Az előző “Miből fogok élni?” című bejegyzés testvéreként gondoltam erre az írásra, mikor elterveztem, hogy erről a témáról is írni fogok. Megint egy olyan bejegyzés, ami nem minden elemében rólam szól, hiszen például a félelmeimmel kapcsolatban már megírtam a gondolataimat a “A félelmeimről – Simon Sinek” és a “Félelem II.” bejegyzésekben. Nem baj, az írásnál szokás szerint az is inspirál, hogy talán segít annak, akinek erre szüksége van.
Mi van, ha beindul a “Mi van, ha…” cunami?
„Mi van, ha elfogy a pénzem?” „Mi van, ha megbetegszem?” „Mi van, ha nem jövök ki az emberekkel?” Gyakran merültek fel bennem az ilyen és ehhez hasonló kérdések. Ó! Nem. Álljunk meg! Vissza!
Nem bennem merültek fel ezek a kérdések. Az “Elmaradt bejegyzés: Ki vagyok, és ki szeretnék lenni?” című írásomban már érintettem ezt a témát ezzel a gondolattal: „A saját – fizikai – indulásom előtt egy kicsit már terhes volt számomra az, hogy jó pár ember, akivel beszéltem a saját láncait próbálta meg körém csavarni.”
“A döntés” nálam elég hamar megszületett az új élettel, egy álom utáni út megteremtésével. Ezzel együtt – azóta is -, úgy gondolom, hogy elég szilárd alapokra helyeztem. Aki velem volt az utolsó kilenc hónapom alatt Magyarországon, az láthatta, hogy nem sok kétség merült fel bennem abban, hogy meg fogom, meg tudom és meg is merem tenni azt, amit elhatároztam. Én legalábbis úgy látom magamat, hogy a döntésem után nem görgettem akadályokat a saját utamba. Nem kerestem kibúvókat, ideiglenes megoldásokat. Egyszerűen nem a “miért nem?” kérdéseket vettem elő, hanem a “hogyan?”, “mikor?”, “mennyiből?” stb. témaköröket.
Nincs bennem rossz érzés azok iránt, akik megpróbálták ezeket a kérdéseket rajtam keresztül megválaszolni maguknak. Ezért, ha magadra ismersz, ne érzed rosszul magadat! Egyszerűen tudomásul vettem, hogy aki nem jön ki az emberekkel, annak ez jogos félelem. És felteszik nekem a kérdést: “Mi van, ha nem jössz ki az emberekkel?” Az igazán terhes az volt ilyenkor, ha én elmondtam azt, hogy egyáltalán nem tartok attól, hogy nem jövök majd ki az emberekkel, és a beszélgetőparterem nem az én válaszomat hallotta meg, hanem a saját félelme alapján válaszolt. Ez sem gond, ezzel szerintem sok helyzetben sokan vagyunk így. Egyszerűen talán csak a végén már nem akartam mások köveit cipelni. Főleg, hogy egyre könnyebb és könnyebb lett a lelkem.
De, mindannyian másképpen gondolkodunk.
És ebben az írásban kicsit nem csak rólam van szó, hanem az útját kezdő útitársamról. Szóval, mi van, ha jön a szikla görgeteg és beborítja az előtted lévő utat?
Hogyan kezdenek el felbukkanni ezek a kérdések? Akárhogyan is, egy fontos: ezek a kérdések nem ellenségek, de nem is mindegy, hogyan kezeljük őket?
Új élet felé masírozunk. Óhatatlanul elkezdenek működni az ismeretlentől való félelmek. Valahogy így kezdhetnek el gurulni azok a kövek a saját utunk akadályaiként. A cél természetesen az, hogy a saját utunkban ne legyenek akadályok. De ha te teszed fel magadnak a kérdést, ami “Mi van ha…” szavakkal indul, vedd őket komolyan. A saját félelmedből keletkező kérdés számodra fontos.
Mondok erre egy példát. Amikor valaki megkérdezte, hogy nem félek -e a magánytól, azt mondtam, hogy nem. Meg is indokoltam azzal, hogy alap helyzetben sem féltem ettől soha, de ennek az útnak a kapcsán foglalkoztam is vele és írtam is róla. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem félek ettől. Mivel azonban ez a kérdés a másik félben merült fel, neki igen is kutya kötelessége gondolkodni ezen a kérdésen. Erre gondoltam, mikor az előbb azt mondtam, hogy nem mindegy, hogy hogyan kezeljük ezeket a kérdéseket. A kérdezőnek több lehetőség is rendelkezésére áll ezzel a konkrét félelemmel kapcsolatban. Például mondhatja magának azt, hogy “igen, félek a magánytól, de ennek ellenére elmegyek és majd ezt, meg azt teszem, hogy ne legyen gond.” Vagy például mondhatja azt, hogy “félek ugyan ettől, de a félelmeim valószínűleg megalapozatlanok, hiszen bármikor beszélhetek a szeretteimmel Messengeren.” Valószínűleg csak azt nem teheti meg, hogy nem foglalkozik ezzel a kérdéssel.
Így azt gondolom erről a kérdésről, hogy minden egyes “Mi van, ha…” típusú kérdést érdemes megvizsgálni. Először is nézzük meg, hogy ez a saját kérdésünk, vagy más kérdése -e. Aztán adjunk magunkank megnyugtató választ. Ha túl sok olyan kérdésünk lesz a végén, amire nincs saját magunkat megnyugtató válaszunk, akkor gondolkodjunk el az indulás időszerűségén.
Szorongás: amikor a jövő fenyegetésnek tűnik
Nekem is volt olyan időszaka az életemnek, amikor szorongtam. Mind a kettő esetben kaptam hozzá külső segítséget is, hogy ez az érzés működhessen. És valóban mind a két esetben a jövő fenyegetésnek tűnt.
Egy életforma váltás esetén szerintem teljesen természetes, ha előjön némi szorongás, hiszen pont a jövő van átalakulóban, ezzel együtt van, akinek megyobb a bizonytalanságra való érzékenység. Persze ez csak elméleti megközelítés, talán nem is érdekes, hogy a szorongás mennyire megalapozott, vagy sem.
Ha van, mindenképpen foglalkozni kell vele! Milyen testi és lelki tünetekkel jár? Hogyan színeznek át ezek a kérdések minden döntést? Például halogatás, vagy túltervezés formájában.
Milyen megoldások lehetnek?
A kérdések átkeretezése: félelem helyett lehetőség
Az átkeretezés (reframing) egy kognitív-pszichológiai technika, amelynek lényege, hogy egy helyzetet vagy gondolatot más értelmezési keretbe helyezünk, így megváltozik a jelentése és az érzelmi hatása. Amikor átkeretezünk, nem a tényeket tagadjuk, hanem a hangsúlyt és a nézőpontot módosítjuk. Például a „kudarc” helyett „tanulási lehetőségként” tekintünk egy történésre. Ez gyakran csökkenti a szorongást, növeli a rugalmasságot, és új viselkedési lehetőségeket nyit meg.
Azaz, mely „mi van, ha…?” kérdéseket tudok hasznos irányba fordítani?
“Mi van, ha megbetegszem?” helyett “Milyen biztosítási tervem van?”
“Mi van, ha nem találok közösséget?” helyett “Hol tudok már most kapcsolatokat építeni?”
A különbség a két megközelítés között az, hogy menekülök a félelemtől, vagy készülök a valószínű forgatókönyvekre?
Tervezés: az ész megnyugtató világossága
Érdemes az alábbi kérdéskörök kapcsán megnézni a tervezés előnyeit és hátrányait:
- Mikor segít a tervezés, és mikor válik túlkontrollá?
- Eszközök, amik segítenek: listaírás, vészforgatókönyvek, tapasztalt nomádok tanácsai stb.
- A tudatos tervezés célja nyugalmat teremteni, nem kontrollálni a kontrollálhatatlant.
Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy vannak dolgok, amiket nagyon jól sikerült megterveznem. Akad olyan is, amit rosszul terveztem meg. És már most vannak olyan dolgok, amik soha nem jutottak volna eszembe. És vajon hány ilyen variáció lesz még?
Érdemes és kell is tehát tervezni. Sokat. De semmi esetre sem kellene arra várni, amíg minden ötlet az élére van vasalva. A túlgondolás is akadályozza az utadat! Ha úgy tervezed, hogy majd akkor indulsz el, ha mindenre felkészültél, az a megnyugtató gondolatom van, hogy soha nem fogsz elindulni.
Annál is inkább, mert a “mi van, ha…” gondolatok testvére a “majd akkor, ha…”
Voltak -e nekem “Mi van, ha…” kérdéseim?
Voltak ilyen kérdéseim, de nem emlékszem olyanra, amit én tettem fel magamnak. Segítettek ebben a környezetem tagjai. Megpróbáltam párat összeszedni és a saját válaszaimmal kiegészíteni.
- Mi van, ha honvágyad lesz? Nem lesz.
- Mi van, ha kudarcot vallasz? Itt nincs kudarc. Már akkor nyertem, mikor elindultam.
- Mi van, ha haza kell jönni? Haza fogok jönni és itthon leszek.
- Mi van, ha nem lesz jó egyetlen más országban sem? Akkor ki is derült, hogy Magyarország való nekem. Ott akarok élni, ami nekem a legjobb. Ebben az esetben tehát itt fogok élni.
- Mi van, ha kulturális sokkot kapsz? Nem tartok ettől.
- Mi van, ha nem találsz stabil internetet? Bajban leszek, máshová kell mennem.
- Mi van, ha kiégsz? Mi van, a itthon égek ki? Nincs különbség, itthon is megtörténhet.
- Mi van, ha a kedvenc online szolgáltatásaid blokkoltak? Talán a VPN segít.
- Mi van, ha nincs megfelelő biztosításod? Nem tudok elképzelni ilyet.
Békekötés a bizonytalansággal
Azt gondolom, hogy pár pont tudatosításával elég jó barátságba lehet kerülni a bizonytalansággal.
- Nincs olyan, hogy 100%-os felkészülés, és ez így van jól!
- A “Mi van, ha…?” kérdések maradnak, de már nem ők vezetnek.
- Elfogadni, hogy az élet soha nem egy kész terv, hanem egy mozgásban lévő történet maga lehet a főnyeremény (nem egyszerű feladat!).