Hogyan mondjuk el a szeretteinknek, a barátainknak a döntést?
Egyszerűen. Ha már ez a döntés megszületett, nem a jóváhagyás, vagy a pozitív támogatás miatt tiszteltem meg az általam szeretett embereket azzal, hogy elmondtam nekik a döntésemet és a tervemet. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy ezt tudja az, akinek fontos ennek a döntésnek a hatása.
Nagyon fontos volt ezekben a beszélgetésekben számomra az, hogy akinek elmondtam, hogy miért úgy döntöttem, ahogy, az értse meg a döntésem alapjait. Érezhesse azt, hogy nem egy elkeseredett gyermek, apa, barát pillanatnyi szeszélye és menekülési vágya az mozgatóm. Őszintén beszélgettem mindenkivel. A kérdésekre azonnal válaszoltam. Már sokkal korábban megtanultam azt, hogy a kérdések jók egy-egy nagy terv megvalósítása, egy traumás időszak kezelése közben. A kérdések mindig más nézőpontból érkeznek. Ha a kérdező olyat kérdez, amire tudom a választ, megnyugvást tudok neki adni abban, hogy az adott válasszal már felkészültem. Igazán azonban azokat a kérdéseket szeretem, amiket én még nem tettem fel. Ha ezekre a kérdésekre is megvan a válasz, az nekem is megnyugtató. Ha pedig nem tudom a választ, akkor van még min gondolkodni.
A beszélgetésekre igyekeztem minél előbb sort keríteni. Nem akartam, hogy valaki mástól tudja meg azt, hogy miben vagyok benne. Ezeknek a beszélgetéseknek meg kellett lennie a szüleimmel, a gyerekeimmel, a testvéreimmel és a barátaimmal. Érthető okokból vannak, akik majd később tudják meg, már nem is feltétlenül tőlem.
Voltak nehezebb beszélgetések. Főleg anyu és a lányaim. Nyilván a barátok másképp fogadják az ilyen bejelentéseket. Nagyon megható volt, mikor az egyik barátom azt mondta, hogy “megértem a döntésedet, de le vagyok sújtva.” Volt olyan is, aki azt mondta, hogy reméli, egyszer azért haza jövök majd. Innen, most nem bíztatom ezzel.
Ma már csak egy ember van, aki számít nekem és nem tud a tervemről. Kitalálod ki ő?