Összegzés
Közelebb kerültem ahhoz, hogy a vágy természetét megértsem. Nem akarok többé harcban lenni vele. Számomra ilyen egyszerű lett a döntés.
A szenvedés oka a vágy. Ez a gondolat a buddhizmus egyik “alaptétele”.
Több mint egy éve foglalkoztat ez a gondolat. Gyakran beszéltem róla.
Pontosabban úgy teljes a definíció, hogy a szenvedés oka a vágy, a ragaszkodás és a tudatlanság. És nem alaptételnek hívják. De erről a közeljövőben egy új bejegyzést írok majd.
A pontosítást csak azért volt fontos számomra, mert a legtöbbet ezzel az egyszerűsített formájú megfogalmazással találkozom. Nem csak olvasom, hanem sok önfejlesztő előadásban hallom idézni ezt a formát.
Nemrégiben közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem az ebben a tételben rejlő igazságot.
Megértsem azt, amit eddig inkább csak éreztem.
A vágy, mint a szenvedés oka
Én – ha jól emlékszem – először olyan formában találkoztam ezzel a gondolattal, ami elég egyértelmű magyarázatnak tűnt. Ha vágyakozom, biztosan csalódni fogok, mert a valóság a legritkább esetben követi az elképzelt (vágyott) valóságot. Ha csalódóm, akkor szenvedek. Így csak egy rövid és logikus lépés a megoldás: nem kell vágyakozni, így nem fogunk csalódni és akkor boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Emlékszem, hogy milyen örömmel nyeltem le én is az egyszerűsített pirulát. Olyan egyszerűen hangzik! Semmi nincs már hátra a boldogsághoz. Lemondok a vágyakozásról és máris boldog vagyok. Örökre!
Valahogy azonban világosnak tűnt számomra a példa elfogyasztása közben, hogy ez így nehezen összeegyeztethető a való világgal. Azzal a világban, ahol mindannyian élünk.
A beszélgetések során azonban sokszor hülyén éreztem magam, mikor ez a téma szóba került.
Mert magamat még csak megetethetem azzal, hogy nincs vágy, nincs boldogtalanság, de a beszélgetőpartnereim ennél a résznél gyakran felkapták a fejüket.
Mit nevezünk vágynak?
Nehezen adtam választ a kérdésre, hogy hogyan is lehetne vágyak nélkül élni.
Hiszen mindannyian, mindig vágyunk valamire. Ezért tanulunk. Ezért dolgozunk. Legyen tudás, legyen fizetés. A pénzből otthont akarunk teremteni, a gyerekeinknek akarunk szép jövőt varázsolni.
Természetesen magunkról sem feledkezünk meg közben. Kell egy új cipő, egy új szín a falra, egy új autó. Vendégségbe akarjuk hívni a szeretteinket. Nyaralni akarunk. Jól akarjuk érezni magunkat. Boldogok akarunk lenni…
Ezek mind-mind vágyak. Hívhatjuk céloknak is őket, hogy a vágy szót kikerüljük, de gyenge kísérlet lenne arra, hogy elhitessük magunkkal és másokkal, hogy nem vágyunk semmire.
Így talán megegyezhetünk abban, hogy a legtöbben minden pillanatban a vágyaink által vezetett állapotban vagyunk. Ráadásul ezek szinte biztos, hogy párhuzamosan futó programok.
Ezért, amikor arról a megoldásról gondolkodtam és beszéltem, hogy vágyak nélkül szeretnék élni, a beszélgető partnereim rendre értetlenségüket fejezték ki.
Tulajdonképpen én sem értettem, hogy ezt hogy is gondolom, mert gondolatokkal, szavakkal egyszerűen nem tudtam kifejezni magamat. Csak a biztos érzés volt meg bennem, hogy az igazság valahol ott van bennem, csak még nem értem pontosan.
Megérkezett a válasz
Sok hónap után értettem meg.
Mégsem egyszerű leírnom. Talán azért, mert azon a ponton érzem ezeket a gondolatokat, ahol a gondolkodásom elkezd meghaladni önmagát. Ahogy az előző mondatot leírtam, rájöttem, hogy ösztönösen az általam megértett lényeget írtam le:
… érzem ezeket a gondolatokat …
Leírom őket, egyszerűen, magyarázat nélkül. Utána inkább egy példát próbálok mutatni arra amit ez nekem jelent.
A vágy önmagában nem probléma. A buddhizmus nem azt kéri tőlem, hogy ne vágyjak. Hanem azt, hogy ne azonosítsam magam a vágyammal. Ne szabad összekevernem a vágyat azzal a gondolttal, hogy nélküle nem vagyok teljes.
Ráadásul – és talán ezt a legnehezebb nekünk, a buddhizmust kívülről közelítőknek megérteni – nem a vágyammal van feszültségben a buddhizmus. Hanem azzal, ahogyan megpróbálom “jól kezelni” ezt a vágyat.
A példa, ami bennem megjelent az egy gyönyörű piros Porsche. Nagyon szeretnék egy ilyen autót. Keményen dolgozom, hogy az enyém lehessen. Ez a vágyam. Még egyszer tudatosítom magamban azt, hogy sokan ezt célnak nevezik: az a célom, hogy legyen egy penge piros Porsche a seggem alatt. A vágyam az, hogy dögös csajok üljenek be ebbe a kocsiba. Akik így gondolkodnak, tévednek: itt két vágy is van.
Dolgozom tehát, spórolok, úgy alakítom az életemet, hogy meglegyen ez a kocsi. Eddig nincs semmi feszültség, hiszen boldog vagyok. Haladok a cél/vágy felé, egyre közeleg a nap, amikor meg el tudom hozni az autót a szalonból.
A vágy akkor kezd el feszültséget teremteni, mikor megbicsaklik az út. Amikor hirtelen két lépéssel távolabb kerül az autó, mint ahol tegnap volt. Ilyenkor jönnek a gondolatok, hogy “nem vagyok elég jó.” “Ezt sem(!) tudom megcsinálni.”
Itt azonosítjuk magunkat a vággyal. És itt jelenik meg a szenvedés.
Hogyan csinálom én másképp?
Nem biztos, hogy én vagyok, akinek ezt meg kell mondani, sőt az sem, hogy igazam van. Egyszerűen csak szeretném leírni a gondolataimat.
Úgy érzem, a válasz nagyon egyszerű.
El kell érnünk azt az állapotot, amikor a vágy nem sürget és nem definiál minket, és nem válik bizonyítékká.
Mindent megteszek azért, hogy meglegyen ez a dögös autó, de elfogadom, ha nem sikerül megvennem. Ez nem azt fogja bizonyítani, hogy vesztes vagyok. Nem leszek tőle kevesebb, hogy nem értem el. (Halkan, zárójelben, gyök alatt: ahogy több sem leszek attól, hogy elértem!) Nem kudarc az, hogy nem tudom teljesíteni a vágyam. Mindent megtettem érte és ez sokkal fontosabb, mint elérni a célt/vágyat.
Jó pár olyan embert ismerek, aki a fenti bekezdést olvasva azt mondaná, hogy “így beszél egy vesztes”. Ma már tudom, mit válaszolnék neki.
Köszönöm, hogy őszinte voltál velem és elmondtad, hogy vesztesnek tartasz. Én nem érzem azt, amit te. Mert bár a Porschét nem értem el, de valami sokkal fontosabbhoz sokkal közelebb vagyok.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás