Éppen Alekszander Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport című könyvét olvastam el, ma fejeztem be. Jó pár – az egész életre vonatkoztatható – gondolatot találtam ebben a könyvben, amivel érdemes foglalkoznom.
A cím lehetett volna az is, hogy két Szovjet író gondolatai, de ez nem lenne jó cím. Lev Tolsztoj (1828–1910) az orosz cári birodalom idején élt és alkotott, tehát nem volt szovjet író, mivel a Szovjetunió csak 1917 után jött létre. Ő klasszikus orosz realista író. Alekszandr Szolzsenyicin (1918–2008) már a Szovjetunióban született és élt évtizedekig, így szovjet íróként kezdte pályáját, de művei (pl. Ivan Gyenyiszovics egy napja, A Gulag-szigetcsoport) élesen bírálták a szovjet rendszert. Emiatt száműzték, majd a Szovjetunió összeomlása után hazatért, így későbbi korszakában orosz íróként tekintünk rá.
Mivel Szolzsenyicin gondolatai már abban a kritikus korszakban születtek meg, amikor nem szovjetként tekintünk rá, én is orosz íróként gondolok rá. Írásom címe marad tehát az eredeti elképzelés és orosz írók gondolatairól fogok írni.
Csupán a kettőből lett három, de ezt majd a legvégén…
Alekszander Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport
Kezdem azzal, hogy egy helyen biztosan tévedett az író. Persze viccelek, de nem jól írta le a nevemet:
Ez a könyv megrázó irodalmi és dokumentarista leírása a Szovjetunió kényszermunkatáborainak világáról. A szerző saját élményein és több száz rab vallomásán keresztül mutatja be a szovjet rendszer elnyomó gépezetét. A “Gulag” nem csupán táborokat jelent, hanem egy egész országot behálózó terrorrendszert, amely milliókat nyelt el. Szolzsenyicin részletesen feltárja, hogyan működött az állami gépezet: a letartóztatások, a kihallgatások, a vallatások és a hamis vádak logikáját. A mű bemutatja, miként vált a félelem és a konformizmus az egész társadalom alapvető mozgatórugójává.
Nemcsak a fizikai szenvedésről ír, hanem az emberi méltóság megőrzésének nehézségéről is a legembertelenebb körülmények között. A könyvben a rabok mindennapjai – az éhezés, a hideg, a megalázás – mellett megjelenik az emberi lélek túlélési ereje is. Szolzsenyicin a Gulagot “szigetcsoportként” ábrázolja, amely az egész birodalmat beborító, láthatatlan országként működik.
A mű nemcsak történelmi vádirat a sztálini diktatúra ellen, hanem filozófiai elmélkedés is a gonosz természetéről és az erkölcsi felelősségről. Megjelenése alapjaiban rengette meg a Szovjetunióról alkotott képet, és döntő szerepet játszott abban, hogy a világ megismerje a totalitárius rendszerek valódi arcát.
Azt hiszem, hogy ebből a rövid összefoglalóból érződik, hogy nem egy könnyű műről van szó, úgy érzem, feltételezhető az is, hogy nagyon sok gondolatot ébreszthet az olvasóban.
Mindannyian tudunk rezonálni az ilyen művekre. Én többször is azt éreztem, hogy ismeretlen helyekre ragad magával a könyv.
A jelenlegi útszakaszomon most mégis ezek a gondolatok vittek a legmesszebb:
Semmid, de semmid se legyen! – így tanítja Buddha, Krisztus, a sztoikusok és a cinikusok. Ó, mi habzsolók, miért is nem szívleljük meg ezt az egyszegyű tanítást? Miért nem látjuk be, hogy a tulajdon csak romlásba viszi lelkünket?
Jó-jó, melengesd csak azt a heringet a zsebedben, míg oda nem érsz a lágerba, hogy ne kelljen vízért esengened. De ha a kenyérből s cukorból adnak ki egyszerre kétnapi adagot, edd meg haladéktalanul az egészet. Akkor senki sem fogja ellopni, nincs több gondod vele. Szabad vagy, mint az ég madarai.
Csak olyasmid legyen, amit mindig magaddal hordhatsz: tudj nyelveket, ismerj országokat, embereket. Egyetlen poggyászod emlékezeted legyen. Tanulj, emlékezzél! Csak abban bízhatsz, hogy egyszer még kicsíráznak az így elraktározott keserű magvak.
Nézz körül, emberek vannak körülötted. Lehet, hogy oly valaki is, akire egész életedben emlékezni fogsz, s eszed a kezed-lábad, hogy nem kérdezted ki. Ne annyira magad beszélj, hallgass inkább másokat. Ember-sorsok finom szálai hálózzák be az egész Szigetvilágot, kötik össze az egyes szigeteket, egymásba fonódnak, vagy csak egyetlen éjszakára találkoznak egy ilyen zörgő, félsötét vagonban, hogy aztán elváljanak – örökre, Hajtsd hát oda füledet, hallgasd a halk mormogást a vagon ritmikus zökkenései közepett. Mert az élet pergeti ott; surrogva-zörögve, orsóit.
Azonnal eszembe jutott a blogon már korábban említett reggeli köszöntésem, imám megfelelő bekezdése:
Tiszta és szabad vagyok, mint a víz.
Minden nap új fényt hoz számomra.
Bízom az áramlásban, és hagyom, hogy a Lélek vezessen.
Pont ezeket a sorokat írtam le, mikor felhívott egy barátom Magyarországról. Aztán a beszélgetés végén a beszélgetéshez csatlakozott egy másik barátom is. Egyébként mind a ketten nők. Az egyikük ráadásul lelkész. A másik meg kántor. Nem ez a lényeg. Most, tíz perccel a hosszú beszélgetés után mosolygok írás közben. Ennek kettő oka van.
Az egyik, az, hogy tegnap – 72 nappal az ideérkezésem után – eljutottunk oda, hogy egy barátom csak úgy beugrott hozzám. Itt Thaiföldön… Csendben és békésen dolgoztam, mikor egy pár hete megismert barátom csak úgy bejött. Jó pár órát beszélgettünk az elmúlt hetekben, Kétszer volt már nálam, a múlt héten együtt szaunáztuk és gyalogoltunk. Tegnap azonban csak úgy beugrott a strandra mentében. Hozott két üdítőt, amit megittunk és közben folytattuk a gondolataink cseréjét.
A másik dolog, ami mosolyra késztetett az volt, hogy a beszélgetés végén kaptam egy olyan észrevételt, hogy akkor én most élvezem a szabadságot? És erre azt találtam mondani, hogy igen, nagyon. És, ami nagyon fontos számomra, hogy a lelkemet érzem egyre szabadabbnak. Ugye, furcsa, hogy azt mondom, hogy egyre szabadabbnak? Talán felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet itt azt mondni, hogy “egyre szabadabbnak”! Nos, azt gondolom, nem akarom elbízni magamat. Ez is az út egy része. Mármint a szabadság elérése. Jó az irány, s folyamatosan tanulom és tapasztalom, hogy mit is jelent számomra az, hogy szabad vagyok…
Erre, tessék! Itt van ez a Szolzsenyicin idézet. “Szabad vagy, mint az ég madarai.” Vagy, mint a víz.
Ilyenkor óhatatlanul jönnek elő bennem a hónapokkal ezelőtt megtalált gondolatok. Gondolataim és érzéseim őrült örvényként kavarognak bennem. Kezdem érteni magamat, hogy micsoda szabadság a “Minimalista életet élek”, egyszerűsége, az “Édes gyötrelmeim” által megálmodva úgy boldognak lenni, hogy közben hordozom a fájdalmat. Micsoda energiát ad az, hogy “Szeretem, amit csinálok”, hogy hálával telt szívvel gondolok arra, hogy volt lehetőségem “A magányomról” gondolkodni és felszabadítani alóla magamat. Milyen magasra repített, mikor megfogalmaztam a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” érzéseit. Mikor felismertem, hogy “Akarom!” szavak nélkül szeretni a világot! És legfőképpen a “Szabadság, önző szabadság” felszabadító megnyugtatása.
Szolzsenyicin gondolataiban (freudi elírás volt, hogy elsőre azt írtam, “gondolataimban”) nagyon szépen látszódik számomra a fentebb kiemelt összefüggés. Semmid ne legyen, csak amit nem tudsz magaddal vinni. Akkor szabad leszel, mint… Kérlek, most képzeld el, hogy ha szabad lennél, te mi lennél!
Írd meg nekem! Ha szabad vagy, akkor írd meg, mi vagy!
Az utolsó bekezdés azért kedves számomra az orosz írótól, mert nagyon rezonál azzal, amit a “Nomad Cruise összefoglaló” című bejegyzésben írtam magamról. “Azt hiszem, engem az emberekhez való kapcsolódás tesz boldoggá.” Hiszen
ember-sorsok finom szálai hálózzák be … kötik össze az egyes szigeteket, egymásba fonódnak, vagy csak egyetlen éjszakára találkoznak …, hogy aztán elváljanak – örökre, Hajtsd hát oda füledet, hallgasd a halk mormogást …. Mert az élet pergeti ott; surrogva-zörögve, orsóit.
Lev Tolsztoj és a visszautasított Nobel-díj
Az alábbi történet nagyon megfogott. Példát mutatott nekem. Eltettem, hogy egy megfelelő bejegyzésben fel tudjam használni.
A nap ma jött el.
Mielőtt ezt a történetet közzé tettem volna az írásaim között, meg akartam győződni a hitelességéről. Hát, ez nem jött össze. Mármint a hitelesség. Az AI szerint:
- Tolsztoj jelölve volt az irodalmi és békedíjra, de végül soha nem kapta meg a Nobel-díjat.
- Az Nobel‑díj Alapítvány adatbázisa szerint Tolsztoj azt jelezte, hogy nem kívánja elfogadni a díjat, ha arra kijelölik.
- Ugyanakkor nincs megerősített dokumentált adat arra, hogy “visszautasította” volna, tehát nincs olyan eset, mint Jean‑Paul Sartre esetében, aki nem fogadta el a díjat.
- Blogokon, tehát nem tudományos könyvi forrásokban, hanem internetes cikkekben jelenik meg az alábbi történet.
Mindegy, a történetet ide szántam, megosztom azzal, hogy akkor ez csak egy jól sikerült látogatás generáló fikció. A bejegyzésem címe miatt hadd gondoljam azt, hogy teljesen mindegy, hogy milyen orosz író mondta ezt, de hadd legyen orosz! Képzeljük Tolsztoj helyébe Viktor Mihajlovics Chernovot. (Ne keresd! Kitalált név.)
1907. október 8. – A nap, amikor Lev Tolsztoj visszautasította az irodalmi Nobel-díját
78 éves volt már, amikor a világ legnagyobb irodalmi elismerése, az irodalmi Nobel-díj lehetősége elérte őt. A legtöbben talán remegő kézzel fogadták volna a hírt, hogy nevük ott szerepel a jelöltek között – de Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke és az Anna Karenina halhatatlan szerzője, egészen másképp gondolkodott.
Amikor az Orosz Tudományos Akadémia bejelentette, hogy őt javasolja az irodalmi Nobel-díjra, Tolsztoj nem örömmel, hanem mély szorongással és belső tiltakozással reagált. Úgy érezte, hogy a díjjal járó pénz, a dicsőség és a figyelem mind olyasmi, amit ő már rég elutasított magától – mert hitt abban, hogy az ember igazi értéke nem az aranyban, hanem a lélek tisztaságában rejlik.
Egy hosszú, őszinte levelet írt régi barátjának, Arvid Järnefeltnek, a finn írónak és fordítónak. Ebben megkérte, hogy járjon közben a Svéd Akadémiánál, és mondja el nekik: ő nem akarja az irodalmi Nobel-díját. Nem azért, mert nem tartja nagyra, hanem mert nem tudná elviselni azt a terhet, amit a pénz és a dicsőség jelentene számára.
“Kérlek, értesítsd őket, hogy ne nekem adják a díjat – adjanak inkább olyannak, akinek valóban szüksége van rá” – írta Tolsztoj.
Järnefelt – megdöbbenve, de hűen – teljesítette a kérést. És így történt, hogy az 1907-es irodalmi Nobel-díjat végül nem Tolsztoj, hanem egy kevéssé ismert olasz költő, Giosuè Carducci kapta meg.
Később, mikor az újságírók és tanítványai kérdezték, bánja-e, hogy visszautasította irodalmi Nobel-díját, Tolsztoj mosolyogva csak ennyit mondott:
“Egy pillanatra sem. Azzal, hogy lemondtam róla, megszabadultam attól a súlyos tehertől, hogy egy ilyen összeg sorsáról kelljen döntenem. Már a pénz puszta birtoklásában is van valami erkölcstelen.”
E szavak mögött nem csupán egy író állt, hanem egy ember, aki egész életével azt bizonyította, hogy a lelki béke többet ér, mint bármilyen aranyérem.
És így lett október 8. nemcsak az irodalom, hanem az emberi tisztaság napja is – amikor Lev Tolsztoj bebizonyította, hogy vannak, akik még irodalmi Nobel-díjukat is visszautasítják, ha az lelki békéjük árán jönne el.
„A gazdagság nem a tulajdonban rejlik, hanem abban, ha nem vágyunk semmire.” – Lev Tolsztoj
Még egyszer: számomra most nem érdekes, hogy ez valószínűleg egy kitalált történet. Ami miatt bennem rezonál, az üzenet.
A gazdagság nem a tulajdonban rejlik, hanem abban, ha nem vágyunk semmire. A mondás sztoikus–cinikus eredetű, legvalószínűbben Diogenész gondolatának egy modern parafrázisa. Megint a sztoicizmus! Megint a buddhizmus egy alap tézise. Nyilván azt hallom, amit hallani vágyom.
De, akkor is! Valahányszor ilyen gondolatot hallok, valami mélyen szólal meg bennem, mintha egy ősi igazság suttogná: elengedni többet ér, mint birtokolni!
Mert minden, amit kergetünk, végül minket kezd birtokolni. Amikor pedig végre elengedjük, akkor érezzük meg először, milyen könnyű szabadnak lenni!
Talán épp ezért tér vissza újra és újra ugyanaz az üzenet, csak más nyelven, más mesterek hangján: az igazi gazdagság nem a dolgokban van, hanem a hiányukban érzett békében…
A harmadik te magad légy
A harmadik orosz író, akit ma hoztam el Dmitrij Somovics Lebegyev. Többször írtam már le és mondtam el az elmúlt hónapokban, hogy mennyire szeretek írni.
Sose felejtem el azt a történetet, mikor egy íróklubban tag lettem, és elmentem az első találkozómra. Tudtam, hogy az egyik tag egy osztályvezető főorvos a kórházban. Nagyra becsülöm őt. Havas Juli írói álnéven publikál, eddig két könyve jelent meg, “Nincs Hold, ha nem nézed” és “Papírbabák” címmel. Mind a kettőt olvastam, őszintén ajánlom, hogy ismerd meg őket te is. Az elsőt elolvastam még a találkozó előtt, hogy képben legyek. Totálisan lenyűgözött. A “Papírbabák” erre még rátesz egy lapáttal.
Szóval, elmentem erre a találkozóra és vártam, hogy találkozhassak egy igazi írónővel. Aki késve érkezett meg. Neki szintén ez volt az első alkalma a klubban. Mikor megérkezett a kávéházba, az volt az első kérdése, hogy “Ti vagytok az írók?”. A társaság minden tagja azt felelte, hogy “igen”. Én feltettem a kezem és halkan azt mondtam, hogy én nem vagyok író, de szerintem erre senki nem figyelt…
Szeretek írni! Ezt az írást is óriási élményekkel és örömmel készítettem el. Talán most először gondolkodtam el kicsit azon, hogy író vagyok. Ennek az írásnak az elkészítése közben valamiért nagyon éreztem a hónak óta ismerős érzést. Öröm valamit alkotni, ezt a mai alkotást másképpen szeretem, mint az eddigieket.
És akkor már hadd képzeljem magam orosznak egy fél órára…
Сегодня я свободен как птица…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás
Хотелось бы, чтобы было так же, но без «сегодня».
Apa