268. | Hanoi kért még egy napot

Két program volt még Hanoiban, amit még szívesen megnéztem volna.

Úgy döntöttem, hogy csak az egyiket fogom megnézni.

A kihagyott program is nagyon érdekes lett volna, de egy cseppnyi hiányérzetem sincs, hogy végül nem néztem meg.

A ki nem hagyott élményt meg örökre bánnám, hogy nem láttam, most, hogy már tudom, milyen volt.

Kávé és fotó

Egy munkás pénteki napról, leginkább annak a végéről szól ez a történet. A délelőttöt a kis 19 m2-es szobámban töltöttem.

Mikor reggelizni mentem, levittem az 5. emeleti szobámból a mosnivalómat a recepcióra. Türelmesen vártam 10 percet, hogy valaki oda jöjjön, de akkor úgy látszik más dolga volt a hölgynek.

Így kerestem a pulton egy tollat, megláttam a szállodai névjegykártyákat és ráírtam a papírra, hogy “kérem mossák ki a ruháimat. 502-es szoba.” Meg tettem mellé egy szmájlit, jelezve, hogy sajnálom, hogy nem tudtam személyesen elmondani a kérésem.

Ebéd idő környékén elmentem látványossággá válni.

Rengeteg kávézó van ugyanis a környéken. Igyekszem többet is megnézni a kávézókból, ha tehetem. Ezen a napon egy kis zsákutca végében található kicsi kávézóba mentem be. Minden élményt örömmel üdvözlök, így nem tántorított el a helytől, hogy a fiatal felszolgáló lány elmondta, hogy nincs amerikai kávéjuk, de van vietnámi.

Olyat még úgy sem ittam. Gondoltam itt az ideje. Nagyon finom kávé volt. Tejjel. Aki kicsit jobban ismer, tudja, hogy nem szeretem és nem is iszom tejet. Ebben a formában azonban tényleg nagyon ízletes italt kaptam. Nem tudom, mivel volt megbolondítva, de őrülten finom volt.

Szóval, békésen iszogattam a kávémat, amikor hirtelen ott termett mellettem a fiatal lány. Kezében egy polaroid fényképezőgéppel. És nagyon kedvesen, kicsit félszegen, de rettentő udvariasan megkérdezte, hogy készíthet -e rólam egy képet.

Annyira aranyos jelenet volt. Természetesen nem emiatt egyeztem bele. Hiszen az ilyesmi soha nem zavart. Az igazat megvallva Laoszban és Vietnámban nagyon sokan szeretnének velem, a nyugati külföldivel fényképezkedni.

Elkészítette a fényképet, majd a kezembe adta a képet, ami a tenyeremen tartva vált láthatóvá. A móka kedvéért készítettem is egy videót arról, ahogy ez a kis fényképecske megszületik.

A kislány pedig rögtön kitűzte egy parafa táblára – amit addig észre sem vettem -, ahol már jó pár fénykép mutatta be a vendégeket. De nyugati külföldiről készült kép még nem volt rajta.

Egy kis kulturális kitérőként le kell írjam a következőket.

Thaiföldön farang, Laoszban falang voltam. Ez nem egy pejoratív jelző, körülbelül annyit jelent, hogy nyugati külföldi. Nem egyszerűen külföldi, hanem nyugati. A szó eredete egyébként a frank szó, ami ugye a francia emberekre utal.

A nyugati szó vietnámiul egyébként Tây, amit “tej”-nek ejtenek, de lehet úgy is hallani, hogy “tai”. Ez is én vagyok, néha hallom, hogy rólam beszélnek és ezt a szót használják.

Tehát, itt Vietnámban egyszerre vagyok falang és thai! Haha. Jó, tudom, hogy ez nyelvészetileg erősen bántalmazott szójáték, de nem tudtam kihagyni. És, ha nagyon finom akarok lenni, akkor pad thai leszek.

A kávézás után hazamentem. A recepciós hölgy örömmel mondta, hogy készen van a mosás és betette a tiszta ruhákat a szobámba.

A ruhák nem vártak a szobámban. Egy pillanatra elképzeltem, hogy abban az utolsó pólóban fogom leélni a következő pár hónapot, ami rajtam van. Aztán gyorsan rájöttem, hogy nem az 502-ben lakom, hanem az 501-ben.

Igyekeztem, hogy a másik szoba lakója ne örülhessen sokáig a használt ruháimnak. Visszamentem a recepcióra és kijavítottam a hibát. Nem sokkal később megkaptam a ruháimat.

X Space Immersive

Vártam, hogy késő délután legyen és elindulhassak. Egy kissé távolabb lévő hatalmas plázába gyalogoltam el.

Az X Space Immersive élménykiállítást mentem el megnézni.

Az élményt több szobán keresztül élveztem. Az egyiket elhagyva jutottam be a következőbe. Úgy is mondhatom, hogy az egyik világból a másikba mentem át.

Az első szoba volt a kedvencem. Ez egy tükrökkel végtelenített terű helyiség volt. Minden fala tükörből épült. LED fényfüzérek segítségével egy kis parkot rendeztek be a kb. 4×4 méteres szobában. Kis úttal egy – a terem közepén álló – ezüst fa körül. A plafonról is ilyen füzérek lógtak. És ezek folyamatosan változtatták a színüket.

Ahogy beléptem a szobába, elállt a lélegzetem. Annyira csodálatos volt a terem hangulata, hogy sokáig egyszerűen csak bámultam ki a fejemből és azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne egy ilyen világban ülni.

Rengeteg fényképet készítettem, nagyon érdekes volt, hogy minden irányban másképpen volt végtelen a szoba. Aztán leültem az üveg padlóra, nekivetettem a hátam a “fa törzsének” és egyszerűen csak ott voltam ezen a szuper bolygón.

A következő szoba egy dzsungelnek adott helyet.

A falon elefántok, tigrisek, bivalyok mászkáltak. Az alkotóik által megálmodott színekben, nem a természetes közegükben. Madarak mutatták meg kecsességüket. A padlón kígyók kúsztak a fűben, jelenlétükkel ijesztgetve a többi kis élőlényt.

A falat megérintve rengeteg pillangót varázsolt oda a mozdulatom.

Az élményt a dzsungel hangjai tették teljessé. Nagyon tetszett ennek a szobának is az atmoszférája.

Igazság szerint egy ilyen környezetet is el tudtam volna képzelni a természetes élőhelyemnek.

A dzsungelben elég meleg van általában.

Így különösen jó volt a következő szobában a tengerbe merülni.

És nézni, ahogy egy bálna, egy cápa, vagy egy rája raj úszik el körülöttem.

Itt én voltam az, aki ijesztgette az élőlényeket. Amikor megpróbáltam megérinteni egy-egy medúzát, azok riadtan és gyorsan tűntek el.

Ebben a szobában is elég sok időt töltöttem el.

És a legjobb az volt, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy hogyan is kapok levegőt a víz alatt.

Innen aztán egy másik olyan helyre kerültem, ahol – mondjuk így – elég korlátozott mértékben áll rendelkezésre a levegő.

Az űr várt rám.

Egy olyan szoba következett, ahol egy kicsi kupolára vetítettek rövidebb 3D-s filmeket. A kupola alatt jó pár babzsák hívogatott, hogy pihenjek meg rajtuk.

Ledőltem az egyikre és fél órán keresztül élveztem azt, hogy pörög és forog körülöttem a világ.

Először egy űrállomást látogattam meg. Hihetetlen élmény volt kívül-belül megnézni. Az élmény olyan lehetett, mint amikor az ember szabadon repül az űrben. Teljesen magával ragadott az az atmoszféra, amit csak az űr képes megteremteni.

A következő történetben egy különleges bolygón jártam egy repülő autó segítségével. Dinoszauruszok között haladtunk miközben se felnőtt, se gyermek nem voltam, egyszerűen csak egy utazó, aki élvezi az utazást.

Két szoba várt még rám.

Az egyik egyszerűnek tűnt, mert csak lámpák voltak benne. A tükrök, a zenei hatások és a teremtett atmoszféra miatt azonban ez a szoba is a képzelet határain túl helyezkedett el. Szerettem ott lenni.

Végül ismét az űrben találtam magam, de most a csillagok és teljes univerzumok perspektívájából láthattam a tereket.

Ez nagyobb lépték volt, mint az eddigiek. Boldognak éreztem magam, hogy itt lehetek. Nem éreztem magam sem kicsinek, sem magányosnak a csillagok között. Egyszerűen csak része voltam az egésznek egy jó darabig.

Egészen addig, amíg egy sárkány el nem üldözött.

No, jó! Senki nem üldözött el. Egyszerűen csak eljött az ideje, hogy elhagyjam ezt a kiállítást.

Pont kifelé készülődtem, amikor bejött a szobába egy család. Egészen addig teljesen egyedül voltam az összes szobában.

Nagyon jó volt látni, ahogy a gyerekek azonnal birtokba veszik az egész univerzumot. Erős kontraszt volt az én lassú lépéseim és érdeklődő figyelmem után látni, hogy a fiatalok hogyan hódítják meg futva és ugrálva a teret.

Ugyanaz az érdeklődés volt bennük – ahogy éreztem -, mint bennem, csak ők nagyobb sebességgel fedezték fel az egészet.

Más kalandok vártak rám

Elhagytam a kiállítást.

Majd pár perc múlva visszatértem.

Ugyanis zenét akartam hallgatni, de sajnálattal vettem észre, hogy elveszett a fülhallgatóm.

Megint.

A jó hír az, hogy csak egyetlen helyen lehetett. Szinte biztos voltam benne, hogy a babzsákon fetrengve hagyott el a rendetlen jószág.

A srácok segítőkészek voltak. De nem lett meg az eszköz. Két család volt már a teremben. Senkit nem gyanúsítva, de a szublimációban ebben az esetben nem bízva, lemondtam a megtalálásról.

Az egyik srác kérdezte, hogy rendben van számomra, hogy nem találtuk meg. Mondtam neki, hogy egyrészt semmit nem tudok tenni, másrészt meg igen. Egyszerűen rendben van. Igyekszem nem ragaszkodni túlságosan a dolgokhoz.

Annyira legalábbis biztosan nem, hogy problémát csináljak magamnak egy ilyen dologból.

Nagyon éhes voltam már, így vacsoráztam a plázában.

Lassan elérkezett a záróra, az emberek elkezdtek kifelé menetelni. Én egyszerűen csak követtem a tömeget.

Így érkeztem meg a garázsokba, ahol semmi keresni valóm nem volt.

Visszamentem, hogy elvesszek a hatalmas épületben.

Ugyanis csak a vészkijáratokat jelezték táblával. Persze, biztosan ki volt írva, hogy merre van a kijárat, csak én nem tudtam elolvasni.

Miután kétszer-háromszor körbejártam az egész komplexumot és fél órát töltöttem azzal, hogy ugyanazokat a bezárt üzleteket és éttermeket többször is megnéztem, végre találkoztam egy biztonsági őrrel. Ő mentett ki a végtelen pláza fogságából.

Fülhallgató plusz, kulcstartó mínusz

A Hanoiban töltött időm másnap véget ért.

Reggel összepakoltam a dolgaimat. Melléjük dobáltam az összes új emléket is és elhagytam a szállodát.

Várt rám a már megismert öreg negyed, hogy egy onnan induló busszal elhagyjam ezt az izgalmas várost.

Ám előtte még volt szerencsém találni egy nagy műszaki áruházat, ahol megvehettem az idei harmadik fülhallgatómat. Olyat vettem, mint amit első alkalommal hagytam el, azon az áron, amiért a másodikat vettem.

Így igazából nagyon olcsón újra lett egy jobb minőségű eszközöm.

Már nem is bántam annyira, hogy tegnap elveszett az előző.

Amíg a boltban a számlára vártam egy kis család jelent meg körülöttem.

Két nagyon aranyos kislány játszadozott körülöttem.

Lecsatoltam a kis plüss kulcstartómat és odaadtam az idősebb kislánynak. Nem kellettek szavak. Nem értette miért, de jeleztem, hogy vegye el bátran. Elvette és szavak nélkül köszönte meg.

Örültem neki nagyon, hogy a kulcstartó nélkül hagyhatom el Hanoit.

Sokkal értékesebb emlékeket viszek el innen.