Csütörtök éjjel van, és megint olyan dolgot teszek, amire még nem volt példa az utamon: a telefonomon kezdem el írni a következő bejegyzésemet. Egy temető mellett felállított sátorban. Hogyan kerültem ide? Mi köze van annak, hogy itt írok a blogomnak adott célhoz? Bízom benne, hogy a bejegyzés végére érve erre a kérdésre mindannyian megkapjuk a választ!
Az egyik utolsó túram
Erre a hétre három bejegyzés megírását terveztem el. Minden vasárnap elkészítem a következő hétre vonatkozó írási terveket. Erre a hétre a hétfő, kedd és szerdai napokon terveztem egy-egy konkrét írás elkészítését. Általában két naponta tervezek írást, egyszerűen csak azért mert ez egy eléggé időigényes feladat, én pedig szeretek kivitelezhető, reális tervekkel dolgozni. Most azért terveztem így, hogy a heti három bejegyzés megírásának célja is meglegyen.
A mai – mindjárt tegnapi – csütörtöki napon pedig megkezdtük Peti barátommal az utolsó túránkat.
Peti barátsága nagyon különleges. Ő egy – már sokat szelídült, de még mindig – öntörvényű ember. Akárkit nem fogad el barátjának, pláne nem túra társaságnak. Engem nem csak elfogad, de az elmúlt évek alatt számtalanszor kifejezte szavakkal és tettekkel is, hogy sokra értékeli a társaságomat, a barátságomat, a beszélgetéseinket és a gondolataimat. Évek óta túrázunk együtt. Vele kezdtük el a téli erdőben alvásokat, a hétköznap éjszakai kint alvásokat. Ebben az évben már háromszor aludtunk kint a szabad ég alatt.
Ő az, aki a legtöbbször elmondta azt, hogy hiányozni fogok neki, aki a kezdetektől fogva kesereg azon, hogy nem ebben az országban fogok élni. Kölcsönösen tiszteljük a másikat, és mára nagyjából úgy ismerjük egymást, mint két testvér. A szellemi és lelki kapcsolodásunk elég nehezen lenne leírható. Szeretlek barátom!
Előre nem látható ideig ez az utolsó túránk. Ennek megfelelően a kellő lazasággal indultunk neki az útnak. A lazaság ellenére a mai nap borzasztó kemény volt. A hőérzet 40 fok körül volt egész nap. Legalábbis az internet szerint. Szerintünk 100 fok lehetett. Mivel négy napos sátrazásra indultunk, a hátizsákok súlya 14 kg körüli volt. 11:30 körül indultunk el, tehát a legnagyobb melegben. Meg is állapítottuk, hogy elég nagy állatok vagyunk. A meleg rendkívül sok energiát kivett belőlünk. Elég hosszú bitumenes úton gyalogolt idő után jutottunk el a fák közé, ahol csak egy kicsivel volt hűvösebb. De legalább több árnyék volt.
Több pihenő után megérkeztünk egy településre, ahol este hat óra körül úgy döntöttünk, hogy ma már nem megyünk tovább. Este nyolc körül már lefekvéshez készülődtünk. Peti függő ágyban alszik én sátorban. Az egyik irányban száz méterre a buszmegálló, a másik irányban ugyanilyen messze a temető található.
Ahogy ennek a bejegyzésének az elején jeleztem, éjfél előtt még fent voltam. Meleg volt, annak ellenére, hogy a sátor külső rétegét nem is tettem fel a sátorra, illetve annak ellenére, hogy csak egy alsónadrág volt rajtam. Szó szerint a saját levemben főttem.
Elkezdtem írni éjfél előtt, majd fél egy körül elaludtam végre. Ez a nyugodt állapot negyed négyig tartott, amikor Peti felkeltett, mivel esett az eső. A temetőben, a ravatalozó előtere alatt kerestünk menedéket.
Ezek után a délelőtti túrázást kihagytuk. Most itt ülök egy balatoni strandon és írok. Hamarosan lefekszem a fűbe és aludni fogok.
Szép és laza utolsó túránk van!
A visszajelzések hete
Nem csak a túra az oka annak, hogy a héten nem írtam. Az első három napon a kapcsolódások ideje volt itt. Folyamatosan.
Egyrészt a munkahelyemen töltöttem el még két napot. Itt értelem szerűen az utolsó beszélgetések ideje érkezett el. Szerdán a csapattól, aminek eddig a tagja voltam, kaptam egy búcsúzást. Szerettem ennek a csapatnak a tagja lenni és utoljára elmondtam, hogy annak, hogy most elhagyom ezt a társaságot, magának a társaságnak semmi köze. A döntésem kizárólag magánéleti döntés. Kaptam egy olyan whiskyt, amit este megkóstoltam, és örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon eltalálta a főnököm, aki megvette. Tudtam, hogy szakértő ennek az italnak a területén, és ezt most be is bizonyította nekem.
Hétfőn ott volt nálam „Az én barátom, Pista.” Erről egy másik bejegyzésben még otthon elkezdtem írni.
Este egy új ismerős írt rám. Beszélgettünk arról a hölggyel, hogy hogyan alakult az eltelt idő a Nomad Cruise óta. A beszélgetés egy pontján azt írta, hogy „én is rettenetesen örülök neked. Nagyon inspiráló vagy. Meg fantasztikus beszélgető partner.” Ezek azok a csodálatos pillanatok, amikor a kapcsolódás élménye szóban, vagy tettben ölt testet. Ahogy mostanában rájöttem, rajongok ezekért a pillanatokért.
Az elmúlt héten egy apám korabeli barátommal beszélgettünk. Korábban munkatársak voltunk, és a közös céges út elválása után is megtartottuk a kapcsolatot. Körülbelül havonta kölcsönösen hívjuk egymást. Most először beszélt arról, hogy milyen különleges a kapcsolatunkat. És, hogy a barátjának tart. Neki összesen négy olyan barátja van – velem együtt, – mint én. Óriási megtiszteltetés, hogy méltónak tart arra, hogy a barátjának nevezzen. És aztán – egyszer csak – azt mondta: „Soma, megmondom őszintén, csak hallgatom amiket mondasz, és tanulok tőled. Olyan összefüggéseket, gondolatokat hallok, hogy elgondolkozom a saját életemen.” Én pedig megint csak annyit tudtam mondani, hogy nagyon hálás vagyok ezért a visszajelzésért is. Ő még azt is elmondta, hogy nagyon örül, hogy az életemben ennyi boldog dolog történik hónapok óta. Nagyon lélek emelő azt hallani, hogy egy barátom ennyire tud örülni az én boldogságomnak…
Végül a strandon nem jutottam messzire az írásban a mai napon, mert egy másik barátom is felhívott, és vele is hosszabb beszélgetésünk volt. Beszélgettünk az ő jelenlegi nehézségiről, majd a velem történt élményekről. Ő is pontosan érti, hogy milyen haladásom volt az utamon, majd úgy fejezte ki magát, hogy el sem tudja mondani, mennyire boldog, hogy idáig jutottam. Ő is arrafelé vágyik, amerre most én megyek. Csak még nem tudja a módját. Ő azzal fejezte be, hogy úgy érzi, megérdemlem a mostani életemet, mert pontosan tudja, mennyire gyötört meg az élet 15 évvel ezelőtt, 8 éve és tavaly. Nem hiszem, hogy van olyan dolog, amit megérdemlek. Nincs kitől elvárnom semmit. Senki nem az adósom. Mégis jól esett hallanom a szeretetből fakadó örömet.
És eddig majdnem csak a férfiaktól érkező visszajelzésekről írtam.
A férfi szellemi vezető
Volt aztán egy olyan visszajelzés a napjaim között, amire nem számítottam, és soha nem gondoltam a benne rejlő tartalomra. A szavak írója nagyon megérintett ezekkel az őszinte gondolataival…
Világosabban megfogalmazódott bennem, amit próbáltam elmondani. Ahogy mesélted a történeted, hogy mire jutottál, hogy húztál egy határt. És hoztál egy döntést… ezek olyan dolgok amit sokan, köztük én is, nem fejlődtek még meg. És ezért felnéztem/felnézek rád. Akit követni lehet, akihez kapcsolódni tudsz, ahhoz vonzódsz. Érdeklődsz iránta. A férfi szellemi vezető, megy az útján. És ehhez kapcsolódni tud a nő. Ez ellen lehet ágaskodni, de ebben a formában kerülnek helyre az energiák.
A sorok gyönyörű írójától napok alatt több dolgot is megtanultam. Hálás vagyok azért, hogy az utam ezen aspektusáról tőle és most kaptam visszajelzést. Köszönöm neked édes!
A mai napot estig a strandon töltöttük. Ettünk, aludtunk, ittunk, fürödtünk, aztán kezdtük előröl. Este elindultunk túrázni. Nem gyalogoltunk túl sokat. Azért jöttünk, hogy gyalogoljunk, és egyáltalán nem bánjuk, hogy a meg nem tervezett tervet fel tudtuk rúgni.
Most sátramban fekszem, amit egy balatoni vasútállomás egyik sarkában állítottam fel. Hamarosan vége a napnak.
Én pedig valószínűleg nem fogok tudni aludni, mert a fejemben ott kering a rengeteg élmény között megkapott rengeteg sok visszajelzés. Ezek úgy néz ki adnak annyi energiát, ami lehetővé tette, hogy az elmúlt 72 órában csak kb. 8 órát aludtam. Hiába! Az életemet ébren álmodom…