105. | Gondolataim az éneklésről

Az ebben a bejegyzésben leírtak egy kis ideje már foglalkoztatnak engem. “A zene szerepe az életemben” írásomban már beszéltem arról, hogy milyen energiákat ad nekem az, hogy örömmel és odafigyeléssel hallgatok zenét. Most arról fogok írni, hogy mik a gondolataim az énekléssel kapcsolatban.

Ez is egy eszköz, amit bárhol – akár a digitális nomád életem bármelyik percében – tudok használni.

Palya Bea

Május 27-én az egyik fiatal kollégámmal beszélgettünk valamiről, aminek kapcsán szóba került Palya Bea neve. Ő nem ismerte Beát, én meg szerettem volna, ha ez megváltozik, így megmutattam neki, hogy hol találkozhatnak.

Palya Bea (Makó, 1976. november 11.) Prima-díjas és kétszeres Artisjus-díjas magyar népdalénekes, előadóművész. Palya Bea kisgyerekkora óta táncol és énekel. Éneklésének alapját a magyar népzene adja: a moldvai dalokban mélyült el, emellett foglakozik bolgár, cigány, perzsa zenével is. Mindeközben más zenei irányzatokban is részt vesz. Bea 2002-ben szerzett diplomát az ELTE néprajz szakán, aztán párizsi ösztöndíjat kapott, melynek révén egy indiai énekes mellett folytathatta tanulmányait. Néhány gondolat a művésznőtől, a saját szavival: “Palya Bea vagyok, énekes-dalszerző-coach. Több mint három évtizede énekelek, a Művészetek Palotájától az amszterdami Concertgebow-n át a New Yorki Carnegie Hallig beénekeltem a hazai és külföldi koncerttermeket. 17 saját lemezem jelent meg, 450 dalt írtam, világszínvonalon játszó zenészek alkotják a zenekaromat.”

Egyszer írtam neki egy levelet. Ismeretlenül szólítottam meg. 2018-ban volt ez. Elővettem a levelet, amit egy cikk miatt írtam neki, s érdekes érzéseket keltett bennem már maga a levél is. Most elolvasom a cikket is, s eldöntöm, hogy ide kerüljön -e.

Eldöntöttem az első sorok elolvasása után. A cikk teljes terjedelmében itt olvasható: „A fájdalom olyan ajándékot hoz, amit nem szabad elherdálni” – Interjú Palya Beával. Ha esetleg a későbbiekben valamiért nem lesz elérhető, innen megnyithatod lementett pdf formátumban is.

Elővéve ezt a 7 évvel ezelőtt olvasott írást, jó pár gondolat ma is megfogott. Ennek a blognak körülbelül a fele az önismereti munkámról szól, így nem véletlen, hogy ma is megszólít ugyanaz.

A melót úgyis csak magamon, és nem a másikon tudom elvégezni. A jó lezáráshoz persze ketten kellenek, de ha ez nem sikerül, akkor is az a legfontosabb lépés, hogy az új életemhez én magam egyénileg tegyem le az alapköveket.

Tetszik egy másik rész is. Itt a “Téged kereslek!?” jutott eszembe:

Nagyon szeretnék találkozni egy olyan férfival, akivel tudatos kapcsolatban élhetnénk, akinek megvan ehhez a belső biztonsága. Gondoltam, csináltatok is magamnak egy olyan pólót, amire az van írva: „Available”, vagyis elérhető. Alatta három ikon: egy álló pénisz, egy szív és egy agy. Szerintem hirdetni kell, ha elérhető vagy, márpedig én nyolc hónappal a válás után az vagyok, azt hiszem. Nem árulok zsákbamacskát, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell megküzdeni értem.

Nyilván a számomra kicserélendő szavak ezek lennének:

• férfival => nővel
• álló pénisz => egy megduzzadt csikló

A “Bocsáss meg magadnak, Soma!” című bejegyzésemre emlékeztet ez az írás:

A legtöbb válásban az emberek a másikra mutogatnak, hogy „nekem miattad rossz”. De ezt az ujjat meg kell fordítani, magad felé kell mutatni, és azt nézni, hogy ott mi van. Ettől nem tágítok.

És egy utolsó idézet, hogy aztán lassan a tárgyra térhessek. Ez pedig az “Édes gyötrelmeim” bejegyzésemet eleveníti fel bennem:

Viszont a fájdalom olyan ajándékot hoz, amit nem szabad elherdálni. Kristálytiszta üzeneteket hordoz, ha belemész – csak ahhoz bele kell menni.

Érdekes számomra a saját levelem is, amit évekkel ezelőtt írtam. Olyan jó a levélben önmagamat látni. Szeretem, hogy bizonyos részeim nem változnak meg. Remélem, soha! És mindig látom, hogy valóban szeretek kapcsolódni. (“Nomad Cruise összefoglaló”)

Kedves Bea!

Most olvastam az alábbi interjút veled: „A fájdalom olyan ajándékot hoz, amit nem szabad elherdálni” – Interjú Palya Beával

Amikor olyat olvasok/hallok bárkitől, ami mély érzéseket kavar meg bennem, akkor írok neki, hogy kifejezzem az örömöt, amit ő okozott, bízva abban hogy vissza tudok adni neki az érzésekből, amit tőle kaptam. Ezért írok neked…

Nagyon tetszett ez az interjú. Gratulálok a – véleményem szerint zseniális – éleslátásodhoz a témában. (Ezzel persze magamat is dícsérem, mert minden gondolattal egyet értek, amit a cikkben felhoztál.) Nem csak te gondolod azt, hogy jó úton vagy: jelentkezek, eggyel többen gondoljuk a hasonlót! :o)

Izgalmas felfedezéseket kívánok neked ezen az úton, amin vagy, biztos vagyok benne, hogy minden úgy alakul majd, ahogy szeretnéd, vár rád az óriási igen, s úgy lép majd be az életedbe, mint aki hazatalál… Szép napot!

Rövid választ kaptam, de megmelegítette a szívemet:

István!
Ezt annyira jó volt olvasni!
Köszönöm!

Aki énekel, az nem fél!

Szóval, aznap eljutottam Bea weblapjára. Átpörgetve az első oldalt, azonnal megfogott egy gondolat: Aki énekel, az nem fél! Aztán hamarosan a tulajdonosa lettem az ingyen letölthető anyagnak, aminek a címe: Hogyan küzdd le a félelmedet énekléssel 3 egyszerű lépésben”.

Nagyon tetszik az a gondolat is, hogy “nem tudsz egyszerre énekelni és félni.”

A zene és az ének szorosan összekapcsolódik. És pár napja azon jár a fejem, hogy mennyire szeretek énekelni. Tudom régóta, hogy nem véletlen. Nem félek énekelni, ha úgy adódik, hallhatja a hangom, aki a közelemben van. Legutoljára a “Horgászélményeim” bejegyzésben említett hétvégén hallhatták mások. Sokszor énekelek egyedül. Vezetés közben. Néha sétálás közben is. Ha nem tudok énekelni, akkor fütyülök, ezzel talán csak kevésbé idegesítve a környezetemet. Bár tudom, hogy volt olyan is, hogy valakit nagyon idegesített, ezért direkt csináltam.

Hogyan vegyek benne részt?

Ha egyedül vagyok az irodában gyakran énekelek halkan. Sőt, mostanában táncolni is szoktam a székemben. Csak a megfelelő zene kell, és azonnal beindulnak reflexeim. Szeretek mással énekelni. Néha jól teremtem meg a hangokat, néha katasztrófa. Nem ez számít. Ez energia az, ami az énekkel együtt szabadon áramlik. Tavaly Budapesten egy Megadeth koncerten álltam a tömeg közepén, talán 30 méterre a színpadtól. Mivel az egyik kedvenc bandámról van szó, még szép, hogy tele torokból üvöltöttem a dalszövegeket. Az egyik dal után két srác az elismerését fejezte ki. Ennek az lett a vége, hogy két hónappal később találkoztunk Győrben és ittunk egy sört pár és beszélgettünk egy jót.

Az előző sorokat még a repülőtéren írtam, útban Marseille felé. Azóta sok minden történt, ennek rengeteg bejegyzés adta hírét. A Nomad Cruise fedélzetén volt egy olyan este, mikor az egyik hölgy elnézést kért, hogy kicsit kilép a beszélgetésből, de fel kell hívnia a húgát, hogy elénekelje neki a “Happy Birthday!”-t, mert aznap volt a szülinapja a húginak. Hirtelen ötlettől vezérelve mondtam neki, hogy besegítünk, így végül hárman énekeltünk a telefon képernyője előtt. Majd egyedül elénekeltem a “Boldog születésnapot” nótát magyarul. Nagyon örült az ismeretlen fiatal hölgy. Aztán két nap múlva ennek a hölgynek volt a szülinapja, ahol vagy harmincan énekeltük az angol dalt. Majd, miután különböző nyelveken elhangzott a jól ismert mondat, én hirtelen elénekeltem neki is a magyar dalt. Úgy éreztem, mindenkinek tetszett ez.

Tapasztalatom szerint tehát jó énekelni. Nagyon jó érzéseket hoz bennem és remélem, néha a hallgatóságban is. Kellemes energiákat mozgat meg belül. Merem javasolni, hogy aki gyerekkora óta nem énekelt, gondolkodjon el rajta, hogy miért nem! Mi az oka annak, hogy csak ritkán kezdeményezzük az éneklést, miért nincs spontaneitás, miért nem kapcsolódunk be, ha halljuk. Jó módja az éneklésben való részvétel elkezdésének, ha kezdetben csak tapsolunk. De azt, ahogy a csövön kifér. Láttam már rengeteg embert, aki olyan átéléssel tud beleszállni dolgokba, hogy szinte kifordul a saját magának állított keretekből. Mindezt – úgy érzem – csupán az energiának köszönhetően.