A címben szereplő számok persze csak tájékoztató jellegűek, de a valóságot jó pontossággal közelítik meg.
Az órám 400 km-nyi utat rögzített a majdnem három hónap alatt. Azt már csak én számoltam ki, hogy ez hány lépés lehet. Nyugalom, nem számoltam őket a csavargásaim alatt!
Hétfőn megvalósítottam egy hetekkel ezelőtt eszembe jutott ötletet: körbegyalogoltam a szigetet.
57 kilométert tettem bele a túracipőmbe, amit egy évvel ezelőtt vettem. És már nem első alkalommal bizonyította be, hogy nem vagyunk jók egymásnak. Balin kidobom és veszek helyette egy újat. A hétfői nap végére vagy tíz vízhólyag lett a lábamon.
Ennyit a sebekről! A szívem megint élményekkel lett tele.
Eső és napsütés
Egy óra alvás után hajnalban keltem fel, hogy öt órakkor el tudjak indulni az úton. Másfél kilométer megtétele után az egyik boltnál meg kellett állnom, hogy megvárjam, míg az iszonyatos erővel tomboló eső eláll. A várakozás alatt ettem egy finom reggelit.
A nap folyamán kétszer kapott el úgy egy-egy rövid eső, hogy éppen olyan helyen voltam, ahol volt menedék. Este – mikor már nem nagyon akartam megállni – viszont a három zápor közül az egyik az alsónadrágomig eláztatott. November van. Ennek ellenére az eső kellemesen meleg. Így volt lehetőségem megtapasztalni azt, hogy a szemembe folyó esőtől nem látok, illetve azt, hogy a sós izzadtság a szembe folyva nem okoz kellemes érzéseket.
Az időjárás ezen kis hisztijeitől eltekintve egész nap sütött a nap. A naptej ott volt a táskámban, tulajdonképpen nehezéknek vittem. Így a nap végére egészen szép főtt rák színű lett a bőröm.
Ennek a túrának azért volt különösen jó a hangulata számomra, mert a sziget régi ismerősként tűnt fel előttem.
Az első szakaszban a településen gyalogoltam végéig. A már ismerős bevándorlási hivatalnál tértem le az ismert főútról egy olyan útra ahol egy hatalmas kaland felé haladtamban pont a megelőző napon jártam.
Fel kellett gyalogolnom a sziget tetejére. Tudtam, hogy egy nagyon meredek, embert próbáló szakasz vár rám. Jó érzésekkel hatoltam be a dzsungelbe. Sok erdőt láttam már életemben, de mindig – és különösen itt – más arcát mutatta meg a természet.
Annak a kifejezésnek, hogy egy dzsungelben gyalogolok, számomra van valami különleges varázsa. Az ismeretlenül ismerős fák gyerekkorom legszebb álmait juttatták eszembe. Szinte vártam, hogy meghalljam Tarzan üvöltését, vagy valamelyik kanyarban megpillantsam Robinsont, Péntek társaságában.
Furcsa volt, hogy élőlények nem mutatkoztak. Rengeteg százlábút láttam, pár békésen legelésző bivalyt és néhány madarat. Ezenkívül csak egy gyönyörű fekete skorpióval találkoztam az úton. Semmi más nem akart ma látni engem.
Ellenben láttam élő durián fákat. Megtapasztaltam, milyen a fák hatalmas levelein összegyűlt vízzel hűsíteni magamat. Sokszor eszembe jutott, hogy milyen élmény volt a megelőző napon mezítláb gyalogolni az erdőben.
Összeakadtam egy lánnyal, akinek a robogója éppen a legmeredekebb szakaszon robbant le. A kislánya éppen a kiborulás szélén állt, ő meg veszettül próbálta a motort felfelé tolni. Segítettem neki. Mondhatom, rohadt nehéz egy ilyen motor. Miután minden levegőm elfogyott és megálltunk a nagy erőlködésben, megkérdeztem tőle, hogy mi a baj a motorral. Kiderült, hogy egyszerűen csak lefulladt… Megkértem, hogy – amíg tartom a járgányt – indítsa el azt, és húzza tövig a gázt. Így el tudtak menni, számomra meg befejeződött a reggeli torna. Hiába! Nagyon sokan pattannak itt motorra, a megfelelő tapasztalat nélkül…
Újra a körgyűrűn
A hegyről leérkezve szépen lassan visszatértem az ismerős körgyűrűre és lakott területen mentem hazáig. Itt ismét sok ismerős helyet pillantottam meg. Templomokat, hivatalos épületeket, már látott útszakaszokat idéztem fel magamban. Újra láttam Guan Yu-t, a kis öblöt, ahol először fürödtem a tengerben. Egy másik parton fürödtem, éppen az eső előtt pihentem meg ott.
Volt persze újdonság is. Gyalog minden út más arcát mutatja, mint mikor autóban vagy motorral haladok el mellette. Megtudtam például azt, hogy a szigeten van börtön is.
Az út hátralévő része eseménytelen volt, inkább a vizuális emlékek gyűjtéséről szólt. Szeretem látni, hogy élnek az emberek.
102 nap után újra meglátogattam egy fodrász üzletet. Ittam finom kávékat. Mivel estére vacsorát beszéltünk meg az egyik barátommal, egész nap csak egyszer ettem. Pár grillezett banánnal vettem el az éhségemet.
A vacsora finom volt a nap végén. Miután hazaértem, még tettem egy nagy kört a ház körül, hogy meglegyen a kerek 57 kilométer. Azt hiszem, már nem vagyok a régi. Korábban biztosan sétáltam volna még 3 kilométert, hogy kérek 60 legyen a vége.
Összegzés
Most, hogy végigmentem az úton, valahogy egy kicsit máshogy nézek erre a szigetre.
Aznap gazdagabb lettem. Több vízhólyaggal. Rengeteg szép élménnyel. Az érzéssel, hogy „még mindig meg tudom csinálni.”
Ahogy Szolzsenyicin (is) mondta: ma is egy csomó olyan dolgot gyűjtöttem, amit magammal tudok vinni. És nem kell hozzá hátizsák.
Idejöttem a messzi szigetre, hogy közelebb legyek magamhoz. Úgy érzem, ez sikerült. Nem kerestem semmit és mégis találtam sok dolgot és sok új barátot. Nem vártam semmire és rengeteg dolgot kaptam. Elkövettem a kezdő utazó kis hibáit és máris rengeteget tanultam belőlük.
Nem mondom, hogy a megfelelő módon búcsúztam el Koh Samuitól. Mert most sem akartam búcsúzni. Egyrészt biztosan vissza fogok jönni meg ide, másrészt ez a sziget dzsuneglestől, skorpióstól, mindenestül elfér a szívemben. Úgyhogy lehet, hogy most elmegyek innen, de azt hiszem, ez a sziget velem jön tovább.
A szívem még mindig tele van hálával…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás