Az utolsó Vientiáni egész napom ellátogattam egy telefon szervizbe.
Van már pár javításra szoruló tárgy a zsákomban, mégis a telefon az, amivel nem akartam tovább várni.
A történet teljesen érdektelen lenne, de az élet mindig ad egy élményt, még a legjelentéktelenebbnek tűnő események mellé is.
A pofára esett telefon
Az “Öt nap, 500 km Laosz országútjain” című bejegyzésben írtam, hogy a telefonom egy adott pillanatban repülőgépnek képzelte magát. Azt is írtam, hogy “Mindössze annyi baja lett, hogy a kamerákat takaró üveg töredezett el, de nagy szerencsémre ez nem befolyásolja a képek készítését.”
Itt tévedtem.
Az elmúlt hetek képei elég rossz minőségűek lettek. Nem maradt más hátra, be kellett ismernem, hogy a motoros túra áldozatokkal járt.
A héten voltam már egyszer a Vientiánban megtalált márka szervizben. Csodálkoztam, hogy nyitva van, mert amúgy a héten sok üzlet be volt zárva a “Pi Mai Lao” miatt. A hölgy csak annyit mondott, hogy menjek vissza három nap múlva, mert a szervizes ember akkor fog dolgozni. Mégis csak működnek az ünnepek!
Eljött a pénteki nap. Útban a Starbucks felé ismét betértem hát a boltba.
A szerelő egy kedves férfi volt. Kicsit tudott angolul, így az alapokat személyesen beszéltük meg.
Biztosított, hogy tud segíteni. Nincs alkatrésze a szereléshez, de beszerzi. Mondtam neki, hogy holnap elhagyom ezt a várost, és sz szerencsére egybevágott azzal, amit ő is mondott: délután ötre készen lesz a telefon. Az javítás árában is megegyeztünk 900.000 LAK (13.000 HUF, 43 USD).
Kikapcsoltam a telefont és otthagytam neki. Megegyeztünk, hogy ötkor jövök vissza az üzletbe.
És itt kezdődött az, amiért ezt a történetet meg kellett írnom.
A férfi megköszönte, hogy munkát vittem neki. Végig kedves volt és a végén kiderült, hogy hálás is, amiért nála javíttatom meg a telefonomat. Sőt! Ezt még ki is tudta fejezni.
Az utolsó Starbucks nap
Már napok óta rutinszerűen használom a Starbucks kávézót irodának. Kényelmesek a fotelek, jó magasságúak az asztalok, kiváló a wifi, jó a légkondi. És finom a kávé.
Tegnap 10 órát ültem ott. Ma csak 8-at.
Ennek a munkahelynek az egyik érdekessége a mindennapi bizalom játék.
Leül mellém valaki. Megnézem, hogy ki ő. Kialakul bennem egy benyomás, egy érzés, hogy mennyire megbízható az illető. Ha sokáig ülünk egymás mellett a bizalom gyorsabban épül.
Aztán eljön az a pillanat, mikor meg kell kérnem, hogy amíg 3 percre kimegyek a mosdóba, legyen kedves (minden) dolgomra vigyázni.
Elgondolkodtam ma is, hogy mikor erre megkérek egy vadidegen embert, mekkora a rizikó, hogy minden vagyon tárgyamat rábízom. És még el is mondom neki, hogy három perce van arra, hogy eltűnjön.
Eddig még nem csalódtam. Nehéz eset ez egyébként, mert vagy így oldom meg a mosdót, vagy mindent összepakolok, kimegyek és visszajövök. Ez macerás.
Ma egy indiai srác dolgozott mellettem. Megkértem, ahogy már másokat is. Jó érzés volt, hogy kb. egy órával később megkért, hogy amíg kimegy a mosdóba, vigyázzak már a cuccaira.
Készen lett a telefonom
Három óra körül a szemem sarkából láttam, hogy valaki megáll az asztalom mellett. A lábát láttam meg valakinek.
Ahogy felnéztem, egy ismerős arcot láttam, de nem tudtam hová tenni. Talán ő is így volt ezzel, mert megkérdezte, hogy megismerem -e. Elmondta, hogy ő is nehezen ismert fel, mert nem emlékezett a hajamra, meg a fülbevalóm sem rémlett neki.
Én is felismertem pár másodperc után.
A szervizes ember volt!
A bolt pár száz méterre van a kávéháztól. Számomra ez nem is a távolságról szól. Az, hogy mondjuk Magyarországon ilyen élmény biztosan nem ér, ha pár száz méterről van szó, szinte biztosnak tűnik nekem.
Ez az ember nem csak elgyalogolt utánam. Mondtam ugyan neki, hogy egész nap a Starbucksban fogok dolgozni, de ebben azért ő nem kellett, hogy biztos legyen. Nem emlékezett rám, így egy darabig nézegette az embereket a kávéházban.
Annyira meglepett ez a fajta kedvesség, nem is tudtam elsőre mit mondani neki, mint, hogy nagyon hálás vagyok.
A telefon kiváló állapotban volt. A kamera ragyogó üvege lefóliázva. Kipróbáltam, remekül működött.
És – bár nem akartam elfogadni, mondván, hogy úgy sem fogom használni – kaptam tőle egy védő tokot is. Kérte, hogy használjam, mert így biztonságosabb, hiába ütésálló a telefon.
A férfi annyi pénzt kért, amennyiben megállapodtunk, nem számolt fel pénzt a tokért.
Így most van egy tok a telefonomon.
És egy nagyon kedves emlékem egy szerelőről, aki eljött utánam, ezzel többet téve értem, mint amire számítottam.
A telefon pofára esését szerencsére nem követte az én pofára esésem a kávézó bizalom játékán, ahonnan egy komolyan az ég felé fordított hálás arccal léptem ki.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás