Hogyan mondjuk egyébként magyarul azt, hogy a barát adott esetben nő? Ha azt mondom, hogy egy “barátnőmmel” történt valami, még bennem is az a kép alakul ki, hogy több vasat tartok a tűzben. Pedig tényleg csak egy nő nemű barátról van szó.
Tehát: Egy barátommal megosztottam a blogom címét. Másnap kaptam tőle egy videót egy üzenetben. A videó címe ez volt: “A nők megbolondulnak az érzelmileg fejlett férfiakért”. Lakatos Levente podcastjáról van szó. A bejegyzés végén meg is mutatom a videót.
A videó leírásában ezt olvastam: “Mai vendégem 10 éve tart személyiségfejlesztő konzultációkat, és önfejlesztésről szóló videóival TikTok sztárrá nőtte ki magát, több mint félmillióan követik. Tavaly jelent meg az első könyve, amely az epizód felvételének napján a Libri sikerlistájának 4. helyén áll, tehát rengetegen olvassák. Soltész Iannel beszélgetünk önbizalomfejlesztésről, tudatosságról és a gátlásosságtól mentes életről. Van ilyen? Kiderül.”
Elkezdtem megnézni a videót, majd 15 perc után abbahagytam. Nem azért álltam meg, mert rossz volt. Megint azt éreztem, hogy rengeteg ponton tudok csatlakozni a beszélgetésben elhangzottakhoz, azaz, érdemes lenne jegyzetelve meghallgatni. És akkor már feltenni a blogomra is. Íme!
A nők megbolondulnak az érzelmileg fejlett férfiakért
Ez a beszélgetés – nem titkolom – azért tetszett meg szinte az elején, mert Soltész Ian, akivel Lakatos Levente beszélget egy számomra ismeretlen ismerős. Hallgatva amit mondott, olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint az, hogy “egy hullámhosszon” vagyunk, “más szavakkal, de a saját hangomat hallom”, vagy akár az, hogy “a belső utainknak milyen párhuzamai” vannak.
Mozgás a világban
Soltész Ian jelenleg Ázsiában él, havonta költözik egyik országból a másikba. A Thaiföld, Bali, Thaiföld és végül Vietnám úton jár éppen. És ott azt nézi, hogy az ottani chilles emberek mit tudnak másképp, mitől olyan nyugodtak. Azt a gondolatomat látom visszaköszönni, amit “A döntés” című bejegyzésemben így fogalmaztam meg: “Egy olyan országban szeretnék élni, ahol tíz emberből nem egy, hanem hat-hét mosolyog vissza rám.”
Minimalista nomád
A nomád szerű élet lelki igényed volt – kérdezi a riporter. Ennek a lényege Levente szerint a mókuskerékből való kiszakadás. Ian viszont azzal válaszol, hogy inkább a minimalizmus vonzotta, az, hogy minél kevesebb tárgya legyen. Nem egy aszkézist akart csinálni. Ezekről a gondolatokról írtam a “Minimalista életet élek”, a “Hogyan kezdek 50 évesen új életet?” és a “Kik azok a digitális nomádok?” című bejegyzéseimben.
Az önazonosság változása
Ian csak egy fél mondattal említi, de eléggé fontos gondolat, hogy szerinte az önazonosság változhat. Ezzel a messzemenőkig egyet értek. Néhány párbeszédben az elmúlt hónapokban ott volt felém a ki nem mondott kérdés, hogy “elment az eszed?” Aki egy előző azonosságomat ismeri (mondjuk a gyerekeit féltő családapát), az nem biztos, hogy el tudja fogadni, hogy nekem például most más a valóságom, más az önazonosságom, mint fél évvel ezelőtt.
Sématörés
Ian egyik lábán egy fekete, a másik lábán egy fehér cipő volt a beszélgetés alatt. Én mondjuk ezt nem láttam, de elhiszem Leventének. A magyarázat erre az, hogy Ian ezzel is a sémákat igyekszik a saját életében megtörni. Ehhez csak úgy tudok kapcsolódni, hogy a sématöréssel, sémák kérdéskörével azt gondolom, nekem még dolgom van. A figyelmem perifériáján már ott van egy ideje. Gyorsan meg is néztem, hogy az egyik neves önfejlesztő oldalon két évvel ezelőtt vettem meg a “Sémakémia – A vonzalom és a párválasztás tudattalan motívumai” című előadást, amit azóta sem néztem meg. Lehet, hogy kellett volna?
Változás
Felmerült a kérdés, hogy mi volt a változás oka, amitől Ian egy skatulyából kihúzott öltönyös emberből dzsungelben élő vándor lett. Nem válaszolt rá Ian, amiből azt gondolom, hogy egy elhatározással kezdődött minden, aminek az eredménye lett az a változás, hogy egyedül, ismerősök és barátok, mindenféle segítség nélkül elköltözik a világ másik felére. Ő tulajdonképpen ki akarta próbálni azt, amiről már egy ideje beszélt. Ami aztán ott teljesedett ki. Ezt a fajta váltást az alapok létrejötte után meghozni szerintem valami olyasmi, amiről “A döntés” című bejegyzésemben írtam.
Az elmúlt években többször is megéltem azt a saját életemben, hogy valami impulzus alapján felismerésem lett a létezésem egy-egy pontjával kapcsolatban és ezt a felismerést azonnal és probléma nélkül át tudtam ültetni a gyakorlatba. Ian szerint ezt egyre többen tudják sikeresen végrehajtani. Az ego az, ami nem enged minket változni a felismerés után sem, mert – ugye – mit fognak szólni, ha eddig ezt mondtam, most meg hirtelen mást mondok. Az itt elhangzó jelszó az, hogy ami igaz délelőtt, az nem biztos, hogy igaz lesz délután is. Én ehhez hozzáteszem a hitelesség kérdését, amiről a “Hamubasült pogácsa”, “Egy felemelő vélemény” és “A trauma bölcsessége” írásaimban foglalkoztam.
Egy nagyon érdekes gondolat ahhoz, hogy ennek a változásnak az az oka, hogy az önismeret útján járó ember az itt és most-ban él, s ennek megfelelően valóban másként tud gondolkodni akár rövid időn belül is. Mindezen élet mellé természetesen kellenek a szabályok és a tudatosan nem akarok ártani másnak mentalitás.
Megfelelési kényszer
Erről én még direkt módon nem írtam ezen a blogon, de a gondolataimban régóta ott van, hogy megfelelni a mostani életszakaszomban elsősorban magamnak akarok. Ezért nincs bennem félelem, vagy ahogy Ian fogalmazza, görcs mentes vagyok. Hiszek abban, amit képviselek, belső indíttatásból teszem azt, amit teszek. Remélem, hogy hitelesen képviselem önmagamat.
Az elvárásokkal kapcsolatban Ian jelképe a koldus csésze, amibe a másoktól függő ember a mások elismerését gyűjtögeti. Eszembe is jutott, hogy a 2000-es évek közepén szerettem volna írni egy könyvet. Ennek – hasonló gondolatok mentén – A szeretet koldusai lett volna a címe…
Kívül hordott önbecsülés
Ez egy nagyon jó kifejezés, így még sosem hallottam. Azonnal értem, hogy miért beszélünk erről.
Aki mástól várja a megerősítést azzal kapcsolatban, hogy ő megfelelő ember, elég nagy bajban van. Az önbizalom és az önbecsülés csak akkor fog bárkinek segíteni, ha ez belülről jön.
Jó lenne, ha mindenki megtanulná egyedül is jól érezni magát. Ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam “A magányomról”, a “Szeretem, amit csinálok” és a “Hogyan olvasok én?” bejegyzésekben.
Önteltség
Azt, hogy az önbecsülésünket alapozó visszajelzések honnan jönnek, alaposan körüljárják a beszélgető partnerek. Itt merül fel az az elgondolkodtató megfogalmazás, hogy ha valaki öntelt, annak milyen pejoratív értelme van már manapság. Pedig a szó jelentésében benne van, hogy önmagával teljes az egyén, azaz nem kellene, hogy feltétlenül negatív legyen. És az is igaz lehet, hogy ha a “hogy vagy?” kérdésre háromnál több jó dolgot mondok, akkor mindjárt rám fogják majd, hogy dicsekeszem.
Az elmúlt három hónapban én is többször tapasztaltam azt, hogy a sok jó élmény mesélése közben olyannak érzem magam, mint aki dicsekszik. Pedig csak az örömömet akartam megosztani másokkal. Ez valahol számomra megint csak a hitelesség kérdéséhez áll közel.
Arról is beszélgetnek a srácok, hogy ha nagyon transzparensen mondod el az érzéseidet, akkor a hallgató félnél bekapcsolhat az összehasonlítás, annak a megfogalmazása, hogy ők még nem tartanak ott, ahol te. Az önmarcangolás egyik formája. A jogos kérdés ebben az esetben, hogy miért nem fogadjuk el egyszerűen azt, hogy mások vagyunk.
Az esetlegesen megfogalmazandó negatív véleményeknél pedig azt érdemes meggondolni, hogy miért esik az nekem rosszul? Ha békében vagyok magammal, valószínűleg nem sok dolgom van az ilyen véleményekkel, gondolom én. Minden esetre jó önfejlesztő gyakorlás az, ha megvizsgálom ilyen helyzetekben, hogy ez “miért karcolt meg engem?”
A félelem
Ahol nincs félelem, ott nincs bátorság. Ez “A félelmeim” című írás után még mindig egy fontos és le nem zárt gondolat bennem. Arról folyt a beszélgetés, hogy ahol a megjelenő félelem ellenére tud valaki változtatni, no az a bátorság. A félelem ellenére cselekedni, ez viszi előre az embert.
Ian elmeséli, hogy korábban volt vágya arra, hogy ne legyen benne félelem. De ő is rájött arra, hogy ez nem életszerű. Ez akkor életszerű, ha az ember élete csak rutin cselekvésekből áll. Ha semmi új dolog nincs, akkor talán megvalósítható a félelem nélküli élet. A véleménye szerint semmi baj nincs azzal, ha félünk. Én is ezt vallom. És kíváncsian várom, hogy hová jutok ezzel a gondolatkörrel a saját életemben.
Szuper személyiség
Ian könyvének a címe a “Szuperszemélyiség”. Számára ez a fogalom azt jelenti, hogy olyan ember vagy, aki képes új tulajdonságokat fejleszteni magában és a számodra nem tetsző viselkedést deaktiválni tudod. Illetve el tudsz -e kezdeni játszani azzal, hogy személyiség feletti emberré válasz.
Ez nagyon izgalmasan hangzik. Ian könyvét már az első hallgatás után bekészítettem a Remarkable tárhelyére, azt gondolom, ma este el is kezdem majd olvasni.
Ennek a fogalomnak a mélyebb értelmű jelentése az, hogy ami tetszik a személyiségedben, azt megtartod, ami hosszútávon szenvedést okoz, azt elkezded felülírni. Ez jelenti a “nemek” kérdését, a határ állítást, összességében az önmagadért való kiállást.
Felelősség – Belülről hordott önbecsülés
Ian is azt mondja, amit a “Bocsáss meg magadnak, Soma” és a “Trauma bölcsessége” című bejegyzésekben írtam le. Amikor a saját felelősségem felismerésének szabadsága mutatja az utat, sokkal erősebben állok az életben, mint bármikor máskor.
Állítólag Freud mondta – idézi Ian -, hogy ha valaki depressziós ne mindjárt a pszichoterápiával kezdje a megoldást, hanem nézzen körül, hogy jó emberek veszik -e körül. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem vagyok depressziós, de ennek a betegségnek a hiányában is tudom értékelni azt, hogy milyen kiváló és jó emberek vesznek körül.
Ázsiai felfogás, európai felfogás
Van különbség. Ha valaki például rosszul van, nem a mutogatást kezdi el, hanem elekzd azon gondolkodni, hogy ma nem meditáltam, és most megcsinálom. Tudnak befelé nézni és tudnak egyedül lenni. Ehhez a most megvalósuló álmom fényében egészen erősen tudok kapcsolódni.
Ott nem onnan látod, hogy valaki vallásos, hogy a templomból jön ki, hanem ahogy a másikhoz szól. A vallásról beszélgettek a szereplők, ennek kapcsán többször előjött az ítélkezés mentesség. Talán pont ez az ítélkezés a legnagyobb problémám a hazámmal szemben: ha nem ilyen vagy, akkor olyan, és nincs középút.
Nálunk tízből nyolc ember azt mondja, hogy boldog akar lenni. De arra kérdésre, hogy hogyan akarsz boldog lenni, nem tudnak válaszolni. A boldogtalanság egyik oka az, hogy beleragadunk az elvárásainkba.
Bözsi
Ian Bözsinek nevezi azt a hangot, ami belül beszél és csinálja a feszültséget. Akinek van önbecsülés vagy önbizalom hiánya, akinek van negatív gondolata, annak van Bözsije. Ha valaki rosszul érzi magát, akkor kezdje el keresni magában Bözsit. Mert ő nekiállt beszélni, mert eddig tök jól éreztem magam, most pedig elindult valami rossz érzés. Minden érzésemnek megvan a logikája – mondja Ian. Milyen furcsa, hogy az érzésekkel együtt említi a logikát. Milyen furcsa, hogy én is pont így gondolom…
De ha megfigyelem, hogy rosszul vagyok, például azzal a kérdéssel, hogy ha ez a rossz érzés beszélni tudna, akkor mit mondana, akkor kiderül, hogy a rossz nem csak úgy az ölünkbe hullott. Amit Bözsi mond, azzal hamar tudunk azonosulni. De ha tudatosan az itt és mostban vagyunk, akkor észre tudjuk venni, hogy most kezdtük el rosszul érezni magunkat, meg tudjuk találni az érzések mögötti gondolatokat és el tudunk velük kezdeni dolgozni. Például egy szorongás esetében mindjárt meg tudjuk kérdezni Bözsit, hogy igaz -e a “jóslat”, amit ő belénk táplált.
Megküzdési stratégia lehet az is, ha meg akarjuk mutatni Bözsinek, hogy csak azért sem lesz igaza.
Alkalmazkodás
Levente beszél arról, hogy neki az önbecsülés építési munkájának utolsó lépcsőfoka az volt, amikor rájött, hogy nem szabad átvennie más energiáit. Azaz, nem szabad, hogy alkalmazkodjon a másik emberhez csak azért, hogy annak szimpatikusabb legyen. Mert ez csak az ő energiáit veszi el. Érdemes figyelni, hogy hol van az a pillanat, amikor ezek az energiák először kívánkoznak át két ember között. És, hogy akkor mit tudok tenni, hogy ne rendelődjek alá a másiknak. Ez valami olyasmi, amiről a “Téged kereslek!?” bejegyzésben írtam.
Amikor hibázom…
Ian azt mondja, akkor vagyunk önmagunkkal békében, amikor a saját hibáinkon őszintén tudunk nevetni. Amikor már annyira vagyunk magunkkal békében, amikor egy hibánk esetén ki tudjuk azt mondani, hogy “hibáztam. Na és?”. Ezt hallva a “Bocsáss meg magadnak, Soma!” bejegyzésem írásakor a fejemben kavargó gondolatok jutottak eszembe.
A számomra érdekes gondolatok ezek voltak. Ezekhez tudok kapcsolódni. Ettől függetlenül érdemes megnézned a videót.