263. | Csendből káoszba – két nap Phonsavanban

Több ezer kőedény hever szétszórva a dombokon, és senki nem tudja biztosan, kik és miért készítették őket.

Ez volt minden, amit a Korsók síkságáról tudtam, mielőtt elindultam.

Az az egy volt biztos, hogy ennek a városnak a választásakor figyelembe vettem, hogy itt van egy sokat emelgetett látványosság.

Eljött a nap, hogy utána tudtam járni a valóságnak.

Újra két keréken

Reggel a szállásadómtól béreltem egy motort.

Figyelmeztetett, hogy délutánra eső várható. Ha 3 óra előtt hazaérkezem, megúszom. 1 órát tévedtünk, de erről majd később.

A nap nem a két kerekes utazásról szólt leginkább. Összesen 63 km-t tettem meg, eléggé lassú tempóban, hiszen az út minősége valóban nem engedi meg a gyorsabb száguldozásokat.

Igazából élveztem is azt, hogy kicsit nyugisabb a tempó. Volt időm nézelődni, néha megálltam az út szélén fényképeket készíteni.

A Korsók síksága

Muang Khoun (régi királyi város) közelében, Phonsavantól nyugatra kellett mennem, kb. 25 km.t megtéve, hogy a 17 síkság egyikére, nevezetesen a Site 2-re érkezzem.

Egy csendes kis faluba érkeztem meg, ami attól volt forgalmas, hogy minden iskolás éppen hazafelé tartott ebédelni. Minden alkalommal mosolygós emlékek rohannak meg, ahogy látom a sok úttörő nyakkendős diákot. Én még hordtam kisdobos és úttörő nyakkendőt is.

A Google Maps egy kis utcácskában fordított le egy még csendesebb elhagyatott templom udvarába.

Itt ismerkedtem meg a Korsók síkságának történetével.

A Korsók síksága, egy különös régészeti terület Laosz északi részén, ahol több ezer hatalmas kőedény hever szétszórva a dombokon és völgyekben. Ezek az edények akár több tonnát is nyomnak, és máig nem tudjuk biztosan, kik és milyen céllal készítették őket, bár a legelfogadottabb elmélet szerint temetkezési szertartásokhoz kapcsolódtak. Készítésük idejét általában az i. e. 500 és i. sz. 500 közötti időszakra (ázsiai vaskor) teszik. A terület a Laoszi polgárháború idején súlyosan megsérült, és a mai napig vannak részei, ahol fel nem robbant bombák miatt csak kijelölt ösvényeken lehet közlekedni.

Pont amikor olvasgattam a hely történetét, jött egy bácsi a hídon keresztül. Valamit nagyon magyarázott nekem laosziul, de mivel nem értettem, leegyszerűsödött a kommunikációnk egyetlen angol szóra: ticket.

Vettem tehát egy jegyet. És innentől kezdve teljesen egyedül voltam.

Egy kis hídon kellett átkelnem, majd keresztül gyalogolnom egy nagyobb mezőgazdasági területen. Az egész út olyan volt, mint egy egyenes vonalú kalandjáték: végig szöges drótos kerítések vezették az utam, nem volt lehetőségem eltévedni. Különleges élmény volt egy ilyen területen egyedül átballagni.

A síkság, ahová igyekeztem ennek a résznek az esetében egy dombtető volt. Méghozzá micsoda dombtető!

Egy gyönyörű ligetbe érkeztem meg. A hangulata azonnal elvarázsolt!

A hely atmoszférája a gyönyörű napsütésből, a leveleken átszűrődő fényből, a lehullott levelekkel borított földön mindenfelé elszórt korsókból, a csendből és az ezeréves múlt illatából állt össze bennem.

Elég időt töltöttem itt ahhoz, hogy a korsókat és a gondolataimat is meg tudjam figyelni.

A korsó kifejezés egyébként eléggé félrevezetett engem. Az edények legtöbbje legalább egy méter magasságú, több olyan is volt, ami majdnem velem azonos méretű. Voltak álló, fekvő, egész és törött korsók.

Némelyiket megérintettem, vagy sokáig tartottam rajta a kezeimet. Próbáltam érezni a 2000-2500 évvel ezelőtti alkotók keze nyomát. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha időutazáson vettem volna részt. A környezetet simán el tudtam képzelni 2000 évvel ezelőtti időkben is.

A hely a Világörökség része. Most már az én emlékeimé is.

Eső, múzeum és kávé

Nem nagyon igyekeztem, hogy hazaérjek.

A lassulás!

Az egyik barátom most hétfőn kérdezte meg, hogy hogyan tudtam vasárnap 7-8 órát eltölteni egy túlzsúfolt buszon? Lehet, hogy már ennyire hozzálassultam ehhez az élethez, kérdezte.

Azt hiszem, jól ráérzett arra, hogy mi történik velem most már huzamosabb ideje. Igen, sokkal lassabb tempójú lett az életem, mint korábban volt. Ez alatt nem azt értem, hogy kevesebbet teszek, vagy kevésbé intenzív az életem. Sőt! Aki rendszeres olvasója a blogomnak, láthatja, hogy egyáltalán nem nevezhetjük eseménytelennek az életemet. Ahogy korábban sem volt az.

De a tempó más. Semmi nem hajt, sehová nem sietek és igen, ha valami más talál meg, ami lassít, vagy akár gyorsít, haladok az áramlással.

Pontosan a múlt héten gondolkodtam el egyik reggel ezen, miközben a magam számára összerakott napindító soraimat forgattam a gondolataimban. A minden reggel ötször ismételt szentencia így kezdődik: minden lélegzetemmel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok.

Azon a reggelen egy kicsit türelmetlenebbül vettem elő a mondatokat. Mintha túl akartam volna esni ezen a reggeli szertartáson, hogy haladjunk már. Ennél a mondatnál nagyon csendesen jött elő az a gondolatom, hogy ennek semmi értelme nincs, ha nem adom meg neki a módját.

A pillanatnyi sietség után azonnal visszavettem a tempót. Hogyan lehetnék nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, ha kapkodok.

Lelassultam.

Szóval, nem nagyon igyekeztem hazafelé. Egy kicsit le is tértem az útról a falu központja felé. Csak úgy nézelődni. Aztán megálltam ebédelni is.

Imádom, hogy egy ilyen kicsi faluban a legegyszerűbb módon intézzük el az étkezést. Köszöntem, köszöntek. Ezzel ugye az én laoszi tudásom kimerült. Mondtam még, hogy szeretnék enni valamit. A néni erre odalépett a kajás pulthoz, belemarkolt a tésztába, hogy mutassa ez van, én meg mutattam neki a felemelt hüvelykujjamat, hogy jelezzem, ez jó lesz.

A szokásos finom és gazdag leves érkezett meg. Csirke, nem tofu, tele zöldséggel. Plusz a leves mellé kötelezően felszolgált saláta levelek, most menta levél kíséretében. Egy jó ideje minden zöldséget megeszek, amit adnak. Soha nem gondoltam volna, hogy a menta levelet valaha így fogom enni. Nagyon finom. Levessel pedig különösen ízletes.

Mire a fizetésre került sor, már előkerült egy fiatal lány, aki tudott angolul. Mutatta is, hogy a kaja 40.000, miközben azt mondta “60”. Az arany középutat választva adtam neki egy ötvenest, amiből gyorsan vissza is adott tízet. Így tudtam meg, hogy az volt a valós ár, amit mutatott, nem az, amit mondott.

Szeretek a helyiek között enni. Nem tudom megmagyarázni miért, és azt is tudom, hogy nem is kell magyarázat. Egyszerűen jó közöttük üldögélni.

Végül elindultam hazafelé. Láttam, hogy nem csak én közeledem a városhoz, hanem a viharfelhők is. És még csak kettő óra volt, nem három, amikorra vártuk a rossz idő érkezését.

A város szélén kapott el az eső, ami óvatos csepegéssel kezdte, de egy perc alatt durvult be annyira, hogy végül félre kellett állnom egy negyed órára.

Az utamat folytatva célba vettem a város múzeumát, a Xieng Khouang Provincial Múzeumot.

Mivel ma két belépőjegyet is vettem, érdekességképpen megmutatom őket. Érdemes megnézni, hogy a tartomány nevét (Xieng Khouang) hogyan írják le egyszer külön, egyszer meg egyben.

A múzeumban teljes sötétség és egy üres porta fogadott. Kicsit kutakodva megtaláltam a személyzetet, éppen egy hátsó szobában dolgoztak valami régiségekkel.

Természetesen örömmel fogadtak, kivilágították a múzeumot miattam.

Jó választás volt megnézni ezt a múzeumot. Nem csak azért, mert a vihar második rohamát elkerültem egy órára. Azért is érdemes volt bemenni, amit ott láttam.

Azt hiszem, a Google Mapsre kitett véleményem jól összefoglalja, hogyan éreztem magamat az ott töltött egy óra alatt:

Én voltam az egyetlen látogató ma délután. Köszönöm a múzeum személyzetének, hogy felkapcsolták a villanyt a kedvemért. Sok érdekes információt tudtam meg ennek a gyönyörű országnak a történelméről. A számos tárgy mellett sok kép és információs blokk is volt. Háborúk, történelem, Korsók síksága… Ha szeretnél többet megtudni, és közben kellemesen eltölteni egy órát, akkor itt a helyed!

Innen egy olyan kávézóba mentem, ahol a megelőző napon voltam. Arról a helyről is írtam egy Google Maps véleményt, mutatom azt is:

Azt terveztem, hogy egy másik kávézóba megyek, de elkezdett esni. Hálás vagyok az esőért, mert véletlenül fedeztem fel ezt a gyönyörű helyet. A dekoráció és a környezet modern és nagyon ízléses. Könyvek, társasjátékok és kényelmes ülőhelyek. Nem ettem semmit, pedig nagyon csábítónak tűnt. Rendeltem egy narancsos amerikai kávét jéggel, és az elmúlt napok legfinomabb ízorgiáját kaptam. Ez a kávé fantasztikus volt. A személyzet barátságos és mosolygós. Ha ezen a környéken jársz, ne hagyd ki ezt a kávézót!

Szóval, mindenképpen inni akartam még egy ilyen kávét. (Éppen leülök szombaton befejezni ezt a bejegyzést, mikor már készítik a harmadikat.) Ez egy csoda kávé. Semmi bonyolult nincs benne. Frissen facsart narancslé, egy amerikai kávé és jég. Mégis olyan csodálatos íz harmóniát teremt, hogy nehezen találnék rá szavakat, hogy leírjam.

Amikor ebbe a kávázóba jöttem, a szokásos jeges amerikai kávémat akartam meginni. De olyan jól nézett ki a kirakatban elhelyezett képernyőn ez a kávé, hogy akartam neki adni egy esélyt. Tartottam tőle, hogy valami cukros szörppel készülő édes lötty lesz, és milyen kellemes meglepetésben volt részem!

Ha tehetem, ezt máshol is szívesen kipróbálom majd.

Bun Bang Fai

A csütörtök után jött a péntek.

És fogalmam sem volt, hogy mi vár rám.

A szállásadóm azt mondta, menjek el a Wat Santiphap templomhoz.

Lesz ott valami.

12 óra körül érkeztem meg a templomhoz. Láttam az ünnepség előkészületeit a templom udvarán, de azt is tudtam, hogy innen elvonulás lesz egy helyre.

Így hát vártam. Elég sokat. A templom melletti egyik épület árnyékában üldögéltem a lépcsőn és olvastam.

Aztán meghallottam az indulás zajait. És megértettem, hogy mit magyarázott nekem a szállásadóm. A menet ugyanis autóval indult el, ellenben azzal, amit én sejtettem, nem gyalogos elvonulás volt.

Sokan integettek az autókról, talán még azt is mondták, hogy csatlakozzam, hozzájuk, de ebben nem voltam biztos. Elkönyveltem, hogy erről a programról most lemaradtam, de a templomból kikanyarodva, a sarkon túl még utána néztem a menetnek, hátha meglátom, hogy hová mennek. De olyan gyorsan tűntek el a hosszú utca végén, hogy esélytelennek éreztem, hogy valaha megtaláljam őket.

Éhesen fordultam vissza a város felé. Lemaradtam erről a programról.

Azaz, mégsem! Egy utolsó autó is kikanyarodott a templomból és megállt mellettem az út másik oldalán. Egy szerzetes megkérdezte tőlem, hogy akarok -e hozzájuk csatlakozni. Nem volt kérdés. Már pattantam is fel a kisteherautó hátuljára.

Pár percen belül meg is érkeztünk a városka egyik szélére. És igen: soha nem találtam volna ide.

Kicsit tanácstalanul tettem meg pár száz métert a tömeget követve. Nem volt vezetőm, nem volt senki, aki elmondja, hogy mi itt a szokás.

Az élet aztán szerencsére pillanatok alatt helyre tette a dolgokat. Ahogy egy kis kertkapun beléptem egy udvarba egy nő azonnal a kezembe nyomott egy doboz sört. És azonnal előkerült minden angol tudás, ami ebben a kis udvarban csak megjelenhetett. Jöttek a kérdések, hogy honnan jövök, mióta vagyok itt? Aztán jött az első kérés, hogy készíthetünk -e szelfit? Vele. Vele és a barátnőjével? Aztán csak a barátnőjével?

És innentől kezdve ez volt a főprogram melletti menetrend. Valaki mindig odajött hozzám. Egy doboz sörrel. Vagy egy kis Lao Lao whiskyvel. Egy közös kép kéréssel, egy csoport kép közepére állással. Kérdésekkel és kedves szavakkal.

Valamiért mindenki nagyon örült annak, hogy én is részt veszek ebben a helyi ünnepségben.

Ugyanis annyira vagyok szerencsés, hogy a híres laoszi rakétafesztivál, a Bun Bang Fai résztvevője lehettem!

És akkor még csak most kezdődött az egész.

Ez egy hagyományos esőváró ünnep, általában május környékén tartják. Bambuszból és házi „rakétákból” építenek kilövőket, versenyeznek, kié repül magasabbra/messzebbre. A cél esőt kérni az égiektől a rizsföldek öntözésére. Közben buli, zene, pia, kaja.

Nem kicsit volt kaotikus az egész. Egy őrület kellős közepébe cseppentem és végig fülig ért a szám. Sodort magával a hangulat.

Idegen voltam.

De a helyiek annyira kedvesek voltak, hogy egy percig sem éreztem magam idegennek.

Falang!

Többször hallottam ezt a szót magam körül.

Mutogattak is rám.

Tudtam, hogy rólam beszélnek.

Ennek a szónak a jelentése “nyugati (fehér) külföldi”.

Idegen emberek jöttek oda és adtak a kezembe egy-egy doboz sört. Egy még mára is maradt a táskámban. Gyerekek szaladgáltak körbe, némelyikük volt annyira bátor, hogy angolul kérdezzen is valamit. Még két fiatal szerzetes is megkeresett egy-egy szelfi készítéséhez. És valamiért izgalmas volt, hogy velem szeretnének fényképezkedni.

Üvöltött a zene. Táncra hívtak. Táncoltam én is. Lassú tempójú tánc volt, utánoztam a helyiek mozdulatait. Vagy egyszerűen csak néztem a kört, ahogy a helyi nők táncolnak a szép viseletükben. Örültek, hogy ott vagyok. Örültem, hogy ott vagyok. A Lao Lao whiskey nagyon ízletes, ezt többször el kellett mondanom, mert ennek kínálása is a vendégszeretet kifejezése. Ahogy az elfogadása az én dolgom. És azt hiszem, nem is volt olyan opcióm, hogy nem fogadom el.

Közben elkezdődtek a rakéták kilövései. Hatalmas bambusz állásokat alakítottak ki előzőleg a rizsföldön. A hatalmas (néha 5-6 méter hosszú) bambusz rudakra épített rakétákat ennek a tetejére helyezték el egy kis kilövő csúszdába. A rakétákat aztán távolról, akkumulátor segítségével indították el.

A hagyomány őrzésén kívül ez a rendezvény nem kicsit verseny is. Ezért egészen hatalmas rakéták is érkeztek az egyes családok színeiben felvonultatva. Volt amelyik azonnal a föld felé fordult és közel csapódott be. De nem egy olyan is akadt, ami nagyon magasra és nagyon messzire repült.

Olyan is volt, ami nem működött. Ennek a gazdája egy erre kialakított gödörben sáros vízzel lett megfürösztve. A buli egy adott pontján engem is meghívtak fürdeni ebbe a pocsolyába. Éltem a lehetőséggel. Igaz, ma reggel 45 percig mostam a ruháimat és a cipőimet a zuhanyzóban. De nem volt nagy ez az ár azért, hogy ott lehettem.

Sült és főt csirkét ettünk. Mert természetesen én is kaptam egy-egy darab húst, egy csirke lábat. Amikor egy nő hozott egy fél csirkét és ugyanúgy haraptam belőle én is, ahogy a helyiek, mindenki elismerését adta tudtomra. Ők befogadtak, én meg igyekeztem nem kilógni a sorból.

Az egyik család feje jól tudott angolul, vele sokat beszélgettem. Elmondta, hogy szerencsém lesz a közeljövőben amiért itt vagyok. Én is azt gondolom. Megköszönte – ahogy sokan mások is -, hogy itt vagyok. Ilyenkor minden alkalommal azt válaszoltam, hogy én érzem magam hálásnak, hogy itt lehetek.

Sok rakéta röppent el. És sok sört kellett innom. Senki nem kényszerített persze, de nem is akartam ellenállni. Sok férfi úgy jött oda, hogy akármennyi söröm is van, fenékig igyam a dobozt. Aztán már adták is a következőt.

Éhgyomorra érkeztem ide, arra gondolva, hogy az ünnepség után majd eszem a városban. No, ennek az éhgyomornak, a jó pár verseny ivásnak, az egy-két Lao laonak és a töméntelen sok sörivásnak meglett a következménye.

Nagyon berúgtam.

Szerencsére a beszélgetések alapján tudták az emberek, hogy hol lakom. Az egyik aranyos hölgy a szállásadóm anyja volt, akit a szálláson soha nem láttam még, de ma pl. ő is odajött hozzám. Whiskeyvel természetesen. Ma reggel meg mutatta a közös videóinkat és képeinket.

Szóval, tudták, hogy hol lakom. Ez volt a szerencsém. Ha nem visznek haza, valószínűleg egy kilőtt rakétát karolva aludtam volna egész éjszaka a rizsföldön.

Délután 5 vagy 6 óra lehetett, mikor az ágyamba dőltem.

Igazából munkával akartam tölteni ezt a délutánt, nem totál KO módon beájulva.

De magam lepődnék meg a legjobban, ha akár csak egy cseppet is bánnám, hogy nem a terveim szerint alakult péntek délután és este.

Nagyon-nagyon élveztem ennek az ünnepségnek minden őrült pillanatát. Fürödtem az emberek szeretetében és a sárban is. Közösen marcangoltuk a húst. Együtt ámultunk és közös ordibálással jutalmaztuk a rakéták röptét.

Kapcsolódtunk és ez nagyszerű volt.

Úgy néz ki, hogy minden település megajándékoz egy-egy felejthetetlen élménnyel.

Phonsavan most elég nagyot adott.

Hálás szívvel utazom tovább Vietnámba.

Utóirat:

Pont amikor befejeztem ezt a bejegyzést, érkezett az értesítés: a mai buszomat a benzin helyzet miatt törölték. Holnap ugyanakkor, ugyanonnan indulunk majd. Talán.

Így biztosan lesz egy nap csúszásom a Vízumból. Plusz mára kell keresnem egy új szállást itt a városban. Holnap is marad a kávéház és a munka.

Phonsavan és Laosz ma valamiért nem akart elengedni. Vietnám várhat még egy napot.

És ez így van jól!