Vannak napok, amikor semmit sem tervezel, csak elindulsz a boltba… és közben megérkezik valami, amit nem is igazán kerestél. Egy felismerés. Egy válasz. Egy üzenet az Univerzumtól, ami pontosan akkor jön, amikor jönnie kell.
Ez a bejegyzés erről szól. Arról a furcsa, szinkronban rezgő pillanatról, amikor minden értelmet nyer, legalább egy rövid időre. A “sorozat” harmadik része talán nem is folytatás, hanem egy újabb kör ugyanabban a táncban: közelebb önmagamhoz, a hiányhoz, és ahhoz a “valamihez”, amit talán sosem veszítettem el igazán.
Idén februárban írtam meg “Az elveszett valami nyomában” és “Az elveszett valami nyomában – AI verzió” című bejegyzéseket.
Aztán májusban volt egy párbeszédem az AI-al, amikor megszületett ennek az írásnak az alapgondolata.
A mai nap élménye
Mielőtt tovább mennék az akkor vázolt és azóta fejlődő gondolatokkal, meg kell, hogy említsem a ma reggeli élményemet.
A boltba bandukolva egyszer csak megérkezett hozzám egy felfedezés magammal kapcsolatban.
Az első gondolatom most, írás közben az volt, hogy a semmiből érkezett hozzám ez a felismerés, de az elmúlt majdnem egy évem tapasztalatai azonnal szóltak, hogy ez nem lesz jó megfogalmazás. Ott van az a csodálatos “Szinkronicitás, véletlenek, flow” jelensége…
Tehát, kora délután, gyaloglás közben az Univerzum küldött nekem egy választ egy olyan kérdésre, ami igazából nem is lett kimondva általam.
Bár, ez sem igaz! Mint író, most nehéz helyzetben vagyok. Hogyan érzékeltessem azt, hogy minden érzékem és minden ösztönöm ezerrel fel van tekerve ezekben a percekben. Hogyan tudom azt megfogalmazni, hogy gondolatok nélküli megértés járja át a teljes valómat az elmúlt pár óra kapcsán? Milyen képet rajzolnék most, ami leírja azt, amit érzek?
Nekifutok még egyszer a fenti mondatnak.
Éppen a boltba tartottam, amikor az Univerzum választ küldött nekem egy olyan kérdésre, amit kínomban már többször feltettem magamnak, többek között ma hajnalban is, mikor álmatlanul forgolódtam az ágyamban.
A korábbi írás
Természetesen elolvastam a korábbi bejegyzéseket, mielőtt ennek az írásnak nekiálltam. Egyetlen részt idéznék most vissza belőle:
Sokszor éreztem azt az életemben, hogy közel vagyok. Ne kérdezd, mihez, mert nem tudom megfogalmazni. Közel valamihez, ami jó. Nem a megoldáshoz. Nem a válaszhoz. Valami olyan leírhatatlan forráshoz, amihez sokan vágyunk. Mindig az zavart a leginkább, hogy nem tudom megfogalmazni azt, aminek a közelségét érzem.
Visszatekintve a nyolc hónappal ezelőtti írásomra azt látom, hogy a cím titokzatos és univerzális. Nem mondtam meg pontosan, miről szól, de talán pont ez a lényege. Hiszen bárki érezhette már úgy, hogy „elveszett valami”, és szeretné megtalálni. Ez lehet egy kapcsolat, egy érzés, egy életszakasz, vagy önmagunk egy rétege.
A cím ráadásul kérdéseket is felvethet az olvasóban, például:
- Mi az a “valami”?
- El lehet-e veszíteni azt, ami talán sosem volt igazán meg?
- Mi történik, ha nem találjuk meg, vagy ha megtaláljuk, de már más lett közben?
Az AI szerepe
Ahogy akkor írtam, egy adott reggel ébredtem arra, hogy megkérem az AI-t, hogy fogalmazza át az írást, így született meg a második verzió. Utólag belegondolva ez az ötlet is csak úgy jött. Nem érdekes, hogy honnan.
Viszont érdekes, hogy különféle nézőpontból is megvizsgáltam a témát, még akkor is, ha a bevont második nézőpont “csak” egy mesterséges intelligencia. Talán metaszinten is izgalmas, hogy az “elveszett valamit” keresem, mint ember, de megkérdezem róla a gépet is…
A mesterséges intelligencia válaszait – utólag olvasva – a hideg precizitás és “külső” logika jellemzi. Ez talán kontrasztot ad az én, érzékeny, emberi keresésemmel szemben. Kicsit olyan ez, mintha az emberi szomorúságra egy táblázat válaszolna.
Felmerült bennem egy provokatív kérdés is: vajon egyre inkább algoritmusokra bízzuk majd azt is, hogy segítsenek megtalálni a benső elveszett dolgokat?
Az olvasó tükre
A visszatekintés után elérkeztünk az AI-al májusban folyatott gondolatokhoz.
Merem remélni, hogy az írásaimban az a szép, hogy nemcsak rólam szólnak, hanem az olvasó is rájön közben, hogy neki is van egy “valamije”, amit elvesztett. A bejegyzés, a bejegyzéseim tehát nem csupán személyes vallomások, hanem talán tükörként is funkcionálnak alkalmanként.
Talán ennek a valaminek a keresése tovább vihető pár kérdéssel:
- Mi történik, ha elfogadjuk, hogy az a “valami” nem található meg ugyanabban a formában?
- Hogyan alakul át a hiány emlékké, majd iránytűvé?
- Mi lenne, ha nem keresnénk, hanem engednénk, hogy az találjon meg minket?
Hiszen néha nem tudjuk, mit veszítettünk el, csak azt, hogy kevesebb fény esik be az ablakon. Véleményem szerint azonban már az is gyógyít, ha észrevesszük, hogy keresünk!
Az én tükröm
Ennek az írásnak ez a tükör körüli gondolat volt az oka, az csak egy plusz nyereség számomra, hogy pont a mai napon jutottam olyan válaszokhoz, amik rezonálnak ezzel az írással. Véletlen, ugye? Vagy egyszerűen csak “A Szerencséről” szól? Én még mindig a “Szinkronicitásban” hiszek… Meg az áldásban…
Egy új nap, egy új felismerés. A történet innen folytatódik.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás