A “3+1 segítőm a következő időszakban” című írásban említettem, hogy három módszerrel is meg fogok ismerkedni. Mind a három tanfolyamban benne vagyok már, és hamarosan készítek is egy írást arra vonatkozólag, hogy éppen hol tartok velük.
Ezt az összefoglaló írást azonban mindenképpen megelőzi ez a mai.
Tegnap volt az Írás és önismeret tanfolyam harmadik alkalma. Ezen az online képzésen inkább az önismeret a hangsúlyos, mint az írástechnika. Versek segítségével reflektálunk magunkra a csoportban. Nagyon érdekes élmények érnek itt. Egyrészt a hozzám érkező kérdések és válaszok, másrészt a csoport tagok megéléseinek hallgatása közben. Régóta vallom azt, hogy egy-egy ilyen csoportban részt venni óriási ajándék, mégpedig a másféle nézőpontok megtapasztalása miatt.
A csoportban követett egyik munkamódszer az, hogy a tréner által hozott verseket hallgatva vagy olvasva meg kell fogalmaznunk azt, hogy egy milyen érzések jelennek meg magunkban, vagy egy adott kérdés kapcsán melyik része szólít meg bennünket az írásnak.
Tegnap kettő verset kaptunk egyszerre, a kérdés pedig az volt, hogy melyikben látjuk meg az aktuális helyzetünket. Az egyik vers olyan nehéz gondolatokat tartalmazott, hogy amikor rám került a sor a reflektálásban, én úgy fejeztem ki magamat, hogy majdnem eret vágtam, mire a végére értem. Nehéz, embert próbáló gondolatokat olvastam, amik talán nem is azért voltak nehezek, mert nem tudok azonosulni velük, hanem inkább azért, mert annyi munkát láttam a megfejtésükben a tapasztalataim alapján, hogy a munka nagysága volt inkább megterhelő. Lehet, hogy egyszerűen csak fáradt voltam tegnap este és a munka nagyságának emléke volt sokkoló…
Legnagyobb meglepetésemre az oktató elmesélte, hogy ugyanezzel a verssel kapcsolatban ő már hallotta azt a véleményt is, hogy ez milyen gyönyörű pozitív gondolatokat megfogalmazó mű. Ma újra elolvastam a verset és ma már nem olyan nehéz, mint tegnap este volt. Ma már én is pozitívnak látom, mert ma az eredményeket olvastam benne, nem a munka jelent meg előttem.
Az tanfolyam végén felmerült egy ilyenkor szokásos kérdés. “Mit viszel magaddal a mai alkalomról?” Erre a kérdésre általában gond nélkül szoktam válaszolni, mert mindig bőven viszek haza az élményekből. Tegnap azonban nem találtam meg azt a gondolatot. Furcsa is volt ez számomra, de azonnal elfogadtam, hogy ma még nem tudom megfogalmazni ezt. Mert az érzés ott volt bennem, hogy sokat mindent viszek el ma is, csak nem tudom megnevezni őket. Természetesen azzal is békében lettem volna, ha nincs semmi, amit kaptam.
Figyeltem a többieket. Az egyik csoporttárs aztán megemlített egy mondatot a trénertől. Egy adott vers kapcsán hangzott el az, hogy “Magamat olvasom benne.” Azonnal tudtam, hogy ez az, amit ma kaptam.
Hányszor hallok meg nekem szánt sorokat egy-egy dalban? Gondoljak csak például a “A blog mottójául” választott dalra, vagy “Az elveszett valami nyomában” című írásban említett másik nótának. Ezekben a dalokban én hallok valamit, amit más esetleg nem, vagy nem úgy hall meg, mint én. Tulajdonképpen ezekben a sorokban olvasom magamat…
A tanfolyam után autóba ütem és elmentem a boltba. Az autóban a Kárpátia együttes “Mesélj még nekem” című dala szólalt meg. Ebben hangzik el a címnek választott sor: “Mesélj még nekem, ó, édes Istenem!”
Hogyan találtam meg Istent?
Bár nem hiszek egy személyes istenben, úgy gondolom, hogy létezik egy nagyobb rendező elv, amely irányítja vagy összeköti a világot. Nevezhetjük ezt univerzumnak, sorsnak vagy természetes rendnek – egyfajta törvényszerűségnek, ami formálja az eseményeket. Nem tudatos lényként képzelem el, hanem egy olyan alapvető erőként, amely mindenben jelen van. Talán a véletlenek és törvényszerűségek együttese hozza létre, amit sokan isteni gondviselésnek látnak. Bármit is hívjunk Istennek, számomra inkább a világ összetett és rejtélyes működésének szimbóluma, mint egy természetfeletti lény.
És ezt a rendező elvet innentől bátran tudom Istennek, sorsnak, univerzumnak, teremtőnek, mindenhatónak, bárminek nevezni, mert a rendező elv nagysága talán megengedi azt is, hogy bármilyen néven nevezzem, vagy bármilyen formában elképzelhessem. És ebben az esetben akár meg is személyesíthetem. Tetteket is kapcsolhatok hozzá. Tehát, cselekvőképes. Mindezek írása közben pedig a fejemben csengenek Kassai Lajos szavai, aki szerint a mai világ embere önkényesen katyvaszt magának mindenféle hiteket, minden rendszerből azt kivéve magának, ami éppen tetszik neki. Nem szeretnék így cselekedni! Ezért szigorúan csak a rendező elv, Isten cselekvőképességére gondolva kellett, hogy a hitet behozzam ebbe az írásba!
Tehát! Isten tud mesélni!
Ennek tudatában, a dalt hallgatva az autóban ülve fogalmazódott meg bennem a következő gondolatsor.
Mi van akkor, ha az egész életünk csak arról szól, hogy Isten számunkra írt meséjét hallgatjuk? És úgy halljuk meg azt a mesét, ahogy nekünk tetszik? Lehet, hogy nem is azt hallom, amit nekem mesél? Lehet, hogy egyszerűen csak egy kommunikációs kérdés a boldogság vagy a boldogtalanság kérdése? A legszebben kiejtett “alma” szót is hallhatom “körtének”. Lehet, hogy az ember élete akkor ér véget, mikor már nem kíváncsi Isten meséjére? Lehet, hogy “A trauma bölcsességében” is erről beszél Máté Gábor? Lehet, hogy én is erre gondoltam a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” írásban? Lehet, hogy egy-egy tragikus mesében, életünk egy-egy fejezetében egyszerűen csak nem vesszük észre azt, amit Isten mesélni akart? Helyette a saját traumáink által vezérelt történetünk alapján a saját múltunkat halljuk meg? Lehet, hogy a felelősség szó egyetlen jelentése az, hogy a nekünk mesélt mesében mit hallunk meg? Lehet, hogy az elfogadás is egyszerűen csak arról szól, hogy a mesében azt fogadjuk el, azt találjuk meg, azt halljuk meg, ami minket előre visz?
Esküszöm, nem azért filozofáltam, mert sokat ittam. Egyszerűen csak meghallottam valamit a nekem mondott mesémben, amit most leírtam.
A Kárpátia számot minden esetre ezek után más hangokkal fogom hallani…
Ja! Igen! Még egy kérés: Mesélj még nekem, ó, édes Istenem! Ha remélhetem, minél tovább! Szeretem hallgatni a mesédet!
A mai nap összecsengése
Talán hihetetlenül hangzik, de én már nem igazán hitetlenkedek.
Miközben ezeket a sorokat írtam, jelzett a Messengerem. Az “Édes gyötrelmeim” című írásomban már említett Todorovits Rea alábbi írása jelent meg:
Azon gondolkodom, hányszor hittem, Isten valahol ott van fent, egészen a magasban. Ott a felhők felett ül és onnan néz le rám. Hányszor hittem, hogy ennél is közelebb van, csupán felettem lakik. Elég csak seprűnyéllel megvernem a plafont és tudni fogja, itt vagyok. Hányszor hittem, csak be kellene csengetnem és majd kinyitja az ajtót. Hittem, jó szomszéd vagyok. Cinikus, de türelmes.
Néha azt gondoltam, valóban nála vagyok. Bíztam abban, hogy a lábtörlő alatt hagyta a kulcsot és bármikor bemehetek hozzá. Talán, ha nincs otthon meg is várhatom. Aztán eszembe jutott, hátha hallja, hogy létezem. Voltam harsány, nagy hanggal és még nagyobb akarattal, hátha letekint rám az emeletről és észreveszi, hogy a földszinten én lélegzem.
Igen, ez sokszor eszembe jutott.
Aztán arra gondoltam, vajon csalódott-e bennem? Mit gondol majd rólam, ha kinyitja az ajtót. Bánatot okoztam? Azt mondja majd, megbuktam? Hogy történjen bármi, tegyek bármit, tévút volt ez az egész? És mondhat majd bármit. Mondhatja, hogy rossz voltam, haszontalan és számtalanszor eltévedtem. Egyetlen dolgot azonban nem mondhat majd sohasem, hogy nem ismert engem.
Sokszor eszembe jutott, mit mondanék neki. Mennyi mindenért okolnám és számonkérném, lennék könnyek között a Szomszédom és életem bírája. Beszélnék neki a könyörületről, melyből alig kértem, mégsem kaptam, nem azt adta, mást kaptam.
De aztán rájöttem, emelt fővel, dacosan mégsem vitatkozhatnék Istennel. Szeretnék inkább egy függőágyban heverni mellette csendesen és nézni Őt, miközben arra gondolnék, mennyi imám volt, amit nem mondtam még el.
Majd egy szörnyű éjszakán, amikor tehetetlenül a padlón hevertem megértettem, hogy Isten nem lehet sem fent, sem én nem lehetek a földszinti szomszédja. Mert ott van velem a padlón.
Ott ül mellettem, ott létezik lent, egészen lent, ahol elbukva megérkezem.
Ott az elképzelhetetlen mélységben végre rátaláltam Istenre. Megértettem, hogy nem lehet fent, mert mindig lent vár rám.
Ott fekszik mellettem némaságban és minden reggel megkapom a könyörületét. Ott van a napfelkeltében, a napnyugtában, anyám görbülő kezében, a gyermekeim szemében, a gyászomban, a vágyamban.
És igen, sokan mondják, nem látják Istent. Nézz le. Annyiszor tagadjuk, küldjük el, üldözzük és kiáltunk. De nem szól, csak hangtalan érkezik, egyre közelebb. Újra. Újra. Újra. Majd azt érzed, már ott van melletted. A padlón.
Forrás: Todorovits Rea