Ebben a bejegyzésben nem törekszem arra, hogy a kijelentéseim abszolút igazságán gondolkozzam.
“Lehet, hogy tévedek” Ismerős a bejegyzés címe? Innen indulok ki. Lehet, hogy tévedek, de ez az írás arról szól, ahogyan most látom a világot.
Az igazsága tehát abszolút. Számomra.
Nem recept, nem tanítás, nem egy verseny eredményhirdetése. Semmi más nem akart lenni, mint egy válasz.
Az utóbbi hónapokban nagyon sokszor hallottam azt, hogy “értem, amit mondasz, de nem tudom megélni.”
“Nem tartok még ott, ahol te.” “Nem vagyok azon a szinten, ahogy te látod a világot.” Mind megannyi jelzés, ami egy másik hullámot, másik dimenziót, másik spiritualitást sejtet. Fontosnak tartom – és ezt az egész írást ennek a szellemében írom: nincsenek szintek, nincsenek helyezettek. Nem létezik lemaradás. Állapotok vannak. És ezek szükségszerűen mások.
Szintén sokszor kapok egy-egy másik hullámról érkező kötelet, amit mentő szándékkal dob valaki.
“Olyanok az írásaid, mintha mindenben a jót akarnád látni.” “Nem látom, mi a célod az életben, cél nélkül pedig nem lehet élni.” “Mivel magyarázod ezt, vagy azt?”
Nem szükséges megmenteni. Nincs mitől. Ott vagyok, ahol lennem kell. Nem akarok látni dolgokat sehogy. Nem keresek olyan célokat, amiket mások fontosnak tartanak. Nem magyarázok mást, csak magamat. És ezt sem tartom mindig fontosnak.
Jó ideje érzem, hogy nehezen tudom elmondani, hogyan látom most a világot. Mégis, szinte minden bejegyzésemben erről írok a megéléseimen keresztül.
Nem az a célom, hogy meggyőzzelek vagy hogy mindenáron érthetővé tegyem magam. De örülök, ha ez az írás közelebb visz téged a gondolkodásom megértéséhez.
Most egy speciális élményhez kapcsolódva másképpen megyek mélyre.
Másképpen hallok
Az elmúlt hetekben észrevettem magamon valamit.
Valami furcsát.
Természetesen sejtettem, hogy ebből egy bejegyzés lesz.
A zenéről, de mégsem arról
Én soha nem fogom megunni elmondani, hogy a zene mennyire fontos szerepet játszik az életemben. Bízom benne, hogy te sem unod, ha időnként újra hallod ezt tőlem.
Írtam erről a témáról többek között a “Gondolataim az éneklésről”, vagy “A zene szerepe az életemben” című írásaimban.
És bár a magamról tett felfedezésem közel áll a zenéhez, ezúttal mégsem arról lesz szó.
A dalszövegekre figyeltem fel.
Egészen pontosan arra, hogy hogyan szólalnak meg bennem mostanában a dalok szövegei.
Azonosulás a versekkel
Véletlenszerűen kiválasztottam néhány kifejezést, hogy egy pillanatra még a zenére essen a reflektor fénye, mielőtt a dalszövegeket állítom gondolataim színpadára.
Mit tesz velem a zene?
Mozgat. Erőt ad. Elgondolkodtat. Motivál. Felvidít. Elszomorít. Elérzékenyít. Lelassít. Felgyorsít. Megnyugtat. Felpörget. Energizál.
És ezekben az áramlásokban nálam nagyon fontos szerepe van a dalok szövegeinek. A legritkább esetben szeretem azokat a zenéket, amik még ha zeneileg jók is, a szövegeiket tekintve nem mesélnek nekem semmiről.
Egész életemben figyeltem a hallgatott dalok verseire.
Sokszor érzem úgy, hogy ezek a versek rólam is szólnak.
Most is így érzem, ez nem változott. Csak a szavak értelmezése alakult át mostanában.
Hogyan működik a zene tudományos szinten?
A zenében számomra a legfontosabb érték az energia, amit ad.
Sok évvel ezelőtt olvastam először azt, hogy ha az ember ki akar kapcsolni, vagy esetleg szüksége van valamire ami energizálja, akkor indítsa el a kedvenc zenéjét – legyen az bármi -, és máris célt ért.
A pszichológia szerint nem véletlen, hogy ösztönösen a kedvenc zenéinkhez nyúlunk. A szeretett dalok képesek hangulatot szabályozni, energiát mozgósítani, emlékeket előhívni, sőt még az agy jutalmazó rendszerét is aktiválhatják.
A düh
A metal a kedvenc zenei világom.
Ebben is ott van minden.
Fájdalom. Erő. Veszteség. Kitartás. Melankólia.
De ha egyetlen érzést kellene megneveznem, ami újra és újra visszatér, az a düh.
És furcsa módon mindig könnyű volt együtt száguldanom vele.
Ez a száguldó tempó semmit nem változott számomra.
De már nem azonosulok az érzéssel. Furcsa módon nem is tagadom. Egyszerűen csak jelentés nélkülivé vált számomra a mások dühe. Mivel ez az érzés már nagyon ritkán jelenik meg bennem, ítélkezés nélkül azonnal elfogadom, hogy a szövegben ott van, de azonnal jelez az elmém, hogy erre nekem nincs szükségem.
Fontos, hogy az, hogy már nem rezonál bennem ugyanúgy a másik dühe, nem azt jelenti, hogy nem értem meg. Ismerem ezt az érzést, nem felejtettem el milyen. Nem ítélem el a másikat azért, mert benne van. Nem akarnám lebeszélni arról, hogy foglalkozzon ezzel a nagyon is valós érzéssel. Egyszerűen csak egy másik hullámon ülve nézem.
Felfedeztem magamon, hogy nem elfordultam ettől az érzéstől, hanem egyszerűen a dühöt elsősorban már nem konkrét külső célpontokhoz kötött reakcióként élem meg, hanem jelzésként. Van. Nem több ennél.
Biztos vagyok benne, hogy ennek az az oka, hogy az utóbbi sok-sok hónapban nagyon ritkán jelent meg bennem ez a fajta érzés. Amikor pedig megjelent, azonnal azzal a kérdéssel fordultam és fordulok felé, hogy “milyen problémámat akarod jelezni?”.
Vagyis amikor felismerem a düh érzését, és – általában – pillanatok alatt megtalálom a számomra releváns okát, egyszerűen nem épül be belém, azaz nem internalizálódik. Élem, amit a buddhizmus tanít: felismerem, megvizsgálom és elengedem.
Ez a szövegek hallgatása közben úgy jelenik meg nálam, hogy amikor értelmezem a szöveget, egyfajta feliratként reagál az elmém a jelentésre.
Mutatok egy-két véletlenszerűen kiragadott példát azokból a dalokból, amiket a napokban hallgattam. Zárójelben mellé teszem az elmém kreálta feliratot is.
- “Ellened van a törvény nem érted.” (Semmi sincs ellenem, semmi sincs értem. Minden úgy van, ahogy van.)
- “Zsákutcába tévedve, szomjaznak a véredre.” (Meglehet, hogy így van. De csak a dolgukat teszik, nincs bennem harag.)
- “Nincsen irgalom bújdosó szívemben.” (Nincs irgalom, mert nem előzi meg a düh, ami megteremtené az irgalmat. Hiányzik a kiváltó érzés.)
- “Minek él az olyan, aki nem tudja, mi a jó?” (Ezt a kérdést senki nem kellene, hogy feltegye, de nem ítélem meg azt, aki mégis felteszi. Én nem látom értelmét ennek a mondatnak.)
Nagyon szeretem ezt a narratívát.
Nem dolgok cáfolataként és tagadásaként jelennek meg ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt, egyszerűen csak ösztönösen értelmezem és magamhoz mérem a sorokat. A legszebb számomra az, hogy ez a kettős munka nem terheli meg az agyamat.
Békésen megélni a dühöt. Rettentő jó élmény.
Vágyak
A valaminek az elvesztése miatti fájdalom, a valami más iránt vágyakozás.
Ez is sok dalban központi téma.
Kezdem pár példával.
- “Az éjszaka mélyén forgat egy örvény, Meg kéne úsznom élve.” (Forgat. De nem kell megúsznom. Célszerűbb úsznom azzal az örvénnyel. Szeretek élni és szeretem, hogy eddig mindig a jó oldalon dobott ki az örvény. Egyszer majd nem így lesz, de ezzel sincs semmi problémám.)
- “De igazságosabb volt, mint most teszik, Mikor a pofon hátulról érkezik.” (Nincs olyan, hogy igazságosabb. Más volt, hiszen mindig minden változik.)
Próbáltam már párszor elmondani, de úgy érzem, még mindig nem sikerült világos formába öntenem azt a gondolatot, hogy mit jelent a vágyakozás nélküli állapot.
Talán itt sikerült a legközelebb jutnom tiszta gondolathoz:
“A vágy önmagában nem probléma. A buddhizmus nem azt kéri tőlem, hogy ne vágyjak. Hanem azt, hogy ne azonosítsam magam a vágyammal. Ne szabad összekevernem a vágyat azzal a gondolttal, hogy nélküle nem vagyok teljes.”
Nekem szabadságot hoz az, hogy ha felmerül bennem egy elképzelés, egy elvárás egy előttem álló dologgal kapcsolatban, akkor – általában – kétféle módon reagálok önmagamra.
Az egyik, hogy figyelmeztetem magam, hogy nem kell semmit elképzelni, hamarosan meglátom. Ez nagyon jó, mert egy izgalmakkal teli várakozást teremt bennem, ami mondjuk például az esemény előtti éjszaka nem tudok aludni. Szeretem az ilyen éjszakákat.
A másik gyakran felmerülő lehetőségem, hogy előre mosolygok azon, hogy vajon hány aspektusában lesz más az élmény, amikor megtörténik. Előre tudok örülni annak, hogy micsoda móka lesz az eltérések észrevétele.
Mérhetetlen szabadságot hozott az életembe az elvárások nélküli gondolkodás.
Bizonyosság
A “jövő” látása és a remények megjelenése egy harmadik érdekes terület.
- “Ebben a testben feszülök még, Mint szellem a palackban. Bármit megadnék, ha tudnám, hogy van még, Ami majd kiszabadít.” (Nem feszülök. Nincs palack. Semmit nem adnék. Nincs szabadulás. Nem kell tudnom semmit ezzel kapcsolatban.)
- “Lassan nincs mit ennem, Már régen nincs hova mennem, Senki nem jön értem, A lejtő végére értem.” (Létezik egyáltalán lejtő? Van vége? Érdekes ezt tudni?)
Amióta nem ragaszkodom görcsösen a jövő kiszámíthatatlan útjainak előre látásához, minden sokkal egyszerűbb lett körülöttem.
Minden célszerűbb.
Ha csak ébredés után döntöm el, hogy aznap hová fogok költözni, akkor az olyan kérdések sem nagyon fontosak már, hogy mivel megyek, meddig tart az utazás. Hol veszek jegyet. Mi lesz, ha lekésem. Biztosan lesz szállás?
A maga egyszerű célszerűségében mindig van egy eszköz, ami oda visz, ahol majd lehajtom a fejem.
És ha egyszer véletlenül az utcán kell aludnom? Kapok egy újabb kalandot. Be kell kéredzkednem egy templomba, hogy ne ázzak el? Legalább lesz alkalmam élőben kipróbálni a híres vendégszeretetet.
Biztosan tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy az igazán kellemetlen dolgokat elkerüljem. Abban sem kételkedem, hogy megvan ehhez a képességem.
Ám, ha másképp sikerül. Nincs szükségem a hibáztatásra. Sem magamat, sem a körülményeimet nem okolom.
Most elég az a bizonyosság, hogy valami lesz.
Mert ez azt jelenti, hogy élek.
A hogyan nem annyira hangsúlyos.
A narratíva
Nem megyek tovább az érzésekkel, úgy gondolom, most eleget mutattam meg.
Folytathatnám azzal, hogy egyre többször kérdőjeleződnek meg bennem az olyan kifejezések, mint a “jó”, “rossz”, “kell”, “akarom”, “kihagyhatatlan”. És akkor nagyon hosszú bejegyzést írnék.
Nem ez a célom.
Egy kicsivel többet akartam csak mutatni abból, amit a mindennapjaimban láthatsz a bejegyzéseimen keresztül.
És hálás szívvel élem meg azt, hogy ez a fajta gondolkodás nem az őrület felé viszi az életemet.
Hanem egyszerűen csak békés, szabad létezés felé.
Ezért válaszolom mostanában egyre többször a kérdésre, hogy “Mit csinálsz ott?” egyszerűen csak ezt:
Itt létezem.
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás