Összegzés
A minimalista élet számomra már nem a kevés tárgyról szól, hanem arról, hogyan teremt teret bennem a digitális nomád minimalizmus és Bali egyszerűsége.
Az utam elején már írtam arról, hogy minimalista életet élek.
Akkor még azt hittem, értem, miről szól ez az egész.
Az elmúlt időszakban viszont olyan „haladó szintű” tapasztalatokra tettem szert, amik teljesen újraértelmezték bennem ezt az életmódot.
Ma már egészen más kép él bennem arról, hogy mit is jelent valójában a minimalizmus az én világomban.
Előre szólok: nagyon élvezem – de nem való mindenkinek.
Mit jelent a minimalista élet a „tankönyv” szerint?
A „Minimalista életet élek” című bejegyzést – atya ég, egy másik élet kapujában – majdnem pontosan egy évvel ezelőtt írtam meg.
Akkor még abban láttam ennek az életformának a lényegét, hogy kevés tárgy vesz körül. A funkcionalitásra törekedtem, és afelé a közkeletű gondolat felé vonzódtam, hogy ne a tárgyak birtokoljanak engem, hanem én őket.
A gyakorlat teszi a mestert!
Az első tapasztalataim a tankönyvi definíció mentén jelentek meg.
Amikor az indulásom előtt pár órával pakoltam össze azt, amivel majd 6.500 kilométerrel arrébb fogok élni, az érzés, hogy nincs sok mindenem, kőkemény valósággá szilárdult. Ott hevert előttem a bizonyíték: ha egy sok hónapra tervezett távolléthez mindenem elfér egy közepes méretű hátizsákban, akkor tényleg átvettem a birtoklást a tárgyak felett – nem ők uraltak engem.
Koh Samui szigetén aztán még jobban láthatóvá vált ennek az életnek a praktikus oldala.
Az, hogy a szobámban nem volt szekrény, egyáltalán nem okozott gondot, mert őszintén… nem is lett volna mit belepakolni.
Az pedig, hogy az egész lakásban nem volt a falon egyetlen kép sem, csak pár nap után tűnt fel. A vizuális minimalizmust néha észrevenni is minimalista élmény.
A fürdőszoba külön fejezet volt: csap, WC és egy zuhanyfej. A luxust a tükör jelentette. És ez bőven elég is volt.
Akkor értettem meg, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy hely otthonérzetet adjon.
A konyhában volt mikró is, amit ugyanannyira nem használtam ott sem, mint Magyarországon az utolsó otthonomban – kilenc hónap alatt egyszer sem kapcsoltam be.
Mindenből kettő volt a konyhában.
Ketten éltünk ott.
Kettő villa, kettő kanál, kettő bögre – és valahogy minden működött.
A müzlis tálkából viszont három volt, mert egy kutyával laktunk együtt. A tálakat közösen használtuk, és őszintén nem zavart, hogy egyik este a kutya evett abból, amiből reggel már én. Valahogy ez is része lett a minimalizmusnak: minden tárgy körforgásban van, és semmi sem tragédia.
Aztán lassan három héttel ezelőtt megérkeztem Balira.
A minimalizmus itt átváltott hardcore fokozatra.
Mivel nincs mérőeszközöm, nem tudom megmérni az otthonom méretét. A fenti mondatból pedig halkan, zárójelben és gyök alatt kiemelem: nincs mérőeszközöm.
Érzésem szerint a fürdőszobám 1,5 x 1,5 méteres lehet. Ebben pont elfér egy WC, egy kis csap, és éppen ki is lehet nyitni az ajtót. Van egy zuhanyfej, és – kapaszkodj – még a luxus tükör is bepréselődött.
A fogkefetartómat egy ásványvizes palackból alakítottam ki. Körömvágó ollóval vágtam le a tetejét. Mérnöki precizitás, csak épp más eszközökkel.
Még Magyarországon elhatároztam, hogy a tusolás végén hideg vízzel is leöblítem magam, mert állítólag az igazi lángelmék így tartották frissen a szellemüket.
Nos, itt ez nem választás kérdése.
A meleg víz nem mindig része a szolgáltatásnak. Decemberi 35–40 fokban viszont ez nem is olyan szörnyű.
Mostanra kifejezetten szeretek hideg vízzel tusolni. De közben mindig eszembe jut: ez azért nem mindenkinek való.
A szobámban van egy dupla ágy, két éjjeliszekrény, egy kicsi szekrény és egy falra szerelt mini asztalka. Majdnem elfelejtettem: itt is van egy tükör. Dupla luxus.
Ja, és van egy TV is, amit egyszer sem kapcsoltam be.
Ez a pár dolog úgy fér el ebben a helyiségben, hogy az ágyat három oldalról körbe tudom járni, és az ajtó előtt tudok fekvőtámaszozni meg guggolni. Burpee már nem fér bele – azt majd egy nagyobb lakásban.
Ja, és nincs ablak a szobában. Van ugyan egy félablak az ajtó mellett, de a függönyt mindig elhúzva tartom előtte. Amúgy is egy fél méter széles folyosóra néz, szóval nem sok fénytől fosztanám meg magam.
Az egész egy kicsit olyan, mint egy börtön. A napfény hiánya például eléggé hozza ezt a vibe-ot.
Én mindezek ellenére nagyon szeretem ezt a szobát.
De hazaérve párszor már megfordult a fejemben: ez nem mindenkinek való. A klausztrofóbiások nálam nem fognak megvilágosodni.
A múlt héten egy patinás japán étteremből hazahoztam a vacsorát, és a tükör előtt állva ettem meg a kis asztalkámon. Épp elfért a doboz a laptopom mellett. Akartam venni egy levest is, de amikor kiderült, hogy otthon forró vízzel kellene felönteni, a terv megbukott.
Mert nincs konyhám. Nincs vízforralóm. A csap meleg vizét pedig akkor sem innám meg, ha lenne.
Kilőttem hát az otthon elkészítendő levest az étlapomról.
Az asztalomon mindig osztoznom kell néhány kíváncsi hangyával. Néha megsajnálom őket, mert nálam nem sok élelmiszerre számíthatnak. Nincs hűtőm, így csak gyümölcsöt veszek. Ezt a szekrény legfelső polcára teszem, mert annyira azért mégsem sajnálom őket, hogy adjak is belőle.
Tegnap például vettem egy kisebb görögdinnyét. Aztán elmosolyodtam: december 10., én pedig dinnyét cipelek hazafelé. Bali, te csodás.
Már a piacon megvolt bennem az érzés, hogy mivel nincs késem sem, a dinnyevágás herkulikus feladat lesz. Arra gondoltam, majd a körömvágó olló megoldja. Hazafelé ezt az ötletet elengedtem – mégis csak na.
Este aztán MacGyver-üzemmódba kapcsoltam. A kihívás: jussak el a dinnye piros részéig a rendelkezésre álló „szerszámokkal”. A legjobb ötletem az volt, hogy a naptejes tubus alsó pereme talán elég éles a dinnyehéj felvágásához.
Nem volt elég éles.
Annyit sikerült elérnem vele, hogy egy tízcentis, pár milliméter mély árkot vájtam a héjba. Ebbe már be tudtam feszíteni az ujjaimat, és végül ketté tudtam tépni a gyümölcsöt.
Ami mellesleg félig rossz volt, így csak pár kanállal tudtam enni belőle. Ha most felkaptad a fejed, hogy lebuktam: a kanál a japán vacsora miatt van. Egy könnyű, eldobható műanyag darab. Így a dinnyevacsora közben végig azon izgultam, el ne törjön.
Ez nem Thaiföld.
Itt már kettő kanalam sincs…
Innentől pedig mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy eldöntse: lenne-e létjogosultsága harmadszor is megismételnem, hogy „párszor gondoltam arra, hogy ez nem mindenkinek való”.
Mielőtt kilépünk az ajtón, és kicsit körülnézünk a kinti világban is, még egy gondolat a szobával kapcsolatban.
Én már az első szigeten megszoktam, hogy a szobámban és a fürdőmben is van saját gekkóm. Ezért itt sem lep meg különösebben, amikor hazaérek, és a kis jószág éppen lebukik, mert az ágyamban hancúrozott, majd próbál úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
Az érzés is ismerős: ha felemelek valamit, nem lepődök meg, ha valaki kiugrik a szóban forgó valami alól. Ez is a csomag része.
Másokkal megosztva élem tehát az eszköztelenség minimalizmusát.
És ahogy mindezeket megélem – a hideg víztől kezdve a műanyagkanál recsegéséig, a gekkó intim életteréig és a szóban forgó valamik alatt megbúvó valakikig –, valahogy egyetlen érzés marad bennem: ez az egész egyszerre abszurd, vicces, furcsán otthonos… és teljesen rendben van.
Valami furcsa módon itt, ebben az apró szobában, a hiányokon és a rögtönzéseken keresztül kezdtem el igazán megérteni, mit jelent minimalista életet élni.
A tankönyvi definíciók eddig tartottak. Innen már egy másik szint jön.
Mit mond a személyiségem? Mit jelent nekem a minimalista élet?
A minimalista élet lényege nagyon egyszerű – és közben elképesztően felszabadító.
A minimalizmus nem arról szól, hogy kevés cuccom van.
Hanem arról, hogy csak azok a dolgok legyenek körülöttem – és bennem -, amelyek valóban szolgálnak engem.
Pontosan ezt élem meg most Ázsiában: a kevesebb nem hiányt jelent, hanem teret.
Teret a lélegzésre, a döntésre, a könnyedségre.
Számomra a minimalizmus = tudatos fókusz.
- kevesebb tárgy,
- kevesebb zaj,
- kevesebb kötelezettség,
- kevesebb „kell”.
És helyette:
- több jelenlét,
- több szabadság,
- több választás,
- több belső béke.
A minimalista élet azt üzeni nekem:
„Nem a dolgok birtokolnak engem, hanem én döntöm el, mihez kötöm az energiámat.”
A minimalizmus nem a tárgyakról szól, hanem arról a belső könnyedségről, amit akkor érzek, amikor végre nincs körülöttem felesleges súly. Sem fizikai, sem mentális.
A digitális nomád minimalizmus – ahogy én élem
Kevés tárgy, sok mozgástér
Én már ezt az életet tolom:
- egy hátizsák = minden, ami szükséges,
- nincs felesleges „otthon”, amit cipelnék,
- bárhol leülök, ott van az íróasztalom.
Ez a fajta minimalizmus nem a „nincstelenség” érzését hozza, hanem azt a finom felismerést: Nem a cuccaim adnak identitást, hanem az, aki vagyok.
Mentális minimalizmus – a legfontosabb újdonság
Ez az, ami különösen erős lett bennem az elmúlt hetekben.
Az én minimalizmusom valójában ez:
- nem viszek tovább a régi szerepeket,
- letettem a „mit kellene csinálnom” terhét,
- tisztultak a kapcsolataim,
- teret teremtettem annak, aki most vagyok – sőt, aki mindig voltam.
Minden azt súgja: Engedd el azt, ami nem te vagy!
Érzelmi minimalizmus, tiszta kapcsolódások
A nomád élet megtanított arra, hogy számomra a kapcsolódás = boldogság.
És ez minimalista formában annyit jelent:
- csak valódi kapcsolódások maradnak,
- nincs kényszer, nincs megfelelés,
- aki jön, jöhet szabadon; aki megy, mehet szabadon.
A minimalizmus nem azt mondja: „kevesebb ember”. Azt mondja: „Csak valódi emberek.”
Időbeli minimalizmus
Végre azt érzem, hogy az idő már nem úr, hanem társam.
Az én időbeli minimalizmusom így néz ki:
- csak azt vállalom, ami rezonál,
- nincs túlterhelés,
- sem a múlt, sem a jövő nem húz,
- a jelen a fő színpad.
Ez az általam sokat emlegetett flow, amit most már egyre könnyebben érek el.
Néha már azt érzem, hogy folyton ebben az állapotban vagyok.
Spirituális minimalizmus
Visszatérésem a gyökereimhez…
Ez az a szint, ahol már nincs sok szó bennem.
Itt:
- a fölösleges identitásaim lehullanak,
- az intuícióm vezet,
- az érzéseimből érkeznek a döntések,
- és egyszer csak kimondom magamban:
Megérkeztem.
Ez a minimalizmus nem elvekről szól.
Hanem hazatalálásról.
Az én nomád minimalizmusom lényege:
nincs már semmi, ami elválasztana attól, aki vagyok.Meghívsz egy kávéra?
Ha tetszett ez a történet, meghívhatsz egy kávéra. Nem kell, de jól esik - és mindig egy új sztorira váltom.
Kávé S:o)mának
Linktree
Rövid bemutatkozás