45. | Bocsáss meg magadnak, Soma!

Ezt a bejegyzést tegnap akartam megírni, de közbejött valami. Az én bakancslistám bejegyzéshez felhasznált képen látható A bakancslista című filmbe néztem bele. Csak egy kicsit az elejébe. Ennek az lett a vége, hogy megnéztem a teljes filmet, így viszont elmaradt az írás. Természetesen nem bántam meg, hogy így tettem.

Többször láttam már ezt a filmet, de mindig nagy hatással van rám és most is találtam benne olyan gondolatokat, amiket eddig nem vettem észre.

A tegnapi gondolat az volt, amikor Edward (Jack Nicholson) Carter (Morgan Freeman) temetésén beszél a barátjáról és kettőjük kapcsolatáról. Ekkor mondja Edward a következőket: “Mélységesen büszke vagyok rá, hogy ez az ember méltónak talált arra, hogy velem legyen!”

Ma reggel, az írás megkezdésekor döbbenek rá, hogy ez a mondat megint csak egy szinkronicitást hozott elő a tegnapi nappal és úgy általában az életemmel kapcsolatban. Tegnap délelőtt új könyvet kezdtem el hallgatni. Fontos momentum, hogy végül nem azt, amit terveztem. Azért, mert a választott könyvnél nem figyeltem arra, hogy a lejátszó szoftvernek megfelelő formátumban kerüljön a telefonra. Így kénytelen voltam a sorban következőt elkezdeni. Ez pedig Stephen King Sötéten szereted című könyve lett.

Ennek a könyvnek az elején az egyik szereplő mesél magáról és a barátjáról, a következő képen: “ Butch meg én barátok voltunk, nem szeretők, és az erdőben töltött hetek alatt annak a barátságnak a legtisztább formáját tapasztaltuk meg. Ami egyfajta szeretet.” Kettő barátom is van, akikkel rendszeresen túrázom. Az egyikükkel évente egyszer csinálunk egy-egy nagyobb túrát. Voltunk pár például Tirolban, Prágában, Athénban, egyszer 5 nap alatt körbe gyalogoltuk a Balatont. A másikkal évente többször megyünk olyan túrára, ahol egy, vagy több éjszakát az erdőben is töltünk. Vele például három éve télen építettünk egy-egy erdei menedék sátrat lombokból és abban aludtunk az erdő közepén.

Ezzel a barátommal találkoztam is tegnap 10 percre és említettem, majd oda adtam neki a könyvet, hogy keresse meg benne ezeket a mondatokat.

Szóval, amikor már jó pár alkalommal kimondtam azt, hogy hálás vagyok az életemnek azért, hogy nagyon jó emberi kapcsolataim vannak, akkor ezekre és más nagyon jó barátaimra is gondolok.

Mégis, az eddigi gondolkodásomat már ki fogom egészíteni azzal, hogy hálás vagyok ezekért a barátságokért és mélységesen büszke vagyok rá, hogy ezek az emberek méltónak tartanak rá, hogy velem legyenek.

Méltónak tartanak rá, hogy velem legyenek!

A hosszú bevezetés után eljutottunk oda, amiről ma írni akarok.

A mostani életelem egy Édes gyötrelmekkel teli furcsa és kettős élet. Jelen életem minden szépsége és az álmomba vetett minden hitem ellenére tele van fájdalmakkal.

Fáj, hogy egy számomra nagyon fontos ember már nem talált méltónak arra, hogy velem legyen. Nem talált már méltónak arra, hogy velem álmodjon és velem élje le az életét. Nem voltam elég értékes ahhoz, hogy az egymásnak tett ígéret ellenére a feleségem legyen. Borzalmas, hogy ez az nő egy Messenger üzenettel búcsúzott el a kettőnk között lévő különleges kapcsolattól. Azt hiszem, életem végéig fájni fog, hogy még arra sem tartott méltónak, hogy utoljára a szemembe nézzen és megöleljen. Arról nem is beszélve, hogy a magyarázattal sem tisztelt meg, hogy miért vagy kiért!

Az elmúlt két hónapom álmatlansággal telt. Furcsa, de nem ismeretlen érzés, hogy a nappalaimat az álmommal töltöm ébren, az álmodásra használható idő pedig álmatlanul forgolódva telik.

Racionális, elemző és felülről kontrollált ember vagyok. Az utóbbi két hónapban rengeteg kérdést fedeztem fel magammal kapcsolatban és ezek nagy részére meg is találtam a saját válaszaimat. A személyiségemben rejlő elakadásokat, a tetteimben ismétlődő mintázatokat és a tanult példák önkéntelen ismétléseit fedeztem fel magamban. Boldog vagyok ezek miatt a felismerések miatt, mert esélyt kaptam rá magamtól, hogy legközelebb már ne kövessem el ezeket a hibákat.

Hetekkel ezelőtt meg tudtam azt fogalmazni, hogy a korábbi partnerem nem bánt velem szépen. Visszaélt a szeretetemmel. Valamit, vagy valakit végig rejtegetett előlem, nem volt velem őszinte, elrejtette magát előlem. Kihasználta az érzéseimet, energiáimat, az időmet, a pénzemet úgy, hogy egyáltalán nem volt biztos a kettőnk kapcsolatában és talán egyetlen percig sem élte át, vállalta fel azt, amiről a kapcsolatunk utolsó szakasza szólt. Olyan ember mellett éltem, aki a saját elakadásain nem tudott, vagy nem akart átlépni, aki még a macskáját is elém helyezte gondolatban.

Amikor ezeket a gondolatokat megtaláltam, azt reméltem, hogy elmúlik az álmatlanságom. Hiszen megvan a válasz. A válasz az, hogy nem vágyhatom egy olyan emberre, aki nem bánt velem szépen. Meg kellett fogalmaznom azt, hogy egy általam idealizált nőt szerettem, egy eszményt. Ez a nő azonban nem azonos azzal, aki a kapcsolatunk végén mellettem élt.

Hiába csomagolta a valóságot olyan mondatokba, amik megpróbálták a valóságot szebbé tenni, végül ez nem sikerült. Kedvességek voltak ezek, amikkel megpróbáltuk átkeretezni a valóságot. Ez az átkeretezés is bántani fog életem végéig.

A feleségemtől való válásom után az első gondolataim azok voltak, hogy csak olyan emberrel szeretnék együtt lenni, aki felelősséget tud vállalni önmagáért, a tetteiért. Keserű volt a csalódás, hogy másodszor is olyan embert választottam, aki nem vállalt felelősséget sem magáért, sem értem, sem a kapcsolatunkért.

Az ő felelősségét hamar megtaláltam és elhelyeztem a kettőnk térképén.

Mi a helyzet az érzéseimmel?

Álmatlanul forgolódtam tovább. Nem értettem, hiszen az erős vágyaimat a nő felé már kellett volna, hogy elhessegesse a valóság felismerése. Miért nem működik a válasz? Miért nem tudok aludni?

Hétfőn jöttem rá, hogy nem fogalmaztam még meg magamnak az elmúlt hosszú hetek alatt azt, hogy mit érzek ezzel a fájdalommal kapcsolatban. Hétfőn ki kellett mondanom magamnak, hogy mik az érzéseim.

Mélységesen csalódott vagyok. Szomorú és megbántott. Bánt, hogy az a nő, aki egyszer a válásom és a házasságom körülményeit ismerve azt mondta nekem, hogy “borzalmas, ami veled történt és senkivel nem szabadna, hogy ezt történjen”, végül ugyanazt tette velem, amitől korábban óvott.

Hideg és folytogató érzés, hogy valaki, aki a legbelsőbb lényemet ismeri így bánik velem. Valaki, akinek a teljes valómat mutattam meg végül játéknak vélte az életemet. Sokkal mélyebben sebzett meg, mint a feleségem. A feleségem nem ismert engem. Nem is volt kíváncsi rám, nem tudta sem ő, sem én, hogy milyen módon tudok megnyílni valaki felé, akit szeretek. A volt párom tudta, átélte. Sokkal nagyobb csalódás ő, mint a másik nő. Életem szerelme és életem csalódása is egyben.

Az érzéseimre tehát a legjellemzőbb szó a csalódottság.

A bizalmam eljátszása után a belé vetett hitemet is sikerült eltüntetni, pedig ez tényleg az utolsó pillanatig megvolt bennem.

Őröl az, hogy nem sikerült a kettőnk útját eggyé tenni. Hogy nem tudtunk a kettőnk közötti különleges kapcsolatban rejlő lehetőséggel élni, hogy nem mertünk együtt álmodni. És valahol keserű az érzés, hogy egy álomért ezt az álmot kellett adnom. Ezért fogalmaztam úgy, hogy nagy árat fizettem azért, hogy most bátor lehetek.

Az én felelősségem

Mindezek ellenére továbbra sem tudtam aludni. Pedig már kettő jelölő is ott volt a térképemen. Az ő felelőssége és az én érzéseim.

Mivel nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miért nem találom meg a békémet, tegnap felhívtam egy barátnőmet. Ő is egy szakítás után van, és úgy éreztem, az ő női nézőpontja talán segít a válasz megtalálásában, ha a megfelelő kérdést teszem fel neki.

Miután egy hosszabbat beszélgettünk a kettőnk hasonló útjáról és érzéseiről, ez a válasz egy érdekes formájában érkezett meg hozzám.

– Szerintem a csalódottságodnak a legnagyobb oka az, hogy, a saját megérzéseiben nem bíztál. Vagy abban, hogy nem fordítottál nagy jelentőséget ezeknek a jeleknek. Mert tudtad, hogy ott van a probléma, csak nem akartad észrevenni. Nem akartál szembesülni ezzel a fájdalommal, amin most keresztülmész.
– Tehát, azt mondod, hogy lehet, hogy én magamban vagyok csalódott?
– Igen, szerintem igen. És ezt a legnehezebb elfogadni és megérteni.
– Azt hiszem, ez tényleg segített. Lehet, hogy az van, hogy nem is a benne való csalódás a legnagyobb, hanem a magamban. Miért hagytam, hogy ez történjen velem?
– Igen. Hogy miért nem értékelted magad annyira, hogy azt mond, hogy nem. Ennél én értékesebb ember vagyok és ennél én jobbat érdemlek. Ez a legnehezebb Soma. Mert itt kőkeményen szembe kell nézni magaddal. Mert az ő cselekedeteinek a minősítésével egyfajta felelősség hárítás is megjelenik.

Innentől már nem idézem a beszélgetést, bár nagyjából a mostani gondolataimat követték tovább a párbeszédben elhangzó mondatok.

Azt már hetekkel ezelőtt ki tudtam mondani, hogy annak ellenére, hogy hét évvel ezelőtt azt mondtam, hogy most már magamat helyezem előtérbe a saját életemben, ezt mégsem tettem meg. Azzal is szembesítenem kellett magamat, hogy bár világos határokat húztam – főleg a párkapcsolattal kapcsolatos területeken, ezeket a határokat rendre átléptem, nem tartottam meg.

Felelősségteljes párt kerestem magam mellé úgy, hogy én magam sem voltam felelősségteljes. Ebben a pillanatban valóban rádöbbentem, hogy a magamban való csalódás az elkeseredésem igazi oka. Miért hagytam, hogy valaki újra ezt tegye velem? Miért léptem át a világosan megfogalmazott határaimat? Miért hagytam, hogy valaki a legmélyebb érzéseimmel játsszon? Miért nem figyeltem azokra a jelekre, amiket világosan láttam?

Nem voltam felelősséggel magamért! Nem ismertem fel azt, hogy becsapom magamat.

Ráadásul ezeknek az önreflexióknak a felismerését a mai önsegítő, önismereti utat támogató elég erős maszlag is segíti elfedni. Hányszor hallom azt a segítőktől, hogy ne hibáztasd magadat! Csak azt felejtik el hozzá tenni, hogy a hibáiddal azért nem árt szembesíteni magadat. Ez nagyon fontos lenne, mert a “ne hibáztasd magad!” tanács önmagában fél eszköz. Mert ezzel a felelősséget elhárítom magamtól. Igen is hibás vagyok. Sok dologban hibáztam és hálás vagyok, hogy végül felismertem ezeket a hibákat.

Ami sokkal fontosabb, hogy miután a hibát felismertem, egy percen belül megfogalmaztam magamnak azt, hogy “Bocsáss meg magadnak Soma!” És ezzel a gondolattal meg is bocsátottam magamnak a tetteimet.

Ezzel úgy érzem, ebben a történetben megtaláltam a békémet.

Igen, valóban sokkal inkább magamban csalódtam, mint egy volt társban. És végül is csak ezért vagyok felelős, csak ezért tartozom magyarázattal és csak ebből tudtam tanulni.

A történetünk minden szépsége ellenére tegnap véget ért. Ezt az írást pedig hadd fejezem be Edward fentebb idézett mondatának folytatásával: “Végeredményben – azt hiszem – bizton állíthatom, hogy mindketten örömet csempésztünk egymás életébe.”