111. | A gondviselés által áldottnak lenni

Az élet egy ajándék. Azt én nem tudom, hogy kitől kapjuk, vagy hogyan jutunk hozzá. Mindenesetre az élet, még inkább a saját életem dolgain gondolkozva született meg az elképzelés hogy megírom ezt a bejegyzést. Ebben az írásban felhasználom egy barátommal folytatott beszélgetés sorozat néhány elemét. A bejegyzés kiemelt képét is tőle kaptam, és használom fel az egyik beszélgetésünk emlékére.

Az írás alap gondolatai a gondviselés, az egyensúly és az áldás. Meg minden más, amit ezekből gondolok.

Milyen hatások érnek engem?

Az utamon – legyen az akár az utóbbi 8 hónapban megkezdett szakasza, akár az előtte eltöltött 48 év – sok tanítom, kísérőm, barátom, ellenségem stb. akadt és akad a mai napig. A tőlük kapott hatásokra gondolok most. Valamilyen módon mindenki hatással van arra, akivel kapcsolatba kerül. Akár jót, akár rosszat hoz az életembe, azt gondolom, minden emberrel való kapcsolódásom hozzátett egy kicsit ahhoz, amit úgy hívunk most, hogy Soma.

Változatlanul azt gondolom, hogy szerencsés vagyok, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, aki számomra kedvesek. Akiket szeretek, akik szeretnek engem. Valahogy az az érzésem van, hogy akit nem szeretek, aki nem szeret engem, aki nem fontos nekem, vagy akinek én nem vagyok fontos, az nincs is körülöttem.

Aki körülöttem van – akár család, barát, kolléga stb. – legyen ebben az írásban egyszerűen csak jóbarátként megnevezve.

Helyem az univerzumban

A jóbarátaim körülvesznek – vagy a következő gondolatok alapján: megvilágítanak – engem, de nem azért, mintha én lennék a világ közepe, hanem azért, mert összetartozunk. Hadd adjak erre egy rövid magyarázatot.

Éppen egy nagyszerű könyvet olvasok. “Christophe Galfard Kezedben az univerzum” című könyvében nagyon közérthetően magyarázza el, hogy miért tűnik úgy, mintha a Föld a látható univerzum középpontjában lenne – és hogy ez nem kiváltságos, hanem elkerülhetetlen nézőponti sajátosság.

• Az univerzumban a fény véges sebességgel terjed, ezért csak azokból az irányokból és távolságokból érkezhet fény hozzánk, ahonnan annak volt ideje elérni minket a Világegyetem kora alatt.
• Ez létrehoz egy gömb alakú „látható univerzumot”, amelynek a megfigyelő (jelen esetben mi, a Földön) a középpontjában van.
• Ez nem azt jelenti, hogy a Föld valóban középpontban lenne, csak azt, hogy a megfigyelés szempontjából mindenki a saját „látható univerzumának” középpontjában helyezkedik el.
• Tehát bármelyik másik égitest – egy távoli galaxisban lévő bolygó is – ugyanígy a saját látható univerzumának középpontjában van.

Ez lényegében a következőt jelenti: A látható univerzum középpontja mindig a megfigyelő helyzete, mert onnan érkezik be a fény, de ez nem azt jelenti, hogy az egész univerzumnak ott lenne a központja.

Ez a gondolat lerombolja azt az emberi egocentrikus tévedést, hogy mi „különleges helyen” lennénk – miközben paradox módon mindenki „saját jogán” a középpontban van.

Ez a tudományos összefoglaló azért kívánkozott ide most, mert a saját egomat egy ideje igyekszem egyre kisebbnek nevelni, ugyanakkor az írás szempontjából mégis csak én vagyok a középpontban. Remélem, hogy nem egocentrikus módon.

Egyensúly = gondviselés!?

Azon a filozófiai kérdésen gondolkodtam, hogy az életben szükséges egyensúly mennyire lehet egyenlő a gondviselés fogalmával? Ez egy számomra mély és izgalmas filozófiai kérdés. Az élet egyensúlya és a gondviselés fogalma elsőre különbözőnek tűnhet, de ha alaposabban belegondolunk, vannak érdekes metszéspontjaik – különösen attól függően, hogy milyen világnézetből vagy filozófiai irányzatból közelítünk hozzájuk.

• Az egyensúly mint természetes vagy kozmikus rend: Az élet egyensúlya sok filozófiában és vallásban egyfajta kozmikus rendet jelent – például a taoizmusban a yin-yang dinamizmusa, a hinduizmusban a dharma fenntartása, vagy a görög filozófiában az areté és harmonia. Ezekben az egyensúly az élet természetes működési módja, és az emberi cél az, hogy ezzel az egyensúllyal összhangban éljen.
• Gondviselés mint isteni beavatkozás vagy törődés: A gondviselés, különösen keresztény vagy teista nézőpontból, Isten aktív törődése az emberi élettel, az eseményekkel. Ez egyfajta szándékos, szeretetteljes irányítása a világnak, ahol nem véletlenszerű dolgok történnek, hanem mindennek célja van.

Az egyensúly megléte, illetve annak hiánya az önismereti utam újabb állomásának fontos felismerése volt, s erről több helyen is írtam már. Mára már teljes hittel vallom azt, hogy az élet csakis az egyensúly mentén válhat teljessé, talán nem véletlen a “kiegyensúlyozott élet” kifejezés létjogosultsága. A gondviselés pedig egyik barátom által került be a fogalmi körömbe.

Lehet-e az egyensúly a gondviselés másik neve? Igen, bizonyos értelmezésben igen – ha az ember úgy tekint az egyensúlyra, mint egy mély, nem feltétlenül személyes, de mégis bölcs rend kifejeződésére, amely mintha „tudná”, mire van szükség. Ebben az értelemben:

• Az élet „visszabillent” minket, amikor túlzásokba esünk – például testi, lelki, erkölcsi téren –, ami hasonlít a gondviselés korrekciós szerepéhez.
• Az egyensúly keresése akár tudatosan, akár ösztönösen történik, párhuzamba állítható a gondviseléssel való együttműködés gondolatával.

Az egyik megközelítés személytelen (kozmikus rend, természet törvénye), a másik személyes (isten, sors, gondviselés). De ha valaki például panteista vagy panenteista nézetet vall, akkor ez a kettő összeolvad: a természetes rend = az isteni gondviselés.

És ha már elmerültem kicsit ebben a témában kértem egy kis összefoglalást a ChatGPT-től a különböző filozófiai és vallási rendszerek szempontjából.

1. Kereszténység – Gondviselés mint Isten aktív jelenléte

• Gondviselés: Isten mindenható, jóságos, és aktívan részt vesz az emberi élet irányításában. A jó és a rossz események is az ő tudtával és célja szerint történnek.
• Egyensúly: A kereszténység nem feltétlenül beszél „egyensúlyról” a keleti értelemben, de ott van a mértékletesség, a kegyelem, a bűn és megváltás közötti dinamikus viszony. A lelki béke, a belső harmónia elérése (pl. a Szentlélek gyümölcseként) fontos cél.
• Kapcsolat: A keresztény hit szerint Isten gondviselése gyakran a belső egyensúlyban nyilvánul meg – amikor az ember elfogadja Isten akaratát, megnyugszik, és elnyeri a „lelki békét”, ami egyfajta isteni egyensúly. Itt tehát az egyensúly Isten gondoskodásának gyümölcse.

2. Taoizmus – Az egyensúly maga a világtörvény (Tao)

• Gondviselés: A taoizmus nem személyes istenben hisz, hanem a „Tao”-ban – az univerzum alapelve, a rend, az út, amely magától működik.
• Egyensúly: A világot a yin és yang kettőssége határozza meg. Az egészség, bölcsesség és béke akkor lehetséges, ha az ember „egyensúlyban él a Taóval”.
• Kapcsolat: A Tao maga a gondviselés személytelen formája – nem szól hozzánk, nem büntet, de aki megszegi a rendjét, az szenved. Itt tehát az egyensúly és a gondviselés ugyanannak a rendnek a két aspektusa.

3. Hinduizmus – Dharma és kozmikus rend

• Gondviselés: Létezik isteni törődés, pl. az avatárok (pl. Krisna) formájában, akik akkor jelennek meg, amikor a világ kibillen az egyensúlyból.
• Egyensúly: A dharma az ember kötelessége, helyes útja – ha ezt követi, fenntartja a világrendet. A karma törvénye szintén egyfajta „kozmikus kiegyenlítő erő”.
• Kapcsolat: A karma és dharma rendszere önszabályozó gondviselésként működik. Az egyensúly fenntartása nem isten személyes beavatkozása, de a rend be van építve a világ szerkezetébe.

4. Buddhizmus – Az egyensúly mint belső megszabadulás

• Gondviselés: A buddhizmusban nincs személyes isten, így klasszikus értelemben vett gondviselés sincs.
• Egyensúly: A Középút alapelv – kerülni kell a szélsőségeket. A megvilágosodás útja az egyensúly, belső csend és szenvedés elengedése.
• Kapcsolat: Itt az egyensúly a „gondviselés” helyettesítője – nem egy külső lény vigyáz ránk, hanem az út, amit követve megszabadulunk a szenvedéstől. A dharma mint tanítás, egyfajta „belső iránytű”.

5. Sztoicizmus – Kozmosz és belső egyensúly

• Gondviselés: A sztoikusok hittek egyfajta „logoszban” – racionális rendben, ami irányítja az univerzumot. Ez nem isten személyesen, de mégis egy intelligens elv.
• Egyensúly: Az ember célja az, hogy a természet rendjével összhangban éljen, elfogadja, ami rajta kívül áll, és irányítsa saját belső világát.
• Kapcsolat: A belső béke, az apatheia (szenvedélymentesség) az, amikor az ember felismeri a kozmosz rendjét, és együttműködik vele. Az egyensúly a kozmikus „gondviselés” elfogadásából fakad.

6. Egzisztencializmus – Az egyensúly mint önmagunkban teremtett rend

• Gondviselés: Nincs isteni gondviselés – a világ abszurd, az embernek kell megteremtenie a saját értelmeit.
• Egyensúly: Egyensúlyt teremteni annyi, mint őszintén vállalni a szabadságunkat és a felelősséget. Ez a hiteles élet.
• Kapcsolat: Itt az egyensúly az egyetlen „gondviselés”, amit magunknak nyújthatunk. Még ha nincs is magasabb rend, akkor is lehetőségünk van belső iránytűt kialakítani.

Összefoglalva a fentieket:

A barátom, aki gondviselés fogalmát hozta az elmúlt időszak beszélgetéseiben keresztény környezetből érkezett. Ehhez hozzájárul még az is, hogy keresztény országban élünk. A fenti összefoglaló alapján azt gondolom, hogy még ha a kereszténység is az, ahol nem a feltétlen egyenlőség jelenik meg a két fogalom között, akkor is elmondható, hogy a kiválasztott világnézetek mindegyikében létezik a gondviselés és az egyensúly egyenlősége.

Így kerülhet számomra megfelelő kontextusba az sok beszélgetés, melyekben a barátom bizonyos életeseményeimet ismerve megfogalmazta “Hogy ez azért történhetett így meg, mert akkor van/lehet ilyen amikor a lélek azért tud megnyílni mert mélységében érzi ott a biztonságot úgy, hogy ha másik helyzetben élné ezt meg, ami nem ez vagy ő, azt kiszolgáltatott állapotnak határoznák meg ami a megszokott szorongáshoz vezetne. Mennyire mások az emberek ugyanabban az élethelyzetben, lehetne ezt mondani de a mai eset nekem azt sugallta hogy nincs ugyan olyan élethelyzet. Nagy ajándék ez és pont az előtt mielőtt az életed egyik legnagyobb utazására készülsz. Ez a gondviselés.”

Így értem meg, hogy a kibillent egyensúly helyreállítása mennyire fontos számomra. A felismerés után, hogy az életem bizonyos területein nem a terület megfelelő működéséhez szükséges egyensúlyban éltem, természetes módon törekszem a hiányzó egyensúly megteremtésére és ebben a törekvésemben kapom a segítséget, főleg akkor, ha nyitott szívvel, lélekkel fogadom azt, mindenféle elvárások nélkül.

És mivel világnézeti összehasonlítás készült el, megragadom az alkalmat arra, hogy a fenti világnézeti összefoglalóból kiemeljem azokat a pontokat, amik az én jelenlegi világnézetemet meghatározzák. Ezt egy érdekes összefoglalónak vélem, mert ahogy sok jóbarát, úgy sok világnézeti rendszer is meghatároz engem.

Kereszténység:

• A lelki béke, a belső harmónia elérése (pl. a Szentlélek gyümölcseként) fontos cél.
• A belső egyensúly, amikor az ember elfogadja Isten akaratát, megnyugszik, és elnyeri a „lelki békét”, ami egyfajta isteni egyensúly.

Taoizmus:

• A Tao az univerzum alapelve, a rend, az út, amely magától működik.
• A világot a yin és yang kettőssége határozza meg. Az egészség, bölcsesség és béke akkor lehetséges, ha az ember „egyensúlyban él a Taóval”.
• A Tao maga a gondviselés személytelen formája – nem szól hozzánk, nem büntet, de aki megszegi a rendjét, az szenved.

Hinduizmus:

• Létezik isteni törődés, ami akkor jelennek meg, amikor a világ kibillen az egyensúlyból.
• A dharma az ember kötelessége, helyes útja – ha ezt követi, fenntartja a világrendet. A karma törvénye szintén egyfajta „kozmikus kiegyenlítő erő”.

Buddhizmus:

• A Középút alapelv – kerülni kell a szélsőségeket. A megvilágosodás útja az egyensúly, belső csend és szenvedés elengedése.
• Az egyensúly az út, amit követve megszabadulunk a szenvedéstől. A dharma mint tanítás, egyfajta „belső iránytű”.

Sztoicizmus:

• A sztoikusok hittek egyfajta „logoszban” – racionális rendben, ami irányítja az univerzumot. Ez nem isten személyesen, de mégis egy intelligens elv.
• Az ember célja az, hogy a természet rendjével összhangban éljen, elfogadja, ami rajta kívül áll, és irányítsa saját belső világát.
• A belső béke, az apatheia (szenvedélymentesség) az, amikor az ember felismeri a kozmosz rendjét, és együttműködik vele. Az egyensúly a kozmikus „gondviselés” elfogadásából fakad.

Egzisztencializmus:

• Egyensúlyt teremteni annyi, mint őszintén vállalni a szabadságunkat és a felelősséget. Ez a hiteles élet.
• Itt az egyensúly az egyetlen „gondviselés”, amit magunknak nyújthatunk. Még ha nincs is magasabb rend, akkor is lehetőségünk van belső iránytűt kialakítani.

Ezzel az összefoglalóval úgy érzem, egy érdekes recept készült el. Ha a fenti összetevőket 49 évnyi lassú tűzön egybeforralom, lehet, hogy tudok teremteni egy másik ént. Ha lenne lehetőségem erre, szívesen kipróbálnám!

Áldott vagyok!?

Olyan gondolkodásmóddal rendelkezem, ami miatt jó pár héttel ezelőtt fogalmazódott meg bennem az, hogy áldottnak érzem magam. Azt gondolom, hogy a gondolkodásmódom meghatározza az életemet – és ez nagyjából minden világrendnek megfelelő gondolat. Vizonyt valahol azt is érzem, hogy ez a gondolkodásmód túl gazdag ahhoz, hogy egocentrikus módon a saját találmányomnak fogadjam el. Valakitől ajándékba kaptam, örököltem, kiérdemeltem stb. Nem nagyon érdekes számomra az, hogy kitől, hogyan, miért stb. Egyszerűen csak hálás vagyok érte.

Mivel az írásom eddigi részében is foglalkoztam azzal, hogy keresztény országban élek, megint csak fogalmi kitekintést kell tennem. A keresztény hagyomány szerint az „áldott” nem önmagasztalás, hanem hála kifejezése, Isten kegyelmének tudatosítása. Azaz, ha azt mondom, hogy „Áldottnak érzem magam, mert jó emberek vesznek körül” vagy „Áldott vagyok, hogy ilyen lehetőségeket kaptam”, akkor az a vallás szempontjából is megfelelőnek tűnik. Márpedig én pontosan így gondolom! Ebben az esetben akkor ez nem arrogancia, hanem Isten felé irányuló hála megfogalmazása, ami teljesen elfogadott, sőt hiteles keresztény nyelv.

Kicsit elidőzve még a kereszténységnél, mélyebbre ásva az áldott fogalom mentén:

Az „áldott” fogalomnak van mélyen gyökerező és többrétegű jelentése a keresztény gondolkodásban – teológiailag is meghatározható, és a Szentírásban is sokféleképp jelenik meg. Az „áldott” nem pusztán „szerencsés” vagy „boldog” – annál sokkal több. Az „áldott” (latinul benedictus, görögül makarios) keresztény jelentése:

1. Isten által jóval, kegyelemmel elhalmozott

• Az „áldott” ember olyan valaki, akire Isten különleges kegyelme és jósága nyugszik. Ez nem feltétlen anyagi vagy látható siker, hanem lelki állapot, ami az Istenhez fűződő élő kapcsolatból fakad.
• Példa: „Boldogok (áldottak), akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” – (Máté 5,4). Itt az áldottság nem körülmény, hanem Isten ígéretéhez kötött jövőbeli beteljesedés.

2. Az, akit Isten jóváhagy vagy küldetésre választ

• A Biblia sokszor úgy használja az „áldott” szót, hogy az Isten által jóváhagyott vagy kiválasztott személyekre utal. Például:
• „Áldott vagy te az asszonyok között…” – (Lukács 1,42 – Mária köszöntése). Itt az „áldottság” Isten tervében való különleges szerepvállalásra is utal.

3. Az ember is áldhat – de nem teremt, csak felismer és hálát ad

• A Biblia szerint nemcsak Isten áld, hanem az ember is „áldhatja” Istent – ez nem azt jelenti, hogy „jobbá teszi”, hanem hogy dicséri, elismeri a szentségét.
• „Áldjad, lelkem, az Urat…” (Zsolt 103,1). Itt az „áldani” szó a dicsőítés és hálaadás kifejezése.

Teológiai összegzés: Mit jelent keresztényként „áldottnak” lenni?

• Nem automatikusan jó sor, hanem Isten jelenlétének és kegyelmének jele, akár szenvedés közben is.
• Kiváltság, de nem érdem szerint, hanem kegyelemből kapott állapot.
• Célja van – az áldás gyakran küldetést hordoz: az áldott ember áldássá válik mások számára is („Áldás leszel” – Ter 12,2).
• Szorosan kapcsolódik Krisztushoz – az igazi áldottság Jézus követésében és a vele való kapcsolatban nyer értelmet. (Itt érkeztünk el ennek a bejegyzésenek a kiemelt képéhez…)

Ezen a ponton már azt gondolom, nem maradhat el ennek a nehéz írásnak az utolsó feladata, az egyéb világnézetek megközelítése az áldás fogalmának szempontjából.

Az áldás nem minden filozófiai vagy vallási rendszerben jelenik meg a kereszténységre jellemző formában, de sok helyen létezik egy ennek megfelelő vagy rokon tartalmú fogalom. Az előző elemzéshez képest sajnos kénytelen vagyok némi ismétlést alkalmazni.

Taoizmus:

• Áldás fogalma: A taoizmusban nincs személyes isten, aki „megáldana”, de van egy természetes rend – a Tao –, amelyhez ha összhangban élünk, harmónia, egészség és béke lesz az eredménye.
• Párhuzamos fogalom: Aki „egységben van a Taóval”, azt a természet „táplálja” – ez tekinthető a taoista értelemben vett áldottságnak.
• Itt az áldás nem kívülről jön, hanem az egyensúly eredménye.

Hinduizmus:

• Áldás fogalma: Itt több isten és istennő is „áldást adhat” (aśirvāda), gyakran kézmozdulattal is kifejezve. Az áldás lehet védelmező, bátorító vagy életvezetést segítő.
• Istenek áldása: A hitelesen végzett ima, áldozat, jóga vagy szolgálat eredményeként istenektől érkező kedvező fordulat is tekinthető áldásnak.
• Itt az áldás személyes és isteni, de sokistenhit keretében.

Buddhizmus

• Áldás fogalma: A klasszikus buddhizmusban nincs mindenható, személyes isten, így az „áldás” fogalma is inkább szimbolikus.
• Mire utalhat az „áldás”?
  • A bölcs tanításokhoz való hozzájutás,
  • a megvilágosodott mesterek közelsége,
  • vagy a belső fejlődés lehetősége.
• Áldás itt belső lehetőség és tudatállapot, nem kívülről kapott „jutalom”.

Sztoicizmus

• Áldás fogalma: A sztoikus filozófiában nincs klasszikus istenkép, de van egy logosz, az univerzum racionális rendje.
• Párhuzamos fogalom: Aki a természet rendjével összhangban él, és bölcsen viseli a sorsot, azt belső nyugalom és erényes élet kíséri – ez tekinthető az ő „áldásuknak”.
• Itt az áldás belső lelkiállapot, ami az erényes életből fakad.

Egzisztencializmus

• Áldás fogalma: Az egzisztencializmus szerint nincs külső forrású áldás, mert a világ abszurd, értelmetlen vagy közömbös.
• Van-e „áldás” értelmezhető módon? Igen – ha úgy értjük, hogy:
  • az ember képes hiteles életet élni,
  • vállalni a szabadságát, és
  • saját értelmet teremteni a világban.
• Itt az „áldás” nem kapott, hanem önmagunk által felépített létállapot.

Ez megint egy hosszú írás lett. Bízom benne, hogy rajtam kívül mást is érdekel a téma, és eljutott idáig az olvasásban!