52. | A félelmeimről – Simon Sinek

Hullámzás

Az elmúlt három hónap végtelen kavargásában minden hullám olyan érdekesen fodrozódik. Én úgy érzem, sosem fogom megunni a szinkronicitásnak ezt a látszólagos végtelenségét. Az azonban nekem is feltűnik, hogy az eddigi 52 bejegyzésből 8-ban említettem meg ezt a jelenséget. Ez azért már egy szemmel látható 15%. És ezek csak azok az esetek, amiket írásba is foglaltam! A folyton megjelenő érdekes kapcsolódások nagyon érdekessé teszik számomra a mostani időszakot. Még akkor is, ha már megkaptam, hogy “nem kell ezekbe sokat belemagyarázni”, meg azt is, hogy “ezek csak véletlenek”.

Azt gondolom, hogy nekem semmit nem kell ide magyaráznom, legfőképpen magamnak nem. Én egyszerűen csak megélem ezeket az egymásba kapcsolódó szép pillanatokat és egy mosollyal köszöntöm az újabb jelenséget. Azt, hogy a véletlenről én mit gondolok, azt hiszem, teljesen felesleges lenne leírni, mert a soraimban megjelenő gondolataim mindent elárulnak.

Simon Sinek

Őt legalább még csak kétszer említettem az 52 alkalom alatt. Három a magyar igazság.

A dolog megint úgy történt, hogy egy éppen hallgatott önfejlesztő tananyag ajánlása volt Simon Sinek egy újabb előadása, Miért fogalmazzuk meg inkább félelmeinket céljaink helyett?

Ebben az előadásban Simon azt írja meg, hogy ő nem a célokat fogalmazza meg magában időről-időre, hanem a félelmeit keresi meg. Ennek pedig az az oka, hogy egyes vélemények szerint a félelmek gátolnak meg minket abban, hogy cselekedjünk. Azaz, ha szembesítjük magunkat a félelmeinkkel, akkor tovább is tudunk rajtuk lépni. Ő ezt a technikát félelem kitűzésnek nevezi.

Érdekesség képen azt is elmondja, hogy a technika alapjaira a sztoicizmus tanaiban figyelt fel.

Csak homályosan emlékeztem arra, hogy mi is az a sztoicizmus, így mindjárt megnéztem a Wikipédia összefoglalóját a témával kapcsolatban. A következőket olvastam ott, s különösen érdekesnek találtam az idézet utolsó mondatát.

A sztoikus filozófia vagy sztoicizmus hellenisztikus filozófiai irányzat, amely a klasszikus görög-római ókorban virágzott. Különlegessége a kozmológiai megközelítés, amely a világ holisztikus megértésére irányul, amelyből egy univerzális alapelv fakad, amely minden természeti jelenségben és természeti összefüggésben érvényesül. A sors derűs elfogadását és az önuralmat hirdeti, a természettel való harmóniában való törekvést és a zavaró érzelmektől való elszakadást. A sztoikusok úgy vélték, hogy az erény gyakorlása elegendő az eudaimonia eléréséhez, a jól megélt élethez. Az eudaimonia („boldogság, jólét”) útja az emberek számára az, hogy elfogadják a pillanatot úgy, ahogyan az megjelenik, és nem hagyják, hogy az élvezet vágya vagy a félelem irányítsa azt. Az ember elméjét arra használja, hogy megértse a világot, és kivegye a részét a természet tervéből, együttműködjön másokkal, és tisztességesen és méltányosan bánjon velük.

Kr. e. 310 körül Kitioni Zénón által Athénban alapított, az antik korban és kora középkorban igen befolyásos sztoikus filozófiai iskola tanainak (a sztoának) az összessége volt. A „sztoikus” szó a görög sztoa = „(oszlop)csarnok”, „terasz” szóból ered, mivel az előadásokat és összejöveteleket az athéni piactér előcsarnokaiban (Sztoa Poikilé) tartották.

Zénón utódai az iskola élén Khrüszipposz és Kleanthész voltak, de az iskola követői és művelői között olyan, jóval súlyosabb nevek is vannak, mint Marcus Tullius Cicero római szónok, filozófus és államférfi, Lucius Annaeus Seneca filozófus és politikus (Nero római császár tanítója), vagy Marcus Aurelius római császár és filozófus.

A sztoikus filozófia az addigi görög természetfilozófiai hagyománynak némileg ellentmondva, Szókratészhez híven, inkább (bár nem kizárólag) a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult, például minden ember azonos értékűségét hirdették, és általában is a holizmust, az univerzum mélyen fekvő egységét tartották hangsúlyozandónak, valamint a panteizmust, amely tanítás szerint az isten(ek) egylényegű(ek) a természettel, az univerzummal. A keleti filozófiák közül leginkább a buddhizmussal rokonítható ez az irányzat.

Erről ennyit! Minden esetre az előadás végén letöltöttem az összes Seneca e-könyvet, amit tudtam. Egy valódi könyvet éppen szeptember végén szereztem meg. Mi lehet ennek az oka?

Simon egy 3 oldalas felmérést készített, amit – ahogy említettem – negyedévente elkészít magával kapcsolatban. Ezt a felmérést a saját Excel formátumomban én is elkészítettem magamnak. Erről készítettem 3 képet.

A saját félelmeim

Az írás számomra innen izgalmas. Hol is kezdjem?

Nekiláttam kitölteni az Excel táblát. Egyetlen bajom akadt ezzel a feladattal… Nem tudtam megfogalmazni egyetlen félelmemet sem.

Ehhez hadd adjak némi magyarázatot!

Kezdem a – véleményem szerint – alap félelemmel. Halálfélelem.

Kinek a halála miatt érezhetek félelmet? Azt gondolom, hogy a sajátom és a másoké miatt lehet az alap megkülönböztetés. Ezt finomíthatom még úgy is, hogy én, akiket szeretek és kedvesek számomra, illetve a mindenki más csoport. Akárhogy is van, magammal kezdődik a halálfélelem, azt hiszem, ez akárkik is vagyunk a legősibb ösztön lehet.

A saját halálom

A saját halálomtól régóta nem félek, talán sosem félek. Volt már olyan helyzet az életemben, amikor megérintett a halálfélelem, akár egy rossz közúti helyzetben, akár egy vaddisznóval való találkozás alkalmával. Ezekben a pillanatokban biztosan tudom, hogy az ösztön működött. Az élet normál pillanataiban a halálomra úgy tekintek, mint egy természetes dologra. Nem szeretnék meghalni. Életem egyetlen estéjét leszámítva soha nem is szerettem volna feladni a földi jelenlétemet. De, amikor arra gondolok, hogy bármelyik napom, órám vagy percem lehet az utolsó, semmiféle rettegés érzés nem fog el. Gyermekeimnek már többször elmondtam, hogy ha meghalok, lehetőség szerint ne sírjanak, hanem gondoljanak arra, hogy szép életem volt, és nem maradtam le semmiről, hátha ez enyhíti majd a fájdalmukat. Ezt javasoltam más szerettemnek és barátomnak is. Akármikor ér utol a vég, én nem fogom úgy érezni, hogy lemaradtam valamiről, vagy valamit még feltétlenül meg kell tennem.

Nem is olyan régen egy társaságban mondtam azt, hogy ha tudnám azt, hogy 3 hónapom van hátra a mai naptól, akkor én ebben a 3 hónapban semmit sem szeretnék másképpen csinálni, mint ahogy eddig tettem. Nem indulnék el azonnal világ körüli útra, nem fizetnék be űrutazásra (na jó, talán). Ugyanúgy élnék, mint eddig. Aztán – mivel a főnököm is ott volt – egy mondatot azért hozzá tettem ehhez, felé fordulva: Na jó, dolgozni nem járnék be abban a három hónapban.

Nem próbáltam még ki mindent. Közel sem voltam mindenhol ahol szép. A világ rengeteg csodáját láttam, de van még annyi, hogy három élet is kevés lenne rá. Évek óta mondom azt, hogy rengeteg élményem van, s rengetegre csak annyi emlékem van, hogy jó volt. Ennyi elég is számomra. Rengeteg ilyen “jó volt” tölti ki az egész életemet. Szinte minden nap ér valami jó dolog. Az esti leltárnál sosem kell azon sokáig gondolkodnom, hogy az adott napon miért voltam hálás. 49 éves vagyok. 30 évet szerelemben éltem le. Van olyan ember, akinek 1 hét sem jutott egész életében. Vagy például összesen annyi jó történik vele egész életében, ami velem egy hét alatt.

Egy jó dalt hallva a mai napig bármikor azonnal elkezdek énekelni, sőt néha alig bírom ki, hogy ne táncoljak. Megvan bennem annak a fiatal embernek az öröme, aki egykor voltam. Vezet a kíváncsiság és még megvan az erőm, hogy sokszor megfogjam a saját kinyújtott kezemet és tovább sétáljak önmagammal.

Szóval, hálás vagyok az eddigi életemért és örömmel fogadok még belőle annyit, amennyit kapok, legyen ez bármennyi is. Merem azt mondani, hogy nem félek a saját elmúlásomtól.

Szeretteim halála

Van egy történetem, ami talán jó bevezető ahhoz, amit ide írnom kell.

Egyszer az idősebb lányommal Budaörsre mentünk. Azaz a fővárosban nem volt dolgunk, csak előtte. Egy benzinkúton két hátizsákos fiatal várt arra, hogy felvegye őket valaki. Ezek mi lettünk. Két francia fiatal volt, egy csapatot alkottak. Egy versenyen vettek részt. A verseny arról szólt, hogy csak autóstoppos közlekedéssel melyik csapat ér be elsőnek Budapesten a Dohány utcába. Ők nyertek, mert miközben elmesélték, hogy mi ez a verseny én elhatároztam, hogy oda visszük őket. A velük való beszélgetésembe egyszer csak hibátlan angollal bekapcsolódott a lányom. Ez volt az az alkalom, amikor először tapasztalhattam meg azt, hogy milyen kiválóan használja ezt a nyelvet. Mikor kiraktuk a srácokat, tovább beszélgettünk a lányommal. Mondtam neki, hogy micsoda kiváló kaland ez, és remélem, neki is lesz alkalma ilyeneket megélni. Ekkor megkérdezte tőlem: “Apa, nem féltenél engem, ha egy ilyenre elmennék?” Azonnal tudtam neki válaszolni: “De, kicsim, nagyon féltenélek, ahogy mindig féltelek, de neked attól még menned kell az utadon!”

Én a halálra úgy gondolok, mint az életünk kikerülhetetlen részére. Nem kerüli el egyikünk sem és senki nem tudhatja, mikor éri utol. Sem őt magát, sem azt, aki számára kedves. Ezért azt gondolom, hogy a haláltól való félelem egyszerűen nem határozhatja meg, nem befolyásolhatja az életemet. Vesztettem már el olyan embert, akit szerettem, vagy aki csak egyszerűen kedves volt a számomra. Van olyan egykori barátom, aki ha eszembe jut, a mai napig könnyes lesz a szemem. Főleg ha arra gondolok, milyen fiatalon halt meg, vagy, hogy a rákja után milyen bizakodó volt és milyen örömmel mesélte, hogy a második gyereküket várják. (Nyugodj békében, Csibi!) Volt már több veszteségünk a családban. Volt már részem megrázó halálhírekben kollégáról.

Szóval, nem veszem félvállról azt a megrázkódtatást, amit a halál okoz. Tudom, hogy lesz benne részem bőven, ha elég sokáig élek. Lesznek olyanok, amikkel nehezen birkózom majd meg. Nem akarom megélni, hogy például a gyerekeim halálát lássam. Nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni. Sok ember van, akire ha úgy gondolok, hogy nem lesz, már most összeszorul a torkom. Talán túl sok is. De ez a dolog akkor is az életünk része! Senki nem tud válaszolni a miértekre és semmi nem enyhíti a fájdalmat, ami ilyenkor a részünk. De ezzel együtt a legtöbb halál ellen semmit nem tudunk tenni. Ezért azt gondolom, egyszerűen kár rettegni tőle.

Én legalábbis nem vagyok hajlandó előre félni ezen!

Érdekesség képen megkérdeztem az AI-t: “Van annak a jelenségnek valami neve, vagy irányzata, amikor valaki nem fél a haláltól, mert azt az élet természetes részének gondolja?”

A válasz:

Igen, ennek a jelenségnek többféle megközelítése is létezik, attól függően, hogy filozófiai, pszichológiai vagy spirituális szempontból nézzük.

1. Filozófiai irányzatok:

• Sztoicizmus: Az ókori görög-római filozófiai iskola szerint a halál az élet természetes része, és nem szabad tőle félni, mert elkerülhetetlen. A sztoikusok úgy gondolták, hogy a haláltól való félelem irracionális, hiszen az élet mulandósága természetes. Marcus Aurelius vagy Seneca írásaiban sok ilyen gondolat található.
• Epikureanizmus: Epikurosz szerint a haláltól való félelem felesleges, mert „amíg mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál eljön, mi már nem létezünk.” Ez a nézet a halált az öntudatlanság állapotának tekinti, ami nem lehet sem jó, sem rossz.

2. Pszichológiai megközelítés:

• Terror Management Theory (TMT): Ez a pszichológiai elmélet azt vizsgálja, hogyan kezelik az emberek a halál elkerülhetetlenségének tudatát. Vannak, akik az élet értelmének megtalálásán vagy elfogadáson keresztül csökkentik a haláltól való félelmüket.
• Poszttraumás növekedés (Post-Traumatic Growth): Egyes emberek komoly traumák után elfogadóbbá és kevésbé félővé válnak a halállal szemben, mivel az élet törékenységét megtapasztalták.

3. Spirituális és vallási nézetek:

• Buddhizmus: A buddhizmus szerint a halál az élet természetes körforgásának része, és a mulandóság elfogadása fontos lépés a szenvedéstől való megszabadulás felé.
• Taoizmus: A taoista filozófia szintén hangsúlyozza a természetes áramlást, ahol a halál ugyanúgy az élet része, mint a születés.

4. Modern irányzatok:

• Egzisztenciális pszichológia: Viktor Frankl és Irvin Yalom is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a halál elfogadása segíthet az élet mélyebb értelmének megtalálásában.
• Mindfulness és jelenlét gyakorlatai: Ezek segítenek az embereknek elfogadni az élet természetes ciklusait, beleértve a halált is.

Konklúzió:

Ha ezt az attitűdöt szeretnéd elnevezni, akkor talán a halál elfogadása vagy egzisztenciális elfogadás kifejezések illenek rá leginkább. Filozófiai keretben pedig a sztoikus nyugalom vagy epikureus szemlélet írhatja le.

Te hogy érzed, van benned ilyen elfogadó hozzáállás, vagy inkább még keresed az utat hozzá?

Eddig tart az AI válasza.

Kicsit összefoglalom magamnak az ismerős fogalmakat, amikkel már volt dolgom az elmúlt években vagy akár csak az elmúlt három hónapban: sztoicizmus, epikureanizmus, Seneca, poszttraumás növekedés, buddhizmus, taoizmus, egzisztenciális pszichológia (Viktor Frankl és Irvin Yalom könyvei közül is olvastam), mindfulness.

Lehet, hogy nem véletlenül tudom a saját válaszomat az AI kérdésére…

Ezért gondolom, hogy nem tudtam elkezdeni az Excel táblázat kitöltését. Az olyan félelmet, amivel nincs dolgom nem tudom beírni a táblázatba.

Milyen más félelmeket találtam aztán?

Itt kezdődnek a bajok. Nem tudtam a táblázatba beírni egyetlen félelmet sem. Ezzel kapcsolatban viszont én magam is óvatos vagyok. Elsőre nem azt a megnyugvást találtam, hogy annyira jól élem az életet, hogy semmitől sem félek. Inkább arra gondoltam, hogy olyan félelmeim lehetnek, amiket még magamnak sem merek bevallani. Biztos, hogy nekem is félni kell valamitől, de valószínűleg annyira nyomaszt, hogy magam elől is elrejtem.

Megpróbáltam kérdések mentén végig gondolni a dolgot:

• Minek az elvesztésétől félsz?
• Minek a meg nem szerzésétől félsz?

Itt el is akadtam a csoportosítással, így – mint már oly sokszor – megkérdeztem az AI-t: “A feladatom az, hogy listát készítsek a félelmeimről. Tudnál segíteni? A félelemnek milyen kategorizálását készítenéd el?”

1. Forrás alapján:

• Fizikai félelmek: Közvetlen testi veszélyhez kapcsolódnak. Pl.: magasság, mélység, pókok, betegségek, balesetek.
• Érzelmi/pszichológiai félelmek: Lelki sérüléstől vagy veszteségtől való félelem. Pl.: elutasítás, kudarc, megaláztatás, magány.
• Egzisztenciális félelmek: Az élet nagy kérdéseivel kapcsolatos szorongások. Pl.: halálfélelem, értelmetlenség érzése, öregedéstől való félelem.

2. Kontroll alapján:

• Irányítható félelmek: Olyan dolgok, amelyeken tudsz dolgozni vagy változtatni. Pl.: vizsgadrukk, nyilvános beszédtől való félelem.
• Irányíthatatlan félelmek: Olyan helyzetek, amiket nem tudsz kontrollálni. Pl.: természeti katasztrófák, mások véleménye, halál.

3. Időhorizont szerint:

• Múltbeli tapasztalatokon alapuló félelmek: Traumák vagy negatív élmények nyomán kialakult félelmek. Pl.: baleset után autózástól való félelem.
• Jelenbeli félelmek: Aktuális helyzetek, amelyek most váltanak ki szorongást. Pl.: egy fontos beszélgetés előtt érzett félelem.
• Jövőbeli félelmek (szorongások): Olyan dolgok miatt érzett félelem, amelyek még nem történtek meg. Pl.: munkahely elvesztése, öregedés, betegségek.

4. Szociális dimenzió alapján:

• Egyéni félelmek: Kifejezetten rád jellemző, személyes félelmek. Pl.: magánytól való félelem, perfekcionizmusból fakadó szorongások.
• Kollektív félelmek: Társadalmi szinten is elterjedt félelmek. Pl.: gazdasági válságtól, háborútól való félelem, klímaszorongás.

5. Intenzitás szerint:

• Enyhe félelmek: Kisebb szorongások, amelyek ritkán akadályozzák a mindennapi életet. Pl.: kis mértékű szociális szorongás.
• Mérsékelt félelmek: Gyakran érzett, de kezelhető félelmek. Pl.: repüléstől való félelem, de mégis utazol.
• Intenzív félelmek (fóbiák): Olyan erős félelmek, amelyek korlátozzák a mindennapi életet. Pl.: klausztrofóbia, pánikrohamok.

Ezzel a félelem kitűzés feladattal pont egy hete, a múlt hét csütörtök óta dolgozom. Azóta találtam magamban kettő félelmet. Részben az azóta folytatott beszélgetéseimből és fenti kérdésekből tudtam ihletet meríteni.

Először is félek a kígyóktól és a békáktól.

Félek a csalódástól. A sógornőm azt kérdezte tőlem – elemezgetve, hogy miért nem tudok hónapok óta aludni -, hogy nem a csalódástól félek -e. Attól, hogy nem sikerül az álmomat megvalósítanom. Rögtön tudtam neki válaszolni, mert ezt a félelmet már tudtam azonosítani magamban. Attól nem félek, hogy a célomat nem sikerül megvalósítanom. Most úgy érzem, nincs semmi, ami az utamba állhat. Sőt – egy másik beszélgetésben – megfogalmaztam azt a napokban, hogy még sosem éreztem ilyen erősnek magamat soha, mint most. A csalódástól viszont félek. Eddig kétszer csalódtam. Két nőben. Két kapcsolatban. Félek, attól, hogy a harmadik is azt teszi velem, amit az első kettő tett. Félek a csalódástól, hogy ha harmadszor is lemeztelenedem, megint csalódni fogok. De egyben bízok is abban, hogy már tanultam annyit, hogy fogok tudni vigyázni magamra és azzal osztom meg a lelkem, aki végre tud majd rá vigyázni.

Egyenlőre nem találtam más félelmet magamban.

A kérdések alapján cikáznak bennem a gondolatok, párat leírok hát belőlük.

Nem félek attól, hogy elvesztek valamit, hiszen önként akarom azt, hogy egyre kevesebb dolgom legyen. Nem félek, hogy elvesztem az egészségem. Nem félek attól, hogy elvesztem a járási képességem. Amit tudok, megteszek azért, hogy a képességeimet megőrizzem.

Nem félek attól, hogy nem szerzek meg valamit. Nem félek attól, hogy nem lesz munkám a felmondásom után. Nem félek attól, hogy kimaradok valamiből, mert egyszerűbb céljaim vannak, mint megszerezni valamit. A világot akarom, és az én világom már most az enyém.

Nincs bennem fizikai félelem. Nincs egzisztenciális félelmem, régóta nem aggódom már az élet értelmén, sosem féltem az öregedéstől.

Nem találok magamban félelmet az idő alapján.

Nincs szociális szorongásom. Nem félek a magánytól. Szeretném az életemet megosztani valakivel, erről írtam már a Téged kereslek!? című bejegyzésben. Nem félek a családom elvesztésétől, nem szorongok, hogy a barátaim nem maradnak meg.

Szóval, egyenlőre nem találtam magamban túl sok félelmet. Ha fogok, lesz ennek a bejegyzésnek folytatása.

Így talán záró gondolatként egy kívánságot fogalmaznék meg! Drága Dulcineám! Ha valahol megtalállak, akkor kérlek, a kígyókat és a békákat küldd el messzire. És ha egyszer a lelkednek ajánlottam a lelkemet, te már ne okozz többé csalódást!

U.I.: Egyszer egy újságíróval beszélgettem, aki megírta a történetem egy fejezetét. Amikor megkérdezte, hogy mit gondolok, milyen nővel fogok együtt élni, azt mondtam neki, hogy a világ legboldogabb nője lesz mellettem. Erre azt mondta, hogy örök idealista vagyok. Igaza van. Az vagyok!