Összefoglaló
Hogyan lehet szeretni a szenvedést?
Egy-két héttel ezelőtt – még 2024-ben – jutott eszembe a gondolat, hogy szeretem a gyötrelmeimet. Akármilyen furcsán hangzik is ez, hálás vagyok azért, hogy már voltak nagy fájdalmak az életemben. Úgy érzem ezektől nagyobbra nőttem, erősebb lettem.
Gondoltam, hogy sorra vehetném azt, hogy milyen nehéz időszakokra gondolok, mert némelyik elég erősen él bennem, s gyanítom, hogy fog is élni örökké. De az elmúlt években két dologra gondoltam többször is: a hasonlóságra és az igazságtalanságra.
A hasonlóság
Az egyik dolog az, hogy az én fájdalmaim nagyon hasonlóak, vagy akár pont ugyanazok lehetnek, mint amit mások megélnek. Nekem is csak olyan dolgok jutnak, mint a halál, mint a szakítás, mint a csalódás. Ez nagy valószínűséggel mindenkinek megvan.
Évek óta örvénylik bennem egy ötlet, ami lehetne akár egy önéletrajzi könyv címe is: A történet ugyanaz, az élet más. Ezzel arra utalok, hogy mi emberek sorsról-sorsra ugyanazokat a történeteket éljük meg: a tiéd meghal, az enyém megcsal. Ami milliószor lejátszódó történeteket megkülönbözteti egymástól az az élet. A te életed meg az én életem. A te ezerszer hallott történeted attól lesz egyedi, hogy te éled meg. Az enyém meg azért, mert én vagyok a főszereplő.
Ilyen módon kár a fájdalmakat részletezni, mert mindenki ismeri a fájdalom természetét. A kínt, ami szétfeszít, amitől nem tudok szabadulni, ami azt mondja bennem, hogy bár meghalnék, bár megőrülnék, szinte bármit szívesebben csinálnék, mint veled legyek… Te édes gyötrelem!
Az igazságtalanság
A másik gondolatom, ami miatt eltekintek a felsorolástól, hogy nem akarok igazságtalan lenni egyetlen fájdalmammal sem. Miért lenne az egyik kisebb, mint a másik? Melyik sértődne meg, ha kifelejteném a listáról? Mi a nagyobb kín? Elveszteni egy még nemtelen magzatot, vagy megélni, hogy elhagy az édesanyja. A friss szakítás gyötrelme, vagy a nagyapám koporsóján dübörgő föld darabok lelket szétzúzó hangja? Melyik kísért majd jobban életed végig? Amikor az imádott nőnek le kell írnod azt, hogy “Isten veled szépségem!”, vagy az, amikor porrá kell zúznod a bíróságon, mert a játszma az “én vagy ő” mezején zajlik?
Tehát, nem fogom felsorolni a fájdalmaimat. (Legalább egy barátomnak most fel kell kiáltani, hogy hallelujah, nem készül lista!)
Képzeld el a sajátjaidat kérlek! Pont olyanok az enyémek is…
A táncrend
Ez a mostani utazásom is ilyen fájdalmak között születik és alakul most is. De már ismerősként köszöntem ennek a gyötrelemnek, mikor rám rúgta az ajtót. Ismerjük egymást, megvan számunkra a szokásos táncrend.
Fáj, tanít, traumatizál, felemel, összetör, megingat, nagyon lassan múlik, nem hagy aludni, energizál. Fáj, tanít, bánt…
Ezért leszek tőlük erősebb. Edzenek, mintha tűzben égnék. Ezért vagyok hálás értük. Ennek a mostaninak már menet közben hálás vagyok. Ez az első alkalom, hogy még benne vagyok, de már köszönöm neki, hogy megölelt.
Végül újra a szinkronicitás
A szinkronicitás megint előtör a környezetemből. Napok óta gondolkodom ezen az íráson, s erre tegnap és ma ezek jönnek elém két olyan forrásból, amik nem túl gyakoriak számomra. Legyen ennek a bejegyzésnek a vége két nem saját idézet.
A tegnapi meglepetés
Az erős embert mindenki csodálja. Folyton azt hallja, milyen jó, hogy ilyen erős, hogy ennyit kibír, hogy nem roppan össze az élet súlya alatt. Az erős pedig csendesen mosolyog, van, amikor megvonja a vállát, és továbbmegy. Mert erősnek lenni fájdalmas. Az erőt mindig megelőzte a gyengeség, amikor kifordult a négy sarkából a világ, amikor érezte, nincs tovább. Amikor kihagy a szív ezer meg egy ütemet, amikor már annyira fáj, hogy nincsenek könnyek, és nincs vigasz. Az erős nem azért rendíthetetlen, mert azzá született. Dehogy. Az erős ember megjárta a poklot, átélte élete legnagyobb fájdalmát, feladott már ezernyi reményt, és tudja, legyen bármennyire rossz, legyen bármennyire nehéz, az élet megy tovább. Így hát nap, mint nap felszedi élete összetört darabjait, összerakja, és megy tovább. Mert tudja, hogy valahol mindig van egy út, ami az övé, amit járva talán ismét önmagára talál.
Forrás: Todorovits Rea
A mai ajándék
Személyes kedvencem a Soichiro Hondának tulajdonított mondás, miszerint az élet szépsége azon múlik, hányszor voltál mélyen felkavarva. Nem a felhőtlen, gondtalan élet tesz minket boldoggá, hanem azok a küzdelmek, amelyek révén megtaláljuk önazonosságunkat és lelki békénket.
Forrás: Önazonos Vezető Műhely, 2024.01.09-i hírlevele
Ha kérhetlek, most nevess egy kicsit: Hysterical Laughter Breaks Out on the NYC Subway