Ez az utazás – ahogy azt sejtettem – kalandos lett és természetesen teljesen másképpen alakult, mint azt gondoltam.
Végül megérkeztem Phonsavanba. Nem egy, hanem kettő nap alatt.
BLT – Bacon Lettuce Tomato
Szalonna, saláta és paradicsom. Kenyér és majonéz. Ennyi az egész.
Itt és most ismerkedtem meg ezzel a kulináris élménnyel. A BLT szendvics egy klasszikus, egyszerű, mégis nagyon jól működő kombináció. A neve a három fő összetevőből alakult ki. Főleg az USA-ban lett ikonikus, de annyira egyszerű és univerzális, hogy gyakorlatilag bárhol működik.
Én életem első BLT szendvicsét Laoszban ettem, és – nem meglepő módon – egy amerikai ember készítette nekem.
Annyira jól nézett ki, hogy mikor felmerült a kérdés, hogy elviszem -e az útra, vagy megeszem itt, nem volt nehéz a választás. A szendvics kilehelte a lelkét az enyémet építve ezzel. Nagyszerű élmény volt. Az egyszerű összetevői ellenére az ízek orgiáját jelentette nekem. A bacon ismerős, de régen tapasztalt sós íze, a saláta zöld frissessége, a paradicsom savanyúsága a majonéz mindenízűségével: tökéletes reggeli volt.
O készített nekem egyet az útra is.
Ennek a szendvicsnek – bárhol is találkozom vele legközelebb – számomra már önálló története lesz.
Mi jöhet még ez után? Indiában készít nekem egy magyar egy Gundel palacsinát? Most csak a palacsinta jut eszembe, mert nem tudok olyan ételre gondolni, amit még nem ismerek.
Elkezdtem stoppolni
Előre mondom, hogy nem volt egy sikeres stoppos nap.
370 métert gyalogoltam a szállástól, mikor egy légkondicionált Lexus állt meg mellettem, és felvett egy kínai srác. Mondta, hogy csak 15 km-t megy az én utamon, én meg mondtam, hogy minden km számít, ha stoppos az ember.
Beugrottam mellé és már mentünk is. Google Translate segítségével beszélgettünk. De megtanultam tőle kínaiul a “köszönöm” kifejezést. A “nagyon szépen köszönöm” már sok volt erre a napra.
Elmondta, hogy a főnöke nem szereti, ha idegenek ülnek az autóban, így a munkahelye előtt 100 méterrel kiszálltam az autóból és elbúcsúztunk egymástól.
Újabb pár száz méter megtétele után újra ő vett fel. Mint kiderült, pár kilométerrel arrébb kell mennie. A következő állomás előtt újra kiszálltam. LOL.
Innen még gyalogoltam 1,3 km-t, aztán be is fejeződött a stoppos karrierem.
Felvett egy férfi, akitől rutinosan megkérdeztem, hogy kínai -e. Legközelebb majd inkább azzal kezdem, hogy laoszi-e, mert ő nem kínai volt.
Angolul egy szót sem beszélt, de – amíg volt internet – pár gondolatot váltottunk a telefon segítségével.
Megálltunk egy helyen, ahol láttam, hogy gyógyszert adott egy beteg embernek. Megkérdeztem tőle, hogy orvos-e. Igen, ráadásul a hadsereg keretein belül. Mutatta az egyenruháját, ami az autóban volt, csak nem vettem észre. Ahogy a mellén lévő vöröskereszt is csak ekkor tűnt fel.
Mivel éppen a véradáskor kapott póló volt rajtam, én is mutattam a jelet az én mellemen. Azonnal megragadta a kezem és – láttam a hálát a szemében – megmutatta, hogy pár szót még is csak tud angolul: Köszönöm!
Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés, amit mostanában kaphattam. Nem vágytam rá, mégis jól esett. Ez az ember pontosan tudta, hogy mit jelent a véradás és nem kellett hozzá semmi szó, hogy a közös nyelvünk kialakuljon.
Azon gondolkodtam, hogy mi az esélye annak, ami most történt. Egy laoszi orvos vesz fel egy stoppos európai embert és azonos nyelven tudnak gondolkodni. Azt hiszem, erre nem érdemes fogadni. Én is csak eltettem magamban az élményt. Szeretem a véletlenek ilyen furcsa játékát.
A férfi olyan segítőkész volt, hogy egy helyen 5 percet álltunk az út szélén, hogy megértse, hová is megyek. Nem nagyon értem, mi az oka annak, hogy a Google Translate és Google Maps is ott volt, tehát leírtam neki, hogy hová megyek, meg meg is mutattam a térképen. Ő annak ellenére, hogy Phonsavanba mentem, elvitt volna Vang Viengbe (ahonnan éppen eljöttem), meg Vientianba is (ahol Vang Vieng előtt éltem).
Végül ott tett ki, ahol egy kis platós busz várt utasokra, sőt, el is mondta a sofőrnek, hogy hová megyek, aki már készpénznek vette, hogy vele megyek.
Én meg arra gondoltam, hogy úszom az árral, úgyhogy végül is rábeszéltem magam, hogy menjek egy darabig ezzel az autóval. Akár indulhattunk is volna miattam, de az öreg mondta, hogy üljek le és várjak.
Leültem és vártam. Szerintem egészen türelmesen, de azért egy óra elteltével megkérdeztem, hogy mikor indulunk. Majd fél óra múlva, jött a válasz.
Így végül másfél órát ültem egy ismeretlen kis falu közepén arra várva, hogy elinduljon velem velem a busz egy ismeretlen cél felé. De legalább volt alkalmam felismerni, hogy stoppolni lehetetlen küldetés lenne azon az úton, amerre nekem menni kell, mert alig-alig jöttek arra autók.
Busz és hajó
Minden elmúlik egyszer, ezzel a jelszóval elmúlt a várakozás. Elindult a busz.
Az indulásra már voltak más utasok is. Többek között egy nő, aki kis bambuszlevélből összerakott ketrecekben, meg kartondobozokban csirkéket is utaztatott.
Így csirkék és helyiek társaságában érkeztem meg fél óra múlva a Nam Ngum víztározóhoz (vagy tóhoz), ami egy hatalmas, 370 km²-es „beltenger” Laoszban. Csak összehasonlítás képen, a Balaton 592 km² területű.
Láttam a térképen, hogy erre visz az (eredeti) utam, de arra nem számítottam, hogy itt majd hajóra kell szállnom. Vagy valamira, amit hajóra hasonlított. Kettő olyan volt a tó partján ami több embert is vitt, de információ sehol nem volt kiírva. Így megkérdeztem a sofőrt, hogy melyikre kell szállnom. Bízva abban, hogy jót mondott, felszálltam a hajóra.
Az utastér 80%-át motorok foglalták el. A maradék kevés helyre lehetett leülni. Még éppen egy szabad hely volt, így letettem magamat oda és vártam az indulást. Persze az utolsó pillanatban is szálltak fel emberek, köztük nők is, így átadtam a helyemet és egy motornak támasztva a hátamat a padlóra ültem le.
Ezzel megint elnyertem a helyik emberek bizalmát. Az egyik rögtön megkínált valami süti félével, egy másik meg a kezembe nyomott egy narancsot. Hiába, itt mindig működik a jó tett helyébe jót várj elve!
Egy kb. másfél órás hajókázás után kikötöttünk a tó egy másik partján. Pont úgy nézett ki, mint ahonnan indultunk, pár pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán haladtunk valamit.
Ekkor tehát egy tó partján voltam, csupa olyan laoszi emberrel körülvéve, akik biztos, hogy egyetlen szót sem beszélnek angolul. Netem pedig valamiért nem volt. Mondhatom tehát, hogy az abszolút csendbe érkeztem meg. Valahová, amit nem ismertem, valamekkora távolságra attól, ahová igyekeztem.
Az esélytelenek nyugalmával ültem fel egy kis busz platójára az utolsó helyre. A csirkék mellé, mert a nő a hajóra is felpakolta az állatokat, meg erre az autóra is. Mivel ez volt az egyetlen autó, nem volt választásom. Menjünk – mondtam magamban – aztán majd meglátjuk hová jutunk.
Sokáig mentünk, mindenféle településeken keresztül. A net valamiért nem működött, míg rá nem jöttem, hogy újra kell indítanom a telefont, hogy újra erőre kapjon. Így egy idő után legalább azt láttam, hogy jó úton vagyok. Legalábbis egy darabig, mert egy ponton eltértünk az én számomra megfelelő iránytól.
De nem akartam vitázni a sorssal, mentünk tovább. Egy kis faluban két nő kivételével mindenki leszállt a járgányról. Az egyik a csirkés nő volt, aki maradt. LOL. Én is maradtam, mert… Miért ne? Az biztos, hogy ott ahol majdnem mindenki leszállt, nekem semmi keresnivalóm.
Így aztán pár órát még zötyögtem, de igazából élveztem az utazást. Az út egy pontján elkezdett szakadni az eső, szerencsére volt oldalfala a kocsinak, amit a sofőr ekkor előzékenyen leengedett.
Ban Mouang Cha
Végül megérkeztünk Ban Mouang Cha-ba.
Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy megkérdezzem a sofőrt, hogy nem megy -e tovább. Nem ment. Phonsavanba hogyan jutok el, kérdeztem még tőle. Majd holnap egy busszal. Kérdezte, hogy van -e szállásom. Természetesen nem volt, hiszen percekkel ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik ez a település.
Kissé volt csak aggasztó, hogy a sofőr egy “Good Luck” kiáltással búcsúzott el tőlem.
Hamar találtam szállást. Egy igazi hotelt, olcsó szoba árakkal. Így legalább egy éjszakát egy “rendes” hotel szobában töltöttem.
A városból semmit nem ismertem meg, mert a szobám elfoglalása után ettem egy vacsorát egy közeli kifőzdében, aztán nyugovóra tértem.
Másnap reggel korán keltem. Annyira korán, hogy még a porta sem működött. Segítségre volt szükségem, mert a jegy kínáló alkalmazás nem ismerte ezt a települést, így fogalmam sem volt, hogy innen hogyan fogok elmenni.
Az már biztosnak tűnt, hogy nem stoppal.
Mikor kinyitott a porta, mindjárt kávéval kínáltak. Ez jól esett. Aztán – fordító segítségével – megkérdeztem a fiatal srácot, hogy mikor megy busz Phonsavanba. 9:38-kor. Mindig csodálkozom azon, hogy milyen lehetetlen időpontok vannak itt egy busz indulására. Miért nem 9:30.
Egy kicsit még írtam ezt a bejegyzést, aztán elindultam, gondolva, hogy nem árt, ha 9 óra előtt ott leszek a buszvégállomáson. Inkább ott várjak, minthogy baj legyen.
8:56-ra oda is értem. Megvettem a jegyemet, felültem a buszra, ami 9:00-kor sikeresen el is indult. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen busz aznap. Még szerencse, hogy nem 9:20-ra jöttem ide. Igen, Ázsiában nem árt, ha sokkal korábban mész oda egy indulásra, mint kellene, különben meglehet, hogy számodra aznap nem lesz indulás.
A buszon minden megvolt, ami egy kényelemhez szokott nyugati ember számára a horror műfaját egy pillanat alatt élővé varázsolja.
Először is az ülések kb. 10 centivel keskenyebbek voltak, mint amihez hozzá vagyok szokva. A mellettem ülő srác ennek a keskeny ülésemnek kb. a 10%-át elfoglalta, egyszerűen azért, mert széles gyerek volt. Így az utazás alatt végig 90%-nyi helyem volt a saját ülésemen.
Aztán ott volt a másik oldalon mellettem lévő ülés. Amin egy anyuka ült, ölében a kisgyermekével. Aki – nem szándékosan – de néha meg-megrúgta a lábamat, vagy a karomat. Mikor ez az anyuka leszállt, jött helyette egy másik, szintén az ölében lévő kisgyerekkel.
Volt egy másik gyerek is a buszon, aki amikor felszálltam, éppen üvöltött, mint a sakál. Végül pedig az amúgy is szűkös busz minden négyzetcentiméterét kihasználva egy műanyag széket tettek az ülésem elé, ezen is ült valaki, alatta meg egy kartondoboz volt, így még a jobb lábamat sem tudtam kinyújtani.
Ahogy elindultunk, arra gondoltam, hogy nekem egyébként nincs bajom ezekkel a körülményekkel. Ha meg lenne, akkor arra kellene gondolnom, hogy ennél rosszabb utazásaim is biztosan lesznek majd. Például Indiában.
130 km. Ha lett volna bármi problémám a busszal, akkor csak arra kellett volna gondolnom, hogy 130 km pikk-pakk eltelik.
Így is lett. Szűk hét órácskát zötyögtem ezen a buszon és már meg is érkeztünk Phonsavanba. Ha belegondolok, hogy Vang Viengből 8 óra lett volna az út, akkor máris látható, hogy mekkora siker történet lett ez a stoppolós 2 napos kalandom.
A busz a hét órás út alatt egyszer állt meg egy pisi szünetre. Ami olyan hosszú volt, hogy majdnem nem végezem a dzsungel növények locsolásával és már mentünk is tovább.
Nagyon lassan koptak a kilométerek. Itt Ázsiában teljesen normális, ha a Google Maps azt írja ki, hogy 37 km, 1,5 óra.
Olyan utakon mentünk megint… Ha nem nevezném őket útnak, akkor közelebb járnék az igazsághoz. Gödrös bitumen, murva, föld sziklákkal. Ha van 20 méter bitumen, az csak arra jó, hogy az autó lelassítson mikor felhajt rá (nehogy szétszakadjon) és lelassítson, mikor lehajt róla (nehogy szétszakadjon).
Ha volt is olyan szakasz, ami jó minőségű útnak nevezhető, az autó itt sem ment többel, mint kb. 20 km/h. Az autó amúgy is olyan állapotban volt, hogy – őszintén szólva – elképzelni nem tudom, hogyan képes ezt az utat napi rendszerességgel megtenni. Néha azt gondoltam, hogy egy-egy dombon fel se bírunk majd menni.
Végül azért csak megérkeztünk Phonsavanba.
Phonsavan
A megérkezés csodás volt!
A buszvégállomáson megnéztem, hogy milyen messze van a vélt városközpont a Google Maps alapján. 2-3 km volt a becslésem.
Így gyalog indultam el.
Mondjuk azt, hogy megkezdtem a szokásos megismerkedésemet a várossal. Szinte hallom ahogy felhördül a tömeg, hogy ez nem ismerkedés, hanem az aszkétizmus per önsanyargatás egy általam kifejlesztett formája. Meglehet, hogy van ebben valami igazság, de én konzekvensen tagadni fogom ezt. LOL.
Addig akartam csak gyalogolni, amíg a városközpont közelében nem találok egy kellemes kifőzdét, hogy ott aztán dönteni tudjak a szállásomat illetően. Feltételeztem, hogy fogok egyet találni a közelben.
Szerencsésen meg is érkeztem egy jónak tűnő helyre, amiről hamar kiderült, hogy nem csak jónak tűnt, hanem az is volt. Laoszban ha levest rendelek, azt egy kisebb lavórban hozzák ki. A mennyiséggel tehát soha nincs baj. Ráadásul egy adag salátát is hoznak mellé, amit az elmúlt hónapok alatt nagyon megkedveltem a leves mellé fogyasztani.
Az egyetlen bajom a tofuval van, legközelebb majd szólnom kell, hogy ezt ne erőltessük. Egyszer már írtam, hogy Magyarországon nem volt bajom a tofuval. Itt Ázsiában viszont nagyon nem szeretem. A színe, az állaga és a szaga is olyan, mint a nyers disznómájnak. Megeszem, eddig legalábbis mindig megettem, de most félre kotortam a tányér szélére.
Ez az aszkétizmus, amit most én sem vállalok be!
Úton a szállásomra
Elfogyasztottam a hatalmas adag levest, lefoglaltam a 4 km-re lévő szállásomat és éppen indulni akartam, mikor leszakadt az ég. Nem finoman. Nagyon durván kezdett el esni az eső.
Így – igen, minden vagyonommal a két hátizsákomban – most ezt a fajta önsanyargatást sem akartam bevállalni. Gondoltam, hívok egy tuktukot, vagy egy taxit.
Fogtam a már egyszer használt inDrive alkalmazásomat, megadtam, hogy hová megyek és megnyomtam a tovább gombot.
Ilyet sem tapasztaltam még, de az alkalmazás úgy haladt tovább, hogy ajánlatott kellett tennem az ismeretlen sofőrök számára, mennyit akarok fizetni ezért a fuvarért. Aztán majd valaki elvállalja az utat.
Ismerem már az itteni árakat, tudtam, hogy egy 4 km-es útra jó ár a 100.000 LAK, így megtettem az ajánlatomat. Aztán csak néztem ahogy az egy perces visszaszámláló szépen a nullára küldi magát és senki nem jelentkezik.
Eddig nem éreztem sikeresnek a taxi rendelést. Még egyszer kivártam az egy perces időt, aztán kissé tanácstalanná váltam. Szerencsére az alkalmazás kiírta, hogy mások erre az útra 130.000-t szoktak ajánlani. A szerencsétlen túlárazó turisták. Megtettem tehát egy új 150.000 LAK-os ajánlatot, mert igazán szerettem volna eljutni a szállásra.
Erre sem jelentkezett senki. Az alkalmazást nézve rá kellett jönnöm, hogy vagy a környéken, vagy egyáltalán az egész városban valószínűleg csak én használom ezt az appot. De sofőrök biztosan nem, így az InDrive most zsákutca lett.
Gondoltam, leintek egy tuktukot az étterem féltetője alatt álldogálva. Mindig annyi van belőlük, mindig ők akarnak elvinni, hát lássuk.
15 perc alatt meg is láttam, hogy amikor nekem van rájuk szükségem, nagyon nincsenek ott. Vagy a karma adta vissza nekem, hogy a sok visszautasítás után, amit a szegény sofőröknek adtam, most nem fog segíteni senki.
Elment a negyed óra alatt vagy 5 tuktuk előttem az úton, de hiába integettem neki, a fejüket sem fordították felém.
Negyed óra után az eső már csak szemerkélt, így nekivágtam a gyaloglásnak. 4 km és ott vagyok. Három perc múlva kiderült, hogy az eső csak viccelt velem. A szemerkélés csapda volt! Újra elkezdett esni az eső, így bármennyire el akartam ezt kerülni, egy perc alatt bőrig áztam.
Az úton és a járdán ráadásul 5 cm-es víz állt, így bőrig ázással együtt a kötelező lábmosás is azonnal megvolt.
600 méterre az étteremtől találtam egy ATM-et. Készpénzre is szükségem volt, így itt megálltam. A kártyámat előzőleg a zsebembe készítettem, abban a reményben, hogy majd egy tuktuk-on ülve csak megállítom a sofőrt, hogy valahol az úton készpénzt vegyek ki. Nem akartam akkor időt rabolni a pénztárca elővételével.
Így most előkaptam a kártyámat és megdöbbenve tapasztaltam, hogy be sem tudom dugni az ATM-be. Kezdtem egy kicsit azt érezni, hogy ez nem az én napom. Persze, tudtam, hogy az enyém, csak most szó szerint nem az élet napos oldala mutatkozik meg.
A további küzdelmet feladva csak arra vártam, hogy jöjjön már valami, amit le tudok inteni. Pár perc után jött egy, aki csak annyit mondott, hogy a másik irányba megy és elhajtott.
A küzdelem feladása nem az én műfajom, így egy idő után tovább indultam. Az esőben. Pár száz méter után megláttam egy másik ATM-et. Fedett helyen. Odamentem és előkaptam a bankkártyámat.
Azaz, elő kaptam volna. De kiderült, hogy elvesztettem. Így kénytelen voltam visszamenni az előző ATM-hez, sejtve és bízva abban, hogy ott van. Ott volt. Amikor a másik irányba menő tutktukosnak a telefonomat előkapva megmutattam, hogy hová megyek, szépen kirántottam a bankkártyát a zsebemből.
Szerencsére ott volt az úton egy kis pocsolya közepében. Szeretettel öleltem magamhoz a Balin már egyszer elhagyott és meglett bankkártyát és elhatároztam, hogy soha többé nem teszem a zsebembe.
A kálvária folytatásaként újra elmentem a második ATM-hez. Amibe be tudtam dugni a kártyámat. És azonnal meg is kaptam a választ, hogy a kártyám ideiglenesen felfüggesztésre került. Azt gondoltam, hogy az ATM nem szereti a pocsolyában fürösztött kártyákat.
Tény, hogy csak a pólómban töröltem meg, miután kimentettem a vízből. Így most papírral is alaposan áttöröltem. Meg is szűnt az ideiglenes letiltás, végre tudtam pénzt felvenni.
Azaz, tudtam volna, de az ATM-ben nem volt pénz.
Az élvezetes percek alatt, amit az esőben készpénzt vadászva töltöttem elkezdett besötétedni. És még mindig annyira esett, hogy képtelen voltam gyalogolni. Megálltam egy kis sátor alatt és elhatároztam, hogy ott alszom, ha nem jön semmi, ami elvigyen.
Vártam türelmesen.
Aztán egyszer csak megállt két tuktuk. Az út túloldalán. Csak 5-6 méterre tőlem, de ez most elég nagy távolság volt.
Vállalva a kockázatot odamentem az egyikhez és elmondtam, hogy hová megyek. Ez kb. 20 másodpercig tartott, ezalatt már a bőrőm alatt is víz volt. A sofőr a fedél alatt kényelmesen és szárazon ülve meghallgatta az óhajomat, majd mutatta, hogy a másik sofőr lesz az én emberem.
Neki is elmagyaráztam ugyanannyi idő alatt, hogy hová a bánatba mennék. gy már a csontjaimig átáztam. Ez a sofőr hajlandó volt az utazásra. Juppi. A formaság kedvéért azért megkérdeztem, hogy mennyi az út ára, tudva, hogy bármennyit mondana elfogadnám.
Kissé volt vicces, hogy 100.000 LAK-ot kért.
Előzékenyen megkérdezte, hogy odaforduljon -e értem és a cuccaimért az út másik oldalára. Feltartott hüvelyk ujjal jeleztem neki, hogy értékelem az ötletet.
Végre elindultunk!
Az előzékenységet folytatva a sofőr kísérletet tett arra, hogy a nyitott tuktuk első falára oda húzzon egy kis ponyvát, mindezt vezetés közben. Nevetve mondtam neki, hogy OK úgy, ahogy van. Ne fáradjon a vízvédelemmel, számomra ez már teljesen lényegtelen.
Indulásnál mutattam neki írásban, hogy kellene egy ATM, de nem értette. Szerintem az ATM szó volt a ludas ebben.
Út közben megláttam egyet, leintettem a sofőrt. 3 lépés oda 3 vissza, így már nem volt olyan molekula a testemben ami kívülről is nem lett volna vizes.
De végül megérkeztem a szállásra, amit így ki tudtam fizetni.
Elfoglaltam a szobámat, ami kényelmes, csendes és van benne asztal és szék, ahogy kértem. Az asztal egy szekrénnyel egybeépített bútordarab, így nem vagyok benne biztos, hogy az én kedvemért hozták ide, vagy eleve itt volt már. Lényegtelen. Van és kész.
Igaz, hogy kb. 10 cm-el magasabb, mint egy normál asztal. Így a kezemet könyékig kell felemelnem. Azonban, ahol a szükség, ott a segítség! A 8+ hónapnyi kényelmetlen székeken való üléstől a hátsómban lévő csont már állandóan sajog. Így most az egyik párnám a székre tettem. Így kicsit puhább a szék és az asztal magassága is jó lett.
Minden jó, ha a vége jó!
Nem volt könnyű utazás ide érni, de itt vagyok.
És úgy indítottam az itteni életemet, ahogy egy bőrig ázós utazás után illik.
Vettem egy forró zuhanyt és újjá születtem.
Phonsavan itt vagyok, az esős fiaskó után kíváncsi vagyok, milyen vagy valójában!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás