267. | Egy szabadnap Hanoiban

Néha nem árt tervezni.

Nem lehetek annyira „zen hangulatban” mindig, hogy egy nagyváros látnivalóinak csak úgy nekiessek.

Megterveztem tehát a csütörtöki napomat. A terv az volt, hogy délután már otthon dolgozom a kiválasztott helyek meglátogatása után.

Este lett, mire hazaértem.

X számú élményre számítottam. 2 X lett a vége.

Most leírom az élményeimet, hogy még egyszer átélhessem ezt a csodás napot.

Legyen 4 X!

Séta Hanoiban

Húsz kilométert terveztem gyalogolni a városon belül. Ezt sikerült kivitelezni.

Jó pár alkalommal említettem már – és valószínűleg még sokszor fogom írni -, hogy szeretek sétálni. Annyi érdekes, egyébként észrevehetetlen dolgot lehet felfedezni két lábon!

Egyáltalán nem nagy dolgokra gondolok ilyenkor.

Egy magában álló gyárkemény, ahogy a pálmafák fölé magasodik. Egy ketreccel letakart szomjas kakas, amit éppen akkor itatnak meg. Egy kalitkába zárt nagyon apró kis énekesmadár.

A képek mellett szeretem az illatokat és a szagokat is. Véletlenül felbukkanó parfüm elbűvölő illata, vagy a húspiacot körül lengő bűz mind egy-egy élmény.

Az érzékszervek sorában fontos még számomra a séták során a hang. Hanoiban kevesebb zene szól az utcán, mint Laoszban. Ott szinte mindig szólt valahonnan az elbűvölő helyi zene. Itt inkább az utca természetes zaja dominál. Én ezt is szeretem. Van egy elragadó ritmusa a forgalomnak, ha oda figyelek rá. És természetesen hallom az embereket beszélni. Egyre kevésbé idegen a hangzása a beszélt nyelvnek. És bár egy szót sem értek belőle, valahogy mégis jó hallani.

A legjobban az emberek nevezését szeretem hallani. Szerencsére ez az itteni utcákon nagyon gyakori élmény.

A Ho Si Minh mauzóleum

Nem ez volt az első hely, amit meg akartam látogatni. Nagyon közel volt az is, mint utóbb kiderült. Éppen a másik helyet kerestem, mikor megláttam, hogy mindenki veszettül igyekszik sorban állni egy kapun való belépéshez. Mivel arra vitt az én utam is, beálltam hát a sorba.

A biztonság kedvéért megkérdeztem egy srácot, hogy hová is tartunk éppen. Kiderült, hogy a Ho Si Minh mauzóleum bejáratánál vagyunk.

Így lett ez a hely az első azon a napon.

Mivel nem vagyok járatos a vietnámi történelemben, és más is kérdezte, megnéztem, hogy ki is volt az a híres államférfi.

Ho Si Minh a modern Vietnám legfontosabb történelmi alakja volt: ő vezette a francia gyarmati uralom elleni függetlenségi harcot, majd az észak-vietnámi kommunista államot. A vietnámiak közül sokan ma is a nemzeti függetlenség szimbólumaként tisztelik, ezért nevezik őt gyakran egyszerűen csak „Bácsi Ho”-nak.

Az iránta táplált tisztelet mindenhol érezhető ebben a városban. A mauzóleumban pedig hihetetlen intenzitással jelenik meg.

A mauzóleum egy hatalmas területen helyezkedik el. 32 hektár (320.000 négyzetméter) a komplexum mérete.

A légkör nem barátságtalan, de nagyon szigorú. Ingyenes a belépés erre a hatalmas területre, de a szabályokat követni kell. Legelőször is – mint a repülőtereken – mindent fémet el kell helyezni egy tálcán, és a csomaggal együtt átvilágítják ezeket. Ezalatt át kell haladni egy fém detektor kapun. Majd a táskákat és a hátizsákokat egy értékmegőrzőben kell hagyni.

Én aznap vittem magammal a laptopomat. Naivan azt gondoltam, hogy majd lesz lehetőségem dolgozni nap közben. Kicsit megszeppenve hagytam ott a hátizsákomat a polcon. Bíztam benne, hogy hiánytalanul ott lesz, mikor majd jövök érte pár órával később.

Mert bizony a terület bejárásához kell pár óra.

Egy német nővel kezdtem el beszélgetni a befelé haladó kordonon belül. Mert egy hosszú, kijelölt úton kellett befelé haladni. Ő egyedül jött be, a férjét és a hat hónapos kisgyerekét kint hagyta, mert gyerekek nem jöhetnek be bizonyos kor alatt.

Behozhatta a fényképezőgépét, amit aztán pár száz méter után ugyanúgy le kellett adnia, mint a bejáratnál a táskákat. Ez kissé érthetetlen volt, de azt hiszem, mindannyian éreztük, hogy itt vitának nincsen helye.

Mi a kordonon belül haladtunk. Kívül meghatározott távolságokra, és minden kanyarnál hófehér tiszti egyenruhás, fegyveres őrök álltak. Nagyon szigorúan teljesítették a kötelességüket. Nem tudtam velük szemkontaktust létesíteni.

A mauzóleum épülete felé haladva még többen voltak. Ott álltak a bejárat előtt sorban, aztán a lépcsőházban minden fordulóban.

Készítettem egy képet a mauzóleum bejáratáról. Az egyik őr azonnal nagyon szigorúan elkezdte csóválni a fejét és forgatni a szemét. Nem győztem elnézést kérni, és több képet nem akartam készíteni, amíg a mauzóleum másik oldalán ki nem értünk.

Gyors tempóban felmentünk a lépcsőházban. Mindenkit gyors haladásra intettek. A vezér síremlékét egy kis teremben körbe tudtuk járni, de megállni nemigen volt lehetőségünk. Aki megállt, maximum egy meghajlásra és kéz összetett üdvözlésre állt meg, majd ment is tovább.

A koporsó mind a négy sarkán feltűzött szuronyos őr állt. Szerintem nem volt ember a teremben, aki bármit is kérdezett volna, vagy nem úgy csinált volna, ahogy “kell”. Volt egy olyan érzésem, hogy több katona van abban a teremben, mint látogató.

Több idézetet olvastam Ho Si Minhtől a nap folyamán. Figyelemre méltó államférfi lehetett, ebben biztos vagyok. Az én szívembe ezzel az idézettel lopta be magát:

Most kaptam meg a hírt, amely mélyen meghatott és örömmel töltött el. A Nemzetgyűlés ugyanis a Gold Star Orderrel, országunk legmagasabb kitüntetésével kíván engem jutalmazni. Kifejezem hálámat a Nemzetgyűlésnek. Ugyanakkor tisztelettel kérem a Nemzetgyűlést, hogy engedje meg nekem a kitüntetés átvételének elhalasztását. Miért? Mert ezt a kitüntetést azok kapják, akik kiemelkedő szolgálatot tettek; én azonban úgy érzem, még nem vagyok méltó egy ilyen nagy megtiszteltetésre, amelyet a Nemzetgyűlés adományoz.

A mauzóleum félhomályos, kicsit nyomasztó hangulata után a terület többi részén már szabadabb volt a levegő. Igaz, hogy mindenhol katonák felügyelték a rendet, de az már nem volt olyan nehéz érzés bennem, mint az épületben.

Egy Ho Si Minh emlékének szentelt terület következett a sorban. Ide már kellett jegyet is vennem.

Nagyon sok mindent lehetett itt megtudni arról, hogy hogyan élt, dolgozott, élte a mindennapjait a szeretett politikus. Érdekes volt látnom, hogyan elevenednek fel a tanult és részben megélt dolgok is az életemből.

Fokozatosan rajzolódott ki ennek a sanyargatott országnak a nehéz történelme. Vegyes érzésekkel jártam körbe a területen.

A Ho Chi Minh múzeum

A komplexum területén található ez a hatalmas múzeum.

Ho Si Minh életét, politikai pályáját és a vietnámi függetlenségi mozgalom történetét mutatja be, elég monumentális és erősen szimbolikus kiállítási stílusban.

Kezdem azzal, hogy az első emeleten a Lenin születésének 156. évfordulója alkalmából berendezett kiállítást nézhettem meg. Megrohantak az emlékek. Fiatal koromban az én jelenemben egészen erősen ott volt még Lenin.

Nagyon furcsa volt ennyi év távlatából újra azt érezni, amit annak idején éltem.

A múzeum többi része nem volt annyira vidám, mert a függetlenségnek kemény ára volt. Háborúban mérték. Ennek megfelelően a kiállított tárgyak és információs transzparensek nehéz mondanivalót meséltek el.

A mindennapi élet tárgyai a szegénységről meséltek. A háborús relikviák meg a szegény ember életét elvevő borzalmakat mutatták meg.

Mégis találtam egy “kedvenc” kiállítási tárgyat.

Ez a mini piramis azonnal megfogott. Úgy éreztem, van benne valami furcsán időtlen és “emberiség-története” hangulat. Pont olyan sokszínűnek mutatkozott meg nekem, amilyen a világ a szememben. Egyfajta spirituális-modernista víziónak tűnt az emberről.

Először Jézust láttam meg Ádám és Éva felett. Azt hiszem, ez az ismerős kép vonzotta oda a tekintetemet. Ismerős, és mégis új. Soha nem láttam még Jézust nadrágban ábrázolni. Övvel a derekán! Ez kizökkentett a klasszikus keresztény képi hagyományból.

Ezért jártam körbe a kis piramist és ezért került most ide róla pár mondat.

Számomra ez a piramis a világhoz való nyitott hozzáállást testesíti meg. Pont megfelelő szimbólum a saját utamhoz.

Az egy pilléres pagoda

Ez a hely volt a reggeli első célom, és akkor még nem tudtam, hogy ez is a nagy területen belül található, ahol éppen voltam.

Ez a pagoda Hanoi egyik legismertebb temploma. Annyira tetszett a történelme, hogy megosztom veled is.

One Pillar Pagoda azért lett Hanoi egyik legismertebb temploma, mert nagyon különleges az építészete és erős szimbolikus jelentése van.

A pagoda eredetileg a 11. században épült, és egyetlen kőoszlopon áll egy kis tó közepén, mintha egy lótuszvirág emelkedne ki a vízből. A lótusz a buddhizmusban a tisztaság és a spirituális felemelkedés szimbóluma, ezért az egész épület tulajdonképpen egy hatalmas szimbolikus “kőből épített lótusz”.

A legenda szerint Lý Thái Tông császár álmában találkozott az együttérzés buddhista istennőjével, aki egy lótuszon ülve gyermeket adott neki. Miután később valóban fia született, hálából építtette fel a pagodát. Emiatt ma is sokan keresik fel gyermekáldásért vagy szerencséért imádkozva.

Ezt a történetet a bejegyzés írása közben olvastam el, amikor ott voltam, még nem ismertem.

Ezért különösen érdekes az az apróság, amit ennél a templomnál éreztem.

Körbejártam a kis épületet és a lábánál elhelyezkedő kicsi medencét. Mára valószínűleg ennyi maradt a történetben szereplő tóból.

A pici szentélyhez pár lépcsőfokon lehet felmenni. Itt sorban álltak az emberek, hogy megtehessék azt a 2-3 métert felfelé. Nekem pedig az a gondolat ugrott be, hogy teljesen felesleges oda felmennem. Az én élményemnek nem kell hogy része legyen itt az, hogy felmenjek.

Ezt nem a sor miatt gondoltam így, mert valószínűleg két percnél többet nem kellett volna várakoznom. Egyszerűen csak itt jött meg az az érzés, hogy az élmény számomra teljes úgy is, ha nem teszem meg a “szükségszerűnek” tűnő utolsó lépéseket.

Itt voltam, emlékezni fogok erre a helyre, a pillanatokra, az öreg vietnámi férfira, ahogy egy indiai párnak lelkesen meséli a pagoda történetét, vagy bármi másra, ami majd élni akar bennem.

Szép pillanatokat töltöttem itt. Is.

Az öreg negyed

Innen egy hosszabb sétát tettem a városon keresztül, hogy megérkezzem a város öreg negyedébe.

A séta során sok érdekes dologgal találkoztam.

Mind közül a legérdekesebb az volt, mikor – két alkalommal is – három-három katona masírozott szembe velem a járdán. Szinkronban mozogtak, és a karjuk jellegzetes mozgása annyira film szerű volt, hogy percekig mosolyogtam utána.

Láttam pár építészeti remeket is az úton, illetve egy monumentális felvonulási területet is. Kicsit tartottam tőle, hogy elkap az eső, de végül kegyes volt hozzám az időjárás és megúsztam az elázást.

Az öreg negyednek nevezett városrész nem varázsolt el. Nagyon zsúfolt városrész, sok helyi lakossal, még több turistával és őrületes forgalommal. Valamiért ezen a napon inkább elkívánkoztam innen, mint tovább itt lenni.

Elmondhatom, hogy láttam, de ennél többet nem tudok róla mesélni.

St. Joseph’s Cathedral

Ez egy kívülről nagyon szép katedrális.

Érdekes élmény volt Hanoi szívében egy keresztény katedrálissal találkozni.

Sajnos csak kívülről láttam, mert amikor ott voltam, belülről nem lehetett megnézni. Ezt sajnálom kicsit, mert a fellelhető képek alapján gyönyörű lehet belülről is.

Ittam egy kávét a közelében és kívülről nézegettem jó darabig, de az élet ma nem akarta, hogy belülről is lássam.

Nem gond. Így is lenyűgöző volt, és igazán jól esett megpihennem a közelében.

És itt lett meg a karkötőm, aminek eddig türelmesen várakoztam az érkezésére.

Egy néni szólított meg, hogy vegyek tőle valamit. Karkötőket árult. Mondtam neki, hogy köszönöm, nem kérek. Tényleg udvarias voltam, mosolyogva köszöntem meg neki, de nem akartam vásárolni.

Erre adott egyet ajándékba.

Ez azt hiszem, az itteni játék része.

Mivel én természetesen nem akartam ajándékként elfogani, megköszöntem neki és elővettem a pénztárcámat.

20.000 VND volt nálam aprópénzben (240 HUF, 0,8 USD). Ezt kevésnek találtam, de odaadtam neki, aztán gondolkodtam, hogy hogyan oldjam meg a helyzetet, mert a következő bankjegy egy 200.000-es volt. (2.400 HUF, 7,8 USD).

Ő oldotta meg a kérdést, egyszerűen elvettem a 200.000-est. Nem bántam. Mindjárt megköszönte és a barátjának nevezett. Nem is sok ár ezért az a 220.000 VND.

A vasút utca

Tovább folytattam az utamat Hanoi híres vasút utcájába.

Ez egy pár száz méter hosszú utcácska, a közepén járda helyett vasúti sínpárral.

Az utcában élők arra rendezkedtek be, hogy kiszolgálják a turistákat. Minden ház egy kis kávézó. Székek vannak kikészítve, italokat lehet rendelni.

Mindezt azért, hogy le tudjunk ülni és kényelmesen várakozzunk a menetrend szerint közlekedő szerelvényekre.

Közel egy órát várakoztam itt, közben egy finom görögdinnye dzsúszt iszogattam. Udvariasan elutasítgattam azokat, akik mindenféle dolgokat akartam folyton eladni nekem.

Végül megérkezett a vonat.

Varázslatos volt. Az egész utcát betöltötte széltében.

Vigyáztak ránk a helyiek. Ahogy jött a vonat, figyeltek arra, hogy mindenki üljön a helyén, kicsit beljebb is húzták a székeket.

Szükség is volt erre. A vonat olyan közel ment el hozzám, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, biztosan megérinthettem volna.

Persze, nem akartam ilyet tenni, egyszerűen csak élveztem, hogy a hatalmas tömeg, nem is olyan lassú sebességgel hömpölyög el mellettem.

Videót is készítettem a vonat elhaladásáról, így tudom, hogy pontosan 1 percig ment el mellettem. Nem volt rövid a szerelvény.

Lotte kilátóterasz

Eddigre már egy kicsit elfáradtam az egész napos gyaloglásban, így hívtam egy taxit és a következő 8 km-t autóval tettem meg.

40 perc alatt!

A kaotikus forgalmat egy autóból élveznem egészen más élmény, mint gyalogosként szerencsejátékozni a forgalomban.

Hajmeresztő, ahogy mindenki közlekedik, de ezt már többször említettem. Így csak annyiban volt más az élmény, hogy párszor veszettül nyomtam az előttem nem létező féket. Hiába, az ösztöneim működnek.

Örültem neki, hogy nem nekem kellett vezetni.

Kicsit sajnáltam is, hogy ezt a 8 km-t nem gyalog tettem meg, mert rengeteg olyan helyet láttam az autóból, ahol megálltam volna, ha gyalog járok erre.

De természetesen nem nézhetek meg mindent, pontosan annyi elég, amit végül sikerült látnom.

Megérkeztem a Lotte toronyhoz. Kerestem az iránymutatást a kilátó teraszhoz, de nem találtam meg.

Hamar kiderült, hogy mi az oka ennek.

Kettő darab Lotte torony van a másikban és én nem azt választottam ki, ahová menni szerettem volna. Szerencsére az információs pultnál szembesültem ezzel, és a segítségemre siető nő volt olyan kedves, hogy rendelt nekem egy másik taxit.

Ami most motor volt, így az előző őrült forgalom után újra belevethettem magam az utca sűrűjébe.

Újabb 6 km, másik fél óra és még egy adag izgalom várt rám.

Végül megérkeztem ahhoz a toronyhoz, ahová igyekeztem.

A kilátó terasz a 65. emeleten található. Nem emlékszem, valaha néztem -e fel ilyen magas épületre annak a tövéből.

Hihetetlen látvány. Furcsa érzések töltöttek el ennek a hatalmas épületnek a tövében állva.

Nemsokára már robogott velem felfelé a lift. Két jelzés kísérte a felfelé vezető utam. Az egyik egy méter számláló, ami folyamatosan mutatta, hogy milyen magasan vagyok az utca felett. A másik a fülem volt, ami kétszer dugult el a felfelé vezető egy perces út alatt.

50 másodperc alatt értem fel. A magasság számláló 272 méternél állt meg.

Ahogy kiszálltam a liftből én is megálltam. Ahogy a lélegzetem is.

300 méter magasból látni Hanoit felejthetetlen élmény. Ez a 300 méter olyan részlet gazdagon mutatja meg a várost, hogy percekig csak nézelődtem. Leültem az üvegfal előtt és sorban fedeztem fel a város véletlen pontjait.

A település mérete innen nézve lenyűgöző. A távolba vesző város határ, a közelben álló egyéb felhőkarcolók, az utca nyüzsgő forgataga… Mindez olyan furcsaságokkal fűszerezve, mint például a kb. 50 emelettel alattam egy hotel tetején teniszező emberek, vagy a folyamatosan felvillanó lámpák fénye a sötétség közeledtével.

Olyan belépő jegyet vettem, aminek része volt egy VR játék is. Így 10 percen keresztül VR szemüvegben a fejemen, puskával a kezemben szaladgáltam a körfolyosó egy kis területén és Lego zombikat lődöztem.

Nem haltam meg a játék közben, csak elfogyott az időm, egy dicséretben részesültem a játékot vezető fiatal embertől: “It was a good game, sir!” Az őrült rohangálásban egyszer pofára is estem. A játék befejezése után 10 perccel később vettem észre, hogy vérzik mind a két térdem, meg a kezemen lévő tetoválás környéke is.

Hiába! Ha teheted, ne ess el padlószőnyegen zombi öldöklés közben. Ez egy komoly tanítás. Lehetne, de szerencsére csak egy játékbaleset volt.

Eszembe is jutott, egy Airsoft játék jó pár évvel ezelőttről. Akkor egy elhagyatott épületben harcoltunk valós körülmények között. Egy folyosóra befutva megcsúsztam az ott lévő lehullott leveleken és úgy estem rá a fegyverem tusára, hogy elrepedt egy bordám.

Legközelebb, mikor ott jártunk – ismerve a helyet – felkészültem erre a folyosóra, és mikor futás közben megcsúsztam, gyorsan megtámaszkodtam a falon. Így egy törött csempe simán felmetszette két ujjamat.

Akkor is ömlött a vér. Lassan meg kell tanulnom, hogy fegyverekkel nem jó játszanom!

Minden esetre ez a lövöldözés itt és most nagyon jó volt. Természetesen a végére folyott rólam a víz, így gyorsan megittam a finom virgin koktélt, ami a jegy mellé járt.

Aztán így csatakosan mentem el a fényképező pontra. Itt egy olyan platformara álltam rá, aminek üvegből volt az alja, így úgy érezhettem, hogy a levegőben állok az utca felett.

Készítettem pár meditálós képet. Majd – mivel ez is része volt a csomagomnak – készült rólam pár kép hagyományos kamera segítségével is.

Ebből egyet választhattam volna, amit kinyomtatnak nekem, de többször elmondtam a fiatal srácnak, aki a kamerát kezelte, hogy nincs szükségem papír képre. Elég, ha elküldi nekem ami készült.

Jót beszélgettünk a sráccal. Ekkor már csak a távozás és előtte egy kis ajándék várt rám.

Mondtam a srácnak, hogy nem tudom, mi lesz az az ajándék, de biztos vagyok benne, hogy nincs rá szükségem. Ezért – ha szeretné – szívesen neki adom. Megköszönte, de nem fogadta el.

Így végül odamentem a kijárathoz, ahol egy kedves lány megmutatta, hogy miből választhatok magamnak egy kis emléket. Kulcstartók, kis táblácskák és már nem emlékszem, mik voltak ott.

Megkérdeztem a lányt, hogy van -e gyereke. Nem volt. Van -e gyerek rokona. Furcsálta a kérdéseimet, mondtam neki, hogy szeretném neki adni azt a kis plüss gombóc kulcstartót, amit választottam.

Hihetetlen, de ő sem fogadta el.

Úgyhogy a táskámra akasztottam a kis ajándékomat.

Spoiler veszély: két nappal később megtaláltam az új tulajdonosát, de ez egy másik bejegyzés lesz.