Tegnap már menetrendszerűen lefeküdtem 22:00 előtt. Az ágy keménysége 20-30 percenként keltett fel. Öt órakkor csörgött a karórám. Fel is ébredtem, de egy kicsit alszom még felkiáltással… Elaludtam.
A harangszó keltett. Pontosabban annak a sürgetőbb vége. Gyorsan beugrottam a fehér ruhámba és 1 percen belül már lent voltam a nagyteremben. Kaptam egy igazán pici rizst a felajánláshoz. Olyan kicsi volt, hogy álmos fejjel igazán nem volt könnyű négy felé osztani.
Persze, ma 5 szerzetes volt. Így, mikor – az utolsó pillanatban – észrevettem, hogy baj van, az utolsó kupacot még két felé kellett osztanom. Így az utolsó kettő szerzetesnek 5-5 szem rizst ajánlottam fel.
Sétáló meditáció
Ma úgy alakult, hogy a hosszú, 150 embernyi sorban én voltam a két szerzetes után az első civil. Egészen más élmény volt ma emiatt a séta, mint tegnap. Másképpen tudtam koncentrálni úgy, hogy előttem két tapasztaltabb láb haladt.
45 perc nagyon hosszú idő. Rengetegszer szakad meg közben a koncentráció.
A mai napi felismerésem az volt, hogy ne vegyem túl komolyan azt, amit most gondolok. Ne alakítsam át gondolatokká azokat, amiket érzek, amik jönnek és mennek a fejemben.
A legjobb az lehet most, ha nem történik semmi.
Az elvárások
Amúgy is elvárások nélkül érkeztem ide. Az elképzeléseimet természetesen nem tudtam kizárni. És nyugodt szívvel szembesítettem már most magamat azzal, hogy szinte semmi nem az elképzeléseimnek megfelelő. Természetesen ez egyáltalán nem gond.
Azon gondolkodtam, hogy ha tényleg elvárások nélkül jöttem is ide, itt azért mindjárt a nyakamba akasztottak egyet-kettőt.
Az első napon rögtön a körbe vezetésnél mondta a hölgy, hogy hol a büfé. Mondtam neki, hogy amíg itt vagyok, nem szeretnék mást enni, csak amit kapok. (A 3. vagy a 4. estétől minden este ott vagyok egyébként a büfében, ezt utólag írom…) Talán elég lesz, mondta ő.
Nem hiszem, hogy ez volt a szándéka, de ezzel akár a kétséget is elültethette volna a fejemben. Elég lesz kettő étkezés? Mi lesz, ha éhes leszek este?
Minden esetre az első gondolati támadást felismertem. Bizonytalanság.
Rögtön jött a második hullám. Mondom még egyszer, biztos vagyok benne, hogy a hölgy nem rosszból mondta.
De az ételekkel folytatva azt hiszem, ő is validálni akarta, hogy elég lesz a napi 2x étkezés, mert azt mondta, hogy az 5. nap környékén le fog lassulni a testem.
Ezzel egy újabb támadás érkezett. Nem kértem, de kaptam egy elvárást. Amire ha érzékeny lennék, vagy másképp fogalmazok: amit ha befogadnék, könnyen csalódhatnék is.
Nézzük csak!
Egy tapasztaltnak látszó (valójában fogalmam sincs ki ős és mióta van itt, csak az a biztos, hogy ő fogadott engem) nő azt mondta, hogy le fog lassulni a testem az 5. napon.
Nem feltételes mód, nem kérdés, nem a negyediken és nem a hatodikon.
Mi van azonban, ha az én testem már most is lassú? Vagy csak a kilencediken lassul le? Vagy soha. Mi van, ha felgyorsul?
Ezt az egészet nem a hölgy ellen írtam. Ő azt és úgy mondta el bevezetésként, amit szeretne. Ez a rész arról a felismerésemről szólt, hogy az elvárások mennyire megnehezítik az életemet.
Akár kívülről jönnek, akár én adom őket magamnak.
Édes naplóm!
A második teljes napom első felén vagyok túl.
Ma már háromszor meditáltam, kétszer ettem és megírtam egy számomra fontos felismerésemmel kapcsolatos gondolataimat.
Ez a nap nagyon szép volt már eddig is, és a fele még hátra van.
Ha lesz még miről írni a mai nappal kapcsolatban, akkor azt a következő bejegyzésben teszem meg.
Utóirat:
Természetesen volt miről írni!
Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás