Ez a történet pénteken kezdődött.
Aznapra volt tervezve az indulás Vietnámba.
Az egész napomat erre építettem fel.
Aztán délután lemondták a buszt. Ezzel fejeződött be az előző bejegyzés.
És ez így van jól.
Az utolsó előtti napom Laoszban
Igazából a két utolsó napomon is történt néhány olyan dolog, amin azóta is mosolygok.
Az utolsó előtti napomon reggel elmentem az egyik kifőzdébe, ami a szállásom közelében volt és már voltam ott.
Ahogy eddig mindig, most is rizst kértem csirkehússal. Ez a kommunikációs különbözőségek miatt úgy történik, hogy az étlapon rámutatok az étel nevére. Bal oldalon laoszi nyelven, jobb oldalon angolul. Képek nem voltak azon az étlapon.
Szóval, rábökök az étel nevére, mosolygok és várom a csodás rizsemet.
Kisvártatva meg is érkezik a főtt zöldségekkel tálalt csirkehús. Rizsnek nyoma sincs.
Én minden pillanatban úszom az áramlásban, így jóízűen elfogyasztottam azt, amit elém tettek. Nem reklamáltam, hiszen nem volt miért. Majd legközelebb jobban sikerül a rendelés.
Ezzel a gondolattal tértem be este egy másik kifőzdébe. Ugyanolyan étlap várt ott is. Képek nincsenek, csak két oszlopban az ételek neve. Mutatom mindkét nyelven, hogy rizst ennék csirkehússal. Mosoly mind a két oldalon, majd várakozás.
Hamarosan megérkezik a vacsorám. Egy hatalma tál leves, sok-sok tésztával. Rizs még a horizont mögött sincs.
Másnap reggel kicsit kifaggattam két AI-modellt is, hogy mi lehetett a félreértés oka. Arra gyanakodtam, hogy talán nem tudnak olvasni azok a helyiek, akiktől rendeltem.
Az AI azt mondta, nem ez az ok. Inkább az, hogy az írásjelek csak olyan gondolat formán tartalmazzák, hogy mit is akar jelenteni az az étel, vagy az angol fordítás a rossz. De még az is előfordulhat, hogy egyszerűen azt hoznak a rendelés után, ami szerintük az estéhez illik.
Az utolsó napom reggelére trükkösre képeztem magamat. Megtanultam a “khao pad kai” kifejezést, ami pirított rizses csirkét jelent.
Működött. Nem bohóckodtam az étlappal, lazán rendeltem magamnak egy rizst. Ami rizsként is érkezett meg.
Örülök, hogy az utolsó napomra megjött ez az egyszerű megoldás!
Az utolsó utáni utolsó napom Laoszban
A cím ugye kicsit trükkös?
Igen, mert ezen a vasárnapi napon már egyáltalán nem Laoszban terveztem élni.
No, de mára világosan látszik, hogy a terv az enyém.
A többi meg nem rajtam múlik.
Az utolsó napomat három helyen töltöttem el, miután az előző este 2 perc alatt elfoglalt szobámat elhagytam.
A nap első felét a narancsos kávém mellett egy kávéházban mulattam el.
Aztán a laoszi tudásommal megvettem a finom rizst.
Végül estig egy Cafe Amazonban üldögéltem.
Imádom, hogy az élmények a legváratlanabb helyeken kapják el a grabancomat. Nem számítottam nagy meglepetésekre egy nyugati stílusú kávézóban.
Békésen dolgozgattam a bejárati ajtó melletti asztalkánál, hallgattam a saját zenémet, vártam a zárórát, hogy elinduljak a buszomhoz. Semmi különös.
Aztán este hét körül egy kis család ült le a nagy ajtó másik oldalára. Nagyszülők, szülők, egy karon ülő kislány és egy hercegnő.
A kis hercegnőnek szülinapja volt. Egy nagyon cuki kis tortát kapott a nagyon cuki hercegnő ruhában tipegő kicsi, koronás lány.
A kislány többször rám nézett, kíváncsian méregetett, én meg integettem neki és mosolyogtam rá. Semmiség az egész, mégis olyan jó érzések törtek rám. Azonnal eszembe jutott az én két kis hercegnőm. Hány ilyen szép pillanatunk volt, és milyen boldog pillanatok voltak mindig az ilyen cuki torták körül.
Ám a pillanat elszállt, dolgoztam tovább. Egészen addig, amíg az anyuka elém nem tett egy szelet tortát… Köpni, nyelni nem tudtam. Olyan sutának éreztem magam, semmi mást nem tudtam tenni, mint a szívemre tettem a kezem és párszor elmondtam, hogy köszönöm.
Ez a kis család visszarepített a hercegnők korába. Nagyon jó volt az utazás. Imádom az időutazásokat.
A buszra várva
A múltba való utazás után várt rám a jövőbe való utazás.
20:30-ra megérkeztem a Hotelhez, ahol fel kellett szállnom a buszra.
22:30-ra vártam, de az utolsó kávéház is bezárt 20:30-kor, így eleve az volt a tervem, hogy két órát ott fogok üldögélni a parkolóban. Hamar eltelik az a 120 perc. Főleg jó társaságban. (Természetesen egyedül voltam.)
Parkolt már ott két alvó busz, így 21:30 körül írtam a kontaktnak. Küldtem neki egy képet az egyik buszról és megkérdeztem, hogy ez -e az én buszom.
Nagyon megörültem, mert azonnal válaszolt, hogy igen. Juppi. Majd 5 másodperc múlva jött a következő üzenet: nem-nem. Nesze! Sokáig ne örülj.
Írta, hogy megkérdezi a sofőrt, hogy hol van és mikor érkeznek meg értem, és jelez.
Egy óra múlva írta, hogy kicsit késik a busz. 22:30 helyett hajnali 4 és 5 között fog megérkezni. Kicsit. Késik.
5,5 – 6 óra késés. Nem tudom, melyik világban kicsi ez a késés. Talán itt Ázsiában tényleg nem olyan sok.
Kényelmesen elheveredtem a betonon, ami még este 11-kor is kellemesen meleg volt.
Érdekes, hogy amikor nincs választásod, milyen gyorsan megszokod azt, ami egyébként elképzelhetetlen lenne.
Telefonon beszéltem sokat, és élveztem, hogy milyen lassan telik az idő. Aludni is megpróbáltam, de valahogy nem jött álom a szememre.
Jött azonban helyette az eső. Nem finoman, hanem az itt megszokott módon nagyon hevesen kezdett el szakadni. Be kellett húzódnom a hotel féltetője alá, itt csak picit szemerkélt rám az eső.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hamar eltelt az a pár óra. Aludni nem tudtam, az eső megérkeztével már ülni sem. Az utolsó két órát állva, a falhoz lapulva töltöttem.
De végül megérkezett a busz.
A buszon
Az elképzelések és a várakozások mindig – és kezdem egyre inkább érteni, hogy – tényleg mindig félrevezetnek.
A “Felkészülés Vietnámra” című bejegyzés kiemelt képe alapján valami ilyesmire számítottam a busz belsejét illetően:
Helyette ezt kaptam:
Az egész busz egy túlzsúfolt konzervdoboz volt. Voltak benne ugyan ágyak, a busz jobb oldalán derék magasságban egy-egy egymás mellett, a másik oldalon meg egyesével. De ezek mind foglaltak voltak már.
A busz alja matracokkal volt leterítve. És itt mindenhol emberek feküdtek. Az ágyak alatt, a közlekedő folyosón. Csak a plafonon nem voltak emberek.
Kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz fekhelyem.
Ez félig meddig bejött. Ágyam valóban nem volt. Viszont, ahogy felszálltam a buszra, egyből elvezettek a jármű végébe. Ott aludt az egyik ágy alatt egy szerencsétlen ázsiai ember. Őt finoman megrugdosta a sofőr és mondta neki, hogy takarodjon onnan, mert az már az én helyem.
Azzal együtt, hogy nagyon sajnáltam az embert, elfoglaltam a számomra kiutalt helyet. Egy picinykét már álmos voltam, így kényelembe helyeztem magamat és azonnal elaludtam.
Kényelembe helyeztem magamat.
Ezt a következő képen tudom elmesélni. A matrac – mint az a bejegyzés kiemelt képén látszódik – nem volt túl nagy. Tulajdonképpen a laptop táskám méreténél egy picivel volt csak nagyobb. Kb. 1 méter hosszú és 40-45 cm széles volt ez a matrac.
Összekucorodtam rajta, úgy, hogy a hátizsákom a lábam hajlatában volt.
Párnát és takarót sem kaptam. Erre egyébként készültem is, így ott volt nálam a törölközöm és az egyetlen pulóverem, ami együtt kényelmes párnává tudott összeállni.
Reggel ébredtem fel először.
Amit elsőre megpillantottam, az egy arc volt, az enyémtől 10 centiméterre. Békésen aludt egy srác. Az éjszaka félre rugdosott férfi a lábamat használta párnának. A harmadik, akinek a fejével az én fejem néha összeért, éppen a kezét rakta a fejemre álmában.
Szóval, egy kicsit zsúfoltan voltunk. Ez a nap folyamán nem változott. A lábamat soha nem tudtam kinyújtani, mert mindig volt ott valaki. Egyszer egy ember leült a matracomra a hasam íve által szabadon hagyott helyet kihasználva. Szóltam neki, hogy ezt mégsem kéne, ahogy néhányszor a párnáját az én térfelemre átjátszó fejszomszédomnak is kellett szólni, hogy no, mégiscsak.
A fekhelyemen felülni nem lehetett, mert a fejem fölött lévő ágy éppen a nyakam magasságában lett volna.
Így a buszon töltött 15 órát a jobb oldalamon összekucorodva töltöttem. Ha a bal oldalamra akartam fordulni, annyira nem volt támasztása a testemnek, hogy minden kanyarnál szinte berepültem a busz közlekedő részén lévő emberekre. Ezt nem kockáztattam meg.
Ha a hátamon akartam volna feküdni, akkor csak felhúzott térdekkel fértem volna el, így ezt sem erőltettem.
De, legalább kiderült, hogy képes vagyok 15 órát a jobb oldalamon fekve tölteni.
A busz kétszer állt meg. Egyszer, hogy együnk, meg egyszer volt pisi szünet.
Majd elfelejtem, természetesen megálltunk a határon is.
Szerencsére – most először – simán ment a határ átlépés. Megbüntettek 100.000 LAK-ra, mert vasárnap lejárt a vízumon és akkor már hétfő volt. De erre számítottam.
Nem volt korrupció, nem kellett pénzt adnom a határőröknek. Cserébe viszont kétszer ellenőrizték, hogy magyarként tényleg nem kell vízum nekem. Jó, hogy ők is arra jutottak, hogy nem kell. Mert az előttem lévő lányt simán visszaküldték Laoszba, mert az ő országának polgáraként neki kellett volna.
A buszon az ígért wifinek – ahogy az ágyamnak sem – nyoma sem volt. A mobil internetem nem működött, pedig jó előre megvettem az eSIM kártyámat.
Utólag arra gondolok, hogy biztosan olyan utakon haladtunk, ahol nem volt internet. Biztosra nem tudom mondani. Ugyanis, mikor azt mondtam, hogy konzervdoboz volt a busz, akkor szó szerint értettem.
A padlóról, ahol én a magam kis 15 óráját töltöttem, nem lehetett kilátni a buszból. De ha kiláttam volna, sem láttam volna ki, mert az ablakok ügyesen le voltak fóliázva.
Így összefoglalva azt hiszem, mondhatom, hogy elég sivár környezetet nyújtott az utazás.
Mikor megálltunk kajálni, kicsit bíztam benne, hogy azért tettünk így, mert a buszjegy árában benne van az egyszeri étkezés.
Tévedtem. Hamar kiderült, hogy vehetek magamnak kaját, ha akarok.
Az akaratban még nem lett volna hiányom, pénzben annál inkább. Eddig még soha nem vettem előre valutát, most sem. Így csak néztem, hogy mások esznek.
Egy srác odajött hozzám, s mondta, hogy egyek. Mondtam neki, hogy nincs pénzem. Otthagyott, de fél perc múlva visszajött és adott 40.000 VND-t. Dong a neve az itteni pénznek, és hasonlóan értéktelen mint a KIP. Azaz, olyan 500 HUF, 2 USD értékű pénzt nyomott a kezembe.
Megkérdeztem tőle – miután megköszöntem -, hogy miért adta ezt nekem? Nem tudom, ennyit mondott és már el is tűnt. Így tudtam enni egy jó kis csirkés rizst.
Aztán később még a srác, akinek az arcával ébredtem reggel, később az este folyamán felkeltett, mert éppen főtt tojást ettek a cimborájával és azt gondolta, hogy egyet én is megennék. Igaza volt. Hálásan elfogadtam és együtt falatoztuk a finom főt tojást.
Megérkezés Hanoiba
Este nyolc óra előtt végre megérkeztünk Hanoiba.
A buszról még le sem szálltam (szó szerint!), mikor már három taxis kérdezte meg, hogy kell -e taxi.
Álljunk meg jóemberek! Azt sem tudom, merre áll a szekér eleje.
Az utazás vége felé azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megoldani az előttem álló feladatot internet nélkül.
Szállást nem tudok keresni internet nélkül. Elindulni sem tudok az állomásról, ha nincs térképem. Pénzt sem tudok felvenni, mert internet kell ahhoz, hogy a Wise kártyámra pénzt varázsoljak.
Az egyetlen esélyem az volt, ha találok valahol ingyen wifit. Mert még egy kávét sem tudok kifizetni, amíg nincs netem.
Szerencsére Hanoiban megjött a net. Így elindultam. Valamerre.
2 km séta és két Google Maps félreinformálás után találtam egy működő ATM-et. Ott egy férfi éppen Monopolyt játszott. Egymás után pörgette ki az ATM-ből a maximum felvehető összegeket.
Türelmesen kivártam azt a 15 percet, amíg ő összegyűjtötte a kb. 30 cm vastag pénzköteget a kezébe.
Én is milliomossá játszottam magam: felvettem 1.000.000 VDN-t.
Utána ittam egy jó kávét. Foglaltam egy szállást. Tudtam hívni egy Grab taxit.
És este 10 óra körül ledobhattam magamról a koszos ruháimat egy szálloda nyolcadik emeletén.
Hanoi! Vietnám! Megérkeztem.
A negyedik ország és kb. a harmincadik szállásom, mióta elhagytam Magyarországot.
És ez még mindig csak az utam első lépése.
Boldogan hajtottam álomra a fejemet. Újabb kalandokról álmodtam.
Ébren is…
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás