy mi lehet ennek az eltérésnek az oka.
Koh Samui életének jelentős része 100 százalékban a turistákra épül, ezt sokszor hallottam. Az ottani emberek napi szinten kommunikálnak külföldiekkel, ebből élnek, megszokott a mosoly, a lazaság, az elutasítást megértő és kedvesen fogadó mentalitás.
Denpasar ezzel szemben a helyiek városa. Nem turistákra van “hangolva”, hanem a saját tempójára, a saját életére. Ha ott vagy, nem turista vagy, hanem “idegen a helyiek világában”. Ez nem rossz, de egy másfajta valóság.
Ezzel együtt ott lehet a nagyvárosi mentalitás: gyorsabb, direktebb, néha harsányabb. Denpasar Bali fővárosa, több százezer ember él itt. A nagyvárosok pedig mindenhol hasonló mintát hoznak: gyorsabb tempó, közvetlenebb kommunikáció, kevesebb mosoly, több “üzleti jellegű” hozzáállás. Ez nem udvariatlanság, csak… város.
Megint csak egy kicsit a helyiek védelmében: A turistásabb környékeken sok helyi él abból, hogy az emberekből pénzt csinál. Ez néha megjelenik az erősebb alkudozás, nyomulós taxisok és “követelődzőbbnek” tűnő interakciók formájában. Ez nem személyes és nem rosszindulat. Inkább gazdasági realitás.
Végül pedig a kulturális különbségről olvastam a következőt, és az első tapasztalataim alapján tökéletesen igaz:
Thaiföld híres arról, hogy a “mosoly országa”. A thai kommunikáció alapja a konfliktuskerülés és a kedvességben való “verseny”. Balin a kultúra mélyebb, spirituálisabb, de a hétköznapi érintkezés néha direktebb, egyenesebb. Más ritmus, más gesztusok.
Mindezek ellenére bízom az itteni emberekben. Nem hagyott bennem rossz szájízt a két séta eredménye. Igyekszem gyorsan felvenni ezt a ritmust és máshová helyezni a fókuszt az emberek érzékelésében.
Vasárnap – egy kicsit az élményekről is
Nem szeretném, ha az emberekkel kapcsolatos első tapasztalataim miatt elvesznének az élményeim. Szóval térjünk vissza oda, ahol minden elkezdődött: elindultam sétálni!
Rengeteg szép épületet és szobrot láttam a séta alatt. Ezek sokszor a modern épületek között bújnak el, szép példáját mutatva a rági és az új együtt élésének. Nem minden épület jó állapotú, és itt is igaz az, hogy a főútról letérve láthatunk igazán valóságos környezetet. A valóság nem olyan mesés pár méterrel odébb, mint ahogy azt a bevásárló utca alapján elképzelhetjük. Valahogy szeretem ezt a kettősséget: a szépség és a valóság együtt élését.
Láttam egy – a nevemmel megjelenő – masszázsszalont. Persze, nem Steve volt a neve, hanem Soma.
Láttam vidáman karját kitáró Buddhát egy olasz étteremben. Az elmúlt hónapokban nem igazán gondoltam pizzára. Most – a képet látva – átértékelem a gondolataim: lehet, hogy a megvilágosodás útja pizzákkal van kikövezve!?
Érdekes volt megvizsgálnom a hétköznapi szertartások kellékeit. Nagyon sok helyen van villanyoszlopra felrakott bambusz kosár, benne élelmiszerrel. És rengeteg helyen van a járdára kihelyezve kézzel készített kis bambusz levél tálka, amibe virágokat, füstölőt és néha élelmiszert tesznek ki. Ezek egész nap ott vannak. Láttam, hogyan készíti valaki a kis tálkákat, láttam, milyen tisztelettel helyezi el a járdán más valaki ezeket a “csomagokat”.
Amit itt láttam, azok canang sari-nak nevezett balinéz áldozati tálkák.
A canang sari nem dekoráció. Ez a balinéz hinduizmus egyik legfontosabb gesztusa: hálaadás, “köszönöm” a napért, a védelemért, az életért. Ezért helyezik el a járdán, a házak elé, motorra, bolt bejáratára. És ezért láttam azt a finom tiszteletteljes mozdulatot is, ahogy lerakják: minden tálka egy rövid ima.
Láttam a ruhába öltöztetett szellemházakat. Ezek a “penunggun karang” vagy “sanggah kemulan” néven ismert kis szentélyek, amelyeket gyakran ruhával vagy szövetekkel takarnak le. Ez a díszítés nem véletlen: mély kulturális és spirituális jelentése van. A balinéz hinduizmus szerint ezek a szellemházak a védőszellemek otthonai – a ház, utca vagy telek őrzőinek lakhelyei. A rájuk terített szövet azt jelenti: “Tisztellek, fontos vagy a helynek, vigyázz ránk.”
Aztán szép lassan leértem a tengerpartra. Valóban nincsen messze a jelenlegi otthonomtól. Kissé borús volt az idő, de egyáltalán nem zavart a néha szemerkélő eső. A lábam már úgy is vizes és homokos volt.
Egy hosszú sétát tettem a tengerben gyalogolva. Itt is voltak kutyák, de kivételesen nem foglalkoztak velem. Jó volt látni, mennyire élvezik a meleg homokban való fetrengést. Fogócskáztak. Esküszöm, látszott rajtuk, hogy nagyon jól érzik magukat.
Észrevettem egy hatalmasnak tűnő szoborcsoportot az öböl egyik távoli sarkában. Odáig mentem el. A szobrok a szárazföld felé nézetek, a hátukat mutatták a tengernek. Én itt ültem le egy meditációra.
Különleges élmény volt. A tenger lágy morajlása – amit már ismerek -, ezzel együtt a testemet melegítő napfény és a közben finoman hulló eső szúrásai az arcomon. Nagyon élveztem ezt az elmélyülést.
Utána még üldögéltem egy kicsit a parton is, ezzel mondjuk hibáztam, de ezt egy kicsit később mesélem el.
Visszafelé menet jó volt látnom az embereket. Együtt üldögéltek mindenféle helyeken. Volt aki grillezett. Volt aki szörfözni készült csapatosan, vagy éppen röplabdáztak. A hangsúly azon volt, hogy az emberek csoportosan töltötték a napjukat. Kedvem lett volna beállni röplabdázni. Gyanítom, hogy be is vettek volna a csapatba…
Végül szépen elkezdtem visszatérni a nyüzsgő nagyvárosba. Ittam egy finom kávét a Starbucksban. Mikor a kávés pohár tetejét a zsebembe akartam tenni, hogy meg tudjam enni a jeget, hiányérzetem támadt.
A meditáció után egy villanyoszlop tövében ültem le a parton. Figyeltem egy családot, amint éppen a kis bódéjukat állítják fel, amiből ital porokat árultak, ha jól láttam.
Na, ott tettem le a szemüvegem a villanyoszlop betonjára. Valahogy éreztem, hogy nem kell rohannom, csak egyszerűen vissza kell sétálnom. Igaz, otthontól már csak 900 méterre voltam, és 7 km-t tettem meg aznap, de nem volt kérdéses számomra, hogy megfordulok és visszagyalogolok. Így lett a sétám a végére 12 km-es.
Utam során volt olyan arc, akit háromszor is láttam. Tudom, hogy ő is észrevett minden alkalommal. Mosolyogtam azon, hogy a harmadik alkalommal talán már arra gondolt, hogy “no, tessék, itt van egy újabb hibbant európai, aki össze-vissza kóvályog…”
A kis család még ott volt. Köszöntem nekik, s egy szót se kellett szólnom. Az anyuka mosolyogva bólintott és elővette a szemüvegem.
Tudom, hogy látta rajtam, hogy milyen hálás vagyok neki. Ha lett volna nálam pénz, vettem volna két liter limonádét, még akkor is, ha nem tudom meginni. Lehet, hogy a következő napokban elmegyek megint arra, s ha ott van, akkor sokat fogok inni nála.
Összegzés
Más kultúra, más mosolyok. Ez nem Thaiföld. Ez Indonézia. Nekem kell hozzá alkalmazkodnom, és úgy érzem, ennek a nagy részén az írás közben tett felfedezéseimmel túl is vagyok.
A tempó más, egyszerűen csak átkapcsolom a pedálokat és itthon vagyok.
Az első benyomásaim kellemetlennek tűntek, de végül is barátságban vagyok azzal, ami itt fogad. Megint csak hálát érzek: egy újabb kultúra, ami egy picit megmutatja magát nekem.
Így az írás végére érve elkészítettem a saját canang sari-mat és kitettem a szobám melletti teraszra.
UTÓIRAT: A bejegyzés kiemelt képe egy kapibara. Ennek semmi más jelentése nincs, mint hogy arról beszélgettem tegnap a lányaimmal, hogy mennyire szeretem azt, hogy úgy odavannak ezért a cukiságért. Ennek a rajongásnak tényleg nincsen más jelentése, csak a cukiság. A rajongásukért való rajongásom emlékére álljon a bejegyzés elején egy kapibara.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás