fi_071_otthon_home

71. | Otthon, édes otthon

Összefoglaló

Hány otthont kell még elveszítenem, hogy egyet végre megtaláljak?

Az én otthonom? 49 éves vagyok. Talán korábban említettem már, hogy 21 lakóhelyem volt az eddigi életemben. Az országban 3 helyen végeztem el az általános iskolát, az ország három teljesen más pontján, mondhatnám, hogy vertikálisan végig laktam az országot. Az első és második osztályt a déli határ mellett végeztem el, a harmadiktól hatodikig terjedő időszakot a közepén, a hetedik és nyolcadik osztályt az északi határ mellett.

Mondhatom, hogy 1990 óta viszonylag kis területen élek, mert ezt a 34 évet kb. 50 négyzetkilométeren belül éltem le. Az egyes települések megoszlása – években – Bábolna 3+3, Komárom 4+5, Nagyigmánd 12, Győr 7. Ezen én is meglepődtem, mert, mikor azt kérdezik, hogy hová való vagyok, a nagy tépelődések közepette mindig Bábolna jutott eszembe, hiszen ott vagyunk jelen a legrégebb óta. De a számolás után kiderült, hogy én a négy település közül ott éltem a legkevesebbet. Ebben a 34 évben volt a költözéseim kétharmada is, azaz a megelőző években is költöztem azért 7 alkalommal.

Korábban mindig előnyként gondoltam ezekre az áttelepülésekre, mert az a gondolatom támadt, hogy ezek a változások erősítették bennem az alkalmazkodási képességet, a szociális érzékenységet stb. Ma már nem tudom, hogy mi volt előbb, a csirke, vagy a tojás. Az új élettel kapcsolatos döntésem egyik alap gondolata volt az, hogy a felsorolt négy település egyike sem vonz annyira, hogy bármelyikre vissza kívánkozzak. Így a szó leglazább értelmében nincs otthonom, ahová vissza vágyom.

Viszont azt már ezzel együtt is megállapítottam, hogy nem vagyok gyökértelen. Erről szólt “A gyökereim” című bejegyzésem.

Ott van természetesen a családom, ott van a saját lakásom, de ezek már más kategóriát képviselnek. Mikor utoljára voltam a lakásomban – aminek az otthon érzését tavaly nyáron vesztettem el örökre – egy nagyon mély béke szállt meg. Az idősebb lányom mutatta meg, hogy milyen szépen feldíszítették a párjával a lakást karácsonyra. Ahogy beléptem a lakásomba, azonnal jött az érzés, hogy ez mégis csak egy szép otthon. De már nem az enyém… És ez egy nagyon szép érzés volt akkor!

Azt az otthont, amire talán egész életemben vágytam sikerült megtalálnom. Aztán, mikor a volt feleségem elhagyta a családunkat, már nem volt lehetőségem megtartani ezt az otthont. Tulajdonképpen évekkel később, tavaly fogalmaztam meg a volt páromnak azt, hogy én az elmúlt években is az otthonra vágytam, úgy, hogy nem is tudtam erről. Akkor vált világossá számomra, hogy én a családot és az otthont egy fogalomként kezeltem magamon belül, ezért nem is nagyon tudtam tudatosan definiálni ezeket a fogalmakat, még magamnak sem. Az idősebb lányunkkal évekig éltünk ketten együtt, az anyától és a testvértől külön. Hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy alakult az életem a válás után, hogy nem kellett a gyermekeitől külön élő apaként élnem az életemet. Éppen elég nehéz volt az egyiktől elbúcsúzni a mindennapok kapcsán… Azt hiszem, hogy szomorkodásra utólag sincs ok. Hárman azt hoztuk ki ebből a helyzetből, amit a legjobban tudtunk. Szeretjük és megbecsüljük egymást ma is, és a nap végén azt gondolom, hogy csak ez számít. Büszke vagyok a lányaimra, szeretem azt aki belőlük lett és mérhetetlen öröm számomra, hogy nagyon szerethető emberek maradtak, amilyennek megszülettek.

És igen, volt otthonom a válás után, hiszen a nagylányommal egy otthonban éltünk. Nincs bennem kétség, hogy békében és szeretetben. Szerencsére ebben sokszor osztozott a kisebbik lányom is az elmúlt évek alatt. Annak ellenére azonban, hogy minden kerek volt körülöttem, a hiányérzet azért ott volt bennem. Mire bele mertem magam engedni annak a megfogalmazásába, hogy valami hiányzik már késő volt. Mire rájöttem, hogy a felnőtt társ kell az én otthon fogalmamba, már egyedül vittem tovább a felismerést. A volt páromnak tettem fel tavaly azt a kétségbeesett kérdést, hogy Hány otthont kell még elveszítenem, hogy egyet végre megtaláljak?

Tavaly óta hurcoltam magammal ennek a kérdésnek a súlyát, mikor pár héttel ezelőtt Soltész Ian: Szuperszemélyiség című könyvében két egyszerű mondat talált meg:

Az otthon a tudatban lakozik. És nem mindenki vágyik arra, hogy a tudatán keresztül az elméje egy csodás, édes és mennyei otthonná fejlődjön és tisztuljon.

Ez a mondat villámcsapásként ért akkor engem. Egy pillanat alatt szintetizálta bennem az elmúlt években rágcsált, forgatott, görgetett gondolataimat. Miért is éreztem magam jól egyedül éveken át egy társsal, magam mellett, akivel nem éltem együtt? Miért akartam vele élni, miután leomlottak az elköteleződéssel kapcsolatos falaim? Miért hiányzott a válás után a család? Miért nyugodtam meg, hogy feleség nélkül is van családom? Miért mondtam, hogy biztosan érzem, hogy boldog tudok lenni egyedül? Miért mondtam azt, hogy de inkább veled szeretnék boldog lenni? Miért van és nincs családom egyszerre? Miért akartam együtt élni valakivel, úgy, hogy ettől féltem? Miért akartam együtt élni valakivel, mikor ettől ő félt és én már nem? Miért tesz boldoggá, hogy a gyerekeim velem vannak? Miért kellett mégis valaki mellettük is?

Rájöttem, hogy azért kavarogtak úgy bennem a dolgok az elmúlt években, mert nem a dolgok kavarogtak, hanem én magam. A fókuszt kerestem. Tanácstalan voltam. Próbálkoztam. Nem láttam, nem éreztem az irányomat. Nem voltam közel önmagamhoz.

Az otthon a tudatban lakozik. Ez a mondat megértette velem, hogy csak magamba kell néznem. Valóban ott az otthonom. Lényegtelen, hogy hol élek. Lényegtelen, hogy ki fekszik mellettem. Ha önmagamban otthon vagyok, boldog vagyok. A hely, ahol élek, majd megtalál. Aki örömmel ébred mellettem, szintúgy meg fog találni. A többi nem számít. Mert én már otthon vagyok…

2 hozzászólás

Add a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *