Tegnap visszaértem Houayxay-ba. 2 nap és 2 éjszaka a dzsungelben. Biztosan felejthetetlen élményként viszem tovább.
De talán más az oka, mint amire akár én magam is számítottam.
A rövidített verzió így nézne ki:
Volt részem utazásban, kellemetlen utazásban, mérsékelt teljesítményű túrázásban, rengeteg drótkötélpályás csúszásban, finom étkezésekben, némi gibbon látásban és nem utolsó sorban kiváló társaságban. Ja, a patkányt és a pókot sem akartam kifelejteni.
Mi lenne, ha most sem röviden írnám meg az élményeimet?
Az indulás előtti teendők
A reggelem az indulás napján megint elég kevés alvást követően indult el.
Kettő óra körül már aludni indultam, fogat mostam. A kerthelyiségben egy fiatal társaság éppen akkor szedelődzködött hazafelé. Az egyik srác odajött hozzám és nagy bátran feltett egy kérdést.
Ennek egy másfél órás beszélgetés lett a vége. Azt hiszem, mindketten sokat tanultunk a másiktól. Így nem volt bennem semmi rossz érzés a késői óra miatt, vagy amiatt, hogy keveset fogok tudni aludni.
Miután kölcsönös tiszteletben elbúcsúztunk egymástól, visszarendeztem a szobámat az eredeti állapotába. Ágyakat forgattam, kivittem az asztalomat és összepakoltam a teljes felszerelésemet. Ez most nehezebb volt, mert a nagy hátizsákomat nem vittem magammal, csak a kicsit, így abba kellett pakolnom mindent a következő napokra. Szerencsére sok minden nem kellett.
Így esett, hogy erre a túrára is 2,5 óra alvás után indultam el. Nyilván azzal a tervvel, hogy majd útközben kialszom magamat. Egyszer majd biztosan megtanulom, hogy ezek az elképzelések alapjában vannak elhibázva. Mert természetesen most sem aludtam útközben.
Utazás oda és vissza
15 perccel az ébredés után már az 500 méterre lévő utazási irodában voltam, a Gibbon Experience főhadiszállásán. Én voltam az első. Még az alkalmazottak sem voltak ott.
Nyolckor kinyitottak. Az iroda egyik sarka előadó térnek volt berendezve. Mint korábban megtudtam, egy oktató videó megnézésével kezdtük a napot.
Addig is, míg az élmény – egyenlőre – ismeretlen további résztvevői megjelentek, én leültem az első sorban egy kiváló IKAE Ektorp fotelbe. Édes romantika. Mennyire vágytunk annak idején egy ilyen kanapéra, erre itt volt. Annyi időm volt, mire mindenki készen állt a videó megnézésre, hogy ittam egy kávét, meditáltam 21 percet és kicsit még várnom is kellett.
A videóban bemutatták a természetvédelmi programot, a faházakat, pár biztonsági szabályt.
És már készen is álltunk az indulásra.
Hát, lassan ki tudom mondani, hogy ez a kisteherautós utazás bármi lehet, csak a kedvencem nem. Most jó két órát utaztunk rendes utakon és kb. 45 percet a bukkanós és kanyargós hegyi utakon. Sajnos a tengeribetegségem eredményeképpen egy idő után mindig úgy érzem, hogy az életemért küzdök.
Ha igaz lenne, azt mondanám, hogy azt hittem, soha nem érünk oda. Ezt a fajta túlélő utazást nem segíti az sem, hogy teljesen kiszámíthatatlan az érkezés ideje és távolsága. Minden nagyobb kanyar után a célt vártam felfedezni, így elég sok csalódást okoztam magamnak az elvárásokkal.
Visszafelé az út még rosszabb volt. Szerintem a kiszámított program része, hogy odafelé lassabban közlekedünk, visszafelé meg eszetlenül gyorsan.
Így a bukkanós és kanyargós hegyi utakon sokszor hatalmasat repültem felfelé az ülésről. Az autó hátsó felhajtóján kitett lábam és nadrágom vastagon porlepetté vált.
Ráadásul itt már egy kiadós ebéd után voltunk, így a küzdelem sokkal borzasztóbb volt. A megérkezés után jó két órára volt szükségem, hogy a gyomrom és az agyam újraindítsa magát.
Legyen elég ennyi a kellemetlenségekből. Ezután csak jó következik.
A gibbonok
Ez adja az élmény nevét. De a magját biztosan nem.
Ha volt is olyan elképzelés bennem, hogy majd a szálláson csak az lesz a dolgom, hogy nézem a majmokat és hallgatom a hangos beszédüket, hamar elszállt.
Nem sok gibbon van az erdőben. Azok is csak reggel láthatóak, és csak bizonyos alkalmakkor. Ugyanis körbe-körbe járnak a nagy erdőben. Nem minden nap vannak olyan helyen, ami megfigyelhető.
Így csak az utolsó napunk reggelén láttam őket. Mondjuk kettőt. Biztonságos távolban a kilátótól, ahol vártunk rájuk, néha meg lehetett őket pillantani.
A hangjukat tisztán hallottuk, de nem járatták folyamatosan a szájukat. Hallgatag állatoknak tűntek. Úgy kell elképzelni ezt a fák közé bújtatott koncertet, hogy egyszer csak elkezdtek kiabálni. Nagyon érdekes kavalkád szólt, körülbelül fél percig. Aztán egy érdekes dallammal befejezték. Majd kb. 5 perc múlva megismételték.
Ha látni nem is láttam őket túl sokat, a hangjukat három, négy alkalommal hallottam.
Ez minden, amit a gibbonokról el tudok mondani.
Szép élmény volt, de a túra többi része többet adott.
Itt te is meg tudod hallgatni, mit hallottam én.
A dzsungel
Nem voltak elképzeléseim, de mást vártam.
Az erdőben eltöltött idő után az a tapasztalatom, hogy ez a dzsungel nem sokban különbözött az oly jól ismert európai erdőktől.
Egy idő után teljesen otthon éreztem magam benne.
A fák és az aljnövényzet természetesen más. A fák óriásiak, némely növények levele több négyzetméteres. Talán több az ehető növény. Én legalábbis többet ettem, mint az otthon szokásos túráim alatt.
Viszont ugyanúgy nem találkoztam állatokkal, ahogy máskor sem. Egyszer láttam egy madarat, meg egyszer egy kis gyíkot. Ja, és pár lepkét. Persze, itt is kitaposott ösvényeken jártunk, így nem csodálkozom, hogy minden elkerült minket.
Sokat mászkáltunk az ott töltött idő alatt fel és le, és igazán nem sok távolságot tettünk meg gyalog. Az erdőben töltött idő alatt összesen 19 km-t gyalogoltunk.
Végre újra hosszabban lehettem az erdőben. Hiányzott. Jó volt benne élnem, maradtam volna még sokáig.
A csúszkálás
Az erdőben töltött időnk nagy részét a kötélpálya kezdő és végpontok közötti sétálással és a kötélpályákon való lecsúszással töltöttük.
Még az irodában kaptunk egy-egy protektoros baseball sapkát, és egy-egy munkás kesztyűt. A megérkezésünk egy kis hegyi faluban volt. Ott – az ebéd után – kaptunk egy-egy beülőt a csúszkáláshoz, ezt magunknak kellett vinni a továbbiakban.
A faluból indultunk el az erdőbe. Pár kilométer séta után egy rövid gyakorló drótkötélen megmutatták a csúszkálás gyakorlatát.
Annak, aki nem ismeri a dolgot, röviden bemutatom. A beülő tulajdonképpen egy öv a derék körül, aminek van egy derék tartó vastagabb része, plusz két öv a combok köré is tekeredik. Ezek egy egységet képeznek, így, amikor az egyik, majd a másik lábat átbújtatjuk a két övön, a beülő képes lesz az egész testet tartani. Elől a derék részre két karabinerben végződő vastag kábel van felszerelve. Az egyik karabiner egy két görgős csúszka, amit a biztonsági zár ki és bekapcsolásával a drótkötélre teszünk. A másik karabiner a biztonsági csatlakozó.
A csúszás mindig úgy néz ki, hogy a drótkötélpálya elején lévő biztonsági kötélre csatlakoztatjuk a megfelelő karabinert. Csak ezután tesszük fel a görgőket a pályára. A biztonsági karabinert pedig szintén a pályára tesszük. Aztán az erősebb kezünket a görgők tetejére helyezzük, a másikkal meg megfogjuk a két kötelet. És mehet a csúszás.
A biztonsági karabinert akasztjuk be először a másik oldalon, s csak ezután vesszük le a görgőket a pályáról. Ezzel a megoldással gyakorlatilag szuper biztonságos a csúszkálás. Ha a görgő rendesen ül a drótkötélen, akkor menet közben lehetetlen, hogy leessen a drótról, mert az egész testsúlyunk húzza lefelé. Ha valami csoda folytán mégis leesne (mondjuk menet közben kettétörik), akkor ott van a biztonsági kötél, ami még ezek után is megakadályozza, hogy leesünk.
Az egyetlen lehetséges baleseti mód, ha elszakad a drótkötél. De ez egy kb. egy centiméter átmérőjű sodrott drótkötél, úgyhogy nem sok esély van az elszakadására.
Ennyit ez elméletről. Az élmény izgalmasabb.
A pályák között volt pár rövidebb. Ezek 80-100 méter hosszúak voltak. A többségük 200-300, és a legnagyobb 400 méter hosszú. Az erdő felett csúsztunk, piszok gyorsan. Néhány helyen akár 350 méter magasan a talaj felett. Ez a magasság relatív, mert a nagy magasságot mindenhol csökkentette a hatalmas fák magassága. Szóval, a 350 méter magasságban nem volt érzékelhető ez a mélység az alattunk elterülő gyönyörű erdő miatt.
Érzésem szerint legalább akkora távolságot tettünk meg az erdőben csúszva, mint gyalogolva. Ez egy megunhatatlan dolog számomra. Majdnem olyan, mintha repülnék. Csak az tudja csökkenteni a tempót, hogy elég fárasztó mulatság. Sokat kell mászkálni a start és a cél között. Majdnem minden hely úgy volt kialakítva, hogy mind a két irányba ment kötél pálya. Az utak ugyanis egyirányúak. Nagyon szigorúan kellett arra figyelni, hogy egy pályára csak ott lehet beülni, ahol zöld a jelzés. A célt mindig piros szín jelzi. Így nincs ütközés.
A görgőkre egyébként vastag motorgumit szerelnek. Ha a görgőn lévő kezünket erre a gumira tesszük – kicsit hátrébb kell tenni a kezet -, akkor a gumit rá lehet szorítani a drótkötélre. Ez a fék.
A pihenők, fordulók egy része fára épített platformokon volt. Így az élmény másik részét az adta, hogy nagyon sokat voltunk viszonylag magasan.
A csúszkálás a szabadság érzését jelenti számomra. Nagyon jó volt ekkorát harapni ebből a nem mindennapi élményből.
A szállás
A faházak a gibbonoktól eltérően nagyon is valóságosak voltak.
És ezek hihetetlen élményt is adtak. Mi hatan (erről később) egy kb. 30 méter magasan felépített házikóban laktunk.
Az épület két szintes volt. Az alsó részen volt először is az oda érkező és az onnan érkező drótkötél fogadó/induló platformja. Egy-egy kis ajtó biztosította a terepet. A belépő területen volt egy kis polc a cipőknek, a faház mezítlábas otthon volt.
Innen bal oldalra volt a fürdőszoba. Hihetetlen profi módon volt a fára építve minden. A fürdő előtt volt egy kis helyiség egy mosdóval és egy kis tükörrel. Innen egy függönnyel elválasztott nagyobb “szobába” lehetett belépni. Ez a függöny volt a ház egyetlen fala, mert minden, minden irányba az erdőre és a tájra nézett. Tökéletes szabadság.
A fürdőben volt WC, fenék mosó (Ázsiában vagyunk, kötelező!) és zuhanyzó. A padlója rácsos volt, azaz a fürdés azonnal locsolta is a talajt. A WC-hez volt öblítő tartály is. Minden víz csöveken keresztül azonnal a talaj felé indult el. A fürdőben organikus tusfürdő és szappan várt minket, nagyon vigyáztunk a természetre.
A víz magasabbra helyezett tartályokból került a házakba, a természetes hőfokon. Mondjuk ki, elég hidegen. De a hőfokot mindenképpen kárpótolta az a látvány, ami zuhanyzás közben elém tárult. Soha nem képzeltem, hogy 30 méter magasan, a dzsungel tetjén fogok tisztulni.
A második emeleten egy kis konyha és a nappali várt minket. A konyha jól fel volt szerelve evőeszközökkel, mosogatóval. Tea, kávépor, tejpor, cukor és kakaó volt nekünk bekészítve. A konyha része volt még egy nagy piros műanyag láda. Ez mindenféle ehető dolgok őrzője volt. Mint később kiderült, nem csak mi akartunk itt enni.
Megérkezésünkkor már vártak minket. A nagy nappalit ekkor rendezték be nekünk. Dupla ágyakat alakítottak ki matracok segítségével. Tiszta lepedőt, finom párnákat és takarókat kaptunk, végül pedig nagyon komoly sátrat tettek minden ágy fölé. Később kiderült, hogy ezek sem csak a szúnyogoktól védenek minket.
Miután az ágyak elkészültek, a nappaliban még maradt hely a kényelmes mozgásra és volt egy kis asztalka, amit hatan is könnyen körbe tudtunk ülni.
Az egész ház közepén ott volt a fa. A fejünk felett levelekből készült tető, körbe pedig mindenhol korlátok. A mi házunk főleg teakfából készült. Mestermű!
A háznak része volt még egy napkollektor és egy akkumulátor rendszer is. Így világítás volt. Az utolsó napot kivéve, akkora valamiért elfogyott az áram. A villamos rendszer csak a világítást szolgálta, fali aljzatok nem voltak. De előre figyelmeztettek mindenkit, hogy power bankot mindenki a szükséglete szerint hozzon magának.
A házunk nappalija a lenyugvó nap irányába nézett, bár kb. 320 fokban körbe nézhető volt. Így két este is naplemente nézéssel töltöttük az időnk egy részét.
A házakat tervrajz alapján építik. Minden elemét drótkötélen hozzák ide. Az erdőben nincsenek utak a fák körül.
Ami nagyon tetszett: az egyes fa típusokra épített házak esetében eltérő megoldásokat alkalmaznak, a fák védelme érdekében. Építés előtt szertartással kérnek engedélyt a fától az építkezésre. A hát elkészültekor ünnepelnek, ekkor sokan meglátogatják a fát (keresztül törve az erdőn). Énekelnek neki, felavatják, szentélyt állítanak a háznak.
Végül, amikor a fa, vagy a ház elérte az útja végét, az egész házat szétszedik és elviszik az elemeit az erdőből. Ekkor egy utolsó tiszteletadással köszönik meg a fának a szállást. 22 éve építették az első házat, jelenleg 6 van. Hármat már elbontottak, és jelenleg is épül egy.
A túra alatt több másik házat is láttunk. Ha a miénk 5 csillagos volt, akkor elég annyit mondanom, hogy volt 5++ csillagos is. Mivel mindegyiknek más a kialakítása, mérete.
Ezt az élményt úgy tudom legjobban elhelyezni az élmény skálámon, hogy őszintén mondhatom: bármelyiken le tudnám élni a hátralévő életemet.
A csapat mögöttünk
Két túravezetőnk volt. Ők vigyáztak ránk. Az egyikük a sort vezette, a másik lezárta. Mindig figyeltek ránk a csúszkálás közben. Sok mindent meséltek el.
Megkóstolthattunk bizonyos növényeket. Megmutatták, hogy kell bambuszból poharat vagy akár furulyát készíteni. Én még a bambusz kivágását is kipróbáltam.
Minden kívánságunkat tisztelettel figyelték és teljesítették. Tőlünk száz méterre laktak, de ha szükségünk volt rájuk, azonnal jöttek.
Megtanították, hogyan kell biztonságosan csúszni, illetve, hogyan kell nagyon gyorsan elhagyni a házat, ha jön a vihar.
Hozták a forró vizet, amit a saját földi szállásuk előtt tűzön melegítettek, csak azért, hogy kávézni tudjunk. A lány társunknak fájt a hasa, gyógynövényt kerestünk és abból teát készítettek neki.
Lehengerlően kedvesek voltak minden percben.
Én az első étkezés után teremtettem egy jó szokást. Elkezdtem mosogatni. A többiek kérdezték, hogy miért, majd megcsinálják helyettünk. Egyszerűen azt mondtam, hogy én egy kedves srác vagyok és meg akarom csinálni. Nem egyedül mosogattam el. És onnantól kezdve mindig elmosogattunk, és számomra nagyon fontos, hogy a következő alkalommal már nem én kezdtem el. Egy alkalmat kihagytunk és utána megbeszéltük, hogy szégyelltük magunkat, hogy az egyik vezetőnk mosogatott el.
A végén a vezetőnk elmondta, hogy nagyon szerettem a mi csapatunkat, mert nagyon tisztelettudóak voltunk velük minden percben. Nem mondta, hogy jobban, mint mások. De gondolhattunk erre mindannyian.
Ott voltak még a lányok, akik főztek ránk és hozták az ételt. Egyszer a dzsungelben reggeliztünk. Ott is mindenünk megvolt, nemcsak a házban.
Hálás szívvel gondolok azokra, akik keményen dolgoznak azért, hogy mi, az oda tévedt idegenek felhőtlenül tudjuk jól érezni magunkat.
Nem a csapathoz, de a házhoz tartozott még legalább egy patkány is. Az egyik esti beszélgetés alatt láttuk, ahogy a tető gerendáira mászik, illetve azon az éjszakán többen is hallottuk, ahogy a kis lábaival topog a padlón.
Sajnos csalódottan kellett távoznia, mert minden ehető a piros ládában volt.
Maximum azzal az öklömnyi pókkal találkozhatott, aki a tető belső felén hintázott a fejünk felett.
Szerintem ők is a szervezett csapat tagjai. Kinek élményt, kinek borzongást hoznak. Szerencsére a mi csapatunkban senki nem vette nagyon komolyan a jelenlétüket.
A társaság
Minden találkozás formál.
A mostani társaság is kiváló csapattá alakult. Már az odafelé vezető úton.
4 fiatal izraeli fiúval és egy amerikai lánnyal éltem át az élményeket. Mellesleg az amerikai lány is izraelita volt. Ez azonban teljesen véletlen. 3 srác együtt indult el Izraelből egy hónapja. A negyedik út közben ismerkedett meg velük, ők így érkeztek meg Houayxay-ba. A lánnyal mi ketten ott találkoztunk velük az iroda előtt a teherautón.
Ezért nem tudtam aludni odafelé. Azonnal beszélgetni kezdtünk. Azonnal kialakult a csapat érzés. Mire megérkeztünk a faluba, majd az erdőbe, már rengeteget tudtunk egymásról. Sokat nevettünk, sok elgondolkodtató dolgot tudtunk egymásnak mondani.
És akkor még ott volt az egész kirándulás előttünk.
Éjjel-nappal együtt voltunk. Együtt aludtunk. Együtt ettünk, együtt csúszkáltunk. Este az internet nélküli, gyenge fénnyel megvilágított, vagy esetleg sötét nappaliban beszélgettünk. Kártyáztunk. Élveztük egymás társaságát.
A srácokkal sokat beszélgettünk a vallásukról, sokat hozzátettek a tudásomhoz. Szavakat tanítottak, kifejezéseket magyaráztak el. Az utólag a három fős társasághoz csatlakozó társunk gyakorolta is a vallást. Így sokat megtudtam az imádkozási gyakorlatról, a szokásokról és még számtalan más dologoról.
Ő sokszor elmondott egy-egy dolgot héberül, aztán mondta el angolul. Vele a második éjszaka hosszasan beszélgettünk, aminek a végén ő mondta, hogy nagyon jó volt ilyen mély beszélgetést folytatni. Én is hasonlóan éreztem. Biztosan hozzá tett a világról alkotott nézeteimhez ez a beszélgetés.
Vigyáztunk egymásra. Örültünk egymás sikereinek. Tisztelettel beszéltünk egymással. Hatalmas élmény volt ez a társaság. Lassan rá kell jönnöm, hogy ezekből az emberekből táplálkozik a lelkem. Ahogy az övék is belőlem, remélem.
Hazafelé az autón az egyikük meglepett. Nagyon.
Már nem emlékszem, milyen szöveg környezet kapcsán, de azt mondta, szeretünk téged Steve. Mindannyian. Basszus, 2 és fél napot töltöttünk együtt… A többiek helyeseltek és hozzá tettek egy-egy mondatot. Ezek közül csak arra emlékszem, hogy a lány azt mondta, hogy nagyon szereti, hogy mindig nevetek.
Különleges ember vagy Steve, mondta lezárólag a srác. Nem nagyon tudtam mondani semmit, láthatták rajtam, hogy eléggé meghatott a dolog.
Ma azonban egy rövid levélkét írtam neki.
Köszönöm az együtt töltött időt és a barátságokat! Viszem magammal az együtt töltött idő emlékét.
Bizonyára láttad, hogy amit hazafelé az autón mondtál nekem nagy hatással volt rám. 😁 Nem találtam szavakat akkor, azóta sem.
Nem te vagy az első ember, aki azt mondta nekem, hogy különleges vagyok. De valamiért te mondtad ezt olyan erővel, ami különösen különlegessé tette ezt a gondolatot.
Említettem neked, hogy … (erről majd később írok itt a blogomon…)
Felébresztetted a bátorságom egy szikráját. Hálás vagyok érte neked!
Most pedig kérnék tőled egy nagy szívességet!
Ha van kedved, fogalmazd meg nekem, miért tartasz különleges embernek.
Nem tartott soká, hogy megkaptam a választ.
Szeretném elmondani, hogy az üzeneted nagyon boldoggá tesz!
Azt gondolom, azért vagy különleges ember, ahogy megmutattad magadat nekünk és a világnak.
A fiatal lelked, a boldogságod és ahogyan az élet apró dolgait megbecsülöd.
Én, … és … a legjobbakat kívánjuk neked, menj, éld meg a világot, és valósítsd meg az álmaidat, Crazy Steve!!
Az első napon nevezett el Crazy Steve-nek.
Hazudok, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs miért tette ezt…
Rövidített záró verzió
Mérsékelt gibbon látás. Ismeretlenül is ismerős erdő. Csúszás az adrenalin hullámain. Egy életre szóló lombház élmény egy profi csapat támogatásával. És egy újabb soha el nem felejthető társaság.
Amiben nem csak én voltam az egyetlen különleges ember. Hét különleges emberrel éltem meg ezt az egészet. Köszönöm srácok!
A dzsungel fölé feszített drótkötelekhez hasonlóan néhány emberi lélek között is kötél feszült.
És ez erősebb, mint a drótkötél.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás