Elhagytam Wat Pa Tam Wua templomát, de az nem hagyott el engem.
Elindultam Mae Hongson városába, ahonnan ide érkeztem, erről írtam a “10 nap mezítláb 1: úton az erdei templomba” című bejegyzésben.
Csak tengerészeknek!
Indulás előtt egy angyali sráccal kezdtem el beszélgetni, Angeloval. Tőle tudtam meg, hogy a chikánó kifejezés, amit itt-ott használunk a magyar szlengben is a mexikói-amerikai embereket jelenti.
Ezzel a chikánóval és egy idősebb német férfival egy fél órán keresztül nagyon jót beszélgettünk a kisteherautó platóján, amivel utaztunk. A beszélgetés addig volt jó, amíg a gyomron rá nem jött, hogy egy autó hátulján ülök, 90 fokkal elfordulva a menetiránytól. Ez a jég, dupla whiskyvel iszonyatosan felkavarta a gyomromat. A mindenfelé kanyargó és emelkedő-süllyedő út sem segített.
Így az utolsó 40 percet az úton azzal töltöttem, hogy igyekeztem mélyeket lélegezve arra koncentrálni, hogy ne adjam ki az utolsó két templomi vegetáriánus kajámat.
Az útból így végül annyit jegyeztem meg nagyon, hogy Mae Hongson borzalmasan messze van a templomtól.
Érdekes, hogy mikor először érkeztem meg a városba is az volt a gondolatom, hogy megcsókolom a földet. Ez most is így volt.
Mindig is tudtam, hogy rossz tengerész lennék. Sokadszor bizonyosodik be, hogy én szárazföldi patkány vagyok.
Bementem a buszvégállomás közelében lévő boltba, hogy egy szóda segítségével nyugtassam meg a gyomrom.
A boltban szerintem vajas pattogatott kukorica fesztivált tartottak éppen. Az amúgy is nyugtalan gyomrom kettőt fordult, mikor a boltba belépve megéreztem az olvasztott vaj szagát.
Hát, a templomban minden jobb volt! LOL.
Úton a szállásomra
Egy fél órán keresztül élesztettem magam a bolt melletti lépcsőn üldögélve.
Mikor minden készen állt rá, megnéztem, hogy hogyan jutok el a kis szobámba. Az Airbnb alkalmazásban lévő Google Maps hivatkozás szépen mutatta a helyet.
A címet természetesen megint nem lehetett beírni a Grab alkalmazásba, mert mikor begépeltem, adott 10 lehetőséget thai nyelven, fordítás nélkül, amiből választanom kellet volna.
Nem maradt más hátra, megint tuk-tuk taxit kellett néznem.
Három taxisofőr 15 percen keresztül nézegette a telefonomat, a saját telefonját, az Airbnb képeket, a telefonomat, a képeket, az ő telefonjukat. A negyed órás konzultáció után megszületett a döntés, hogy hová a francba is kell vinni engem és elindultunk.
Pár perc után felismertem a tuk-tukot: ezzel mentem a templomba is. Gyönyörű keretes szerkezetű lett a templom körüli utazásom.
A nem túl nagy várost hamar magunk mögött hagytunk és egy falusias részbe érkeztünk. Még akkor sem aggódtam, mikor ezt is elhagytuk és eléggé az operenciás tenger partjára kerültünk.
Aztán fordulóponthoz érkezett a romantikus utazásom: a főútról kellett lekanyarodnunk egy olyan valamire, amit nagyon nagy jóindulattal lehetett csak föld útnak nevezni. Láttam a taxi sofőrön, hogy nem nagyon akar oda lekanyarodni.
A Google Maps szerint 900 méterre voltunk a szállástól, ez kevesebb, mint a templomi reggeli sétáló meditáció távolsága, így útjára engedtem a jóembert. Az elmúlt 365 napban 1.300 km-t gyalogoltam a Garminom szerint, így nem ijesztett meg ez a 900 méter.
Az útra lépve annál inkább megijesztett az a két kutya, aki rögtön nekem rontott. Azon gondolkodtam, hogy ezeket a jószágoknak egy ilyen “fűre lépni tilos” fétisük van, és azonnal bevethető egységként támadnak.
Valamiért zokon vehették, hogy ordibáltam velük, így végül békén hagytak. Én meg folytathattam az utamat a 20 méterre lévő káposzta földre. A káposzták szépek voltak, az út folytatását azonban nem láttam.
Ellenben egy thai férfit és egy nőt igen. Bár volt egy olyan érzésem, hogy egy szót sem értenek angolul, megint a legkisebb királyfinak képzeltem magamat és – egy életem, egy halálom – tettem egy próbát. Nem beszéltek angolul.
Mutattam nekik írásban, hogy mi a bajom. Úgy éreztem, az olvasás is problémás nekik. Végül elküldtek arra, ahonnan jöttem, de azt már sajnos tudtam, hogy az nem a jó irány.
Bár nagyon küzdött, hogy legyűrjön, nem engedtem a kétségbeesésnek. 900 méter. Megtalálom. Észrevettem az előző letérőtől 50 méterre egy másik lehajtót is. Ez lesz az!
A főútról letérve erre a kis útra egy motoros jött velem szembe. Ezt jó jelnek vettem. Biztosan van arra valami, ha onnan jön.
Az első amit megtaláltam húsz méter megtétele után az a bokáig érő nagyon finom por volt az úton. Nem homok. Nem föld. Olyan liszt szerű por. A tiszta cipő fogalmát egy lépés útán elengedtem.
De az út mindig tudja, mi kell nekem, így 50 méterrel később egy kis folyó partján álltam. A térkép egyértelműen mutatta, hogy nem kell gondolkodnom. Csak át kell kelni a vízen. Egy pár pillanatig gondolkodtam, hogy melyik megoldást válasszam. Vegyem le a cipőm és mezitláb menjek át a bokáig érő vízen a köveken botladozva, vagy mossam le a mocskot a cipőmről.
Egy újabb kutya segített eldönteni a kérdést, aki türelmesen, de iszonyatosan ugatva jelent meg a másik oldalon. Neki volt annyi esze, hogy nem kelt át a folyón, inkább megvárja, míg én megyek át. Úgy voltam vele, hogy ha meg kell majd vele küzdenem az élet halál harcomat, akkor nagyobbak az esélyeim cipőben, így nekivágtam a folyónak.
Szerencsére a hangom erejével sikerült ezt a kutyát is meggyőznöm, hogy jobb lesz ha kitér az utamból és nem követ.
Így aztán végül zavartalanul kezdtem meg a kis sétámat a dzsungelben. Reménnyel töltött el, hogy már csak 800 méter volt hátra. Az meg különösen jó volt, hogy ezen a 100 méteren mennyi kaland történt velem.
700 méter. 400 méter. 100 méter.
Ekkor egy nagy domb aljában álltam az erdei ösvényen. A Google meg lazán mondta, hogy forduljak jobbra és már ott is vagyok. Csakhogy a dombon nyoma sem volt ösvénynek. Kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a térkép részlet valami 18. századi, rég elfeledett útra gondolt.
Esélytelen volt, hogy ezen a dombon felmásszak. A hátamon a hátizsákom, a mellemen a laptop táskám, meg amúgy is.
Folytattam tehát az utamat az erdei ösvényen. A túrázós ösztöneim azt súgták, hogy majd a domb másik oldalán lesz a felfelé vezető ösvény. Lassan alap állapotommá válik, hogy izzadok, mint a ló. Kb. 40 fok volt és a két hátizsák alatt nem működött a szellőző berendezés. Elkezdtem fantáziálni a zuhanyról, amit hamarosan élvezhetek majd.
A domb másik felét soha nem értem el. Még egy kilométer megtétele után már a térkép sem bíztatott. Ekkor láttam meg a kis utat az igazi dzsungelbe. Tiszta romantika volt, ahogy az utat kis alagúttá alakították a liánok. Belevágtam. Beléptem a dzsungel igazi sűrűjébe.
De a boldogságom nem volt felhőtlen. A bokáig érő avarban minden lépésnél fel voltam rá készülve, hogy a rövid nadrágos lábamat mennyire boldog mosollyal fogja megmarni az a kígyó, amire véletlenül rálépek. Azon is elméláztam kicsit a lépések között, hogy vajon egy skorpió tud -e ugrani, hogy a bokámat elérje.
Szeretem az erdőket. De ezt most annyira nem fogadtam a szívembe. Mikor egy kidőlt fatörzset úgy tudtam csak átlépni, hogy fél testtel rá kellett nehezednem, – nem tudom miért – de eszembe jutottak azok a tenyérnyi pókok, amiket a templom területén láttam és fotóztam. Az egyik srác azt mondta, hogy nem mérges a fajtájuk.
Én sem voltam az, még akkor sem, mikor ennek a kis alagútnak is a végére értem 100 méter után. Visszafelé is végig gondoltam a hüllőkről és ízeltlábúakról meglévő hiányos ismereteimet, és végül boldogan léptem vissza az erdei útra.
A túrázások során rengetegszer volt olyan élményem, hogy “menjünk vissza, hátha ott van az út”, mikor tudtuk, hogy nincs ott, vagy “nézzük meg mégis a balra kanyart”, az lesz a jó, de tudtuk, hogy nem lesz jó.
Visszamentem tehát a 18. századi elképzelt úthoz, hátha mégis van egy icike-picike felfelé vezető ösvény, de természetesen nem volt semmi.
Így 100 méterre a céltól értelmetlenné vált a további dzsungel túrám. Elindultam visszafelé, azzal a gondolattá formálódott érzéssel, hogy fogalmam sincs, most mi lesz.
Írtam a szállásadómnak. “Szia! Itt vagyok a dzsungelben. A térkép szerint 100 méterre vagyok tőled, de én csak fákat látok.”
Ekkor láttam meg egy utat balra. Arra gondoltam, hogy ezen az úton még úgy sem jártam, megpróbálom a másik oldalról megkerülni a dombot. A remény hal meg utoljára.
Így jutottam egy kukorica ültetvény szélére. Én békésen gyalogoltam a nálam magasabb kukorica szárak mellett, amikor megint ugatást hallottam, ráadásul nagyon közelről. Ez most azért volt izgalmas és különleges, mert nem láttam a hang forrását. Lehangoló elképzelésnek tűnt, hogy a kukorica közül egyszer csak rám ront egy kutya és megharap.
Törtem egy botot magamnak, hogy valami kommunikációs egyensúlyra felkészüljek.
Szerencsére hamar elhagytam a kukoricást és egy paradicsom ültetvény mellett folytattam az utam. Szerencse, mert ebben már nem tud elbújni a kutya. Hacsak nem visszavonult kommandós és hason kúszva közelít meg…
A következő káposzta földön felcsillant a remény. Nem, nem a házat láttam meg. Hanem négy nőt, akik éppen befejezték a kapálást és elindultak… Nos valamerre. Gyorsan rájuk rontottam, remélem, hogy a két hátizsákos, botos fehér férfi megjelenését nem veszik támadásnak és nem csapnak le a kapákkal.
Természetesen nem beszéltek angolul, sőt, sehogy sem, így pár kérdés feltétele után rájöttem, hogy ennyi erővel a kukoricaszárakat is kérdezhettem volna.
Mivel nem segítettek, én sem bajlódtam tovább a kommunikációval. Valamiért magyarul mondtam neki, hogy veletek megyek és követtem őket. A megjelenésem jókedvre derítette őket, mert sokat nevetgéltek. Valamiért éreztem, hogy rajtam.
Ekkor érkezett meg a szállásadóm válasza, hogy hol vagyok. Le kell írjam, hogy mire gondoltam ezt a kérdést olvasva. “Hát, hol az anyám picsájában lennék, itt vagyok egy káposzta földön a dzsungel közepén és sajnos nincs kiírva az utca neve.”
Persze nem ezt küldtem el neki. Eszembe jutott, hogy küldök neki pár fényképet, hogy lássa, hol vagyok.
Az első elküldött képen a már egyszer átszelt folyót mutattam meg neki. Itt már térdig ért a víz. Átkeltem és követtem a kapás nőket. Itt már voltak házak. Meg az a sarok, ahonnan a taxival visszafordultunk, mielőtt lelépett.
Itt volt egy szép víztorony, megy egy nagy tábla, így az ezekről készült képeket is elküldtem a szállásadómnak. Úti blogger vagyok, vagy nem. Gondoltam, neki is bemutatom a környéket.
Egy kis faluba érkeztem meg. Két hátizsákkal, bottal és tocsogó cipőben követtem a kapás nőket. Ők mindenkinek elújságolták előttem 100 méterrel járva, hogy jön egy őrült fehér a dzsungelből, így sok mosolygó arc kíséretében masíroztam végig a falu egyetlen utcáján.
Ekkor kérdezte meg a szállásadóm, hogy tudom -e, hogy hol van az LPG? Igyekeztem magabiztosan leplezni a tudatlanságomat, de őszintének kellett vele lennem, így megírtam, hogy semmit nem ismerek itt.
Hamarosan kiértem egy főútra. Mind a két irányba olyan települések nevei voltak kiírva, amiket még soha nem hallottam. Itt már azon gondolkodtam, hogy valahogy visszamegyek a városba és kibérelek egy hotelszobát.
Ekkor megláttam egy kis padot egy ételkifőzdétől 20 méterre. Ott gondoltam kipihenni magamat. És eldönteni, hogy mi a francot fogok ezek után tenni.
Három aranyos thai kisrác ment el előttem és röhögött rajtam, de köszöntek is. Élveztem a hirtelen jött népszerűségemet és nevetve köszöntem nekik. Gondoltam megkérdezem, hogy a falu bolondja pozíció szabad -e, mert az antrém annyira megörvendeztetett mindenkit, hogy biztosra vettem, sikeres karrierem lenne ebben a szerepben ebben az Isten háta mögötti kis faluban.
Szeretem Ázsiát. Mindenki annyira segítőkész. Komolyan, imádom ezt. A három kis srác visszafordult a biciklivel és az egyik feltette a díjnyertes kérdést: hová mész?
Mondtam neki, hogy biztos vagyok benne, hogy nem tudom neked elmondani, de megmutatom a ház szobáinak a képét. Hátha már voltatok benne és felismeritek. LOL. Persze nem tudták, de mutogattak a kifőzdés nénire, hogy ő majd tudja.
Rohadtul nem tudta. Másnap kiderült, hogy a szállásadóm barátnője, de sem a házszámról, sem a nevéről nem ismerte fel a barátnőjét az Airbnb-ben.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy akkor már eszek nála egyet, mikor egy motoros képében megjelent a Deus ex Machina.
A szállásadóm felismerte az egyik fényképet és eljött értem.
Azonnal megölelt és mind a kettőnkön látszódhatott, hogy megkönnyebűltünk, hogy megvagyok.
Felpattantam mögé és elvitt a 4(!) kilométerre lévő házába.
Az utazás közben mondtam neki, hogy úgy kerültem a dzsungelbe, hogy az Airbnb-n lévő térképet követtem.
Erre azt mondta, hogy “Hát, igen! Lehet, hogy ki kellene javítani a térképet.”
Egyet értettem vele. Lehet, hogy ki kellene.
Így érkeztem meg a kis szobámba.
Végre otthon
A kalandos megérkezés után már csak az ázsiai élet kedvessége várt. Elég volt a mókából és a kacagásból.
A szállásadóm a megérkezés után mindjárt megkérdezte, hogy nem vagyok -e éhes, mert készítene nekem valamit. Biztosan a sok kaland eredménye volt, de nem voltam éhez.
A szobám kifogástalan volt. Egy nagy ágy, és egy fürdőszoba. Két érdekesség volt. Az ágyon lévő matracról – ezt már nem először látom – nem vették le a fóliát, így egy kicsit zizegett az ágy, mikor ráfeküdtem. A másik a fürdőszoba. Itt most kézmosó csap nem volt. Egy WC, egy zuhanyfej és egy tükör. No, meg a fürdőszobák elmaradhatatlan kelléke, a kis hordó a víznek. Ennek segítségével lehet kezet is mosni, meg WC-t is öblíteni.
Az első napomom mindjárt el is mentem a közeli 7-11-be, hogy megvegyem a következő napokra való kajámat. A közeli bolt 2,5 km-re volt, így meg tudtam nézni kicsit a falut, de igazán sok látnivaló nem volt, így inkább a természetben tudtam gyönyörködni.
A bolt előtt sokáig beszélgettem a szüleimmel, aztán végül ott is vacsoráztam meg az épület előtt egy kis padon üldögélve.
Ezért hazafelé volt időm a csillagfényes Ázsia szépségeit nézegetni.
A következő napot levelek olvasgatásával és a feladataim rendezésével töltöttem. No, meg olvastam, meditáltam.
Délelőtt megkértem a szállásadómat, hogy vigyen vissza a helyre, ahol felkapott tegnap, mert abban reménykedtem, hogy az elveszett fülhallgatómat talán ott meglelem. Persze, nem volt ott, de kiderült, hogy a büfés nő az ő barátnője. Furcsálltam, hogy a büfés mégsem tudott segíteni. Lehet, hogy nem jó az angolom a thai fülnek?
Igazán szerettem volna visszamenni az erdőbe, hogy kicsit túrázzak, de még mindig nem sikerült meggyőznöm magamat, hogy nem félek a kígyóktól.
Este eljött hozzám a házigazda, s megkérdezte, hogy nem vagyok -e éhes. Éppen nem voltam az, de azt kérte, ha befejeztem az éppen folytatott beszélgetésemet, akkor menjek le hozzá.
Így aztán mégis csak együtt vacsoráztunk. Pillanatok alatt készített nekem egy Khao Phat Kai-t (thai sült rizs csirkével) és egy pohár sört is elfogyasztottam velük. Velük, mert a barátnője is ott volt a hölgynek.
Megyek tovább!
Ezen a helyen csak két éjszakát akartam eltölteni. Így szombaton útra keltem. Szerettem volna gyalog elmenni a buszvégállomásra, de mivel rengetegszer ajánlotta fel nekem Ana azt, hogy kivisz a buszhoz, kénytelen voltam kihagyni ezt a 8 km-es sétát. Azt mondta 10 perc motorral. 20 lett, de kis számolja?
Jó volt, hogy ott volt velem az állomáson, mert természetesen mire megint megértettem a jegyirodában, hogy mit akarok, hamar kiderült, hogy mára már nincs jegy. Megint. Nem hiszem el. A hölgynek szerencsére el tudták mondani, hogy a magán kisbuszok éppen indulnak, így azonnal lett helyem egy 10 perc múlva induló kisbusz hátulján.
Előre rázott a hideg az utazástól!
A busz úgy indult el, hogy két szerzetes és én ültünk rajta, így az autó leghátsó részében úgy tudtam leülni, hogy előre felé néztem. Vissza is költözött belém a remény, hogy ez egy könnyű utazás lesz, hiszen hárman tök jól elférünk.
Sokáig nem tudtam örülni. Mire elhagytuk a várost már nyolcan nyomorogtunk hátul a sok csomag és a kocsi padlójára elhelyezett nagy doboz között. Aztán az egyik idős nénit előre ültették, így maradt hátul még hely mondjuk egy macskának.
Az úton visszafelé aztán megérkeztünk Wat Pa Tam Wua templomába. De régen voltam itt. Már befelé menet integettünk egymásnak néhány ismerős arccal. Bent meg olyan jó volt látni, hogy a két recepciós mennyire örül, hogy újra meglátnak. Aranyosak, voltak, mikor elindultunk egy “Isten veled még egyszer!” mondattal búcsúztak el.
A fekete leves persze itt jött, mert itt még hárman szálltak fel. Ez lehetetlennek tűnt, de végül meg lehetett oldani, hogy a nyolc személyes részben kilencen üljünk le.
Sok helyen megálltunk kisebb csomagokat leadni és felvenni. Itt minden egyben van az ilyen autókkal. A templom után nem sokkal megálltunk az út szélén, ahol egy zöldséges vagy egy köbméternyi mindenféle zöldséget akart felpakolni a kocsira. Mindenhol zsákok voltak végül, de megoldották a kérést. Hihetetlen, hogy ezekre az autókra kétszer annyi ember és dolog is felfér, mint amit el tudnék képzelni.
Az út maga jó volt, mert a templom után elkezdtünk beszélgetni a srácokkal. 100 km volt az út és három órát vett igénybe a megtétele.
De végül megérkeztem Pai városába.
Élve.
A Google Maps túlélte.
A dzsungel is.
A kutyák is.
Én pedig egy fokkal kevésbé hittem el, hogy mindig tudom, merre van az út.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás