Az első napon már túl vagyok, lassan a másodiknak is vége. Tudom, hogy sokan kíváncsiak arra, hogy hogyan telt az első pár órácska, hát megírom, mielőtt elkezdődne az első teljes hetem itt Thaiföldön.
A harmadik repülésem – megérkeztem Koh Samuira
“Az első hosszú repülésem” után még nem ért véget az utam. Bangkokból még el kellett jutnom a szigetre. Itt már nem akartam hibázni, így rögtön elindultam a kapu felé, ahonnan majd fel tudok szállni. Úgy érzem, ezt jól tettem.
Itt már elszaporodnak a thai nyelven írt feliratok, kicsit kevesebb az az információ, amit én is értek, eléggé figyelnem kellett, hogy értelmezni tudjam azt, ami előttem van. Jó, hogy nincsenek kommunikációs problémák, itt még mindenki beszélt angolul. Az is igaz persze, hogy nem mindent értettem meg, de ez a kiejtés varázsa is egyben. Másképpen fogalmazva, nem mindig vagyok benne biztos, hogy azt hallom, amit mondanak.
Itt is repülőtéri vonatra kellett szállnom, mint Londonban, de itt nem kell külön jegyet vennem a vonatra. Mondjuk, nincs is más lehetőségem, más utam, mint arra menni, amerre a vonat visz. A belföldi járatok kategóriába tartozott a harmadik repülőgépem, hiszen itt már az országon belül repültem tovább.
Elég sokat kellett gyalogolnom ahhoz, hogy a közelébe érjek a repülőnek. Ott az útlevél vizsgálat előtt két hivatali pult is elhelyezkedett, számomra nem volt egyértelmű, hogy hová kell mennem. Így odamentem az elsőhöz, ahol elmondták, hogy menjek a másodikhoz. A másodikban két sor volt. Beálltam az elsőbe. Ahonnan átküldtek a másodikba. Mikor ott sorra kerültem, kérdeztek valamit angolul, amiből egy szót sem értettem, de végül pantominnel kiderült, hogy vissza kell mennem az első pulthoz. Ott kaptam egy beszállókártyát, amin meglepődtem, mert ez online már Isztambul óta megvolt nekem. Aztán visszamentem a második pult második sorába. Ahol a kérdésre, hogy van -e vízumom, mondtam, hogy nincs. (Később megírom, miért nincs.) Akkor kellene készíteni egyet, szóval, elküldtek a sarokba. Ahol volt 3 vagy 4 tablet állványon, amin intézni lehetett az ügyet, de ezek foglaltak voltak. Így nekiláttam a telefonomon. Az eredmény az lett, hogy egy kedves hivatalnok segítségével elkészült a “Thailand Digital Arrival Card”-om, és végre mehettem az útlevél vizsgálatra. Onnan a scannerhez és végül a kapuhoz, ami majd a repülőhöz visz.
Itt volt egy fél órám várakozni, szóval kicsit pihentem. Busszal vittek ki minket a repülőhöz. Bő egy órás repülés várt rám, így meglepődtem, mikor itt is felszolgálták a teljes ebédnek megfelelő kaját. Meglepődtem és örültem is neki.
A levegőből pillantottam meg először a szigetet.
Még Bangkokban a pólómra ragasztottak egy matricát az útlevél ellenőrzés előtt. Nem értettem, hogy miért került ez rám, a repülőn majdnem le is vettem magamról, de aztán úgy döntöttem, hogy várok ezzel. Jól tettem, mert miután a leszálltunk és semmilyen értelmezhető módon nem volt világos számomra, hogy hogyan hagyom el a repülőteret, elindultam az orrom után. Ekkor valaki meglátta a matricát és a pólómon és szólt, hogy rossz felé megyek. Így kijutottam a repülőtérről.
Net nélkül elég nehéz az élet. De még tudtam fogni a jelet a kapun kívül, így elhatároztam, hogy gyalog megyek el a lakásig. De mivel, a szokásos módon két lépést sem tudtam úgy tenni, hogy a taxis ajánlatok ne bombázzanak a földig, meghallgattam két ajánlatot. Az első elvérzett. Miután megnéztük, hogy hová megyek és mondtam, hogy csak USD van nálam (köszi öcskös!), sokalltam a 15 USD-t egy séta áraként. A következő próbálkozó már nem ért ilyen váratlanul. Neki már én tudtam mondani, hogy 10 USD-m van arra, hogy elvigyen. Meg is egyeztünk. A taxijában már volt wifi, amire fel tudtam csatlakozni és így az én telefonom alapján értünk el a házhoz. Vagyis annak a közelébe, reméltem. Útközben a hölgy elmondta, hogy bármi kérésem, utazással kapcsolatos dolgom van, hívjam őt. Felajánlotta, hogy legyük barátok, így örömmel, de tudomásul vettem, hogy végre van egy barátom a szigeten, s még fél órája sem vagyok itt.
Írtam a lakás tulajdonosának – még a repülőtérről – hogy hamarosan érkezem, bár, neki még azt mondtam, hogy gyalog jövök, s végül is korábban érkeztem a helyre. Mondom, remélem, hogy a helyre. Mert itt nincsenek sem házszámok, sem utcanév táblák. Szóval, a Google Maps szerint helyben voltam, de ezt semmilyen módon nem tudtam ellenőrizni. A lakásról pedig csak belső képeim voltak eddig.
Ahhoz, hogy tovább tudjak lépni segítség kellett. Meg is láttam egy embert. Odamentem hozzá. Biztos csak a sors tréfás kezének ez eredménye, de francia volt, és csak néhány szót beszélt angolul. Ami sajnos nem volt elég semmire. Mivel a szállásadó is francia (gondolom abból, hogy az Airbnb-ben franciául írt), egy próbát megért, hogy rákérdezzek, ismeri -e. Nem ismerte. Mint később kiderült nekem, kb. 20 méterre élnek egymástól.
Mivel ez a segítség nem jött be, elmentem a közeli “The Deck Beach Club”-ba. Mertem remélni, hogy ott van wifi. Valóban volt, de nem nyilvános. Ennek ellenére, megkaptam a hozzáférést. Így aztán lett képem a lakásról kívülről is. Meg ittam egy baromira jó görögdinnye smoothiet és egy jó kávét.
A lakás, a Beach Klub és az előzetes Airbnb képek alapján várt medence helyzetét az alábbi képen jelöltem be.
A házigazda nagyon jó fej, beszélgettünk kicsit, miután megérkeztem. A kutyája nyugodt, nagyon békésen fogadott. A házon hárman osztozunk, mert ők is itt laknak.
Miután elfoglaltam a szobámat, elmentem, kipróbáltam a medencét. Nagyon jó érzés volt felfrissülni. Itt tényleg elég meleg van ahhoz, hogy mondhassam, mindenhol folyik a víz az emberen, ha kint van.
A fürdés után kicsit írtam, illetve közzé tettem egy bejegyzést, aztán a repülőn megírt következő bejegyzés szerkesztése közben éreztem, hogy azonnal el fogok aludni. Így el is mentem, hogy ezt a tervet megvalósítsam. A szobámban van légkondi, ha megy, akkor ki lehet ott bírni.
Ébredés után elmentem egy oda vissza négy kilométeres sétára. Megnéztem, hogy milyen üzletek találhatóak a környéken. Kaptam sok invitálást masszászra, mert rengeteg szalon van itt. Találtam bárokat, klubbokat, cannabis shopokat, sok beach clubot. Éttermeket. Párat meg is néztem. Mire az egyik olyanhoz értem, ahol tudtam kártyával fizetni, már nagyon éhes voltam.
Így ettem egy vörös curryt, meg egy pad thait. Mind a kettő kiváló volt, komolyan mondom, hogy ilyen finomakat még nem ettem ezekből a fajta ételekből.
A vacsora után bementem egy 7-Eleven üzletbe, amivel a lányaim ismertettek meg még tavaly, vagy tavaly előtt. Érdekes tény: A Seven Eleven egy nemzetközi kiskereskedelmi bolthálózat a Seven Eleven Japan Co. Ltd irányítása alatt. Az üzletek számát tekintve a világ legnagyobb franchise kiskereskedelmi hálózat üzemeltetőjeként 16 országban, köztük Japánban, az Egyesült Államokban, Taiwanon, Thaiföldön, Dél Koreában, Kínában, Malajziában, Indonéziában, Mexikóban, Kanadában, Ausztráliában, Szingapúrban, Fülöp szigeteken, Norvégiában, Svédországban és Dániában összesen 44698 db (2011. decemberében) működik.
Végül nem itt vásároltam, mert nem találtam szépnek a gyümölcsöket. Egy olyan boltban vásároltam be, ahol a kiírások alapján semmit nem értettem. Úgy gondolom, majd bele kell jönnöm a vásárlásba. Minden esetre vettem magamnak vizet, gyümölcsöket és pár zacskós levest, hogy azért legyen valami ismerős és szilárd kaja is.
A hazaérkezés után hamar elaludtam, eléggé sűrű volt az első nap.
Vasárnap
Ma vasárnap van, ez volt ez első teljes napom a tegnapi érkezés után.
Hajnalban felébredtem, és egy-két órát a laptopom előtt töltöttem. Főleg munkával. Aztán vissza aludtam. 12:15-ig.
Ébredés után elmentem a medencéhez, fürödtem és olvastam. Elkezdtem az egyetlen könyvvet olvasni, amit elhoztam ide.
Délután ettem, írtam, dolgoztam, aludtam, beszélgettem, szóval az első teljes napom eléggé lazán telt.
Most 19:17 van. Megyek, úszom egyet és utána ledőlök a szobámban. Holnap felfedezem a környéket.