246. | A név nélküli kínai város és a motor

A múlt héten voltam Kínában.

Na, jól van, ez némi túlzás. Az Arany Háromszög Különleges Gazdasági Övezet-ben voltam.

Elmesélem hogyan esett meg ez az eset.

De előre szólok, hogy városnál izgalmasabb eseményeket kellett átélnem, mire odáig jutottam, hogy legyen mit néznem.

Hirtelen felindulásból elkövetett kiruccanás

Az utolsó napomat töltöttem Houayxay-ban, a névvel rendelkező laoszi városban, mikor eszembe jutott, hogy el akartam menni a névvel nem rendelkező kínai városba.

Különleges élménynek ígérkezett meglátogatni, és csak egy órányi motorozásra van a lakóhelyemtől.

Ebéd után elindultam tehát motort bérelni. Vártam, hogy újra roboghassak kicsit. És itt újra az út jobb oldalán! 6 hónap baloldalas közlekedés után furcsának ígérkezett már ez is.

Életem eddigi legnehezebb motor bérlése

Az a helyzet, hogy Houayxay valóban egy átutazó város. Egy, maximum két nap után minden arc elveszett, mert csak jönnek és mennek az emberek. Kivéve persze engem, aki – szerintem – Guiness rekorder időt töltöttem a magam két hetével abban a városban, ami még a helyiek szerint is kicsi, és nincs benne semmi.

Ennek az átutazásnak az a következménye, hogy nincsenek motor bérbeadó helyek. Úgy látszik, nagyon hozzászoktam ahhoz, hogy minden sarkon lehet bérelni, mert itt hiába kerestem napokig, kérdeztem meg több embert, nem találtam és nem értették, mit keresek.

A szállásadóm mondta, hogy márpedig van egy hely. Mivel az elmondása alapján nem találtam meg, elkísért. A Gibbon Experience irodájába. Ahol a bejárat mellett ki volt írva, hogy motor bérelhető. Ez volt a negyedik alkalom, hogy ebben az irodában jártam, nyilván kár lenne tagadnom, hogy rám jellemző, hogy ezt a táblát nem vettem észre.

Négy elektromos motor áll rendelkezésre ott a bérlők számára. A távolság miatt ez a fajta nem lett volna jó, de nem kellett döntést hoznom, mert minden motor az utcákat járta aznap.

Viszont megkaptam azt az információt, hogy a kikötőben lehet bérelni. Ez jól hangzott, mert éppen 10 perccel azelőtt érkeztem meg a kikötőből, ahol megvettem a hajójegyemet a következő napra.

Visszamentem tehát a kikötőbe. Ahol szintén többször jártam már, de – vesszek meg – én egyetlen motor bérbeadó helyet sem láttam. Azért nagy elánnal átnéztem a kikötő környékét, de nem találtam semmi nyomot.

Viszont az egyik parkolóban sok motor álldogált, mellettük meg pár ember, gondoltam, ők csak tudják, hogy hol és miként lehetek ma boldog.

Csak az egyikük beszélt angolul, ő mondta, hogy igen, van egy hely, meg is mutatja nekem, de most – ahogy láthatom – éppen petanque-ot játszanak, úgyhogy legyek szíves, várjak egy kicsit. Kivártam a meccs végét, aztán otthagytam őket, mégis csak mutatott egy irányt, gondoltam, most már egyedül is menni fog a dolog.

Hát, nem ment. Viszont újra megtapasztaltam, hogy mikor végül kiderül, hogy hol is van konkrétan egy adott hely, akkor lehet csodálkozni, hogy a tőle 100-200 méterre dolgozó boltosok, kávéházi alkalmazottak soha nem is hallottak arról, hogy szinte mellettük motort lehet bérelni.

Más lehetőség nem lévén, visszamentem a játékosokhoz, aztán megkértem a pasit, hogy ugyan már, fogja meg a kezem és legyen kedves megmutatni, hogy hol tudok egy járgányt passzolni magamnak.

Elvitt az öccséhez.

Útközben megbeszéltük az árat. A beszélgetés a következő képen zajlott:

– És mennyit szeretnél fizetni a motorért?
– Őszintén? Semmit.

Ezen én nevettem, ha jól emlékszem, ő is, de talán nem ugyanazon a frekvencián voltunk felszabadultak. Gondoltam, egy kérdezz-felelekkel közelebb pöckölöm magunkat a következő frekvenciához.

– Mennyibe kerül a motor egy napra?
– 800.000 KIP.
– No, én nem akarom 24 órára elvinni, elég lesz 5 óra, szóval, adok érte 300.000-et.
– Az kevés, adjak érte 400 BHT-ot.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a 400 BHT az 270.000 KIP, ugye, világos az összefüggés. Mondtam, hogy OK, és hogy nagyvonalú legyek, mondtam, hogy nem BHT-ban fizetek, hanem KIP-ben és nem 270.000-t adok neki, hanem 300.000-at. Én nagyvonalúnak éreztem az ajánlatomat a fentiek alapján, de ő aztán másképp gondolta:

– Adjak 350.000 KIP-et és jók leszünk.

Kicsit össze voltam zavarodva, hogy az első ajánlatom kevés volt, ezért mondott egy kisebb számot, amit én nagyvonalúan megtoldottam, így pont oda jutottunk, amit elsőre mondtam, de erre még rátettünk.

Persze, belecsaptunk egymás tenyerébe és meg is érkeztünk az öcsköshöz.

Aki, mintha vonakodott volna bérbe adni a járgányt.

Világosan elmondtam, hogy hová akarok menni. Kb. 60 km oda, kicsi bóklászás a városban és vissza. Nem nagy mutatvány, de a srác nagyon szívta a fogát. Volt egy olyan érzésem, hogy ő úgy képzeli a dolgot, hogy én kibérelem a motort 350.000-ért és nem használom.

Sokat beszélgettek egymás között, amit jó volt hallgatni, de most hazudok. Kétszer kérdeztem mag az angolul tudó bátyust, hogy van valami gond? Nem, semmi, de maguk között beszélgettek rendületlenül, meg ment a fog szívogatás, meg a tanakodás, hogy melyik motor legyen az áldozat.

Mind a kettő rendelkezésre álló gépsárkány erős korrelációt mutatott az ipari hulladék általános képéhez. Ha eddig azt képzeltem, hogy a thaiföldi és az indonéz motorok nincsenek jó állapotban, és aggódnom kellene, akkor ezt gondolatot most gyorsan elsodorta a Mekong egyik hulláma.

Végül megszületett a döntés. Sikerült kiválasztani a kettőből a jobbat, hiszen én ezt érdemlem.

És akkor jöttek az intelmek és az utasítások.

– Ne menjek túl gyorsan.
– Nem szeretek gyorsan menni. Óvatos leszek, mint egy porcelánboltban.
– Húsz kilométerenként álljak meg, mert ha túlmelegszik a gép, akkor leáll.
– Megállok minden 15 kilométer után, csak hadd menjek már.
– Ha parkolok, ne hagyjam a napon a gépet, mert meleg lesz.
– Esküszöm, a felhőkarcolók keleti felén fogok parkolni, de úgy elindulnék már.
– A bukósisakot ne hagyjam a motorban, vigyem magammal.
– Persze, én is gondoltam rá, hogy veszek pár uborkát. Tök jó lesz a karomon egy bukósisakkal járkálni, legalább lesz hová tenni a zöldséget. Indulhatok?
– Kell bele benzin is.
– Ez mondjuk meglepett. Azt hittem, elég lesz ráülnöm és megy magától. Isten bizony tankolok bele, ha egyszer végre elindulhatok.
– Készítsek képet a motor karcolásairól.

Ezen a motoron volt vagy 136 karcolás, sehol nem volt rajta egy épp felület. Mondtam a srácnak, hogy körbe videózom, az jobb megoldásnak tűnik.

Megkérdezték, hogy ott hagyom -e az útlevelem zálogba. Ezt eddig mindig elkerültem, de most nem volt nálam sok készpénz, és már indultam volna, úgyhogy beleegyeztem.

– Csináljunk egy fényképet, amin a motor előtt állok és a nyitott útlevelemet a kezemben tartom.
– Atya Úr Isten. Reméltem, hogy csak előről és csak ruhában akarnak fényképet készíteni rólam, mert már kezdett marhára kellemetlen lenni ez a bérlés. Ha lett volna alternatíva, már ott hagytam volna őket, mint az a bizonyos eb a szarát.

Szóval, elkészült a sztárfotóm. Közben véletlenül levertem a bukósisakot a motorról. Pillanatokra megfagyott a levegő. Én közel álltam ahhoz, hogy elnézést kérjek a létezésemért, a fiatal srác meg – szerintem – ahhoz, hogy elálljon az üzlettől.

Mivel a fénykép elkészült, eszembe jutott, hogy a sikeres üzlet csúcspontjaként megkérdezem, hogy nincs -e egy telefon tartójuk a motorra. Ilyen kérdésem Koh Samuin is volt, mikor az egyik motoron nem volt ez az eszköz, és a srác azonnal szerelt rá egyet 36,5 másodperc alatt. No, itt ez nem volt. A srác mondta, hogy ha fényképezni akarok, akkor álljak meg és kész is vagyunk.

Nem magyaráztam tovább neki, hogy egy vadidegen országban készülök 60 kilométert megtenni egy ismeretlen úton, most éppen nem a lepkék megörökítésére gondoltam, hanem a közlekedésre. Mindegy, gondoltam, majd sokszor nézek a zsebembe, ott is elfér a térkép.

Végül felpattanhattam az ülésre és gyorsan ott hagytam őket, meg az útlevelemet, nehogy még valami testedzést is csinálnom kelljen, mielőtt elindulhatok.

Nem azt mondom, hogy a motor egy fostalicska volt, de erősen konvergállt arra felé.

Úgy utólag megkérdeztem volna a srácot, hogy amikor azt mondta, ne menjek gyorsan, mire is gondolt. Mert a motoron nem működött a sebesség mérő óra. Talán arra gondolt, hogy vagyok annyira rutinos, hogy tudom, mikor megyek többel, mint 50 km/h.

Az is vicces kérdés lett volna, hogy hogyan oldom meg a 20 kilométerenkénti motor hűtőztető kötelező megállásokat, mert a kilométer számláló sem működött.

Hazafelé kiderült, hogy a világítás sem. Így, hazafelé már akkor sem láttam volna a sebességet és a távolságot, ha történetesen éppen működnek a műszerek.

Elrobogtam a benzinkútra, ahol egy olyan srác szolgált ki, akinek a nyakán hátul egy az én kezemen lévő Om-hoz hasonlító Om volt. Ezzel azonnal lelki közösségbe léptünk, ő nagyon kedves volt, el is feledtette velem az előző 15 percben átélt kellemetlenségeket.

100.000 KIP-ért csurig lett a tank.

Mire elértem a célomat a a benzin fele elfogyott. Ebből – zseniálisan – arra a következtetésre jutottam, hogy a benzin fele pont elég lesz a visszaútra.

Nagyot hibáztam!

A motor műszerfalán három dolog van, ebből eddigre kettőről már kiderült, hogy nem működik. Nem tudom, milyen optimizmus fűtött, mikor azt hittem, hogy benzinszint mérő működik.

Mikor hazafelé – a vak sötétben megállva, a nem telefontartóban, hanem a zsebemben lévő telefon fényénél – ellenőriztem a benzin szintet, kisebb asszisztolés rohamot kapott a szívem. A benzinszint mutató ugyanis hasalt a nulla számon. Én meg kb. 30 kilométerre voltam a céltól.

Az út melletti benzinkutak természetesen már zárva voltak. Ez szocializmus. Itt nincsenek 0-24 töltő állomások.

Végül egy kis garázsnál álltam meg, sejtve, hogy lesz benzin. Érdekes módon a kannából töltött benzin olcsóbb, 60.000 kért a srác a tele tankért. Egyszerűen nem éreztem fair-nek, hogy ezt elfogadjam, úgyhogy adtam neki 100.000 KIP-et és nagyon megköszöntem, hogy segített. Tényleg hálás voltam.

Ő meg szerintem a mai napig gondolkodik, hogy minden európai annyire hülye -e, hogy este nyolckor benzin nélkül száguldozik és majdnem kétszer annyit ad a benzinért, mit amit ő kért.

Most majdnem fellélegeztem, hogy mindent elmeséltem a motor körüli mizériáról, de sajnos még nem vagyunk túl a csoda paripán.

Megérkezés a határra

Olyan szívesen mondanám, hogy az úton azért bebizonyosodott, hogy az acél paripa hozta amit kellett, de nem szeretnék hazudni.

Szar volt az út nagy része, a motor lassú és hangos. Zörgött rajta minden. Mondjuk, én a bukósisak alatt feltettem a fülhallgatóm, így végül is mosolyogva és metáltól hajtva lovagoltam a naplemente felé.

Időnként a bal kezemben tartva a telefont, néha megijedve attól, hogy ezt a szembe jövő rendőr az adott pillanatban hogyan díjjazná.

Végül megérkeztem a városhoz, ahová igyekeztem.

Ahogy megláttam a bevezető utat, már tudtam, hogy bajban vagyok.

Ez a város a semmi közepén épült. Laosz. De kínai fennhatóság alatt.

Útlevél ellenőrzés várt rám.

De az útlevelem ugye ott maradt az év üzletemberénél. Akinek világosan mondtam, hogy hová megyek, ő pedig az összefüggések biztos ismeretében elkérte az útlevelem. Biztosan arra gondolt, hogy a kínai határőrök még útlevél nélkül is beengednek az ő motrát látva,

Nem játszom pókert, de most felvettem azt a bizonyos póker arcot és rezzenéstelen tekintettel nyújtottam át a személyi igazolványomat, mikor elhangzott a passport szó.

Sajnos nem csak én tudtam teljes bizonyossággal, hogy ez a dokumentum itt szart sem ér, tudta ezt a határőr is. Áttlátva a szitán újra megismételte azt a szót, amit nagyon nem szerettem volna hallani: passport!

Taktikát kellett váltanom! Mondtam neki – ártatlanságom látszatát megőrizni igyekezve -, hogy elvette a motor bérbeadója. Bíztam benne, hogy ez elég indok lesz arra, hogy egy önálló gazdasági területre beengedjenek. Nem bizonyult elég erős indoknak.

Mondta, hogy sajnos nem mehetek be és lassan le is zárul a beszélgetés, intett, hogy az út másik felén meg tudok fordulni és akár indulhatnék is.

Taktikát kellett váltanom! Mondtam neki, hogy én csak azért jöttem ide, hogy most bemehessek, nem tudunk -e most az egyszer eltekinteni ettől a kis formalitástól? A biztonság kedvéért boci szemekkel pislogva párszor elismételtem a Please! Please! szót. Jól van na, könyörögtem kicsit. Nem szégyen az, na!

Hát, szégyennek nem szégyen, de azzal együtt, hogy nem juttatta kifejezésre, hogy elítél, nem is hatódott meg, újra elkezdett mutogatni a másik oldal felé.

Ekkor megkérdeztem tőle, hogy nem lehet -e kivételesen megoldani a dolgot úgy, hogy a telefonomon megmutatom az útlevelem. Végre megtört a jég! Bólintott! A digitális másolatot összehasonlított a személyi igazolványommal, ezért tiszteltem is, komolyan vette a dolgot és már a megoldás felé vezető úton voltunk.

Kérte még a vízumomat is, ezt is meg tudtam mutatni a telefonon.

Biztos, ami biztos az egész sztorit még egyeztette egy – a közelben álló – felettesével. Ő is ellenőrzött mindent, láttam, hogy döntés közeli pillanatokat élünk át együtt, de még senki nem mondta ki a boldogító igent.

Jó pár feszültséggel teli másodperc után a felettes rátette a kezét a vállamra, komolyan a szemembe nézett és azt mondta: Ne készíts videó felvételeket bent!

És ezzel elindulhattam.

Végre, bent a városban!

A Golden Triangle Special Economic Zone. Ez egy Laosz területén, de erősen kínai irányítás alatt álló zóna, saját szabályokkal, saját gazdasági rendszerrel. Úgy emlegetik, mint egy szerencsejáték központot (főleg kínai turistáknak), sokszor szürke zónaként utalva rá (nem teljesen “átlátható” működés).

Egy felhőkarcoló-kaszinó város a semmi közepén.

Oda érkezve az első hely, amit észrevettem a kínai város feliratú utca volt.

Nem tudom, milyen Kínában lenni. De úgy éreztem, tényleg ott vagyok. Kínai feliratok, kínai emberek, szobrok, lámpák. A filmekből ismert kapuk, házak, tetők. Kínai szentélyek az utcán.

Érdekes volt ott sétálnom. Más energiákat éreztem magam körül. A laoszi emberektől hallottam az elmúlt hetekben történeteket a kínaiak ebben az országban folytatott viselkedéséről. Lehet, hogy ennek is köze volt ahhoz, hogy igazi kívülállóként éreztem magam ebben a környezetben. Nem igazán éreztem a szeretettel üdvözlünk városunkban érzést. Nem mosolygott rám senki.

Ezért igazából csak végig sétáltam ezen a város részen, csodáltam az ismeretlen formákat és gyorsan elhagytam az ismeretlen vizeket. Most elég volt egy rövid séta.

Innen egy olyan helyre mentem át, ami egy kicsit Disneyland, egy kicsit egy mesekönyv volt. Olyan épületeket láttam, amik erősen emlékeztettem azokra a formákra és színekre, amiket Párizsban volt szerencsém megismerni. Tényleg Disneylandről beszélek.

Nagyon tetszett, amit ott láttam.

Ez a városrész egy folyó két oldalán terült el. De szerintem a folyó is mesterséges volt, ahogy ez az egész város. Aminek nincs neve.

Azért gondoltam, hogy a folyó, vagy talán tó mesterséges víz volt, mert teljesen mozdulatlan volt a víztükör. Így viszont szó szerint tükörként funkcionált. Csodálatos látvány volt, ahogy az épületek megkettőződtek a vízen.

És rajtam kívül senki nem volt ott, ezért olyan film szerű érzésem volt, hogy egy kihalt városrészben egyetlen túlélőként sétálok és keresem a még fennmaradottakat.

Színes volt. Szépséges. Kicsit szürreális. Ebben a város részben jól éreztem magamat.

Végül még meglátogattam az egyik kaszinót.

Viszonylag régen repültem már. Majdnem két hónapja. Így jó volt felidézni a test szkenner működését, a táskába való bepillantás izgalmát. Hátha találnak valamit, amit nem kellett volna magammal hoznom. Szerencsére a palack vizem nem tűnt veszélyesnek.

A kaszinó egy harmadik világ volt itt számomra. Meg úgy általában is, mert még soha nem voltam kaszinóban. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor az egyik barátomék partyján egy helyszínen berendezett kis kaszinóban szórakoztunk.

Itt azonban a kicsi szó eltűnt. Rengeteg nyerő automatát, roulett és kártya asztalt láttam, nem hazudtak, akik azt mondták, hogy mini Las Vegas. Legalábbis, olyan volt, ahogyan azt a filmes élmények alapján mindig is elképzeltem.

Én csak csellengtem az asztalok körül. Néztem, ahogy mások játszanak. Az útlevél ellenőrzéskor említett póker arc itt általános jelenség. Élmény volt nézni, ahogy laza mozdulatokkal, rezzenéstelen arcok fényében cserélnek gazdát a zsetonok. A mozdulatok, amik mutatják, hogy senkit nem érdekel a zseton iránya, a szemek árulkodó rezdülése mellett, ami viszont azt mutatja, hogy igenis számít.

Nagyon furcsa volt, hogy sokan dohányoztak. Előre olyan furcsa volt, hogy egy hatalmas teremben jön velem szembe valaki cigivel a szájában. Aztán rögtön belém hasított a felismerés, hogy ilyet évtizedek óta nem láttam Európában.

Én a mindennapi, minden fényképemen látható ruháimban voltam alul öltözve az ott lévő emberekhez képest. Ezzel el is árultam, hogy ez nem az én világom. Egy rövid körút után el is hagytam az épületet. Nem játszani jöttem, csak látni.

Jó élmény volt.

Bár háromból kettő helyen nem éreztem magam teljesen felszabadultan, mindenképpen megérte ide eljönni. Ezt a várost az életemben egyszer jó volt megnézni. Nem leszek itt gyakori vendég, ez teljesen biztos.

Hazaérés

Felpattantam a motorra és megcéloztam az utat.

Már nem kellett telefon, hazataláltam anélkül is.

A benzin fiaskót leszámítva eseménytelen utam volt.

Hátra volt még a motor jogos gazdájának való visszaszolgáltatása.

Leparkoltam a járgányt oda, ahonnan felvettem.

Jött a gazdája, kezében az útlevelemmel, de ez nem azt jelentette, hogy búcsúzunk.

Megnézte a bukósisakot. Eszembe jutott, hogy Pai-ban a helységben egy hatalmas kupacban voltak a bukósisakok a sarakban, egymás hegyén hátán. Ott nem volt bukósisak ellenőrzés.

Aztán a pasi felült a motorra. Megnézte, hogy mozdítható -e előre, meg hátra. Beindította a motort. Kicsit izgultam, hogy mi van, ha az 50 másodperccel azelőtti leállítás után mondjuk meleg és nem indul el. De elindult.

Ellenőrizte az indexeket, a fényszórót. Ekkor hált adtam az eszemnek, hogy – az eredeti terveimmel ellentétben – nem loptam ki az izzót a fényszóróból.

A fékek ellenőrzése után megköszönte, hogy az üres tank helyett majdnem teli tankkal adtam vissza a járgányt.

Viccelek! Eszében sem volt erre az apróságra kitérni.

Végül megszámolta a karcolásokat mind a négy oldalon.

Visszaadta az útlevelemet, de láttam a szemében a csalódottságot, hogy itt lezárul az ügy.

Csak titokban és rá nem nézve mertem arra gondolni, hogy az egyik sebesség mérő eszköznél lehet, hogy gyorsan mentem. Én soha nem fogom megtudni, mert – ugye – a sebességmérő óra nem volt jó a motoron. Ha gyorsan mentem, ő meg fogja tudni.

Jól esett gyalogolni a hosszú motorozás után. Jó volt visszatérni Houayxay-ba, ahol minden pillanatban jól éreztem magamat.

Bár úgy tűnik, hogy a kínai városba tett látogatásom nem volt felhőtlen, be kell valljam, minden pillanatát élveztem. Minden motoros, határátkelős és kínai negyedes furcsaságával együtt.

Nem az a nap volt, amit megismételnék, de pontosan az, amit nem hagynék ki soha.